Fehér Hajni-Reményi Laci: Hátizsákos kaland Indiában - 2003. nyár
2. rész - Bangalore - Hassan - Maysore - Ooty - Coimbatore

Reggel 1/2 8 körül szálltunk le a buszról Bangaloreban egy nagyon kemény éjszaka után. Állati kényelmetlen volt az ülés, így alig aludtunk valamit. Persze egyből jöttek a riksások, mi meg mentünk az első hotelbe be. Szerencsére vannak hotelek, elég sok és elég változatos minőségben és árfekvésben. Csomagokkal játszottuk a hotelbe be és ki játékot, amikor egy 'hotelhajcsár' ránktapadt. Elég nehéz volt lerázni, és kellemetlen volt, mert mindig előttünk berohant valahova és úgy csinált, mintha ő hozott volna minket. Ami persze nem lett volna baj, de mi jobb szeretünk önállóan keresgélni. Nyugodtan besétál az ember, elkéri az árlistát, megnézi a szobát stb... semmi sürgetés, az a jó. Végülis 1/2 9-kor már be is csekkoltunk egy hotelbe (Lavanya), ami kb. a 10-edik volt, ahova bementünk. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a szobát. Teljesen tiszta, európai mércével is jó. Van TV és a Laci tudja nézni a Wimbledoni döntőt, van telefon, lift, széf és kedves a manager. Az ára is barátságos, csak 350.-/éjszaka. Először csak egy éjszakára gondoltuk, hogy maradunk, de a forró vizes fürdő már 2 éjszakára változtatta a döntésünket. (Később a harmadikra is rábeszéltük magunkat.)
Fürdés után elindultunk körbenézni. Már a buszról is láttunk néhány alapvető különbséget az eddig látott helyek és Bangalore között. A város tiszta, nincs (vagy csak alig van) szmog, vannak jelzőlámpák, utcatáblák, járdák, gyalog átkelők, közlekedési rendőrök. Sok a busz és rájuk van írva a járat száma. Vannak egyirányú és többsávos utak, sok a körforgalom és a 'circle'.k nevei vannak kitáblázva. Sok a zöld terület, ezért is hívják a helyet 'garden city'-nek. Gyalogosan hamar tapasztaltuk, hogy nagyok a távolságok. Volt 2 térképünk is, de egyik alapján sem tudtunk igazán tájékozódni. A központi turista információt kerestük, amit nem találtunk meg, viszont azt az irodát igen, ahonnan a városnéző utak indulnak (KSTDC, Hudson circle. www.kstdc/nic.in). Elég jó árakon sokféle 'sight-seeing' lehetőség közül lehet választani. Mi másnap délutánra foglaltuk le a helyünket egy félnapos körútra (fejenként 90.-+belépők: 15, 100, 5). Mivel eléggé fáradtak voltunk, ebéd után néztünk. És sajnos megint jót ettünk (Adiga veg. Rest.)... kezdek félni, hogy majd gurítani kell haza felé :). Aztán visszamentünk a szállásra sziesztázni.
Mikor lementünk, irtó érdekes élményben volt részünk. Épp a recepción lévő házi oltárt áldották. Minden pénteken ez a program. Egy félmeztelen pap mantrázott, kókuszt áldoztak, füstöltek és minket is megáldottak. Kaptunk kókuszlevet és piros pöttyöt a fejünkre. Nagyon jól esett. Ezúttal a valódi belváros felé és busszal. Keresnünk kellett egy szervizt a fényképezőgépünknek, mert nem bírta a goai időjárást és valami elromlott az elektronikájában. Meglepődtünk a belváros láttán. Világvárosba értünk! Minden világmárka itt van. Plázák, kirakatok, mindenféle emberek... (Olympus szakszerviz is, ahol értettek a géphez és kipucolták.) Jártunk egyet a civilizációban és természetesen vacsoráztunk is (Sapna Hotel). Rájöttem, hogy mivel szeretjük az erőset és nem vagyunk húsfüggők, isteni dolog indiában (l)enni. Mindig indiait eszünk, többnyire dél-indiait, de néha északit. Bár nem mindig tudjuk, hogy mi az, amit rendelünk, még eddig mindig jól jártunk. Most az egyszer kértünk kínai savanyú-csípős levest is (kínai kaja is van a legtöbb helyen), ami nem is hasonlított a budapesti változatához, de jó volt.
Az M.G. Road-on (ami minden indiai városban a központi utca) találtunk egy szuper (Foodword) szupermarketet, ahol bevásároltunk reggelire való vega péksütiket (4 db 28.-). Roppant érdekes, hogy újrapapírként használt számlákból készült zacsiban adják. India többi részén lazán újságpapírba csomagolnak mindent, ezért érdemes mindenhova zacskót vinni. Beültünk még egy internetező helyre is (10-20.-/óra), aztán az utolsó busszal (10.30) visszamentünk a szállásra. A riksa 9.30 után még drágább, mint előtte, 60.- ért akartak minket a 25.- helyett elvinni, de a buszjegy csak 5.-, én meg sóher vagyok és utálom a riksásokat. Vettünk egy 600 ml-es kólát haza felé, amit csak azért említek meg, mert a helyi ára eltér az országostól és a címkén lévőtől is. Igaziból 15 rúpia az ár, de itt 16-ért adják, mert hűteni kell. Ezt még nem igazán értjük, máshol is hűtik.
Alvás előtt (amíg Laci a teniszt nézte), elolvastam a helyi újságot (City Reporter), amiből megtudtam, hogy vannak itt irtó drága éttermek is és a horoszkópunk szerint vigyáznunk kell, nehogy sokat költsünk, meg hogy a Dalai láma és G.W. Bush is Július 6-án született.
Jót aludtunk és megreggeliztünk. Sétáltunk megint az M.G. Road környékén, vettünk egy szuper részletes térképet (Eicher 200.-) aztán, mivel már tudtunk jól tájolni, átmentünk a sight-seeing buszhoz, ami 2-kor indult. Egy gyors snacket ettünk a közeli Kamat étterem talpon állókában. Isteni finom volt.

A városnézés egy kisbusszal történt. A buszon mi voltunk egyedül külföldiek, a többiek mind indiaiak. Indiában egyébként is óriási a belföldi turizmus, ahogy ezt már északabbra is tapasztaltuk. A szállodák sok helyen tele vannak, és a drágább privát távolsági buszokon sem találni sok üres helyet. A városnéző busz indiai utasai láthatóan a tehetősebb rétegbe tartoztak. Ahol megálltunk és valamit vásárolni lehetett, ők ezt mindig meg is tették.
Először a Cubbon Park szélén álló ipari és technológiai múzeumnál álltunk meg (15.- fejenként). A kiállítás kb. a budapesti Csodák Palotájának felel meg - ami 6-14 éves gyerekeknek szól (persze indiai kivitelben, koszos). Látható régi angol gőzgép, India képe az űrből, a fontosabb fizikai, geometriai, matematikai törvényszerűségek, felfedezések mozgatható modellekkel illusztrálva, műanyag őshüllő stb. Bíró József találmánya, a golyóstoll is ki van állítva, mint az egyetlen magyar vonatkozású vívmány. Ismét bebizonyosodott, hogy az indiaiak pont olyanok, mint a gyerekek. Korra és nemre való tekintet nélkül nyomkodták, tekerték, húzogatták, amit csak lehetett.
A második látnivaló Tipu szultán palotája, egy kisebb épület a XVIII. századból. Az idegenvezető már az odavezető úton odajött hozzánk, és mondta, hogy belföldieknek ugyan 5 rúpia, de nekünk 2 USD a belépő.. Ez kb. 100 rúpia fejenként, ami egy kicsit borsos egy olyan palotáért, ami alig nagyobb a VIII. kerületi Szabó Ervin könyvtárnál. Egyébként indiai útitársaink kb. negyed óra alatt megnézték a palotát. (Talán ennek a Tipunak nem is ment olyan jól, hogy csak ekkorára tellett?) Mi kint minden esetre elfogyasztottunk egy kókuszdiót, miután a rácson keresztül lefényképeztük a palotát.
A következő állomás a Lalbagh kert volt. Ez egy óriási (Indiában a második legnagyobb) botanikus kert (belépő 5.-). Nagyon szép volt most is, pedig a rózsák a hideg miatt most egyáltalán nem virágoznak. Erről jut eszembe az a vicces dolog, hogy egyes emberek sapkában és sálban járnak, pedig nekünk még mindig melegünk van néha. Maximum az esernyővel készülünk az időjárásra, de többnyire nem kell azt sem kinyitni, mert csak néha szemerkél valami. A botanikus kert utáni megálló a vásárlási lázban szenvedő turisták kedvéért lett szerintünk beiktatva a programba. Meg lehetett nézni három egymás melletti boltot. Az egyik egy szári kereskedés volt, ahol egy kendőt már 500, egy szárit már 2000 rúpiáért árultak. A másik sztenderd európai ruhabolt, a harmadik meg egy ékszer-mütyür bolt volt. Mi persze nem vásároltunk, így is van elég cuccunk.
Aztán megnéztük még a Bull Templomot, ami a negyedik legnagyobb bikaszobor az országban. Utoljára pedig egy labirintusus kisebb templomot láttunk, ami nem igazán tetszett nekünk. A buszról még láttunk néhány érdekes épületet és helyet. Este 8 körül értünk haza. Kicsit pihiztünk, aztán elmentünk vacsizni egy közeli vegetáriánus étterembe (Priyadarshini Restaurant), amit a szálloda managere ajánlott. Két szintes étterem és alig kaptunk helyet. Ismét jót és olcsón zabáltunk. A pincér mikor kihozta a számlát, elbizonytalanodva nézegette a papirt, amin 105.- állt, aztán visszavitte. Egy kis idő után megint hozott egyet, ez már csak 72.- volt, de ez volt a mienk, vicces volt.
Másnap reggel vissza akartunk ugyanoda menni reggelizni, de zárva volt (talán mert vasárnap volt), igy a szemben lévő Kamat Hotelben reggeliztünk. Meg akartuk kérdezni a szoba árat, de kiderült, hogy neve ellenére ez csak egy étterem. Egyébként úgy tűnik, ebben a városban a 'hotel' néha tényleg csak étterem, van 'lodge' és 'residency', ami hotel, és a guest house leginkább diákszálló. Az árképzés számunkra érthetetlen, például ahol most lakunk, az olcsóbb, mind a youth hotelek, amik 400-500 rúpiát kérnek egy éjszakára.
Két teljes napon keresztül úgy néztük a várost, hogy közben szállást kerestünk, de be kellett látnunk, hogy irtó mázlisták vagyunk azzal a hellyel, ahol most lakunk, ezért a negyedik éjszakára is rábeszéltük magunkat. (Hozzá kell tenni, hogy a szállásunk mellett van valami énekiskola, ahol néha reggel kilenckor kezdődik az óra, este meleg víz csak akkor van, ha azt külön kérjük és a mosodában elveszett a Laci Animal Cannibálos pólója.) Vasárnap együtt keresgéltük a szállásokat egy Surender nevű fiúval, aki annak a Rajendernek a testvére, akivel Budapesten ismerkedtünk meg. Ő a külvárosban lakik és dolgozik. Megígérte, hogy másnap még körbenéz, de ő sem talált semmit. Nagyon kedves fiú, szívesen segít, ha a munkája engedi. Ők hinduk, a Brámana kaszthoz tartoznak és betartják a vallási szabályokat. Mesélt az előre elrendezett esküvőjéről és hogy van egy három hónapos kislánya. Valamikor majd meg fogjuk őket látogatni.

Bevásároltunk egy pékségben (Vb Bakery, 94 Hospital Rd. 2.25-2.50-4.50-5.00/bun, 7-3.75/cake) vacsorának való bucikat meg sütiket, amik meglepően finomak voltak. Csomagolástechnológiában egyedülállónak találtuk ezt a pékséget. Minden egyes darabot külön kis zacsiba tettek és fóliahegesztővel lezárták.
Be kellett látnunk, hogy Bangaloreban nem találunk olcsóbb, de jó szállást, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk néhány környező várost meglátogatni. A szállodából korán reggel eljöttünk, de a cuccaink egy jelentős részét otthagytuk a csomagmegőrzőben (max. 15 napig lehet otthagyni). A központi buszpályaudvaron bevállaltunk egy reggelit. Itt is, mint sok helyen, jegyrendszer van. Az ember kinézi a táblán, hogy mit akar, megmondja a kasszásnak, az meg ad jegyet. Azzal meg el lehet kérni a kaját a pultnál.

Felszálltunk az első Hassan felé induló állami buszra (72.-/fő), ami feltűnően üres volt. Már meg sem lepődtünk, mikor a sofőr félúton leszállt és elment ebédelni, pedig csak 11 óra volt. Az út jó minőségű és szép tájakon keresztül megy.
Hassanban a legmeglepőbb az, hogy a riksások nem akarnak elvinni, pedig annyi van belőlük a buszpályaudvar mellett, hogy talán csak évente van egy fuvarjuk. Egyáltalán senki nem szólítgatott le minket, nyugodtan tudtunk szállást keresgélni. Bevállaltuk egy éjszakára az első indiai wc-s szállást, ami elég tiszta és csak 140.- be kerül (Shri Lakshimi Pasanna).
Elmentünk sétálni, nézegettük a többi szálláshelyet, a Palika nevű viszi a pálmát. Próbáltuk megtalálni a turista információt, de csak ide-oda küldözgettek minket. Közben jött egy kis eső is, amit a helyi puccos szálló kávézójában vészeltünk át (Már majdnem el is felejtettük, hogy monszun időszak van.). Itt sikerült két kávét 70 rúpiáért inni, amiből fura módon még adtak 10 rúpia kedvezményt, hogy menjünk majd vissza fejenként kb. 100-ért vacsorázni. Persze én kicsit elégedetlen voltam az árakkal, de a Laci nyugtatgatott, hogy Pesten ennyiért nem kaptunk volna kávét :-). (Egyébként a kávé és a tea 5-7 rúpia.)
Sétálgattunk még egy kicsit a mellékutcákban, ahol láttunk néhány kacsalábon forgó palotát, egy Montessori iskolát, egy multiplex mozit és még sok érdekességet. Próbáltunk papirzsepit venni, ami hosszas kérdezősködés után az egyik 'store' felső vitrinjének hátsó sarkából került elő és egy 10 db-os csomag 8 rúpiába került. Vacsorázni és reggelizni átmentünk 2 házzal odébb a Sanman hotelbe, mert ott láthatóan nagyobb a forgalom, mint ahol megszálltunk. Olcsón és finomat adnak.

Reggel kilenc körül indultunk Chikmangalurba, ami 1,5 óra busszal Hassantól (25.-/fő). Nincs sok látnivaló, viszont a kávétermesztésnek és kereskedelemnek köszönhetően sok a jeep típusú autó, így feltehetően a gazdag ember is. Mentünk egy kört, megnéztük a lehetséges szállásokat, aztán úgy határoztunk, hogy visszamegyünk a Hassan és Chikmagalur közt félúton lévő Belurba (busz:11.-/fő). Itt gyorsan találtunk egy kellemes és tiszta szállást a buszmegállóval szemben 150.- ért (Sudha). Lepakoltunk és elmentünk enni. Közben láttunk néhány
kis híján kacsalábon forgó házikót a mellékutcai kunyhók között. Belur egyetlen nevezetessége a Chennakaseva templom, ami elég sok turistát és pénzt hoz a városnak, de itt is, mint Indiában mindenhol, ezt csak egy szűk réteg érezheti a pénztárcájában. Ők viszont láthatóan jól élnek. Találkoztunk egy francia nővel, aki egyedül utazik és egy párral, de szerencsére nem volt több turista. Ellátogattunk a helyi luxus hotelbe is, ahol így szezonon kívül egész olcsón (250.-) lehetett volna szobát kapni, az étterem viszont kongott. Szokásunkhoz híven oda mentünk enni, ahol a legtöbb helyi volt. Megnéztük a kiírást a falon és rendeltünk. Annak ellenére, hogy a legdrágább étel 15 volt, mi a két taliért 40-et fizettünk.
Ebéd utáni sétaként meglátogattuk a templomot. Most szezonon kívül is annyi önjelölt idegenvezető és árus akaszkodott ránk, hogy majdnem sikerült elvenniük a kedvünk a nézelődéstől. A templom belsejében van egy nagy reflektor, amit az ott üldögélő figura egy 10-esért felkapcsolt, hogy lássuk a mennyezeten lévő faragásokat. (Elemlámpát tilos bevinni.) A templom kertjében mindenféle árusok kínálják a képeslapot, szobrot, útikönyvet.
Rövid pihenés után buszra ültünk, hogy átmenjünk Halebidbe megnézni egy másik templomot (Hoysalesvara). Ez nagyon hasonló a belurihoz. A parkban van még a Archeológiai múzeum, ami sajnos zárva volt.
Annak ellenére, hogy sokszor figyelmeztetjük magunkat arra, hogy nem szabad haragudnunk a helyiekre azért, amiért mindenáron a pénzünket akarják, itt egy ember elérte, hogy komolyan beguruljak. Miután leráztuk az árusokat és idegenvezetőket, egyszer csak egy fehér ruhás ember került elő, aki azt mondta, hogy a templomhoz tartozik. Mondta, hogy megmutatja az egyik oldalszárnyat, mi meg mentünk vele. Körbe ment a középen lévő szobor körül és mutatta, hogy menjünk utána. Amikor kiértünk, a szobor lábához mutatott, ahol (odatette) egy 100 rúpiás bankjegy volt. Közölte, hogy itt lehet adományt adni, és mi is tegyük oda a százast. Nagyon gusztustalannak találtuk ezt a fajta levevést, hiszen az adományt a 'donation box'-ba vagy a pap tálcájára szokás elhelyezni és általában 10-20, maximum 30 rúpiát szoktak adni. A fickó egyértelműen saját zsebre dolgozott. Ez a templom meg különben is állami kezelés alatt áll és a múzeumban lehet adományt adni. Visszamentünk a szállásunkra Belurba (busz 8.-/fő), ettünk két nagyon fura dolgot egy közeli étteremben (Shree Vishnu- bhel puri, masala pani), vettünk még 7db banánt 6 rúpiáért desszertként, aztán eltettük magunkat másnapra.
Az első meglepetés akkor ért minket, mikor a megadott időben, azaz reggel 7-kor, nem jött a meleg víz a csapból. Általában a szállásokon csak korán reggel 2-3 órán keresztül van meleg víz, és ez eddig mindenhol azt jelentette, hogy a csapból folyik. Ez volt az első hely, ahol a boy egy vödörben hozta (bucket service). Laci éjszaka jól megfázott, ami itt elég kellemetlen, mert ugye nehéz papírzsepihez jutni. Reggelizni elmentünk a helyi idegenforgalmi hivatal szállodájába, mert ott volt omlett. Régen ettünk már nem indiai reggelit, a gyomrunk meg már szeretett volna egy kis fűszermentes kaját.
Ismét buszra szálltunk és két átszállással (Hassan, Channarayapatna busz: 16+6.-) elmentünk Shravanabelgola-ba, ahol a Gommateshwara van. Jó mi? Nekem is sokáig tartott leírni :). A lényeg, hogy egy nagy pucér bácsi szobra áll a hegy tetején. Nagyon szép környék és egészen emberi áron lehet szobát kapni egy Tábor-szerű Guest House komplexumban. A szállást az 'accomodation office' hivatal adja ki. A lótifutik és az éjjeli őrök nagyon aranyosak, gyűjtik ők is a külföldi pénzt.
Megkajáltunk a hegy lábánál (Hotel Raghu), aztán levezetés képen felmásztunk a szoborhoz. A kiírástól eltérően (50 paise/db), nekünk 1 rúpiát kellett fizetni a cipőink megőrzéséért, ha vissza akartuk kapni. Volt aki felvitette magát egy dholin (fotelszerű kosár, amibe beleül a turista, és négy pasas cipeli), de mi szép komótosan felmásztunk. A táv kétharmadánál szembejött egy 65 év körüli, indiai bácsi, ádámkosztümben. Úgy látszik, kedvet kapott a szobortól. A végcél előtt van egy templom, ahol lehet adományozni és még számlát is adnak róla, viszont a fickó alkuszik, mint a piacon. Jobb a szobor lábánál lévő 'donation box'ba tenni a pénzt.
A nagy fehér szobor egy megvilágosodott herceg szobra, aki miután elverte egy háborúban a saját testvérét, rájött, hogy jobb ha visszavonul. Persze ezt hosszabban is le lehet írni, de arra ott vannak az úti könyvek. A szobor lábánál fehér ruhás nővérek mantráznak és patkányok várnak a kókusz és banán áldozat bemutatására. Egy sárga rongyot és egy koszos fehér pólót viselő, nagybajszú pap bácsi álldogál a szabadtéri oltár mellett, és kisebb hókusz-pókuszt bemutatva megáldja az arra igényt tartó indiai turistákat. Leülünk és várunk, hátha látunk valami komolyabb szertartás-félét. Semmi nem történik, úgyhogy felmegyünk a templom tetejére, hogy még egy kicsit szippantsunk a jó hegyi levegőből és élvezzük az Indiában ritka nyugalmat. A kockás inges, turisták megregulázására kihelyezett fickó vetett véget üldögélésünknek - közölte, hogy mennünk kell kifele. A lefele vezető úton egy indiai fiatalember szaladt utánunk egy napszemüveggel kezében. Nem tudtuk, mit akar. Először azt hittük, Laci napszemüvege maradt a templomban, és azt hozza utánunk, de nem. Egy indiai turistacsoport tagja volt, és le akartak fényképezkedni velünk, mint a majmokkal az állatkertben. Nem álltunk ellen, bár az egészet nagyon idétlennek tartottuk.
Visszaszereztük lábbelinket és átverekedtük magunkat az erőszakos bóvliárusokon, hogy tegyünk még egy sétát a település utcáin is. Találtunk egy szép régi templomot, ami elé valami okból egy borzalmasan ronda, műanyagtetőt építettek. Ennek köszönhetően semmilyen szögből nem lehetett lefényképezni. Megjelent egy fiatalember (talán pap) és kedvesen meginvitált a szomszédos templom által szervírozott ingyenes vacsorára. Sok mindent bevállaltunk már, de ezt azért nem mertük - de megköszöntük.
Mint eddig sokszor, itt is megint ugyanabban az étteremben kötöttünk ki, ahol már egyszer ettünk. Nem is volt sok választásunk. A vacsorát a vendégtérben elhelyezett villanygenerátor dübörgése tette emlékezetessé - de legalább nem volt sötét. Utána vettünk rágcsálni való kekszet, meg egy kis flakon sprite-ot. A sprite 17 rúpia volt, azaz kettővel több, mint ahogy az a címkén - mint központilag feltüntetett maximális eladási ár - szerepelt. Amikor rákérdeztünk, azt mondták, azért ennyi, mert hideg. Visszatértünk szállásunkra egy szép kis parkon keresztül, amiben egy kör alakú épületet (talán templom?) láttunk. Leültünk, hogy megbeszéljük, augusztus végéig mikor merre menjünk. Felbukkant egy nagyon barátságos gondnok, aki felajánlotta, hogy a helyi szabályoktól eltérően este is bekapcsolja nekünk a melegvizet. Ez csak annyit jelentett egyébként, hogy felkattint egy olyan kapcsolót, amit a Hajni már szemfülesen kifigyelt, hogy hol van, gondolva egy illegális tisztálkodásra. Ezzel tehát nem kellett élnünk, mert segített a gondnok. Adtunk neki borravalót, amit nem nagyon értett - először azt hitte, a saját országunk érméjével ajándékoztuk meg, mint szuvenír. Ez szimpatikus volt, és szokatlan, ismerve az India szerte tapasztalható pénzéhséget. Látva a fickó lelkesedését, Hajni gyorsan előkapart a hátizsák mélyéről egy 1Ft-os pénzérmét. Már az összes többit szétosztogattuk, ez is csak véletlenül került elő. Minden esetre megtette a hatását, mert fürdéshez még egy extra vödröt is kaptunk. (Kis magyarázat: Zuhanyrózsával csak elvétve találkozunk. Indiában a tisztálkodást a következő módon csináljuk. A falból kb.1 méter magasságból kiálló csapból egy vödörbe csorgatjuk a meleg vizet - amikor van. Ebből egy kisebb, két liter körüli műanyag bödönből meregetjük és locsoljuk magunkra, ügyelve, hogy ne használjunk többet, mint muszáj. Persze a legtöbb helyen a már említett "bucket service" van, vagyis vödörben kapunk 1-2 adag meleg vizet reggel, a csapból pedig csak hideg jön.)
Reggel, mielőtt vissza indultunk Bangalore-ba, még megreggeliztünk a szálláshoz közeli, helyiek által látogatott sötét, és gyanús étkezdében. Az ilyen helyeken minden nagyon olcsó, és néha többet is adnak, mint a "turistalevevős" éttermekben. Igaz, nem túl tiszták, és a helyiek is úgy bámulnak, mintha most jöttünk volna a Marsról, de hát ez az ára az olcsóságnak. Átcipekedtünk a buszállomásra, a busz persze késett. Láttuk, hogy az állomási resti sem rossz, ittunk ott egy kávét. Az 2000-es útikönyvünk egyedül erről a helyről emlékezik meg, mint evésre alkalmas létesítményről, de láthatóan fejlődött azóta valamit a település. Találkoztunk a buszra várva egy indiai bácsival, aki egész jól beszélt angolul, és megkérdezte, hogy Magyarország ugye Dél-Afrikában van.

A Bangalore-ba vezető úton (busz: 58.-/fő) elég jó sofőrt fogtunk ki, nem volt halálfélelmünk. Visszaérve otthonosan mozogtunk már. Megebédeltünk és vissza mentünk a hotelbe. Felhozták a csomagjainkat, megmosakodtunk és elmentünk az Iskcon, azaz International Society Of Krishna Consiousness templomot megnézni (Central Bus Stand-ről 5.-/fő). Ez a hely több szempontból is igen érdekes. Elsősorban óriási beruházással épült turista attrakció. 13-16 óráig zárva tart. Mi 4-re értünk oda. Tömeg volt, nagy. Táblákkal figyelmeztetik a közönséget a zsebtolvajokra és ogy kamerát és fényképezőgépet tilos bevinni. Le kell tenni a bejáratnál a megőrzőbe. A cipő megőrzés 0.50.-. A területet szögesdrót veszi körül és az összes bejáratnál fegyveres őrök állnak. Folyamatosan azokra gondoltunk a sorban állás közben, akik összedobták ennek a 'kis' templom komplexumnak az árát. Igazság szerint annyira nem tetszett a légkör, hogy be sem mentünk. Bizonyára gyönyörű és érdekes lehet, de ezt tudatosan kihagytuk. Inkább sétáltunk egy kicsit a környéken. Az út túloldalán sátrakban laknak a szegények. Nem messze van egy felújítás alatt lévő, vagy inkább felállványozottan félbehagyott másik hindu templom. A környékbeli utcák rendezettek és szépek a házak.
Gyorsan vissza értünk a szállásra és pihentünk egyet, mert elhatároztuk, hogy este elmegyünk sörözni valahova.
Egy felejthető vacsora után be is ültünk egy bárba inni egy sört, ami itt elég drága, a kettőért közel ugyanannyit fizettünk, mint a vacsoráért. A bár melletti helyiségben, amin étterem felirat szerepelt, nagyon hangos zene szólt, így bekukkantottunk. Nagyon fura volt amit láttunk. A terem közepén pasik iszogattak az asztaloknál, körbe pedig száriba és 'nyugyti' ruhába öltözött lányok rázták magukat. Az ajtóban természetesen állt egy őr. Lehet, hogy ez egy helyi kupi?
Másnap elmentünk a Suranderékhez Yelenka-ba. Indiai pontossággal érkezett értünk a buszhoz, pedig igazán nem volt sok időnk. Elrohantunk hozzájuk, találkoztunk a feleségével és a kis babájukkal, megnéztük az esküvői fotóalbumukat, megebédeltünk és rohantunk vissza a szállodába kicsekkolni. A lakásuk elég szép tiszta, de számunkra igazán komforton aluli. Talpas wc, csak hideg víz, konyha szerű luk, van TV, de nincs hűtő. Nekik ez az igényük. A gyereken nem volt pelenka, igy egy óvatlan pillanatban lepislantotta az apuciját.
A szállásról egyből a buszhoz mentünk és elindultunk Mysore-ba (55.-/fő.).

Ismét sötétedés után érkeztünk meg a központi buszállomásra. Igénybe vettük az egyik helyi 'szállodahajcsár' szolgálatát és egy fél óra alatt meg is találtuk a nekünk való szállást (MTR Lodge- 200.-éjszaka).A szállás managere ajánlatára egy közeli étterembe mentünk vacsorázni (50 rupi 2 főre, Hotel Santosh, 2739, ChandraGuptha Road).
Másnap reggel meglátogattuk a Palotát (belépő:15.-/fő), ahol csak a kertben szabad fotózni, aztán be kell rakni a gépet a kamera megőrzőbe (5.-), ugyanakkor nem árulnak szép képeslapot. Így sajnos csak a memóriánkon múlik, hogy mit mesélünk róla. Nekem a legjobban az elefántcsont berakásos illetve az ezüstből készült ajtók tetszettek. Viccesnek találtuk - a valószínűleg utólag készült- ablaküveget, amibe egy rénszarvas sziluettje volt karcolva. Az egész épület roppant fényűző, óriási belmagasságokkal és roppant sok arannyal és ezüsttel. A belföldi turisták ismét kitettek magukért, besétáltak a kordon mögé, kihúzogatták a bútorok fiókjait, végigtapperolták, amit lehetett. Sajnos ez azt is jelenti, hogy az oszlopok egy része feketéllik a kosztól. Az ugyanebben a kertben lévő Maharaja's residency-t nem néztük meg, mert az útikönyv szerint színes cirkusz (+15.-/fő). A két épület között egy teve volt kikötve, egyik oldalánál egy lépcső. Bizonyos összeg befizetése mellett felmászhat, és ráülhet a teve hátára a kíváncsi turista. Na ez már tényleg semmire sem jó, csak hogy valamivel még pénzt passzírozzanak ki a látogatókból. Mind emellett állatkínzás...
Miután végeztünk az idegenforgalmi látogatással, hozzákezdtünk az ebéd-vadászathoz, ami ezúttal igen sok nehézséggel járt. A legtöbb helyen egyszerűen nincs étlap, vagy ha van, nincs ár az ételnevek mellet. Ez igy nagyon kockázatos, mert ha nem tudja az ember előre az árat, a végén néha olyan számlát hoznak ki, ami a Pesti Gundelben is megállná a helyét. Legalább 10 helyen próbálkoztunk, aztán visszamentünk oda, ahol előző nap vacsoráztunk.
Találtunk olcsó netező helyet (NetZone, Hotel Balaji Palace 9.-/óra) és egy Foodworld Supermarketet (28 Devaraj Urs Rd. T:5260061).
A szokásos délutáni pihenés után elindultunk a szokásos szállás-kereső sétánkra. Szerettünk volna egy olyan szállást találni, ahol hasonló áron van szoba erkéllyel, hogy végre kimoshassuk a koszos ruháinkat. A mosás ugyanis folyamatos nehézséget okoz. Először is drága a mosoda, másodszor legtöbbször az utcán vagy a félig kiszáradt patakban tapossák a ruhákat. Valahogy továbbra sincs kedvünk másra bízni eme nemes feladatot. Sok helyet megnéztünk, de nem leltük meg az igazit. Viszont találkoztunk egy Rajmond nevű 8 éves muszlim kisfiúval, aki nagyon kedvesen elkalauzolt minket. A végén a nagybátyja üzletében kötöttünk ki. A "bolt" a muszlim negyedben egy ház első emeletén van. A nagybácsi pedig 'csodadoktor', aki francia és angol fiatalokkal kereskedik. Valószínűleg nemcsak olajat és füstölőt árul arany áron, de nekünk csak ezeket mutatta meg. Mivel a Laci épp a megfázással küszködött, jól jött neki egy kis ayuvedikus masszázs a karján a gyógytea és néhány illat, amit a 'doki' adott. Végül, hogy azért mégis vegyünk valamit, vettünk egy kis üvegcsében valami kínai balzsam szerűt (50.-), de a 200-400 rúpiáért kínált olajokat ott hagytuk. Sötétedés után megnéztük a kivilágított palotát, ami elég giccses. Kicsit cirkusz jellegű, ahogy a 40-es égőkkel a sarkok körbe vannak futtatva.
Reggel 10 fele elindultunk a buszállomásra, hogy Ootyba menjünk. Az első buszra nem fértünk fel, de kifigyeltük a trükköket.

A busz elölről hátra felé telik meg, így a leghátsó ülés többnyire szabad. Most mi is ide kényszerültünk, ugyanis a nagy csomagjainkkal nem fértünk el azon a helyen, amit a kendővel lefoglalóztunk. A buszjegy 62.-/fő, a csomagokért most először kellet jattolnunk a hajcsárnak (megoldás: 16 Rs). A hátsó ülésen elméletileg és gyakorlatilag is maximum 6 ember fér el. Persze itt folyamatosan össze akartak minket préselni és volt mikor hetes is ültünk. Azon kívül, hogy folyamatos volt az oldalirányú nyomás, még zökkenőkkel és huppanókkal is cifrázták a hullámvasút érzésünket. Valahol megállt a busz és felszállt egy hindu pap, aki megáldotta a járművet, aztán körbekalapozott.
Bár maga a jármű és a hozzá tartozó sofőr elviselhetetlenül rossz volt, az út mégis megérte. Egy hosszú szakaszon a Bandipur, majd a Mudumalai nemzeti parkon mentünk keresztül. A táblák ellenére a sofőr nyomta a gázt mint az állat. (Gondoltuk is, hogy itt maradhatna a vadrezervátumban.) Mégis láttunk 1 elefántot 10-15 őzikét, 10 majmot és sok termeszvárat. Sajnos a tigrisek nem jöttek elő, de láttuk a táblát, hogy itt ilyenek is laknak.
Egy Gudalur nevű faluban a buszt szervizelni kellett, ugyanis több kereke nem bírta az utat. A kényszerpihi, közel 2 órán át tartott. Addig körbenéztünk árügyben. A helyi jeepek 5000-600 rúpiáért vittek volna ár Ootyba, 1db banán 6.-ba került. Beültün egy étterembe és rendeltünk 2 masala dosat. Ki is hozták egy-egy vadaval díszítve. Nem is figyeltünk fel erre a trükkre, csak a számla olvasásakor. Ugyanis nem csak díszítés volt, hanem ki is kellett külön fizetni. (Ezt aztán még többször megpróbálták megcsinálni velünk errefelé.) Megkóstoltuk a sült banánt, nem volt jó.
A további út szuper volt, gyönyörű teaültetvények és eukaliptusz erdők mellett mentünk. Ahogy egyre följebb értünk, egyre hidegebb lett. Még a buszon elő kellett vegyük a kardigánokat és a zárt cipőket.

Este 7 körül értünk a buszállomásra. Esett az eső, ezért a hotel kereső túrát a Laci egyedül járta végig. Én a buszállomáson vártam az eredményt. A hely, amit 1 óra alatt talált (Hotel Divi Paradise) nem volt túl messze a busztól, nem volt túl koszos, de aztán ezzel ki is fújt. Éjszaka majd megfagytunk. Elő és felvettük az összes meleg ruhánkat. Reggel 1/4 5-kor a közeli mecsetben elkezdődött a kiabálás.
Természetesen este és másnap is kerestük a jobb szálláshelyet. Esti sétánkkor felfedeztük, hogy mindenhol árulnak házi készítésű csokit arany áron (40-100 rúpia/100g). Másnap délelőtt át is költöztünk egy jónak tűnő hotelba (Hotel Sanjay), ahol eredetileg 3-at akartunk aludni. Bár elvből nem járunk riksával- ugyanis roppant büdös, ettől van mindenhol szmog- most 25-ért felvitettük magunkat a másik szállásoz, mert az kemény 1/2 óra hegymenet gyalog és az esőben az nagyon kellemetlen lett volna. Ki is mostam, ki is teregettem a teraszra.
A napot pihenéssél töltöttük, illetve keresgéltük a sightseeing lehetőségeket. Estére jól elfáradtunk és feküdtünk volna le aludni, amikor észrevettük, hogy a falak tele vannak csótánnyal. A recepción elmeséltük a problémát és kiutaltak nekünk egy 'garantáltan csótánymentes' delux szobát. Átcuccoltunk. Aludtunk, ismét joggingban, de elég jól. Reggel megállapodtunk, hogy még egyet alszunk itt, aztán lemegyünk a hegyről. Ugyanis ebben a szobában is volt csótány, igaz jóval kevesebb, és kezdtük unni a párás hideget. Az egész felső faluban Siófok feelingünk volt. Minden drága (péksüti 11Rs, rum 50.-). De az olcsó helyen is átvertek minket, így itt egyszer sem ettünk olcsón jót, de igazán drágán sem... A thalit itt csak rizzsel adják, puri vagy csapati nélkül. Az egyetlen dolog, amiből olcsón jót és sokfélét lehet itt kapni, az a tea (88.-/kg). A piacon vettünk is néhány félét.
Örömmel hagytuk el ezt a falut másnap reggel 9-kor a kis helyközi vonatra szállva. Az Ooty-Coonor vonat (7.-/fő) csodaszép helyeken megy keresztül és szerencsére nem esett az eső. 1 óra tájnézés után értünk Coonoorba, ahonnan Mettupalayamba mentünk busszal (10.50.-/fő), majd innen Coimbatore-ba (busz 10.50.-/fő). Nem is volt olyan megrázó a sok átszállás és hogy ismét melegünk lett a 2000 méteres szintkülönbség miatt. Kora délután értünk Coimbatoreba, ahol azt hittük, hogy néhány napig maradni fogunk. Gyorsan kerestünk egy szállást a buszállomás közelében (Vijai Lodge), aztán elmentünk busszal a vonatállomáshoz (helyi busz: 2.-/fő).
Ebben a városban mintha mindenütt hangszórók lennének, és a hotel szobától a városi buszon keresztül az étteremig mindenhol "kötelező" a zenehallgatás. Egyébként az egész város csak a kereskedelemre épül. Mindenhol kőfalak vannak és nagyon sok üzlet. Textil, szaniter és acéláru kereskedések lépten-nyomon. Szmog, büdös és kosz. Egyszóval rájöttünk, hogy másnap tovább állunk.
Puccos helyen ettünk a Gayathri Bhavan Hotelben (nyitott konyha (422)2231402 szemben a Kavitha Theatre, vacsora 2 főre 250.-.), így rám is jött a hasmars már estére. Körbenéztünk, hogy hogyan lehet tovább menni Pondicherry felé és a City Travelsnél (61 Sivasamy Rd, Hotel City Tower T:234151, 235615) meg is vettük a jegyet a másnap este 11-kor induló luxusbuszra (200.-/fő).
Másnap délelőtt elmentünk megnézni a helyi Integrál Yoga Intézetet (Sri Swami Satchidananda Integral Yoga Institute: 139/86, W. Sambandam Rd., R.S. Puram, Coimbatore-641 002, Tamil Nadu. T:422-2542651, 2556770, hariom@md2.vsnl.net.in), amit egy fél nap alatt meg is találtunk. A könyvünk szerint a helyet egy amerikai pár vezeti. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert épp zárva volt, de hoztunk egy szórólapot. Egyébként a környék milliomosok lakta városrész, kacsalábon forgó palotákkal, és morcos, egyenruhás őrökkel, akik gyanakvóan méregetnek. Ismét egy mozaik a "szegény India imidzs"-hez.
Visszarohantunk a hotelbe, ahol már vészesen közelgett a szoba elhagyásának határideje. Fürge pakolás, aztán irány az iroda, ahonnan a busz indul. Még előző nap megígérték, hogy ott hagyhatjuk a csomagokat a késő esti busz indulásáig. Persze az irodában tök más emberek ültek másnap, akik semmit sem tudtak az egészről. Nem is engedték, hogy oda tegyük a cuccokat, ahova a kollégáik tegnap ígérték, így az ügyfél fogadó részben pakoltunk le, bízva benne, hogy kb. 7 óra elteltével még meglesznek a csomagjaink.
Már csak az volt a kérdés, mit lehet kezdeni kb. 7 óra idővel egy olyan városban, ahol semmi látnivaló nincs, zuhog az eső, tömeg van és irdatlan bűz. Gondoltuk, 1 órát elütünk internetezéssel, hátha addig az időjárás jobb belátásra tér. Nem így történt. Megkérdeztük, nincs-e egy könyvtár, ahova be lehet ülni, de kiderült, hogy az is mindjárt bezár. Fokozódott a helyzet, jött a nagy kihívás, amivel bárki szembekerülhet, ha Indiába vetődik: találni egy helyet, ahol elintézhető a "nagy dolog". Lacinak halaszthatatlanul fontossá vált ez a kérdés, tehát valami vendéglátó hely után néztünk, ahol az ügy lerendezhető. Első nekifutásra visszamentünk az étterembe, ahol tegnap este vacsiztunk. Elég tisztának, kultúráltnak tűnt, így feltételeztük, az említett probléma is megoldható. Tévedtünk. Tiszta, de indiai típusú pottyantós szisztéma állt csak rendelkezésre. Tovább kerestünk. Az egyik kisebb utcában volt egy jobbnak tűnő hotel, és annak egy bárja. Egy garázson keresztül jutottunk be a bárba, ahol félhomály fogadott, és alig volt néhány vendég. Minimális fogyasztás mellett próbáltuk a legtöbb időt eltölteni a helyen, aminek némi borravalóval adtunk nyomatékot. A WC félelmetesen lerobbant, deszka sehol, a kagyló elhelyezéséből pedig arra lehet következtetni, hogy a helyi vendégek valószínűleg nem az Európában bevett testhelyzetben intézik a dolgukat. A kagyló és a szemközti fal közt kb. 15 cm volt. Mindezt még fokozta egy turbina méretű ventilátor, ami a WC ablakában volt elhelyezve, és fenyegető hangon, igen magas fordulatszámon pörgött. Nos ebben a szélviharos kalodában kellett végére járni az ügynek, amit még nehezített, hogy a WC papírt lehetetlen volt bárhova is lerakni anélkül, hogy az említett áramlat ki ne repítené az ablakon.
Túlesve ezen a kalandon, megkönnyebülve tettünk egy sétát a közeli, üzletekkel teli utcán. Az eső is elállt, enyhítve eddigi nehézségeinket. Indulás előtt egy órával a busz indulásra kijelölt helyre értünk. Az egyik legdrágább és legpuccosabb helyi hotel mellett van egy City Fried Chicken (Hotel City Tower) nevű csirkés gyorsétterem (nyilván a Kentucky Fried Chickenre akar hasonlítani) Laci itt még indulás előtt bevállalt egy nagyobb adag menüt (105.-), ami igen lassan készült el. Nem volt rajtunk kívül senki az étteremben, és ahogy azt Indiában megszoktuk, öten figyelték a személyzetből minden mozdulatunkat. Belül nem volt mosdó, de a szomszédos, elegáns hotel földszintjén lévő WC az étterem vendégei számára is nyitva állt. Itt sikerült megtapasztalni, hogy egy indiai, nagyon drága, nagyon elegáns hotel WC-je is lehet büdös és pottyantós.
Lassan megérkezett a busz, és meglepően hamar el is indult. Már-már azt hittük, minden simán megy, amikor a városon belül még egy másik ponton is megálltunk, és újabb utasokat vettünk fel. Ekkor kiderült, valakiknek szintén van jegyük arra a helyre, ahol mi ülünk. A jegyeket ellenőrző fickó, nézegette a jegyünket, majd egy elegáns mozdulattal áthúzta a járatszámot, és ráírt tollal egy másikat. Ezután pedig közölte, hogy szálljuk le, mert a mi buszunk az, ami fél órával később megy. Amikor leszállítottak, nem voltunk meggyőződve róla, hogy az a másik busz tényleg létezik, de szerencsére jött. A rendszáma 6666 volt, ami egy olcsó amerikai horror filmben simán beillik minden bajok okozójának - de mi nem rettentünk meg, hisz a mi történetünk egy indiai horror film.
A csomagjainkat nem tudták betenni a busz aljába, mert miután nagy nehezen előkerült a csomagtartó kulcsa, kiderült, teljesen tele van kacatokkal, és nincs egy zsebkendőnyi hely sem az utasok csomagjainak. Már nem háborodunk fel, rezignáltan felcipelünk mindent a buszba. Az út egy ideig jó, a busz elég kényelmes volt. Egy idő után viszont irtó zötyögőssé váltak az útviszonyok, és éjfél után Laciból az egész csirke menü távozott - ugyanarra, amerre bement. Mindez menet közben, a busz ablakán keresztül intéződött, a lehető legdiszkrétebben. Több mint valószínű, a csirke menü is ludas volt a dologban, nem csak az út. Hajnalban az egyik faluban a buszsofőr eltévedt, és csak hosszas kérdezősködés után jutottunk a buszállomásra. Ez még messze volt a végcéltól, és a beígért reggel 6 helyett csak 9.30-ra értünk Pondicherrybe.

Fehér Hajni - Reményi Laci

I. rész - Delhi - Jaipur - Vadodra - Daman - Mumbai - Goa - Hubli >>
II. rész - Bangalore - Hassan - Maysore - Ooty - Coimbatore>>
III. rész - Pondicherry - Auroville - Chennai - Agra - Delhi - Shimla - Mandi - Dharamsala - Delhi

A szerzők saját oldalait a http://www.easteam.net/india címen találjátok.

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.