Fajszi Bence: Agadír, Essauira, Marakesh, Gulemin, Sidi Ifni - Marokkó - 2003 szeptember

Egzotikum, ezernyi fűszer illata, sivatag és maga a hatalmas óceán - Marokkó

Szerzőnk már korábbi írásában tisztázta, hogy nem szereti a tömeges turizmust. Új beszámolója egy 2003-as marokkói kirándulásról készült, melyen több, Rejtő Jenő könyveiből ismert helyet járt be menyasszonyával és alkalmi útitársaiakkal. Az érdekes olvasmányt néhány jó fotó is színesíti. Ajánlom mindenkinek - a szerkesztő
Bevezető

Már kisgyermek koromban mint a misztériumok földjére gondoltam Marokkóra. Történelem óráimon elábrándoztam, hogy milyen lehet azoknak a népeknek a szülőhazája, melyek elfoglalták egész délspanyol országot, és ott olyan gyönyörű építészeti emlékeket alkottak melyeket a mai napig büszkeséggel mutogatnak a "mór" kultúra ékköveiként.

Az általam igencsak megvetett tömegturizmusnak köszönhetően 2003-ban lehetőség nyílt szervezett repülős nyaralás keretében épeszű áron kiutazni Marokkóba. Az uticél Agadír volt, mivel a kéthetes, körutazással már az anyagi kereteimet jócskán meghaladta volna. Ja, meg nem bírtam volna elviselni a körutazás során a bezártságot és a rugalmatlan kötelező programok rohanását! A kedves útitársak tucatjait pedig antiszociális, alkalmazkodni képtelen énem biztosan heves idegrángásokkal tudta volna csak elviselni.

Tehát így maradt az egy hetes Agadíri nyaralás, ahova menyasszonyommal kettesben mentünk. Az egész útra tokkal-vonóval együtt volt 400.000 Ft. készpénzünk. Mindent kifizetve, valamint a költőpénzt is elköltve maradt 80.000 Ft Euróban, amiből nyaralást követő napon megvettem a jegy gyűrűinket!:) Természetesen már itthon, mivel az ottani aranyról sok rosszat hallottam. (Mindenféle szirszart kevernek állítólag bele, így a tisztasága igencsak megkérdőjelezhető.) Ékszerészek állítják, hogy a marokkói és tunéziai arany még a török aranynál is silányabb, feltéve ha rögtön nem vágnak át annyira, hogy rezet adnak aranyozva.

Már az utazás előtt fél évvel a netet valamint különféle útikönyveket bújtam, hogy minél jobban megismerjem azt a környéket, ahova indulni készülünk. Az induláskor már tisztában voltam azzal, hogy két nagy túrát kell tennünk bérelt autóval. Az egyik észak felé visz Essauira (volt portugál gyarmati kikötő) városát érintve Marakesh-be, ahonnan az atlasz nyugati hágóin keresztül érkezünk vissza Agadírba. A másik túra dél felé visz a Marokkó által a 60-as években annektált Nyugat Szahara irányába. Át szerettem volna menni Nyugat Szaharába, de sajnos a térképen a távolságok nem tűntek annyira leküzdhetetlennek, mint amilyenek a valóságban voltak. De így is megközelítettük a Nyugat Szaharai határt Gulemim városánál, ahol az emberek romlatlansága megkapó volt. A turista olyan ritka azon a környéken mint a fehér holló! Az óceán partjához Sidi-Ifni -nél érkeztünk, majd onnan a part menti úton jutottunk vissza Agadírba.


Az odautazás és Agadír!

Elérkezett a Szeptember elseje. Rettentő izgatottan mentünk ki korán reggel Ferihegyre, ahonnan egy jó szakadt régi Malév géppel indultunk el. 4 és fél órás intenzív repülés után szállt le a gép Marakesh repterén, ahol az ott szállással rendelkező, valamint kéthetes körutazásra érkező utasok kiszálltak, majd továbbindultunk az egy órányi repülőútra lévő Agadír irányába. Még a Marakesh-i reptéren kiszálltam 5 percre a gépből, hogy érezzem magamon életemben először az afrikai hőséget. Óriási érzés volt! Fújt a szél a kifutópálya felett! Mintha belenéztem volna a hajszárítóba! Húúúúú! Ez ám Afrika, lelkendeztem. Már alig vártam, hogy megérkezzünk Agadírba.

A repcsi leszállt az Agadír elővárosában lévő reptéren, ahol már ugyan nem az a Marrakeshi forróság fogadott, de azért ott is volt vagy negyven fok! Jól van, gondoltam, nem lesz baj az időjárással, annak ellenére, hogy azt olvastam korábban, hogy az Óceán hűvös vize és a szárazföld forró közege mikor találkozik párás-ködös időt eredményez! A tapasztalatok birtokában a legnagyobb lelki nyugalommal szálltam fel a szállodába vivő buszra. És megtörtént az amitől féltem!!! A repülőteret elhagyva, a város üdülőterülete felé tartva egyik pillanatról a másikra kb. 50 méter magasságban úszó felhőtakaró (óceáni pára) alá értünk. Szó szerint beborult! A hangulatom is.

A szállodához megérkezve a légkondis buszból kiszállva 13 órakor 25 fokos hideg idő fogadott! ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Üvölteni tudtam volna a csalódottságtól. Letörve jelentkeztünk be az Al Mogar Beach Club recepciójánál, mely gyönyörű mór stílusban épített épületben volt. A bejelentkezés után megkapó pálmafás, kaktuszos, sövényes, vastaghúsú virágos, pázsitos, gyönyörű kerten keresztül cipelte a hordár a csomagjainkat az egyik kétemeletes épülettömb felé. Út közben a főépület kert felőli részén egy kék ruhába öltözött néger fűszerárust pillantottam meg. Nagy hanggal kínálta portékáját. Odamentünk, és hirtelen nyakamba zúdult az észak afrikaiakra jellemző erőszakos marketing stratégia. ( Vegyed meg - vegyed meg, olcsó szinte ingyen van. Jó, mondom alkudozom. 100 dirhamról lealkudtam egy rakás fűszert 15 dirhamra. De akkor már a szerecsen király nagyon óbégatott, és szíve felé döfködött a kezében lévő fém fűszer merő kanállal. Kifizettem és boldogan birtokba vettem a szerzeményeimet azzal a megnyugtató tudattal, hogy borzalmasan jó bizniszt csináltam. Pár nappal később a piacon láttam, hogy a fűszerek összértéke nem érte el az 1 azaz egy dirhamot sem. Szóval a hotelben lévő árusokkal vigyázzatok.

Naszóval a kertben lévő házsor felső, azaz második emeletén kaptunk szobát, ami elég spártaian volt ugyan berendezve, de én nem is igénylem az ötcsillagos luxust! Volt benne két kényelmes ágy, egy fésülködőasztal, és egy kultúrált kádas fürdőszoba. És ami a legjobb, hatalmas erkéllyel rendelkezett, melyről az óceánra lehetett látni. A szálloda előtt üzletsor húzódott, mely előtt kétsávos út, egy sétány és a kb 50 méter széles homokos Óceáni tengerpart terült el. Az üzletsor egy emeletes épülettömbje lefogta az utca zaját, így az nem vált zavaróvá.
A hotel megérdemel még pár szót! Első dolgunk volt feltérképezni a trópusi kertet, amiben betonjárdák vezettek keresztül kasul. A szerecsen fűszerárus azonnal üvöltve integetve üdvözölt. A telek jobb szélén egy hatalmas úszómedence volt, melynek közepén egyedi híd ível át. Körülötte ingyenes napágyak sorakoznak, valamint egész nap megy az animátorok bohóckodása. A szálloda egy több emeletes utcafronti főépületből áll, mely közvetlenül az agadiri főutcára nyílik. Ezen kívül több kétemeletes épületblokk van, melyek a szálloda trópusi kertjét a tengerparti út felől határolják. Ezek egyikében laktunk mi is. Kis tó, teknős, vadkacsa, egzotikusnál egzotikus növények és hatalmas terület jellemzi a kertet, ami a szálloda dísze.

Az étkezés bőséges és finom.( Én szeretem az arab ételeket és a tengeri herkentyűket) Mondjuk a menyasszonyom a sok járkálás, és a nem fogára való ételek miatt 5 kg-ot fogyott a nyaralás alatt!!! Szóval hölgyeim, aki nem szereti a halat, kagylót, rákot, erős arab fűszereket és a hagymát, az bátran fogyókúra túrának is felfoghatja a nyaralást
A kert szépsége megragadott ugyan, de a borult, hűvös, szeles időjárás miatt egyre jobban elkeseredtem. Uccu neki, menjünk azért le a partra. Lementünk. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. A parton jobbra kb. 300 méternyire ott magasodott az a kőgát, ami mögött a város ipari kikötője van! Halfeldolgozás, áruszállítás, sok mocsok és mindenféle szenny! Halászháló darabok, haltetemek, műanyag flakonok, csalidarabok, fél pár cipő, miegymás. Nem érdekel!!! Akkor is belemegyek az Óceánba. Húúú, ez nem több 20 foknál, de nem baj, kemény vagyok mint a bakaszar! Úszikálás közben valami érinti a lábamat. 3 négyztetméter alapterületű mocskos nejlon. Úgy úsztam ki, mint akit cápa üldöz. A helyiek meg úgy néztek rám mint egy elmebetegre.- Valóban én voltam az egyetlen, aki abba az óceánnak nevezett ipari mocsokba bemerészkedett. Vert seregként bandukoltunk vissza a hotelbe a menyasszonyommal! Be is vertem három feles vodkát, hogy a hangulatomat az öngyilkosokénak szintjéről egy kicsit felhozzam! Busongva néztük az alacsonyan hömpölygő páragomolyagokat az égen, és átkoztuk magunkat, hoogy ide fizettünk be. Nem baj!!! Fiatalok vagyunk, csak kitalálunk magunknak valami más elfoglaltságot))))))

Az egyik honlapon olvastam, hogy a város déli részén a tengerpart közvetlenül a homokdűnék lábát nyaldossa, így délután elindultunk a part mellett gyalogosan. Menyasszonyom még megjegyezte, hogy érdemes lenne bekennünk magunkat naptejjel, de ingerültségemben teljesen bolondnak néztem. Erősen gesztikulálva mutattam az égen az ott gomolygó felhőket, és cinikusan megkérdeztem, hogy Írországban is eszébe jutna magára naptejet kenni??? Mert az idő hőmérsékletben, és napsütésben is megegyezett az írekével.

A parton a város déli részéig intenzíven gyalogolva másfél óra alatt le lehet érni. Idő közben egyik pillanatról a másikra eltűntek a felhők és kisütött az "AFRIKAI" nap. Lekerült rólam a póló, és szívtam magamba a napsütést! Ki tudja hány percig tart a simogató szánsájn. Elérkezünk a déli dűnékhez. Itt már csak 5 csillagos szállodák találhatóak, amelyeknek a nevében általában benne van a "Dunas" azaz dűnék kifejezés. A szállodák után következő tengerpart valóban a dűnék lábánál van, és délnek haladva percről-percre ritkul a tömeg. 10 perc séta után egyedül érezhettük magunkat az immáron több száz méter széles homokos fövenyen.

A nap sütött, az óceánon az átlagos 1 méter magas hullámok csapkodtak. A dűnék ormára fellkapaszkodva láttam, hogy pár dűnesorral odébb már keménylombú erdő illetve olajfák sorakoznak, így a dűnék sajnos nem a szaharához tartoznak közvetlenül. A víz még mindig hideg volt, ami egész nyaralásunk alatt nem emelkedett 22 c fölé. Ez az óceán hőmérséklete, és punk-tum. A hullámok a földközi tengeren megszokottaknál 10 szer nagyobbak. Én, aki már a California "Beach boyokkal" szörfölgettem gyerekkoromban Los Angeles tengerpartján hónapokig, nagyon tudtam értékelni az évtizede nem látott óceáni hullámokat. Úgynevezett buggie boardot a parti boltokban 20-30 dirhamért lehetett kapni, de normál szörfdeszkát sehol nem láttam sem eladót sem bérelhetőt. Így maradt a body surfing, amihez ugye csak a saját testemtre volt szükség. Ráfeküdtem a hullámra, és siklottam a taraja előtt. Nagyon élveztem.

Este hét körül visszaindultunk a szállodába gyalogszerrel! Már jól ki voltunk fáradva az utazástól, a rossz időn való busongástól, valamint a hullámokban történő pancsolástól. Természetesen mióta kisütött a nap, azóta lángolt zavartalanul. A hotelbe visszaérkezve a tükör előtt nem ismertünk magunkra. Mint a jól megfőtt rákok úgy vöröslöttünk. Vacsora, majd hastáncbemutató. Egy nagyon jól kinéző 25 év körüli helyi egzotikus külsejű lány lejtette a táncot. A végén a menyasszonyom ébresztett, mert a fáradtságtól belealudtam az előadásba. A szobába visszatérve ájulásos alvás következett.
Másnap reggel magunkhoz térve vettük észre, hogy az arcbőrünk az orrunknál és a szemünk alatt fel van dagadva! Úgy leégünk, hogy 1-2 mm vízréteg alakult ki a bőr alatt! Úgy égetett, hogy délelőtt hálát adtunk a Jóistennek a tegnap már megszokott felhőkért. Arcunkon a világ összes hűsítő krémével elindultunk felfedezni a várost.

A főtér olyan nagy, és úgy van lejárólapozva, mint nálunk a hősök tere. A tér szélén áll az UNIPRIX áruház, ami a város egyetlen fix áras boltja!!! A vásárolgatás előtt ide mindenki térjen be, hogy az árakról tájékozódva ne engedje magát túlságosan becsapni. Taxit fogva elmentünk a piacot megnézni, ami egy nagy sík területen fekszik. Portékáik szerint helyezkednek el az árusok. Vannak sorok ahol csak arany van, van ahol csak fűszer, avagy csak bútor. Aranyat venni nem ajánlatos, mert mindenféle értéktelen fémet vegyítenek az aranyba, így trükközve könnyen átverté válhatunk. Megszámlálhatatlan féle-fajta fűszert kínálnak fillérekért.
Délutánra az arcunk már nem sajgott annyira. Elhatároztuk, hogy 100 faktoros naptejjel a testünkön kimerészkedünk az óceánpartra. A szálloda előtti tengerparti sétányon leintettünk egy narancssárga színű (PÖTI ) taxit, melyekből számtalan rohangál az utakon. 1 perc alatt kb. 20 ilyen kocsit tudnál megállítani. A város déli részénél lévő dűnés tengerpartra vitettük magunkat. A fuvardíj 200 Ft. Ezek után csak arra a partszakaszra jártunk, TAXIVAL!!!! Kietlen dűnés tengerpart, egypár tevés ember jött a pupos lovával, hogy tevegeljünk. Kösz nem! A tengerparton rengeteg munkanélküli ember próbál pénzhez jutni. No nem lopnak, mert Marokkó egy bujtatott rendőrállam, így a bűnözés is kisebb mint nálunk. Mindegy hogy mit, csak el tudjon adni valamit. Van aki masszírozni akar, van aki hideg üdítőt, vagy csokit árul. Más arganaolajat, vagy különféle giccses kulcstartót próbál rádtukmálni. A legjobb az a srác volt, aki a tengerparti homokban talált kavicsokat árulta! Előttünk 10 méterrel lehajolt a homokba, felvett egy kavicsot, és egy dírhamért el akarta nekünk adni! Ötletes!!!

Este az idegenvezetővel beszéltünk autóbérlés ügyében. Nagyon segítőkésznek mutatkozott a lány. Rögtön telefonált, és közölte, hogy 13.000 Ft/ napra légkondis Renault Thaliát tud szerezni totál biztosítással és korlátlan kilométerrel. A kocsit a szállodába hozzák, és érte is jönnek. Korábban a városban körbenézve 12-15 ezer közt szóródva láttuk a hasonló kocsik napi bérleti díját. Valamelyik internetes oldalon olvastam, hogy a bérbeadók a biztosítással szoktak trükközni, és ha megbuherált biztosítással csinálsz balesetet, akkor horrorisztikus összegeket tudnak belőled kisajtolni. Így a biztos, idegenvezető által ajánlott mellett döntöttünk. A beszélgetésünket a szállodáéban lakó másik magyar pár is hallotta, akik beszélgetést kezdeményeztek velünk. Az estét már együtt iszogatással töltöttük, miközben kifejtettem megvető véleményemet azokról a konzerv turista utakról, ahol a szerencsétlen turistát állat módjára hajtják azt egyik kötelező látnivalótól a másikig! És mindenhol adnak 10 percet fényképezésre. ÁÁÁÁÁÁÁ
Az ő véleményük is megegyezett a mienkkel ezen a téren, így csatlakoztak hozzánk túráinkon.

Másnap reggel hétre egy fiatal szimpatikus srác hozta a kocsit, ami szép tiszta volt, kifogástalan műszaki állapotban. Elindultunk északra Essauirába, ami 190 km távolságra van Agadírtól. Csodás tengerparti út, lájtosan úgy 3 óra kocsival. Eltévedni nem lehet, mivel csak egy út van lebetonozva. Út közben nem nagyon álltunk meg, mivel inkább a lakott településekre akartuk csekély kis időnket fordítani. Egy alkalommal azért kivételt tettünk. Az útikönyvek egyfolytában arról írnak, hogy a nagy szárasság miatt a környéken egyedüliként megélő argana fára az éhes kecskék érdekes módon felmásznak, és a fa lombkoronájában legelik a leveleket. Egy ilyen fánál megálltunk fényképezni.

Egyik pillanatról a máikra a fa mögötti domboldalon megláttuk a felénk rohanó és üvöltöző kecskepásztort, egy nagy husánggal a kezében. Mint akiket áram rázott meg úgy rántottuk magunkat vissza a kocsiba, és csikorgó kerekekkel távoztunk. Utólag jöttünk rá, hogy valószínűleg csak baksist szeretett volna a fotókért kérni a pásztor, és nem feltétlenül az életünket akarta elvenni! No mindegy, azért alaposan betojtunk azokban a pillanatokban.

Essauira városa csodás, a kikötőben utcai árusoktól lehet halat venni, akik a kiválasztott tengeri herkentyűt faszénen azonnal megsütik neked. 2500 Ft-ért ettem sok rákot, langusztát, polipot, lepényhalat, szardellát, bagettet és rengeteg salátát, valamint ittam is. És nem lettem rosszul utána. Viszont az az íz orgia semmihez sem hasonlítható. Nekünk, akik tengeri herkentyűket csak mélyhűtés után ízlelhetünk itthon, az egy ízmenyország. Mindenkinek szeretettel ajánlom, próbálja ki. A városka sikátoros utcáiban csatangolva közel kerülhetsz a helyiek szépen csordogáló délies életritmusához, és elbámészkodhatsz a megannyi üzlet előtti portékahalmok látványában. A város hangulatát szavakba önteni szinte lehetetlen. Rendkívül kellemes és egzotikus, mindenkinek látnia kell.

Essauirátó 190 km Marakesh, ahova szintén egyszerű eljutni, mivel egy majdnem nyíl egyenes betonút visz odáig a kősivatagon keresztül.
Az út két sávos, de forgalom nappal alig van, így a 170 -es átlagot tartva egy kicsit több mint egy óra alatt odaértünk. Azért kapaszkodtam a kormányba. Marakeshbe érve mellénk szegődött egy helyi néger kismotorral, aki megmutatta a pálmaerdőt, ami a város északi részén van, valamint mindenáron el akart vinni a szukba( piac), mer ott mindent féláron adnak, ha vele megyünk. A szukba nem mentünk vele, de kapott 500 Ft-ot a kalauzolásért, amiért rendkívül hálás volt. Úgy vettem észre, hogy ott ezek a kismotorosok abból élnek, hogy az utazó mellé beállnak egy lámpánál, és megkérdezik, hogy segíthetnek-e eljutni valahova. Általában franciául és angolul is beszélnek. Ha igénybe veszed a segítségüket, akkor ezt meg is kell fizetni. Nem állapodtok meg előre semmiféle összegben, rátok van bízva mennyit adtok. A pálmaerdő csodás, keskeny betonút vezet benne, így még sűrűbbnek tűnik a körülötted lévő több százezer pálma. Az út széli parkolókban ( kb 10 darab egymástól pár kilométer távolságokra) tevecsordák állnak 3-4 vezetővel, akik arra várnak, hogy jöjjenek a túristabuszok, és tevegeltethessék a gazdag nyugatit. Mi szerencsére akkor érkeztünk a pálmaerdőbe, mikor egyetlen csoport sem volt. Kemény alkuval 30 dirhamért 3-an tevegelhettünk 1 órát. Kis menyasszonyom jött mellettünk gyalog, mert nem mert felülni a teve hátára. Bementünk a pálmaerdő sürűjébe, és Rejtő Jenői hangulatba kerülve billegtem végig az egy órát. Életem egyik legszebb élménye volt. Ilyen környezetet ezidáig csak a National Geographic Chanel-en láttam. Gyönyörű volt.

A kocsihoz visszaérve jó teveszagúan behajtottunk a belváros irányába. A városfalon kívül egy sikátorba leállítottuk a kocsit, és kezdetét vette a nagy séta. A városfalon belül a káosz még nagyobb. Az emberek az utcára ürítenek kis és nagy dolgukat. Mellette 50 fok van, így az egész belső város egy nagy latrinának hatott. Egyik pillanatról a másikra kikeveredtünk a turista övezetbe, ahol már viszonylagos tisztaság uralkodott. A Kotubia mecset szép, egzotikus látvány. Volt olyan helyi, aki be akart minket a mecsetbe vinni, de nem kértünk belőle, mert ha elkapnak megbüntetnek.
A Jemma el Fna tér csodás. Valóban az ezeregy éjszaka csodája elevenedik meg. Európai embernek szinte felfoghatatlan az a káosz, ami ott mégis valamilyen szervezettség mentén folyik. Kigyóbűvölők, akik egy fényképért 2500 Ft-ot kértek, de 100 Ft.-nyi dirhamnak is nagyon örültek, mikor határozottan a kezükbe nyomktam. A 3 deci frissen facsart narancslé 60 Ft. Mikor a téren lévő koldus kislánynak vettem egy pohárral, majdnem sírva fakadt, úgy örült. Mondjuk én is majdnem sírva fakadtam, amilyen mohósággal megitta az a kis szerencsétlen. Onnan irány a szuk (piac). Sikátor sikátor hátán. Ezek a kis utcácskák felül be vannak fedve ami labirintus jelleget kölcsönöz a helynek. De legalább 1 millió ember hömpölyög körülötted, ezért nem kell félni az elhagyatottságtól. A sikátorok mindkét oldalán kis barlangszerű boltocskák, kézműves műhelyek vannak. Úgy éreztem magam, mint aki 500 évet visszament az időben.
Több mint egy órás tömeggel való sodródás után valahogy kikászálódtunk a sikátor rendszerből, és vissza botladoztunk az autóig. Irány Agadir. Éjszaka az út megtelik kamionokkal, így haza csak hajnaltájt értünk. Ráadásul a két város távolságát lerövidítendő az Atlasz hegyláncain és hágóin keresztül vezető utat választottuk, amin a kb. 300 km alatt vagy 500 darab 90 fokos kanyar van. El lehet képzelni azt a tempót amivel haladni tudtunk. Másnap a medence partján kókadoztunk, és ittuk az igencsak vízizű Marokkói sört.

Következő nap délre indultunk ugyanezzel a kocsival. Lementünk kb. 300 km-t Gulemin-ig. Ezt a várost már a turista térképek nem jelölik. Innen már a homokos, sziklás sivatag kezdődik. Az igazi homokdűnék pedig a szárazföld irányába vagy száz kilométernyire vannak. A városban kószáltunk kicsit. Úgy néztek ránk, mint az UFÓ-k ra. Fehér embert, főleg turistát nem láthatnak gyakran. Nem voltak koldusok, ha fényképeztük őket nem rohantak baksisért, hanem örültek, hogy a nagy fehér hittérítők figyelnek rájuk. Mosolyogtak, integetek, puszikat dobáltak. Itt már szinte csak régi Land Roverekkel jártak a helyiek. A terepjárók legalább 40 évesek voltak, és látszott rajtuk, hogy mindenhol javítgatva lettek. A helyi emberekről szinte sütött a nyomor. Amíg a médián keresztül nem értesülhettek a világban lévő viszonylagos jólátről, addig ezen állapotukat nem tekinthették sorscsapásnak, hiszen ez volt a természetes. De látni lehetett, hogy a vályogból készített kalyibák tetején sok helyen már ott figyelt a szatelit tányér. A szegénység ellenére az emberekben még benne volt a déli népekre jellemző életvidámság. A városon keresztül vezető úton tovább haladhattunk volna Nyugat-Szahara irányába, ami már nem volt annyira messze( kb 100 km), de egyre gyakrabban voltak az úton szögesdróttal és kerékvetővel ellátott katonai ellenőrző-áteresztő pontok, ahol zord gépfegyveres katonák álltak, így a jobbra fordulás mellett döntöttünk. Láttunk egy táblát, melyen ki volt írva, hogy ezen az úton melyik település milyen messze van. Ki volt írva pl.: Dakar 2224 Km. Húúúúúú

Gulemimnél jobbra fordulva egysávos betonozott úton kb 80 km-t tettünk meg Sidi Ifni tengerparti városáig, ahol szintén nem nagyon láttak turistát. Mikor az út szélén a kietlen kősivatagban megálltunk fotózni a néhány életben lévő kaktuszt, aki arra járt kocsival mind megállt, és kérdezte PROBLEM??? Ott lehetett látni az igazi berber vendégszeretetet. Sidi-Ifnitől északra Tiznit irányába végig a hol dűnés, hol sziklás tengerparton visz az út. Megálltunk strandolni egy sziklafal tövében lévő homokos kietlen parton, ahol 2 méteres hullámok voltak. A sziklafalban a Máltai azúrablak ikertestvére volt látható. De nem egy, hanem három egymástól 1-2 kilométer távolságra. Megvártuk az apályt, és átsétáltunk száraz lábbal alattuk.
Itt is beesteledett, nyomás haza.

Ezután Agadiroztunk. A parton összeismerkedtünk egy helyi sráccal, aki elmondta, hogy nem érti ezeket az európaiakat! Agadírban az időjárás általában a téli hónapokban csapadékmentes, míg a nyári és őszi hónapokban igen párás. Ő személy szerint minden nap 2 km-t úszik az óceánban( Lehet, hogy a helyi Sirillával akadtam össze) de azt mondta tűrhető. 18 fok alá nem nagyon megy a víz hőmérséklete. (Szerinte) Egyszóval én biztos hogy egyszer visszamegyek még, de nem nyáron, hanem vagy szilveszter környékén, avagy tavasszal március környékén. Állítólag csodás, mert még minden zöld és nem ég ki a környék teljesen.

Fogadtunk egy taxist, és felmentünk a város felett lévő várromhoz. A taxis nagy hévvel németül, angolul és franciául keverve mondanivalóját elmagyarázta, hogy a várost a 60-as években egy hatalmas földrengés elpusztította, és csak a várrom (kashba) mögötti völgyben sátrakban élő berberek úszták meg nagyobb áldozatok nélkül a természeti katasztrófát. A várromot azóta újítják fel. Olyan lehet, mint a Barcelonában lévő Szent Család templom, mivel közel 40 év alatt csupán a feláét tudták elkészíteni. Pedig tényleg csak valami hevenyészett falat próbálnak felhúzni. Na mindegy," Övék a vár, maguknak építik."

És szépen lassan rá kellett döbbenünk, hogy ez a csodás nyaralás véget is ért, mint ahogy minden véget ér egyszer az ember életében. Fájó szívvel, és a visszatérés ígéretével intettünk búcsút a csodás Marokkónak. Az eddig soha nem látott, és televízión keresztül meg nem tapasztalható nyomor, mellyel a marakesh-i sikátorokba, valamint a Gulemimi és Sidi-Ifni-i környéken találkoztunk sokkal érzékenyebbé tett bennünket az elesettekkel való együttérzésre. Azóta saját életünk anyagi nehézségeit már nem éljük meg annyira intenzíven, mivel szembesültünk a nyomor igazán mély bugyraival. Marokkóhoz képest Tunézia( ahol a következő évben jártam) tényleg Afrika Svájcának számít, holott azért ott sem kolbászból van a kerítés. És Marokkó az afrikai országok rangsorában még gazdagnak számít. Mi lehet közép afrikában? Ha a Jóisten is segít, egyszer saját szememmel is láthatom az ottani emberek mindennapjait, és remélem valamilyen formában tudok nekik segíteni. Ha mással nem a turizmus által generált jövedelemmel.

Fajszi Bence

A szerző írásai Az Útikalauzban

Fajszi Bence: Agadír, Essauira, Marakesh, Gulemin, Sidi Ifni - Marokkó - 2003

Fajszi Bence: Autóval a görög szárazföldön és a Peloponnézoszon - 2006

Fajszi Bence: Dubai és az Egyesült Arab Emírségek - Csodaország épülőfélben - 2007

Fajszi Bence: Önállóan felfedezni Tunéziát - 2004

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu



Forrás: http://www.utikalauz.hu/index.php?p=folap&id=773
© BTSZ Bt. 1997-2009 - Minden jog fenntartva