Fodor Lajos: Három hét alatt a világ végéig és vissza – Dél-Amerika

Fodor Lajos: Három hét alatt a világ végéig és vissza – Dél-Amerika – 2009

Olyan valószerűtlennek tűnő nevekkel kezdődik az alábbi írás, melyekkel korábban inkább csak Verne Gyulánál találkoztunk. Szerencsére állandó szerzőnk is eljutott erre a távoli vidékre. Bőséges beszámolóját szép fotók színesítik

Patagónia, Tüzföld, Magellán-szoros, Valparaiso, Buenos Aires, Chile, Argentina, gaucho. Megannyi név, mely valami távolit, valami elvarázsoltat, valami szépet-elérhetetlent juttat eszembe. Jó 50-55 éve emlékszem e nevekre, mikor még a temesvári Munkás-telepen laktam, s a háztulajdonos, mikor egy kicsit felöntött a garatra ezekröl a helyekröl beszélt. Állitólag itt dolgozott egy- pár évet, s ottani keresetéböl vett házat magának Temesváron, és nem is akármilyet. Akkor nem voltam biztos benne, hogy igaz-e, amit beszél, vagy csak mesebeli helyeket emleget dicsekvésképpen. Igaz, abban az idöben még nem sokat tudtam a világról, no meg az általános mérce is más volt. Örültünk, ha naponta kijutott a Sztalin téglának nevezett valami, amit kenyér címen adtak el, meg ha volt petroleum világitani meg melegiteni. Mindezt persze az orosz testvérek jóvoltából, akik “felszabadítottak”, akik csak a “demokrácia” bevezetése és fenntartása érdekében tartózkodtak ott.
Azóta persze jó néhány év eltelt, szerencsére sok minden jóra változott, legalábbis részemre. Sajnos azonban a “felszabadítás” meg “demokrácia-bevezetés” sok helyen még ma is divatos. No de térjek a tárgyra.
Már jó pár éve nézegetem a lehetöségeket, hogyan is lehet Patagoniát meglátogatni. Messze is van, meg nem is olcsó, igy hát mindig halasztgattam. Nem régen azonban egy hirdetés ragadta meg figyelmem, egy 12 napos hajóútat hirdettek $1.240-ért. Mint utólag kiderült, ez a minimális összeg feliratkozni egy ilyen kiránduláshoz. Ehhez még hozzájön a napi $11 borravaló a személyzetnek.
Az útvonal Valparaiso, Puerto Montt, Darwin-csatorna és Chile-i fjordok, Amalia-gleccser, Sarmiento-csatorna, Magellán-szoros, Punta Arenas, Cockburn- és Beagle-csatorna, Ushuaia, Horn-fok, Pt. Stanley, Buenos Aires. Kezdetben az $1.240 soknak tűnt, de ha jobban utánanézünk a dolgoknak, nem is olyan rossz üzlet. Mert végeredményben 12 napra biztosítva van a szállás egy kétágyas, ablakos szobában, fürdőszoba, napi étkezés, két úszómedence meg sportterem és még sok más. Igaz, a szeszes italok nincsenek benne az árban, de hát semmi sem tökéletes. Ha úgy vesszük, hogy San Franciscoban egy rendesebb legénylakás havi ára $1.000-1.400, és ez csak a lakás ára, minden közös költség nélkül, akkor már minden jobban néz ki. Igaz Alabama állam Mobil városában egy 3 háloszobás lakrész havi dija $600-800.
Rövid megbeszélés után Katival (akit mindig könnyű táncba vinni, ha utazásról van szó), le is foglaltuk a hajójegyeket. Mint hamarosan kiderült, jól is tettük, mert az utolsó előtti kabint adták nekünk hat héttel az indulás előtt. És még mondják, hogy gazdasági válság van. Igaz, mi olcsó kabint vásároltunk, mert mint utólag kiderült, egy elegáns kabin ára $4.000 körül mozog, de végeredményben a látnivalókért megyünk.
És ha már ennyit utazunk (Hozzávetöleg annyi, mint modjuk Budapesttől Tokyóig), akkor úgy határoztunk, megtoldjuk a szabadságot egy-pár nappal úgy Santiago de Chile-ben, mint Buenos Aires-ben. Az elképzelés jó is volt, de a gyakorlatban nem éppen úgy sikerült. Lévén hajónk március 1-én indult Valparaiso-ból, gondoltam 3-4 napot Santiago de Chile-ben töltünk előtte, és úgy vettem meg a repülöjegyet, hogy február 27-én érkezzünk oda.Igen ám, csak február általában 28 napos, igy hát csak két napot töltünk Santiago-ban és környékén. Kár, de hát a jó pap is holtáig tanul. Mint azonban később kiderült, ez éppen elég volt; egy fél nap alatt bejártuk Santiago érdekességeit, a második napon már indultunk is Via del Mar, illetve Valparaiso fele.

Február 26.

Az út első felén túl vagyunk, szerencsésen megérkeztünk a Denveri Nemzetközi Röptérre. Ha a térképen nézem, akkor szinte semmit nem mozdultunk, hiszen csak 100 km-t tettünk meg Colorado Springstől. A bérelt autót leadtam, utána mintegy 5 perc alatt a busz a röptérre vitt. Semmi említésre méltó, leadtuk a csomagokat, egy utolsó presszó Coloradóban, és indulás a biztonsági ellenőrzésre. A TSA (Transport Security Administration) alkalmazottjai nyüzsögnek, hirtelenjében legalább 20-at számoltam meg, akik nagy erőbefektetéssel csinálták a semmit. Szerencsére nincs csúcsforgalom, hamar túlesünk a vizsgálaton.
Utunk következö állomása Dallas (TX) csak 80 perc repülésre van. Igaz 40 perc késéssel indulunk, de szóra sem érdemes. No meg az American Airline légitársaság sem pontosságáról hires. A Dallas-i DFW (Dallas Forth Worth) röptér már az American Airlines területe, itt van a központjuk, no meg ez már Texas, itt mindent más mértékkel mérnek; a röptér hatalmas, a harmadik legnagyobb a világon. Napi 1.900 járat lebonyolitására alkalmas, évi forgalma 60 millió utas. Összesen 165 kapuja van, és 40.000 férhöhelyes parkoló tarozik hozzá.
Még vagy 3 órai várakozás és idulunk tovább, elhagyván az észak-amerikai földet. A váróteremben üldögélve nézegetjük az utasokat, és igyekszünk kitalálni, ki honnan jön és hova igyekszik. Elég tarka társaság, de legalább 4 utasról kitaláljuk, velünk lesznek egy hajón. Szóba elegyedünk, egy házaspár Kaliforniából jön, a másik Kanadából, és valóban egy helyre készülünk, csak egy kicsit eltérő útvonallal. Következö állomásunk, Santiago de Chile mintegy 9.3 órai repülés.

Chile
Mindig szerettem utazni, mikor másképp nem lehetett, vagy nem volt reá lehetöségem, hát a térképen. Még igy is meglepődtem, milyen keveset tudok Chiléről. Igen, Dél-Amerika nyugati részen feszik, mint egy hosszú csik, vagy Pablo Neruda szerint mint egy “vékony ország”. Mintegy 4.300 km hosszú, de sehol nem szélesebb, mint 180 km. Persze ez csak egy közelítő szám, és változik különböző forrásokban. Északon Peru, északkeleten Bolívia, keleten pedig Argentína határolja. Nyugaton a Csendes-óceán, délen pedig a Drake-szoros. Partjaitól nyugatra, a mintegy 4.000 km-re levő Húsvét- szigetek is Chiléhez tartoznak, valamint az Antarktisz egy részére is igényt tart.
Kevesen tudják, hogy Chile nyugati partjaitól mintegy 650 km-re levö Juan Fernandez-szigetek egyike a Robinson Crusoe-sziget. Igaz, a hasonló nevű regény cselekménye a Karib-tenger egyik szigetén játszódik le, a regény ötletét azonban egy skót tengerész, Alexander Selkirk története szolgáltatta. Selkirk négy évet és négy hónapot töltött magányosan a Juan Fernandez-szigetcsoport egyikén. Ő azonban nem szevedett hajótörést, mint Robinson Crusoe, hanem csak nem egyezett a Cinque Ports hajó kapitányával, aki megunta az örökös nézeteltéréseket, és partra tette egy elhagyatott szigeten.
Mint várható, Chile éghajlata változatos, az északi része száraz, az Atacama sivatagban például a legkevesebb csapadék esik a földön; általában 100 évenként egyszer esik. Vannak azonban helyek, ahol nem esett az utóbbi 400 évben. Éghajlatánál fogva ideális hely csillagvizsgálók számára. Ide épült a Silla, illetve Paranal csillagvizsgáló. Ugyanakkor itt található a világ leggazdagabb nátriumnitrát lelőhelye.
Középsö részén Chile éghajlata mediterrán, buja növényzettel, míg délen csodálatos gleccserek és fjordok hazája. Területén 2085 vulkánt tartanak számon, ezek közül 55 aktív.
Lakosságának nagy része mesztic (a bennszülött indiánok és hódító spanyolok leszármazottjai). A bennszülött mapuche indiánok, valamint a német, svájci és nem utolsó sorban a magyar bevándorlók leszármazottjai is megtalálhatók.
Chile területe 756.000 km2, egy kissé nagyobb mint Texas (695.000 km2). Közel 18 millió lakósával Románia, illetve Magyarország közé sorolható népesség szempontjából.

Február 27.

Az éjjel lassan telt, nem aludtam semmit, de valahogy csak elmúlt, megérkeztünk a santiagói röptérre. Sokkal kisebb mint a denveri, itt már látszik hogy délen, illetve Latin Amerikában vagyunk. Mások a szabályok, ha egyáltalán léteznek. Sorba kell állni az u.n. viszonossági díj kifizetéséért, mely országok szerint változik $132 az AEA, $30 Albánia, $23 Mexikó, utána pedig a beutazási pecsétért. Persze a sorrendet nem mindenki tudja, lehet hogy logikus, de nem mondja senki, így hát, akik nem tudják 2x állnak sorba, és a sorok nem haladnak valami gyorsan.
Nagy nehezen túljutunk a sorokon, kivesszük csomagjainkat, és máris autózunk szállodánk fele. Taxisöfőrünk egy fiatal fiú, rendezett fehér ing, nyakkendö, tiszta kocsi, de egy kukkot sem tud a spanyolon kívül. Az út aszfaltos, a forgalom elég kicsi s a környezet, legalábbis kezdetben elég lehangoló. Rozoga viskók, és a szemetet is lehet látni. Ahogy azonban közeledünk Santiago központja fele, a környezet megjavul, keresztezzük a Mapuche folyó csokoládé szinű vizét, és hamarosan megérkezünk szállodánkhoz.

Szállodánk, a Chilhotel * csillagos, egy kis szoba, két ágy, fürdöszoba meg szekrény, mellőz minden felesleges kényelmet, de tiszta és tulajdonképpen több nem is kell. Közel a központhoz napi $65-ért nehéz jobb üzletet találni.
Egy gyors zuhanyozás után indulunk is körülnézni, hol lehet egy városnéző túrára feliratkozni. Szerencsére a szállodánk is tud ajánlani egy párat, így hát feliratkozunk egyre. Egy 3 órás túrának személyenként $25 az ára, egy 50 személyes légkondis buszban. Még van azonban vagy két óránk az indulásig, így hát kimegyünk körülnézni. Közel vagyunk a főutcához, a forgalom nagy és főleg zajos, s a város inkább hasonlít Európához, mint az Egyesült Államokhoz. Mivel a reggeli ugrott a beutazási dolgok miatt, kezdünk éhesek lenni, és hamarosan találunk is egy megfelelően kinéző helyet. Az idő kellemes, itt Santiagóban nyár vége van, s kiülünk a kerthelyiségbe. Ami első pillanatban meglep, a székeken két biztonsági öv-féleség, de sokkal rövidebb, mint az autókban szokott lenni. Nem tudom, mire valók, hiszen nem valószinű, hogy mozgó vendéglőben vagyunk, így hát megkérdezem. A válasz elég prózai; az övek az esetlegesen letett táskát, fényképezőgépet védik, nehogy ellopják öket. Mint ötlet nem rossz. Az ebéd izletes, és a helyi sör is jólesik, lassan azonban indulni kell a városnéző túrára.

Annak ellenére hogy Santiago de Chile nagyváros, elég nehéz eltévedni benne, mivel az Andok csúcsai szinte mindig látszanak. Igaz, a levegőszennyezés miatt sokszor csak sejtetik magukat, lévén Santiago egyike Dél-Amerika legszennyezettebb városainak Mexico City mellett. A cerro San Cristobal felé indulunk, innen rátekintés nyílik az u.n. barrio altóra, a magas negyedre. Szerencsénk van, mert ha az idő nem is tökéletes, de azért a háttérben látszanak az Andok hófedte csúcsai. A San Cristobal domb nagy része park, a santiagóiak egyik kedvenc kirándulóhelye. Sok a fiatal, és mint ahogy a következö napokban meggyőződtünk róla, itt a “szerelmeseknek” külön státusza van. Ölelkeznek, csókolóznak a város, utca, park bármely részén, mintha egyedül lennének, sok turista, főleg amerikai, nem kis megrökönyödésére. A park szép rendezett, itt találkoztam az első araucaria (Araucaria araucana) fával. A park környékén szép házak sorakoznak, turistakalazunk szerint itt csak orvsok, ügyvédek, illetve mérnökök engedhetik meg maguknak, hogy házat vegyenek.
Innen egy másik domb, a cerro Santa Lucia fele megyünk. Ez is park, csak sokkal kisebb a város központja körül. Allitólag itt határozta el 1541-ben Pedro de Valdivia, hogy várost alapit a spanyol király, illetve a katolikus egyház dicsőségére. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy barátnőjével, Inez de Suarezzel élje itt az életét, míg felesége valahol Spanyolhonban várt reá. Tiszteletünkre le is játsszák a honfoglaló jelenetet, Pedro de Valdivia, Inez de Suarez, illetve egy bennszülött. Hiába, vizet prédikálunk és bort iszunk! Ami pedig a csipkegallérját illeti, az egykori spanyol festményeken fehérebb volt, mint itt a valóságban. A Santa Lucia dombtól nem messze az ismert Plaza de Armas, mely nem hiszem, hogy hiányozhat egy spanyol városból sem. A közepén a megszokott szökőkút, az egyik oldalán a városháza Pedro de Valdivia lovasszobrával, a másik oldalon pedig a katedrális. A téren nagy a nyüzsgés, van itt cipőtisztitó, prédikátor, festő meg rendőr. Mindenki el akar adni valamit, mindannyian egyszerre beszélnek, nem úgy néz ki, hogy valaki is hallgatná öket. Turistakalauzunk lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk a pénztárcánkra, mert gyakoriak a lopások.
Még autókázunk a városban a központi piac, Mercado Central, az egyetem, Unversidad de Chile, és más helyi nevezetesség előtt. Nagyváros, a buszból rendezettnek néz ki, sok a park, sokat építenek. Időnk azonban lejár, visznek a szállodánk fele, és letesznek egy sarkon, mondván, hogy ott a szállodánk. Leszálltunk, a szállodánknak azonban nyoma sem volt, s mire felébredtünk, a buszunk is eltűnt. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk, kérdezősködtünk, de senki nem hallott a szállodánkról, persze senki sem tudott angolul. Legalább egy órába került, míg végre megtaláltuk a szállodát. Hosszú nap volt, vacsora nélkül egyenesen az ágyba.

Február 28.

A tegnapi városnézö túra után úgy határoztunk, láttunk eleget Santiagóból, nincs értelme több időt itt tölteni. Így hát lefoglaltam egy szállodát a következö éjjelre Valparaisóba. És mint utólag kiderül, jól tettem, mert másnap végig zuhogott az eső Santiagóban. Egy kis keresgélés után az Interneten találtam is egy irodát, amelyik szervezett kirándulást Santiagóból Valparaisóba, illetve Vina del Marba, Egész napos túra, személyenként $90 oda-vissza. Persze nekünk csak oda kell, de így is olcsóbb, mintha taxit fogadnánk és ráadásul még látunk is valamit.
Reggeli, utána kijelentkezés és indulás a városnézö busszal, cuccostól. Santiagóból kijövet a 67-es úton indulunk, egy pár völgyön haladunk keresztül, mindegvik másféle, úgy kinézésre, mint klimára. Ahol szárazság van, ott szőlőt termelnek, itt van Chile egyik legismertebb bortermelő vidéke, a Casa Blanca Valley. Szép rendezett a táj, hatalmas ventillátorok arra az esetre, ha netalán fagyjelzés lenne. Ahol nedvesebb az éghajlat, ott avocado, citrusféle, mogyoró terem.
Útikalauzunk tájékozott, végig magyarázott, s minden kérdésünkre tudott válaszolni. Egy adott pillanatban valahogy Japánról kerül szó, s én, hogy bölcselkedjek, japánul szóltam hozzá. Bár ne tettem volna, mert egy pár szó után kiderült, az én japán tudásom messze marad az övétől, ugyanis nyelvészetet végzett, és egyik választott nyelve a japán volt. Lassan közeledünk az óceán fele, mintha a növényzet dúsabb lenne, s egy kanyar után feltűnik a Csendes-óceán. Az idő elég párás, felhős, de turistakalauzunk szerint szerencsénk van, mert szép az idö. Megállunk egy-pár percre fényképezni. Előttünk a Csendes-óceán, jobbra Vina del Mar, balra pedig Valparaiso. Mi jobbra fordulunk, először Vina del Mart tekintjük meg. Kalauzunk szerint csak puszta véletlen, hogy Vina del Mar létezik, és csak annak következtében, hogy aránylag sík területen van.
Mikor 1878-ban vasútépitésre gondoltak Santiago és Valparaiso között, Francisco Vergara, az építéssel megbízott fiatal mérnök vette észre előnyös helyzetét. Csak egy hiba volt, az egész környék egy család, az Alvarez család kezén volt. Szerencsére a családnak volt egy csinos, eladó korban levő leánya, így hát nem kell zseni, hogy kitalálja a mese végét. Francisco Vergara feleségül vette Mercedes Alvarezt, megépült a vasút, és ugyanakkor egy új város, Vina del Mar született.
Napjainkban Vina del Mar egy 280.000 körüli lakosú város, nyáron azonban több mint 1.000.000 lakosa van, lévén a santiagóiak keresett kirándulóheye. Sőt még Argentinából is jönnek ide, lévén sok helyhez közelebb van, mint az Atlanti-óceán.
A város szép, rendezett, tiszta, tele platánfával, (Platanus Orientalis) melyeket egyesek nagyon szeretnek, mások pedig nagyon utálnak, mivel pollenje allergiát okoz. Első utunk a Húsvét-szigeti (Rapa Nui) muzeumba vezet. A múzeum előtti szobor állitólag eredeti, a Húsvét-szigetekröl hozták ide.
Innen kanyarodunk tovább az óceán partja fele, ahol kastélyok, villák tömege látható. Nagy részük állami kézben van, s itt fehérlik Vina del Mar elsö kaszinója is. Később ***** csillagos szállót és építettek hozzá. A közelben egy hatalmas araucaria fa, pálmák, szép park. Járunk egyet, s megpillantok egy helyi rendőrkocsit, éppen 3 rendőr őrzi. Hirtelen eszembe jut, vajon ismerik-e a régi romániai viccet, (ami sokszor nem is volt messze az igazságtól) hogy miért járnak a román rendőrök hármasával? – Az egyik tud irni, a másik olvasni, a harmadik pedig vigyáz a két tudósra.

Lassan indulunk még egy kicsit északabbra, Renacaba, itt várnak az ebéddel. Kedves fürdőváros, homokos parttal, s vezetőnk egy szürkésfehér sziklára hívja fel figyelmünket, Michael Jackson sziklának nevezik; állítólag kezdetben ez a szikla is fekete volt.

Kalauzunk szerint Vina del Marba szórakozni jönnek az emberek, mig Valparaisóban dolgoznak. Hogy ez mennyire igaz, azt én nem tudtam megállapitani, de Valparaiso már régen nem érdemli meg a nevét, semmi esetre sem lehet a paradicsom völgyének nevezni. Talán inkább a tisztitótűz találna rá. Piszkos, rendezetlen, sok ház omlófélben, és nemegyszer figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, mert sok a tolvaj. Mintha Vina de Mar és Vaplaraiso egymás ellentéte lenne. Az első tiszta, kellemes, aránylag sík területen épült. Valparaiso nagy része dombon van, állitólag 47 dombra épült. Koszos, omladozó város. Lehet, hogy a dombok messziről lankásnak néznek ki, de közelről teljesen más a helyzet. Colorado Springsben, ahol lakom, az volt a véleményem, hogy meredek dombon van a házunk, itt azonban megváltoztattam ezt a véleményt. Mikor Pablo Nerudát megkérdezték, miért szereti Valparaisót, állitólag azt válaszolta, mert ott laknak a legjobb lábú hölgyek a világon. Hogy mit értett a jó láb alatt, azt nehéz eldönteni, de az biztos, ha valaki itt lakik, akkor a lábai megedződnek.
Valparaisóban egyenesen a Neruda múzeumba, a La Sebastianába megyünk, mely egykori házában van berendezve. Harmadik feleségével, Matilde Urrutiával költözött ide 1961-ben. A ház egy meredek dombon, a Cerro Bellavisán van, öt szintes ház, szinte mindegyik szinten csak egy szoba. A kilátás csodás a Valparaiso-öbölre. Sok a látogató, a lépcsők keskenyek, nem erre voltak tervezve, de érdemes eltölteni egy-pár percet, és eltűnődni Neruda ízlésén. Neruda költészetéröl ismeretes, 1971-ben ítélték neki az irodalmi Nobel-díjat, de volt politikus, diplomata stb is. A szocializmussal és Oroszországgal való szimpatizálása miatt eléggé ellentétes vélemények alakultak ki róla.
Mivel még Santiagóban szóltunk vezetőnknek, hogy mi Valparaisóban maradunk, a múzeum után megkérdezte, hol is tegyen le bennünket. Csak azt tudtam, hogy a Robinson Crusoe szállodába foglaltunk helyet éjjelre. Mint kiderül, szállodánk itt van a közelben, ugyanabban az utcában, mint a múzeum, csak lennebb. Még szerencse, mert bőröndjeink nem valami könnyűek, de lefele simán gurulnak.Az utca valamikor ki volt aszfaltozva, de az már elég régen lehetett, manapság nagyon kell vigyázni, ha ép bokával akarunk megérkezni. Mint később kiderült, ez a megállapítás érvényes egész latin-amerikai kirándulásunkra. Szerencsére szállodánk nincs messze, hamar megérkezünk. Kívülről nem valami bizalomgerjesztő, a belseje azonban kellemes, tiszta, egyedi. A folyosón kaktuszok, képek, régi tárgyak, s a szoba is tágas, tiszta, új. A szálloda bejárata azonban kulcsra van zárva folytonosan, ilyenre nem emlékszem, hogy valahol is láttam volna.

Lerakjuk csomagjainkat, kérünk egy térképet, és máris indulunk szétnézni. Szerencsére a szállodánk egy domb közepén van, könnyű lemenni, legalábis elvileg könnyű kellene legyen. Ahogy haladunk lefele, a házak egyre rozogábbak, egy teljesen leégve, s egy adott pillanatban egy lépcső előtt találjuk magunkat. Három fiatal gitározik a földre ülve. Udvariasan egy buonas dias-t mondok, mire ők angolul válaszolnak, hogy vigyázzunk, mert az út nem a legjobb. Értékelem az útbaigazitást, habár teljesen felesleges, messziröl látszik, hogy a környék látott jobb napokat is. A lépcső kanyarog, meredek, foghíjas, és mikor a karfa után kapok, csak levegőt markolok. És hogy a kép teljes legyen, most már tudom, miért írta a turistakalauz, hogy Valparaisóban ritka a W.C. Szag után ítélve, ez a hely is azt a másodcélt szolgálja. Lassan azonban leérünk a Yerba Buena utcára, mely az egyik főutca. A kép itt sem sokat változik, a házak java része kopott, a vakolat hámlik, a forgalom azonban számottevő és főleg zajos. Üzlet üzlet mellett, éttermek, élelmiszerek, gyümölcs, kávézó. Színes látvány, de higiénikusnak nem nagyon mondható. Elhagyjuk a Plaza Anibal Pintót, s hamarosan az 1883-ban épült Conception felvonó bejáratánál vagyunk. Kezdetben alig hiszek a szemeimnek, hogy ez a járgány felmegy a szemközti dombra, mely jó meredek, de látván, hogy mások is beleülnek, üsse kő íimen mi is bebujunk. Úgy néz ki, mióta megépítették, nem sokat javítottak rajta. Innen bentről még meredekebbnek néz ki az emelkedö, reméljük a legjobbakat. És felértünk minden különösebb esemény nélkül. A kilátás innen a Gervason átjáróról csodás, előttünk a Valparaiso-öböl, a háttérben pedig a dombok sora. Ház ház mellett, s az ittlakók kedvelik a sárga, kék, zöld, rózsaszín színeket. A házak tarkasága legalább egy kis élénkséget kölcsönöz a városnak. A házak nagy része hullámlemezből készült, a hajóroncsok anyagának felhasználásával.
Leülünk egy kávéra, közben a köd is egy kicsit felengedett, úgyhogy gyönyörködhetünk a tájban. Igen, innen a magasból valóban jól néz ki Valparaiso, nemhiába tartozik a Világörökséghez; sötétkék öböl, dombok, színes házak, innen messziröl nem látszanak a részletek. Sétálunk a környéken, megnézzük az 1897-ben épült lutherán templomot, s a közeli Atkinson átjáróról kitűnő a látvány a város dombjainak egy részére. A közelben az 1858-ban épült anglikán templom és sok vendéglő. A házak színesek, sok a grafitti, az út pedig meredek, hepe-hupás. Felfele igyekszünk, a Templeman utca foghíjas lépcsőin, és lassan megérkezünk az 1908-ban épült San Luis templom elé. A kilátás szép, alattunk a színes Templeman utca, a távolban pedig a Valparaiso-öböl. Indulunk tovább felfele, de hamarosan integetésre meg kiabálásra leszünk figyelmesek. Kezdetben nem tudtam, miről van szó, de hamarosan rájöttem, ez az integetés csak nekünk szólhat, lévén csak mi vagyunk a környéken. Persze csak spanyolul tudtak, de valahogy értésünkre adták, hogyha pénztárcával és fényképezőgéppel szeretnénk hazaérni, jobb ha visszafordulunk. És hallgattunk a jó szóra. Mielőtt azonban szállodánkba indulnánk, megvacsorázunk az Atkinson átjáró egyik végén. A vendéglö és a hozzá tartozó szálloda egy szakadék szélére épült egyenes lelátással az Anibal Pinto térre, ahol a város két régi vendéglöje, a Bar Cinzano, illetve Café Riquet található. A zaj felhallatszik hozzánk, jó hogy nem ott vacsorázunk.
Valparaiso egykoron Dél-Amerika legfonosabb kikötöje volt, s mint ilyen, virágzó város. Többször leégett, földrengés döntötte le a házakat, de ezeket a természeti csapásokat mindig hamar kiheverte, visszaépült. A Panama-csatorna megnyitása azonban végzetes nyomot hagyott a városon, azt, hogy nem a legfontosabb kikötő, nem tudta kiheverni.

Március 1.

Ma csak fél nap áll rendelkezésünkre, így hát elindultunk egyet nézelődni a szállodánk körül. Persze ez is éppen olyan meredek, mint a tegnapi rész, s még jó, ahol lépcső van. Ez a negyed a város szegényebb része, egymás mellé zsúfolt házak, melyeknek egyik vége már szinte a levegöbe lóg, oly meredek a domb. Tisztának éppen nem mondható, sok a kóborkutya, és első pillanatban nagyon úgy néz ki, művészek lakják, annyi a grafitti, falfestmény. Mögöttünk a Cerro Bellavista domb, előttünk pedig az u.n. Museo a Cielo Abierto de Valparaiso, tulajdonképpen az egész negyed egy szabadtéri muzeum, 1992-ben alapitották. Az élénk színű festmények legalább megbontják a vénülő házak egyhangúságát. A szabadtéri muzeum 20 ismert chilei festőművész alkotása. Érdekes. Mikor az Espiritu Santo felvonóhoz érünk, még van egy kis időnk, gondoljuk, kipróbáljuk ezt is, hogy lemenjünk a városba. Sajnos hét végén csak délben indul. Ahogy a bejáratára nézek, nem tudom, ne nevezzem-e inkább szerencsének, hogy nem működik.

Délután kijelentkezés a szállóból, és irány a hajó, mely a következö két hét alatt a lakásunk lesz. A bejelentkezési folyamat itt is dél-amerikai (latin) standard szerint megy, sehol semmi utaíitás, de végülis gyorsabban megy, mint gondoltam volna. Leadjuk a csomagjainkat, ellenőrzik az útleveleinket, és máris mehetünk a hajónkhoz. Útközben még lefényképeznek, gondolván jó üzletet kötnek, de tévedtek. Egy képeslap nagyságú fényképet $19.90-ért vesztegettek.

Hajónk mint várható, jó nagy, időbe telik, míg kiigazodunk. És hogy ehhez hozásegítsenek, indulás előtt a hangosbemondó bejelenti az állítólag kötelezö riadógyakorlatot. Mindenki igyekszik felvenni a mentőövet, és siet a kijelölt találkozási helyre. Látszik azonban, hogy kötelezö, a legénység (filippino) csak immel-ámmal teszi. Remélem, csak a tesztnél maradunk e kirándulás alkalmából. Lévén a kirándulók nagy része a fedélzeten van, könnyen megállapítom, hogy az utasok nagy része, legalább 70% az Egyesült Államokból van. Sok a nö, és úgy néz ki, mi a 65 évünkkel a fiatalabb korosztályhoz tartozunk. Ezt a hajótársaság is tudja, (nehéz kitalálni) mert a fedélzeten a zenét a Jambolaya-val kezdik és nem hiszem, hogy sok szám volt, melyekre nem emlékeztem fiatal koromból. A helyi TV-ben pedig Giligan sziget, Dallas, stb. megy.

M/s. Amsterdam
Hajónk, az m/s. Amsterdam egy középnagyságú, 61,000 tonna, 238 m hosszú, 12 fedélzetes kirándulóhajó, 1380 vendég befogadására alkalmas, összesen 600 személyzettel. Tehát minden 2-3 utasra egy kiszolgáló személyzet jut. Eredeti ára $400 millió volt, Olaszországban épitették, és 2000-ben engedték vízre. 12 felvonója van, és persze a megszokott kaszinó, két nagy jacuzzy, 2 úszómedence (egy fedett), egy 235 férőhelyes szinház, mozi, könyvtár, vendéglők, kávézók, és ki tudja még mi minden. A Berlitz kiértékelés szerint **** csillagos hajó, tehát premium minőségű; egy *-gal alulmarad a luxushajók mögött. A lakókabinok 5 fedélzetet foglalnak el, és 16 osztályban oszlanak meg. Ezek közül 5 osztálynak nincs tengerre néző ablaka.
A személyzet nagy része filippino, de akad egy-egy indonéziai is. Előzékenyek, udvariasak, angolul azonban nem sokat tudnak, egymás között a maguk nyelvén, tagalog, beszélnek. Napközben, de főleg este, zene, mozi, koncertek meg előadások. Persze nem világszínvonal, de tűrhető.
A svéd asztaltól a luxus vendéglőig márkás porcelán terítékkel akad minden. Igaz, a luxusvendéglőben személyenként még kell $20 fizetni egy vacsoráért. A vendéglőt is, meg a svéd asztalt is megpróbáltuk, az étel minősége jó, a választék nagy, s miden este ki van adva, milyen öltözetben “illik” megjelenni, ami általában elegáns, sokszor kisestélyi. Lehet beszélgetni a szomszédokkal, a megnyitott üveg bort félreteszik másnapra, de elég lassú a kiszolgálás. Igaz, itt senki sem igyekszik sehova, itt beszélgetnek, társalognak, új kapcsolatokat teremtenek. A nagyétkűek vagy akik nem szeretnek egy helyben ülni sokat, azok inkább egyenek a svéd asztalnál.

Március 2

Egész nap utazás és járni tanulás az ingó hajón. Az idö jó, süt a nap, de szeles. Este vacsora, egy michigani (kik télen azért Floridában élnek), egy hawai és egy kanadai családdal kerülünk egy asztalhoz. A társalgás könnyedén, kötetlenül folyik általában utazásokról. Persze mindegyik asztaltársunk járt egy-két helyen, a kanadai meg michigani Pesten is, mindkettőnek tetszett.

Március 3.

A 130.000 lakosú Puerto Montt Santiago de Chilétől mintegy 1.020 km-re délre fekszik a Relonkavi -öböl partján, s itt kezdődik a Patagóniába tartó Carratera Austral út is. Pinochet elnök 1976-ban elhatározta, hogy utat építtet, mely összeköti Puerto Monttot Chile déli részével, és az autót persze az ő nevét fogja viselni. Így kezdödött az 1219 km hosszú Camino Longitudinal Augusto Pinochet. A név azonban vagy túl hosszúnak bizonyult, vagy a név eredeti viselője nem volt szimpatikus, (Valószínűbb a második változat) de az autóutat manapság mindenki csak mint Carratera Austral vagy Déli autóút néven ismeri. Lévén Chile nyugati része nagyon keskeny, és számtalan öböl csipkézi, legalább három helyen kompot is kell használni az úton, és az út minösége is vitatható. Állítólag csodálatosan szép, de csak a kalandkeresőknek ajánlott az úton várható viszontagságok miatt. A kevésbé kalandkereső turisták inkább a hajóutat választják, mint ahogy mi is tettük.
Puerto Montt települést 1853-ban alapították, és nevét az akkori chilei elnökről, Manuel Montt-ról kapta. Az eredeti német bevándorlók leszármazottjai ma is a környéken élnek, befolyásuk látható a bajor stílusban épült régi házakon.E megyében (Lake district) található Chile 12 legnagyobb glaciális tava valamint 6 vulkánja. A Relonkavi öböl nyugati részén levö Angelmo halászváros pedig sok müvész lakóhelye. Ilyen csodás helyen valószínűleg könyebben jön az ihlet is.

Puerto Montt kezdeti telepesei németek voltak; lévén a chileiek nem nagyon tolakodtak oda, hiszen ez akkoriban a világ végének számított. Kezdetben a chilei kormány ingyen földet, valamint felszerelést adott a telepeseknek. Vagy 30 év után, miután a dolgok kezdtek kialakulni, a chileiek is rájöttek, hogy a vidék szép, és jópáran ide költöztek. Persze kezdetben sok nézeteltérés volt, lévén ők nem tudtak németül, a németek pedig nem tudtak spanyolul. A németek szerint a chileiek lusták és piszkosak voltak, a chileiek szerint a németek meggazdagodtak, stb. Végül aztán valahogy megszokták egymást, és manapság sok chilei kinézésűnek német neve van és forditva.

Hajónk a tengeren köt ki, innen a 120 férőhelyes mentöcsónakjainkkal visznek partra. Biztonságosabbaknak néznek ki, mint gondoltam, de azért jobb, ha csak így használjuk őket. A parton már vár a buszunk, a városban sok néznivaló nincs. A megszokott Plaza de Armas, egy jezsuita templom, egy katedrális, ezeket megnézzük visszafele. Utunk északra, Puerto Varas fele vezet. Egy adott pillanatban, a város végén tarka sátrakra leszünk figyelmesek, útikalauzunk szerint cigányok laknak benne. Igyekszem kijavítani, hogy ezek romák, egy kicsit furán néz, de utána határozottan mondja, ezek nem romák, ezek cigányok.
Ahogy Puerto Varas fele haladunk, a rozoga házak eltűnnek, a kúriák nagyobbak és rendezettebbek. Tehéncsordák és juhnyájak váltják egymást, de nagyritkán megjelenik egy-egy llama farm is. A pázsit zöld, rendezett, lehet látni, itt nem lustálkodnak az emberek. Puerto Varas-ban egy hatalmas épületre mutatva azt mondja idegenvezetőnk, hogy német iskola. A legdrágább, de a legjobb és, mint a mérete is mutatja, sokan adnak a tanulásra.

Puerto Varas fele menet kezdetben az idő elég párás, de félúton kiderül, és felbukkan először az Osorno, később pedig a Calbuco vulkán. Sajnos, mire megállunk, ismét felhőbe bújnak. A Llanquihue-tavat elhagyjuk, és a Vicernte Perez Rosales Nemzeti Park fele megyünk, mintegy 45 perc vezetés. A park Chile legrégebbi nemzeti parkja, 1926-ban létesítették. Itt megnézzük a Petrohue-vízesést. A fekete szikla vulkanikus eredetű, érdekes ellentétben a patak zöldes színével. A növényzet nagy része ismeretlen, s mint utólag kiderül, a legérdekesebb, legalábbis számomra, a “coihue” (Northofagus dombeyi), mely 45 m magasra is megnő. Ágai s levelei csak a törzs tetején találhatók, talán ez ad neki egy különös kinézést. Egy-egy “lenga” (Northofagus pumilio), egy-egy nyire (Northofagus Antarctica), valamint a nedvességet kedvelő ciprus családba tartozó fenyő (Fitzroya cupressoides). Hatalmasra megnő, legöregebb példánya állítólag több mint 4.000 éves.
Útközben visszafele megállunk egy Ness-kávéra és egy kuchen-re (igen ez is német behatás); tiszta, rendezett útmenti kávézó, hátrébb az udvaron egy takaros ház és jópár türelmes guanaco mindig készenlétben áll egy-egy fényképre vagy valami potya ételre.

Puerto Varas kisváros a Llanquihue tó-partján, mintegy 30.000 lakossal; szép, tiszta rendezett, az egykori német telepesek maradandó nyomot hagytak. És ez nem csak a rendről látszik, sok ház arhitekturája is tükrözi, no meg az egyik tüzoltó csapat most is őrzi az eredeti német feliratot a bejáratnál. A rózsák városának is nevezik, méltán. Sok orvos, igazgató lakik itt Puerto Montt-ból, könnyű megérteni, miért.
Chile északi részén rezet bányásznak, ez a legfontosabb bevételi forrása az országnak. Az ország központi részében bor, zöldség, és gyümölcs termesztéséből élnek. Itt délen lazactenyésztésre álltak be, ezek egy év alatt 3-5 kg.-re nőnek meg. Végig ketrecben tartják őket, kezdetben a tavakban, és miután ott már nem nőnek, akkor kiviszik őket az óceánba. A termelés 50%-a Japánba megy, 40%-a az Egyesült Államokba, a maradék 10% eloszlik Chile és a többi állam között. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy nem a legjobb minőség marad Chilének.
A környéken évente 260 napot esik az eső, nekünk azonban szerencsénk van. Visszaérve Puerto Montt-ba, elsétálunk a népművészeti üzletek fele. Kicsit kiábrándulok, pedig nem kellene, mintha most járnék első alkalommal ilyen helyen. Egy rakás kacat, de a gyapjú, illetve alpakka holmi olcsó, igy hát nagy a kereslet. Jó alkalom képeket készíteni, elég nagy a tarkaság, de semmi esetre sem vetekszik rendezettség, illetve tisztaság dolgában Puerto Varras-szal.

Március 4

Ma reggel szemerkél az eső, a szél is felerősödött, valahol a Darwin-csatonán hajózunk. Mindkét oldalon hegyek, tetejük felhőbe burkolózik, csodás, egyedi táj. Ha hasonlítani kellene, talán a dunai VasKapu- szoros, és a St. Lörinc folyón található 1000 sziget elegyének nevezném. Persze az arányok itt mások. Egyszer-egyszer egy kék égfolt küzd a felhők ellen, persze eredménytelenül. Hajónk egyre inkább inog,remelhetőleg egyszer csak megunja. A hőmérséklet napközben sem haladja meg a 12 Celsius fokot, végig felhős marad az idő, s a hullámzás sem csillapszik; és ráadásul még Csendes-óceánnak hívják.
És hogy a társaság ne unatkozzon, este vicc versenyt rendeznak a hajón, alább a nyertes vicc:
Egy középkorú pasas panaszkodik orvosának, hogy sokat dolgoznak a feleségével, mindketten nagyon ingerlékenyek, és naponta veszekszenek. Mivel nem akarja lelőni a feleségét, kikéri az orvos véleményét, mit tegyen. Nagyon egyszerű, mondja az orvos, szaladjon naponta 10 km-t, a természet, madarak, kék ég, stb. valószínűleg megold mindent, és 10 nap után telefonáljon, mi az eredmény. A pasas így is tesz, minden nap szalad 10 km-t, csodás természet, madarak stb, és 10 nap után felhívja orvosát, hogy igaza volt, minden rendben van, használt a jótanács. Erre az orvos megkérdezi: és a felesége? A válasz: hát honnan tudjam, legalább 100 km-re van tőlem.
A Darwin-csatorna illetve a chilei fjordok, szigetek, hegyek, csatornák útvesztője, kevesen gondolnák, hogy egy tropikus korall sziget maradványai, persze az időmérték 300 millió év. Északon a Chiloe-sziget, utána a Darwin-csatorna, később pedig a Wellington, illetve a Madre des Dios-szigetek, ezek a nagyobbak közé tartoznak. Ezek mellett megszámlálhatatlan lakatlan, apró sziget, öböl csipkézi a partot. Az eső és szél szinte állandó vendég ezen a barátságtalan tájon. Nemhiába nevezik a tartományt Ultima Esperanzának, azaz utolsó reménynek.
Mikor 1832-1833-ban Darwin az HMS Beagle fedélzetén Robert FitzRoy kapitány vezetése alatt itt járt, még ismeretlen termésszettudós volt. Az HMS Beagle második útja alkalmából gyűjtött adatok feldolgozása és közzététele azonban hiressé tette, és ugyanakkor megalapozta a modern fejődéselméletet. Az utókor pedig hálás a felfedezőknek, úgy Darwin, mint FitzRoy nevét nevét megörökítette Tűzföld területén.
Meglepően sok nemzeti park van a közelben, a legismertebb a Parque Nacional Torres del Paine. Puerto Natales a legközelebbi kikötő, onnan látogatható. Mi azonban csak Punta Arenas-ban állunk meg, innen repülünk Puerto Natales-be. Parque National O’Higgins, északra Torres del Paine-től, látogatottabb, innen lehet kirándulni a Serrano-gleccserhez az Ultima Esperanza Fjord végén. Nekünk azonban nincs időnk ide is ellátogatni. Talán máskor, ha egyáltalán lesz rá alkalom.

Március 5.

Reggel szemerkél az eső, a felhők alacsonyan vannak, mintha késő ősz volna. Az alacsony felhőktől és a ködtől nehezen vesszük észre, hogy tulajdonképpen egy csatornán, a Darwin-csatornán hajózunk, mindkét oldalon hegyek. Élénkzöld növényzet, egy-egy vízesés s egy-egy kisebb jégtömb a vízen.Lassan megérkezünk a Brüggen-gleccserhez, ez eredetileg nem volt az útirányban. Közben a felhők egy kicsit felszálltak, ismét szerencsénk van az idővel, teljes nagyságában lehet látni a gleccsert. Kár, hogy nem megyünk közelebb, egyike a legnagyobb gleccsereknek, de mivel olvad, az előtte levő tengerfenék nincs felmérve, nem akarunk zátonyra futni.Az Amalia-gleccsernél, mely az eredeti cél volt ,már kevesebb a szerencsénk, most már nem szemerkél az eső, hanem becsületesen esik, fúj a hideg szél, ez már Patagonia.

Március 6.

A Punta Arenas a chileiek szerint földünk legdélibb települése, a Magellán-szoros északi partján, mintegy 130.000 lakossal. Neve a spanyol homokos pontból (Punta Arenosa) szarmazik. Első neve Magellanes volt. k.b. olyan szélességi fokon van, mint mondjuk az északi féltekén Hamburg.
Az éjjel a Magellán-szoroson hajóztunk, persze aludtunk, mert úgysem lehetett látni semmit. Reggel 7-kor indulás Punta Arenas kikötőből a Torres del Paine Nemzeti Park fele. A hajótól busszal a röptérig, összesen 19-en. Igyekeznünk kell, hiszen mai úticélunk 440 km-re van, és még vissza is kell jönni. A röptéren rajtunk kívül senki, nemhogy utas, még repülő sem. Persze elfeledtem kitenni a bicskát a hátizsákból, “szerencsére” megtalálják, így hát semmi terorista veszély. Nem csinálnak nagy ügyet belőle, odaadják a pilótának, aki, miután leszállunk Puerto Natales-ben, visszaadja.
Egy 20 személyes géppel, a kanadai de Havilland cég DHC-6-300 tipusú gépével repülünk Puerto Natales-be. A pilótafülkén nincs ajtó, az mehet be, aki éppen akar, de nem akart senki. Beszálláskor a pilóta figyelmeztet, vigyázzunk, ne üssük a fejünket az ajtóba, nehogy megsérüljön a gépe. Három (1+2) szék egy sorban, de a székek közötti üres helyen összeér a vállunk, szűk a hely nagyon. Stewardes szerencsére nincs, nem is férne el, csak jól meggörnyedve tudunk járni. Szerencsére azonban 45 perc repülés után megérkezünk Puerto Natales-be. Itt egy másik busz vár, ez már sokkal kényelmesebb, egy 50 személyes légkondis Mercedes, mely az innen mintegy 110 km-re levő Torres del Paine nemzeti parkba szállit. Kezdetben az út aszfaltos, ez azonban hamar elfogy, és a köves út bizony becsületesen porzik. Szerencsére nincs előttünk senki.

Egy idő után megállunk, állítólag az utolsó hely, ahol valami emléktárgyat lehet venni. Sokan meg is ragadják az alkalmat.Valahol az Argentin határ mellett vagyunk a nagy semmi közepén, egyszerű sorompó jelzi a határt. Szerencsénk van, mert az idő szép, és még a szél sem fúj.A tartomány neve; Last Hope, és úgy néz ki, megérdemli. Habár szép, szteppe (pampas) jellegű, elhagyatott, sivár, reménytelen. Krándulni, meglátogatni élmény, de itt élni nem könnyű. Mintegy 2.5 órai vezetés után megérkezünk a Torres del Paine Nemzeti Parkba. Útközben láttunk guanacot, nandut, rókát, flamingót, kondorkeselyűt.

Turistakalauzunk szerint ebben a megyében a legmagasabb a jövedelem Chilében, de ugyanakkor legmagasabb az alkoholfogyasztás is, és második helyen állnak a psichologiai betegségekkel is (Santiago után). Az élet nem könnyű. Igaz, nyáron a nap 20 órát süt, de éghajlata hideg, szinte semmi termés nem érik be, amiből élni lehetne. Fő jövedelmi forrás a marha-illetve juhtenyésztés, s az utóbbi években a turizmus.

A park nyugati része felől jövünk, bal felől a Lago Sarmiento, s megállunk a jobb oldali Laguna los Cisnes-nél fényképezni. Kissé meglepődtem, mikor flamingókat látok a lagunában sétálni, de turistakalazunk szerint ezek itt élnek Chilében. Nemsokára megérkezünk a Lago Nordenskjold tóhoz, csodás, ahogy a Los Cuernos csúcsok tükrözödnek a tóban. Tovább haladunk a Salto Grande- vizeséshez, szerensére az idö is kedvez. A fekete sziklák és a kékeszöld víz meg a havas sziklacsúcsok ellentéte lenyűgöző. A táj mesébe illő, és szerencsések is vagyunk, mert nem esik az eső, az eget azonban elég ritkán látjuk. Nehéz továbbmenni, de időnk szűkös. Tovább haladunk a Lago Pehoe déli partján, s a távolban feltűnik a Lago Grey, illetve a Gray-gleccser. Közben dél elmúlt, s megérkezünk a Hosteria Pehoe-hez, itt várnak az ebéddel. Szebb helyet képzelni sem lehet, csinos vendéglö a Pehoe-tó partján, s előttünk a Cuernos del Paine csúcsai. Annak ellenére, hogy valahol a világ végén vagyunk, a három fogásos ebéd finom, utolsó esélyünk, hogy a chilei “pisco sour-t” kipróbáljuk, és bizony ízlik. Kár, hogy csak egy kis pohár jár belőle. A pisco sour tulajdonképpen egy koktail, a pisco (szölöpárlat) és citromlé keveréke, s úgy Chile, mint Peru magáénak tekinti.

Az úton visszafele semmi érdekes, gépünk a röptéren ott vár, ahol reggel hagytuk, két pilótánkon kívül nincs egy alkalmazott sem a röptéren, úgy néz ki, ma csak mi repültünk ide. Visszafele nem veszik el a bicskám, úgy látszik, meggyőződtek róla, hogy nem vagyok veszélyes.
Holnap reggel már Argentinában vagyunk, Chile kellemes emléket hagyott. Fejlődő ország, de az emberek, akikkel kapcsolatunk volt, udvariasak, segítőkészek, tudatában vannak, mit jelenthet a turizmus az ország jövője szempontjából. Hirtelenjében tudnék egy-két helyet említeni, ahol tanulni lehetne ebből a magatartásból. Persze szegénység még létezik sok helyen, nemegyszer figyelmeztettek ismeretlen emberek, vigyázzunk, merre járunk és főleg a holminkra. És ez már valami. Itt megúsztuk, hogy valamit elloptak volna tőlünk, amit nem mondhatok el például Párizsról, vagy mint később kiderül, Buenos Airesről sem.

Március 7.

Ma reggel hagytuk el az utolsó gleccsereket, a Beagle-csatornán hajózunk Ushuaia fele. Az idő tűrhetö, nem esik az eső, igaz a szél, mintha eszébe jutott volna, hogy azért csak Patagoniában vagyunk, becsületesn fúj. Mire kikötünk, kisüt a nap is, szebb idöt kívánni sem lehet. Hajónk a kikötöbe fut be, Ushuaia egy csodás öbölben fekszik, az Isla Grande-sziget déli részén, mintegy 64.000 lakossal. A háttérben különbözö formájú, szebbnél szebb csúcsok. Keleten az Olivia hegy (Mount Olivia) illetve az Öt Testvér (Cinco Hermanos) csúcsai, délen pedig a Beagle-csatorna, illetve az Ushuaia öböl határolja. Távolabb délre a Navarino, illetve Hoste-szigetek, ezek azonban már Chiléhez tartoznak.

 

A helyet Magellan spanyol hajós látta meg először, mikor 1520-ban körülhajózta. A bennszülöttek füstjeiről Füstföldnek (Tierra del Humo) nevezte el. Mivel ez a név nem volt elég romantikus uralkodójának, az Tierra del Fuegónak azaz Tűzföldnek nevezte el. A Tűzföld észak-nyugati része Chiléhez, délkeleti része pedig Argentinához tartozik. Igaz, hogy Ushuaiának kevesebb lakosa van, mint Punta Arenas-nak, de délebbre van, s mint ilyen, Ushuaia földünk legdélibb településeként van számontartva. Ez azonban nem teljesen igaz, mivel a chilei részen található Puerto Williams délebbre van. Igaz, ez csak egy kis jelentektélen település.Ushuaiát a XX sz. első felében az argentin kormány rabtelepnek hozta létre, éppen úgy, mint az angolok Ausztráliát, illetve a franciák az Ördög-szigetet. Az első “szállitmány” 1884-ben érkezett. Ők építették a manapság turista attrakcióként emlegetett Világvégi Vasutat (Tren del Fin del Mundo), mely Földünk legdélibb vasútvonala. Sok turista ezt a megoldást választja, hogy meglátogassa a Tierra del Fuego nemzeti parkot. Mi azonban már éppen eleget jártunk gőzmozdony vontatta vonaton, ezért úgy határoztunk, inkább meglátogatjuk a Lago Escondido (Elrejtett) tavat.

A hajó mellett már vár a buszunk, indulunk Lago Escondido fele. Egyet fordulunk a városban is, nem nagy, hamar bejárjuk. Elhagyjuk az egykori börtönt, ami jelenleg múzeum, és máris kinn vagyunk a városból.

Az idő csodás, útikalauzunk igyekszik tájékoztatni az érdekességekről, de a chilei kirándulások sokkal jobban voltak megszervezve. Itt még térkép sincs az útvonalról, amerre megyünk. Az út festői, mindkét oldalon hegyek, s az előttük levő sík területeken tőzegtelepek. Mikor nincs semmi más mondanivalója, politikára terelődik a téma, látszik, hogy Argentína jobban szeretné, ha a Falkland-szigetek hozzá tartoznának. A szövegen kívül nem egy grafitti is utal erre. Logika szerint lehet, hogy igazuk van, hiszen a Falkland-szigetek sokkal közelebb vannak Argentinához, mint Angliához. Ha azonban figyelembe vesszük, és igaz az a tény, hogy a bennszülött lakosság nyomai nem voltak a Falkland-szigeteken, és az angolok telepitették be, akkor már másképp állnak a dolgok. Persze a logikának sok köze a politikához nincs.
Szó kerül a betelepített hódokról, melyeket Kanadából telepítettek be egykoron az olcsó prém reményében. És mint már annyiszor megtörtént, mikor beavatkoztunk a természet egyensúlyába, a hódok jobban elszaporodtak, mint ezt várták. Nem lévén természetes ellenségük, annyira elszaporodtak, hogy napjainkban díjat tűznek ki egy-egy hódra. Allitólag ehetö is, és hódsültet is lehet vásárolni. Mi nem próbáltuk meg.
A Lago Escondido sötétkék tükre jól néz ki a dombtetői kilátóról, s a távolban látni lehet a jóval nagyobb Fagnano tavat.
A Lago Escondidótól visszafele a Garibaldi-hágó előtt, Cerro Castornál megállunk egy kicsit nézelődni. Egy szálloda, 2-3 ház meg kutyaketrec, ugyanis télen idejönnek a turisták kutyaszánozni. Járunk egyet, utána benézünk az egyedüli elárusító bódéba. A megszokott képeslap, pingvinszobrok, meg hasonló turistacsalogató. Utána benézünk a fogadóba is, talán van egy kávé. Igen, kávé van, de egy másik turistacsoportnak fenntartva, ugyanúgy a süti is. Ha éppen akarunk valamit, sört, bort vagy valami erőset szívesen adnak, kávét meg sütit azonban nem. Hát igen, itt még nem tanulták meg, hogy a turizmus esetleg kifizetődő lehet.

Ushuaiába visszatérve még van időnk sétálni egyet. A város nevezetességei tulajdonképpen egy utcában, a San Martin utcában, vagy annak közelében vannak. Sok a járókelö, sok az üzlet, lehet látni, hogy a város nagy része a turizmusra van beállva. A közeli Yamana múzeum emléket állít Tüzföld egykori lakóinak, míg a Museo el Fin de Mundo inkább természettudományi jellegű.

Március 8

Lassan közeledünk a déli félteke legdélibb pontja, a Horn-fok fele. Tulajdonéppen egy sziklás sziget, mely 424 m magasra emelkedik az óceán szintje fölé. Gyakori viharok, erős áramlatok és jéghegyek teszik az egyik legveszélyesebben hajózható hellyé. A Holland Wilem Cornelis Schouten, aki először körülhajózta a szigetet, szülövárosa, Hoorn emlékére Horn-foknak nevezte el. Körülhajózása napjainkban is eseményszámba megy, sok kirándulóhajó diplomát osztogat azoknak, akik körülhajózták. Mi is kaptunk egyet, azonban úgy érzem, nem érdemeltük meg, hiszen ködön kívül semmi sem volt. Se vihar, se jéghegy, csak erős szél.
A helyi térkép szerint most haladunk el a Horn-fok mellett. Felmegyek a fedélzetre, a ködön kívül semmi sem látszik. A szél azonban kitesz magáért, igyekszik bepótolni a mulasztást. Olyan lökések vannak, hogy mikor a fényképezőgépem lencséjét cserélem, jobbnak látom bemenni, nem szeretném elveszteni egyiket sem.

Patagónia
A Patagónia név eredetére leglább két elmélet létezik. Az egyik szerint Magellan, mikor 1520-ban az első tehuelche törzs főnökével találkozott, meglepődött, az mennyivel nagyobb, mint a spanyolok ,és a lába mérete után nagylábúnak (patagon) nevezte el a helységet. Egy másik elmélet szerint Patagónia egy XV. századi spanyol regényben szereplö kutyafejű szörny (Grand Patagon) után kapta a nevét.
Tágabb értelemben Patagónia Dél-Amerikának a 40 szélességi foktól délre fekvő része. Hatalmas területe ellenére a lakosságnak csak apró töredéke lakik itt, Chile esetében mintegy 4%.
Szélsőséges éghajlata és a hatamas távolságok miatt világvége néven is emlegették. Apró településeinek többsége az utóbbi időben sokat fejlődött főleg a turizmus következtében. Természeti szépségeiben egyedülálló, nemzeti parkjainak megtekintése felejthetetlen élményt nyújt.

Magellán-szoros
Hajózható, hosszú, (mintegy 570 km) keskeny (2 km széles) és kanyargó tengeri út Chile partjai illetve Tüzföld között. A legfontosabb természetes átjáró az Atlanti-illetve Csendes-óceán özött. Szélsőséges éghajlata és keskeny volta miatt nehéz hajózási út; azonban így is biztonságosabb, mint a Drake átjáró, lévén Tüzföld megvédi az állandó jéghegyektöl. Sok gyorsjáratú vitorlás azonban inkább vállalta a Drake-szoros jéghegyeit, lévén az sokkal szélesebb, sokkal több hely van a hajó manőverezésére. A Panama-csatorna megnyitása után sokat vesztett fontosságából.

 

Tüzföld (Tierra del Fuego)
Dél-Amerika legdélibb területét alkotó szigetvilág. Egyharmada Argentinához, kétharmada pedig Chiléhez tartozik; a Magellán-szoros választja el a dél-amerikai kontinenstöl. Hideg, szeles, keleten száraz, nyugaton pedig nedves az éghajlata. A fösziget az Isla Grande, itt található a világ legdélibb városa. A sok apró sziget túlnyomó része azonban lakatlan.

Falkland-szigetek
Argentina partjától mintegy 480 km-re keletre fekszik; két fö szigete a Keleti, illetve Nyugati Falkland sziget; spanyol nevükön az Isla Soledad, illetve Gran Malvina. E két szigeten kívül még pár száz apró lakatlan sziget tartozik hozzá. A Falkland-szigetek az Egyesült Királysághoz tartozik mint önkormányó tartomány. Fövárosa, Stanley a keleti szigeten található; a 2006-os népszámlálás alkalmából 2115 lakosa volt, ezeknek 2/3 itt született. Ezekhez persze hozzáadódik a mintegy 2000 katona, akik a sziget másik felében tartózknak. Stanley a legdélebbi és legkisebb föváros a világon. 1844-ben alapitották, s az angol telepesek előtt nem volt benszülött lakossága. Az ushuaiai turistakalauzunk szerint logikusan Argentinához kellene tartozzon, az itteni turistakalauznak azonban más a véleménye.

Szebb időt képzelni sem lehet. Tiszta kék ég, egy-egy felhő. 14Celsius fok volt az előrejelzés, de legalább 20 Celsius fok van. Hajónk a tengeren horgonyzott le, előttünk egy védett öbölben lehet látni Stanley színes házait. Ismét mentőcsónakunk visz partra bennünket. Jó 15 perc után partra érünk, és már vár is a busz, hogy továbbvigyen a Bluff Cove Lagoonhoz pingvinnézésre. Gondolom ez a sziget egyik fő bevétele. Az út kezdetben aszfaltos, a táj elég sivár, sziklák mindenütt, igaz azért fű is van, fa azonban egy sem. Az egyik tag légkondit kér, mire a vezetö kinyitja az ablakot. Hamarosan azonban az aszfaltnak vége, köves útra érünk, és választanunk kell; ha továbbra is hideg levegőt szeretnénk, akkor kell vállalni a vele járó port is, ami van bőven. Inkább a meleget vállaljuk. Hamarosan elérjük az Usborn hegyet, valószínűleg a Kékestető büszke lenne mellette, hiszen ez csak 705 m magas. Az út mentén három szélgenerátor, s állítólag még kettő épülőben. Ha azok is felépülnek, a sziget energiaellátásának 95%-át fogják biztosítani.

Vagy 25 km után átszállunk 4 kerék meghajtású kocsikba. Kezdetben azt hittem, csak a hecc kedvéért történik, ha már benne van az árban, de hamarosan kiderült, ismét tévedtem. Bizony jól meg kell fogózni a kis Land Rowerben, az utat semmi esetre sem lehet simának mondani. Nem túlzok, ha azt mondom, ez volt életem legrázósabb útja, de érdekes volt. Jó 15 perc veserázás után megérkezünk a pingvin telepre. Százával vannak, de reánk sem hederítenek. Többségük a Gentoo pingvin, csak 60-70 cm-re nő meg, átlagban 8 év körül él. Könnyű megismerni őket a szemük felett levő fehér csikról. Szerencsések vagyunk, mert látunk egy pár királypingvint is. Ezek sokkal nagyobbra, egy méterre is megnőnek. Nyakukon egy sárga csík van, erről könnyű felismerni őket.

A pingvineken kivül sok, számomra ismeretlen liba (Chloephaga picta) él itt. A terep itt is részben köves, részben fűvel borított. A füves rész kellemesen puha, jó járni rajta, valami tözegféle lehet. Fa azonban egy se nincs míg a szem ellát. Egy-egy apró bokor (crowberry), melynek gyümölcséből lekvárt készítenek. Lassan azonban lejár az időnk, csak egy órát töltünk a környéken, de mielőtt indulnánk, benézünk a helyi “Sea Cabbage Cafe” kávézóba. Ingyen kávé ( bele van számitva a túra árába) tea, kakaó és helyi sütik. Már rájöttem, hogy angollakta területen nem érdemes kávét kérni, így hát teázom, és kóstolgatom a sütiket. Mindkettő jó. Élményszámba megy egy helyes kis szőkeség, valószínűleg a kávézó alkalmazottjának gyereke. Beszélni még alig tud, de mindenkihez odamegy, motyog valamit, tesz-vesz, szerepel. Sok kiránduló megkérdezi a helyieket, valahonnan megjelennek a szülei, és persze boldogok, hogy fényképezni akarjuk.

Egy helyi turistakalauz hozzám szegődik, beszédbe elegyedünk, s hamarosan kiderül, hogy egyik legjobb barátja egy magyar orvos volt, aki ’56 után került a szigetre. Igen, nem emlékszem, hogy volt-e olyan  kirándulóutam, ahol ne találkoztam volna vagy magyar emberrel, vagy valakivel, aki közeli kapcsolatban volt egy magyarral.

Az úton Stanley fele útikalauzunk az angol katonák hősiességét dicséri a ’82-es harcok idejé a megszálló argetin csapatok ellen folytatott győzelmes csatában. Bejárjuk a várost, sok néznivaló nincs, de a házak színei említésre méltóak, talán inkább a Karib-tengeri szigetekre képzelem őket, mint egy angol településre. A kertek és egyes házak stílusa azonban Angliára emlékeztet. Egy dolog nyilvánvaló, a város sokkal tisztább, sokkal rendezettebb, mint mondjuk Ushuaia, melyhez kegyesebb volt a természet szépségben. Végülis igaz a régi mondás, hogy ember teszi a helyet. Stanley az 52. szélesség körül van, mint például Varsó Európában, éghajlata száraz és aránylag hideg.
Még sétálunk a városban, az idő csodás, megnézzük az elsüllyedt hajómaradványokat, a háromárbócos Lady Elizabeth 365 m hosszú.
Érdekes, hogy a Falkland-szigetek egy kis helység, mégis különbséget tesznek a fövárosiak, illetve az azon kívül lakók között. A fövároson kívüli területet egyszerűen “tábornak” (camp) nevezik, s míg a fövárosiak alkalmazzák a nyári időszámítást, addig a táboriak nem.
Fö jövedelmi forrása a juhtenyésztés, illetve a gyapjú.

Március 10

A Fakland-szigetektől egyenesen északra haladunk, és két nap múlva Buenos Aires előtt térünk nyugatra, hogy a kikötőbe érjünk. Esik az eső, borús az idö, később azonban kiderül.
Képlicitálás a hajón, legolcsóbb kikiáltási ára $1.000 körül forog. Van itt Mikey Mouse litográfia, Chagall másolat, eredeti festmények (a festők neve számomra ismeretlen, ez persze nem jelent semmit). Többek között itt van Joe Namat (hogy Németnek olvassák angolul), magyar származásu football játékos egyik fotója is, csekély $940-ért. Egy másik emeleten is folyik a vásár, itt inkább emléktárgyakat árulnak kissé hozzáférhetőbb áron. Van itt öntött üvegből pingvin, delfin, stb 2 db $15. S ha az apró betűs irást is kiolvassuk, kiderül, hogy Made in China. Van még dél-amerikai kacat, állítólag gyapjúból, takaró, sapka, dzseki, stb. A végén kiderül, hogy ezeket is Kinában gyártották, de a lényeg az, hogy jó üzletnek tűnnek, a szervezők tudják, minek van kereslete, hamarosan üresek a polcok.

Március 11.

Az idő szinte végig szép, de nagyon szeles, azért napoztunk egy kicsi a tetön. Ebédre “Hungarian gulash” is szerepel az étlapon, a filippino szakács jól eltalálta. Este Shirley Dominguez hárfa koncert. Fél ház, úgy néz ki, a hárfa nem annyira népszerű, mint mondjuk a “Showgirl” elöadás volt telt házzal. Persze a Showgirl esetében a név csalogatobb volt, mint maga az előadás. A hárfakoncerttel azonban éppen fordítva volt, aki ott volt, nem bánta meg. Egy órán keresztül hárfaszóló egy 5 tagú zenekar élén és nem akárhogy, egész teste játszott, látszott rajta a latin vér. Többek között Evita, Bocelli, Abba számokat játszott. No meg a szinte mindenki által ismert La Compasita tangót.

Argentina
Dél-Amerika délkeleti részén foglal helyet. Keleten az Atlanti-óceán, délen a Drake-szoros, nyugaton Chile, északon pedig Bolivia, Paraguay, Brazilia és Uruguay határolja. Brazilia után Dél-Amerika második legnagyobb országa. Mintegy 3.500 km hosszú és legszélesebb pontján 1.400 km széles. Területe hozzávetöleg Europa 1/3-a, s lakosságának mintegy 30%-a Buenos Aires-ben él.
Hatalmas kiterjedésénél fogva éghajlata változatos, az északi tropikus éghajlattól a déli szubarktikus éghajlatig minden változat megtalálható. A nyugati részén húzódó Kordillera hegylánc legmagasabb csúcsa, az Aconcagua, 6.980 m magas. Természeti kincsekben gazdag, de mint nevéből következtetnénk (argentum = ezüst), ezüstbányái nincsenek. Piros bora és kitűnő marhahúsa világhírű.
Argentina közelítöleg 30.000 magyar emigránsnak, illetve azok leszármazottjainak is otthont ad. Itt élt Bíró László is, a golyóstoll feltalálója.

Buenos Aires
Argentína fővárosa, és egyben Dél-Amerika harmadik legnagyobb városa Rio de Janeiro és Sao Paolo után, a Rio de la Plata folyó torkolatánál fekszik, itt a folyó hozzávetőlegesen 100 km széles, szép idöben lehet látni a túlsó partot. Lévén hajónk a kikötöbe futott, a városnézö buszok már sorakoznak a hajó előtt. Mi azonban úgy határozunk, magunktól indulunk a városnak. Mivel itt töltünk még vagy 4-5 napot, igyekszünk mielőbb kiigazodni. Igaz térképünk van, de mint már annyiszor megállapítottuk, térképről minden másképp néz ki. Jó ha van, szükséges, de nem elégséges. Taxit fogadunk, és $4-ért bevisz a San Martin térre. Igen, ez már nagyváros, a forgalom nagy, alig lehet haladni, s mint később bebizonyosodik, egy forgalmi szabály létezik, a piros lámpa, akkor megállnak, de különben az ügyesebb halad. Hangoskodás azonban nincs, igaz a dudákat nagy buzgón használják.

A San Martin tér Buenos Aires egyik gazdagabb negyedében, Recoleta, a Calle Florida és Avenida Santa Fe találkozásánál fekszik. Buenos Aires tulajdonképpen 47 negyedből (barrios) áll, turisztikai szempontból ezek közzül 9-10 jelentős. A San Martin téren hatalmas fák, jacaranda, hárs, floss silk/drunken stick (palo boracho), ombu (Phytolacca Dioica). Ismét szerencsénk van, az idő szép, és a fák nagy része virágzik. Előttünk a Kavanagh épület impozáns alakja, mikor 1935-ben épült, Buenos Aires legmagasabb épülete volt. Mellette a Basilica del Santissimo Sacramento templom, engem egy kicsit a párizsi Sacre Coeur-re emlékeztet, Buenos Aires ismert családjainak fohászhelye. A park másik végében San Martin lovas szobra. Jose de San Martin ezredes vezette a spanyolok elleni sikeres felszabadító háborút, a lovasszobor neki állít emléket. A közelben az Egyesült Béke Maci ideiglenes kiállítás.

(United Buddy Bears). A parkban sokan ülnek, sétálnak, és ahogy nézem, a hajléktalanok is kedvelik, még matracokat is kitettek, hogy kellemesebbé tegyék a mindennapokat. A park ellenkező oldalán magasodik az egykori English Tower, mint a neve is mutatja, az angolok építették.

A Falkland-szigeti incidens után azonban átkeresztelték, a nemzeti önérzet már nem engedi, hogy angol toronynak nevezzék, hanem Fuerza Aerea Argentina (Argentinai légierök) névre keresztelték. És hogy a hazafias érzelmeket őrizzék, a torony és a park között a háborúban elesett katonák neve felett ég az öröktűz, s két katona vigyáz reá.
Egyet sétálunk még a Calle Florida utcában, mely csak a gyalogosoknak van fenntartva, de hamar megunjuk. Üzlet üzlet mellett, reklámok, és mindennek jól megkérik az árát. Ezért nem érdemes idöt tölteni. Visszasétálunk a San Martin térre, és egy turistairodában feliratkozunk egy 3-órás autótúrára Buenos Aires megismerésére. Miközben tárgyalok az egyik kiszolgálóval, az izgatottan igyekszik tudtomra adni, vigyázzak, mert valaki nyitogatja a vállamon levő táskát. Mire felébredek, hűlt helye van az illetőnek. Egy kicsit dühös vagyok magamra, hogy így átejtettek, de be kall vallanom, jól képzett volt, én eszre sem vettem. Szerencsére nem sikerült semmit elvennie, de pár nap múlva már nem volt ekkora szerencsénk.
Míg a városnéző túra indul, van idő,nk és beülünk a közeli Las Nazarenas vendéglőbe, hogy kipróbáljuk az argentin konyhaművészet parilla nevezetű termékét. Van benne grillezett máj, vese, véres, 2-3 féle kolbász, disznó, bárány és marhasült, sült bél. Minden finom, a sült bél nem a kedvencem, de olyan sok, nem tudjuk megenni. Ezt sem tudom, mikor történt meg utoljára velem. A helyi sör is jó, segít lemosni a sok zsiros húst. Tudom, nem egészséges, de jó.
Lassan azonban indulnunk kell, ha nem akarjuk lekésni a városnézö túrát. Az útvonal: Plaza San Martin, Cementerio de Recoleta, Floralis Generica, csillagvizsgáló, Japaneese Garden, Obelisc, Casa Rosada, La Boca, Puerto Madero, erre azonban később még kitérek. Útikalauzunk, egy helyes fiatal leányka végig magyaráz, hol spanyolul, hol angolul igyekszik megismertetni Buenos Aires nevezetességeit. Észre sem vesszük, olyan hamar eltelt az idő.
És hogy a napunk teljes legyen, a hajón egy “gaucho” estet rendeztek, meghívtak egy helyi tánccsoportot. Mint később kiderült, az együttes egy család volt, papa, mama, három fiú és három leány. Lévén Buenos Aires-ben vagyunk, persze hogy tangóval kezdték a müsort a La Compasita zenéjére. Hát igen, ez nem olyan volt, mint amit eddig láttunk, nem olyan, mint ahogy a tánciskolákban tanítják. Ebben van érzés, ez tüzel, perzsel, csábít, érzéki, vágyat ébreszt. Nemhiába az egyik helyi költő szerint a tangó egy vízszintes vágy függőleges kifejezése.
Utána aztán jöttek a gaucho táncok, a boleadoras, a zapateo, a malambo és végül a melonga, mely tulajdonképpen nem gaucho tánc. Becsületükre legyen mondva, jól táncoltak.
A gaucho (dél-amerika cowboya) a quechua huachu névből ered, ami árvát, kóbort jelent. Öltözetük egy kicsit emlékeztet a magyar csikósok öltözetére. Széles gatya, ami a csizmaszár felett ér véget, sárga lóbőr csizma, lapos kalap.
Hosszú nap volt, de sok érdekeset, újat láttunk, megérte.

Március 13.

Hát ez hamarabb eltelt, mint gondotam, ma véglegesen leszállunk az Amsterdamról. Szép volt, kellemesebb, mint reméltem, nem unatkoztam. A leszállás, csomagkivevés zökkenömentesen ment. Taxi és irány a szállodánk, a Conte Hotel, mely a központban, az Avenida 9 de Julión van. Ablakunkból látszik az Obelisk, és kevesebb mint napi $100-ért jó üzlet. Az árban persze benne van a svédasztal reggeli. Gyümölcs, sütik, sonka, sajt, tea, kávé, gyümölcslevek, sőt még tortaszeletek is. Több mint kellene.

A szállodába való bejelenkezés után indulunk városnézésre. Első utunk a közeli Plaza del Mayo-hoz vezet, mely a város egyik központja. Rendezett virágágyak, pálmafák, egy sereg galamb, emlékművek, történelmi épületek. Talán a legismertebb a Rozsaszín Ház (Casa Rosada), a kormány végrehajtó testületének székhelye.

Egy verzió szerint az épület színe egy kompromisszum a két ellentétes párt (fehér illetve piros) színe között. Vele szemben a Cabildo, s a tér másik két oldalán a Nemzeti Bank (Banco de la Nation), Városháza (Palacio Municipal) illetve a katedrális (Catedral Metropoliana). Sokan vagyunk, a turistákat fel lehet ismerni, szinte mindegyik fenyképez, és van is mit. Megkerüljük a Casa Rosada-t, ahol tegnapi turistakalauzunk szerint Cristina Kirchner elnök kellene dolgozzon, de sok látszatja nincs a munkájának. Szépen ápolt gyep, virágágyak, pálmafák. Tovább megyünk kelet fele, s hamarosan a Puerto Madero negyedben vagyunk. Ez tulajdonéppen a régi kikötö, melyet modern negyeddé varázsoltak. Irodaházak, drága vendéglők, kávézók sora a vízpart mentén. Rendezett virágágyak, s lassan feltűnik a Nők Hídjának (Puente de la Mujer) modern alakja.

Allítólag a nevét egy nőre való hasonlóságától kapta. Lehet, de úgy néz ki, nekem nem elég élénk a fantáziám. Majd  a Fregata Sarmiento látható, egy 1897-ben, Angliában épült hajó, mely egykoron az argentin tengerészetet szolgálta. ((Fodorl_58a_BA)). Jól illik a környezetbe, látogatható múzeum. Ebéd egy helyi vendéglőben, az étel nagyon ízletes, majd irány a Plaza San Martin, hogy lefoglaljunk egy jegyet holnapra Montevideoba. Innen metróval vissza az Avenida del Mayo-ig. A földalatti olcsó, mintegy $0.3 egy jegy, s érvényes akár egy megállóra, akár a végállomásig. Elég kopott, piszkos, rozoga, a légkondi nyitott ablakkal van megoldva, csikorog, nyikorog, de megy. Sok a kéregető is, főleg gyerekek, jó a pénztárcára vigyázni. Meglepően sok a hajléktalan egész Buenos Aires-ben, már amerre mi jártunk. Az utcán nagyon sokan cigarettáznak.

Szerencsésen megérkezünk az Avenida de Mayo megállóhoz, s most nyugatra a Plaza de Congreso fele igyekszünk. Az utca széles, mindkét oldalon hatalmas bérházak, üzletek, vendéglők, lombos fák, azonban minden pillanatban a lábunk alá kell nézni, sok a gödör. Lassan megérkezünk a Plaza del Congresso térre, előttünk szép park, az előtérben Rodin Gondolkodójának másolata, a park másik oldalán pedig a Kongresszus épülete. Az épület zöldes árnyalata a kupola rézlemez borítójának következménye. A parkban sokan ülnek, olvasnak, cigarettáznak, és persze a hajléktalanok is megtalálhatók a gyepen. Innen északra indulunk az Avenida Penyán. A forgalom nagy, sok a járókelö s az Avenida Corrientes-en keletre fordulunk. Itt még nagyobb a tömeg és a zaj, sok a könyvesbolt meg a vendéglő. Sok a mozi és kioszk, ahol folyóiratok áradata kínálja magát. Egyik jellemző utcája Buenos Aires-nek, nekünk azonban túl zajos, túl szemetes. Kati szerint a város sokkal tisztább volna, ha minden polgára összeszedne 3-4 szemetet. Szerintem többet használna, ha minden polgár naponta 3-4 szeméttel kevesebbet dobna el.
Hamarosan kiérünk az Obeliskhez, és az Avenida 9 de Julión délre a szállodánk fele fordulunk. Kissé fáradtak vagyunk. Buenos Aires és egyben Dél-Amerika legszélesebb útján mintha kevésbé volna zajos a forgalom, mintha kevesbben járnának. Lehet,  hogy ez annak is tulajdonítható, hogy az utca jó széles, egy irányban 14 sávot számoltam meg. Persze, ez nem azt jelenti, hogy csúcsforgalomban legalább ne 15-16 sor autó várna a haladásra.
Kicsit lelassítunk, nézzük az épületeket meg a járókelőket, mikor hirtelen egy fiatal fiú jelenik meg, s mielőtt észbekapnánk, leszakítja Kati nyakáról az aranyláncát, és máris fut az autók között az utca másik oldalára. A többi járókelő is csak tátott szájjal bámul, mi is történt, mondják, vigyázzunk magunkra. Könnyű mondani, ez aztán meglepetés, főleg azok után, amit az utikalauzok nagyrésze mond, hogy Buenos Aires viszonylag biztonságos. Igen viszonylag, csak mihez viszonyítva. Ez bizony elrontotta a napunkat.

San Telmo/La Boca
Buenos Aires leírása hiányos volna San Telmo illetve La Boca negyed megemlitése nélkül. Mindkét negyed a város dél-keleti részén van, San Telmo az egykori bohém világ nosztalgikus maradványa, a tango-imádat egyik fő helye. A La Boca negyedben az egykori genovai olasz behatás ma is szinte minden helyen látható, s büszkék az örökségre. Az egykori nyomortanya a Riachuelo patak torkolatánál ma élékszínű házak, keskeny macskaköves utak útvesztője, egy ismert turistaattrakció. Aquarellek, művészek, bámuló turisták, és nem utolsó sorban tangózni tanító párok, vendéglők sokasága. Sok a turista, az élénk színek megragadják a tekintetet. Ha azonban közelebbről megnézzük a házakat, hulámmlemezzel vannak bevonva, és habár nem láttam egyet sem belülről, azért nem szeretnék bennük lakni. Turistakalauzunk szerint minden szobában egy család lakik, és négy családnak van egy közös konyhája.

Ahogy a negyedbe érünk, az első dolog, ami szembetűnik, a Museo de la Pasion Boquense, a híres Bombonera de Boca Juniors football csapat stadionjának sárga-kék színe. A stadion melletti múzeum emléket állít a csapat történetének, nem utolsó sorban Diego Maradonának, aki jelenleg az Argentin válogatott edzője. Legalább olyan büszkék reá, mint mi Puskás Öcsire.

Innen a Caminito utcába fordulunk, mely talán Buenos Aires egyik legismertebb képeslap reklámja. Élénk szinű házak, macskaköves út, de jó a lábunk alá nézni, mert gödör akad éppen elég. Nehéz megállapitani, kiből van több, aki el akar valamit adni, vagy turista, aki csak bámul, nézelődik. Sétálunk egyet, érdekes, de zajos, nagy a sürgés-forgás, nem szeretnék sötétedés után egyedül erre tévedni. Sok vendéglő előtt invitálják az embereket enni, kávézni, vagy akár egy sörre, de miután végignéztük, amit érdemesnek találtunk megnézni, jónak láttuk tovább állni. Ahogy a turistaforgalmat elhagytuk, hamarosan kiderült, a környék bizony nagyon lerobbant. Düledező viskók, szemét, lehangoló. Nehéz volna megállapítanom, melyik hely lehangolóbb, La Boca külnegyede, vagy Rio de Janeiro favellái.

Montevideo
Hajónk reggel 8-kor indul, 3 óra Montevideóig, ugyanannyi vissza, és 6 óra Montevideóban; legalábbis igy volt tervezve. Nem sok idő egy város, illetve főváros megismeréséhez, de a semminél több.
Az útlevélkezelés hamar ment, minden említésre méltó esemény nélkül. Az asztal egyik végén az argentin, a másik végén az uruguayi határőr pillanatok alatt betette a pecsétet.
A Rio de la Plata (Ezüst folyó) torkolatánál hajózunk kelet fele, a folyó vize sárgásbarna a sok üledéktöl. A folyó határt képez Uruguay és Argentina között, s a Parana, illetve Uruguay folyók egyesüléséből keletkezik. Gyűjtőmedencéje a második legnagyobb Dél-Amerikában.
Miután megérkezünk Montevideóba, a busz már vár a kikötőben, mindenki rajta van, de azért még várunk, végül vagy 15 perc múlva elindulunk. Egy pár perc vezetés után azonban kiderül, valakit azért csak otthagytunk. Ismét megállunk, a turistakalauz visszamegy, és vagy 15 perc múlva megjelenik a 2 lemaradottal. Persze az eredeti indulás előtt is meg lehetett volna számolni, hányan vagyunk, de hát minek az a nagy sietség, végülis Latin-Amerikában vagyunk.

A kikötő környéke, az öreg város nagyon lerobbant, hámlik a vakolat a házakról, nincs üveg az ablakokon, stb. Színház, régi városháza, kongresszus épület, football pálya – bizony ráférne egy kis tatarozás. Ők is az emlékekből élnek, (mint mi az aranycsapattal) 1950-ben megnyerték az football világbajnokságot, megverték Braziliát a Maracana stadionban. Régi dicsőségen elmerengeni, mit ér? Ebédre vissza a kikötőbe, utána a város gazdag része a beachekkel. Igen, ezek jól néznek ki. Megállás egy vásárlóközpontban, sokan vásárolnak. Mindegy mit, csak legyen valami.

Lassan 5 óra, már a kikötöben kellene lenni, remélem nem késsük le a hajót. Vagy 80 perc késéssel meg is érkezünk, senki sem izgul, és persze a hajó megvárt. A buszon mi voltunk az egyedüliek az AEA-ból, a többiek mind Latin-Amerikából. Zuhog az eső a hajón, 80 perc késéssel érkezünk BA-be, gyalog a rakpartra, vacsora, elég gyatra, de nem olcsó.

Március 15.

Vasárnap, kipihenjük a tegnapi fáradalmakat, s csak 9-kor megyünk reggelizni, persze elsők vagyunk, minek a nagy sietség. Utánunk jönnek sokan, vége a csendnek.
Reggeli után indulunk várost nézni Buenos Aires gazdag negyedébe. Az Avenida Alvear valóban másképp néz ki, mint ahol eddig jártunk, látszik, akik itt laknak, van mit aprítaniuk a reggeli tejbe. Utána egy park, s életem egyik legnagyobb fája, gumifa vagy ahogy a helyiek hívják, gomero. Tulajdonképpen az egész park egy fa, olyan hatalmas. Egy kávé, szemben a Centro Cultural Recoleta, mellette pedig a Basilica Nuestra Senora del Pilar. Szép fehér, rendezett, körülötte “müvészek”, festők, stb. Cementario de la Recoleta, Buenos Aires “jobbjainak” örök nyughelye. Ide van eltemetve Maria Eva Duarte de Peron, vagy ahogy világszerte ismerték, Evita is. Egyszerű családból származott, ambíciója és tehetsége segítségével küzdötte fel magát Argentina vezető köreibe, Juan Domingo Peron államelnök második feleségeként. Hihetetlen befolyása volt a tömegekre, és csak betegsége miatt nem választották meg elnökhelyettesnek. Persze sok arisztokrata szemében csak egy feltörekvő volt, megkérdőjelezvén helyét a Recoleta temetőben.

A temetőben sétálván eltőnődöm, hogy igen, ezt is temetőnek hívják, de inkább kisvárosnak néz ki, a legkisebb kripta is megfelelne egy szegény lakhelyének, valószínűleg nagyobb, mint egy lakrész mondjuk La Boca külső területén. Ez már hivalkodás, persze ez is szabad ország (időnként), és mindenki azt tesz a pénzével, amit akar. Valószinűleg tévedek, de szerintem aszerint kellene emlékezzen reánk az utókor – ha egyáltalán – amit tettünk, semmi esetre sem az után, mennyi pénzünk volt. Persze ez magánvélemény.
Tovább sétálunk a Plaza Francia fele, utána pedig az Avenida Libertador melletti szép parkban. Elhagyjuk Evita szobrát, és kisvártatva arra leszünk figyelmesek, mintha derült égből egy pár szem eső hullna. Hirtelen nem tudtuk, mire vélni, mi történt, de szinte a föld alól egy pár segítőkész pár jelent meg, egy üveg vízzel, hogy letisztítson bennünket, mondván hogy sok a galamb a környéken, azok pöttyentettek le. Első pillanatban arra figyeltem fel, hogy a galambok csak minket kedveltek, a földön semmi nyoma jelenlétüknek, sőt a segitőkész páron sincs semmi nyom. Hamar leesik a tantusz, ez lenne a mustárpecsételés egyik változata, amire az útikalauzok is felhívják a figyelmet. Nem tudom, mit fogjak, a pénztárcámat, fényképezögépemet, mert csak két kezem van, s igyekszünk minnél hamarabb lelépni. Ez alkalommal megúsztuk, csak alaposan le vagyunk pecsételve. Jó 10 percet töltünk el a kávézó WC-jében, míg sikerül valahogy tisztára mosni magunkat. Persze a szag nem tűnik el.
Szemben a Szépmüvészeti Múzeum, a Museo National de Bellas Artes, mi azonban a Floralis Generica-hoz megyünk a közeli parkba. Hatalmas acélvirág, mely este bezárja szirmait, állítólag 6 millió $-ba került, mikor 2002-ben megépítették. Érdekes, ahogy acélszirmain a tó meg a gyep visszatükröződik.

Március 16.

Utolsó egész nap Buenos Aires-ben. Kicsit fáradtan a tegnaptól úgy határozunk, reggeli után meglátogatjuk a Café Tortonit, lévén tegnap nagy sor állt előtte. Hamarosan meg is találjuk, itt van a közelben, és semmi sor előtte, söt az egész kávézóban 3-4 vannak, éppen elég szabad asztal. Le is ülünk az egyikhez, mire a pincér azt mondja, az le van foglalva. Persze gyorsan felmegy a vércukrom, és indulunk is kifele, nem muszály éppen itt kávézni, csak azért, mert valamikor hírességek ültek benne. A Café Tortoni Argentina legrégebbi kávézója, 1858-ban épült.
Különben tegnap este láttunk egy Starbuck kávézót a közelben a párhuzamos utcában, otthon az a kedvencünk, irány oda. Persze a saroknál nem tudom, jobbra vagy balra kell-e fordulni, de ott áll egy rendőr, megkérdezem. Olyan biztosan mondja, hogy Buenos Aires-ben nincs Starbucks kávézó, ha nem láttam volna az este, el is hinném. Elindulunk találomra, s ott is volt vagy 20 m-re.
Utána irány a Palermo negyedbe, a botanikus- illetve állatkertbe, persze metróval. Úgy látszik csúcsforgalom van, vagy mindenki oda igyekszik, ahova mi, alig férünk fel. Mindkét kezem a zsebemben, mindegyikkel fogok valamit, nehogy ellopják, szerencsére olyan tömeg van, a sűrű megállóknál nem dőlök el. A fényképezőgépemet már régen nem hordom, nem éri meg, hogy esetleg nélküle érjek haza, az utóbbi napok után egyre jobban kétlem, mennyire vagyok ügyes, hiszen két alkalommal szinte átejtettek. A zaj olyan nagy, hogy nem értem, Kati mit mondd mellettem, de azért sokan beszélnek telefonon.
Megérkezünk célpontunkhoz, leszállunk, s gondoljuk beülünk egy cukrászdába kipihenni a fáradalmakat, no meg egy kávéra és egy kis csendre. Találunk is egy aránylag jól kinézt, bemegyünk, tiszta, kedves és leülünk. Persze hamarosan rájöttünk, mennyire tévedtünk. Igaz, csak vagy 10-en vagyunk összesen, de a zaj olyan nagy, alig értjük egymás szavát. Hiába, ez Latin-Amerika, itt mások a standardok.
Vissza a Centro Cultural Borges-be, a Galeria Pacifico bevásárlóközpont egyik részén. Giorgio Armani, Versace, üzletek és még sok más divatüzlet, látszik, itt a módosabbak vásárolnak, de nem is ezért jöttünk ide. Meglepetten veszem észre, az egyik üzlet tulajdonosa Sárkány úr, nem valami gyakori név ezen a környéken. A Borges központban kisebb-nagyobb kiállítótermek, jelenlegi argentin művészek ideiglenes kiállítása.Az abstrakt képektöl szocialista-realista képekig minden található, ezeket én azonban nem értem, hamar tovább is állunk. Tovább menve egy régi fényképészeti kiállitásra leszek figyelmes, Padre Martin Gusinde képei a korabeli Tűzföld mindennapjairól, bennszülöttjeiről. Ez már inkább érdekel, ez már közelebb van hozzám. Leírja a yamana, alacaluf illetve selknam törzseket. Érdekes, hogy a zord éghajlat ellenére a benszülöttek öltözéke eléggé “lenge” volt. Testüket olajjal/zsirral kenték, és erre állatbőrt húztak, nem ismerték a réteges öltözködést. A bevándorlók “sikeresen”(hol akarattal, hol akaratlanul fertőzött pokrócokkal) kiirtották a bennszülöttek nagy részét Ezek közelebb vannak hozzám, mint a Versace-ruhák, itt töbet időzünk, van is miért, egyre ritkábbak az ilyen eredeti képek. Kicsit távolabb állatkép kiállítás, egy-egy majom olyan értelmesen pillant vissza a képekről, hogy sokan megirígyelhetnénk.
Meg kell jegyeznem, a Borges kiállítási központ szép nagy, változatos ideiglenes kiállításokkal, ahol a modern (légkondi) keveredik a tradicionálissal (Veder a csöpögö légkondi vezeték alatt).

Március 17.

Ez már tényleg az utolsó nap, estére indulunk hazafele. Előre félek a hosszú úttól, de ez már ezzel jár. Összegezve az egészet, Buenos Aires egy modern, inkább Európára emlékeztető nagyváros. Nemhiába hívják Dél-Amerika Párizsának. Sok a látnivaló, de azért egy kis figyelmesség nem árt, talán itt találkoztam a legleleményesebb tolvajokkal. Persze ez nem azt jelenti, hogy a lakosság nagy része nem jóindulatú, becsületes. Taxisofőrünk például ideadta a szinte ottfelejtett fényképezőgépet, vagy egy másik taxisofőr, aki nem fogadta el az egész viteldíjat, lévén nem a legövidebb úton jött. Vagy akik az utcán figyelmeztettek, vigyázzak a féyképezőgépemre, vagy akik az önkiszolgálóban előreengedtek, lévén csak egy dolgot vettem.
Az idő is végig kedvezett, igaz napközben 30 Celsius fok volt, és nedves a levegő, de inkább ilyen legyen, semhogy zuhogjon az eső.

Fodor Lajos

Fodor Lajos írásai az Útikalauzban >>

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés