Györgyi Gábor: Kerékpárral az Adria-parton (Horvátország, Montenegro) 2003. jún 3-22.
Az Adriaparton végigkerekezni legalább 7-10 napot igénybe vesz, emellett én azonban egy-két szigetet is fel akartam még keresni, sőt – ha már Dubrovnikig eljutok - a Kotori öblöt sem akartam kihagyni. Montenegró felkereséséről leginkább a www.baraka.hu, illetve utazófórumok és a www.utikalauz.hu oldalai győztek meg. A bő 2, szűk 3 hetes szabadságba csak úgy férhettem bele, ha minél inkább vonaton érkeztem a közelbe. Meglepőmód Zágráb helyett célszerűbb volt Ljubljanáig utazni; onnan csak 1 nap Rijeka. Június 3-án este fél 11-kor percre pontosan érkeztem vonattal Ljubljanába. Jól kiépített, gondozott kerékpárutakon kerekeztem a város széli kempingbe; nem okozott gondot kései érkezésem, igaz ezt emailen jeleztem előre. Jún 4: Ljubljana – Kocevje – Delnice – Rijeka – Kraljevica= 183 km + 1810 m szint: Kívánságomnak megfelelően szép reggelre ébredtem. Ismét csomagos túrák első éjjelének kellemes érzését éreztem: egyedül távol szeretteimtől, ugyanakkor egy nagy túra előtt. Munkába indulók között kerekezve hajtottam vissza a centrumba. Kis bóklászás, filmezés után a főtér közelében reggeliztem és tapasztaltam meg az otthoninál magasabb árakat. Nagyon hangulatos volt a kis folyócskán egymást érő hidak együttese, valamint a patak-menti sétány. Kocevje felé fokozatosan mind magasabb, számomra az Alpokat idéző hegyek közé vezetett utam. Ortnek és Kocevje között sík, széles völgyben pedáloztam. Utóbbi város után már alig vártam, hogy 1999 után ismét a Delnice környéki, a Risnjak Nemzeti Park hegyei közé érjek. Banjaloka után az útról már lehetett sejteni, látni a mély, néhol vadregényes, sziklás folyóvölgyet. A határállomás a hídhoz épült. Horvátországi kerekezésem egy néhol 10%-os emelkedővel kezdődött. Autóval alig találkoztam; a csendes, zavartalan, erdei kaptató Szlovákiát idézte. Delnicétől már ismerős úton, gyönyörű tájon, fenyők közt pedáloztam. Ezúttal egy kis időt a Lokve-tó felkeresésére is szántam, noha tudtam, hogy az út mellől, majd föntről is lesz ám gyönyörű rálátás a tóra. Bár a Gornje Jelenje hágót is nagyon vártam, ahonnan viszontláthatom a tengert, ezúttal a nyugat felől laposan sütő Nap miatt a párában alig láttam az Adriát. Kellemes gurulás, majd kerekezés után 19 óra tájban értem Rijekába. A tervezettnél végül 10 km-rel hamarabb, a Krk-hídtól nem messze, Kraljevicában vertem sátrat. Jún 5: Kraljevica – Krk - Kozica…….: 121 km + 1150 m szint Gyönyörű, nagy ívű hídon – ingyen (autósoknak fizetős) hajtottam be Krk szigetére. Első kitérőmet egy kedves, sziklán épült várral, kastéllyal rendelkező Omisaljba tettem; a vízpartra gurulva csendes sétaúton pedáloztam egy keveset, visszafelé azonban a 15%-os emelkedőn nagy nehezen tudtam csak felkapaszkodni. A szigeten bozót és fák keverékében végigvezető úton hullámozva (egymást érik az 1-2 kilométeres emelkedők, lejtők) jöttem rá: beköszöntött a kánikula. Krken éreztem először az igazi déli hangulatot, érzést: virágok, rododendronok, pálmák, régi nagy kövekből épült házak, köves sétálóutcák, padok, tengerparti sétány,stb… Vrbnikre egy meredek napos emelkedőn jutottam át: a falu egy sziklaszirtre épült, a kis kápolna mellől szép rálátást kapunk fekvésére, valamint a túlpartra is. A szigetről kifelé tartva váratlan kellemetlen meglepetésben volt részem: a pápa érkezése miatt lezárták az utat; nagyon komoly biztonsági intézkedéseket tettek. Másfél óra várakozás után folytathattam csak utam. Visszatérve a parti főútra, a krki dombos hullámzó és nagyon lassító terep után végre többnyire sík úton hajthattam. A kozicai kemping – így június elején – szinte üres volt (rajtam kívül még egy sátor árválkodott), ugyanakkor éppen emiatt is lehetett igazán élvezni. Sátramtól 10 méterre már az Adria fodrozódott. Jún6.: Kozica – Senj – Starigrad – Paklenica – Zadar – Bibinje: 180 km + 1000 m szint Ahogy reggel, ébredezés közben a partra sétáltam, elöntött a boldogság: csodálatos volt a csendes vízpart, a sárga virágok, a szemközti Krk sziget sziklái, a 3-4 méteres mélységig átlátszó víz, a kövek, reggeli fények és fentebb az autók halk zaja. Adria túrám egyik legszebb szakasza következett; az útikönyv is ezt írta. Senjig a vízparthoz közel, a sziklás hegyoldalban tekergett az út; csodálatos volt. Senjtől az út fokozatosan kapaszkodott felfelé a kopár hegyoldalban és éppen ez a minimális növényzet miatt lehetett állandóan az Adriában gyönyörködni. A Karlobagig tartó 65 km-es szakasz engem az amerikai filmekbe látható prérin átvezető – 66-os – útra emlékeztetett, csak kisebb távolságokkal: kb 10 km-nként lehetett egy-két épülettel, vízvételi lehetőséggel, emberekkel találkozni, közte semmi, csak a hőség, tűző Nap, a sziklák és egy kis bozót. Karlobagtól már ismét a vízparton pedálozhattam, ismét varázslatos környezetben: egymást érték a kis ívű, sziklás, vadregényes türkiz, zöld és kék színű tengeröblök; némelyikban jacht himbálózott a vízen. Starigrad Paklenicában ugyan sziklás nemzeti park található, haladnom kellett. Rengeteg látnivaló várt még rám. Az épülő autópálya viaduktján DNY-nak fordulva már Zadar felé pedáloztam. A hegyektől távolodva itt már csak kisebb dombsorokon kellett átkelni. A Zadar déli csücskére jelölt kempingről este fél 10-kor derült ki, hogy megszűnt, így végül Bibinje mini magánkempingjében szálltam meg. Jún 7.: Bibinje – Zadar – Sibenik – Krka NP – Primosten: 145 km + 800 m szint Miután este rövid időre bepillantottam már Zadar belvárosába, reggel mindenképpen érdemesnek láttam visszamenni. A hangulatos centrum meglehetősen komolyan készült a Pápa-látogatásra. A partról a szemközti Ugljan szigetet lehetett látni; ez már sokkal kevésbé volt sziklás, mint a korábbiak. A következő 73 km-en a magas hegyektől távol, pár száz méteres dombol oldalában pedáloztam, a part sem volt sziklás, inkább kissé homokos. Biogradban újabb kedves, rendezett, virágos, parkos, szép üdülőhelyet ismerhettem meg. Pirovac és a Sibeniket megelőző tengeröböl között a tengertől rövid iőre el kellett búcsúznom: a hőséget nehezen viseltem; kulacsot is gyakran kellett tölteni. A magas tengeri hídhoz érve a Sibenikre é az öbölre nyíló kilátás nyújtott kárpótlást az elmúlt órai kánikulához. Sibenik szélétől 10 km hepe-hupás, kopár hegyek között vezető úton érkeztem a Krka Nemzeti Park bejáratához. A parkolóban kisegítő fiatalok nyújtottak segítsége angol nyelven, a pénztárnál pedig magyar nyelvű prospektust kaptam. Bár a neten már nagyjából utánanéztem, jól esett, hogy – az 50 Kn-es belépőt kifizetve - kerékpárral is be lehetett hajtani a Nemzeti Parkba. 4 km gurulással értem le a vízpartra, a Slapové Krkéhez, a vízeséssorozathoz. Kerékpárom egy kisegítő lány közelében támasztottam a falnak; nyugodtan indulhattam erdei, vadregényes sétámra a zubogó patakon átvezető hidacskákon. Lenyűgöző volt: a páradús levegő, a mindenünnen csobogó víz, az egymást érő vízesések, kilátások, stb. Bár hajóútra sem indultam és a park többi szépségét sem kerestem fel, csak ezért a másfél órás sétáért is – úgy éreztem – megérte a belépő. Bár a sibeniki székesegyház az UNESCO világörökség része, a város maga eléggé csendes; kevéssé találkozni nyüzsgő turistákkal. Jún.8.: Primosten – Trogir – Split – Supertar: 96 km + 730 m szint Jó választás
volt a primosteni éjszakázás, hiszen csak így érhettem kora reggel a
félszigetre épült halász- és turistafaluba; a reggeli fényekben, nyugalomban
sokkal szebbnek tűnik minden: lassan-lassan megszoktam a tenger mindenhol
türkiz-kék színét. Eleinte dombos terepen folytattam a kerekezést, furcsa
volt egy órán át semmiféle tengert nem látni. Marinától az út már ismét
a tiszta Adria mellett haladt. Életem első tengeri hajózásának végén (1 óra hosszú lehetett) Brac szigetére érkeztem. (jegy = … Kn) Supertaron bár ekkor bőségesen akadtak turisták, mégsem volt tömeg; nagyon megtetszett a hangulatos öböl, jachtkikötő, a körülölelő sétánnnyal, házakkal. A faluszéli kempingbe este kb egy órát beszélgetem egy amerikából idelátogatott kerékpáros házaspárral. Jún. 9.: Supertar – Bol – Supertar – Split: 111 km + 1733 m szint Felvirradt első lubickolásom napja J A híres fürdőhelyre, Bolba tartottam. A hegyre fölfelé vezető emelkedő eleinte még erdőben, később meredeken napon vezetett. Pár kilométeres, száraz fennsíkon való kerekezést követően megkezdődhetett a kb. 8 km-es gurulás. Mivel a meredek hegyoldalban a fű és néhány bokor kivételével alig lehetett növénnyel találkozni, gyönyörű kilátás nyílt Bol (Zlatni Rat, az aranyszarv) és Hvar szigete felé. Ha nehezen is, de sikerült megtalálnom a falutól kb 3 km-re fenyők között található tengerpartot. A kavicsos tengerpartot fák között gyalog lehet megközelíteni. Nagyon élveztem, hogy miután a szarv északi oldalán kb méteres hullámok lassítottak az úszásban, tették érdekessé a lubickolást, addig – ha átkeltem a 30 m széles földnyelven - a déli oldalán alig hullámzott a víz. Magyar fiúk vizísí és kis-alakú ejtőernyő kombinálásával kialakított sportjukkal kisebb feltűnést keltettek: érdekes volt nézni, hogy a szél által húzott ejtőernyő segítségével suhannak a vízen, majd ugranak a levegőbe. Visszaúton a hegytetőről a másik utat választva, a tengerpart közelében kerekeztem vissza Supertarba: Pucisca és Postira között egymást érték a rövid emelkedők, lejtők. Célszerűségi okokból még este visszahajóztam a szárazföldre, Splittől nem messze, egy főút menti kis magánkempingben vertem sátrat. Jún.10.: Split – Omis – Makarska – Sveti Jure emelkedő – Basko Polje: 127 km + 2088m szint
Jún.11.: Basko Polje – Makarska – Ploce – Trpanj – Orebic: 87 km + 870 m szint Makarskában kezdtem a reggelt: bár csak a parti sétányon toltam végig a kerékpárom, megérte visszatérni: a virágos, pados, pálmás sparti út, a házak és a háttérben magasba szökő sziklás hegyek lenyűgöző képet nyújtottak. Kis üdülőfalvakon át, enyhe hullámzással folyattam utam. A hegységet Gradac után hagytam el. Mivel már eldöntöttem, hogy stoni kerülő helyett inkább hajóval kelek át Trpanjba és onnan kerekezek át Orebicbe, a hajómenetrendet szem előtt tartva hajtottam. Ploce előtt egy út melletti édesvízű tó nyújtott érdekes látnivalót. Elég tapasztalat birtokában már tudtam: nem kell fél órával indulás előtt a komphoz érni (autósoknak persze jobb időben ott lenni). Bár ez a hajó jóval kisebb volt, mint ami Split és Supertar között közlekedett, az autókat centizve irányították egymás mellé; némelyiknek a kerekét kellett elfordítani, hogy beférjen a másik. Gyakran csak 10-20 cm maradt két autó között. Trpanj nagyon kedves, szép, csendes falu. A faluból néhol tűző napon, érdekes növények kísérte úton kapaszkodtam fel a félsziget hegyére, ahonnan a Bracihoz hasonló panorámás lejtőn gurultam le Orebicba; az egész lejtőről szép kilátás nyílt Korcula szigetére. A napot – ugyan már gyenge napfénynél – Orebic homokos partján, lubickolással, majd átmozgató falusi kerekezéssel, nézelődéssel zártam. Jún.12.: Orebic – Korcula – Blato – Vela Luka – Blato – Prizba – Korcula – Orebic – Trpanj: 133 km + 1700 m szint Korai ébredés után már a 7:30-as komppal átkeltem Korculára; a hajóút kb 15 percig tartott. A városban bőséges a turistaforgalom, de ez semmi volt a két héttel későbbihez. Igazi műemlékvároska ez; szép, kőházakkal, várfallal, bástyával, virágokkal, pálmákkal, Marco Polo múzeummal, és körbe kilátással a tengerre. Már 9-10 órakor is nagyon meleg volt, hát még a napos emelkedőn, így végül évek óta először bevállaltam a félmeztelen kerékpározást. Az emelkedő egyébként meglepőmód fás; Korcula amúgy is híres bőséges növényzetéről. KB 4-500m magasságig kellett felkapaszkodni; hol DK, hol nyugat felé nyílt szép kilátás. A hegyről lefelé, egy hegykatlanféleségben gurulva hihetetlen erős hőség csapott meg: mint a szaunában! Nem véletlen, hogy a nap folyamán nem egyszer láttam leégett erdőrészleteket, fákat és tűzrakást tiltó táblákat. Blatno egy kb. 2 km hosszú lombos, teljesen árnyas, hűs főutcával ajándékozott meg. A várostól Vela Lukáig sík, illetve lejtő út vezetett. Vela Luka nem több, mint egy kedves halásztelepülés. Visszaúton Blatnótól a sziget déli partján vezető csodálatos utat választottam. Nem véletlenül érték egymást az üdülők, hiszen sokszor láttam zöld fenyőket, türkiz tengert és hozzá a csend, nyugalom…… Smokvica után 20 napos túrám egyik legszebb helyére leltem. A kellemetlen meglepetésül szolgáló, rengeteg kátyú szabdalta útról Popnatska Lukára (?) nyílt kilátás: az öblöt zöld fenyők ölelték körbe, víze hol sötét, hol világos kék, vagy zöld, vagy türkiz. Vajon meddig marad ez ilyen érintetlen ? Pupnatból gyorsan visszaértem Korculára, onnan Orebicbe. Gyors sátorbontás után, 120 km-rel a lábamban nekivágtam a kb. 7% meredek egyenletes emelkedőnek; a félsziget túlfelén Trpanjban szerettem volna aludni. Szerencsémre az emelkedő több részén szinte tolt felfelé a szél. Trpanj kempingje kellemes meglepetés volt: részben mert kevés szabad hely akadt, sok volt a külföldi, a német, és fizetni is EUR-ban kellett, igaz, csak 5-t (nekem.). A fogadó hölgy/lány nagyon kedvesen körbevezetett, megmutatta, mit hol találok. Igazán kulturált, barátságos, szép kemping volt, virágokkal és pálmákkal. Jún.13.: Trpanj – Ploce – Ston – Dubrovnik - Srebreno: 117 km + 800 m szint A reggel
9 órás komppal hagytam el a Peljesac félszigetét. Plocétől kb 20 km-t
síkon haladtam, keltem át a Neretva folyón és annak völgyén. Máskor
amikor hallottam a Neretva-völgyéről, úgy maradt meg bennem, hogy lent
délen van Jugoszláviában; jó érzéssel töltött el, hogy már ideáig eljutottam
kétkeréken. A hídról történt filmezés után egy okos dologgal oldottam
meg a hűtést: kulacsomból vízzel locsoltam be a Budapest feliratú pólómat,
azt magamra véve kb 1/4-1/2
óráig kellemesen hűtött. Jún.14: Srebreno – Hervegnovi (Montenegro) – Kotor – Tivat: 107 km + 270 m szint Mivel tudtam, hogy a hazaút során Dubrovnikból indul a hajóm, így előtte bőven lesz időm újra szétnézni, reggel már nem tértem vissza a városba. Várt Montenegro! Cavtat után egy időre elbúcsúztam a tengertől, ám a repülőtér mellett sajnos erős ellenszél akadályozott. Elmúlt napjaimon során talán először. Eddig többnyire hátszelem volt; jól választottam a túra irányát. A határnál semmi gondom nem volt, kérésemre (vagy anélkül?) még pecsétet is kaptam. Montenegróban a horváthoz képest egy picivel rosszabb minőségű út fogadott; az úton néha keresztülfutó zökkenőknek nem örültem. Miután a horvát Adriapartról eszembe vésődött, hogy igencsak hullámzott a partmenti út, Montenegróban meglepett, hogy a Kotori-öbölben végigvezető úton alig találkoztam emelkedővel; jól esett. Egyébként nincs gondom az emelkedőkkel, sőt……, de jobban szeretem a hosszabbakat, nem pedig a sok rövidet. Montenegróban már nem volt akkora forgalom, mint Horvátország délebbi részén; a kotori öbölben még kevesebb. Néha bevizezett pólóban nagyon élveztem a pedálozást. „-Hát a Kotori-öbölbe is eljutottam!” Rododendronok, virágok, pálmák, kék víz, fent pedig az 1400-1800m magas hegyek. Bár a lugánói tóhoz képest ez talán valamivel több hűvösséget árasztott, igaz ott több az élet, a lüktetés. Félúton Kotor felé Perastba értem, legendájára jól emlékeztem az utikönyvből, ám a valóságban a pár ház hangulata fogott meg. Kis forgalom, nagyon csendes halászfalu; itt érezni lehetett, hogy hogyan is élnek. Kotor belvárosába gurulva meglepett az ott tapasztalt nyugalom, csend. Alig lehetett turistákat látni (igaz, hogy vasárnap volt), akadtak ugyan üzletek, bár közel sem annyi, mint Dubrovnikban, de az emberek hiányoztak. A templom mögött viszont hihetetlen meredeken, függőlegesen szöktek égbe a sziklák és látszott egyik oldalában egy vár. Egy alagúton keltem át Tivatba, ahol egy családi kempingben találtam helyet magamnak. Kellemes meglepetést okozott egy magyar család. A kemping árai pedig? Ők 5 EUR-t fizettek 4-ükre 1 éjért, én végül 2-t. Bár a Nap már nem sokat melegített, és este már a déli hőségnek sem volt nyoma, a lubickolást nem hagytam ki. Jún.15: Tivat – Kotor – emelkedő Cetinje felé 1002 m-ig – Kotor – Tivat – Budva: 108 km + 1316 m szint A családfővel
sikerült megbeszélnem, hogy délelőtt nyugodtan otthagyhatom a sátram,
tehetek hegyi túrát, ha csak 13-14 óra tájban megyek el, akkor is csak
1 éjszakáért fizetek. Pár napja idő híján nem jutottam fel a Sveti Jure-ra,
ezúttal a hasonló magasságú – korábban istenek lakhelyének tartott –
1749m magasságú Lovcenre tartottam. Az alagút helyett a parti úton kerekeztem
Kotorig; reggeli hangulat volt, nem sok autóval találkoztam. Kotorban
talán megérzést, vagy valamiféle táblát követve fordultam egy kisforgalmú,
hegyre induló útra. Régen erre indulhatott a hágó, most már csak az
út mentén lakók használták. Ideális a kerékpárosok részére, ráadásul
kb 150m-es magasságban be is csatlakozott a főbb útba. Az emelkedő szinte
egyfolytban szerpentinezett; gyakran álltam meg filmezni, fotózni, hiszen
folyamatosan lehetett gyönyörködni a Kotori öbölben. Melegre, hőségre
számítva volt bennem kétség, hogy végig akarok-e küzdeni, izzadni a
csúcsig, van-e értelme, ám kellemes meglepetés ért: az út a hegy nyugati
oldalán tekergett fel, így a kelet felől emelkedő Naptól sokszor jól
védett, ráadásul fenyőből is akadt bőven. Jún.16.: Jaz beach – Sveti Stefan – Petrovac – Podgorica – Moraca-kanyon – Kolasin: 156 km + 1860 m szint A Budvát
követő útszakasz szépségéről sokat olvastam. Akadnak itt szép öblök,
felkapott falvak, üdülők; a leghíresebb, a milliomosok félszigete: Sveti
Stefan, mely 10-20 éve a világ 10 legjobb szállodája közé tartozott,
hiszen ez tulajdonképpen egy szállodafalu. A félsziget bejárata előtt
gyönyörű virágos park. Amit az utikönyvekben olvastam, magam is megtapasztaltam:
csomagos bringával együtt be sem engedtek, sőt attól függetlenül is
5 EUR-t kértek a szigetre való belépésért. Mivel elég sok szép kis falucskát
láttam már, ezt kihagytam; már csak elvből is. Virpazar után a vasúti sín mellett egy keskeny földsávon keltem át a Skadar tavon. Vranjinától teljesen sík úton kerekeztem Podgorica felé, az utolsó 10 km-n már boltokkal, árusokkal teli falvakat kereszteztem; a főváros bevezetője pedig szocialista városokat idézett: üdvözlő- és egyéb táblák, elszórtan házak, mező, néhol kosz, egy-két ócska autó, és a távolban egy-két kockaház. Amerre a főút vezetett, nem láttam semmit, ami figyelmet, megállást érdemelt volna, igaz a természeti szépségek jobban is vonzanak. Podgoricát elhagyva a Moraca folyócska gyönyörű, vadregényes sziklaszorosában kerekeztem. Az út kellemesen emelkedett, általában 3-5% meredek lehetett. A völgy középső szakaszán az út gyakran haladt alagutakban, miközben a zöld, türkiz színű víz kb 100m-rel lentebb, a mélyben zubogott, a sziklafal meg fölfelé emelkedett még 300m-rel a fejem fölé. Néhol maximum 100m lehetett a völgy két oldali sziklafalai között. Bár a kamionok is erre jártak, nem nagyon zavartak. 50 km múltán elágazáshoz értem, a völgy is kinyílt, így szép kilátás nyílt alpesi jellegű sziklás hegyekre. De régen láttam már ilyeneket! A továbbiakban – 137 km-rel a lábamban, este 8-kor – már komoly küzdelembe került, hogy még további kb. 8 km-rel felkapaszkodjak az 1045m magas Crkvine nyeregbe. Mivel Kolasinban kiadó szobát nem találtam, a szálloda pedig teltnek tűnt – bár nem értettük meg egymást a recepciós-lánnyal – egy kedves fiú házának az udvarán sátraztam, mind reggel kiderült, ingyen. Nem engedte, hogy fizessek. Jún.17: Kolasin – Biogradsko jezero – Kolasin – Podgorica – Meterizi: 136 km + 769 m szint Előző hosszú napom után könnyű napot terveztem, így – ennyi rengeteg szépség után – lemondtam a Tara-kanyonról. Kb 13 km gurulás, enyhe lejtő után érkeztem a Biogradi Nemzeti Parkba vezető út leágazásához. Néhol meredek emelkedőn kapaszkodtam fel a tópartra, melyet körbe is sétáltam kb. egy óra alatt. Ez a nemzeti park európa 3. őserdeje. A tó keleti partján érezni is ehetett az őserdei flórát: sok moha, zubogó víz, rengeteg növény, párás levegő. Podgoricáig vissa a már ismert úton haladtam; az elmúlt nap ellenére a Moraca-kanyonban ismét megálltam egyszer-egyszer fotózni, filmezni. Podgoricától a www.baraka.hu honlap leírásai alapján leginkább megtetszett szépség, a Rijeka Crnojevica felé fordultam. Mást nem találván, az elmúlt éjhez hasonlóan ismét egy kedves crnagorác vendégszeretetének köszönhetően, udvarában vertem sátrat. A korábban hajós, munkanélküli bácsival jót beszélgettünk, még sült krumplit is készített, rövid itallal kínált. Reggel 5 órától már a kertben ásott. Jún.18: Meterizi – Rijeka Crnojevica – Virpazar – Petrovac – Budva – Jaz beach: 80 km + 1085 m szint
Jún.19: Jaz beach – Tivat – Hervegnovi – Srebreno – Dubrovnik – Srebreno: 102 km + 700 m szint Délelőtt 10-11 óra felé a felhő már szakadozott, alig szemerkélt az eső, nekem pedig estére Dubrovnikba kellett érnem, így útnak indultam. Enyhén emelkedő, majd lejtő, végül sík úton hajtottam toronyiránt Tivatig, ahol a kb. negyed óránként járó komppal (gyalogosnak, kerékpárosnak ingyenes) hamar át is keltem a kotori öblön. Az ismert úton már nem volt miért megállnom, ugyanakkor kissé fáradtan fogyasztottam a kilométereket, a határ után ráadásul még a szél is megtalált. A pár nappal korábban bevált srebrenoi kempingben vertem sátrat, este pedig még a közeli Dubrovnikba néztem be, leginkább vásárlási céllal; odafelé figyelemmel hajtottam: felmértem, hogy reggel, a hajóhoz sietve mire kell számítanom. Jún.20.: Srebreno – Dubrovnik + hajóval Dubrovnik – Rijeka: Szeles éjszaka után tiszta reggelre ébredtem. Bár gyönyörű kilátást nyújtó úton 7-re a kikötőbe értem, kiderült a „check in” csak 8-kor kezdődik. Hajónk – benne rengeteg autóval és utassal – 9-kor vágott neki 22 órás útjának. Rengeteg volt a német turista, a fedélzetet eléggé ellepték; nem csoda hiszen egyfolytában szép kilátás nyílt, mindig más szigetekre. 11 óratájt – idegenvezetői javaslatra, szinte mindenki kenegetni kezdte magát, mert erősen tűzött a Nap. Kolcsulán rengetegen szálltak le, föl már kevesebben. Sokkal több turista volt már itt, mint kb 1 hete, amikor ott jártam. Legközelebb Hvaron álltunk meg, majd Splitben. Érdekes volt ismerős szigetek között hajózni, élvezni szépségüket és azt az érzést, hogy én itt végigkerekeztem a tengerparton; egymást váltottak a elkeresett városok. Split után 1-2 órával sötétedni kezdett, nagy élmény volt a naplemente, majd ahogy a hajó maga körül világítva szelte a habokat; akár a Titanic-on. Minimálisan hintázott csak a hajó. Mivel nem kértem szobát, a polifómom viszont nem akartam elővenni, asztalra dőlve aludtam 3 részletben 5 órát. Jún.21: Rijeka – Postojna – Ljubljana : 137 km + 830 m szint Hajónk 15 perc várakozás után percre pontosan, 7 órakor állt be a kikötőbe. Rijekából lankásan emelkedő, hihetetlenül forgalmas, élvezhetetlen úton kapaszkodtam fel a határig. Szembe még nagyobb volt a forgalom: unalmamban számolgattam: 100 autóból 62 német volt, aztán 14 szlovén, és 14 horvát… A határ előtt a nagy forgalom letért, így a továbbiakban már elviselhetővé vált az autók sora. Szép tájon, hullámos terepen hajtottam Postojnáig, ahonnan Vrhnikáig gyönyörű fenyőerdei, Szlovákiát idéző úton kerekeztem. Az utolsó 20 km –t már teljesen síkon tettem meg. Meglepett, hogy szombaton milyen csendes volt a város: nem csak az utak, de a belváros is. Üzletek sem voltak nyitva – alig találtam egyet – de a sétálóutcákban is sokkal kevesebben voltak, mint két és fél hete. Vonatom másnap reggel 7:10-kor indult. Térképen követtem utunkat, nosztalgiáztam és gondoltam vissza rengeteg emlékemre. Magyarországról örömmel hívtam az otthoniakat. 20 napos túrámon – melyből 17 nap telt kerekezéssel – 2158 km-t hajtva 19588 m szintemelkedést küzdöttem le. Gyönyörű tájakat fedeztem fel, megismerkedtem kellemes, hangulatos városokkal és néhány emberrel is. Nem volt hiába az alapos tervezés-szervezés: június eleji időpontválasztás ideálisnak bizonyult, mert az Adria menti főúton még nem volt nyári forgalom. Az időjárással nem volt szerencsém, mert a rekord meleg pár nap igencsak megnehezítette a kerekezést. Az ÉNY – DK-i útirány bevált, mert szinte végig hátszelet élvezhettem, ugyanakkor végig az út tengerfelőli – külső – oldalán tekertem, ahonnan megálláskor zavartalanul élvezhettem a kilátást és fotózhattam. Feledhetetlen volt a tengeri hajóút is (a jegy megvehető a Maharttoursnál). A horvát kompmenetrend megtekinthető a www.jadrolinija.hr honlapon. Horvátországban nem okoz gondot kempinget találni, ezek jó minőségűek és elfogadható árúak (jún elején átlagban 50 Kuna egy fő részére egy éjszaka. Bár nem volt rá szükségem, nem bántam meg, hogy kötöttem utasbiztosítást. Nem sokkal indulás előtt átnézetett kerékpárom is jól szolgált: semmi gond nem volt vele, jóformán még pumpálnom sem kellett. Györgyi Gábor http://www.angelfire.com/pro/gyorgyigabor/index.html = Györgyi Gábor kerékpáros honlapja A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail:
szerkeszto Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>
|
6-8
évnyi csomagos kerékpártúra-tapasztalattal a hátam mögött ha nehezen
is, de az Alpok helyett végül egy tengerparti kerekezés mellett döntöttem.
Az évek folyamán mind jobban kedveltem meg azokat a helyeket, ahol magas
hegyek és a tó / tenger szépségét együtt lehet élvezni. Horvátország
és Montenegro teljes mértékben ilyen hely! 
Trogir
lenyűgözött, nem véletlenül az UNESCO világörökség része. Mivel programrövidítés
mellett döntöttem - kihagyom Hvar szigetét – nyugodtan élveztem a város
szűk utcácskáit, kőből épült házait. A pálmasoros, parkos vízparti sétány
végi toronyba felmászva gyönyörködtem a kilátásban és egy fagyizónál
utolérhetetlen finomságú fagyikehellyel ajándékoztam meg magam. Nem
csak a fagyi íze volt jó, de rengeteg gyümölccsel ízesítették: volt
benne meggy, szilva, narancs, banán, alma, kiwi, ananász. A Splitig
hátralevő kb. 20 km-t a tengerparti, 7 kastély útján tettem meg. Nem
a szebbik vége felől érkeztem a városba: egymást érték a gyárak, raktárak,
kémények. A dombon átkelve egyenesen a kikötőig és annak szomszédságában
álló óvárosig gurultam. A kikötőben tiszta, rendezett pénztárban vettem
jegyet a bő óránként járó kompra. A jegy mellé adtak egy, környéki komp-menetrendet
tartalmazó szórólapot is. Ilyenem már az Utazás-kiállításról is volt.
Diokletianus-palotájában sétálva érdekes volt belegondolni, hogy itt
2000 éve is éltek már emberek, ők építették, ezeken a köveken jártak,
falak mellett beszélgettek, stb. Minden nagyon tetszett, de – mivel
ekkor nem olvastam el az előre otthon kijegyzetelt dolgokat – néha elgondolkodtam,
hogy melyik szobrot, kőfaragást is csinálták az időszámítás kezdetén,
és mi az amit, csak pár száz éve. A sötétebb, szürkébb kövek voltak
a régiek. 
Splitig
napokon át mindig a Split táblákat kellett követnem, a forgalom sem
volt nagy (sőt !), ellenben, Splitet elhagyva mindez megváltozott; innentől
a Dubrovnik táblákat kellett figyelnem. Omisnál a becsatlakozó Cetina
folyó mindkét partján érdemes 1-2 km-t betekerni a szűk sziklaszorosba.
Innentől az út már az 1600-1800m-es magasságba szökő Biokovó hegység
alatt haladt, érdekesmód ismét előkerültek a fák, végre lehetett árnyas
úton is haladni. Eleinte kis vízparti falvak hangulatát élveztem, ám
később az út a meredeken leszakadó hegyoldalban mind magasabbra kapaszkodott
fel, így házakkal sem találkoztam. Brela előtt egy főút leágazásánál
csodás türkiz tengeröböl látszott a mélyben. Egy tábla jelezte és üdvözölt
a Makarskai Riviérán. Baska Vodától az út kb 100m –rel a víz fölött
vezet, Makarskáig változatosan hol emelkedik, hol lejt. Bár sok szépet
olvastam Makarsáról, mivel a környéken nem találtam kempinget és a turistairoda
(érdemes felkeresni!) a legközelebbit 8 km-re mondta, nézelődés nélkül
bosszúsan hajtottam el. A Basko Poljei kemping bár igazi nagyüzem, mégis
kellemes. Üzletek is vannak bőven, bár a vízpartján élesek a kövek !!
Lubickolás után immár csomag nélkül vágtam neki a Biokovó hegység csúcsának,
az 1762 m magas 
Sveti
Jurénak. Két dolog miatt vonzott: egyfelől maga az a tény, hogy közvetlenül
a közelből nézhetek le 1800m-es mélységbe, a tengerre, másfelől pedig
egy interneten talált lenyűgöző fotó miatt, melyen az út kb. 80 fokos
meredekségű hegyoldalban vezet, néhol függőlegesen szakad le sziklafal
és egyik hajtűkanyar egyik ága toronegyenest a szakadék felé mutat.
Ezt halálkanyarnak neveztem el. Tucepi falu felé kapaszkodva a szembülső
meredek hegyoldalt fürkésztem: hol vezethet az út ? Alig kanyarodtam
le a Nemzeti Park keskeny erdészeti útjára, csepegni kezdett az eső.
2 km gurulás alatt már bőrig is áztam; egy fedett rész alá húzódva vártam
ki a zivatar végét. Bár vesztettem fél órát, ismét nekivágtam az emelkedőnek.
Gőzőlgő úton nyomtam a pedálokat, a kezdeti kb 5 km erdőben vezetett,
néhol nem is túl meredeken. Kb 600m-es magasságtól azonban a hegyoldal
egyre meredekebb lett és így mind kevesebb fa kísérte utam; folyamatos
kilátás nyílt a tengerre és Makarskára. Végül a halálkanyarhoz is megérkeztem.
A kamerát a kőkorlátra rakva még meg is tudtam örökíteni magam, amint
beveszem a kanyart. 897m magasan, egy turistaháznál értem fel a fennsíkra;
innen eleinte kisebb buckák mögött pedéloztam, alig emelkedő úton, majd
a következő meredek hegyre már ismét kopasz sziklafalon hajtottam. Végül
fél 8-kor 1227 m magasságban, egy kilátóhelyen fordultam vissza. Lefelé
nagyon óvatosnak kellett lenni: nem játék ez a lejtő, itt az ember akár
az életével is fizethet a vakmerőségért. Nem véletlen, hogy a lejtő
veszélyes részein mindössze 30-35 km/ó-val ereszkedtem, ahogy az sem,
hogy életemben nem fáradt el még ennyire a kezem a fékezésben, mint
itt. 
Az
utazás kiállításról hozott prospektusok egyikén a pár kilométer széles
stroni csatornáról, kis szigeteiről és a túloldali, Peljesac félszigeti,
érdekes alakú hegyekről látott fotó már akkor meggyőzött: ezt nem szabad
kihagyni. A valóságban sem okozott csalódást a táj, noha kb. 1 órán
át sehol sem jutottam vízhez; utána egy benzinkútnál 20 perc alatt kb.
másfél literrel nyomtam le; 35 fok lehetett. Kb. fél óra hosszat Bosznia-Hercegovinában
kerekeztem; életemben először. Neum városa – gondolom mivel mindössze
ennyi tengerpartjuk van – meglehetősen felkapottnak tűnt: rengeteg szálloda,
vendéglátóegység akadt utamba. A Dubrovnik előtti kb. 40 km-en tapasztalt
szépség bár az eddigihez hasonló volt, ezt nem lehetett megszokni. Itt
is akadt bőven a türkiz öblökből, de errefelé már alig akadt fás hegy,
inkább kopárak, füvesek voltak. Dubrovnikot már kb. 20 km távolságról
megpillantottam. Nagyon élveztem, hogy dél felé kerekezve üdvözlésképp
mind többen dudáltak nekem, kerékpáros túrázónak. Jól esett! Dubrovnikot
közelről meglátni is élmény volt: balról a kb 80 m magasan egy öblöt
átívelő 
Tudjman-híd,
tőle jobbra egy hatalmas, kb 30m magas tengerjáró hajó, míg mögötte
a város, attól jobbra pedig egy félsziget. Időmet sötétedésig a városban
töltöttem; nagyon megfogott. Az UNESCO világörökség listáján szereplő
óvárosba föntről érkeztem, így előbb onnan csodálhattam meg a gyönyörű
várfalat, bástyákat. Képet már korábban is láttam a főtérről, akkor
azt hittem az eső miatt csillog. Hát nem! Azért csillog, mert az évszázadok
folyamán annyira megkopott. Nagyon hangulatos főtér: talán mindegyik
ház kőből van, ablakaikon zsalugáter védi a házat a melegtől, a tér
tele volt turistákkal, egymást érték a kedves üzletek, fagyizók, és
akadtak éttermek is. Tovább növelte a hangulatot, hogy a Nap az idő
előrehaladtával mind laposabban sütött, így pl 
Filmezés
közben sikerült egy magyar párral is összefutnom, akikkel jól esett
egy fél órát beszélgetni, tapasztalatot cserélni, ám előbb egy német
család is megállított, később pedig egy angol kerékpáros párossal beszélgettem
kb 20 percet. Az óvárosból nem volt egyszerű kijutnom, ugyanakkor szerencsém
volt. Először egy ellenkező irányban egyirányú utca szélén hajtottam
keletnek, majd egy hajtűkanyar után szerettem volna tovább fölfelé haladni,
ám hiába. Végül a hajtűkanyar ellenére egyenesen továbbhaladva utam
egy kis utacskába torkollott: régen talán forgalom is járhatott rajta,
ma már csak kerékpárosok, sétálók, szerelmespárok. Az út kezdetétől
Dubrovnikra nyílt lenyűgöző panoráma, később pedig a sziklafal oldalából
a tengerre. A várostól kb 8 km-re keletre fekvő Srebreno kempingjében
kellemes éjszakázóhelyre leltem; az áruház sem volt messze. A recepciósnővel
beszélgetve tudtam meg, hogy errefelé nagyon ritka ez a meleg, a normális
idő maximum 30 fok lett volna. 
Ideális
emelkedő: nem is túl meredek (5%), nem is túl meleg, eléggé árnyas és
mindez még csodálatos panorámával megspékelve, autóval meg alig találkozni!
KB 7-800m fölött előfordult, hogy letekintve 2-3 hajtűkanyart, 5-6 egyenest
is láttam lefelé. Magasságom a szemközti hegyhez mértem. Végül 1002
m magasan hágóra értem; a túloldalon más jellegű, szárazabb, füves,
bozótos lankás völgy, fennsík fogadott. Mivel így is elég párás volt
már a kilátás, elég szépségben volt már részem, és haladni is akartam,
nem másztam tovább, inkább visszafordultam. A lejtőn fokozatosan ért
el a meleg levegő, tengerszinten pedig a kánikula. Összecuccolás után
dél felé folytattam utam. Előbb hosszú lankás emelkedőn, majd hosszú
enyhén lejtő úton érkeztem vissza az Adriapartra. Kitáblázva alig volt,
így előbb el is mentem mellette, ám amikor a meredek emelkedőről megpillantottam
Jaz Beachet, azonnal döntöttem: itt alszom! Lenyűgöző az egy-két elszórt
sziklával díszített homokos part, 3-4 m mély tiszta kék, zöld, türkiz
vízzel, színes napernyőkkel, rendezett kempinggel. Utóbbi közelről szolgált
bizony meglepetéssel. Régen jól felszerelt, keresett csúcskemping lehetett,
azonban az idő tönkretette. Nem üzemelt, csak szabadkempingként. A WC
koszos, néhol nem használhatatlan volt, a nyílt zuhanyozók illetve csapok
vizét este elzárták, estére, ahogy a fürdőzők is elvonultak, a bódés
árusok is elmentek. Szerencsémre itt is összeakadtam magyarokkal, így
nyugodtan hagytam mellettük a sátram, míg fürdeni mentem. Este a hegyoldali,
alagutakban is vezető úton kerekeztem át a 6km-re fekvő Budvába; annyi
szépet olvastam róla! Maga a rendezett, tiszta, forgalmas óváros is
hangulatos volt, de a kb. 3 km hosszú bazársor is híres: eleinte vendéglátóegységek,
később már mindenféle csecse-becsét, fürdőcuccokat, ajándéktárgyakat,
CD-ket, ruhákat kínáló árusok. Ahogy kerékpárom tóltam, innen-onnan
zene szólt, estefelé már a lámpákat is gyújtották, indulásom előtt pedig
egy-két autóban ünneplő fiatalokat láttam: annak örültek, hogy Szerbia-Montenegro
legyőzte a magyar vizilabdázókat az Európa-bajnokságon!
Nem
messze Sveti Stefantól található a Milocer Hotel, melynek privát, sziklákkal
körülölelt türkiz színű öble szintén megragadó. Petrovac felé az út
a hegyoldalba kicsit felkapaszkodott, egy-két alkalommal táblák hívogattak
egy-egy ősi kolostor felkeresésére. Mivel kb. 1 órás, napos kaptató
várt rám a hegység 665 m magas Poljice nyergéig le kellett gurulnom
Petrovacba vizet és üdítőt vételezni, venni. Az elágazásnál figyelmetlenségem
miatt egy rendőr figyelmeztetett erélyesen. Montenegróban egyébként
is gyakran találkozni rendőrökkel; állítólag éppen emiatt semmivel sem
rosszabb a közbiztonság, mint otthon. Az emelkedőn – emlékszem – kb
Hiába
szerettem volna pénzben megköszönni a bácsi által lehetővé tett éjszakázást,
nem engedte, hogy fizessek. Bár szegény e nép, segítőkészek. Pár kilométer
kerekezés után érkeztem Rijeka Crnojevicába. Nem csalódtam: a valóságban
is olyan, mint a baraka honlapján: érintetlen természet, üde zöld növények,
a folyókanyarulatra és a Skadar tóra nyíló kilátás a zöld szín rengeteg
árnyalatát nyújtja, ugyanakkor a hegyek sötét színe megindokolja, miért
hívják ezt az országot a Fekete Hegyek országának. A falu, mintha csak
a világ végén lenne, mintha az időben visszaugrottam volna, bár 1-2
házon már látszik, hogy az idegenforgalom épp most kezdi majd megvetni
itt a lábát. Utam egy szinte erdészeti útnak tűnő, a Skadar tóra néha
csodálatos kilátást nyújtó aszfaltúton folytattam. Virpazartól az elmúlt
nap megismert emelkedőn keltem át, majd ereszkedtem vissza a tengerpartra.
Budva hosszú bazársorán már a hazaiaknak szánt souvenireket vásároltam.
Az este érkezett felhőkből, viharból az éjjel szűk három hetes túrám
második esőjét kaptam; nem volt nyugodt éjszakám. 
utikalauz.hu 
