Ligeti Csákné Zsuzsa: Dél-baranyai kirándulás - Horvátország - 2010

Mohácsi bázisról lebonyolított háromnapos horvátországi csillagtúra egy sokunknak még ismeretlen vidékre. Hasznos információkkal, érdekes képekkel

Mohács, Bóly, Nagynyárád, Majs, Csele-patak, Bélmonostor, Pélmonostor, Eszék, Kopács, Tökös, Béllye, Laskó, Csúza, Veresmart, Báni-hegy


Horvátországi útibeszámolók helyszínei az Útikalauzban nagyobb térképen való megjelenítése

Ritkán utazunk Baranyába, legalábbis nem nagyon utaztunk tovább Pécsnél. Mohácsra még eljutottunk, de Baranya kis falvai ismeretlenek maradtak számunkra. Nem beszélve a határon túli Baranyáról. Trianon nem csak Felvidéket és Erdélyt csatolta el, hanem Baranya déli felét is. Míg az előbbi területek számos honfitársunk utazási célpontja, a Duna-Dráva között élő területek – az egykori Baranya megye déli része – fehér terület számunkra. Ezért is örültünk meg egy ide szervezett háromnapos autóbusz útnak. A régi Panoráma Jugoszlávia kötetét tanulmányoztuk, az internetről szedegettünk össze valamit Dél-Baranyáról.

Szállásunk Mohácson volt, minden nap átkeltünk a határon. Mivel Horvátország még nem tartozik az Európai Unióhoz, így Schengen-földhöz sem, a határátkelés még mindig macerás. Bár nem szükséges útlevél, elegendő a személyi igazolvány is. A határ mindkét oldalán számolhattunk ellenőrzéssel. Udvar határátkelő határőrei már mint a rossz pénzt ismertek, hiszen naponta jöttünk-mentünk. Előttem valami ismeretlen pénzügyi rejtély miatt a magyarországi szállás és a naponta történő kiutazás olcsóbbá tette az utat. A pénzügyi útvesztők egyik kiskapuja okozhatta, talán a buszsofőr napidíja, a buszbérlet áfa-mentessége. Mindenesetre a távolságok nem nagyok, így ennek az oda-vissza utazgatásnak nem volt jelentősége.

Első nap még főleg a magyarországi részek kis falvaiba látogattunk el, ahol nem mindennapi élményekben volt részünk. Első megállónk Bóly volt, ahol a Batthyány-Montenuovo kastélyt vettük szemügyre. A név ugyan olasz, de a család osztrák eredetű, valódi nevén Neipperg. Neipperg gróf vette el Napóleon özvegyét, Mária Lujzát. Fiúk született, és hogy megkülönböztessék Neipperg első házasságából származó fiától, a császár a Neipperg (Neuburg) név olasz változatának, a Montenuovonak a viselését engedélyezte számára.  Ez a fiú, Monteunovo Vilmos Albert herceg aztán feleségül vette Batthyány Júliát. Így került a herceg Bólyra, hozva magával a családi vagyont: Mária-Lujza bútorait, melyek között ott voltak azok is, melyeket Napóleon ajándékozott neki. A II. világháborúban az orosz hadsereg részben elszállította az értékeket, részben elpusztította. Ma már csak régi fényképek és elbeszélések tanúskodnak a pazar berendezésről. Nekünk különösen érdekes a kastély és parkja, mert férjem dédapja az akkori herceg kertésze volt. A dédpapa jól dogozhatott, mert a park nemcsak hatalmas, de nagyon szép is, különösen faállománya említésre méltó. A klasszicista kastélyt csak kívülről lehet szemügyre venni, mert a kastélyban értelmi fogyatékos gyermekek otthona működik. A kertben éppen valami ünnepség zajlott, így különösebb magyarázkodás nélkül sétálhattuk körül a kastélyt.

 

A kastély 1805-ben épült Bólyban

A kertje ápolt, rendezett, nagyon szép fákkal. A jóval nagyobb, 11 hektáros kastélypark szabadon látogatható, de az esőre való tekintettel megelégedtünk a kastély közvetlen környezetével. Megnéztük viszont a temetőben lévő neogót temetőkápolnát. A magasra törő, nagy arányos, jó tömegű kápolnát Batthyány Júlia emeltette 1879-ben C. G. Kaiser osztrák építész tervei alapján.

 

A bólyi temetőkápolna

Az eső aztán kísérőnk maradt egész hétvégén: holt több, hol kevesebb intenzitással esett. S ha éppen elállt, akkor is sűrű felhők takarták az eget.
Szemerkélő esőben érkeztünk a szomszéd faluba, Nagynyárádra. Itt él ugyanis Sárdi János bácsi, a népművészet mestere, kékfestő (jobbról). A falu máig őrzi a XVIII. századi utcaszerkezetét, amely akkor alakult ki, amikor Mária Terézia németeket telepített ide a török korban elpusztult, elmenekült lakosság helyébe. Sárdi Jani bácsi éppen azért telepedett ide kékfestő műhelyével, mert a sváb parasztok szívesen hordták hétköznap a kékfestő ruhát. Mondhatni a kékfestő volt az akkori kor farmerja. Jani bácsi elmúlt már 90 éves, műhelye már csak látványosság – igaz nem akármilyen. Szívesen elmagyarázza a kékfestés folyamatát, sőt bemutatja, hogyan is kell a mintát nyomtatni az anyagra. Ez talán a leglátványosabb művelet. Az egyszerű minta nyomásához a 30x30 centis fadarabba nyomott huzaldarabokból kialakított dúc szolgál. Egy kézzel megemelni, pontosan illesztve a mintát, „drukkolni” sem könnyű. Egy vég vászon drukkolása 4-5 óra alatt végezhető el. És ez csak a kezdet. Megszámolni se lehet, hányszor kell egy vég anyagot a festékbe mártani, szárítani, újra mártani… Érthető, hogy a kilencvenéves mester már nem vállalkozik a teljes munkafolyamat elvégzésére. Csodálatos mintakészletet gyűjtött össze, illetve alkotott élete folyamán, ebből jó néhányat megcsodáltunk. Kár, hogy unokája, vagy valaki a faluból nem folytatja a mesterséget. Legnagyobb bánatunkra mivel nem készül új termék, vásárolni sem lehetett.

 

A kékfestő műhely

 

Néhány a több száz darab dúc közül

Nem kellett sokat utaznunk Majsig. Ez az 1000 fős falu már a XI. században lakott volt. A törökök elől menekülő szerbek is lakták már, ők a rigómezei csata után húzódtak védettebb területre.  A mohácsi vész után megnőtt a szerb lakosok száma, majd a törökök kiűzése után német telepesek érkeztek. Az I. világháborút követő szerb megszállás után a szerbek – magukat sokácnak nevezték – elköltöztek (elüldözték őket? menekültek?). Az itt maradt három sokác család is később elköltözött. 1976-ban halt meg az utolsó szerb bácsi. A szerb ortodox templom azonban itt maradt. Ott áll omladozva a falu közepén, szép nagy téren.

 

A majsi ortodox templom

Érdekes toronysisakjában fészket rakott a gólya. Csipkerózsika-álmából Mohácsi Bugarszki Norbert, egy tizennyolc éves, Mohácsról ide költöző fiatalember ébresztette fel. Zavarta az omladozó templom látványa. Maga is szerb/sokác ősökkel rendelkezve felkutatta a falu történetét, és nekilátott a templom megmentésének. Családja, barátai segítségével megszüntették a beázásokat – új tetőt kapott a templom. Az életveszélyesen megdőlt toronysisakot előbb lebontották, majd az eredetivel megegyező módon felépítették. A munkálatok közben értékes freskómaradványok kerültek elő. Norbi hihetetlen erőfeszítéssel, zseniális szervezőmunkával mindig szerzett pénzt, pályázott, kilincselt, és ha kellett megfogta a munka végét is, és a templom újra élni kezdett. Még midig nem kapta vissza régi fényét, de jó úton jár a felé. Ismét műemlékké nyilvánították, minden évben új részletet sikerül restaurálni. A templomot újra szentelték, újra van szerb ortodox egyházközség Majson: Norbi és két gyermeke. Ennek köszönhetően az átlagéletkor az egyházközségben 11 év, és nagyon jó a halálozási mutatójuk … A gyermekeket már itt keresztelték a templomban. A hatalmas munkát szerencsére nem maradt észrevétlen: hazánk épített öröksége megóvásában végzett kimagasló munkájáért 2000-ben Podmaniczky-díjjal, a magyar műemlékvédelemért 2003-ban Schönvisner István emlékéremmel ismerték el. Ilyen fiatalembereket sorozatban kéne gyártani, sokra volna szükség belőle!
A templom legérdekesebb része a festett ikonok és freskómaradványok. Nagy valószínűség szerint az ikonosztáz ikonjait és a freskókat azonos festő készítette. Jól látható az eredetileg épített (mára elbontott) freskókkal díszített ikonosztáz, és a meglévő, épített kapuk egysége. A „Majsi mester” munkája ötvözi az ortodox hagyományokat a nyugati műveltséggel, és keze alól nagyon élő képek kerültek ki, amelyek sérült mivoltukban is meggyőző erejűek.

 

A majsi orodox templom belseje

 

Részlet az előkerült freskókból

Az eső csak nem hagyott alább, így ernyő alatt sétáltunk körbe a mohácsi csata emlékhelyén. A mohácsi csata ugyanis nem Mohácson volt, hanem tőle délre, valószínűsíthető helye a mai Sátorhely, Majs és Udvar közötti mohácsi síkon volt. Az 1526. augusztus 29-i csata alig másfél óráig tartott, de a magyar sereg nagy része elesett a csatában, a vezérek, főurak közül is sokan. A csata döntő hatással volt a Magyarország későbbi történelmére: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács”. A 70-es években találtak rá a tömegsírokra, melyek a csatába elesettek holttestét rejtik. Az ásatások eddig 5 tömegsírt találtak, közel egymáshoz, mintegy 800 katona maradványaival. Ennél jóval több (10-15 ezer, sőt akár 28 ezer) magyar elestéről tudósítanak a korabeli feljegyzések. A feltárt tömegsírok körül 1976-ban történelmi emlékparkot létesítettek, mely jelenleg a Duna-Dráva Nemzetei park kezelésében van. (Belépődíj 550 Ft, gyermek, nyugdíjas 350 Ft)

 

A csatakő

A bejáratnál jelenleg, 2010 őszén hatalmas gödör fogad. Új fogadóállomás, kiállítócsarnok épül Vadász György tervei alapján. Az építkezés miatt nem érvényesül Pölöskei József ötvös hatalmas kapuja, amely az összefogás hiányára utal, a megbicsakló magyar történelemre, ugyanakkor a 28000 szegecs az áldozatok nagy számára emlékezik. A gödröt megkerülve jutottunk a jelenlegi fogadóépületbe, amely tulajdonképpen süllyesztett fedett körfolyosó. Itt van a pénztár, üzlet, mellékhelyiség, és egy jól szerkesztett tablósorozat, amely bemutatja a mohácshoz vezető okokat, történelmi eseményeket, a benne szereplő történelmi alakokat, végül a csata kihatását a magyar történelemre. Az emlékhely minden részlete jelkép. Az átrium közepén rózsás szökőkút a három részre szakadt országra utal. A fogadóépület védettségéből kilépve azonnal a csatakő fogad, amely a magyar és török sereg felállását mutatja be. Szinte közvetlenül mellette az egyik tömegsír halma.. Virággal teleültetve – most is néhány kertész dolgozik a tövek között. Kopjafák és szobrok idézik a csatában résztvevők emlékeit. Körben tiszafák, fűvel benőtt sétautak, egy kis harangláb, amelyben meg lehet húzni a harangot, minden kondulása az elesett hősökért szól.

 

Kopjafák

 

Az egyik tömegsír

Mohács felé visszatérve láttuk zuhogó esőben a Csele-patak hídjánál az emlékművet. II. Lajos itt (vagy a közelben) fulladt a megáradt patakba. Újabban több orgánum is felveti, hogy mégsem végzetes baleset, hanem királygyilkosság történt. De ez olyan régen volt, bizonyító erejű dokumentumot nem tudnak felmutatni, Brodarics szerémi püspök emlékezése szinte az egyetlen támpont. A mohácsi csata okozta katasztrófán ez úgysem változtatott semmit.  A Csele-patak nem csak a szerencsétlen II. Lajosról híres. A patak hajdan négy malmot is forgatott az 1721-i mohácsi adójegyzék szerint. Három jelenleg átalakítva lakóház, nyaraló. A negyedik viszont igen romos állapotban leledzett, amikor Mohácsi Bugarszki Norbert (akit Majson ismertünk meg) ráakadt és beleszeretett. Sok tanakodás után 2007-ben vette meg, és a romos épületet megint csak a két kezével, sok-sok munkával rendbe hozta. Sajnos víz már nem folyik a malomcsatornában, helyette villanymotor működteti az őrlőköveket. Láttuk is a malomköveket, és megtudtuk hogy mit is csinált a harmadik tarka macska a malomban: „…harmadik követ vág”, vagyis vésővel érdesíti a malomkő felületét. A hatalmas malomépületben valóságos malomtörténeti kiállítás látható: kézi malmok (Kipróbáltam. Szörnyű nehéz forgatni), hengerszékek, sziták, stb. Az udvaron kenyérsütő kemence, mészégető kemence. A legfelső emelet a vendégfogadásé, gyermekcsoportok, esküvők rendezésére alkalmas. A patakmalmot jelenleg a mohácsi Városvédő egyesület működteti, de a mindenes továbbra is Norbert. A malom előzetes időpont egyeztetés után látogatható, belépődíj 300 Ft.

 

A Szent Miklós patakmalom

 

Már nincs víz ami hajtsa  a kereket

A patakmalomból aztán egyenesen mentünk Udvarba, a határátkelőre, ahol igazán gyorsan vettük az akadályokat. Fél ötre Pélmonostorra érkeztünk, ahol a templomban várt ránk a Katolikus Nőegylet. Itt szembesültünk először a szerb - horvát háború okozta sebekkel. A hölgyek beszédében a „háború előtt” a szerb-horvát háborút megelőző időt jelentette, a „békés visszatérés” kifejezés pedig a szerb megszállás végét, amikor a NATO vezetésével végre csatlakozhattak Horvátországhoz. Pélmonostor (Beli Manastir) a magyar határhoz közel fekszik, a határállomástól 17 km-re. Az esőben is végig látható volt a Baranya-hát vagy Báni-hegy lapos dombvonulata, melynek a keleti végénél fekszik Pélmonostor. A vonulat másik vége a Dunánál ér véget, Kiskőszegnél. Oda a harmadik napon jutottunk el. A dombvonulatot uralja a legmagasabb pontján (245 m) épült hatalmas tv torony. Pélmonostorig vezető útról jól látszott a magyar oldalon lévő Nagy harsány-hegy is. A közbülső falvakban és Pélmonostorban gyakori látvány a háború okozta sebek: kiégett, szétlőtt, romos, elhagyott házak. 
A templom, találkozónk helye Szent Márton nevét viseli, 1777-ben a betelepült német lakosság építette. Nem azonos a helyiség nevében szereplő monostorral, melyet az írott források szerint Géza fejedelem, Szent István apja emeltette. Ma ennek már semmi nyoma, elsöpörte a történelem vihara. A Szent Márton templom sem úszta meg a háborút. Több találat érte, kiégett, egy 1996-os fényképen látszik, hogy hiányzik a tetőzete és a toronysisak. A visszatérés után helyrehozták a háborús károkat, 2002-ben szentelték újjá. Kívül megmaradt szép barokk külseje, belül fehérre festett falak fogadnak, melyet alig old néhány kép és szobor. Régi plébánosuk nyugdíjba ment, az új két hete érkezett állomáshelyére. Eddig valahol Dalmáciában szolgált, magyarul nem tud, pedig a Pélmonostorban 20 % a magyar lakosság aránya. Mindenesetre nagyon szépen beszélt egymás megbecsüléséről, a békességről (az egyik hölgy fordította).
A templom megismerése után átmentünk a Nőegylet székházába, mely helyiségeket közösen használnak a magyar kisebbség más szervezeteivel. A néhány szobából álló ház alkalmas hivatali ügyintézésre, megbeszélések tartására, baráti összejövetelekre, klubfoglalkozásra, kiállítások szervezésére. Szemmel láthatóan élénk a kisebbségi társasági élet. Elbeszélgettünk a helyi önkormányzat magyar képviselőjével, a magyar oktatás gondjairól, a horvát-magyar együttélésről. Többször, hangsúlyosan kiemelték, hogy számukra mennyire jó és szerencsés volt, hogy a szerb háború és megszállás alatt Magyarországra menekülhettek, ott vészelhették át a háborús időszakot. Ott tanulhattak, dolgozhattak, majd a visszatérés után otthon folytathatták életüket.
Az általunk felkeresett falvak mind az Árpád-kor kezdetén jöttek létre, a mohácsi vész után néptelenedtek el. Előbb a török elől menekülő szerbek, majd a Mária Terézia által ide telepített németek népesítették be. Magyar lakossága mindenütt nagyarányú, még jelenleg is. A háború komolypusztítást vitt végbe, sok magyar család elmenekült. Egy részük visszatért, de nem mindenki. A falvak, mezővároskák lélekszáma érezhetően csökkent. János, eszéki történelemtanár vállalta, hogy a harmadik napon kalauzol bennünket a falvakban.

Sokáig beszélgettünk, így késő este értünk vissza Mohácsra. Egy város széli kollégiumban volt a szállásunk (tiszta, rendes, 6 ágyas szobák). Szerencsére Mohács nem nagyváros, gyalog vágtunk neki a vacsorázó hely keresésének. A késő esti órákban a város kihalt volt, igaz, szemerkélt az eső. Már közel a főtérhez bukkantunk egy pizzázóra, ahol nem csak pizzát lehetett enni, hanem mást is, lepinyába burkolt csevapcsicsát ajvárral és sok-sok hagymával. Vacsora után, mivel az eső alig szemerkélt, körsétát tettünk a kihalt főtéren.
Másnap 8-kor már indultunk is – esőben. De mire Eszékre értünk, elállt az eső, még a nap is néha halványan felsejlett a felhők mögött. A busznak nem volt egyszerű parkolni a régi belvárosban, vagyis a vár területén. A híd környékén sikerült megállnunk, közel a várkapuhoz. Innen már gyalog sétáltuk tovább.

Eszék (Osijek) tulajdonképpen már nem Baranya, hanem Szlavónia, a Dráván túl fekszik. Közelsége révén mégis Eszék a központ, iskoláival, hivatalaival. A magyar határhoz közel fekszik, alig 40 kilométerre. Az M6 autópálya – ha valaha megépül végig – Eszéket köti össze Magyarországgal. A város nagyon régóta lakott, már a rómaiak is építkeztek, légiós központot létesítettek Mursa néven. Ezt az avarok pusztították el. 1091-ben a már vár épült a Dráva partján, stratégiai jelentősége volt, hiszen a Duna-Dráva találkozásánál a mocsaras területeken való átkelést biztosította. A mocsáron keresztül hosszú fahíd vezetett, melyet Zrínyi Miklós (a szigetvári hős) égetett fel, elvágva ezzel hosszú időre a törökök előrenyomulását. A törökök kiűzése után a várat az osztrák hadvezetőség megerősítette, hatalmas erődrendszerré építettek ki. Ennek nyomai mai láthatók, különösen a Dráva felől impozáns a várfal a bástyákkal. A túlparton is vannak erődítményromok, de ezek már nem annyira látványosak.

 

Eszék vára a Dráva felől

Maga az óváros, a Tvrda a falakon belül terül el. Közepén van a tágas Szentháromság tér, szép régi házakkal, egyik oldalán éttermekkel, kávézókkal, ír pubbal. Az egyikben nagyon finom kávét ittunk, szép bolthajtásos teremben, 1764-ből. Szépen rendbe hozott épületből – valaha a városháza lehetett – cselló szólt. Ma zeneiskola. A mellékutcák már lényegesen elhanyagoltabbak. A házak omladoznak, sok a bedeszkázott ablak. A közelben áll a frissen tatarozott barokk Szent Mihály templom. Sajnos a kapuja zárva.

 

Az óváros

 

Boltívek

A várfal mellett az épületek a valaha itt állomásozó katonaságé lehettek, nem tudnak mit kezdeni velük. Némelyikben laknak, a többi omlik, ki-be jár a szél a törött ablakokon. A Dráva partján kedves sétány húzódik. Izgalmas kis gyaloghíd vezet át a folyó túloldalára. A híd folytatását képző utcán felsétálva értünk a város újabb részébe. A széles sugárút mellett szépséges szecessziós házak sorakoznak. Ismerve Szabadka gyönyörű szecesszióját, nem is lepődünk meg. Az igazán modern városközpontban csak busszal „sétáltunk”. Eléggé eklektikus, kissé zavaros szerkezetű város. Egymás mellett a magas házak és a földszintes házak. Itt áll a vörös téglás, neogótikus Péter és Pál templom.

 

Szecessziós ház

Eszékről már korgó gyomorral érkeztünk Kopácsra, ahol épp aznap tartották a Halásznapokat. Kopács (Kopačevo) kicsiny falu a Dráva és Duna találkozásánál keletkezett mocsárvidéken, túlnyomó részt magyar lakossággal.. Közvetlen mellette terül el a Kopácsi rét, holtágakkal, mocsarakkal, erdőkkel, turjánosokkal. A két folyó árvizekor víz alá kerül az egész terület. 1976-ban természetvédelmi területté nyilvánították, mert a Duna-delta után ez a terület Közé-Európa legnagyobb és legjobb szaporodó helye a halak számára. Mióta a Kopácsi rét természetvédelmi terület lett, megszűnt a halászat, holott a falu eddig a halászatból élt. Most megkísérli, hogy ebből a régi mesterségből valami előnyt kovácsoljon. A Halásznaphoz a halakat már nem itt fogják, de a helyi vadászok és erdészek készítik el. A néhány száz lelkes falucska a Halásznapokon hatalmas tömeget vonz.

 

Kopács  főutcája

 

Református templom

A falu végén le kell állítani az autókat, hatalmas parkolót alakítottak ki egy kaszálón. A falu utcáin (kettő van) kirakodóvásár, a két utca találkozásánál színpad, kicsit arrébb nagy sátrak alatt lehet falatozni. Kint a vízparton fő a halászlé, és sül a csíptetett ponty.

 

így sütik a csíptetett pontyot

 

Hatalmas adag

Hatalmas adag halászlét lehetett kapni, aki a csíptetett pontyot választotta, annak bizony hosszú sort kellett állnia, mert a hal lassan sült. Hatalmas adag, három-négy ember kellett az elfogyasztásához. Akik ettek belőle, mennyeinek tartották. Én nem szeretem a halat, de én sem maradtam éhes. Finom pljeskavicát ettem lepinyával. A lepinyát is megpirították, kettévágták, úgy tették közé a parázson sült pljeskavicát: darált húsból készült lepényt. A lepinya tenyérnyi lapos kenyér, nagyon finom. Sör, baranyai bor is kapható volt. Szóval a hangulat igen emelkedett volt az idő múlásával. A délután közepén népviseletbe öltözött gyerekek, fiatalok gyülekeztek. Hamarosan a színpadra perdültek. Drávaszögi tánccsoportok, Szlavóniai magyar falvakból és magyarországi tánccsoportok váltottá egymást.

 

Fellépésre várva

 

Színpadon egy helyi tánccsoport

A tömeggel együtt fel-alá sétáltunk, szemre vettük a kínálatot: szabványos kínai vicik-vacak mellett helyi pirospaprikát lehetett kapni, kulent (vastag bélbe töltött paprikás hús), szalámit, helyi pálinkát, minden létező gyümölcsből, kóstolóval. Sajnos semmi nyoma a valahai kopácsi népművészetnek, a finom hímzésű főkötőknek, pedig a helyi hímzésnek, viseletnek valaha a néprajzosok csodájára jártak. Csak a helyi tánccsoport kötényén találkoztam a jellegzetes drávaszögi hímzéssel. (jobbról)

A sokadalomban sétálva szemügyre vettük a falut is. Kívül-belül hófehér református templom, magyar segítséggel tatarozták. Sok szép háza van, aranyos parasztbarokk oromzatok. Némelyik házat már rendbe hoztak, mások arra várnak, hogy végre bevakolják. Hátul az udvarban a hatalmas górék oldalán piroslottak a paprikafüzérek. Nem nagyon száradhattak, mert az eső néha egy-két csöppel jelezte, hogy ne bízzuk el magunkat.

Szerettünk volna a Kopácsi réten hajókázni (mert lehet), de az esőre való tekintettel ez elmaradt. Csak a nemzeti park fogadóállomásáig jutottunk. Egy valamikori szárazmalom épületén át, deszkajárdán lehet bemenni a fogadóállomásra. Lábakon áll a vizenyős réten.

 

Kopácsi rét a Nemzeti Park fogadóállomása

Bent kicsiny iroda, bolt, az emeleten előadóterem. Itt vetített nekünk filmet a Kopácsi rét élővilágáról egy magyarul beszélő alkalmazott. Már ennek alapján is hihető, hogy az ornitológusok idezarándokolnak, megfigyelni a hihetetlenül gazdag élővilágot. Valójában a Gemenci erdővel kezdődő Dunai ártér élővilága ér idáig, és él a vízjárta Drávaszögben háborítatlanul. Itt a turista nem közlekedhet szabadon, csak az erdős részen ott is csak a jelzett utakon. A zárt területekre viszont szervezett csoportokkal, csónakkal, hajóval lehet bejutni – már ha nemesik az eső, mint a m esetünkben. További deszkajárda vezet egy kis presszóhoz, aztán tovább a hajókhoz. A hajó helyett buszunkkal szép erdei úton elmentünk megnézni a tökösi (Tikves) vadászkastélyt. A kastély valamikor a két világháború között épült, de igazán arról híres, hogy Tito ide járt vadászni, a nagy állami vendégeket is ide hozták. Számtalan anekdota kering az erkélyről lőtt szarvasokról, őzekről. Jelenleg a kastélyocska elhagyatottan áll, pedig mesés környezetben lévén jól hasznosítható lenne.

 

Az elhagyatott tökösi vadászkastély

Az eső vigasztalanul szakadt, egészen Mohácsig. Itt újfent gyalog vágunk neki a városnak, célunk a mohácsi bornapok felderítése volt, és vacsora a Halászcsárdában. Feltűnt, hogy  a külvárosban a régi házak mellett hatalmas, téglából épített kukoricagórék állnak, oromzatukon gyönyörűen rakott tégla-szellőzőkkel. Az udvar felé oldalukon nyitott terasz vonul végig, gyakran szőlővel befuttatva. A kompkikötő mellett néhány sátorban kínálták a mohácsi borokat, 200-300 forintba került egy deci bor.. Többet is kóstolunk, leginkább egy Lárfa nevű bor nyerte meg tetszésünket. A környező épületek védelmébe húzódva ízlelgetjük. Hangos zene üvöltött, nemcsak az eső keserítette életünket. A Halászcsárda a helyén volt, de igencsak megváltozott, mióta egy Duna-túra végét vacsorával tiszteltük meg. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de a konyhája még mindig jó, csak az árai drágábbak. A finom étel mellé harmonikás és hegedűs cigány húzza a nótát. Ömlő esőre léptünk ki a vacsora végén az utcára. Hiába ernyő, esőkabát, alaposan eláztunk, mire kiértünk a kollégiumba.

Harmadnap se javult az idő. Béllyén ernyő alól néztük meg Béllye (Bilje) kastélyát. Savoyai Jenő építtette vadászkastélynak. Négyzetes alaprajzú, reneszánsz-barokk kastély, igen elhanyagolt állapotban. Bemenni, körbejárni nem lehet. Nincs erődítmény jellege, de a vizesárok még látható, széles téglahíd vezet át rajta. Állítólag a vadászati-erdészeti hivatal kirendeltsége működik benne, de életnek nyomát sem láttuk.

 

Béllye Savolyai kastély

Tettünk egy kísérletet, hogy a Báni–hegy csúcsáról (245 m) megtekintsük a baranyai síkságot. Keskeny úton végtelen szőlők között kanyargott fel a busz szinte a tv torony tövéig. A ködben és az esőben nemhogy a baranyai síkot, de a tv tornyot sem láttuk, a kifeszítő kötelek a fejünk felett már belevesztek a semmibe…

Laskó (Lug) református templománál álltunk meg. Itt volt prédikátor Sztáray Mihály, és itt működött Szegedi Kis István is. Azonnal feltűnt a torony tetején lévő gólyafészek. A templom persze zárva. Nem is baj, az eső zuhogott, miden vizes volt.

 

Laskó temploma

Megváltás, hogy Csúzán megállunk a Piros Csizma fogadó előtt. Pillanatok alatt fellendítjük a forgalmat némi szíverősítő és forró kávé formájában. Mi épp egy kuna alatt ittuk a kávénkat. A kuna ugyanis nyestet jelent horvátul. A nyest képe került az egy kunásra.

 

Egy  kuna a falon

A tulaj azonnal beinvitál a pincéjébe egy kis bórkóstolásra. Amire nem is gondoltunk, Drávaszög bortermő vidék, mindenki becsben tartja a szőlőjét. A borkóstolótól felfrissülve, némileg megszáradva átsétáltunk Csúza katolikus templomába. Az építője bosnyák/horvát apával és magyar anyával rendelkezik, és édesapja kívánságát akarta teljesíteni, amikor a református községben katolikus templomot épített. Maga építési vállalkozó, aki a háborús éveket Magyarországon vészelte át. Három év alatt készült el a Szent Antal templom, saját vállalkozása nyereségéből, adakozásból, összefogással. Újabb emberrel találkoztunk, aki nem várja a sült galambot, hanem a számára adott környezetben tesz valamit a közösségért. Siránkozás, aggódás, önzés helyett.

 

Csúzai katolikus templom

Így lelkileg is megerősödve folytattuk utunkat. Előbb Kiskőszegre, vagyis inkább fölé, a Báni-hegy Duna fölötti kilátóhelyére. A Báni-hegy meredek lejtővel ér véget a Dunánál, szép kilátást nyújtva a folyóra, a Duna hídra, Kiskőszegre. Igaz az eső továbbra is szemerkélt, de a kilátás kedvéért csak kikászálódtunk az útra. A kilátóhelyen puskát lengető partizán szobra fogadott. A kilátás még ilyen időben is szép volt. A híd a Dunán horvát területre vezet, néhány falu van ott, de a híd túlsó végén szerb határőrök állnak. A helyzet tisztázatlan, a két állam vitatkozik és tárgyal…

 

Duna híd Kiskőszegnél

Utolsó állomáshelyünk Veresmart (Zmajevac), ott is a Gerstmajer Mihály pincéjébe. A meredek domboldalon egymást követik a pincék, hol lepusztult, hol kicsinosított állapotban. Aki ad magára, bizonyosan van valahol pincéje. A „pincelyukat” itt nagy becsben tartják, drágán cserélnek gazdát. Végre megállt a busz, meredek lépcsősoron jutottunk fel a Gerstmajer pincéhez.

 

Pincelátogatás Veresmarton

A pincében csillogó-villogó acéltartályokban a bor. A gazda fehér borokat készít, hatféle bort kóstoltunk, zömében száraz borokat. Közben zsíros kenyeret hoztak, hogy baj ne legyen. Persze a hangulat egyre jobb lett, énekelni kezdtünk. Öt órakor véget kellett vetni a mulatságnak, mert Pestig még jó néhány kilométer volt hátra. A sors fintora, hogy ahogy átértünk a határon, elállt az eső, Szekszárd táján már oszlottak a felhők, a fővárosba derült estén érkeztünk.

Ligeti Csákné Zsuzsa

Interjú Sárdi János kékfestő mesterrel
http://hagyomany.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=30627

A majsi ortodox templom
http://www.majsiszerbtemplom.hu/bemutat.htm

Mohácsi történelmi emlékhely
http://ddnp.nemzetipark.gov.hu/index.php?pg=menu_2467

Vízimalom Mohács mellett
http://patakmalom.shp.hu/hpc/web.php?a=patakmalom&o=1193292873

 

 

A szerző írásai az Útikalauzban >>

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet - szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés



Forrás: http://www.utikalauz.hu/index.php?p=folap&id=1172
© BTSZ Bt. 1997-2009 - Minden jog fenntartva