Osztovits Ádám: Gazdag szegények - Peru - 2004.

"A jövő országa" - hirdetik öles festett betűk a bódéváros egyik szabadon hagyott hullámpala felületén. Alkalmi óriásplakát perui módra, megvilágításul lerobbant Maruti taxink fényszórója szolgál. Megérkeztünk.

A limai repülőtéren nagy a kavarodás. Az USA-ból érkező, visszatoloncolt honfitársak gépét sokan várják, orgonasípszerűen felsorakozott, indiánvonású emberek sorfala között masírozunk, könnyű prédaként a várakozó taxisoknak. A kialkudott viteldíj még így is oly csekély, a rozoga taxi sofőrje pedig oly igyekvő, hogy nem is figyelünk a külvárosi nyomornegyedre. Pedig e nem túl jómódú ország fővárosa, Lima, az összlakosság majd harmadának ad otthont. Legnagyobb részben a bódévárosban.

A fényképeket nézegetve első helyi szállásunk kedélyes Bahia-laknak tűnik. Pedig ott nyirkos, dohos hodálynak látjuk. Krétához szokott útitársaimon kezd eluralkodni a depresszió.

Otthon nyár van, az emberek a vízparton hűsölnek, minket ráz a hideg, fagypont körül van éjszaka. A déli féltekén nem túl barátságos a tél, főleg nem Limában, ahol az óceán felöl terjengő köd szürke félhomályba borít mindent. Nincs ez másképp nappal sem, sőt, tiszteletünkre még szitál is a köd

Elvárásaink nem túl nagyok. Limába a kényszer, pontosabban a nemzetközi repülőtér hozott minket. A múzeumokban és a szórakozó negyedben bízunk. Az előbbiek közül a Nemzeti Múzeum pici csalódás. Mintha Csepelen, egy hatalmas szocreál kockába zsúfolták volna a Pannon medence összes itt megfordult népének feledhető tárgy emlékeit. Gyengécske leletek, szegényes és áttekinthetetlen tálalásban. Pedig a Mexikóvárosi Történeti Múzeum óta tudom, nincs érdekesebb, mint Európán kívüli nagy civilizációk történetéből kiállítást rendezni. Márpedig Peru dúskál civilizációs alapanyagban, amelyet a felületes turista egyszerűen csak Inka kultúrának hív.

Hogy megértsük, micsoda pompa és gazdagság volt itt az elmúlt évezred közepén, na és, hogy miért jöttek hódítani a spanyolok, segít az Aranymúzeum. Világhírű gyűjteményről van szó, az Inka kincsek, értékes régészeti leletek és spanyoloktól visszakért-szerzett-ügyeskedett aranytárgyak zsúfolt tárhelyén vagyunk. Az elegáns külvárosi környezet, a biztonsági rendszabályok és a borsos belépődíj is erre vall. A dolognak egyetlen szépséghibája van csupán. Néhány éve felröppent a pletyka, hogy a nagy hatalmú kurátor, a gyűjtemény atyja, előszeretettel készítetett és vásárolt vissza hamisítványokat, vagyis a páratlannak hitt kollekció 70 %-a valójában nem eredeti. Nehezen is tudom elképzelni, hogy a zsákmányként elhurcolt javakat a spanyol hódítók ne olvasztották volna be rúd aranyba. A legszebb műemlék így számunkra a Ferences rendház marad, csodás kódexeket őrző hangulatos könyvtárával és félelmetes csontváz gúla kriptájával

Lima egyébként kétarcú város. A szegénységből fakadó hiányosságok és igénytelenség mellett, helyenként kifejezetten kellemes részeket találunk - főleg a Miraflores nevű szórakozónegyedben. Mint ahogy ambivalens a peruiak identitása is. Mindenhol tetten érjük a büszke inkák mementóit, elég csak a hivatalos országzászló mellett az összes középületen lengedező, szivárványszínű inka lobogóra néznünk, vagy az utcán indián szertartásokat felelevenítő őslakosokat hallgatnunk. Ugyanakkor egykori őseik legyőzőjét és megalázóját, Pizzarót is számtalan szobron, domborművön látjuk viszont, és a gyönyörű barokk templomok is mindig zsúfolásig telnek mise idejekor.

Az országjárás során az első buszút mindig meghatározó. Mi két órás késéssel indulunk, további jó egy óra mire Lima kül- és elővárosain átküzdjük magunkat. A folyosón, horgászszék-szerű alkalmatosságon kuporgunk, fülünkbe egy izzó tekintetű hittérítő és csodaszer árus kiabál. Naiv, de szolidáris nép ez a perui, még a legszegényebbek is vesznek a kóklertől. A földrész büszkeségén, a Pánamerikai sztrádán haladunk, amely az Andokhoz hasonlóan a nyugati oldalon köti össze a kontinens országait. Olyan, mintha az M1-est a Holdra építették volna: kietlen sivatagos tájon járunk, ki gondolná, hogy az ország legalább harmada hasonló. Lehangoltságunk tovább fokozódik, és ezt sem a szürke kisváros, sem a róla elnevezett legnépszerűbb perui pálinka, a Pisco sem tudja gyógyítani.

Másnap Paracas-Ballestas természettúrára indulunk. Mini Galapagosz- szigetek érzéssel, fókákkal, pingvinekkel, pelikánokkal és flamingókkal kecsegtetnek minket. Nem is csalódunk, de azért leginkább a továbbra is mindent elhomályosító köd, a rengeteg guanó és a speed-boatra bevágó jeges szél marad meg bennük.

A délután viszont páratlan partmenti szikla-képződményeket és egy világ vége hangulatot árasztó halászfalut tartogat számunkra. Itt jövök rá, pilseni sört szopogatva, hogy az oly zavaró nyomor nagyvárosi fogalom, természetközeli, kisebb településen csupán szegénységről, vagy inkább szerény körülményekről beszélhetünk.

Barátságos emberek között pedig nincs helye sajnálkozásnak, se rideg önérdeknek, csupán kis határozottságnak. Megpróbálunk hát egy kis oázist keresni a nagy kietlenségben.

Huacachinában meg is találjuk. A tengerparttól néhány tucat kilométerrel beljebb a nap áttöri a ködöt, és egy afrikai film díszletei között bóklászunk: szabályos kis tó körül szabályos vegetáció, mögötte szabályos és tekintélyes homokdűnék. Csak a teve meg a beduinok hiányoznak. Van viszont helyette jeep, homokdeszka és mindezt sivatagi élménytúrává szervező cseh ápolónő és indián segítői. Ez aztán a pazar idegenforgalmi vállalkozás, a világ végén, idilli környezetben. Mi ugyan csak két napot töltünk itt, néhány megrögzött viszont több hétig csúszkál átalakított hódeszkáján, és hullámvasútozik kivénhedt amerikai harci jeep-eken a dűnék között. Csak tudnám, miként viselik el hosszútávon a minden testüregbe magát befészkelő homokot.

Nasca a világ legérdektelenebb települése, kizárólag panziókból, utazási irodákból és olcsó étkezdékből álló kisváros.

Mi is a vonalak miatt jöttünk. Persze ahhoz, hogy lássuk őket, sportrepülőre kell szállnunk. A reggeli szélben rázkódó és a föld felszínén megjelenő hatalmas alakzatok, a Nasca vonalak fölött műrepülőst megszégyenítő mutatványokat bemutató kisgép nem mindenki gyomrára van jótékony hatással. Fél óra múlva már tömény hányás szag lengedez, és holtsápadt emberek szorítják a karfát. Lassan mi is kezdünk elbódulni és majdnem elhisszük, hogy mindez a marslakók műve. Még szerencse, hogy a földön is alaposan körülnézünk. A Nasca kultúra többi emléke, a kiásott sírok, feltárt leletek és egyiptomi öntözőműveket megszégyenítő föld alatti víz és csatornarendszer láttán megbizonyosodunk róla, hogy Daniken tévedett, mindez egyszerű halandók öröksége.

Arequipa városa a kedvencemmé lett. Amúgy is szeretem a közepes nagyságú, meghittséget és nyugalmat árasztó, stílusos helyeket. Meg is érdemeljük a koloniális barokk jegyeit utánzó szállodát, a tetőn elköltött reggelit, na és a csodálatos kilátást az Andok vulkáni vonulatára. Hangulatos főtér, jó kis éttermek. Az ország legérdekesebb múzeuma is itt van: mindössze egyetlen múmiát őriznek benne, de a körítés és maga a lelet története érdekes. Egy holland nevű amerikai régész makacsul hitt benne, hogy az Arequipát körülvevő hatalmas hegyek csúcsain rábukkan majd egy páratlan leletre. Elmélete az volt, hogy az inka szokásoknak megfelelően isteni áldozatoknak szánt fiatal lányok tetemét a jég megfelelően konzerválja, így az megmarad. Na de, hogyan tudna előásni egy sok századdal ezelőtti, 5-6000 méter magas hegy több száz méter vastag jégtakarója alatt rejtőző sírt?

A vulkáni tevékenységben bízott. És valóban, addig őgyelgett a fehér városban, míg ki nem tört egy közeli vulkán, megolvasztva a szomszédos magas hegy vastag jégtakaróját. Azonnal expedíciót szervezett a csúcsra és megtalálta Juanitát, a jégbefagyott inka szűzt. Lélegzetelállító állapotban őrizte meg az utókornak a hideg. A kutatások szerint az inka papok mezítláb, gyalogszerrel, kornak megfelelő gyér ruhában mászták meg e szédületes ormokat, vonszolták föl az áldozatot, akit kokacserjével elkábítottak, majd jól kupán vágták és otthagyták kegyes isteneiknek.

Minket is rendesen kupán vágott a helyi kocsmákban magassági szédülés ellen elfogyasztott kokatea és kellemes sör. Mert hát Arequipának saját söre van, amire igen büszkék az ott lakók. Mit söre, amerikai államokat idéző saját rendszámtáblája, sőt, nem-hivatalos útlevél is fokozza a városlakók elitista öntudatát. Nem csoda hát, hogy a limai kormányzat és a belga multi kénytelen volt meghátrálni a helyi áramszolgáltató privatizációja elleni tiltakozásként utcára tódult arequipaiak láttán.

A Szent-Katalin kolostor Arequipa legmisztikusabb helye, csöndes falu a városban, a gyarmati stílusú építészet nagyszerű példája.

Hajdanán spanyol grandok küldték ide a Szűzanya szolgálatára másodszülött lányaikat, az erkölcs, a szerénység, szorgalom és hittérítés apácai élethivatására nevelendő. Ám Arequipa messze esett Európától és az apácák saját kis várost építettek ki maguknak, mivel rájöttek, hogy a világi hívságok nem esnek mindig olyan rosszul és enyhítik a honvágyat. Szolgálók, zenészek, előkelő ruhák, eszem-iszom, sőt, a mendemondák még a falvakból ideszállított indián fiúkról is szóltak. A luxus híre úgy háromszáz év múlva visszajutott a vén kontinensre és a pápa egy vasszigorú rendház főnökasszonyt küldött, aki aztán ráncba szedte elkanászodott nyáját. Ma elsősorban a puritán és elzárt világ hangulatát árasztják a falak, amelyek nem is olyan rég, 1970 óta nyíltak meg a turisták előtt.

Arequipa és Cusco, Peru két legérdekesebb városa légvonalban kicsivel több mint 300 km, a busz viszont 12-14 óra alatt teszi meg. Az Andok magas vonulatain megbúvó településeket nem kötik össze aszfalt-pókhálók. Mi is inkább a kivénhedt repülőgépet választjuk, a 2-5 ezer méteres hol hósipkás, hol sivatagos táj csodálatos. Maga Cusco 3300 méteren fekszik, hasogat is a fejünk rendesen. A nyugati félteke valaha volt legnagyobb birodalma, az Inkák fővárosát a legendás uralkodó, Manco Capac alapította és állítólag a legrégebben egyfolytában lakott település az új kontinensen. Kétségtelen impozáns hely, bár manapság már a korabeli városfalak és néhány megmaradt inka palota alapzaton kívül karakterét a spanyol hódítás nem kevésbé impozáns emlékei, az árkádos főtér és az egymás tőszomszédságában épült monumentális katedrálisok alkotják. Elszomorító és egyben lenyűgöző, hogy Pizzaro az 1530-as években néhány száz páncélos haramiával a mai Quito-tól Santiago de Chiléig terjedő, több százezres hadsereg felett parancsoló birodalmat igázott le, csellel, taktikával, furfanggal és nem kis szerencsével. Aztán a hegyi fővárosban sebtében lerombolt néhány dolgot, felhúzott egy-két templomot, majd odébb tette székhelyét és megalapította az új fővárost, Limát. A peruiak azóta sem kegyeltjei a hadiszerencsének. Szinte egy győztes háborúja sem volt az ország újkori történetében és napjainkban már a futballban sem jeleskednek. Miért van az, hogy ettől egyre szimpatikusabbak számomra?

Cusco mai jelentőségét a környék pazar régészeti lelőhelyei, az Urubamba völgy indián kultúrájú falvai és a közeli Machu Picchu adják - vagyis a turizmus. Ez a népszerűség sok rossz mellett azért jót is tesz a várossal, ma este végre helyi leánybúcsúba csöppenünk. Egyikünk sem egy kimondott David Beckham, mégis sok flörtölő hölgy tekintet akad meg rajtunk, oldalt sűrű hajú barátom egyenesen a helyi Casanova szerepében tetszeleg. Emelkedik a hangulat, csak a hőmérő higanyszála nem. A fűtetlen kocsmában a gyertyák és a cusco koktél, vagyis a helyi sör és tömény elegye melegít. A lányoktól tudjuk meg, hogy lámák ezrei és emberek tucatjai fagytak meg a héten az Andokban. Készültek a télre, de a Kisfiú (El Nino) rekord-hideget szabadított az országra.

Ez nem rettenthet el minket a Machu Picchu-hoz tervezett kétnapos gyalogtúránktól. Micsoda szerencse, hogy az inkák élen jártak a falvaikat, erődjeiket összekötő ösvények építésében, most mi is ezen szeljük át a kisebb magaslati dzsungellel borított hegyeket, völgyeket. Ha van autentikus módja e csodálatos romváros felkeresésének, akkor az Inka ösvény az. Csodálatos tájak, pazar vízesések, kisebb-nagyobb romok, kedves hordárok enyhítik a fizikai megpróbáltatást, amit a 3-4 ezer méteren való túrázás jelent. És nincs is nagyszerűbb, mint reggel hatkor a közrezáró hegyek egyik csúcsáról lepillantani a nap első sugarai által életre keltett Machura. Közhely, de leírhatatlan; látni kell.

Maga a romváros egy teljes hegycsúcsot elfoglal, oly hatalmas, hogy három órát gyalogolunk benne és még mindig nem láttunk mindent. Eredete, funkciója és története továbbra is találgatásokra ad okot.

De ha belegondolok, hogy mindez nem főváros, csak egy átlagos település volt, amit elhagytak az inkák, a spanyolok pedig sosem hódítottak meg, beleborzongok. És mindezt olyan emberek alkották, akik nem ismerték sem az írást, sem a kereket.

Végül is egy amerikai expedíció bukkant rá 1911-ben. Rajta is van az észak-amerikaiak keze nyoma a restauráción annak rendje és módja szerint, de most ezt sem bánom. Egy helyreállított stilizált kis ház eresze alól bámulom, ahogy a felhők ismét összecsapnak a romváros felett, lassan már csak egy fény-nyaláb világítja meg a főterét, és ismét elkezd esni az eső.

A Titicaca-tó felé tartunk, keresztül az Altiplanón, vagyis a magashegyi fennsíkon. Hihetetlen érzés, de 4000 méteren suhan, pardon, inkább döcög buszunk. Még így is ráverünk azonban a világ legmagasabban haladó vaspapucsára. Utunk ismét holdbéli tájon át vezet, felüdülést egy-egy pihenőként közbeiktatott inka erőd, vagy hatalmas katolikus templommal büszkélkedő indiánfalu jelent.

Egy-két hét és az utazó teljesen az ország varázsa alá kerül. Próbálom átgondolni mi az, amiben átlag alatt marad Peru. Tájak, kultúra, természet semmiképp, és időközben mintha a nők is megszépültek volna. A konyha, jut eszembe. És valóban, az ételektől semmi különöset nem várhatunk. Csirke, hal és lámahús, rizs és krumpli, turistacsalogató olasz, amerikai és mexikói ételek szörnyen elkészítve. Specialitásként egy erős töltött paprikáról őrzök szép emléket. Viszont a sörnek semmi baja, és ezt már a Titicaca-tó partján mondogatjuk útitársaimmal, és előre koccintunk arra, hogy hamarosan átkelünk Bolíviába. Ám egyvalamiről elfeledkezünk: a dél-amerikai bürokráciáról.

Másnap hiába ácsorgunk a tiszteletbeli bolíviai konzul irodája előtt, csengetésünkre kutyaugatás a válasz. Fél óra múlva nagy nehezen előkerül egy háziszolga és kézzel-lábbal magyarázza, hogy ma nincs félfogadás. Persze a magyar csapatot nem olyan könnyű lerázni és újabb fél óra elteltével már a konzullal ülünk szembe, aki karját széttárva közli, hogy elfogytak a vízumba való okmánybélyegek - mindezt kecsua akcentussal spanyolul, mert diplomata ide, diplomata oda, az angol itt nem világnyelv. Viszont biztos a dollár olajozza a helyi bürokrácia csikorgó kerekeit is, gondoljuk. Nem kell sokat unszolnunk a konzul urat, mire elárulja, hogy végül is akad itt 40 dolláros vízum 50 dollárért. És néhány perc múlva már meghitt csendben együtt nyálazzuk az okmánybélyegeket útleveleinkbe.

Lassan az Uros indiánokhoz is útlevél kell, pedig még a perui oldalon járunk. Ezek a jóravaló népek évszázadokkal ezelőtt úgy próbálták magukat elszigetelni az inkáktól és más törzsektől, hogy a Titicaca-tó partjáról nádból épített úszó szigetekre költöztek. Azóta is így élnek, több százan a lebegő gyékényszigeteken, amely egymásra tett nádrétegből áll és folyamatosan karban kell tartani és felülről építgetni, mivel az alja idővel elrohad a vízben. Ugyanebből van közlekedési eszközük, a csónak is, amivel a városba járnak portékájukat elcserélni.

Mára már kissé elturistásodott életvitelük, hiszen a létszükségleti cikkek helyett szuveníreket fonnak nádból az erre járó idegenek nagy örömére. Mégis a világon egyedülálló, ahogy úszó szigeteken nádból készült miniatűr templomot, iskolát, picike kocsmát és lakósátrakat építgetnek, és ahogy nagy nyugalomban lebegnek a világ legmagasabban, 4000 méteren fekvő hajózható taván.

"Peru - A jövő országa" - a határ felé menet ismét látom a feliratot. Egy biztos: pazar múlt, változatos kultúra, ritka természeti értékek és időtálló épített emlékek jellemzik Perut. A múlt és az adottságok a helyieknek még éppen elviselhető, az utazó számára egzotikus, olcsó és élvezetes jelent biztosítanak. Hogy ebből mennyit lehet még meríteni, és miként lehet felgyorsítani a fejlődést, a felirat titka marad.

Kép és szöveg: Osztovits Ádám