Minket kidobtak – magyarsvábok közt Németországban – 1994 – Győrffy Árpád

Anna Zeitler, Anna Lehmayer és Elisabeth Hack még ma is magyarra vált, ha találkoznak

Történelmi utazás a még élő tanuk, pontosabban elszenvedők megszólaltatásával egy nem éppen dicső korszakunkba.

 

– Reggel kilenckor beállított hozzánk egy rendőr, és azt mondta, hogy egy óra múlva legyünk indulásra készen. Emlékszem, éppen paradicsomlevest főztünk ebédre, de már nem ehettük meg. Menni kellett. Ránk zárták a vagon ajtaját. Több napos utazás után csak akkor nyugodtunk meg kicsit, amikor német beszédet hallottunk a vonat mellett. Addig azt hittük, hogy Oroszországba visznek bennünket.
Anna Herzog, egykori budaörsi magyar fiatalasszony történetét néhány héttel ezelőtt a tapolcai Batsányi Kórus neulussheimi fellépésekor hallottam, amikor a Rajna menti kisvárosban többen közülünk magyarul jól beszélő német családnál kaptak szállást. Az eddig csak  könyvekből ismert történelem, a magyarországi németek kitelepítése a hosszú beszélgetések során kézzelfogható valósággá vált.

A Herzog Anna és férje 1994-ben

Prohászka Ottokár, az ismert katolikus püspök távoli rokona Pomázon élt 1946-ig. Magyar származású apját húsz társával együtt a háború vége felé megölték. Vagy a nyilasok, vagy az oroszok, nem lehet tudni.
Ha valaki korábban német anyanyelvűnek vallotta magát, annak menni kellett – mondja az őt is érintő szabályt. – Persze, ha volt barátja a községházán, akkor kihúzták a listáról, de így is legalább ezer embert kidobtak a faluból. Amikor betereltek bennünket a marhavagonokba, a pomázi magyarok ott sírtak az állomáson. Ezt ők nem akarták. Nyolc napon át utaztunk a hideg kocsikban, mire Németországba értünk.

Prohászka Ottokár (jobbról) és felesége (balról) baráti társaságban

A gulagról az új hazába

Voltak, akik náluk is korábban, egy kis kerülővel kezdték a kényszerű költözést. A román határszéli Elek községben élő három fiatal lánynak, Elisabeth Hacknak, Anna Zeitlernek, Anna Lemayernek és egy hasonló korú asszonynak, Theresia Jagernek a kálváriája valamikor 1944-45 fordulóján kezdődött.
Kihirdették, hogy munkára kell menni. Először úgy tudtuk, hogy csak néhány hétről lesz szó, kukoricát kell törni valahol a környéken. De aztán vagonba raktak bennünket és irány Oroszország – meséli Elizabeth Hach. – Azt mondták, amit a németek tönkre tettek, azt nekünk kell helyrehozni.

A négy barátnő története gyakorlatilag megegyezik. Függetlenül attól, hogy kit Krivojrogba, kit Smakovába vitt a vonat.
– Többen egy téglagyárba kerültünk. A nyers téglát raktuk a csillére. Ezt még valahogy el lehetett viselni, de amikor a kemencébe küldtek dolgozni, megsérültem. Kórházba vittek, aztán ott maradtam a háborús sebesültekkel ápolóként – emlékezik a végül is szerencsés kimenetelű balesetre Theresia Jager, aki után két gyerek maradt otthon.

Theresia Jager egy baleset miatt viszonylag szerencsésen megúszta a szovjet fogságot

A többiek a téglagyár mellett dolgoztak kolhozban, vakoltak falat, törtek betont légkalapáccsal, csináltak mindent, amit egy pusztító háború után kell. Igazán nem is a munka volt a rossz, hanem az, hogy nem tudnak semmit a családról és saját jövőjükről. Csak a razziák ismétlődtek kéthetente, amikor az orosz asszonyok a még megmentett jobb dolgokat – párnát, cipőt, ruhát – elvették tőlük.

Aztán egyszer csak vége lett a két évig tartó pokolnak. Mehettek haza. Akkor még nem tudták, hogy nincs hova, mert házaikban már mások laknak, kitelepített családjuk pedig valahol az ősök földjén, Németországban keresi az új hazát.
– A nővéremmel bementünk a községházára, hogy megkérdezzük, mit csináljunk. Azt mondták, keressünk magunknak magyar férjet, mert akkor itthon maradhatunk.

Anna Zeitler és testvére nem élt az ajánlattal, inkább elindult nyugat felé, ahogy a többiek is. Anna Lemayer először Thüringiába, az orosz megszállási zónába került, de 1947 húsvétján ő is tovább szökött az amerikai övezetbe. Theresia Jager kilenc napig utazott, hogy édesanyjával, két gyermekével és férjével találkozzon.

Cigánynak képzelték a magyart

Az új hazában viszonylag könnyen ment a beilleszkedés, hisz németül mindegyikük beszélt egy kicsit. Legföljebb a tájszólás nehezítette egymás megértését. A ma alig hatezer lakosú Neulussheimben mintegy tíz magyar családot telepítettek le. Rajtuk kívül sokan érkeztek Csehország németek lakta vidékéről.

– Az itteniek jók voltak hozzánk – idézi a messzeségből az első benyomásokat Anna Lehmayer. – Persze nem örültek annak, hogy lakásuk egy részét át kellett adni nekünk. De hát ki örült volna ennek?! Hallottuk, hogy az első telepesekre egyesek még a kutyákat is ráeresztették.
– A polgármester helyettesnél kaptunk egy szobát, ebben éltünk az anyósommal, a férjemmel és a három és fél éves lányommal – mondja Anna Herzog, aki családjával elsőként érkezett a kisvárosba. – A háziasszonyunk nem engedte, hogy az iskolában ebédeljünk a többi kitelepítettel. Azt mondta, ha nála lakunk, nála is eszünk. Még a szomszédokat is megszidta, ha rosszat szóltak rólunk. Pedig korábban a magyarokat cigánynak képzelte, vallotta be később.

Anna Zeitler, Anna Lehmayer és Elisabeth Hack emlékei szerint Neulussheimben szeretettel fogadták a Magyarországról kitelepített svábokat

Prohászka Ottokár kicsit messzebb került.
– Szétosztottak bennünket a Rajna környékén száz kilométeres körzetben, falvanként körülbelül húsz családot. Bennünket Hambrückembe irányítottak. Két napig voltunk egy régi gyárban, amikor jött egy asszony, és azt mondta, hogy gyere fiú az édesanyáddal együtt. Kaptunk szobát, mindent, de ennivalója neki sem nagyon volt. Később az állam adott kedvezményes áron házhelyet. A házhoz a vassíneket a Rajna partján felrobbantott bunkerekből bontottam ki. Sokan bolondnak néztek. Először egy disznóólat csináltam, aztán a pincét, majd 1952-re a ház is elkészült. Voltak olyan németek is, akik nem szerették a magyarokat, cigánynak mondtak bennünket. Most már nincs ilyen. Nemrég nagyot nevettem, amikor a szomszédom lecigányozta az Oroszországból most áttelepült németeket. Fogd be a szád – mondtam neki -, hisz te is csak pomázi voltál.

Pomázi búcsú Bruchsalban

Akármilyen könnyű is volt a beilleszkedés, addigi életük javát, a szomszédokat, a barátokat szem elől tévesztették, vagy Magyarországon hagyták.

– Amikor idekerültünk, sokáig nem érdekelt a magyar szó, kicsit meggyűlöltük, mert nem kellettünk. De aztán jött a honvágy. Nagyon sokáig nem akartuk elhinni, hogy nem mehetünk többé haza – mondja Anna Herzog.
Őseink 1735-ben már otthon voltak Magyarországon. Több mint kétszáz év után egyszerűen kidobtak bennünket – folytatja a férje, Franz Herzog. – Ez azóta is nagyon fáj nekünk, de ennek ellenére ma is hazamegyünk. Sohasem a magyar népre haragudtunk, hanem a vezetőkre, akik ezt tették velünk.
– 1956-ban nagyon meg voltunk indulva. Azt mondtuk a barátaimmal, hogy bemegyünk, segítünk a magyaroknak. De aztán vége lett. Nagyon sírtunk minden – beszél Prohászka Ottokár a villanásnyi remény időszakáról. A honvágy őt és társait már az elzártság idején is konkrét tettekre ösztönözte. 1950-ben, s azóta minden évben “pomázi búcsút” rendeztek Bruchsalban Szent Istvánkor.
Aztán eljött a határnyitás is. Prohászka Ottokár 1960-ban, Elizabeth Hack 1964-ben járt először újra Magyarországon. A vízumért néha egy napig kellett állni, itthon vigyázni kellett a rendőrségi bejelentkezéssel, mert a késést könnyen pénzbüntetéssel jutalmazták. De hát mindez nem számított.
Én elbőgtem magam a falu határában. Amikor a templomhoz értünk. Szóltam a férjemnek, Feri, parkolj le, baleset lesz. Mert akkor már ő is sírt. Aztán ott sírtunk együtt az autóban – emlékszik még ma is a könnyekkel küzdve Anna Herzog az első útra, amelyre csak 1968-ban kerülhetett sor. Kellett a pénz a hat gyerek felnevelésére és a házra.

A magyaroknak drukkoltunk a VB-döntőn

Legtöbbjük ma is évente ellátogat Magyarországra, vagy ahogy ők mondják: bemegy.
Itt is otthon vagyunk, de oda is hazamegyünk –, fogalmazza meg a sokukra jellemző kettős kötődést Elisabeth Hack, aki nagyon örül, hogy Vili fia jóval harminc után magyarul tanul.
Most már nem akarunk hazaköltözni, öregek vagyunk az újrakezdéshez. Persze, ha itt vagyunk, akkor mégiscsak odavágyódunk – beszél ugyanerről Anna Herzog.

De vannak olyanok is, akik már nem nagyon utaznak. Nincs kihez. Ők már egyértelműen németnek vallják magukat, mert a testvérek, a gyerekek, a dédunokák idekötik őket. De ha magyar szót hallanak, ők is furcsa melegséget éreznek a szívükben.
A hajdani hazához leginkább azok kötődnek, akik folyamatosan tartották a kapcsolatot az itt maradottakkal. Ahogy Prohászka Ottokár, aki még kutyájának is magyar nevet adott, és saját bevallása szerint ma is megizzad, ha Pomázra ér.
– Igaz, az állampolgárságom német, de a szívem mindig magyar marad. Amikor az 1954-es VB-döntőn a németek a magyarokkal játszottak, mi magyarok voltunk, nekik drukkoltunk. A régi barátokkal ma is sokszor összejárunk beszélgetni, énekelni. Tegnap is elénekeltük, hogy a Csitári hegyek alatt régen leesett a hó.

x x x

Magyarországról a II. világháború után mintegy 200 ezer német anyanyelvű, illetve nemzetiségű polgárt telepítettek át Németországba. Az első csoportot 1946. januárjában indították el az amerikai megszállási zónába, decemberig összesen 135 ezer embernek kellett elhagyni az országot. Hozzájuk csatlakozott körülbelül 20 ezer önkéntes menekülő. A következő évben újra kezdődött az akció, de az akkor sorra kerülő 50 ezer embert már kétszeresen üldözte a sors, mert ők már a szovjet megszállási zónába, a későbbi NDK-ba kerültek.

A kitelepítéseket már nem lehet visszacsinálni. A történészekre vár annak kiderítése, hogy a felelősségben milyen arányban osztoznak az ország akkori vezetői és a béke szabályait diktáló győztes nagyhatalmak. Ám azért a ma élők viselik a felelősséget, hogy elvesztjük-e mindörökre a 48 éve “kidobott” honfitársainkat, akik 200 évig itthon voltak otthon.
Ma még sokan hazajárnak közülük. Bemennek, ahogy a csángók mondják, amikor Erdélybe indulnak. Rajtunk is múlik, hogy erre meddig lesz okuk. A pomázi németeknek kint is, bent is van baráti köre, kiállítást csináltak a falu régi életéről, könyvet szerkesztettek a kitelepítettek útjáról, és Bruchsal testvérvárosi kapcsolatot létesített Pomázzal. Kezdetnek mindenütt elég lenne ennyi is.

Győrffy Árpád

Az előzményekről

Győrffy Árpád: Amikor megbolondul a világ – Svábok és felvidéki magyarok kitelepítése a világháború után

Győrffy Árpád írásai az Útikalauzban >>   

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről

[ninja_form id=5]

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár