Gyimesi László: Karintiai tóvidék, Ötztal – Ausztria – 2008


Gyimesi László: Karintiai tóvidék, Ötztal – Ausztria – 2008



Millstatt, Klagenfurt, Maria Wörth, Ötztal,  Sölden és környékük látnivalóiról sok információval és látványos képekkel


A magyar turisták jelentős része Ausztriát csak átutazó országként tartja számon. Vonatkozik ez elsősorban az Olaszországba, valamint a Svájcba vagy Németország dél-délnyugati részébe igyekvőkre. Ezek a honfitársaink legfeljebb az autópályáról látják a karintiai tóvidéket, de az Innsbruck után nem sokkal következő Ötztal szépségeiből még annyit sem. Nemrégiben majdnem két hetet töltöttünk szomszédunk ezen szép tájain.



Nagyobb térképre váltás


Utunk első állomása a karintiai tóvidék második legnagyobb tava a Millstätter See (Millstatti tó). Szállásunk névleg ugyan a tó névadó településén volt, annak Grossdombra nevű részében, azonban gyalogosan a házhoz csaknem egy kilométeres kapaszkodó után juthattunk el. (Persze autóval egészen a ház kapujáig mehettünk.) A megközelítés viszonylagos nehézségeiért viszont kárpótolt az a kilátás, ami a szobánk erkélyéről tárult elénk.



Kilátás Millstattra és a tóra


A szállásdíj tartalmazott egy turistakártyát is, amivel külön díj fizetése nélkül vehettünk igénybe különféle szolgáltatásokat, pl. mentesültünk az útdíj fizetése alól a helyi erdei utakon, vagy nem kellett az átkelőhajóra jegyet venni.


Az útvonalat – a GPS (iGO My Way 2006) által mutatott nyomvonalat figyelembe véve – úgy terveztem meg, hogy szép hegyes vidéken utazzunk (később aztán volt benne részünk bőven). Ennek megfelelően, miután a 8-as út végén Rábafüzesnél átértünk Ausztriába, majd elhagytuk Stájerország fővárosát, Grazot, nekivágtunk a hegyeknek.


Nagy forgalom nem volt, télen nyilván jóval többen járnak arrafelé, mivel a téli sportok jelentős központjai közelében jártunk. Konkrétan a Gaberl Pass-ról (hágó) és a Turracher Pass-ről van szó. Sajnos az időjárás még a hegyek alján sem volt túl kellemes, ami az említett hágók 1500-1800 méteres magasságában kimondottan kellemetlenre, esősre, hidegre, szelesre változott. Emiatt – eredeti szándékunkkal ellentétben – egyiknél sem álltunk meg, csak fájó szívvel bámultunk a tejfehér ködbe és az időnként homályosan előtűnő tájba. Érdekes módon az iGO a „gazdaságos” üzemmódú utat pont erre tervezte meg. A gazdaságossággal azonban vigyázni kell, mert lehet, hogy rövidebb ez az út, mintha szokásos úton mennénk, azonban a fogyasztás szempontjából kifejezetten gazdaságtalan a sok hosszú meredek útszakasz miatt, nem beszélve a hosszabb menetidőről. Emiatt célszerűbb a „gyors” paramétert megadni, mert így biztosan nem vezet meredek hegyi utakra (persze csak akkor, ha van más alternatíva).


Megérkeztünk Millstattba, a megadott cím megtalálásánál csak 3 házat tévedett az iGO. A tó, amelynek partján van ez a település, nagyjából kétszer akkora, mint a Velencei-tó. Legnagyobb mélysége azonban jóval nagyobb annál, 140 méter körül van. Maga a tó nagyon szép környezetben fekszik, minden oldalról hegyek övezik. Autóút ugyan csak az északi oldalán van, de a gyakori hajó- és kompjáratok a túloldalt is jól megközelíthetővé teszik.



Nagyobb térképre váltás


Millstatt történelme több mint 2000 évre nyúlik vissza, amikor a rómaiak megtelepedtek a környéken. A XI. században bencés kolostor, majd apátsági templom épült.



A kolostor a Lindenhof nevet kapta, az udvarán álló híres 1000 éves hársfa után. A városka (ami egyben nevezetes fürdőhely is) korábbi és mai népszerűségét a kedvező földrajzi elhelyezkedésén kívül a tó kellemes, tiszta vízének is köszönheti. A mai Millstattból leginkább a rengeteg köztéri műalkotás ragadott meg minket. Elsősorban fából készültek, de pl. láttunk olyat is, aminek vaslánc az alapanyaga.



a kolostorudvar










Az ezeréves hársfa Szobrok vasláncból

Szokatlan volt a szállásunk falán látott felirat (Frühstückspension), ami magyarul reggeliző panziónak fordítható. Németországban nem találkoztam ezzel a szóhasználattal, az általunk bejárt vidékeken inkább a Gästehaus (vendégház) megnevezés használatos. A háziasszony elmondta, hogy a két szó tulajdonképpen ugyanazt takarja, Ausztriában a Frühstückspension a használatos. Megjegyzem, a másik szállásunk megnevezése egy harmadik kifejezés, a Gästeheim (vendégotthon) volt. Úgy látszik, az osztrákok fantáziadúsabbak, mint a szomszédos németek, ahol ilyen kifejezéseket nem használnak.  
A még Erdélyben vásárolt áfonyalikőr (erejét tekintve inkább pálinka) maradéka jó szolgálatot tett, mint welcomedrink, igaz ezzel általában a vendéglátók szokták a vendégeket kínálgatni. A koccintgatás után vendéglátóink felsorolták, mi minden érdekes látnivaló van a környéken, amiről nem írnak az útikönyvek. Tapasztalatunk szerint ugyanis az efféle nevezetességek az igazán érdekesek és szépek. Egyúttal megkaptuk a MIC (die Millstättersee-Inclusive Card) nevű chipkártyáinkat is, aminek a hátoldalán felsorolták, hol lehet kedvezményesen felhasználni.


Első kirándulásunk célpontja a város feletti hegyen lévő, 1912 és 1914 között épült Alexanderhütte volt. A Hütte szó eredetileg kunyhót jelent, de a sok, hegyek közötti Hütte funkcióját és kialakítását tekintve inkább turistaszállásnak nevezhető. Jól látható tábla jelezte az útvonalat. Nagy segítségünkre volt a házigazdáktól kölcsönbe kapott nagyléptékű helyi térkép, melyen az autóutakon kívül a turistautakat is feltüntették. Pár kilométernyi kapaszkodó után egy sorompóhoz értünk, ahol a fizetős útszakasz kezdődött. Az útdíj 4 €, de minket a kártya mentesített a fizetés alól. Kártyánkat a sorompóőr egy chipkártya-olvasóba tette, érvényesítés után visszaadta és mehettünk. Az út vége egy parkolóban volt, ahonnan gyalogosan folytattuk utunkat. Itt találkoztunk először az osztrák turistautakat jelző táblával. Míg nálunk a színes csíkokkal való jelzés a szokásos, szomszédunknál sárga táblára írt számmal jelölik a turistautakat.


Nem sok kirándulóval találkoztunk, amit talán az esőre hajló, hűvös idő is magyaráz. A kirándulók jelentős része kirándulóbotot hozott magával, amit úgy használt, mint egy pár síbotot. A botok páranként 14 € körüli áron, sokféle kivitelben kaphatók. Ezeket a botokat nemcsak földes, kavicsos talajon használták, hanem olyan utakon is, ahol nagyméretű köveken kellett fel- vagy lemenni. Szerintem ilyen helyeken balesetveszélyes lehet ez a bot, mert könnyen megcsúszhat a kő felületén.
Az Alexanderhütte egyébként kulturált éttermének színvonalát csak az csökkentette, hogy a kisebb nagyobb kutyákat is beengedték, ami higiéniai szempontból talán nem a legmegfelelőbb. Ennek valószínűleg üzleti okai lehetnek, mert nagyon sokan voltak kutyával, akik ellenkező esetben nem növelték volna a fizető vendégek számát.
Az Alexanderhüttétől a viszonylag rossz idő ellenére is ragyogó kilátás nyílt a tó keleti része felé.



Kilátás a Millstatti tóra, előtérben az Alexanderhütte épületeivel


Kis pihenő után egy fennsíkon folytattuk utunkat a Millstätter Hütte felé, ami pár kilométerrel távolabb és néhány méterrel magasabban helyezkedett el. Az út mellett pihenőhelyeket alakítottak ki, melyeken egyetlen darabból kifaragott fa ülőalkalmatosságokat helyeztek el. Az út érdekessége volt egy fából készült több méter magas, a szájából szökőkútszerűen vizet eregető sárkányfigura, mely a vizet az út egyik oldaláról a másikra spriccelte. Elvileg. Mert a gyakorlatban az erős szél miatt a víz az útra került, minek következtében az éppen ott tartózkodók, ha nem álltak meg időben, vizesek lettek. Innen már nem volt messze az 1880 méteres tengerszint feletti magasságon pontosan 100 éve épült, és 1985/86-ban felújított Millstätter Hütte.










Sárkány az Alpokban A Millstätterhütte


Millstattból nem is nagyon látni, inkább csak a tó túloldaláról, azt az 1700-ban épült kis kápolnát, ami egy kis dombon (itt Kálváriadomnak hívják, egyébként Millstatt Kleindombra nevű része) áll, és amit mindenképpen meg kell nézni. A kápolnához egy temetőn keresztül jutottunk.
Az osztrák és német falusi temetőkben (amiket láttunk) nincs két egyforma sírkő. Itt is hasonló volt a helyzet, azonban egy dologban különbözött a korábban látottaktól. A kolumbáriumban az urnákat többnyire nem márványlap zárta le, hanem egy kis rácsos ajtó. Ezen keresztül láthattuk, hogy a fülkében az urnán kívül az elhunyt fényképét, családi képeit, használati tárgyait, sőt még a gyerekének a rajzait is elhelyezték. Érdekes és egyben megrendítő látvány volt.


A kápolna tulajdonképpen egy szabadtéri kápolna volt. A padsorok a szabadban voltak, csak egy kis tető volt felettük. Az oltárt egy beugróban helyezték el, és körülötte nem festett alakok voltak láthatók, hanem „életnagyságú” szobrok, valószínűleg gipszből. Mindez egy dombon, ahonnan szép kilátás nyílt a tóra.


 










A kolumbárium egy része Az oltár

A MIC-kártyát kihasználva elhatároztuk, hogy áthajókázunk a túloldalra, és kirándulást teszünk a néhány kilométerre levő Egelsee nevű tóhoz. Mikor fel akartunk szállni a menetrendszerű hajóra, aminek a következő állomása a túloldalon van, kiderült, hogy ez a kártya csak az óránként induló Peter Pan nevű kishajóra érvényes. A következő járattal át is mentünk, de rögtön meg is néztem, mikor indul vissza.



Úton a tó túloldalára


Ennek az volt az oka, hogy nem szívesen kerültünk volna olyan kényszerhelyzetbe, hogy valami alternatív átkelési vagy tókerülési lehetőséget kelljen keresnünk. Részben aszfaltúton, részben erdei úton, de mindvégig szép, erdei környezetben értünk az Egelsee-hez. A kicsi, kb. 1,6 hektár területű, 8 méter mély tó és környéke természetvédelmi terület. Talán ezzel függhet össze a tó elnevezése is (Egel németül piócát jelent, bár piócát nem láttunk). A helyszínen levő tájékoztató tábla szerint érdekes rétegződés figyelhető meg a víz hőmérsékletével kapcsolatban. Míg meleg nyári napokon akár 30 fokra is felmelegedhet, 1-3 méter mélységben 4-5 fokra csökken. A víz barnás színét a tó altalaját alkotó tőzegből kioldott anyagok adják. Ezek az anyagok a látható és a mikroszkopikus élőlények számára különleges életfeltételeket teremtenek.


A környék legnagyobb városa és egyben Karintia tartomány fővárosa Klagenfurt. A város történelme a római korig nyúlik vissza, de alapítójának mégis a XII. században élt Bernhardt von Spanheimet tartják. A város központjában, egy kis terecskén állították fel a szobrát. Az ezt követő századokban több tragikus esemény színhelye volt a város parasztlázadástól tűzvészig. Mai arculatát a XVI.-XVII. század során kapta, amikor kiépült a város központja.



Nagyobb térképre váltás


A városi park közelében, de még nem fizetős helyen parkoltunk le, ahonnan kényelmes sétával közelítettük meg a városközpontot. A tágas Neuer Platz (Új tér) közepén van egy sárkányos szökőkút, valamint Mária Terézia nagyméretű szobra. A sárkány Klagenfurt egyik jelképe, a nagyméretű sárkányszobrot, ahol a víz a sárkány szájából folyik ki, 1600-ban egyetlen kőtömbből faragták ki. A másik alak, Herkules 1636-ban került a szökőkútra.










A város alapítója szobrától nem messze tőle egy kis szökőkút, medencéjének keskenyebbik oldalánál egy bronzból készült, mutatóujját felmutató törpe. A mutatóujjat babonából sokan simogatják, amitől az teljesen kifényesedett. A szökőkút szomszédságában a sétáló utca kövezetén intarziaszerűen kirakták Klagenfurt testvérvárosainak, köztük Zalaegerszegnek a nevét és címerét.
Ha egyszer van Új tér, kell lenni réginek is. Ennek megfelelőn Klagenfurtban van Alter Platz is.



Az Alter Platz egy része


Egy belvárosi térhez illően, körben különféle vendéglátó helyekkel, melyek a kellemes időjárásra való tekintettel asztalaik egy részét kirakták a térre. A tér egyik szélén szentháromság-oszlop emelkedik, nem messze ettől, a város egyik legrégebbi épületének emeleti ablakában egy aranylúd látható. Ez a város egykori kereskedőházának emlékét őrzi, homlokzatán a ház jelképével.

Klagenfurt határában látható a Minimundus, ami egy szabadtéri makettkiállítás az öt földrész híres épületeiből. A makettek száma 150 körül van, és folyamatosan újabb és újabb darabokkal bővül. A látogatók a többségében derékig érő épületmakettek között sétálgathatnak. Elsősorban osztrák épületek makettjei láthatók, Magyarországot egyedül a Halászbástya képviseli. Úgy gondoltuk, hogy 12 € túl sok ehhez a látványossághoz, ezért nem mentünk be. Összehasonlításképpen: néhány éve Athénban az Akropolisz és kapcsolt nevezetességeinek belépti díja volt 12 €.


Alighogy elhagytuk Klagenfurtot, Ausztria egyik legismertebb üdülőövezetéhez, a Wörthersee-hez értünk. Első úticélunk a Pyramidenkogel. Ez egy hegy a tó partján, amely mintegy 400 méterrel emelkedik a víz fölé. 1966 és 1968 között ide építettek egy 54 méter magas, háromszintes kilátótornyot, ami arról nevezetes, hogy tetejéről nyílik a legszebb kilátás a tóra.
A toronyhoz a tóparti útról Reifnitz község felől lehet feljutni. Az irányt folyamatosan táblák jelzik. Számos kanyar és kisebb-nagyobb kapaszkodó után értünk fel a parkolóba. 6€ lefizetése után egy gyorslift 24 másodperc alatt repít fel 43 méter magasba, az első szintig, amely egyben a legnagyobb alapterületű is. Felette van még kettő, egyre kisebbedő kilátószint, melyeket gyalogosan, lépcsőn lehet megközelíteni. Nem túloztak az útikönyvek, amikor a látvány szépségéről írtak. A délutáni órákban jártunk ott, a Nap ekkor már hátulról sütött, így zavartalanul élvezhettük a kilátást, és a tóról készített fényképek készítésekor sem kellett attól tartanunk, hogy belesüt a gépbe.



Kilátás a Wörthersee-re


Miután kigyönyörködtük magunkat és megkérve egy másik turistát, elkészült rólunk a „kötelező” képet, háttérben a tóval, visszatértünk az autóval a tóparti útra. Pár kilométer megtétele után értünk Maria Wörth-be.



Maria Wörth a Pyramidenkogel kilátójából


Ez egy kis festői félsziget, mely a tóba nyúlik be. Maria Wörth a XVIII. század végéig sziget volt, ami elsősorban a tó vízszintje csökkenése miatt lett félsziget. A tó névadó településén már a IX.-X. században templomot építettek, a ma látható templomok helyén. A félsziget és templomai csaknem minden, a tóról szóló könyvben szerepelnek, és mintegy a tó jelképének számítanak.


Millstattban letelt az időnk, így továbbindultunk az Ötztal (Ötz-völgy) felé. A legegyszerűbbnek az látszott, hogy átmegyünk Olaszországba és a Brenner-hágónál (Brennerpass) visszatérünk Ausztriába. A Dráva folyó mentén, a 100-as úton indultunk el, osztrák területen az egyetlen nagyobb város Lienz volt. Közvetlenül az olasz határ előtt egy ÖMV kútnál megtankoltunk az olcsó(bb) osztrák benzinből és párszáz méter megtétele után szinte észrevétlenül Olaszországba értünk. Nem sokkal később „elköszöntünk” a Drávától, ami akkor már csak egy csörgedező hegyi patak képét mutatta. Olaszországnak az a része, ahol haladtunk, a Dél-Tirol nevet viseli.
Ez a terület eredetileg Ausztriához tartozott, azonban az I. világháborút lezáró egyik (az 1919-ben megkötött saint-germaini) béke következtében Dél-Tirol és vele együtt többek között Trieszt és Isztria is Olaszországhoz kerül. Ennek a békének magyar vonatkozása, hogy ekkor lett Burgenland Ausztria része. Dél-Tirol elcsatolását az osztrákok (pontosabban a tiroliak) egy része mind a mai napig nem tudja megemészteni, aminek bizonyítéka a Brenner-hágó osztrák kilépő oldalánál látható nagyméretű, német nyelvű „Dél-Tirol nem Olaszország” feliratú tábla, valamint az alatta hat nyelven olvasható magyarázó szöveg.
Az 1374 méteres tengerszint feletti magasságon levő Brenner-hágó talán a legforgalmasabb olasz-osztrák határátkelő.
Sok kis és nagy üzletet, bevásárlóközpontot láttunk itt, és ami meglepett, napközben ingyenesen használható parkolóházat. Természetesen rengeteg evő-ivó hely között is választhattunk, és ha képeslapot akarunk küldeni, innen azt is megtehetjük. A bélyeg ára egységesen 65 eurocent, függetlenül attól, hogy a határ melyik oldalán adjuk fel a képeslapot.


Rövid pihenő és nézelődés után folytattuk utunkat a kb. 40 kilométerre levő Innsbruck felé. Két lehetőségünk volt, az egyik az A13-as un. Brenner autópálya, a másik a normál országút.



A Brenner autópálya egy szakasza


Mi ez utóbbit választottuk, részben a viszonylag kis távolság, részben a külön autópályadíj miatt, ami ebben az esetben 8€. Ausztriában ugyanis van jónéhány hegyi út és autópálya, aminek használatáért a szokásos autópálya-díjon felül külön fizetni kell. A teljes lista a díjakkal együtt itt olvasható. Bár a leírás német nyelvű, szerintem nyelvtudás nélkül is megtudhatók belőle a legfontosabb információk.


Innsbruck előtt az A12-es autópályán Bregenz irányába fordultunk, majd kb. 60 kilométer után elértük az Ötztal bejáratát.
(Itt kell megjegyezni, hogy sajnálatos módon a Panoráma „mini” útikönyvek sorozatban 1990-ben kiadott Karinthia és Tirol c. könyv szerint Innsbruckkal véget is ér Tirol. Valójában még vagy 100 kilométert mehetünk nyugat felé, egészen az Arlberg hágóig, amíg elérjük Tirol határát. És akkor még nem is említettem az úttól északra és délre elterülő gyönyörű tájakat …)








Nagyobb térképre váltás


Az Ötztal név sokaknak ismerősen csenghet, ha emlékeznek arra, hogy 1991-ben egy német hegymászó a völgyet körülvevő hegyekben egy jégbefagyott, mumifikálódott férfi holttestet talált. A lelet régészeti világszenzáció lett, mert azt feltételezik, hogy a (később Ötzinek nevezett) férfi még a bronzkorban, kb, 5300 évvel ezelőtt élt. A National Geographic web-oldalán találtam a leletről egy képet. Az osztrákok legnagyobb sajnálatára Ötzit, ha csak néhány méterrel is, de olasz területen találták meg. Ehhez a kitérőhöz még annyi tartozik, hogy állítólag az Ötzit felfedező hegymászó is hasonló véget ért, mint felfedezettje: túrázás közben az Alpokban balesetet szenvedett, de a hegyimentők már csak megfagyott holttestét találták meg.


A festői völgy teljes hosszában, a később az Innbe ömlő Ötztaler Ache nevű folyócska mentén a 186-os út halad, és részben átnyúlik Olaszországba is. Ezen az úton az első nagyobb település Oetz városka volt, a völgy névadója. Érdekes, hogy a völgy nevét „Ö” betűvel írják, a kisváros nevében pedig ezen a helyen „Oe” van. Ennek okát több helyen is kérdeztem, de nem tudták megmagyarázni.

Időközben az eső is eleredt, mi pedig megérkeztünk lefoglalt szállásunkra, egy Huben nevű kis faluba. Itt azzal fogadott a házigazda, hogy elfeledkeztek rólunk, és csak másnaptól van szobánk. Egy éjszakát legyünk szívesek egy másik épületükben levő szobájukban eltölteni. Az eső és a késő délutáni időpont ellenére úgy döntöttünk, hogy nem költözködünk naponta, itt nem maradunk, keresünk inkább egy másik szállást. Korábbi német és osztrák tapasztalataink azt mutatták, hogy rengetegen üres szoba van az Ötztalhoz hasonló vidékeken, úgyhogy túl nagy kockázatot nem vállaltunk ezzel a döntésünkkel. A 186-os úton továbbmentünk Sölden irányába, keresve a szabad szobát jelző táblákat. Néhány kilométerrel később, alagútból kérve, egy Brand nevű kis település határában egy nagy táblát láttunk, rajta rengeteg szállásadó nevével és azzal a megjegyzéssel, hogy az adott házban van-e szabad szoba. Az első „frei” melletti szállást, a Bellevue nevű panziót néztük ki magunknak, melyet a főútról letérve egy kis emelkedő után el is értünk. Teljesen ismeretlenül csengettünk ide be, korábban nem is hallottunk erről a szálláshelyről. Miután elmondtuk a háziasszonynak, mi járatban vagyunk, megmutatta a szobát, megegyeztünk az árban, és máris beköltözhettünk.












Ötzi


Itt minden tökből van. Érdekes üzlet Ötzben



Reggeli pára az Ötztal felett


Az Ötztal déli részének központja, az 1377 méteres tengerszint feletti magasságon levő Sölden felé indultunk. Teljesen szokatlanok voltak számunkra azok a sorompók, amiket a főutra merőlegesen helyeztek el. Mint megtudtuk, lavinaveszély esetén ezekkel zárják le az utat. Tekintettel úticélunkra, vittünk magunkkal meleg pulóvereket is, mint később kiderült, feleslegesen. Előzetes tájékozódásunk és a szállásadónktól kapott prospektusok alapján tudtuk, hogy ez a város a környék idegenforgalmi központja. A város központjában levő parkolóházban tettük le az autót, egy olyan helyen, ahol reggel 7 és este 7 között ingyen lehetett parkolni. Nem messze ettől volt a Gaislachkogl nevű hegycsúcsra induló drótkötélpálya alsó állomása.










Söldeni utcakép az Ötztaler Ache-val Innen indul a kötélpálya

A fülkék nem közvetlenül a 3048 méteren levő felső állomásig mentek, hanem nagyjából félúton át kellett szállnunk. A teljes menetdíj fejenként oda-vissza 20 € volt. Szerencsére nem volt tömeg, alig voltunk a fülkében. A fordulónál egy szellemes műszaki megoldásnak köszönhetően a fülkék annyira lelassulnak, hogy az utasok az állomásokon menet közben be és ki tudjanak szállni. Ahogy felfelé haladtunk, Sölden házai egyre kisebbek lettek, és többnyire meredek, füves hegyoldalakat láttunk magunk mellett, a változatosságot az azt időnként megszakító utak, vagy a legelésző tehéncsordák jelentették.
15-20 perces ringatózás után értünk fel a 2170 méteren levő középső állomásra (Mittelstation), ahonnan az átszállás után még kb. ugyanennyit utaztunk a felső állomásig. Ott ragyogó napsütés, kellemes hőmérséklet, tiszta levegő fogadott, szebb időt nem is kívánhattunk volna.



Sölden a magasból



A felső állomás, mellette a kilátóterasz és a csúcsot jelző kereszt



Kilátás a szomszédos magasabb hegyekre


A kötélpálya felső állomása mellett volt az első kilátóterasz. Innen csak az egyik irányban láthattunk. A körpanorámához egy kis dombra kellett felmenni, aminek a teteje 10 méterrel magasabban volt. A domb tövében egy tábla arról tájékoztatott, hogy a felfelé vezető úton tulajdonképpen egy műalkotás mentén haladunk, mely az ember, a technika és a természet együttműködését jelképezi. Felfelé menet egy drótkötélbe lehetett kapaszkodni, melyet időnként megszakított egy-egy embert szimbolizáló fémszerkezet. A drótkötélre rengeteg alumíniumkarikát fűztek. Minden karikán egy név és egy településnév. A karikákon Sölden törzsvendégeinek a nevét tüntették fel.  Ahhoz képest, hogy az egész szerkezet 1997 szeptembere, tehát több mint 10 éve van kitéve az itteni időjárás nem is akármilyen viszontagságainak, meglepően jó állapotban van. A domb tetején egy többméteres kereszt, melynek szárán egy kis tábla, rajta a hegy magassága: 3058 m.



Karikák



Alattunk a mélység


Ötztal másik nevezetessége az Umhausen melletti Stuibenfall. A vízesés mintegy 9000 évvel ezelőtt alakult ki a Hairlachbach nevű patakból, és 159 méteres esési magasságával Tirol legnagyobb ilyen természeti képződménye. A vízesés igazi szépsége csak akkor látható, ha valaki végiggyalogol és -kapaszkodik a jelzett turistaúton, az aljától a tetejéig. Mi ezt az utat követtük. 2007-ben a turistaút mentén 5 kilátóhelyet alakítottak ki, ahonnan közelebbről is érzékelhető a lezúduló víz hangja és látványa. Külön látványosságot jelent, hogy május végétől októberig szerdánként este fél 9-től kivilágítják a vízesést. Ha valaki csak a tetejére, illetve a közelében levő Gasthof Stuibenfall-ra és éttermére kíváncsi, az az Umhausenből Niederthai felé vezető autóúton induljon el, és 6-7 km. megtétele után elérheti a vendéglőt. Innen aztán egy párperces könnyű sétával a vízesés tetejénél lehet.


Umhausenben útjelző táblák nyomán jutottunk el addig a parkolóig, ahol 3 €-s parkolási díj fejében este 6-ig otthagyhattuk az autót. Az automatából kivett parkolójegy két részből áll, mindkettőn ugyanazok az adatok. A nagyobbikat az autóban, a szélvédő mögött kell hagyni, a kisebbiket eltenni. Ez különösen a feledékeny autósoknak praktikus, mivel bármikor megnézhető, meddig tart még a parkolási idő.
A vízesés felé vezető út első állomása az Ötzidorf (Dorf jelentése falu) volt. Korábban már szó volt Ötziről, a jégbefagyott bronzkori emberről. Annak ellenére, hogy olasz területen találták meg, az osztrákok valahogy mégiscsak magukénak érezték Ötzit, ezért kialakítottak egy elképzelt bronzkori falut, olyat, amilyenben Ötzi is élhetett. Ennek megtekintését kihagytuk, mert nem tudtuk előre, mennyi ideig tart a “vízeséstúra”.
Ahogy továbbhaladtunk, hamarosan megjelent mellettünk a Hairlachbach, a zuhatag után megcsendesedve. Ezután már rövid lesz az útja, mert Umhausennél ömlik bele az Ötztal patakjába az Ötztaler Ache-ba. A környezeti zajszint fokozatosan emelkedett, ahogy közeledtünk a vízeséshez. Először csak az alját láttuk meg, a többi részét a sziklák eltakarták. A Stuibenfall esetében a víz meredek sziklákon folyik le, és nem olyan, mint a világ nagy vízesései, ahol a vízfüggőny és a sziklafal között pl. madárfészkek vannak.
A turistaút a vízeséshez hol közelebb, hol távolabb vezetett, mindenesetre meglehetősen meredek volt, helyenként sziklákon is jártunk. Egy kivétellel minden kilátóhelyet megnéztünk, pedig helyenként elég félelmetes volt a vízesés látványa és hangja. Az az egy is azért maradt ki, mert a vízpermet teljesen beterítette, esőköpenyünk pedig nem volt. A vízesés kezdetéhez közel, a víz fölé egy lengőhidat építettek, ahonnan kicsit jobban láthattuk a lezúduló vizet.








Innen már csak pár perc volt a már korábban említett étterem, ahol egy kis itallal enyhítettük porzó vesénk fájdalmát. Umhausenbe a parkolóhoz ugyanezen az úton mentünk visszafelé, mert bár volt egy másik út is, de a késői időpont miatt nem akartuk a járt utat felcserélni a járatlan bizonytalanságával.


Ha valakinek az úttal kapcsolatban kérdése van, írjon a szerkesztőnek, aki továbbítja részemre a kérdést. Én pedig mielőbb válaszolni fogok.


Gyimesi László


A szerző írásai Az Útikalauzban


Gyimesi László: Karintiai tóvidék, Ötztal – Ausztria – 2008


Gyimesi László: A Mosel-Rajna háromszög – Németország – 2008

Gyimesi László: Aggtelek, Krasznahorka, Kassa – 2004

Gyimesi László: Auschwitz, Wieliczka, Krakkó – Dél-Lengyelország – 2004

Gyimesi László: Barangolás az osztrák- német határvidéken – 2007

Gyimesi László: Brno és környéke 2005

Gyimesi László: Budapest-Belgrád-Szófia-Nei Pori-Szófia-Bukarest- Torda-Budapest – 2003

Gyimesi László: Erdély – 2008

Gyimesi László: Két hét Toloban 2004

Gyimesi László: Kiten, Neszebár – Nyaralás Bulgáriában – Románián át – 2005

Gyimesi László: Kréta 2003

Gyimesi László: Passau, München, Regensburg, Kostanz, Hohenschwangau, Neuschwanstein, Zugspitze – Németország – 2006

Gyimesi László: Prága oda és vissza – 2004

Gyimesi László: Róma fapadossal 2005

Gyimesi László: Székelyföldi kirándulás 2003

Gyimesi László: Tenerife – Spanyolország – 1998

Gyimesi László: Tunéziai utazás 2002


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Gyimesi László: Karintiai tóvidék, Ötztal – Ausztria – 2008" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár