Dr. Székely Ildikó: Bangkok, Koh tao, Koh Phangan – Hátizsákos turistaként Thaiföldön – 2013
Részletes beszámoló egy saját szervezésben lebonyolított kirándulásról. Nagyon sok hasznos információval, tapasztalattal, szép és érdekes fotókkal
Egy merész repjegy-vásárlás után 5 hónappal az utukat megelőzően, hosszas olvasgatás, tervezés és előkészület után a teljesen egyénileg szervezett hátizsákos utunk 2013 márc 15.-én kezdődött, amikor elhagytuk a havas és hideg Budapestet. Amsterdamban való átszállással 16 óra repülés után és 6 óra eltéréssel leszálltunk a fülledt meleg Bangkokban.
Felkészülve a meleg időjárásra én már a repülőn átöltöztem nyáriasba, a páromnál nem volt rövidnadrág, arra számított, majd a bangkoki reptéren öltözik át. Ez kisebb akadályba ütközött, ugyanis a csomagja nem érkezett meg (akárcsak a másik magyar fiatal pár esetében, ők is csak egy csomagot kaptak kézhez a kettőből). A csomagkezelős hölgyek mosolyogva fogadták a sorban álló embereket, úgy tűnt, ez itt teljesen megszokott dolog. Kaptunk egy vigaszcsomagot, benne borotva, tusfürdő, fogkefe, fogkrém, egy XXL-es fehér póló és ki kellett töltenünk egy adatlapot, feltüntetve a hotel nevét ahol megszállni készülünk. Azt az ígéretet kaptuk, hogy másnap reggelre utánunk küldik a csomagot a hotelbe, valamint fel kellett hívnunk a repteret a hotelszoba elfoglalása után, hogy tudassuk velük a szobánk számát. Kezdtem örülni, hogy eredeti tervemet megmásítva a bangkoki városnézést az út elejére tettem, ki tudja mikor kaptuk volna meg a csomagot Thaiföld másik részén. Nagyrészt tartották is magukat az ígéretükhöz, hisz másnap este ott várt a csomag a hotel recepcióján.
A nagyon szépen rendben tartott és modern repülőtéren megkerestük a gyorsvasút állomását (mindenhol táblák jelzik, merre kell menni) és automatából való jegyvásárlás után (45 THB (thai bath)/fő; 1 THB 7,2 forint volt az indulásunkkor) a vonat végállomásáig utaztunk (Phaya Thai megálló).
A vonatból már előtűnt Bangkok sokszínűsége: felhőkarcolók és vityillók, zsúfolt utak és zöld területek váltogatták egymást. Az végállomáson kiszállva megpróbáltunk taxit fogni, be is álltunk egy taximegállóba, ahol már kb. 6-8 ember várt, de 10 perc alatt egy autó sem érkezett, így feladtuk. Megpróbáltuk megérdeklődni, lehet-e busszal utazni a Khao San Roadra, kaptunk is kedves eligazítást, és a busz számát is megmondták, csakhogy a buszmegállót nem sikerült megtalálnunk 15 perc kóválygás után sem és a helyiek sem tudtak útbaigazítást adni. Így tovább utaztunk a National Stadium megállóig, mert ismerőseink előzetes útbaigazítása szerint innen max. 100THB-ért elvisz a tuk-tuk. Találtunk is legalább 10 tuk-tukost, akik látván a nagy hátizsákjainkat azonnal 300 THB-t mondtak fuvardíjnak és nem is akarták 150 alá engedni az árat. Így gyalog indultunk egyik irányba (fogalmunk sem volt, merre kell menni) és kb. 300 méter gyaloglás után megállt mellettünk egy taxi és a sofőr felajánlotta, hogy elvisz 100 THB-ért óra nélkül a Khao San Roadra, amit természetesen elfogadtunk.
A taxi letett a Khao San Road elején, ahol nyüzsgés, rengeteg árus és sétáló turista fogadott. Próbáltunk az árnyékban közlekedve megtalálni a hotelünk, ami szerencsére nem a Khao San Roadon volt, hanem két utcával odébb, lényegesen csendesebb környezetben. A járdát nagyrészt elfoglalták az utcai árusok, mindenféle portékát árulva- pólótól kezdve húsgolyóig, sült garnélán és palacsintán keresztül minden megtalálható volt, mindezt a 35 fokos hőségben.
A hotelünk szerencsére megfelelt a várakozásoknak, az utolsó emeleten kértem superior szobát, így a zajszint jelentősen alacsonyabb volt mint az utcán (egy előzetesen olvasott útibeszámoló alapján esett erre a szállásra a választásom, nem a legolcsóbb választás, de még mindig jóval az itthoni ár alatt volt és állítólag sok bangkoki hotel hagy némi kívánnivalót maga után- Diamond Hotel a neve). Bár már 5 hónappal előtte lefoglaltam és franciaágyas szobát kértem, természetesen emeletes ágyast kaptunk, de nem akartunk ezért különösebb patáliát csapni, elfértünk ketten is az egyszemélyes ágyban, eléggé széles volt.
A hotel tetején jacuzzi és kis kiülős rész volt, ahol esténként nyugodtan fürödtünk és borozgattunk, nézve a lenti nyüzsgést. Abban egyetértettünk, hogy a várt “kultúrsokk” elmaradt, nem csodálkoztunk rá annyira erre a világra mint azt előre jósolták, mert valójában nem különbözik annyira a világ többi részétől.
Első nap a környező utcákban sétálgattunk, nézelődtünk, ismerkedtünk az ételekkel, amik meglehetősen ízletesek, valamint ananászt és dinnyét ettünk az utcai gyümölcsárusoktól. A Khao San Road esténként átalakul egy nyüzsgő, árusoktól, koldusoktól, tuk-tukosoktól és turistáktól hemzsegő lüktető, zenétől hangos utcává, nekünk kicsit sok is volt és a szomszédos utcát sokkal vonzóbbnak találtuk vacsorához és a lábmasszázs kipróbálásához – ez utóbbihoz a váll-és derékmasszázst ingyenesen hozzácsapják.
Bangkoki tartózkodásunk alatt minden este igénybe is vettük egy-egy thai masszősz lábmasszázs-szolgáltatását, az itthoni ár töredékéért. Az utcán sétálva sok helyen alvó emberekbe botlottunk, ami nem szembetűnő arrafelé – sok helyen előfordult, akár alvó szerzetest is láttunk a templom egyik kis épületében heverészve, sokan ott alusznak, ahol épp elnyomja őket az álom. A tuk-tukosok pedig lépen-nyomon felajánlják, hogy elvisznek, akkor is, ha nem szeretnél menni sehová, csak sétálgatsz.
Másnap megnéztük a város egyik nevezetességét, az 1900 méter hosszú fallal körülvett Királyi palotát (belépő 300 THB, nyitva: 8,30-16,30, de csak 15,30-ig lehet jegyet venni), mely a Világörökség része, benne az egyetlen jade kőből faragott Smaragd Buddhával. Mivel pár utcányira található a Khao San Roadtól, így gyalog mentünk, útközben a palota előtti parkban az öntözőrendszer alatt hűsölve – itt tenném hozzá, Thaiföldre 50-es faktorszámú krémmel és kalappal, vagy napernyővel érdemes elindulni – első nap mindkettőnknek pecsenyére sült a nyaka, ahol érte a nap, pedig 50-es krém volt rajtunk.
A palota bejáratánál lehetőség van megfelelő ruha (ing, kendő, nadrág) bérlésére annak, aki nincs megfelelően felöltözve (értsd: nincs a válla és térde elfedve – mindkét nem esetén) – az árát nem tudom, nem vettük igénybe. Érdemes pár órát eltölteni a falak között, mindenhol aranyozott faragások, gyöngyház-berakások, szobrok, pompa és rengeteg Buddha-szobor – európai révén egy teljesen új építészeti stílussal találkozik az ember.
Királyi palota
Királyi palota
Királyi palota
A hívek lótuszvirágot és ajándékokat helyeznek az oltárok elé – itt láttam először lótusz-virágot, amit még bimbóként szednek le és kihajtogatják a szirmait, így egy bazsarózsára hasonlít a végén. A tróntermet nem sikerült megnéznünk, mert hétvégén zárva van (ami nem szerepelt a bejáratnál vagy az útikönyvünkben, csak közvetlenül az épület elé helyezett tábláról értesültünk róla). A belépőjegy érvényes a palota területén lévő thai öltözeteket bemutató múzeumba is.
lótuszvirág
Királyi palota
A Palota környéke igen szépen rendben tartott, de a város többi részén mindenhol szétdobált szemétkupacok virítanak, az utcai árusok révén esténként rengetek csomagolópapír – illetve palack hever szanaszét dobálva, úgy látszik, ezzel a problémával nincs mit kezdeniük még Thaiföldön. Egyik érdekes megfigyelésünk az volt, hogy a macskák zömének csonka a farka, de erre egész thaiföldi tartózkodásunk alatt nem találtunk magyarázatot.
Amire rácsodálkoztam, hogy a Palota bejáratánál audio-guide-ot is lehetett bérelni, de letét gyanánt sem a személyi igazolványt sem a jogosítványt nem fogadták el, csak a hitelkártyát – ezt én elég lehetetlen kérésnek tartottam, és szerencsére nem volt szükségünk audio-guide-ra (egyébként sem adtam volna oda a bankkártyám).
Kutyások révén előre felkészítettek, hogy rengeteg a szerencsétlen kóbor kutya, ami igaznak is bizonyult, de azt kellett tapasztalnunk, hogy a thaiok szeretik az állatokat, etetik és simogatják a kóbor kutyákat és valójában azok nem tűnnek boldogtalannak. A thaiok angol-tudása Bangkokban némiképp foghíjas, ami nem is lenne gond, ha nem mosolygós “Okay”-val társított bólogatással nyugtáznák a mondandód, miközben egy szót sem értenek belőle (így sikerült a páromnak reggeli nélkül maradnia a hotelben, mivel – mint kiderült – nem értették, hogy ő is enni szeretne, holott lelkesen bólogattak amikor rendeltünk).
Délután átkeltünk komppal a folyó túloldalára (4 THB/fő), ahol a helyi piacon megkóstoltuk a Rose-apple nevű gyümölcsöt és a kókusztejet közvetlenül a kókuszból (nagyon finom). Sok helyi különlegességet kóstoltunk, egy része a kukában kötött ki: sült skorpió (a párom szerint finom, ott törték le előttünk a faroktövisét), durián gyümölcs (kuka- holott az útikönyvünk szerint nagyon ízletes- ízlések és pofonok), egy parajos (?-zöld és a néni nem tudott angolul) helyi négyzet alakú sós sütemény (kuka), egy tört főtt babból készült édesség gyümölcs formájúra gyúrva és bevonva talán marcipánnal (részben kuka), éretlen mangó csípős piros porral kínálva (dupla kuka), kókusz shake (nagyon finom). A helyiek halcsemegét és száraz zsemlét is árulnak csekély összegért, és ezzel etetik a galambokat a folyóparton illetve a nem kis méretű halakat a folyóban.
dinnye, rózsaalma és mangó
főtt babból készült édesség gyümölcs formájúra gyúrva
Harmadnap sikerült elérnünk a 10:05-ös vonatot Ayutthaya irányába, egy tuk-tukos 160 THB-ért vitt el a Hua Lamphong vasútállomásra (mint kiderült, nem eléggé arcátlanul alkudtuk le, hisz visszafelé a taxi órával 65 THB-ért vitt el – a tuk-tukos első ajánlata így is 300 THB volt. Egyébként nagyon megtanulták a tuk-tukosok, hogyan kell olyan arcot vágni, mintha felháborítóan alacsony árat mondanál, holott még az is a valós ár kétszerese). A tuk-tuk-út részemről nem bizonyult a legélvezetesebb utazási módnak, rettenetes szmog, por és füst volt, buszok és motorok között cikáztunk a hőségben, amikor éppen nem a dugóban álltunk és az orrunk előtt pöfögött egy busz. A vonat 20 THB-ba került 3. osztályon (visszafelé 15 THB) és kb. 2,5 órát ment. A vonatállomáson volt időnk szemügyre venni a dolgokat, egy fék nélküli vagont, a sínek mellett felállított “borbély-szalont”, a helyi árusokat, mivel a vonatunk 30 perc késéssel indult (az kiírt indulás és érkezés csak egy viszonyítási alap Thaiföldön, utunk során nem találtunk a kiírás szerint induló vagy érkező járművet).
vagon fékbetét nélkül Hua Lampong állomáson
Rögtönzött borbélyműhely az állomáson
Bangkoki állomás vagonmosó és alvó emberekkel
utcai árus a Bangkoki vonatállomáson
A vonatra szállva lelkesen kezdtünk fotózgatni miután helyet foglaltunk két másik francia turistával szemben, ám nem tartott sokáig, mert nemsokára felszállt pár helyi hölgy akik kedvesen mutogatva felállítottak, révén, hogy nekik arra a helyre szólt a jegyük (azóta sem értjük, hogyan, nekünk azt mondták, nincs helyjegy amikor visszafelé útra megpróbáltunk venni- de nekik tényleg írta a hely számát a jegyükön). Így állva utaztuk végig az utat, iszonyú meleg volt, a felettünk lévő ventilátor éppen nem működött, zsúfoltság volt és nagyon koszosak lettünk mire odaértünk (a fogódzók feketék voltak a kosztól és száraz évszak révén a nyitott ablakokon ömlött be a vörös téglapor, a sima por és a füst- itt tenném hozzá, eleinte azt hittük, olyan pechesek vagyunk, hogy mindig abba a vagonba szállunk, ahol a motor van, később kiderült, hogy mindegyik vagonban van). Első utam egy boltba vezetett az állomással szemben, ahol vásároltam egy szappant és részben lemosdottunk az állomás mosdójában- nem részletezem a víz színét :). A továbbiakban jó hasznát vettük ennek a szappannak utunk során, mint ahogy a magunkkal vitt antibakteriális törlőkendőnek is. A vonatból láttuk továbbá, hogyan készülnek az ananászok a sínek melleti putrikban amiket aztán az utcai árusok kínálgatnak, ezek után csak akkor vettünk ananászt, ha azt előttünk pucolták meg…
Thai vonat 3.osztály
Ayutthaya-ba érve természetesen a tuk-tukosok fogadtak, 200 THB órabérért szívesen elvittek volna minket a látnivalókhoz, de faképnél hagytuk őket, mert túl rámenősek voltak, sejtettük, hogy van olcsóbb megoldás is. Átkelve az úton és egy szűk utcácskán végigsétálva elértük a folyót ahol a helyi komppal 3 THB (!) áron átvittek a másik oldalra- inkább lélekvesztőnek hívnám mint hajónak, de hiteles volt- a helyiek is ezzel járnak.
Ayutthaya kompkikötő
helyi komp Ayutthaya
Ayutthaya a régi thai főváros, 1350 körül alapították és ma az egykor pompás épületek romjait láthatjuk egy relatív nagy területen, a mai város területén. A folyó túloldalától kiadós sétával értük el az első helyszínt, útközben vásároltunk egy esernyőt a tűző nap kivédése céljából és a helyi árusok portékáját nézegettük. Minden romhoz 50 THB a belépő és jó néhány helyszín van, délután 4-ig elég sokat megnéztünk sétálgatva köztük (főként a központi területen fekvőket). Elefántháton is lehetett volna közlekedni, de mi ezt inkább kihagytuk. Az első belépő mellé a látványosságokat mutató térképet is kaptunk.
A Wat Ratchaburanaban egy kripta található, meredek és keskeny lépcső vezet le hozzá, benne a falakat régi színes freskók díszítik; a visszafelé úton pedig a lépcsőmászás után döbben rá az ember, hogyan érezheti hűvösnek a kinti 35 fokot (miután a kriptában fullasztóan magas a hőmérséklet és a páratartalom).
Wat Mahathat, Ayutthaya
Wat Phra Si Sanphet, Ayutthaya
Wat Phra Ram, Ayutthaya
Délután kitaláltuk, hogy még megnéznénk egy palotát, ami egy szigeten fekszik és kiegyeztünk egy tuk-tukossal, hogy 50 THB-ért elvisz oda. A tuktukos útközben megállt üdítőt venni és beszélgetni az árussal, majd le akart minket tenni egy elhagyott helyen ahonnan történetesen éppen egy fiatalember hajós kirándulásokat indított a folyón. Némi szócsata után elvitt minket egy helyre, ahonnan csónakok indultak a túlpartra, ahol a kiszemelt palota állt. Itt azonban látva a helyzetet inkább lemondtunk erről a látványosságról, mivel csak csónakkal lehetett megközelíteni, és visszafelé gyakorlatilag bármilyen árat elkérhetnek, ha nem adod meg, maradhatsz a szigeten. Így elgyalogoltunk az állomásig (nem volt messze, 5 perc séta és a hőség is alábbhagyott már) és egy útszéli kiülős bárban ebédeltünk- tojásos pad thai-t – ami isteni volt – mielőtt vonatra szálltunk volna.
Gondolván a jövőre (ha netán nem lenne helyünk a vonaton), a vonatállomáson még egy helyi árustól megvettem a zsákját, amiben valószínűleg az árut szállította, még csak nem is csodálkozott a kérdésen, hogy mennyiért adja. Szerencsére nem volt rá szükség, mert volt hely a vonaton, de a zsáknak még hasznát vettük az utunk során – erről majd a továbbiakban. Visszafelé úton megállapítottuk, hogy a vonat a Don Mueang repülőtérnél is megáll, ahová a fapados repülők érkeznek, így ha repülővel érkezik az ember, sem kell taxival mennie a városba (a reptér vonattal majdnem egy óra a Hua Lamphong pályaudvartól).
A vonat az egyik megállóban hosszasan várakozott, valamit bemondtak a hangosbemondón thai nyelven, amire minden utas grimaszokat vágott, de mi értetlenül bámultuk őket. Egy helyi hölgynek megesett rajtuk a szíve és mosolyogva elmagyarázta, hogy mivel csak egy vonatsín van lefektetve, meg kell várnunk a szemből érkező vonatot, és csak közel fél óra múlva fogunk továbbmenni. Így aztán a vissszafelé út kissé elhúzódott, de már nem lepődtünk meg a jelentős késésen.
Utolsó napunk reggelén a csomagokat a vasútállomás csomagmegőrzőjében hagytuk (a kiírt ár a csomag mérete szerint van megállapítva, eszerint 80 THB- t kellett volna fizetnünk, ehhez képest majd kétszeresét fizettük (140 THB), mert “big package” két darab 65 literes hátizsák). Csomagok nélkül még nekivágtunk a városnak, a vasútállomástól besétáltunk a kínai negyeden keresztül egy hajókikötőbe (Rachavongse), ahol megkérdeztük, hogy jó helyen vagyunk-e ha a Wat Pho melleti Tha Tien kikötőbe szeretnénk menni. A hölgy azonnal mondta, hogy oda 40 THB/fő a jegy és már nyújtotta is. Kicsit drágának tűnt az előző árakhoz képest, de hát ő csak tudja. Persze egy turistahajóra adott jegyet, melyen angol nyelvű ismertetés is folyt, ezzel elmentünk a Wat Pho-ig, mely Bangkok legnagyobb és legrégebbi temploma és Thaiföld első közoktatási központja is (masszázsiskola működik benne nyitva 9-17 ). A templom bejáratánál kék táskákat lehet “kölcsönözni” a lábbelik számára, mert a kiírás felhívja a belépők figyelmét, hogy nem thai bandák fosztogatnak és mindenki vigyázzon az értékeire.
Itt megcsodáltuk a 46 méter hosszú aranyozott fekvő Buddha szobrot gyöngyházberakású óriási talpakkal valamint a nyugati embereket (farangok) ábrázoló szobrokat. Ez is egy eléggé nagy területen fekvő komplexum, sok szép építménnyel és rengeteg Buddha-szoborral- meg az elmaradhatatlan néhány alvó helyivel. Az óriás Buddha szobor körüli kerengőben a fal mentén fém edények sorakoznak, ezekbe a hívek egy egy fémpénzt dobálnak felajánlásként.
Fekvő Buddha Wat Pho
Fekvő Buddha Talpa Wat Pho
nyugati ember (farang) karikatúra Wat Pho
adományedények Wat Pho, Fekvő Buddha
Wat Pho, pihenés a Buddhák lábánál-helyi alvó emberek
Komppal átkeltve a folyón (3THB/fő) elértük a Hajnal templomát (Wat Arun). A templom kiemelkedő jellegzetessége a középső prang (khmer stílusú torony), ami kivételes Thaiföldön és az indiai kozmológiából ismert, az istenek lakhelyéül szolgáló Meru-hegyet jelképezi. Meredek lépcsők vezetnek a két teraszhoz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. A templom mellett egy szentélyben egy buddhista szerzetes magához hívott és megáldott minket, fonott madzagot kötve a csuklónkra – ezután néztük a turisták kezét, de senkin nem láttunk hasonlót; hogy miért pont ránk esett a szerzetes választása, az már titok marad, mi mindenesetre megtisztelve éreztük magunkat. A visszautat kompon (3THB a Wat Pho-ig) és a helyi hajójárattal tettük meg, ezúttal nem szálltunk fel a turistahajóra, hanem megvártuk a helyi járatot (a hajón árulnak rá jegyet 15 THB/fő áron).
kilátás a Wat Arun (Hajnal temploma) tetejéről
Visszafelé sétálva az állomásra újra Bangkok sokszínűsége tárult elénk – egyik sarkon felhőkarcolók, egy utcával odébb lerobbant házak és lógó villanyvezetékek. Az állomáson a váróterem bejárata fölött nagyméretű kép lóg a királyról – mint mindenhol Thaiföldön (a thaiok nagyon nagy tisztelettel viseltetnek a királyuk iránt), a székek pedig egymás mögé vannak sorban elhelyezve oly módon, hogy azt a hatást kelti az elénk táruló kép, mintha mindenki a király portréjában gyönyörködne.
bangkoki utca, lógó vezetékekkel
bangkoki látkép nem messze a felhőkarcolóktól
Hua Lamphong vasútállomás Bangkok
A vonatunk természetesen 50 perc késéssel indult, holott Bangkokból indult, sőt, még miután elindult, újra leállították, mert egy család így is elkésett és még fel kellett szállniuk – példát vehetnénk a thaiok mérhetetlen nyugalmáról kis hazánkban is. Éjszakai vonattal utaztunk Chumphon-ig, ahonnan Tao szigetére hajókáztunk.
Már Magyarországról egy bangkoki irodán keresztül megrendeltem a vonatjegyet és kompjeggyel egybekötött vonatjegyet kértem, ahogy azt a vonattársaság weboldalán kínálják, a helyi iroda ki is küldte a jegyeket a megbeszélt időpontra a bangkoki hotelünkbe. A vonaton mindenkinek megnézték a jegyét és felírták egy listára az úticélját, mint kiderült azért, hogy a célállomás előtt felköltsék az utasokat. Mi ezt nem tudtuk, így meglehetősen nyugtalanul aludtunk, nehogy elaludjuk a hajnal 4-es érkezést.
Rögtön felszállás után egy kedves fiatalember kínálta a vacsorára választható menüt, az ételeket kissé magasabb árakon kínáltak, mint máshol, de ez érthetőnek tűnt. Miután rendeltünk, a fiatalember felszerelte az asztalt a két ülés közé és nemsokára érkezett a rendelt vacsora – eléggé kis adagban mérve. A menün nem szerepeltek italok, de gondoltuk, annyira csak nem lehet drága – tévedtünk. Két sör elfogyasztása után kikértük a számlát, és kiderült, hogy a fiatalember 150 THB-t számolt fel sörönként (helyi Chang sör, boltban kb. 40 THB üvegestől) és 70 THB-t egy fél literes üveg vízre (utcai árusoknál 10THB-ért vettük), sőt, a számlához hozzácsapott még 100 THB-t mondván, hogy azt neki adjuk borravalónak – és ez nem kérdés volt.
A borravalójából levágtuk a felét és a helyi viszonyokhoz képest igen jelentős összeget fizettünk ezért a kis figyelmetlenségünkért. Persze kikérhettük volna magunknak, főként, hogy a menün szerepelt egy telefonszám, amit hívnia kellene a kedves utasnak, ha túl magas árakat mondanak, de úgy döntöttünk, nem ér ennyit a dolog. Amikor úgy döntöttünk, lefeküdnénk aludni, egy másik fiatalember megvetette az ágyakat – az alsó két ülés ággyá nyitható. Egy alsó és egy felső ágyra vettem jegyet, a vonaton megtudtuk, miért drágább az alsó ágyra a jegy – a felső ágy fölött ömlik be a hideg levegő a klímán és a hangszigetelés sem az igazi, így a párom órákon át vacogva egy horkoló utastársunkat hallgatta. Megközelítőleg egy óra késéssel érkeztünk Chumphonba, ahol leszállás után az állomás egyik szegletébe irányítottak minket, akiknek “joint ticket”-jük volt (komppal összekapcsolt vonatjegy). Akik nem váltottak előre jegyet, lehetőségük volt a Lomprayah társaságnál helyben jegyet venni, nekünk a vonattársaság a Songserm express cég jegyét küldte (mint kiderült, ez olcsóbb 150 THB-val- így utólag én nem vennék még egyszer összekapcsolt jegyet). A cég alkalmazottai kb. fél óra elteltével egy kisteherautóba tuszkoltak minket még kb. 18 ember társaságában, miután a csomagokat feldobálták a tetejére, majd félórányi zötykölődés után megérkeztünk a kikötőbe. Ezúttal láthattuk a két utasszállító cég közti különbséget – a Lomprayah cég klímás buszokkal várta az utasokat.
A hajó fedélzetén egymásra dobálták a csomagokat és annyi embert tuszkoltak be, amennyi csak befért. Megpróbáltunk a zárt részben helyet találni, de egyrészt nem volt hely, másrészt annyira büdös volt lenn, hogy a szabad levegő jobb választásnak tűnt. Egy ideig állva utaztunk, majd egy idő elteltével átmásztunk a lezáró láncokon és az Ayutthaya-i vasútállomáson vásárolt zsákon ülve utaztunk 3 órán át a tűző napon. Szerencsére addigra már felszerelkeztünk napernyővel és vastagon bekentük magunkat 50-es naptejjel, így nem pecsenyére sülve érkeztünk meg. Itt megjegyezném, hogy a thai nők mindenáron fehér bőrt szeretnének, ezért a nők fehérítő arckrémet használnak, így némiképp hasonlítanak azon nyugati nőkhöz, akiknek a sötét alapozó széle látszik a nyakukon, csak nekik a fehér elválasztó vonal van az arcuk szélén. Érdekes a világ, a fehér bőrű emberek szoláriumba járnak és süttetik magukat a napon, hogy lebarnuljanak, a barna bőrű embertársaink pedig még kémiai eljárásoknak is alávetik magukat, hogy kifehérítsék a bőrüket… Egy hölgy az egyik vonatutunk során kedvesen megjegyezte, hogy mennyire szép bőröm van, nem igazán érettem a bókot, csak utólag esett le a tanktusz, hogy kb. fél éve nem érte nap a bőröm és nekik ez a fehérség az ideáljuk.
éjszakai vonat Bangkok-Chumphon
komptársaság busza Chumphon állomásról
komp Chumphon és Koh Tao között
Három órás kompút után tengeribetegséggel küszködve megérkeztünk álmaink szigetére – Koh Tao, ahol egy magyar pár várt minket – előzetesen megbeszéltük interneten, hogy nyíltvízi búvártanfolyamot szeretnénk elvégezni, és felajánlották segítségüket.
Tao szigete “a teknős sziget”, a Samui szigetcsoport harmadik legnagyobb és legszebb szigete, inkább búvárok által látogatott. Kimondhatatlanul kedves vendéglátásban volt részünk és 3 nap elteltével végzett búvárként merültünk még egyet délelőtt a továbbutazásunk előtt.
A tanfolyamot nem nevezném könnyű kikapcsolódásnak, jó néhány pánikrohammal kellett megküzdenünk, de megérte – gyönyörű dolgokat láthattunk, és egy csodálatos világot ismertünk meg. A legszebb helyen és a legjobb oktatóval sikerült megismernünk a búvárkodás világát, azóta is visszavágyódunk ide. Ráadásul a párom meglepetésként megkérte a kezem 15 méter mélyen.
Négy csodálatos napot töltöttünk itt, egyik délután longtail-boat-al (hosszúcsónak) átvitettük magunkat a homokpadokkal összekapcsolt és korallzátonnyal övezett Nang Yuan szigetére, melyen egy nemzeti park van (belépő: 100 THB, csónakos utazás 100 THB/ fő egyik irányba). Az árak egyébként a szigeteken jóval magasabbak mint Bangkokban, és a dollárt is rosszabbul váltják (Thaiföldre ajánlatos amerikai dollárt vinni és lehetőleg makulátlan 100 dolláros címletekben).
Nang Yuan szigete, Koh Tao
homokpad a Nang Yuan szigetén, Koh Tao
Naplemente Tao szigetén
Koh Tao
Tao szigetéről a Setran Discovery cég hajójával mentünk át Phangan szigetére ahol előzetesen tengerparti bungallót foglaltam (ez is gyors hajó, hasonlóan a Lomprayah céghez, de 150 THB-vel olcsóbb, viszont kényelmes). A kikötőbe érve kb. 100 méter séta után (elhagyva igen sok ajánlkozó fuvarozót) egy parkolóban kisteherautóba szálltunk és 200 THB-ért kb. 20 perc alatt elvittek Mae Haad partra ahol a szállásunk volt (természetesen ezúttal is, amikor már azt hittük, nem férünk fel többen, még helyet kellett szorítani két embernek).
A szállás (Island view cabana) recepciójánál meglepődve tapasztaltam, hogy a “walk-in” ár 200THB-vel olcsóbb éjszakánként mint az előre foglalt ár, amit szóvá is tettem, de azt a választ kaptam, náluk ez így van.
A személyzet nagyon kedves volt (mint mindenki ebben az országban), a bungalló is megfelelt az elvárásainknak, gyönyörű kilátás nyílt a tengerre, csodálatos naplementéket nézhettünk a bungalló tornácáról és még egy kedves méretes gekkónk is volt a bungalló külső falán, aki esténként zenei aláfestést biztosított (ezen utazásunkig nem tudtuk beazonosítani, hogy ez a kiáltás e kis állatkától származik). Utólag bebizonyosodott, hogy a part is jó választás volt, a szomszédos partokon akkora volt az apály, hogy a homokon kb. 150-200 métert kellett sétálni a vízig. A recepciós kért, hogy szóljunk ha takarítást szeretnénk, mert csak kérésre jönnek- ezzel magyarázatot kaptam az előzőleg az interneten olvasott kritikákra, melyek szerint nem takarítottak a szálláson a vendégek ottartózkodása alatt. Egyébként szállás által nyújtott szolgáltatásokat (internet, masszázs, mosás) jóval magasabb áron kínálták, mint a szomszédos helyeken, de ezt elkerülendő máshová mentünk. Esténként a tengerparton olajos thai masszázzsal kényeztettük magunkat (200 THB/óra).
kilátás a bungalló ablakából Koh Phangan
gekkó a bungalló falán Phangan szigete
Másnap reggel alapos körbefotózás után (átverések kivédése végett) robogót béreltünk és körbejártuk a szigetet ( motor ára 250 THB volt, de lealkudtuk 200-ra; egyébként 3 féle robogót lehet bérelni 150, 200 és 250 THB-ért, de- mint utólag kiderült – az erősebbet kell választani, ha valóban körbe szeretnéd járni a szigetet).
Úttalan utakon jártunk, sok helyen én gyalog mentem, mert félő volt, hogy kicsúszunk ketten – nem volt út-, erdőkben le és fel, de szép partokat láttunk és egy nemzeti parkban megnéztük a vízesés helyét is (mivel száraz évszakban csak egy patak csordogál itt) (Phaeng Noi waterfall). Ugyanezen nemzeti parkban fel lehet sétálni egy kilátóig- nem egyszerű az út, akkora a páratartalom, hogy verejtékben úszik az ember és még másznia is kell megközelítőleg fél órát.
Egy útszéli fabódéban elkövettük azt a hibát, hogy kávét kértünk, amit a helyi bácsi- mint kiderült, vak volt – szervírozott, de csak részben fogyasztottuk el, mert a víz forrása amiből készült igen kétséges volt. Vettünk tőlük egy üveg kókuszolajat is, ami állításuk szerint jót tesz a bőrnek, nagyon jó illata van (de hazaszállítva Magyarországon kókuszzsír formájában láttam viszont).
A szigeten egyébként mindenhol üvegekben lehet benzint venni a helyi árusoktól 50 THB áron- mindössze egy benzinkutat találtunk utunk során. Előzetes tervünk az volt, hogy majd robogóval megyünk az utolsó estén a Full Moon Partyra, de gyorsan letettünk róla, amikor Haad Riin (a party helyszíne) előtt átrobogtunk az igencsak félelmetes kanyarokon és dombokon. Ez a part meglehetősen zsúfolt is volt, révén Full moon party előtti nap rengeteg fiatal érkezett a szigetre. A robogó meg is érezte az utat, a lengéscsillapítóból kifolyt az olaj, így további 300 THB-t kellett fizetnünk (800-ról kezdtük az árat). Elég nagy patáliát csaptunk, mert azt hittük, a beharangozott átverés áldozatai lettünk, és ráadásul az útlevelünket sem akarták visszaadni, de utólag, a képeket áttanulmányozva beláttuk, hogy valóban mi tettük tönkre és a kölcsönzőst próbáltuk bocsánatkérés közepette egy sörrel kiengesztelni. Időközben kimosattuk a ruháinkat is 40 THB/ kg áron, kivasalva és szépen összehajtogatva kaptuk őket vissza 24 óra elteltével.
Hazafelé tartva a szállás előtt három rendőr állta utunkat, és leszállítottak a robogóról, átnéztek minden zsebünket, a hátizsák valamennyi bugyrát, sőt, a páromat jó alaposan meg is motozták- révén másnap Full moon party, feltételezhetően drogot kerestek, de mivel nem találtak, mosolyogva tovább engedtek.
úttalan utakon Koh Phanganon
útszéli bár Phangan szigete
Az utolsó napunkat pihenéssel és snorkelezéssel töltöttük a szállással szemben fekvő sziget mellett, ahol gyönyörű korallokat és halakat láttunk. Úgy gondoltuk, immáron eléggé megedződött a bőrünk, hogy “csak” 30-as napozókrémmel kenjük, minek következtében 2 óra alatt vörösre sültünk. Este 9-re a szállásról rendeltek “taxit”- értsd terepjáró kisteherautó- amivel elvittek minket 250 THB/fő áron Haad Riin-re a Full Moon Partyra. Útközben a “taxi” megállt és átszállítottak minket egy másik járműre, mivel az előző nem ment tovább, valamint 12-en utaztunk (ketten álltak a hátsó részen ahol felszállnak az emberek).
A party érdekes élmény volt, főként a bárpulton guggoló árusok, árultak “nevetőgázt” lufikban szervírozva, és kis vödrökben “bucket”-nek nevezett koktélokat (tömény+ üdítő+energiaital- ára 180-tól 300-ig változott; belépő a partyra 100THB, ezért egy szép kivitelezésű műanyag karkötőt is adnak).
Rengeteg nem szomjas kifestett fiatal jelenlétében dübörgött több helyszínen az elektronikus zene- én nem szeretem ezt a fajta zenét, úgyhogy a helyi kutyákkal barátkoztam inkább. Az ide szállító “taxissal” megbeszéltük, hogy éjjel 1-kor várni fog a parkolóban ahol letett, de nem volt ott. Ám hamar találtunk fuvarozót, aki olcsóbban hazaszállított (200 THB/fő )- egy fiatalember személyében aki kb. 80 km/h-val száguldozott át a dombokon, igencsak kellett kapaszkodnunk, de végül sikeresen megérkeztünk a szállásra.
árusok a Full Moon Partyn, Haad Riin, Koh Phangan
nevetőgáz és bucket vehető a pulton guggoló árusoktól, Full Moon Party
bulizó fiatalok Full Moon Party
Reggel újra taxival mentünk a kompkikötőbe (ezúttal 150 THB/fő volt), mivel a helyi fapados légitársaság (NokAir) által szervezett komp-busz-repülő variációra váltottunk jegyet. Ezennel a Lomprayah katamaránnal utaztunk, de egy óra késéssel indult a hajó. A kikötőben helyes Barbie-játékra emlékeztető pink belső dekorációjú buszok vártak és vittek minket Surat Thani repterére, ahol a többi utas már másfél órája ránk várt a repülőben ülve. A biztonsági ellenőrzés fél perc alatt lezajlott és máris repültünk egy kacsát formázó repülővel. Nem kértem semmiféle ételt a repülőn (külön lehetett volna venni a jegyvásárlás során), ennek ellenére süteménnyel és vízzel kedveskedtek. Kb. egy óra repülés után leszálltunk Bangkokban (Don Mueang)- érdekes volt látni a városra boruló sűrű szmogfelhőt.
helyi fapados járat repülője
helyi fapados járat ingyenes ellátása
szmogfelhő határa Bangkok felett
A reptérről egy felüljárón igyekeztünk átjutni a vasútállomásra, ám a felüljárót ideiglenesen lezárták a rendőrök, mivel a király közeledett és így senki nem közlekedhetett az út felett. Bő húsz percnyi várakozás következett mire átengedtek. Addigra már iszonyúan éhesek voltunk és a vonatunk is csak egy óra múlva indult, így lementünk egy, a két négysávos út közötti helyi ételárusító piacra és ott vettünk vacsorát (bár kissé aggódtunk, mivel a higiénia hagyott némi kívánnivalót maga után). Ez még mindig jobbnak ígérkezett mint az útszélen, a kissé fura kinézetű húsgolyókat és grillezett húsokat árusító néni sűrű benzingőzben párolt portékáját fogyasztani. A vonat meglepetésünkre csak 10 perc késéssel indult és egy órányi utazás után megérkeztünk a Hua Lampong állomásra, ahol az úton átkelve volt a foglalt szállásunk egy hostelben (a vonatjegy DonMueang- Hua Lamphong között 5 THB volt).
Az állomás környéke főként este nem túl biztató, mindenhol szemét borítja az utcákat és hajléktalanok alszanak, de nekünk tökéletes volt, mivel a vonatunk hajnali 5.50-kor indult Kambodzsa határához, 48 THB áron utaztunk Aranyaprathet városáig, ahonnan 6 km a határ (mi 80 THBt fizettünk egy tuktukosnak ezért a szakaszért), a határon pedig gyalogosan kell átkelni. A 7 órás vonatút során már merészen kóstolgattuk a mozgó árusok portékáit (húsgolyó- állítólag csirkéből, de valahogy mégis rák ízű volt, főtt kukorica, ehető virág…).
A vonaton a helyiek könnyed mozdulattal dobnak ki minden szemetet az ablakon, legyen az lebomló szemét vagy műanyag, a csapból piros víz folyt, és a hajnali induláskor elviselhetetlen volt a bűz, a por és a füst keveréke amíg kiértünk Bangkokból. Egy helyi házaspár utazott mellettünk egy 2-3 éves kisfiúval, aki mosolyogva ülte végig a 7 órás utat, mangót vagy virslit majszolgatva.
vonaton árus húsgolyókat árul
fura kinézetű portéka vonaton- még a helyiek sem vettek belőle
ehető virág
Összességében Thaiföld egy igen vonzó célpont, az emberek nagyon kedvesek és mosolygósak, a szigetek pedig gyönyörűek, megérte ilyen hosszas repülőutat végigülni. Ajánlott kellékként én az antibakteriális törlőkendőt és a pormaszkot javaslom, ez nagy segítség az út folyamán, főként ha hátizsákos turistaként megyünk és a helyi viszonyokat akarjuk megtapasztalni. Mi eleinte palackozott vízzel mostunk fogat is, de 2 nap után átváltottunk csapvízre (mármint fogmosás terén) és semmi bajunk nem lett. Előzetesen beoltattuk magunkat Hepatitis A és B, valamint hastífusz ellen, amely döntésünknek én személy szerint nagyon örültem utólag, főként a Kambodzsai viszonyokat látva, de Thaiföldön sem árt azért az óvatosság (bár a párom szerint a legjobb megelőzés a helyi Sang Som nevű whisky fogyasztása). Szúnyoggal csak a szigeteken találkoztunk naplemente idején. A thai konyha nagyon ízletes, bár meglehetősen csípős- a csirkés pad thai annyira megtetszett a páromnak, hogy egy hétig mindenhol azt ette, de a Tom Yam nevű leves és a kókuszleves is nagyon finom.
Remélem sikerült néhány hasznos információt megosztanom, nekünk is sokat segítettek az út előtt olvasott beszámolók. Nem annyira a látnivalók, mint inkább a hasznosítható tudnivalók ismertetésére törekedtem. Mindenkinek jó utat kívánok, aki ebbe a csodálatosan szép országba utazik!
Székely Ildikó
Dr. Székely Ildikó írásai az Útikalauzban >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Thaiföldről >>
A szerzőnek szerkeszto |
utikalauz.hu a címen küldheted el kérdéseidetHa értesítést kérsz a legújabb írásainkról,iratkozz fel az Útikalauz hírlevelére