Facskó Ildikó: Öt nap Szászföldön és egy este a székelyeknél – Románia – 2009


Facskó Ildikó: Öt nap Szászföldön és egy este a székelyeknél – Románia – 2009



Egy kevéssé ismert vidéken tett kirándulás rendkívül érdekes, információkban bővelkedő beszámolója, sok látványos képpel


Az idei nyáron ismét Erdélyt választottuk úticélnak, ám most nem a magyarlakta területeket látogattuk meg, hanem megcsodáltuk a szász városok még ma is jól látható egykori gazdagságát, az egyedülálló erődtemplomokat és a hatalmas hegyeket.



Nagyobb térképre váltás


Napos hétfő reggelen indultunk útnak hármasban egy aprócska Suzukival, mely a hat nap alatt 1800 kilométeren át hordozott minket, s összesen kb. 25000 forintnyi benzint evett meg a hosszú út alatt. Szokásunkhoz híven nem volt előre lefoglalt szállásunk. A biztonság kedvéért kiírtam néhány címet az internetről, de nem volt rá szükség, és amúgy is elveszett a papír a második napon…
Első nap a Budapest – Szeged – Nagylak – Arad – Déva – Szászváros (Orastie) – Nagyszeben (Sibiu) útvonalon haladtunk. A határátlépés gyorsan lezajlott, éppen csak megnézték az okmányokat. A két határ közti területen láttuk, hogy egy bódéban meg lehet vásárolni a Romániában kötelező úthasználati díjról szóló matricát (roviniete). Itt egy kicsit megdöbbentem, mert magyar alkalmazott adta a matricát, de csak euróval vagy lejjel lehetett fizetni. Fizetés után kaptam egy román nyelvű számlát, melyen az ár 12,73 lej, illetve egy magyar Kft. által kiállított magyar nyelvű nyugtát, melyen “ügyv. szolg.” jogcímen 500 forint illetve 8 lej szerepel.


Folytattuk utunkat Arad felé, úgy tudtuk, hogy a városokat elkerülő utak általában rossz minőségűek és gyakran bedugulnak (ld. Nagyvárad), de Aradnál szerencsére nincs így, az elkerülő út igen jó állapotban van és a forgalmat is elbírja. Egyetlen érdemi megállónk Déva volt, ott is csak egy ebéd erejéig tartózkodtunk. A vendéglőnek csak román nyelvű étlapja volt és a felszolgáló csak néhány szót tudott angolul, így esett meg, hogy az asztalra került egy adag pacalleves (ciorba de burt) is, amit a legkevésbé sem szerettünk volna rendelni.
Utunk során végig azt tapasztaltuk, hogy csak az elegánsabb belvárosi éttermekben van többnyelvű étlap, és a felszolgálók csak alapszavakat tudnak angolul (még ritkábban németül), de az ételek nevét már nemigen tudják lefordítani, így az étkezés többnyire lutri volt, nekem persze alig-alig volt szerencsém…
A dévai várat belülről nem néztük meg, mert még mindig fel van állványozva (pont úgy, mint egy éve), és az előirányzott menetidőt is tartani kellett.
Első szállásunkat Nagyszebenbe vagy környékére terveztük, így a célhoz közeledve már szorgosan figyeltük a panziókat (pensiunea) jelző táblákat; a Szebentől néhány kilométerre lévő Keresztényszigeten (Cristian) találtunk is egy kétszobás igényes apartmant, mely reggelivel hármunknak 200 lejbe került (13-14 ezer forint – a szerk.).
A késő délutáni és esti órákat Nagyszeben megismerésével töltöttük. Szeben belvárosa három térből áll, a régi házak, a templomok és úgy egyáltalán az egész városkép a szászok régi világát idézi.



Szászföldről érdemes tudni, hogy a második világháború után az erdélyi szászok a kollektív bűnösség elve alapján súlyos megtorlásokat szenvedtek el, nagy részük belehalt a Szovjetunióban a kényszermunkába, a többiek pedig a kiépülő diktatúra elnyomása alatt éltek. Így amikor egy nemzetközi egyezmény lehetővé tette, hogy a német állam által fizetett sok ezer márkás fejpénz ellenében a szászok Németországba vándoroljanak ki, rengetegen éltek a lehetőséggel. A forradalom után szintén sokan hagyták el Romániát, így a valaha több, mint félmilliós lélekszámú etnikum mostanra kb. hatvanezer főre apadt.


A szebeni régi házak egy része (főleg a belvárosban) nagyon szépen fel van újítva, de így is számtalan egykor valószínűleg gyönyörű, ám most teljesen lepusztult épületet láttunk. A Nagytéren megcsodáltuk a Brukenthal palotát, melyben Erdély legrégibb múzeuma működik, a Várostornyot, mely éppen felújítás alatt állt és a barokk stílusú katolikus templomot. A Kistéren főleg a “hazugok hídjára” voltunk kíváncsiak, mely a hagyomány szerint a hazug ember alatt egyből összeomlik, ám tudva levő, hogy Ceasusescu egyszer beszédet mondott rajta és a híd azóta is áll… A Huet téren az evangélikus székesegyházat jártuk körbe, majd kicsit messzebbre merészkedve rátaláltunk az ortodox székesegyházra és a városfalra is.




Második napunk első látnivalója a kisdisznódi (Cisnadioara) erődtemplom volt, melyet csak kívülről tudtunk szemrevételezni, és egy szabadon kószáló szép lovat is láttunk. Kisdisznódtól néhány kilométerre található Nagydisznód (Cisnadie), melynek az előbbinél jóval látványosabb erődtemploma van.



A templomot csak idegenvezetővel lehet megnézni – angolul és németül is beszélnek. Gyakorlatilag a pincétől a padlásig körbejártuk az építményt, a toronyba is felmásztunk, ahonnan szép kilátás nyílik a városra és Kisdisznódra (belépőjegy: 5 lej, parkolás: ingyenes).
Innen Felekre (Avrig) mentünk, ahol egy barokk kastélyt kerestünk, de sehogy sem tudtunk rábukkanni, mindig abba az irányba mutogattak a helyiek, ahonnan éppen jöttünk. Utóbb kiderült, hogy háromszor is elmentünk mellette, de mivel kívülről nem éppen kastélyszerű, ezért nem vettük észre. Mivel azonban ez volt az egyetlen nagyobb régi épület, így bemerészkedtünk, és kiderült, hogy jó helyen járunk. (Közvetlenül az épület előtt megszólítottunk egy helyi férfit a Brukenthal nevet hajtogatva, mire határozottan közölte, hogy “Sibiu!”, vagyis Nagyszeben, ami igaz, mert ott is van Brukenthal kastély, csak az úr azt nem tudta, hogy az orra előtt is áll egy.) A kastély épülete a kommunizmusban szanatórium volt, csak az előtérbe kukkantottunk be, amiben szedettvedett bútorokat, port és rendetlenséget láttunk, a hatalmas park viszont megérte a sétát, mert szép állapotban van, a melléképületeket pedig rendbe hozták és panziót működtetnek benne. Mikor elindultunk még egy igazi ortodox üveghintós temetési menetet is láttunk.



Tovább autóztunk Brassó (Brasov) irányába, de néhány kilométer után letértünk a főútról és a transzfogarasi úton a Fogarasi-havasokat vettük célba. A transzfogarasi utat Ceausescu építtette, hogy a magas hegyeket autóval is meg lehessen közelíteni. Mi a Bilea-vízesésig merészkedtünk a szerpentinen, az út egyébként jó minőségű, könnyen járható, ám csak nyáron lehet rajta közlekedni. Az út átszeli a havasokat, a mi úticélunk, a Bilea-tó (Lacul Balea) is megközelíthető autóval, de mi csak a vízesés alatti felvonóig (a hely neve Cabana Cascade) merészkedtünk, onnan inkább a felvonót (telecabin) választottuk (oda-vissza 30 lej, parkolás: ingyenes).
A lanovka kb. 12 embert visz fel egyszerre, mi az elsők között értünk oda, de néhány lelkes román állampolgár nemes egyszerűséggel elénk furakodott. A hangos méltatlankodásunk süket fülekre talált, így negyedórás várakozás után a következő járattal jutottunk el a Bilea-tóhoz, mely 2034 méter magasan fekszik.




A látvány lenyűgöző, mivel tiszta, napos idő volt, így az egész környék elénk tárult, a tengerszem is nagyon szép, és legnagyobb örömünkre még hógolyózni is tudtunk. A hegyeket itt már nem borítja erdő, de a kopárság ellenére is magával ragadó a hangulata.




Miután kigyönyörködtük magunkat, visszalanovkáztunk (az oda- és a visszautat is fent kell kifizetni), és útnak indultunk Kerc (Carta) irányába.
Itt a cisztercita apátság romjait néztük meg, az egykori épületegyüttesből a templom egy része még ma is áll és evangélikus templomként működik. (A belépésért elvileg fizetni kell, de tőlünk nem kértek pénzt.) A templomban éppen az éves takarítás folyt. Egy magyarul beszélő bácsi elmondta, hogy a faluból elszármazott németek ilyenkor nyáron térnek haza, ezért esik ekkora a takarítás időpontja.




A Fogarasi-havasok távolról


Ezek után célba vettük Brassót. Némileg kifáradva érkeztünk a nagyvárosba, melyen keresztül kellett mennünk, hogy eljussunk Négyfaluba (Sacele), ahol szállást akartunk keresni. A városba beérve már láttam, hogy én ide biztosan nem jövök soha autóval, és ez az érzés a következő napokban csak fokozódott. Szerencsére nem én vezettem, de a sofőr is egy véleményen volt velem. Az utak nagyon rosszul vannak kitáblázva, a sávok felfestése más, mint itthon. (Példa: a felfestés szerint a sávból egyenesen és jobbra lehet továbbmenni, de néhány méter után kiderül, hogy valójában kizárólag jobbra és visszasorolni a hatalmas forgalom miatt egy kis Suzukival öngyilkosság.) A GPS a 2007-es állapotokat mutatta, s ez nagyon megnehezítette a helyzetemet. Nem akarom ragozni, navigáltam már jópárszor, van jogosítványom, egyszerre figyeltem a GPS-t, az autóstérképet, a táblákat és az útburkolati jeleket, mégis csak nagyon nehezen boldogultam, rengeteget kóvályogtunk. A háromsávos körforgalom agyhalál volt (egy-kétsávos körforgalmat nem is láttunk), rövidesen rájöttem, hogy ez elvileg hogyan is működik, onnantól szerintem szabályosan soroltunk be, mégis folyton és mindenért dudaszóval jutalmaztak. Ez a dudaszó végigkísérte szinte az egész Brassó-környéki tartózkodásunkat. Tény, hogy a sofőrünk sem állt mindig a helyzet magaslatán, olykor jogos volt a hangjelzés a többiek részéről, de rengeteg alkalommal dudáltak ránk úgy, hogy nem tudtuk az okát.
Végül nagy nehézségek árán eljutottunk Négyfaluba, mely egy 18 km hosszú településegyüttes, és egy főút mentén helyezkedik el. Az út menti házakat csángó magyarok lakják, a román lakosság a hegyek felé eső részen él. A nagy fáradság miatt először egy vendéglőbe tértünk be, ahol a felszolgáló hölgy alig beszélt angolul, többnyelvű étlap sem volt. Én a milánói spagettire esküszöm, ami nem volt az étlapon, de az angolul körülírt paradicsomos spagettire bőszen bólogatott. Hát, nem milánói lett belőle, hanem a szó szoros értelmében egy adag spagetti nyakon öntve paradicsomos szószszal, a tetején parmezánnal. Később (Segesváron) tudtam meg, hogy ennek az ételnek a becsületes neve “spaghetti matriciosa”, és tapasztalataim alapján ízben meg sem közelíti a milánóit. Nekem nem volt túl szimpatikus, de ez ízlés dolga.
Mellettünk két magyar turista vacsorázott, ők rutinosan román szótárral érkeztek, de még rendelés után sem tudták, hogy mit fognak végül kihozni. Ők ajánlották nekünk azt a panziót melyben ők is megszálltak, és amelynek a (magyar) tulajdonosa a szerencsés véletlen folytán éppen arra járt, így felajánlott egy apartmant. Mivel a háza az út mellett van, és tartottunk tőle, hogy éjszaka nagy lesz a zaj, ezért tettünk néhány próbát a környékbeli szállásadóknál, és a hölgy is készségesen felhívott néhány helyet, de végülis nála kötöttünk ki, mivel nem volt szabad szoba a környéken.
Nagyon igényes, szép panziót sodort utunkba a véletlen, nagy kert, benne tó, a tó mellett pedig helyes kis bokszokban különféle szárnyasokat tartottak (dísznek), például szép nagy pávákat, gyöngytyúkokat, ráadásul éjszaka nem volt komolyabb a forgalom sem, így ki tudtuk pihenni magunkat. Két éjszakát töltöttünk itt, a háromfős kétszobás apartman reggelivel 170 lejbe került egy éjszakára.
Szerdai napunk első felét Brassó városának felderítésére szántuk.
A szállásadó hölgy elmondta, hogy a parkolójegyet automatából kell megvenni, ami kizárólag 50 banis (ez a lej váltópénze) érmével működik. Banit szerezni elég nehéz volt, az újságos nem tudott pénzt váltani, így a járókelőktől kellett kézzel lábbal megkérdezni, hogy hajlandóak-e segíteni. Összesen kb. 5 lejre volt szükségünk, minden járókelő nagyon készséges volt, egy bácsi az apróért cserébe nem is akart papírpénzt elfogadni, és olyan is akadt, aki látva minket már messziről vette elő a pénztárcáját és nyújtotta a pénzt. (Az Aro Hotel előtti park mentén érdemes parkolni, 1,5 lej/óra)
Elsőként a híres Fekete-templomba látogattunk, melyet az osztrákok több mint 300 éve felgyújtottak, és a templom falait feketére festette a korom és a füst. A belépésért fizetni kellett (4 lej), a templomban elég nagy számú személyzet dolgozik, akik elvileg felügyelik a rendet (némelyik olyan munkásruhában, mint amilyet a benzinkutasok hordanak), ehhez képest fennhangon bonyolítják telefonon a magánbeszélgetéseiket, ami szerintem egy templomban több, mint illetlen. Arra is nagyon ügyeltek, hogy ne lehessen fotózni, de egyszer sikerült kijátszanom őket, persze szigorúan vaku nélkül fotóztam (mea culpa!).



A főtéren a régi városházát és a szépen rendbe hozott házakat csodáltuk meg, majd felkerestük a kissé távolabb lévő Bolgárszegi-kaput és a Katalin kaput.



A Városháza


Innen az ún. Fekete-toronyhoz indultunk, melyről szép kilátás nyílik a városra. Sajnos rossz utcán indultunk el, kisebb hegymászás után jóval magasabbra jutottunk, mint kellett volna, de végülis meglett a torony, amelyről szép képeket készítettünk.




Innen egy hangulatos, fákkal szegélyezett kis úton átsétáltunk a Fehér-toronyhoz, ahonnan szintén jól belátható a város. Innen egy meredek lépcső vezet le a Graft-bástyához, ahonnan már csak pár percre van a belváros. Utunk a sétálóutcába vezetett, ahol egy étterem teraszán megebédeltünk, a felszolgáló tudott angolul, az étlap is többnyelvű volt, és persze az árak is magasabbak voltak a már megszokottnál.
Ebéd utáni szieszta helyett újabb séta következett, ezúttal a Cenk-hegy lábánál. A hegyre felvonóval is fel lehet menni, ezt mi kihagytuk, mert az említett két toronyból már láttuk a várost. Bóklászásaink közepette rábukkantunk a városfalra, a zsinagógára és Brassó legszűkebb utcájára, a Zsinór utcára is.
Élményekkel telve autóba szálltunk és meg sem álltunk Törcsvárig (Bran), ahol a Drakula-kastélyként is emlegetett várkastélyt néztük meg (aminek egyébként semmi köze sincs Vlad Tepeshez, azaz Drakula grófhoz.) A várat 1920 után a román királyi család szerezte meg, Mária királyné rendezte be míves bútorokkal, szász cserépkályhákkal. (nyitva tartás nyáron: 18:00-ig, belépőjegy: 12 lej, parkolás: 4 lej) Nekem a legjobban az egyik szobában bemutatott régi videófilm tetszett, mely a királyi pár életének egyes mozzanatait örökítette meg. A várlátogatás után a nagy melegben jól esett a park hűvöse. A bejárat közelében egyébként számos szuvenírárus gondoskodik arról, hogy Drakula kultusza töretlenül fennmaradjon.



Elindultunk visszafelé, de útközben még megálltunk a barcarozsnyói (Rasnov) várnál. Volt idő, amikor az erődítményben 80 lakóház, iskola és templom is működött, ezek egy része még most is fennáll. Igazi kis városkát csodálhattunk meg a magas falak között, emlékeim szerint Süsü, a sárkány története is ehhez hasonló környezetben játszódott. (nyitva tartás nyáron: 19:00-ig, belépőjegy: 10 lej, parkolás: a bejáratnál fizetős, a lejjebb lévő vendéglőnél ingyenes)





A nap végén fáradtan abszolváltuk az utat Brassón keresztül, délután kb. négyszer mentünk rossz irányba, este már csak egyszer, így sikeresen eljutottunk Négyfaluba.


A csütörtöki nap reggelén a 40 km-re fekvő Sinaia felé vettük az irányt (Brassóban csak egyszer tévedtünk el!), mely már kívül esik a történelmi Erdély területén. I. Károly román király palotáját szerettük volna felkeresni, mely a Peles kastély nevet viseli. A gondot az jelentette, hogy az útmenti táblákon nem ez a név állt, hanem a “Museul Peles”, ezt kellett volna követni, de nem így történt, így végül teljesen véletlenül akadtunk rá az egyébként tekintélyes méretű palotára. A kastély tökéletes állapotban van, a belépőjegy 15 lej, s mint később kiderült, ha 50 lejes belépőt váltottunk volna, akkor nem csak a földszintet, hanem az emeletet is megnézhettük volna. Ezen felül komoly összeget (30 lej) kértek a fényképezőgép használatáért, amit mi sokallottunk és ez hiba volt, mert utóbb nagyon megbántuk. Rengeteg mindent megörökíthettünk volna, de minden egyes teremben árgus szemekkel figyelték a fotósokat, és akinek nem volt bilétája, arra szigorúan rászóltak, így esélyem sem volt bármit is lefényképezni.
A kastély berendezése páratlanul gazdag, fennmaradt eredeti állapotában, a német Hohenzollern-Sigmaringen uralkodóház kifinomult ízlését tükrözi. Egy szó, mint száz, gyönyörű volt. Idegenvezetővel lehet csak bejárni, angol vagy francia nyelvű csoportokban. (nyitva tartás nyáron: 17:00-ig, parkolás: egyes helyeken fizetős, másutt ingyenes)



Az épület mellett található a kisebb Pelisor-kastély, melyben a király unokaöccse és felesége éltek. Itt már váltottunk fényképezőjegyet, igényes volt a berendezése, de fényűzésben még így is jócskán elmaradt a másiktól (nyitva tartás nyáron: 17:00-ig, belépőjegy: 10 lej).




Az “arany-szoba”


Ezután Busteni városát vettük célba, ahonnan a Bucsecs-hegységbe szerettünk volna eljutni. A felvonóra (nyitva tartás 16:30-ig, retúr belépőjegy: 54 lej, parkolás: fizetős) sok turista miatt másfél órát kellett várnunk a tűző napon, ezt felváltva tettük meg, amíg egy ember sorban állt, addig a másik kettő ebédelt a szomszédos szálloda teraszán. (A Margaréta pizzán nemcsak paradicsomszósz és sajt a feltét, hanem sok minden más is: olívabogyó, sonka, gomba, tojás stb. Ez más helyeken is így van, vegetáriánusoknak nem árt tudni.) Fél 4-re értünk fel a Cabana Babelere, kb. egy órát tudtunk itt nézelődni. A Babele-fennsíkot a szél és az esővíz által kifaragott különleges sziklaalakzatok díszítik, a leghíresebb ilyen sziklák a Szfinx és a Babele.






A fennsík különösen szép látványt nyújt és a kilátás a környező hegyekre is páratlan. Igazi kínjaink csak ez után következtek: 2 és fél órát várakoztunk arra, hogy lejussunk. Mindenki a felvonó épületének szűk folyosóján tömörült össze, a sor kb. 15 percenként haladt előre öt lépést. Bár az öszszepréselt emberek között nem uralkodott lincshangulat, azért kialakult néha egy-egy komolyabb szóváltás arról, hogy éppen ki áll előrébb. Hát, nem volt könnyű.
Busteniből Székelyföld, pontosabban Sepsiszentgyörgy (Sfintu Georghe) felé vettük az irányt, de jelentős csúszásban voltunk, így a betervezett prázsmári (Prejmer) erődtemplomot már csak kívülről tudtuk megcsodálni. Ez a legnagyobb szász templomerőd, így nagyon sajnáltuk, hogy csak a bejárati ajtón lévő lyukon tudtunk bekukucskálni.



Már erősen esteledett mire Sepsiszentgyörgyre érkeztünk, különösen jól esett, hogy magyar szót hallottunk mindenütt. Szállást kivételesen az útikönyvből kerestünk, egy kedves kis magyar panzióban éjszakáztunk, melyben kb. fél 11-ig élőzenés vendéglő is üzemel. (A három ágyas kis szoba 120 lejbe került reggeli nélkül.) Este még szétnéztünk a városban, mely főleg a Kós Károly által tervezett épületekről híres, majd az “Ott ahol zúg az a négy folyó…” dallamára nyugovóra tértünk.


Ötödik napunk reggelén napsütésben is megnéztük a várost, majd a szomszédos üdülőhely, Sugásfürdő (Baile Sugas) felé indultunk, hogy lássuk, milyen is egy mofetta. (Az üdülőtelepre történő behajtásért 3 lej köztisztasági illeték fizetendő – a nyugtán a magyar felirat van felül.) A mofetta nem egy vonzó látvány, de a benne töltött 10 perc élményszámba ment. A mofetta vulkáni utóműködésként jelentkező gázkiömlés, melyek számos (pl. mozgásszervi) betegségen segítenek, de komplett mofettakúrákat csak orvosi beutalóval lehet igénybe venni. Kívülről olyan mint bármelyik faház, belépve óvatosan le kell menni néhány lépcsőn és a kis helyiségben padon ülve kb. 10-15 percig szabad bent maradni. A láthatatlan, mérgező ám gyógyhatású gáz kb. derékmagasságig ér, gyufával könnyen ellenőrizhető a szintje. Nem szabad hirtelen mozdulatot tenni, nehogy felkavarodjon, és értelemszerűen tilos lehajolni. Szinte évente hal meg valaki elővigyázatlanságból a mofettában éppen ezért nem tanácsos egyedül bent tartózkodni. A gáz jótékony hatásából mi csak annyit éreztünk, hogy kellemes meleg és bizsergés árasztotta el a lábainkat, ám az ott ülő néhány idős embertől megtudtuk, hogy igen hatásos a napi negyedórás kúra, tudtak olyanról, aki már csak alig-alig tudott járni, de a gáznak köszönhetően meggyógyult. A mofetta másik neve büdösfürdő, mert a gázok között lévő kéngáz záptojásszagú, de mi semmilyen kellemetlen szagot nem éreztünk. Ezen kívül meglepődve tapasztaltuk, hogy nem kellett belépőjegyet fizetni, bárki szabadon használhatja, viszont így értelemszerűen nincs orvosi felügyelet sem.
A villámkúra után visszakanyarodtunk Szászföld felé, ez utóbbi útjai érezhetően jobb minőségűek a székelyföldiekénél. Segesvárra (Sighisoara) szerettünk volna eljutni, de a város előtt nem sokkal egy kb. 300 méterrel előttünk történt baleset miatt teljes útzár volt érvényben, másfél órát álltunk a tűző napon. Több kilométeres kocsisor alakult ki, de mindenki türelmesen, sőt kedélyesen várakozott. Némelyek kocsit takarítottak, mások rögbiztek, röplabdáztak, voltak, akik fociztak, megint mások plédet terítettek az alá a néhány fa alá, ami volt és körmöt lakkoztak, és még folytathatnám. Gondolom már megszokhatták az ilyen helyzeteket, hiszen az általunk is tapasztalt ottani vezetési morál, főként az előzések terén elég sok kívánni valót hagy maga után. A baleset is egy előzni tilos tábla hatálya alatt álló kanyarban történt, a sérülte(ke)t mentőhelikopter szállította el, és egy hatalmas terepjáró roncsai álltak az út szélén…
Segesvárra érkezve már nagyon éhesek voltunk, rögtön ki is ültünk egy szimpatikusnak tűnő vendéglő teraszára. A számtalan kezdő és nyelveket nem beszélő felszolgáló hölgy láttán már előre sejtettem a sorsomat. Ekkor láttam először a spaghetti matriciosa nevet, nagy nehezen kiderült, hogy paradicsomszószos sonkás sajtos spagettiről van szó, bíztam benne, hogy ez már valóban milánói lesz, de nem! Tökéletesen ugyanolyan fura ízű paradicsomszósz érkezett, mint Négyfaluban, a sonka ugyan lendített rajta egy kicsit, de nem annyit, hogy jóízűen meg bírjam enni az egészet. Ebéd után a várat szerettük volna bejárni, tavalyi ittjártunkkor esett az eső, így végre szerettem volna szép időben néhány jó képet készíteni. Nem nagyon jött öszsze, mert a városban éppen középkori fesztivál volt, elképesztő mennyiségű árus és turista özönlötte el a belváros területét, ráadásul csak borsos belépő ellenében mehettünk fel. Ennek fejében kaptunk egy kitűzőt, mely állítólag mindenhová jogosított a belépésre, de a vártemplom bejáratánál erre rögtön rácáfoltak, újból fizetni kellett néhány lejt. Ellenállásom jeleként rögtön lefotóztam néhány oltárképet, holott nem lett volna szabad, de itt legalább nem felügyeltek. Szerettük volna megnézni az evangélikus temetőt is, de az valószínűleg a fesztiválra tekintettel (lévén az egyetlen árnyékos hely volt a belvárosban) zárva volt. Ellátogattunk a katolikus templomba is, ahol Apor Vilmos emléktáblája is található. Ezután tettünk egy rövidke sétát a környéken, de a sok emberre való tekintettel nem időztünk sokáig.



Következő megállónk Almakerék (Malancrav) volt, ahol Erdély egyik legszebb, freskókkal díszített gótikus temploma található. Érzésünk szerint a “semmi közepét” vettük célba, különös érzés volt látni, hogy az egyik legeldugottabb településen ilyen szép, jó állapotú, nagy templom van. Az odavezető kb. 10 kilométeres mellékutat valószínűleg mostanában újították fel. A gondnokot nehezen találtunk meg, viszont beszélt németül. Belépőjegyet nem kellett váltani, de a fényképezésért kért némi adományt a templomi perselybe.



Innen Berethalomra (Biertan) autóztunk, melynek erődtemploma már messziről is különleges látványt nyújt és nem mellékesen a Világörökség része. Az egykori szász evangélikus püspöki székhely egy domb tetejére épült, templomát két falgyűrű veszi körül. (nyitva tartás: 19:00-ig, belépőjegy: 5 lej, parkolás: ingyenes)



Következő megállónk Medgyes (Medias) városa volt, ám ide már későn érkeztünk, így a szintén figyelemre méltó erődtemplomba nem tudtunk bejutni, ezért tettünk egy sétát a jellegzetes szász belvárosban.
Innen még egy hosszabb autózás következett egy kevésbé jó minőségű ámde néptelen főúton, így este megérkeztünk Gyulafehérvárra (Alba Iulia). A villanyoszlopokra kitett táblák segítségével akartunk szállást találni, az első spártai és koszos volt, a második luxuskivitelű és nagyon drága, ám a harmadik éppen megfelelt, 180 lejért légkondícionált, minibárral felszerelt másfélszobás apartmant kaptunk, és az árban a reggeli is benne volt.
Utolsó napunk reggelén a hétfői útvonalon szinte megállás nélkül autóztunk hazafelé, és egy Szegeden elköltött finom ebéd után késő délután megérkeztünk Budapestre.
Úgy vélem, hogy ez a néhány napos kirándulás nagyon sok szép emlékkel gazdagított minket, és bár kevés magyarok lakta helyen jártunk, Szászföldnek is megvan a maga különös varázsa. Aki nem hiszi, mindenképpen járjon utána…


Facskó Ildikó


A beszámolóhoz felhasználtam Farkas Zoltán és Sós Judit Erdély című útikönyvének vonatkozó fejezeteit. Az útvonalunk jól követhető az alábbi linken elérhető térképen: http://www.clubulnostru.org/download/harti/Romania_turistica.jpg



A szerző írásai az Útikalauzban >>
 










A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Facskó Ildikó: Öt nap Szászföldön és egy este a székelyeknél – Románia – 2009" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár