Évek óta dédelgettem magamban, hogy egyszer lakóhajón töltsem a szabadságomat, valahol egy csatornán. Mindig vonzott a hajózás. (Már gyerekkoromban szerettem volna matróz lenni – hála a különböző Dékány András könyveknek, akire persze, a mai gyerekek nem is emlékeznek. De nem volt ez igazán erős elhatározás, már csak azért sem, mert a nagymamám szerint lányokat fel se vesznek matróznak.)
Mi egy Emilie nevű, Nicols 1010 típusú hajót választottunk. Nem csalódtunk benne. Ugyanakkor nem ajánlanám azoknak, akik 190 cm felettiek, vagy súlyuk meghaladja a 100 kilót – a WC-s mosdó-fürdőfülke Mi hiányzott? Vagyis mit kell magunkkal vinni? Mosogatószert, mosogatószivacsot, konyharuhát, asztalterítőt, papírtörlőt, WC-papírt, WC-légfrissítőt… ilyesmiket. Mi vittünk szúnyogirtót is, többféle formában, de csak az illatosított gyertyát használtuk. A csatornahajózás látszólag egyszerű tudomány, igazából azonban kell hozzá némi ügyesség, türelem és a rutin sem árt. A helyszíni rövid „kiképzés” nem biztos, hogy tökéletesen sikerül, mert amennyiben nem a francia a közös nyelv, elég pontatlan a szakszótár (főként gesztikulálunk…) A hajó átvételi leltára nagyon bonyolultnak tűnik, megszámoltuk az összes kanalat, többször, mert nem stimmelt – 14 kés volt és 11 villa stb. –, nem is beszélve a különféle kések elnevezéseiről, a fene tudja őket azonosítani, de nem kell izgulni, a végén feleannyira nem nézik meg, természetesen azt gondolom, jó tapasztalataik vannak. Amúgy kell egy bizonyos pausálé, biztosítási önrész meg üzemanyag-előleg, de megelégednek azzal, ha az ember megadja a bankszámlaszámát, nem kell feltétlenül készpénz. Apropó! Már itt meg kell jegyezni, hogy a takarítást nyugodtan be lehet vállalni, s így megspórol az ember 150 Eurót. Egyrészt nem olyan borzasztó, hiszen nem nagy területről van szó – másrészt külön élvezet (komolyan!), kívülről lemosni egy hajót, kefével, mint az igazi matrózok. (Ja, lehet, hogy ez csak nálam van így, mondtam, valaha matróz szerettem volna lenni.) A zsilipelésről sokan írtak már mindenféle beszámolókban – legyen elég annyi, hogy simán bele lehet jönni, de két ember kell a parton ahhoz, hogy biztosan gyerekjáték legyen. Nálunk egyemberes volt a történet, viszont különféle „újításokat” találtunk ki, amikkel megkönnyítettük a dolgot. Ám ha erősen fújt a szél – és volt ilyen – akkor ez sem sétagalopp. (Ebből lett az egyetlen ötperces veszekedés is.) Lefelé ereszkedve lényegesen könnyebb mindez! Vagyis, ha valaki először megy ilyen útra, induljon felfelé – mert akkor biztosan könnyebb lesz visszafelé az útja! De hogy ne rébuszokban beszéljek. A hajót be kell ugye kormányozni a zsilipkamrába, ez sem mindig pofon egyszerű. Előfordul, hogy nincs nyitva a kapu, akkor várni kell, arra az időre még az is lehet, hogy ki kell kötni – ez mind macera. Aztán célszerű valakinek – kiugorva a hajóból – a parton felmenni a zsiliphez, elkapni a köteleket, amit a hajóról dobnak fel, elölről-hátulról, rátekerni a cölöpre, és ezek segítségével tartani a hajót, amikor a víz elkezd zubogni a kamrába. Segítenek persze a többiek is, ha rutinosak, és ha van szabad kapacitásuk; a zsilipőr is, ha szükségesnek látja, így aztán előbb-utóbb érvényesül a mondás; gyakorlat teszi a mestert. De azt se feledjük, hogy a jó pap holtig tanul.
A zsilipek száma függ attól, milyen útvonalat választunk. Az útvonalleírások pontosan tartalmazzák a zsilipek számát, összetettségét, merthogy van akár négyes, négy szinte egybeépült zsilipmedencés átjáró is. Ha nem akarunk sokat dolgozni, kevés zsilipszámú szakaszt válasszunk. Persze, azt gondolom, ez erősen hozzátartozik az aktív pihenéshez, ámbár épp ezért a könyvek, amiket vittem, többnyire olvasatlanok maradtak. A mi választott csatornánk, a Canal du Midi, a világörökség része. (Kialakulásáról sok helyen lehet olvasni, ezzel nem szaporítom a szót.) Árnyat adó platánfáinak gyökerei különös alakzatokat képezve markolásszák a csatornát, remek búvóhelyül szolgálva kacsáknak, vidrának. Sajnos, emberi fürdőzésre nem alkalmas. A parton szinte mindvégig kényelmes sétaút, sok esetben kiépített bicikliút van. Ez itt egyébként afféle kötelező sportág, nem egyszer láttunk családi bicikliseket kisebb konvojokban, de az sem volt ritka, hogy a papa biciklijéhez csatolt utánfutóban a csomagok, a mamáéban két gyerek szunyókált. Mindenki üdvözli a hajósokat – mi is lelkesen integettünk, bon jour-oztunk húszpercenként. A mosoly és a jóindulat megint csak kötelezőnek tűnik… A zsilipek körül néhol a zsilipőr ráérő idejét bizonyítandó kis gyümölcsös, veteményes, hobbifaragványok, mini skanzen-szerű gyűjtemény régi zsilipőri és földművelő eszközökből és mindenütt burjánzó,virágzó kertek, amelyekben szelíd kutyák, néha mókusuk futkároznak… Itt-ott vásárolni lehet kenyeret, sajtot, bort, vagy frissítőket fogyasztani, ritkábban étkezni is.
A leírások tartalmazzák az útvonalak mentén meghúzódó települések fő jellemzőit is, így például egyértelműen kiderül, hogy hol van pék – ami a reggelik fontos kelléke, a bagett miatt elengedhetetlenül fontos! És higgyék el, nem érdemes kísérletezni, ahol nincs kiírva, ott nincs pék. (Egy viszonylag nagyobb településen nem akartuk elhinni, hogy nincs. Gondoltuk, tévedés. Nem az volt.) De érdemes a látnivalók megtekintését, sőt a heti piacokat (ha érdekel minket) előre betervezni.
Mi Bramból indultunk. Barátaink tapasztalatai szerint először felfelé mentünk, hogy friss erővel tanuljuk meg a zsilipezést (rögtön az első napon volt benne bőven részünk, 16-on mentünk keresztül…), aztán le, majd az utolsó napon megest felfelé, vissza Bramba. A rövid idő alatt, ami rendelkezésünkre állt, két figyelemreméltó városkát tekintettünk meg, Castelnaudary-t és Carcassonné-t. Utóbbi az igazán nagyszerű – középkori várában élénk turistaforgalom mellett zajlik az élet. (Érdekes, hogy a mai város belső része este nyolc körül szinte elnéptelenedik, míg a Vár vendéglői, kávézói olyankor telnek meg igazán. Amúgy a városkákban minden héten, meghatározott napokon vásár van, s nyáron minden hétre esik valamiféle városi fesztivál is – csak éppen ki kell fogni. érdemes előre tájékozódni.)
A carcassonne-i kikötőben fizetni kell az éjszakázásért (nekünk 21 Euró volt – a hajón lévő személyek számától függ az összeg), de ennek fejében „igazi” zuhanyozásban is részünk lehet, és vehetünk fel vizet, ha kell, s ha valaki bérelt áramátalakítót (mi kihagytuk), akkor most lehetősége van rákapcsolódni a kikötői áramforrásokra. Nagyon gyorsan elment az egy hét. Mire belejöttünk, és már idő maradt a nézdegélésre is, vége volt. Mint már írtam, az idő nem kedvezett – még a bérelt bicikliket sem tudtuk használni, csak egyszer (meg egy reggel a pékhez!), mert esett is, fújt is, alapvetően nagyon hűvös volt, nem is készültünk ennyire hűvösre. De így nem szenvedtünk a kánikulától, ami bizonyára rossz lett volna, mert azért a kabinok csak levegőtlenek kissé. Mi nagyon jól éreztük magunkat, s én már azt lesem, mikor lesz megint mód, valahol csatornahajózni. (Nem könnyű persze a döntés, eddig se volt az, mert a szabadság – és az anyagi lehetőségek végesek, miközben a tenger is vonz, a hegyvidék is, most meg még ez is…)
Kinek ajánlom? Aki szeret kikapcsolódni úgy, hogy nem csak punnyad, hanem tesz is valamit… Akit nem riaszt, ha kicsit nomád módon kell élni, s ha meg kell fogni a kötelet! Megjegyzem, az egyik angol csapattól ellesve, legközelebb bizonyosan vinnék magunkkal kerti vagy munkakesztyűt! Annak ajánlom, aki nem unatkozós fajta, Kinek nem ajánlom? Aki a mindennapos sminkhez szokott, s a vasalt ing és több tonna divatos cucc nélkül boldogtalan. Aki tűsarkú cipőben szeret sétálni, és csak a masszázs-zuhanyos kényelmet viseli el. Az éttermekbe simán be lehet ülni laza, sportos öltözékben (nem mackónadrágban!). És nem ajánlom, sajnos, tengerésznek termett colos mackóknak sem, mert bizony szűkek a mosdók… A pakolásnál pedig még júliusban is gondolni kell a hűvös estékre, széldzseki, pulóver legyen a sortok mellett.
Franciaország messzire van, útközben meg kellett szállnunk. Viszonylag könnyű volt szállást találni Ventimigliában (Olaszország), a csatornahajózás utáni terveinket azonban már nem tudtunk megvalósítani, csak módosítva. Az Atlanti óceán partján szerettünk volna eltölteni még pár napot, Biaritz környékén – de még mellbevágóan magas áron (120-125 Euró/fő/éj) sem kaptunk szállást. (Fürdőszoba nélküli szobát adnak – ha van – 60 Euró/fő! Ennél kedvezőbb, ha kis villát sikerül kibérelni kb. ugyanennyiért, de azt nem adják csak minimum egy hétre. És ágyneműt vinni kell!) Igaz, szombat este volt. Így aztán – szálláshiány miatt, no meg a rossz idő elől menekülve, lementünk a Földközi tenger partjára, Marseille közelében, egy La Ciotat nevű városkában kikötve. Az árak valamelyest mérsékeltebbek, de a rossz idő sajnos utolért. Fürdésről például szó sem esett – július közepén. (Csak kis tréfája az időnek; odafelé a francia autópálya egyik kerthelyiséges pihenőjében, június legvégén, vadul működtek a páratetők – mint nálunk, mire hazaértünk a nagy kánikulára, a budapesti párakapuk.) Az éttermi árakról még pár szó. Nagyon változatos kategóriájú ételeket fogyasztottunk – az azonban nagyjából „belőhető”, hogy 2-3 fogásos menüt, ital nélkül 15 Euró környékén már lehet kapni, ezeket azonban csak a főétkezések idején szolgálják fel. Az átlagosabb főételek 15-20 Euró között vannak, ha italt is fogyasztunk – ami természetesen drágább, különösen a bor! – és desszertet is, akkor 35-40 Eurót simán számolhatunk egy jó vacsorára. Vannak persze ennél lényegesen drágább ételek is, és a pizzériákban is jól lehet lakni fejenként egy huszasból. A bagett ára 80 centtől 2 Euróig terjed, a sör (kicsi!) a boltban 1 Euró körül van, másutt inkább 3-4. Ásványvízből nem könnyű buborékosat találni, de persze van, gázosat kell kérni, keresni. Az élményeinkről nyilván nem számolok itt be – pedig lenne miről! – amit azonban még megosztanék: A hosszú utat túlnyomórészt autópályán tettük meg. P.S. Tóth Zsuzsanna A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail:
szerkeszto Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
Idén nyáron sikerült elmennünk Franciaországba, egy baráti házaspárral, ahol a Canal du Midi-n hajókáztunk egy hétig. Előre kell bocsátani, hogy a dolog egyáltalán nem nevezhető szimpla hajókázásnak. 
(a mosdó csapja kihúzható zuhannyá válik) bizony szűk, és nem az önfeledt lubickolások helyszíne. (A hajóválaszték az interneten is fellelhető, de küldenek katalógust, ha kér az ember, és a csatornaszakaszokról is bős leírást!)
Aprócska figyelmeztetés: azért ne gondoljuk, hogy minden francia étel könnyű. A „cassoulet”, ami a Canal du Midi környékén nemzeti eledel, számunkra borzasztóan nehéz volt. Hasonlatos a sólethez, csak a sült fehérbabos tál tele van kacsahússal, kolbásszal, rusztikus sertésdarabokkal. De hát nem lehet kihagyni, mint ahogy, bár az sem fogyaszt, a remek pástétomokat, az isteni croissant-okat, a híres Tarte Tatint (a Tatin kiasszonyok almatortáját), no meg a különféle sült krémeket… Én a magam részéről imádom az alma- és gesztenyelekvárt is, és a kis kiszerelésű gyümölcssalátákat is mindig megvásároltuk… (Pedig a szupermarketek kínálatában már sok itthonról is ismerős dolog szerepel.)
Élményeink kezdőképeinek sorába tartozik, ahogyan a mellettünk lévő hajó, rajta öt-hat olasz nőből álló társaság, elindul a kikötőből. A visítások nem csupán az ő hajójukról jöttek, mi is hallattunk párat, merthogy bizony kisebb földrengéssel egyenértékűen belénk faroltak, aztán elvitték a WC-ablak szúnyoghálóját, ahogy elsodródtak mellőlünk. Bevallom, bár nagyon szimpatikusak voltak, örültünk, hogy éppen ellenkező irányba indultak el végül. 
(A többi éjszakát ingyenes, kisebb kikötőkben, vagy éppen egy zsilip előtt töltöttük. Előbbieken ingyen vettünk vizet – erre az egy hét alatt egyszer volt szükségünk, a második már csak biztonsági feltöltés volt.) 
hanem kedvtelve elnézi a kacsákat, akit elgyönyörködtetnek a lombok, az elsuhanó tájban felbukkanó szépséges kis udvarházak, aki el-elnézi a bicikliseket, s a zsilipkertek virágait… Pecások figyelem! Nem csupán kacsákban gazdag a víz, rengeteg törpeharcsát láttunk kacsaetetés közben, s valószínűleg más fajták is akadnak…
Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy a csatornahajózás nem olcsó mulatság, valószínűleg Franciaországban még az átlagosnál is drágább kicsit, merthogy tapasztalataink szerint itt minden drágább, mint Olaszországban vagy éppen Ausztriában. (Ezeket a benyomásokat az élelmiszer-beszerzések során boltokban, pékeknél, piacon, az éttermekben és autópályák büféiben szereztünk, de a benzin, az autópálya és a szállás árai is ezt igazolják.)
Életemben először éreztem, hogy nem segít nekem az autópálya, hanem megfoszt valamitől… Amikor kb. 10 éve Spanyolországba menet végigmentem a francia Riviérán, a tengerparti úton – ámultam, és szívtam magamba a szépséget. Most ebből semmit sem láttam. És ez mindvégig így volt… (A legnagyszerűbb benyomások akkor értek minket, ha éppen elhagytuk a pályát, hogy a tengerparton bóklásszunk, vagy éppen ebédelni tértünk le a Pyrenneusok lábánál, hátha találunk valami jó helyet. Találtunk.) Amúgy a francia autópályák igen jók, a kapuk viszonylag sűrűn vannak, de rengeteg és gyors áteresztésűek. A kapuknál erre alkalmas kártyákkal is lehet fizetni, ez esetben ügyeljünk rá, hogy jó sorba álljunk. A kisebb szakaszoknál gyakran van un. bedobós fizetési mód – ha nincs annyi aprónk, eleve a kezelősbe menjünk (ez általában a jobb szélén van), mert különben feltartjuk a sort! Általában bal felé egy-két átjárót a bérleteseknek tartanak fenn, de van, ahol csak is-is, vagyis más is átmehet. Ahol t betű van kiírva, és csak az, ott ne próbálkozzunk. Szépen elkülönül egyébként. Ügyeljünk arra is, hogy biciklivel a tetőn nem lehet beállni a kártyás sorba!, mert ott magasság korlátozás van. 
utikalauz.hu 
