Bokor Gitta: Székelyföldön pünkösdkor - a csíksomlyói búcsú - 2005.

Kedves beszámoló az első erdélyi kirándulásról - érdekes képekkel

Nagyon sok szépet meséltek magyarországi barátaink a Székelyföldről, ők gyakran utaznak el oda. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az ő barátaik velük együtt minket is meghívtak a Hargitára egy házavató ünnepségre, melyet úgy rendeztek meg, hogy egybeessen a székely nép nagy ünnepével, a pünkösdi csíksomlyói búcsúval.

2005.május 12-én hajnali kettőkor indultunk el itthonról, s csatlakoztunk a többiekhez, mire a román határra értünk, már több autóból álló karavánná lettünk. Az első pihenős parkolóban mindenkivel összeismerkedtünk, s már itt láttuk, hogy egy nagyon jó, vidám társaságba kerültünk.
Valamikor a nyolcvanas évek elején jártunk erre Bulgáriába menet, a szép táj ugyan megmaradt halványan az emlékezetemben, de most újra és újra elcsodálkoztam. A tavaszi színekben pompázó táj meseszép volt. A zöld nagyon zöld és mezei virág nyílik mindenütt. Az útszéleken nemcsak lovak, tehenek is húzták a szekeret, de Kolozsvár belvárosában még szamár vontatta kárét is láthattunk. Mintha visszamentünk volna sok-sok évet az időben. Többször megálltunk egy rövid pihenőre, nagyszerű érzés volt látni a történelemből és az irodalomból jól ismert helységeket, tájakat.
Délután öt óra felé érkeztünk meg a Csíkszeredához közeli szállásunkra, a Hargitára. A hegy tetején épült nyaralókból csodálatos kilátás nyílik a Csiki-medencére és a városra. Ott már finom székely vacsorával vártak bennünket a házigazda barátai. Tipikus erdélyi ételeket tettek elénk, tárkonyos salátalevest, puliszkát, vadpörköltet. A kedves fogadtatás és üdvözlés, s a vacsora után még beszélgettünk, sétáltunk is néhányan kint a jó levegőn, aztán a fáradtságtól hamar el is aludtunk.
Említették barátaink, hogy ez itt Erdély leghidegebb része, fel is voltunk szerelkezve alaposan meleg ruhákkal, az éjjel hideg is volt, azt mondták zéro fok van. Érdekes, hogy mégis csodálatos meleg hajnalra ébredtünk. Korán keltünk, mert kár lett volna az időt alvással tölteni, s már mindent bearanyozott a nap. A fűszálakon hajnali harmat csillogott és virág mindenütt és minden színben. Hát ilyen szépet még nem láttam! Amerre szem ellát mindenütt kankalin, ibolya, vadárvácska és még ki tudja milyen virág, van amit csak a régi mesekönyvekből ismerhettem, hiszen a mi tájainkon a mezőgazdasági permetezésekkel ez már mind kiveszett.
A társaság kisebb csoportokba osztódott, mindenki ment valamerre. Barátaink meglepetést készítettek számunkra, s elvittek egy egész napos kirándulásra, úticél a Békás-szoros volt. Akkor még elég kátyús utak voltak arrafelé, azóta talán már megcsinálták, ezért lassan mentünk, de nem is bántuk, hiszen volt látnivaló bőven. Láthattuk Csikszeredát, átmentünk az Olt folyón, Gyergyószentmiklóson megnéztük az örmény templomot. Apafi Mihály 1672-ben ide is telepített Moldvából elűzött örményeket, akiket később áttéritettek katolikus hitre, de megtartották szertartásukat s nyelvüket. Talán már kevesen vannak, de ma is élnek itt.
Az úton sokszor megálltunk megcsodálni a virágokat, a zöld bársonynak tűnő fűvel benőtt domboldalakat, ahol a Maros vize vékony érben csordogált. Ittunk forrásvizet és ettünk kürtőskalácsot. Az út szerpentinessé vált, a magasból messzire elláttunk. Megérkeztünk a sokat emlegetett Gyilkos-tóhoz, nem írom most ide le a történetét, hiszen sokan megtették már ezt ezen a fórumon, csak azt, hogy valóban megdöbbentő látvány, ahogy a fák csonkjai kimeredeznek a vízből. Aztán megláttuk a Békás-szoros szikláit, mellette a sebesen száguldó patakot s nem jutottunk szóhoz a látványtól, de hiába is mondtunk volna bármit, úgysem érti a másik, hiszen a patak dübörgő moraja elnyomott minden más zajt. A magasra meredező sziklákból virágok nőttek ki, legmagasabb pontján egy kereszt áll. Érdekes volt itt is az idő. Amint árnyékba értünk, szinte jeges hideg érintett meg, de a napsütötte helyen lekívánkozott a kabát. Gyalogosan sétálgattunk a szorosban, mások csak autóból nézegették. Kicsit zavaró, hogy autók is járnak ezen a csodálatos helyen, de mit lehet tenni, hisz ez az egyetlen út errefelé. Egyszercsak egy tehéncsordával találtuk szembe magunkat,(4. kép) gazdája terelte őket valahová, talán a vásárra, mígnem az egyik kanyarulatban felbukkant egy emeletes luxusbusz.

Ez a hirtelen kialakult ellentét jellemzi az egész Erdélyt is, hiszen a szekérrel közlekedők között mindig felbukkan egy-egy drága terepjáró, vagy a kis falu székely házai közt egy dombon kimagaslik az újgazdag villa.
A Békás-szoros kanyargós útja mellett több helyen felállított sátrakban mindenféle népművészeti tárgyat árulnak. Szemnek szép minden, főleg a fafaragások, a szőttesek, az agyagedények, ajándéktárgyat mindenki találhat itt. Az időt nem is érzékeltük itt, miután beültünk az autóba éreztük csak, hogy kellemesen elfáradtunk. A hazafelé út hasonlóan szép és érdekes volt.
Mádéfalván megnéztük a 200 elesett székely emlékmüvét, amelyet az ún. Mádéfalvi veszedelem emlékére állitottak. 1764. január 7-én a katonaság lerohanta a kényszersorozás ellen tiltakozó csiki székelyeket s kétszázan estek áldozatul. Ezután tömeges kivándorlás következett Moldvába majd onnan Bukovinába.
Megcsodáltuk az útmenti szép székelykapukat, csodaszép fafaragások. Igyekeztük megjegyezni a számunkra furcsa hangzású és hosszú faluneveket, a legérdekesebbnek Gyergyótekerőpatak tűnt. Találkoztunk zászlóvivő fiatalok csoportjaival, akik gyalogosan a másnapi búcsúba igyekeztek. Megható volt számomra, hiszen az ilyen búcsús menetet csak nagymamám elbeszéléseiből ismertem, a két háború között ő is így járt búcsút. Késő délután értünk haza s a vacsora után még hosszú ideig beszélgettünk a társaság tagjaival az élményekről.
Szombaton kora reggel szedelőzködtünk a csíksomlyói búcsúba. Barátaink már jártak itt, tudták, hogy sietni kell, mert az utak le lesznek zárva. Az ünnepi mise délután egykor kezdődött, mi már kilenckor Csíkszeredába értünk, de akkorra rengetegen voltunk.Szép rendezett sorokban vonultak az emberek, sokan népviseletben, férfiak lobogókat vittek, melyről leolvashattuk a falu nevét, ahonnan jöttek. Néhányan ütemesen kolompoltak, más csoportok énekeltek, imádkoztak. Az út szélén árusok hosszú sora. Csíkszereda már egybenőtt Csíksomlyóval, csak egy tábla jelzi a határt. Mi négyen igyekeztünk egymást szem elől nem téveszteni, mert ebben a tömegben lehetetlen egymásra találni. Elértük a kegytemplomot, ahol zúgtak a harangok. A fák alatt megpihentünk egy rövid időre és hátizsákjainkba raktuk a levetett fölösleges ruhadarabokat. Mindenki figyelmeztetett, hogy kabát, esernyő legyen velünk, mert elkaphat az eső. Hát ezen a szép napon ilyesmire nem volt szükség, ragyogó napsütés fogadott és igen meleg volt. Hosszú sorokban mentünk fel a hegyek közti völgybe, melyet Nyeregnek neveznek.Előttünk és mögöttünk tarka ruhás színpompás menet. A helyszínen rendezett csoportokban álltak az emberek, minden csoport, azaz keresztalja a számára kijelölt helyen állt, magasra tartott lobogókon olvashattuk a település nevét. Ahogy sorban a helyszínre érkeztünk, a hangosbemondón keresztül üdvözölték az egyes csoportokat, így hallottuk, hogy a világ minden tájáról érkeztek ide magyarok.
A hétfői helyi lapokban olvastam, hogy hatszázezerre becsülték a tömeget. Mindenki fegyelmezett volt, semmiféle rendbontást vagy hangoskodást nem tapasztaltunk, de talán még orvosi segítségre sem volt szüksége senkinek, nem láttunk ilyesmit, pedig hosszú ideig tartott a szentmise, s a harangszentelés Utána elénekeltük a pápai, majd a magyar, végül a székely himnuszt. Ehhez hasonló csodálatos érzést nem mindig lehet átélni. A világ minden tájáról összegyűlt embertömeg egy nyelven - magyarul énekel. Négy óra is elmúlt talán, amikor rendezetten lefelé indultunk a hegyről. Igaz, most már nemcsak egy sorban, hanem mindenki arra, amerre legközelebb esett az út, s így a zöld hegyoldal tarkállott a színes ruháktól. Mire leértünk a kegytemplomhoz s csak az egy széles utcára korlátozódott a menet, újra sokan lettünk, csak lépésben tudtunk haladni. Ekkor már mindenki nagyon fáradt volt, s itt vettük észre, hogy a tűző napon alaposan leégett az arcunk. Igaz, az esernyőt felhúzhattuk volna árnyékolónak, de nem akartuk, hogy a mögöttünk lévőket akadályozzuk. Mindenki érezte a fáradtságot, szomjasak voltunk, de senki sem panaszkodott. A tömegben rengeteg volt a fiatal, a kisgyerek, de nagyon sok az idős ember is. Az egyik fekete ruhás néni, aki nyolcvan éves biztosan volt, szaporán szedte a lábait a közelünkben, s meséli a mögötte siető hasonló korú /tán falubeli/ ismerősének, hogy igen szép napja volt ma "s csak ettem s csak ittam, egész nap elvendégeltek" mondta, s ezt azonnal feljegyeztem. Lenne mit tanulnunk tőle nekünk, akik már nagyon elkényelmesedtünk, hiszen elfáradunk néhány órás gyaloglás után, ő meg talán egy másik faluba tartott gyalog.
Boldogan ültünk be az autóba, de az nem startolt, lemerült az akku. Nem sok időnk volt gondolkodni, hogy mitévők legyünk, ott termett egy autó, fiatal lány vezette s egy pillanat alatt meghúzatott, megköszönni is alig tudtuk, mert amilyen gyorsan ott termett, olyan gyorsan el is tűnt.
"Otthon" a szálláshelyünkön épp csak lemostuk magunkról az út porát, nemsokára jöttek a vendégek a házavató ünnepségre. A házigazdák meghívták mindazokat, akik segítettek felépíteni a nyaralókat. Igy nekünk is alkalmunk volt megismerkedni az itt élő kedves székely emberekkel. A vacsora jófajta magyaros halászlé, túróscsusza volt, utána zenekar dobta fel a hangulatot, s tánccal, énekszóval és beszélgetéssel késő éjjel zártuk ezt a szép napot.
Pünkösdvasárnap férjemmel kora reggel beautóztunk a városba, hogy részt vegyünk a hétórai szentmisén. Nem gondoltuk volna, hogy az utak most is le lesznek zárva, így szednünk kellett a lábainkat, hogy idöben odaérjünk a kegytemplomhoz. Elámultunk azon, hogy fiatalok csoportjai jönnek le a hegyről, akik egész éjjel ott virrasztottak és imádkoztak. Porosak, fáradtak voltak, mégis vidámak. A templomban újabb meglepetés várt. Zsúfolásig tömve volt. Látszott az arcokon s a ruházatokon, hogy a többség nem aludt az éjjel, legalábbis nem kényelmes ágyban. Hát azt hiszem, ez az igazi hitbeli zarándoklat.
Szívesen maradtunk volna mise után még itt nézelődni, de barátainkkal találkozót beszéltünk meg, mert velük együtt minket is meghívtak az ő székely barátaik egy kirándulásra az Ezeréves Határhoz. Sajnos ez elmaradt, mivel az autó, amelyikbe mindannyian befértünk volna, megint nem startolt, szerelőhöz kellett vinni. Miután ez megoldódott, tébláboltunk csak, mindenki elment már valamerre, aztán egy hirtelen ötlettel sétálni indultunk mi négyen. Kicsit félve talán, mert hallottuk, hogy errefelé medvék is vannak. Erdei ösvényen vezetett az út, gyűjtögettünk mindenféle virágot, meg pici fenyőfácskákat, mígnem egy tisztásra értünk, ahol egy kislányt és két lovat találtunk. Meg is kérdeztük tőle, igaz-e, hogy vannak erre medvék? Mire ő nagyon talpraesetten azt felelte: vannak hát, de nem hallottam, hogy valaha is embert evett vóna, csak ne menjenek be a bozótok közé. S te nem félsz?- kérdeztük. Nem hát, feleli, ha medve jönne, horkantanak a lovak. Elmesélte még, hogy a tisztás az övék, a szülei most elmentek megnézni a másik legelőt itt a közelben. Vasárnap lévén kijött az egész család itt főztek s ebédeltek, hogy ne üresen menjenek haza, megrakják a kocsit tüzelni való fával. Kicsit bátortalanabbul - a medvék miatt - tovább sétáltunk, találtunk egy másik csodálatos tisztást, telis-tele nyíló ibolyával. Odasütött a nap, hát le is heveredtünk, szagoltuk az ibolyát, hallgattuk a csendet és úgy éreztük, hogy ez itt most a világ legszebb helye s nagyon-nagyon jó itt nekünk.
Mire visszafelé ballagtunk, már megjöttek a kislány szülei is, s mi örömmel álltunk meg még néhány szóra, hogy ízes székely beszédet halljunk.
Késő délután újra együtt volt a társaság, de már kicsit szomorúbb hangulatban, hiszen vége lett ennek a szép kirándulásnak. Hétfőn kora reggel elbúcsúztunk egymástól, s haza indultunk. Barátainkkal két autóval együtt utaztunk, hogy hazafelé még megmutathassanak néhány szép helyet, így láthattuk Székelyudvarhelyt, megálltunk a Medve-tónál, Farkaslakán Tamási Áron sírjánál s Korondon vásárolgattunk.
Ezúton is köszönjük barátainknak és mindenkinek, akik által láthattuk, s megismerhettük Erdélyt s a székely nép életébe egy kis bepillantást nyerhettünk s igy gazdagabbak lettünk sok szép élménnyel.

Bokor Gitta

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) - E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.