Fodor Lajos: Colorado Springs – Silicon Valley körút – 2007

Fodor Lajos: Colorado Springs – Silicon Valley körút – 2007. október 8 – 29.

Részletes beszámoló egy közel ötezer kilométeres autós kirándulásról többek között az Arches Nemzeti Park, a Death Valley  Grand Canyon  és Monument Valley érintésével – nagyon szép fotókkal

Az indulás

Mint minden évben, az idén is meglátogattuk Californiában élö leányaink, az idén azonban változott a helyzet, legalábbis ami az utazást illeti. Miután a mult évben Texas-ból Colorado-ba költöztünk, igy kissé közelebb vagyunk Californiához, és felvetödött az a lehetöség is, hogy esetleg nem repülünk, hanem inkább autóval megyünk. Lévén, hogy idönk is van böven, hiszen mindketten nyugdijasok vagyunk megbeszéltük Katival a két lehetöség elönyét és hátrányát. Az igaz, hogy repülni olcsobb és sokkal gyorsabb mint autókázni (Oda-vissza legalább 4.500 km). Repülövel azonban sokat nem lehet látni, és ugyanakkor Californiában teljesen a gyerekekre vagyunk utalva, mármint közlekedés szempontjábol, ha nem bérelünk kocsit. Ök pedig mindketten, úgy Enikö mint Imola egész nap dolgoznak és csak este fele érnek haza. Úgy határoztunk, hogy itt az ideje megismerni Amerika nyugati részét is, tehát kocsival megyünk. Én igy találtam jónak, és nem volt nehéz meggyözni Katit (Könnyü Katit táncba vinni), mert ö mindig kapható, ha bármiféle utazásról is van szó.

Ha már elvileg megegyeztünk, hogy autóval megyünk, most már csak a részleteket, mármint, hogy merre megyünk, kellett megtárgyalni. Sok térképnézegetés után úgy határoztunk, hogy ha már ilyen hosszú utat teszünk meg, akkor úgy menjünk, hogy minnél többet lássunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy menet északon, jövet pedig délen utazzunk. Igaz, hogy október elején indulunk, de vissza fele azért október végén már soha nem lehet tudni milyen idö várható és mikor zárják le a hegyi utakat. Hiszen át kell menni a vizválasztón és ez út nem egy esetben 3.400 m felett kanyarog. Remélhetöleg a déli utat késöbb zárják le, mint az északit.
Korán reggel indultunk mert úgy terveztük, hogy estére Moab városában alszunk, ami k.b. 670 km. Colorado Springs-töl. A leggyorsabb út Denver fele, utánna fedig az I-70 nyugat fele lett volna egészen a Utah-i határig, utánna pedig egészen Moab városáig. Igen ám, de mi útba szerettük volna ejteni a Curecanti Nemzeti Parkot, Gunnison Black Canyont, illetve a Grand Mesa Nemzeti Erdöt, Colorado nyugati részén.
Igyhát a 24-es úton indultunk nyugatra Buena Vista irányába onnan pedig a 291-es úton dél fele tértünk egészen Salida-ig. Az út elsö része szép volt, de siettünk mert már sokszor jártunk erre mióta Colorado-ba költöztünk. Úgy fél úton Buena Vista fele a 2876 m magas Wilkerson hágóról visszatekintve, keletre a 4302 m magas Pikes Peak csúcsa még jól látszott, de elöttünk nyugat fele már megjelentek a Collegiate Peak (Egyetemi Csúcsok) hófedte csúcsai. Gyüjtönevük onnan ered, hogy a csúcsok nagy része hires egyetemek nevét viseli (Mt. Harvard 4395 m, Mt. Princeton 4327 m, Mt. Oxford 4313 m, Mt. Yale 4327 m és Mt. Columbia 4291 m).
Buena Vistatól délre térünk, bal oldalunkon az Arkansas folyó csalogatja a csonakázókat, jobb oldalon pedig a Collegiate Peaks hófedte csúcsai. Az út ezen részén mintegy 50 km távolságon találhatók a legmagasabb csúcsok az Egyesült Államokban. Pontosabban 8, 14.000 lábnál magasabb (~4300 m) csúcs. A csúcsok a Sawatch vonulathoz tartoznak és annak ellenére, hogy már többször jártunk erre, mindig megcsodálom az itteni tájat mely minden évszakban tud valami egyénit nyujtani.
Salida-tól ismét nyugatra fordulunk az I-50 úton és hamarosan elérjük a 3447 m magas Monarch hágót. Innen már a vizválasztó tulsó oldalán vagyunk és ereszkedünk Gunnison fele.

A Monarch hágótól a táj teljesen megváltozik, a dombok hegyek nagy része kopár, szürkés-barna szinü. Az út mellet kanyargó Tomichi patak mellet még egy-egy fa és zöld sáv, távolabb azonban minden szürkés-barna. Gunnison városkában megállunk a helyi parkban egy gyors ebédre a tarisznyából, és máris indulunk tovább. Gunnison egy k.b. 5500 lakósú kisváros, nincs sok néznivaló. Miután elhagytuk Gunnison városkát, hamarosan keresztezzük a Gunnison folyót mely kiszélesül és a 20 km Blue Mesa mesterséges tavat alkotja. Ez tulajdonképpen már a Curecanti Nemzeti Park területén foglal helyet. Sötétkék vize kiegésziti a körülötte lévö szürkés-barna dombok szinét. Kedvelt halászóhely, föleg pisztráng és lazac él benne. A viztároló északi oldalán érdemes megfigyelni a Dillon Pinnacle-nak nevezett vulkanikus eredetü geológiai formációt, mely különleges alakját az eróziónak köszönheti.

A mesterséges tó tulajdonképpen 1965-ben keletkezett mikor a 120 m magas Blue Mesa gátat épitették a Gunnison folyóra. A következö gát, a Morrison Point gát 19 km-re lennebb van, és 1967-ben épitették. Az utolsó és egyben a legújabb gát a Crystal gát 1976-ban épült. A Blue Mesa gát után a Gunnison folyó egy mély szurdokvölgyben folyik mely a 85 km hosszú Black Canyon of Gunnison-t alkotja. A szurdok legmélyebb pontja 829 m mélyen van s a fal szinte függöleges. A legkeskenyebb pontja 12 m (A folyó medrénél) mig a tetön 335 m. széles. A kilátás a tetöröl félelmetesen szép, de nem gyenge szivüeknek való.

Mivel Grand Mesa erdöt is meg szerettük volna tekinteni, mi a Blue Mesa gáton észak-nyugatra fordultunk a 92-es úton. Az út meredeken kapaszkodik, az éles kanyarok egymást követik. Itt nem lehet és nem is érdemes gyorsan hajtani olyan szép a táj. Egy-egy kilátónál megállunk egy pár képet késziteni és indulunk is tovább Crawford, Hotchkiss irányában. Orchard City-nél északra fordulunk a 65-ös úton és Cedaredge település után már benn is vagyunk a Grand Mesa (Nagy Asztal – spanyol) erdöben. Mint a neve is utal rá, a Grand Mesa egy lapos tetejü hegy, azok között is a világon a legnagyobb. Cedaredge után az út meredek és jópár tükanyar után több mint 1800 m magasan vagyunk a Mesa tetején. Ilyenkor összel a táj lenyügözö az örökzöld luc- és erdeifenyö zöldje keveredik a nyárfa, égerfa, füzfa és szömörcefa sárguló szineivel. A tisztásokon pedig a zsálya és termésbe borul nyúlcsalit csomókban ékesiti a tájat. A Mesa valamikor a ute (olv, jut) indiánok egyik kedvenc nyári vadászterülete volt, manapság kedvelt kirándulóhely és halászparadicsom hiszen több mint 300 tó talalható a területén. Helyenként megállunk, csodálljuk az öszi szineket meg egy-egy tó sötétkékjét. Késö délután kiérünk az I-70 útra és meg sem állunk Moab városáig ahova sötétedés után érkezünk. Igaz, hogy “csak’ közel 700 km-t tettünk meg ma, de a sok szerpentin és megállás miatt lasabban haladtunk mint gondoltam.

Arches Nemzeti Park

Az Arches N.P. Utah állam keleti részén, Moab várostól északra foglal helyet és 1971-ben nyilvánitották nemzeti parknak. Moab, délkelet Utah legnagyobb városa, egy kevesebb mint 5.000 lakóst számláló kis város, és nem nyilvánvaló mi köze a város nevének a bibliai Moabhoz. Egyes források szerint a név azonban nem bibliai eredetü, hanem a paiute indiánoktól ered. Moab messze van minden nagyvárostól és fontosabb útvonaltól. Denvertöl 569 km nyugatra, mig Salt Lake City-töl 374 km dél-keletre Colorado Springstöl pedig ahonnan mi indultunk 670 km. A század elején a bányászat, uranium, vanadium, mangán, kálium, játszott szerepet a város gazdaságában. A század második felében csodálatos sziklaformációinak köszönhetöen a western filmek egyik kedvenc filmezö helye, s ennek következtében turizmusa is fellendült. Napjainkban fontos kiindulópont az Arches, Canyonlands, Dead Horse Nemzeti Parkokba. Tulajdonképpen egy kellemes kis város, látszik, hogy turistaforgalomra van beállva, egyéni helyzete és architekturája megérdemli, hogy egy pár órát itt töltsünk. Ha pedig a környéken levö nemzeti parkokat akatjuk meglátogatni, ez a legalkalmasabb hely szállásnak.
A beléptidij az Arches N.P.-ba személyenként $10, vagy autónként $20, ha azonban valaki betöltötte a 62. évét akkor $10-ért egy életre szóló igazolványt lehet venni és ezzel a belépés ingyenes Amerika összes nemzeti parkjába. A bejárat utáni épületben kiállitás hirdeti a park történetét, kialakulását, növény és állatvilágát, egykori lakóit. Gondolom mondanom sem kell, hogy utikalauzoktól emléktárgyakig szinte minden megtalálható. Ha nincs is szándékunkba venni valamit, érdemes megtekinteni.
A park, mivel területén kevesebb mint 250 mm esö esik évente, sivatagnak számit, az egész park területén nincs semmi látható vagy fogyasztható viz. És mint ilyen, feltétlenül szükséges vizet hozni magunkkal. Az itteni száraz-meleg körülmények között napi 3.5-4 liter vizet lehet számolni személyenként. Nyáron a hömérséklet gyakran 40oC felett van, most azonban októberben az idö tökélletes. Kék ég, néha egy-egy felhö a hömérséklet pedig 25-26oC körül lehet.
Ahhoz képest, hogy sivatag, a park növény illetve állatvilága meglepöen változatos. Több mint 65 emlös fajtát, 190 féle madarat, illetve 9 kétéltüt tartanak számon a parkban. Többek között itt él a hegyikecske, hiúz, prérifarkas, különbözö gyikfajták, puma, csörgö kigyó, skorpió. Mi nem voltunk nagyon szerencsések, csak nyulat illetve egy pár gyikot meg varjút láttunk. Növényvilága szorosan összefügg a hely sivatagi jellegével, föleg szárazságtürö évelö növények élnek meg. Itt nö a zsája, különbözö törpe bokor, boróka fenyö, yucca, fügekaktusz, stb. A talaj felszinén kialakult egy élö biologiai kéreg, mely különbözö baktériumot tartalmaz. Ezek egy része nitrogént köt meg a levegöböl és hozzásegiti a szikes földet, hogy termékennyé váljék.

A park bejárata után az út meredeken emelkedik és egy pár tükanyar után fenn vagyunk a tulajdonképpeni parkban. Az elsö látnivaló az u.n. Park Avenue, egy keskeny meredeken emelkedö szikla-formáció. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy nevét a New York-i Park Avenuehez való hasonloságától kapta. Persze, hogy ezt a hasonlóságot észrevegyük, egy kis fantázia is szükséges. Egy másik érdekes sziklaformáció a környéken a Three Gossips, avagy Három Pletykázó (hölgy). Tovább haladva jobb oldalon feltünik a Bábel torony késöbb pedig a megkövesedett homok dünék a távolban pedig a La Salle hegyvonulat hófedte csúcsai. Távolabb, mintegy 15 km után feltünik a Balanced Rock (Egyensulyozott Szikla). A hatalmas szikladarab elég bizonytalan egyensulyban áll az alap tetején. Elsö nézésre úgy tünik, hogy oda van cementezve az aljához, hiszen a szikla és alapzat közötti rész szürkés nem pirosas mint a szikla. Jobban megfigyelve azonban lehet látni, hogy a világosabb homokkö-réteg tovább vonul a közeli sziklákon, tehát nem cement.
Innen az út kettéválik, mi jobbra térünk a park Window (Ablakok) részébe. Tulajdonképpen itt kezdödnek a boltivek. Elöször a Garden of Eden (Eden kertje) sziklaformáció jelenik meg, az út végén pedig két hatalmas boltiv, az Eszaki illetve Déli Ablak (North & South Window). Nem messze tölük pedig a Turret Arch. Csodás élmény a szinek orgiája, megállunk nézelödni és körbejárjuk a két “ablakot”. A jólesö jó félórai séta után indulunk vissza a föutra, de mielött folytatnánk utunk megebédelünk a Balanced Rock árnyékában. Habár októberben vagyunk meleg van, dél fele egy kissé felmelegedett, legalább 26-28oC, az azurkék égen egy-egy felhöfoszlány az elötérben pedig a különbözö homokkö sziklák változatos szine. És ez a szin változik a homokköben található fémek milyenségétöl, ezek mennyiségétöl és nem utolsó sorban a Nap állásától. A sárgásbarna árnyalataitól a terracotta illetve lazac szinig a szinpaletta szinte minden árnyalata megtalálható.

Ebéd után indulunk tovább a föuton, a következö megálló a Delicate Arch, a park egyik legismertebb boltive s ugyanakkor Utah állam szimboluma is. Elöször úgy gondoltuk felmegyünk a boltivig, utánnagondolva azonban a dolgoknak, úgy határoztunk, hogy csak egy kilátóig megyünk ahonnan lehet a boltivet látni. Sajnos az idö gyorsabban telik mint gondoltuk.

A turistakalauz szerint 2-3 óra alatt meg lehet nézni a parkot, mi legalább 8 órát töltöttünk benne és igy is csak a felszint láttuk. Ha valaki annyit utazott, hogy a parkba jusson, szerintem minimálisan egy napot kell itt tölteni, de ha valakinek nem sietös a dolga, egy hét alatt sem lehet megunni.

A következö megállónk a Salt Valley (Só-völgy), utánna pedig a Fiery Furnace (Tüzes Kemence) kilátó. Ahogy a neve sugallja, a Tüzes Kemence név után valami nagyon meleg helyre gondolunk, ez azonban nem éppen igy van. A Fiery Furnace egy szikla útvesztö, keskeny folyósók a magas sziklafalak tövében. És mint ilyen, a huzat miatt nem olyan meleg mint elvárnánk a neve után. A Tüzes Kemence nevét tulajdonképpen nem a meleg miatt, hanem valószinüleg a reggeli illetve lenyugvó napfényben való kinézte után kapta.

Utolsó megállónk a Devils Garden illetve az Ördög Kertje a park északi részében található mintegy 30 km-re a bejárattól. Itt is alig találunk egy parkolóhelyet, utánna pedig indulunk körülnézni.

Ez a nap sajnos gyorsan eltelt, sok új élménnyel gazdagodtunk, lassan azonban kezd sötétedni, itt az ideje indulni vissza a szállodába vacsorázni valamit.

Moab-tól Salt Lake City-ig

Az I-70-es államközi út, Utah állam délkeleti részén vezet át; Green Rivertöl Salina-ig csodállatos tájegységek követik egymást. Itt van a Cisco illetve San Rafael sivatag, valamint a San Rafael szirt.
Az út hol mély kanyonfalak peremén, hol függöleges sziklafalak mellett hol, csodállatos sziklaképzödmények között halad. A vidék jellege valamint növényzete sivatagi; egyszer végigjárni maradandó élmény itt élni azonban, legalábbis fehér embernek kinszenvedés lenne. Valamikor a ute indiánok területe volt, napjainkban azonban az egykori ute indián törzs leszármazottjai rezervátumokban élnek. A uintah és ouray indián rezervátum, melyben az északi ute indián törzs tagjai laknak a közelben van.

Utunkban az elsö nagyobb helyiség, (persze minden relativ, lakossága kevesebb mint 1.000 fö), Green River az ugyanazon nevü folyó mellet épült. Nincs miért megállni, megyünk is tovább. Innen kissé nyugatra a San Rafael szirtböl uranium ércet bányásztak, állitólag az innen nyert uraniumot használták az elsö atombomba gyártásához. A táj itt is holdbéli, mint gondolom Alamogordo környékén az elsö atombomba robbantása után.
Lassan jobb oldalon feltünik a Black Dragon Canyon sziklaalakzata. Szerencsére van letéröút, meg lehet állni fényképezni. A rátüzö napfényben a szikla hematite szinünek látszik, a táj sivár a megszokott gyér sivatagi növényzettel. Megyünk is tovább és mintegy 30 km után elérünk a Ghost Rock, azaz kisértet szikla pihenöhöz. A parkirozóhely a kanyon széléig nyúlik, jobbra alattunk homokszinü sziklaalakzatok és kanyonok útvesztöje, a Secret Mesa. Az ismertetö szerint valamikor a számkivetettek földjének számitott, nem nehéz kitaláni miért; ha valaki itt megbujik szinte lehetetlen megtalálni. Allitólag 1897-ben a hires (Vagy inkább hirhedt?) Butch Cassidy is itt bujdosott miután $10.000 ellopott az egyik közeli bányakasszából. Ma nem valószinü, hogy bujdosásra használnák e helyet, nem mintha nem nyujtana elég biztonságot, de valószinü a mai bünözöknek már nem ad elég “kényelmet”, inkább légkondicionált börtönben nézik a filmeket.
Hamarosan kiérünk a Castle völgybe, a táj továbbra sem változik sokat, esetleg az út két oldalán levö hegyek alakja ami változik. Ameddig a szem ellát minden sivár, kietlen, lakatlan. Ez az a hely ahova senki sem akart jönni, talán ez az egyik oka, hogy 1877-ben Brigham Young úgy határozott ez megfelelö hely a mormonoknak, s ha nem is a Castle völgyben de Utah államban jól megvetették lábuk.
A Castle völgy után hamarosan magunk mögött hagyjuk a kopár vidéket, emelkedik az út és elöttünk megjelennek az elsö zöld foltok, közeledünk a Fishlake erdöhöz. Megállunk egyet falni, még van amit otthonról hoztunk, igy hát nem kell vendéglö után nézni. No meg a természetben mintha jobban is esne az ebéd, föleg miután fák közzé jutottunk. Mert igaz, hogy a sivatagnak meg a kies vidéknek is megvan a maga jellegzetes varázsa, de egy idö után úgy vagyok vele mint Petöfi a hegyekkel; …tán csodállak, ámde nem szeretlek…
Még járunk egyet, hogy engeszteljük zsibbadt lábaink, de hamarosan indulunk tovább. Salina után röviditünk, elhagyjuk az I-70 utat és északra fordulunk az I-50-en Salt Lake City fele. Nagy gondban vagyok, mert innen legalább két lehetöség van tovább menni California fele; vagy az I-50-en, vagy mintegy 100 km-re északon az I-80-on nyugatra. A táj és az út minösége mindkettön hasonlónak igérkezik Californiáig, de az I-50-t úgy “reklámozzák”, hogy Amerika legelhagyatottabb útja. Ennek is vannak elönyei, valószinüleg gyorsabban lehet haladni, de lakott helyek szinte teljesen hiányzanak. Végülis úgy határoztunk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük Salt Lake City városát és az I-80 államközi úton megyünk tovább. Ahogy Salina után északra fordulunk bal oldalunkon feltünik a 3087 m magas Pioneer csúcs. Utánna azonban bal oldali hegyek sikká alacsonyodnak s a fák zöldjét is a sivatag szürkés-sárgája váltja fel. Jobb oldalunkon azonban tovább kisérnek a hegyek, a közelben van Utah egyik ismert sizö helye. Bal oldalunkon hamarosan feltünik a Utah tó s úgy határozunk megállunk Provo városában.

Provo, Utah harmadik legnagyobb városa, festöi környezetben a Wasatch hegyvonulat nyugati oldalán a Utah tó partján fekszik, mintegy 55 km-re délre Salt Lake City-töl. Itt található a mormon egyháznak alárendelt Brigham Young egyetem mintegy 35.000 diákkal, mely Amerika “legjózanabb” egyetemeként van számottartva (a mormon vallás tiltja a szeszesitalok fogyasztását). Provo városában található a mormonok legnagyobb misszionárus kiképzö központja is, több mint 1.000 elöadóval kik 62 nyelven oktatják a jövendö misszionárusokat, többek között magyarul is. A város több mint 90% a mormon vallás követöje. Amennyit egy órás tartózkodás alatt meg lehet állapitani a város rendezett, tiszta egy hatalmas parkkal a Utah tó partján.

Az idö már délutánra jár indulunk is tovább Salt Lake City-be. Szerencsénk volt, mert Provo városában találtunk egy szálláshirdetést Salt Lake Citybe nagyon elönyös áron. A Salt Lake Plaza szállodában, a Temple Square nyugati oldalán $80-ért. Le is foglaltuk gyorsan, úgy, hogy még idöt is nyertünk. És mint késöbb kiderült, valóban jó üzlet volt, tiszta, kényelmes szálloda a város központjában mindenhez közel. Valószinüleg találtunk volna olcsóbb szállót is valahol a város szélén, de mindent összevetve ennél jobb üzletet nehezen tudok elképzelni. Csak megnézzük a szobánk és máris indulunk várost nézni még világos van. Szerencsére a szállodával átellenben ott a Temple Square a város legismertebb része, a mormon vallás központja. Kezdetben idegenkedtem egy kicsit ettöl a látogatástól mert egy kicsit elfogult voltam e vallással miután egy pár misszionárus meglátogatott és meg akart gyözni, hogy térjek a mormon vallásra. E látogatás után kiderült, hogy elfogultságom alaptalan volt.
A Temple Square mintegy 14 hektárnyi területen fekszik és tulajdonképpen egy kis város. Magába foglalja többek között a tulajdonképpeni templomot, melyet csak a mormonok látogathatnak. Ha személy szerint nem is tetszik az arhitekturája, el kell ismernem kiemelkedö alkotás. Ahogy belépünk a Temple Square déli kapuján akaratlanul is szembeötlik a tisztaság, rendezettség és az egyenruhás noviciák sokasága. Egyik sem tolakodó, de csak egy szempillantás kell és máris segitségre készek. Csak a kérdésekre felelnek, nem akarnak meggyözni az ö hitük igazáról. Meglepöen sokan vannak.
Hamar megtaláljuk a Tabernacle épületét, melyet a Mormon Tabernacle Kórus felvételei tettek világhirüvé. Akusztikája állitólag egyike a legtökélletesebbeknek, az orgonájának pedig 11.623 sipja van. Be is mentünk, sajnos nincs semmi próba, elég sok a látogató, de valószinüleg mégtöbb a helyi önkéntes idegenvezetö. A következö utunk az új Conference Center-be vezet, melyet 2000-ben adtak át és magába foglal egy 900 féröhelyes szinházat és egy 21.000 székes gyüléstermet. Ez egyéni módon van megépitve, minden tartóoszlop nélkül, hogy mindenki zavartalanúl láthassa a pódiumot. Az egész épület látogatható, az idegenvezetök csoportja a bejáratnál vár. Hozzánk egy 50 év körüli uriember szegödött, mint késöbb kiderült ö hetente egy délután önkénteskedik mint idegenvezetö. Kellemes, jól tájékozott egyéniségét hamar megkedveltük, a látogatás több mint egy óráig tartott. Elsö utunk a tulajdonképpeni gyülésterembe vezetett. Mikor elözöleg megmondta, hogy 21.000 féröhelyes akkor gondoltam, hogy ez bizony elég nagy, de mikor megláttuk hatalmasnak tünt, nem emlékszem, hogy valamikor is jártam volna egy ekkora teremben. A termet használják koncertekre, különbözö összejövetelekre és szinte hihetetlennek találtam de általában telt ház van. Nagyon kicsinek éreztem magam a teremben. Innen a képtárba mentünk mely képekben, megitélésem szerint jó minöségü, mutatja be a mormon vallás történetét. Innen az épület tetejére mentünk, mely leleményesen parknak volt berendezve helyi növényekkel. Az összbenyomás nagyon kedvezö az egész látogatásról, ide érdemes eljönni s ha éppen egy koncert is van meg vagyok gyözödve maradandó élményt nyujt.

Salt Lake City-töl Californiáig

Másnap reggel folytatjuk utunk az I-80 államközi úton nyugatra, California fele. Az elsö emlitésre méltó dolog, amivel találkoztunk az a Nagy Sós tó, a nyugati félteke legnagyobb sóstava. Területe változó, az elpárolgott illetve befolyó viz függvényében. És persze ennek függvényében változik a sótartalma is, mely 6-27% között mozog a mérés helye illetve a tó szintje függvényében. Megjegyzem, hogy a tengerviz sótartalma 3.5% körül van. Magam sem tudom mit vártam a tótól, de látása egy kicsit kiábránditott, lehet, hogy azért mert az autóút melleti része enyhén szólva egy kicsit el volt hanyagolva.

A következö megállónk a Bonneville sómezö s az autó versenypálya. Ameddig a szem ellát fehér sikság, elsö pillanatra nyugodtan hómezönek is lehet nézni. Ahogy azonban kilépünk az autónkból és rálépünk a fehér talajra érezzük, hogy ez nem hó. Fura látvány és érzés, nem messze a pálya ahol annyi sebességrekordot állitottak fel. A jelenlegi autó sebességrekord 1.000 km/h felett van.
Indulunk is tovább, lassan Nevada államban vagyunk. Innen az út elég unalmas, legalábbis számomra, a vidék dimbes-dombos de kopár, igyekszem is haladni mert még messze van California. Nevada utolsó, California elötti városáról, Renoról talán érdemes egy pár szót szólni. Magát a világ legnagyobb kisvárosának tituláló Reno száraz és napsütéses éghajlata úgy nyáron mint télen sok turistát vonz a környékre. Tulajdonképpen Las Vegast igyekszik utánozni a 24 órát nyitva tartó kaszinóival, fényreklámaival de messze elmarad töle. Szerencsére a hazárdjáték szenvedélyétöl teljesen mentes vagyok, legalábbis az utóbbi 40 évben, igy hát meg sem állunk. Pedig a kaszinókban jó vendéglök szoktak lenni általában potom áron, de most sietünk, hogy még ma érjünk utunk végcéljához.
Californiában változik a táj, elöttünk a Sierra Nevada hegység s az út a Donner hágóig (2160 m) jó meredeken kigyózik a szük völgyben. Truckee-tól letér az út a Tahoe tóhoz, mely az E.A. második legmélyebb tava. Legmélyebb pontja 501 m. Sötétkék vize és a környezö hegyek egész évben mágnesként vonzzák a turistákat. Nem beszélve arról, hogy az 1960-as téli Olimpia szinhelye a Squaw Valley is itt van a közelben. Kezd hidegre fordulni, az úton egy-egy helyen megjelennek a hófoltok. Még jó, hogy nem 1846 telén vagyunk, mikor 81 elsö telepes igyekezett Californiába jutni, de a szorost hó torlaszolta. A közeli Donner tónál teleltek de tavaszra csak 45-en maradtak életben, s, hogy ezek is túléljenek egyesek szerint kannibalizmushoz fordultak. A táj továbbra is festöi, de ahogy közeledünk Sacramentohoz már kezd sötétedni s a délutáni csúcsforgalom érezteti hatását elég lassan lehet csak haladni s csak jó két óra mulva érkeztünk meg Orinda városába.
A következö két hetet Californiában töltöttük leányainknál, az útleirást folytatom tehát a visszatéréssel.

Silicon Valley-töl Death Valley-ig

Korán reggel indulunk, hiszen mai uticélunk a Death Valley több mint 700 km-re van, és ráadásúl nem egyenes uton hanem többnyire szerpentinen vezet. Búcsúzásképp gyorsan megiszunk két utolsó dupla feketét Orinda városában és máris uton vagyunk kelet fele. Az út elsö része eseménytelenül telik, a forgalom elég nagy, az idö kissé ködös, sok látnivaló nincs, igyekszünk tehát haladni. Stokton elött letérünk a 120-as útra, mely átszeli a Yosemite Nemzeti Parkot, de az még messze van. A Don Pedro tónál megállunk egy pár percre kinyujtani elzsibbadt végtagjaink. A köd felszállt, innen már festöi a táj a tó szintje azonban jó alacsony, látszik, szárazság volt az utóbbi években. Az út kezdetben lassan emelkedik, egy idö után azonban gyorsan kell tekerni a kormányt a szerpentinek tükanyarjaiban mig felérünk a tetöre. Jobb oldalunkon meredek szakadék, de a kilátás festöi. Addig bámuljuk a csodállatos tájat, mig az egyik útelágazásnál nem figyelek és jobbra térek, de persze elöre kellett volna menni. Persze ez csak jóval késöbb derül ki, mikor elöttünk a távolban megjelenik az El Capitan ismert csúcsa. Kezdetben mind biztatom magam, hogy jó helyen vagyunk, de aztán gyöz a logika, megnézem a térképet és valóban az El Capitan rossz helyen van. Mit volt mit tenni meg kell fordulni. Persze ezt könyebb mondani mint megtenni, mert az út olyan keskeny, hogy két kocsi csak üggyel bajjal fér el egymás mellet a jobb oldalon pedig feneketlen szakadék. Végülis csak sikerül, de közel egy órát vesztettünk idöben. Láttunk azonban egy pár hatalmas sequoiát. Allitólag több mint 3.000 évet is megérnek, olyan hatalmasok, hogy valójában törpéknek éreztük mellettük magunk.
Tulajdonképpen úgy terveztük, hogy csak átutazunk a Yosemite parkon és a Tioga hágó után a Mono tónál délre fordulunk a Death Valley fele. Ez a k.b. 90 km hosszú festöi út keresztezi a Sierra Nevada hegységet, a Tioga hágó 3031 m magasságban van és egyike a leglátványosabbaknak Californiában.
A Tenaya tónál, mely az egyik yoszemite indián törzsfönök nevét viseli, megállunk nézelödni s mielött visszaszállnánk a kocsiba észreveszem, hogy a jobb elsö kerék szinte teljesen le van ereszkedve. Na ez azért nem volt az útitervben, de ez van. Persze az egész csomagtartót ki kell rámolni mert a tartalékkerék a legalján van, és persze jó szokás szerint mindig csak annyit viszünk magunkkal amennyi a csomagtartóba elfér. Végül sikerül feltenni a tartalékkereket, nyakig mocskos lettem, utoljára ha jól emlékszem vagy 5-6 éve cseréltem kereket útközben. Persze a tartaklékkerékkel lasabban megyünk, de végül minden nagyobb baj nélkül átjutunk a Tioga szoroson és Lee Vinnig városkában szerencsésen befoltozzák a lyukas kereket. Elég sok idöt veszitettünk a kerékkel, de végül minden rendben van, és mehetünk tovább délre a 395-ös úton. A táj továbbra is festöi, hegyek között kanyarog az út. Mielött letérnénk dél-keletre a Death Valley-be a 190-es úton, jobb oldalunkon megjelenik a Mount Whitney 4418 m magas csúcsa, mely egyben a kontinentális Amerika legmagasabb pontja. Érdekes, hogy Amerika legmagasabb (Mt. Whitney) és legalacsonyabb (Badwater) pontja mintegy 100 km-re van egymástól. Lassan azonban kezd szürkülni, a mire a Death Valley-be érünk teljesen besötétedett, ellenben egy csodállatosan szép telihold fogadott s szinte álombeli képnek tüntette fel a szemközti hegyeket.

Death Valley

Ha már eddig értünk, úgy határoztunk tovább megyünk legalább a Stovepipe Wells (Kályhacsö Forrás) településig ami k.b. 45 km-re volt a bejárattól. Tulajdonképpen más választásunk nem volt, hacsak nem akartunk valahol a sivatagban az út szélén a kocsiban aludni. Végülis szerencsésen megérkeztünk, szállást is találtunk ($101) és az egyedüli vendéglöben a vacsora is elég izletes volt. Vacsora után még egyet sétálltunk a holdfényben varjú károgás kiséretében. A varjak száma szerint a hely neve nyugodtan lehetne Varjú Paradicsom. Igaz jó pár helyen ki van irva, hogy a varjak és más madarak etetése tilos, de nagyon úgy néz ki a varjak már régen nem szorulnak etetésre, hanem túljárnak a turisták eszén, és maguktól megtalálják a fogyasztható hulladékot.

A Death Valley Nemzeti Park Kalifornia dél-nyugati részén fekszik közel a Nevada-i határhoz. Nyáron a hömérséklet felmegy 45-46oC-ra, és itt mérték a 57oC rekord hömérsékletet is 1913 júliusában. Az évi csapadék mennyiség 48 mm, mig az évi párolgás 3.800 mm, tehát minden csont száraz. A park felszine változatos, itt található észak Amerika legalacsonyabb pontja 86 m a tengarszintje alatt. A park legmagasabb pontja a 3368 m-es Telscop csúcs pedig mintegy 21 km-re a legalacsonyabb ponttól.
A mai Death Valley N.P. területe valamikor a timbisha shoshone indiánok területe volt. Az 1849-es években az aranyások és borax bányászok seregének ideözönlése végképp megváltoztatta az itt élö shoshone indiánok tradicionális életmódját, s gondolom, mondanom sem kell, ki járt jól.

Korán reggel kelünk, hogy megnézzük a felkelö napot (7:05 AM), utánna egy gyors reggeli és indulunk is, hogy mig az idö nem melegszik fel nagyon tudjunk haladni. Elsö megállónk a Sand Dunes (Homok Dünék). Az elötérben egy pár jellegzetes sivatagi növény, az is kiszáradva, a háttérben pedig a homok dünék hullámzó vonulata.
Mintha valahol a Szaharában lennénk, az idö azonban még kellemes. Egy pár kép és indulunk is tovább a Devils Cornfield (Az ördög kukoricása) nevü helyhez. Elöször nem akartam megállni, de aztán ha már itt vagyunk nézzük meg meggondolással csak megálltam. És nem bántuk meg. Elöször is mikor a homoknak kinézö talajra léptünk úgy éreztük, ilyen talajon még nem jártunk. Nehéz leirni az érzést, a talaj felszine mintha össze volna forrva egy kemény kéreggé, ha azonban jól ráereszkedünk egy kicsit besülyed alattunk, és olyan érzést kelt mintha kukoricán járkálnánk.
Egy pár kilométer után az út ketté ágazik; a bal oldali (északi) ág az Ubehebe Kráter fele tér, mi azonban a jobb oldali (déli) ágon maradunk és nem sokára megérkezünk a Salt Creek (Só Patak) nézöponthoz. A táj sivár, mindenhol homok, melyet sok helyen vastag sóréteg borit, meg kavics, a dombokon semmi növényzet. Megindulunk a széles, szépen kiépitett fa pallón. Kezdetben egy patak kiszáradt medre, késöbb azonban kezd megjelenni egy kis növényzet, a végén pedig egy rövid kis patak, mindkét partján zöld növényzet., hogy honnan jön a patak azt csak sejteni lehet mert nincs út arra fele, ahol ellenben elvész, kiszárad azt inkább lehet látni.
Szinte hihetetlen egy kis sós vizü patak milyen csodákra képes. A viz nagyon sekély, becslésem szerint nem mélyebb mint 15 – 20 cm, szélessége pedig egy m körül van. Egy pár madár van a közeli bokrokban, akaratlanul felriasztunk egy kacsát, de a vizben semmi élölényt nem látunk. Pedig állitólag a patakben él egy egészen különleges halfajta – Cyprinodon diabolis – mely annak ellenére, hogy hidegvérü lény, kibirja a 44oC vizet. Ugyanakkor ez a halfajta megél a tengerviznél 3x magasabb sótartalmú vizben. Nekünk azonban nem volt szerencsénk egyet is látni.
Indulunk is tovább, s a következö megállónk a Furnace Creek látogató központ. És pár kilométer után mintha a holdbeli tájról a földi paradicsomba jutottunk volna. Különbözö pálmafák, zöld gyep és zöldelö virágzó bokrok. És mindez a közeli Travertine és Texas forrásnak következménye. Oázis a sivatag közepén, melynek közel egy milló látogatója van évente. Furnace Creek és környéke az 1880-as években kezdett fejlödni, mikor a közeli borax bányát megnyitották.

Megállunk egy fa árnyékában, hogy elfogyasszuk a magunkkal hozott uzsonát. Utánna bemegyünk a közeli üzletbe egy kávé reményében, de hiába. Egy adott pillanatban felfigyeltem, hogy az üzletben két idösebb hölgy magyarúl beszélget, és gondolom, mondanom sem kell, nagyon meg voltak lepödve, mikor magyarul szóltam hozzájuk. Csak látogatóba jöttek Magyarországról, és éppen valami emléktárgy után néztek. Még járunk egyet a pálmafák árnyékában, megtekintjük az Old Dinah gözgépet mely felváltotta a 20 öszvér fogatot, mely a boraxot szállitotta, és indulunk is tovább. Bal oldalon, mint egy karaván szerály feltünnek a Furnace Creek Inn körvonalai a pálmafák között. Azonban messze elkerüljük, mert ha egy egyszerü szobáért jóval $200 felett kérnek egy éjjelre, akkor nem érdemes meglátogatni még egy kávé reményében sem.
Hamar megérkezünk a Devils Golf Course, azaz az ördög golf pályája nevezetü helyhez. Egy rövid köves út után ott vagyunk a különös táj közepén. Csonttá száradt só és iszap keverékböl alakult szabálytalan alakzatok amerre a szem ellát. Vigyázni kell, mert ha az útról letérünk, a kiszáradt só-föld elegy olyan éles, hogy nem ajánlatos megcsúszni vagy elesni. Elöször csak nézelödünk, az út menti parkoló helyen egy pár kocsi, s az egyik hátsó részén egy pár jóizüen falatozik. Csak odaszólok nekik angolul, hogy jó étvágyat, s válasz valami olyan, hogy végre jó egy amerikaival is talalkozni, ahol ennyi az idegen. Hát ez is ritkán fordúl elö, hogy kiejtésem után amarikainak tituláljanak. Ha angolul beszélek, gyakran megkérdezik, hogy “Where are you from?” azaz hova való vagy, mert a kiejtésemen megérzik, hogy nem itt születtem. Nem rossz akaratból, hanem kiváncsiságból kérdezik. És nagyon gyakran kellemes meglepetésben van részem, hogy milyen sokat tudnak rólunk. Persze ez a sok elég relativ, de már az is valami ha tudják, hogy fövárosunk Budapest, meg, hogy csirke paprikás, stb.
Igaz egyszer találkoztam olyan személlyel is, aki nagyon komolyan kérdezte, hogy Magyarország még létezik egyáltalán?
Egy kis “séta” után a golfpályán indulunk Badwater (Rossz viz) fele. Bal oldalon hegyek, az Amargosa vonulat, jobb oldalon pedig ameddig a szem ellát szürkés fehér felület. Mintha délibáb lenne, bizonyos szögböl úgy néz ki mintha egy nagy tó közelében volnánk, de utánna, ha egy kicsit kanyarodik az út, mintha havas tájon járkálnánk. Ez a vidék a Észak Amerika legmélyebb pontja, 86 m a tengerszint alatt. Valahol az egyik hegy közepe táján egy fehér vonal jelzi a tenger szintjét.
Megállunk és igyekszünk kikerülni a turista csoportokat, hogy a magunk iramában haladjunk. Az egyik csoport japán, a másik francia, német szót is hallottunk, de volt vagy 2-3 csoport, melyekröl nem tudtuk megállapitani milyen nyelven beszéltek. Valahogy sikerül kikerülni a csoportokat, ott vagyunk az elsö kis tavacska mellett. Utánna csillogó fehér mezö ameddig lehet látni. Es ahogy a bejárati pallóról letérünk egy hatalmas lábtörlö. Most sem tudom, mikor és miért kellett volna megtörölnöm a lában, hiszen úgy elötte mint utánna, minden tiszta só volt. Egyesek tapogatják, mások lyukat ásnak bele, megint mások nyalogatják, hogy tényleg só-e. Ahogy a sóréteg kiszáradt érdekes hatszögü tányér alakú képzödmények keletkeztek. Bemegyünk a sósivatagba legalább egy fél kilométert, furcsa érzést kelt a minden fehér, de mégsem havas táj, és mivel dél már jól elmult, a nap forrón süt, ideje árnyékot keresni. Persze ezt könnyü mondani, az egyedüli árnyék csak a kocsinkban van.
Fordulunk is vissza fele, de hamarosan megállunk a Natural Bridge-nél (Természetes Hid). Az út itt már nagyon hepe-hupás, csak lépésben lehet vezetni a következö kilométeren, s utánnunk porfelhö emelkedik. Lassan azért megérkezünk a parkoló helyre, innen már csak gyalog lehet menni. Az út köves, kavicsos, nincs egy füszál sem, minden kihalt kopár és az út elég meredeken emelkedik, igy hát még melegebbnek tünik. Az út lassan összeszükül, az egyik hegyoldal egy kis árnyékot nyújt, igy sokkal kényelmesebb járkálni. Az egyik kanyar után végül megjelenik a Termeszétes Hid, mely nem néz ki nagyon stabilnak, jópár repedés és nem egy bizonytalan egyensúlyban levö hatalmas kö. Még nézelödünk egy kicsit és indulunk is vissza mert meg hosszú út elött állunk.

A következö uticélunk az Artists Drive azaz Müvészek útja nevü egyirányú mellékút. Kezdetben nem értem miért nem szabad az utánfutós kocsiknak bejönni, de hamarosan meggyözödöm, hogy ez igy helyes. Igaz, hogy az út ki van aszfaltozva, de hamar elkeskenyedik és a tükanyarok egymást követik, nem beszélve az emelkedökröl és hullámvölgyekröl. Kapaszkodunk az emelkedön, de mig a csúcsra nem érünk, nem tudjuk mi következik, olyan meredek az út. És a csúcs után nem egyszer tükanyar következik. A két sziklaoldal sima, általában elég meredek és különbözö szinü az itt levö ásványok függvényében. A legtarkább pont – Artists Palette – a müvész palettája. Az út azonban hamar visszakanyarog a föútra és máris haladunk vissza fele Furnace Creek-i elágazóig. Itt kelet fele térünk hamar elérjük a Zabriskie kilátót, utolsó megállónk a parkban. A parkolóhelytöl csak egy rövid séta, igaz jól emelkedik az út és már fenn is vagyunk a domb tetején. A kilátás a tetöröl különlegesen szép. Az elötérben meredek gerincek váltakoznak mély medrekkel s az oldalak egy része a sárga s homok különbö árnyalatait tükrözi.
Igaz, hogy a park északi részében nem jártunk, valószinüleg az Ubehebe kráter és a Scotty kastély érdekes lehet de sietnünk kell, igyhát indulunk dél-keletre, hogy valahol Las Vegas után tudjunk szállást keresni, de az még messze van.

A Death Valley-töl a Grand Canyon-ig

Az úton Las Vegas-ig nincs sok emlitésre méltó, a táj elég hegyes-dombos de szikes. Las Vegas városán átmentünk amilyen gyorsan a forgalom engedte. Egy jó pár évvel ez elött itt háltunk három éjjel, de azokból is csak egy napot töltöttünk a városban, több értelmét láttuk körülnézni a vidéken, s elmentünk a Brice kanyonig. Las Vegas egy egyéni város, talán a szerencsejátékosok paradicsoma, játékkaszinók egymás mellett, napközben elég csendes de éjjel minden csillog villog, nehéz volna megállapitani hol több a neonfény itt vagy a Ginzán Tókió-ban. A tömeg özönlik a világ minden tájáról, hogy kipróbálja szerencséjét; egyik németországi ismerösünk ide jön szabadságra minden második évben. Persze ebben nincsen semmi rosz, mindenkinek más az elvárása, de nagyon úgy néz ki a régi rómaiaknak igazuk volt a “Kenyeret és cirkuszt” elvben.
Las Vegas után délre fordulunk és Laughlin városában megszállunk egy kaszinó szállodában. Csak azért választottuk ezt a szállodát, mert aránylag jó üzlet volt ($74) s ablakunkból a Colorado folyóra lehetett látni. A tarisznyában (Iglu – hordozható hütötáska) még volt valami maradék Californiából, lemostuk egy helyi sörrel és máris aludtunk.
Másnap reggel ismét korán indultunk, az I-40 államközi úton keletre, Williams városáig. Innen a 64-es úton északra egészen a Grand Canyon-ig, dél körül ott is voltunk. A belépödij itt is $20, nekünk azonban van ingyenes belépönk. Ez 62 év felett jár egyszeri $10 lefizetése után és mi jól ki is használjuk.

Grand Canyon Nemzeti Park

A Grand Canyon név távolról sem tükrözi a valóságot, mert szerintem a kanyon nem nagy hanem hatalmas, egyedi jelenség. Egyik leirója szerint, aki nem látta, az úgysem hinné el a leirásokat, aki pedig látta az tudja, hogy ezt nem lehet leirni. Valóban, sem a leirások, sem a képek nem tudják visszaadni nagyságát, fennségét, egyéniségét s a tátongó, több mint 1000 m mélységet. Ezt látni kell. Tudom a számok csak száraz adatok, ebben az esetben azonban közlök egy párat. A kanyon hossza 443 km, ebböl mintegy 56 km autóval járható (a déli oldalon ahova mi is látogattunk). Szélessége 6 – 33 km között változik; az északi oldal legmagasabb pontja 1737 m magasan áll a völgyben folyó Colorado folyó felett. A deli oldalon az a távolság “csak” 1371 m.

Az európai felfedezök elöször 1540-ben emlitik a Grand Canyont, nemzeti parkká pedig 1919-ben avatták. Mi a déli oldalra érkeztünk, az északi oldal már zárva volt, lehet, hogy éppen az erdötüz miatt. Az idö szép napos, de az északi oldali erdötüz miatt a látási viszonyok nem voltak a legjobbak; mindenhol füst/köd terjengett. A déli oldal két részre oszlik, a keleti illetve nyugati útra (East/West Rim Drive). Lévén a nyugatira csak ingajárattal lehetett közlekedni, mi a keleti mellett döntöttünk, mely az útikalauz szerint is sokkal látványosabb.

Annak ellenére, hogy a föszezon régen lejárt, sok a látogató. Hallottam német, francia, japán, spanyol szót és volt még egy pár melyet nem tudtam megállapitani milyen. Igyekszünk kikerülni a szervezett turista csoportokat, de ez nem mindig megy könnyen. Föleg egy francia csoporttal vagyunk bajban, álladóan találkozunk velük, nagyszájuak, hangosak mintha az övék volna az egész világ. A keleti út, amerre járunk tulajdonképpen egy gyalogút a kanyon déli peremén, sokszor oly közel a peremhez, hogy nem merek lenézni a több mint 1000 m semmibe. Az országút is melletünk halad, egyszer-egyszer keresztezzük egymást, mi azonban inkább a kanyont nézzük. Sok a kilátó s az elénk táruló kép mindig más. A távolban, a kanyon másik oldalán hatalmas füstfelhö jelzi az erdötüzet. Valamivel közelebb a kanyon hemetit szinü északi fala, és ha szerencsénk van valahol a mélyben megcsillan a Colorado folyó ezüstös csikja. Nem vastagabb egy cérnaszálnál, nehéz elhinni, hogy egy folyó. Jó pár órát sétálunk, itt napokat lehetne tölteni, a szinek változnak a napfény függvényében, és ha a kanyont nézzük rájövünk, hogy milyen jelentéktelenül kicsik vagyunk.

Monument Valley

Már sötétetdni kezdett, mikor az Arizona-i Tuba városába értünk. Messziröl elég elhagyatottnak és rendezetlennek tünt és ahogy befordultunk a föútcán továbbra is gondolkoztunk, hogy itt keressünk-e szállást vagy máshol. Nagy választásunk azonban nem volt, mert úgy terveztük, hogy holnap a Emlékmü Völgyet (Monument Valley) nézzük meg, és addig, a következö 80 – 100 km-en nem igérkezett semmi település ahol aludni lehetett volna. Szikes, ritkán lakott területen, az indián rezervátumban a navajo indiánok területén járunk. Ök azonban nem rezervátumnak, hanem Navajo Nation, azaz Navajo Országnak nevezik. A tájegység neve Painted Desert, azaz Festett Sivatag és mint ahogy a neve is mondja sivatag, az évi csapadék mennyiség minimális, kevesebb mint 150 mm. A város kb 8.000 lakosának nagy része navajo indián, de itt él egy kisebbségi hopi indián törzs is. Végül a föutca másik végében találtunk egy szállodát; tiszta jólfelszerelt, kedves kellemes személyzettel, egytöl-egyik helyi indián. Kipakolás után indulunk is a helyi és egyben egyedüli vendéglöbe valami vacsora után nézni, mert dél már régen volt. A vendéglö szerényen berendezett, de tiszta, itt is helyi indiánok szolgálnak ki. Gondoltam lemosom az út porát egy pohár sörrel, de mint kiderül, a vendéglöben nem szolgálnak szeszes italt. Mikor megkérdeztem, hol találhatok a környéken egy üzletet ahol vásárolhatnék egy üveg sört, a válasz az volt, hogy bizony elég sokat kell mennem, ugyanis az indián rezervátum területén nem árulnak semmi szeszes italt. Igy hát beértem hát egy pohár hideg vizzel.

Másnap reggel igyekszünk megtekinteni a helybeli navajo múzeumot, de nincs szerencsénk. A szállodában azt mondták reggel 8-kor nyit, mi jóval 8 után vagyunk ott de nincs nyitva és semmi órarend az ajtón. Pedig szerettünk volna megnézni a navajo kódbeszélöknek állitott emléket. Történetük egyedi, ök szolgáltak az amerikai tengerészgyalogságnál a II. Világháborúban a hadszintéri tikos üzenetek továbbitására. Még idözünk egy kicsit, talán kinyit a múzeum, elmegyünk egy presszóra. Itt is kellemes meglepetés ér, a kávézó kellemes, ragyog a tisztaságtól, helyi navajo diszek ékesitik, s a presszó kitünö. Ráadásul még komputerek is vannak, ha valaki az Interneten akarna szétnézni. Mint érdekesség, Arizona nem követi a nyári illetve téli idöszámitást, de a Navajo település igen, igy vigyázni kell az óra átállitásával, föleg ha valakivel találkánk van.

Mivel a muzeum nem nyitott ki, indulunk Kayenta városa fele, ahol a tulajdonképpeni Emlékmü Völgy kezdödik. Körülöttünk minden vöröses-barna, homok, homokkö meg por, s elvétve egy-egy elhagyatott, vagy annak tünö farm. Az út nem forgalmas, nagyritkán szembejön velünk egy kocsi, gondolni sem merek, mit tennék ha a kocsinknak valami baja esne.
Kayenta városánal aztán északra fordulunk. Miután elhagyjuk Kayenta városát átmegyünk a Laguna patakon, melyben alig van viz. Az út emelkedik egy kicsit, az út ezen a részén a táj sejteti a vulkanikus eredetet. Jobb oldalon megjelenik az Agathlan 2080 m. csúcsa, de ennek csak 366 m része látszik ami a fennsik fölé emelkedik. Navajo nyelven az Agathlan gyapjúhalmazt jelent, a juhtenyésztés napjainkban is fontos szerepet tölt be a navajok életében. Ami pedig szinte hihetetlen, de ebben a sivatagban mezögazdasággal, pontosabban kukorica termesztéssel is foglalkoztak. Az a minimális vizmennyiség, ami egy-egy alacsonyabb pontra leszivárgott elég volt, hogy a kukorica megéljen.
Miután elhagyjuk az Agathlan csúcsot a távolban lassan megjelennek az Emlékmü Völgy western filmekböl ismert alakzatai. Letérünk jobbra, és egy pár kilométer után az Emlékmü Völgy Törzsi Park bejáratánál vagyunk. A kilátás festöi, a szinek gyakran változnak annak függvényében, honnan süt a nap, árnyék van-e, vagy napfény, a nap melyik órájában vagyunk. Elöször úgy döntünk, hogy a saját autónkkal megyünk szétnézni a parkban, de mintegy 5 perc vezetés után meggondoljuk a dolgot, akkora kátyúk vannak, hogy ezt nehezen vészelné át a kocsink.
Bármennyire is kerüljük a “társas” kirándulásokat, itt nem lehet másképp. A jegy ára is elég borsos, $60 személyenként, de végülis jó 3 órás az út, és ezt nem szabad kihagyni. Dél éppen elmúlt, mikor megvesszük a jegyet, és úgy néz ki szerencsénk is van mert egy nagy turista csoport éppen elöttünk ment el. A 15-20 személyes autón csak ketten vagyunk, Kati meg én. Talán mondanom sem kell, hogy soförünk és egyben útikalauzunk is Navajo indián. Az autónk nyitott, igaz a tetején ponyva van, hogy a nap ne tüzzön olyan nagyon, de ez nem akadályozza meg a porfelhöket, hogy szabadon közlekedjenek az autón keresztül kasul. A kocsi elég ócska járgány, fapadon ülünk, és nem egyszer izgulok, hogy vajon sikerül-e a tükanyart bevenni, vagy betenni a kapcsoló kart a megfelelö sebességbe. Az elsö fél óra után megszokjuk, mintha egész életünkbe igy közlekedtünk volna. Kezdetben a társalgás az idegenvezetövel nehézkesen indul, csak a leglényegesebbeket mondja el a kijelölt kilátóknál. Késöbb azonban felenged, beszédbe elegyedünk. Elmeséli, hogy legalább négy generációra visszamenöleg itt éltek a szülei és ö is az egyik közeli településen lakik. Az élet nehéz, nincs mivel foglalkozni, aki szerencsés az kézmüves dolgokat készit és ad el a felvásárlóknak. Mások állat, föleg juh tenyésztéssel foglalkoznak, de a fiatalatok nagyrésze igyekszik elköltözni, ahol könnyebb a megélhetés. Szó jön a vallásról is, de mikor a Nagy Manitu felöl érdeklödöm egy kicsit zavarban van, nem tudja mit kérdezek. Miután elmagyarázom mi felöl érdeklödöm, bevallja, hogy nincsennek gátlásai, eljár úgy a mormon templomba mint a helyi törzsi összejövetelekre. Szerinte nem az a lényeg, hogy milyen istennek hódolunk, hanem, hogy, hogyan viselkedünk egymással szemben. Milyen igaza volt. Az egyik kilátónál elénekelt egy pár dalt, melyeket nagyapjától tanult, és bizony sajnáltam, hogy nincs magnóm, hogy felvegyem.

Közben szó jött a navajo kódbeszélökröl, és a 2002-ben róluk készült filmröl (Windtalkers) és megemlitette, hogy itt a környéken filmeztek egy pár jelenetet.
Lassan az idönk lejár, észre sem vettük, hogy már jó három órája járjuk e csodállatos tájat. Fordulunk vissza fele és csak a lassan mozgó porfelhö melyet magunk mögött hagyunk jelzi, hogy itt jártunk. Mielött elhagynánk a park területét benézünk a turista tájékoztató épületébe, de sok lánivaló nincs. Egy rakás giccses termék, John Wayne életnagyságú posztertöl kezdve, minden amit emléktárgyban el lehet képzelni. Úgy látszik azonban van keletje a holminak nem egy látogató vásárol.
Innen hazáig (Colorado Springs) az út változatos és szép volt, de erröl talán máskor.

Fodor Lajos

További képek a szerző honlapján: picasaweb.google.com/rick.fodor

Fodor Lajos írásai az Útikalauzban >>

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés