Balogh Anikó: Urbinoban húsvét után – 1999

Időpont: 1999, április 5-12
Helyszin: Urbino, Olaszország

Minden idézet Szerb Antal műveiből származik (A Harmadik Torony, megjelent a Gondolatok a könyvtárban c. kötetben, Nell Gwynn csókja, megjelent a Szerelem a palackban c. kötetben)
Előljáróban néhány praktikus információ:
Árak: sajnos a forint rengeteget romlott az elmúlt két év alatt. Akkor még 1000 ITL kb. 100 ft-nak felelt meg, most már ez olyan 130.
– A kaja még mindig nagyon drága, néhány példa. Egy vacsora étteremben (középkategóriájú) 25 000 ITL ez egyenlő két pizzával, fél liter ásványviz, 3 deci bor. Egy pizza/tészta 7-8000 lira. A boltban sem sokkal olcsóbb a mindennapi. Úgy általánosságban minden majdnem kétszer annyiba kerül, mint itthon.
– utazás: Budapest-Velence vonattal 22 000 Ft. A Vistában intézték a foglalásomat, nagyon kedvesek voltak. Plusz kusett 3400 Ft (28 000 ITL). A kusettet a vonaton is meg lehet venni, de biztosabb, ha foglalva van, ld. a beszámolóban. Vonatjegy Olaszországon belül, pl. Velence-Rimini 22 000 lira (kb. 250 km) Ha Intercityvel mész, akkor erre még az ún. kiegészitést is rá kell fizetni, ami viszont nem is helyfoglalás, csak pótdij, ez esetben 8000 ITL. Benzin: én ugyan nem értek hozzá, de egy teljes tankolásért fizettünk 36 000 lirát, ezzel asszem olyan 300-350 km.-t mentünk. Igaz, ez nem bezin volt, hanem gas, nem tudom, ez mit takar.
– szállodában egy kétágyas kb. 55 000 ITL, és ez olcsónak számit. Más most nem jut az eszembe, esetleges kérdésekre örömmel válaszolok!
Ime a leirás:
D. (olasz egyetemista, több éve haverkodunk, levelezünk, most meghivott a tavaszi szünetre) .
Szóval az éjszakai vonattal mentem, kusettben, tök egyedül. Egész jó lett volna, csak a három határon hatszor ébresztettek fel, ráadásul a magyar vámos a pénzemet akarta látni, amit a bőröndöm mélyére rejtettem, dühösen, és szándékosan lassan pakoltam ki. Ráadásul a szemet disznó meglátta a D. levelét, és még azt is meg akarta nézni, vajon minek? De el se olvasta, csak belekotorászott a borítékba. A levelet egyébként azért vittem magammal, hogy bizonyítékokkal igazoljam meghívásomat, nem mint puttana ungherese megyek ki. A hivatalnak packázásai. Az olasz vámos viszont az összes gyógyszeremet nézte meg, orromra mutogatva közöltem, hogy: -Allergy!!! Nehéz lehet a dealerek élete.
Reggelre Velencébe értünk, én innovatívan leugrottam Mestre-n, hátha el tudok kapni egy korábbi vonatot. Ez sikerült is, felpattantam a Trieszt-Salerno IC-re, mint kiderült vesztemre, ugyanis húsvét után mindenki ment vissza a csizma másik végére, és hogy Sz. A.-t idézzem “az olaszok a bőröndjeikkel verték egymást a beszálláskor”. Szardíniaként bezsúfolódtam a vécé mellé, egy ferrarai tanárnő, egy san franciscoi srác, és egy fogszabályozós csaj társaságában, őket később követte a kövér, agresszív olasz nő, aki követelte, hogy menjünk beljebb. “Non e possibile.- közöltem, mire érthetetlen letolásban részesültem. “I don’t speak too much Italian,” mondtam megrovóan. Az amerikai gyerekkel filmélményeinket vitattuk meg, Shakespeare in Love, stb. Világfalu.
Nagy nehezen Bolognába értünk, átszálltam egy kellemes helyi vonatra és Riminibe érkeztem. A vasútállomáson persze senki, remegő lábakkal támolyogtam le a vonatról, és telefonáltam D.-nek. Hol vagy, Velencében? – nyögte izgatottan. Nem, mondom, itt vagyok a rimini állomáson. Nem latlak!!! Mér, mondom, te is itt vagy? De akkor mar jött is valami kis olasz a telefonnal, először nem is ismertem meg.
Ezután kocsiba pattantunk, és átmentünk Urbinóba. Urbino kb. 60 km-re van Riminitől, elég sokat mentünk az autópályán.

Urbino fő nevezetessége, a hercegi palotában a Két Torony (I Due Torri),
Az első nap szállodában aludtunk, mivel a kollégium meg nem volt nyitva. Maga a város teljesen 16. századi, egy bizonyos Montefeltro család volt mindig a Duca (duke, herceg, vagy mifene). Ez az az érdekes külsejű úriember, akinek a páros portréját láttuk is az Uffiziben, olyan furcsa orra van. Na, erről az orról kiderült, hogy az illetőnek fél szeme volt, és ezért felül kivágatott egy darabot az orrából, hogy jobb legyen a térlátása, mert szüksége volt rá a csatakban. Ez a pasi a Duca Federico, ő, illetve a palotája a varos fő nevezetessége. Ezt meg is látogattuk, ld. a továbbiakban.
Világéletemben felnéztem az olaszokra, most sem kellett csalódnom bennük: a varos külsőleg teljesen érintetlen, több száz éves téglaházakból áll. Ehhez képest belülről minden ház szét van verve, betonnal megerősítve, teljesen modernizálva, a külsőt viszont meghagytak eredeti állapotában. Mint egy tojáshéj. És ezekben bőszen laknak, egyetem, boltok, stb. Bemegyünk pl. az egyetemre, ami kívülről normális, kétemeletes reneszánsz téglaház, belül viszont körfolyosók, lépcsőzetes előadótermek, legalább három szint a föld alatt. Rengeteg pénzt költöttek rá, D. mondta is, hogy hány milliárd lírát, amit én nem tudtam hova tenni, köztudott matematikai analfabetizmusomból kifolyólag, mire D. szemleletesen közölte, hogy 24 Ferrari árát. Úgy látszik, itt ez a mértékegység.
Másnap átvonultunk a kollégiumba, amit szinten nem úgy kell elképzelni, mint egy Schönherzet, különálló városrész az egész a zöldövezetben, modern szalagházak, és mindenkinek külön szobája van, amik egy közös előtérre nyílnak, két WC, két zuhanyozó, és főzősarok.

Kajáról szólva, azért az is egy nagy élmény volt. Mindennap kétszer bevonultunk a városba, a menza ugyanis ott volt egy a már fentebb leirt történelmi épületben, nagy hodály belülről, szokásos kajálda. Általában a következőket ettük: pasta, paradicsomos, gombás, sajtos szósszal, hús, különbözőképpen elkészítve, nekem a rozmaringos ízlett a legjobban, ehhez olajos-ecetes saláta, sajt, esetleg süti. Jól le is fogytam. Ehhez mondjuk az is hozzájárult, hogy mivel hegyi város, ezért napi több tíz méter gyalogoltunk úgy fel, mint le. Az első napokban majd leszakadt a lábam, aztán szépen hozzászoktam. Mondta is D., hogy idejönnek a lányok első évben úgy-ahogy, aztán negyedévre modell lesz belőlük.
A napi program két fénypontja tehát az étkezés volt. Ez egyben társadalmi esemény is, mindig mindenféle olaszokkal ettünk ugyanis. Ezek közül kiemelkedett a Vito nevű, akinek meglepő módon tojássárga színű pihék lebegtek a fején, a szemöldöke, szempillája is szőke volt, viszont ehhez képest egyáltalán nem volt haja. Állandóan turkálta az ételt, szenvedő pofákat vágott és sajnáltatta magát. Barátja Luca, aki viszont hallgatag volt, és csak néhány velős megjegyzést fűzött a társalgáshoz. Megismerkedtünk még egy bizonyos Giovannival, aki barna volt, kopasz, és ijesztő, így képzelem el a reneszánsz útonállókat, vagy katonákat. Ő folyton ölelgette, és csókolgatta D.-t, nem kell azonban megijedni, mert volt barátnője, egy bizonyos kis, kehes Sara, csak szicíliai származású, és ott az emberek között nagyon szoros a fizikai kontaktus. Állítólag.
Angolul ugye nem nagyon beszélt senki, ami azért egy egyetemen meglepő. Ebből kifolyólag én először csak hallgattam, mint a kuka, és igyekeztem minél többet megérteni, ami először nem nagyon ment, a sokféle dialektusból kifolyólag. Szóval el voltam keseredve, ezért tanultam én másfél évig olaszul? Aztán lassan kezdtem belejönni, már a koszovói helyzetről társalogtam, igaz ugyan, hogy szörnyű nyelvtani hibákkal, és akadozva. Aztán mikor utolsó este elmentünk vacsorázni, és megittam egy pohár bort, úgy megeredt a nyelvem, hogy az első percekben meg D. sem vette észre, hogy olaszul beszelek, olyan természetesen ott. Jó módszer, be kéne vezetni!
Sajnos az első és az utolsó előtti nap kivételével ronda idő volt, hideg, zuhogott az eső, bár felőlem akár hóvihar is dühönghetett volna, úgy örültem, hogy ott vagyok.
Különösebb programjaink nem nagyon voltak, éltük az olasz egyetemisták mindennapi eletet, jártunk be a könyvtárba. Megnéztük a Palazzo Ducale-t (hercegi palotát) belülről, itt ismerőst is fedezett fel D., egy bizonyos Raf-ot, aki katonaidejét tölti mint polgári szolgálatos idegenvezetőként. Nagyképűen felkalauzolt minket a harmadik emeletre, ahova egyébként nem engedik be az embereket, és érdektelen barokk festményeket szemléltünk meg. Mindenkit elkápráztattam műveltségemmel, olyan művészettörténeti tényeket nyögtem be, hogy a két fiú csak álmélkodott, nahát, mennyit tudok. Ezen egyébként én magam is meglepődtem, azért speciálisan az olasz művészetről nem tudok túl sokat, de valahogy hirtelen minden beugrott, amit régebben olvastam.
Utolsó előtti napon akartunk menni San Marinóba, de a már említett ronda idő miatt ezt vasárnapra halasztottuk, azzal az érvvel, hogy ha ma az esőben elmegyünk, akkor holnap gyönyörű idő lesz. Ez be is jött, vasárnap tényleg gyönyörű idő volt. A hegyeken keresztül közelítettük meg San Marinót, ami nagy elmény volt, mert eddig mindig elölről láttam a hegyet, most meg oldalról, ahogy kiemelkedik a síkságból, hátborzongató látvány volt. Ennek egy másik előnye is volt: pont a Harmadik Torony alatt parkoltunk, és felmásztunk a lábához. Ezt úgysem tudom leírni, illetve valaki (!) mar előttem sokkal szebben megtette, hadd idézzem:

“A HARMADIK TORONY
Így érkeztünk el egy kis kapuhoz, amire az volt írva: ÚT A HARMADIK TORONYHOZ. Idáig érve a kirándulók lelkesedése elfogyott, kiizzadtak és visszafordultak, a kilátás és a moscato felé. Én továbbmentem, boldogan, megkönnyebbülve, egyedül. A harmadik torony az enyém volt.
A harmadik torony külön áll, a hegy egyik sarkán, mindkét oldalon meredek, megközelíthetetlen sziklán, a város nem ér idáig, és az ember, amíg a gerincen végigmegy, szédül a magasban. Itt, a szabad ormon, erős, hűvös szél fúj, még ebben a hőségben is, úgy képzelem, itt mindig szél lehet.
Leülök a tornyom lábához, és nézem a kilátást, az én kilátásomat. Eddig osztoznom kellett a többi kirándulóval, csacsogón együtt lelkesedni, most megtörténik a lelki birtokbavétel, az egész országrész az enyém. Az egyik oldalon a lankás, városos, gazdag, és alkonyodó Romagna, a tengerig, a másik oldalon az ősi, briganti járta Etruszk Appenninek, és mögöttük húsvéti birodalmamat sejtem, Urbinót, Arezzót, Gubbiót, az egész Umbriát. Ezek a hegyek nagy hegyek, amilyen nagyot csak kívánhat az ember. Azokat a hegyeket, amelyek még magasabbak, nem szeretem. … Az Appenninek emberszabású hegyek, aminthogy az egész olasz táj emberszabású, azért szebb a föld minden más tájánál.
Ülök az olasz táj fölött, az alkonyatban a kékek és az ég alján a vörösek élesebbek, zengőbbek, távolosabbak lesznek, belém száll az olasz táj kimondhatatlan édességű serenitasa, és mostani utamban először boldog vagyok. Boldog a szó antik értelmében, amely szerint a gyermek nem lehet boldog: teljes. Semmi sem hiányzik. A Harmadik Torony az enyém. Én magam az enyém vagyok. És önmagamnak elégséges, egyedül vagyok. “

Továbbmentünk a város felé, és meglátogattuk a másik két tornyot is, értelemszerűen. Eddig én még ezekben nem voltam, mert sajnáltam a belépőre a pénzt, de azért most érdemes volt bemenni, különösen D. élvezte a régi fegyverek kiállítását. Én ezt borzasztóan untam. A tornyok egyébként elég félelmetesek, amikor kimész a tetejére a lábad alatt a padlón oldalt lyukak vannak, ahol le lehet látni több tíz méterrel lejjebb, meg úgy egyébként is a szikláról, el lehet képzelni, hogy milyen jól ereztem magam a tériszonyommal, a falakhoz tapadva, remegő lábbal araszoltam, nyöszörögtem, és hisztérikusan üvöltöztem szegény D.-vel, aki azt bizonygatta, hogy nem is olyan szörnyű. A további tornyoknál meg is maradtam a biztonságos zárt belső tereknél.
Aztán hál’ istennek nem volt több torony, besétáltunk a varosba, bazárok közé, boltokba, főtérre, stb. Ettünk nagyon finom helyi specialitás szendvicseket, amik érdekes módon fűszeres krumplipürével voltak töltve.
Sok írnivalóm mar nincs, az utolsó nap ki akartunk meg menni a tengerpartra, de mire Riminibe értünk éppen indult egy vonat, felugrottam.
A hazafelé vezető utam eseménydús volt. Nem volt ugyanis visszafelé kusettjegyem, és a kalauz közölte, hogy nem is lesz, mert egy olasz diákcsoport minden helyet lefoglalt. Hosszas fejtörés után végül bekvártélyozott a raktárfülkébe, ahol normális körülmények között a plédek és ágyneműk foglalnak helyet, nem óhajtottam ugyanis plusz pénzeket fizetni a hálókocsiért. Hasonló sorsa jutott egy jól szitualt, negyvenes ideggyógyász prof is, aki Velencéből jött haza egy neurológiai konferenciáról. A visszafelé utat végigaludtam, mint egy mormota, félálomban nyújtva át útlevelemet. Pedig állítólag még a mozdony is lerobbant, több órát álltunk, ezt se vettem észre. A prof közben savanyúan olvasta az én könyveimet, sajnos csak Vernét (Utazás a Holdba), és Passuth Lászlót hoztam magammal, próbaképpen Caravaggio életét, olyan unalmas volt, hogy meg az én bicskám is beletörött.
Reggel áthurcolkodtunk a szomszéd fülkébe, mert a kalauznak kellett a hely, ill. nem is a kalauznak, hanem a plédeknek. Meg is ismerkedtem a középiskolás csoport két tanárával, jóképű középkorú úriemberekkel, többet beszeltem olaszul Gyékényestől Pestig, mint azelőtt egész heten. Budapest térképeket nézegettünk az olaszokkal, városnézési terveket vitattunk meg, ettünk, és hatalmasakat röhögtünk. Az egyik (Renzo) megkínált a csomagból, amit a felesége készített és elgondolkozva forgatta a kezében az átlátszó nejlonzacskót, ami egy banánt tartalmazott, és a gondos feleség rá is írta egy cédulára, hogy banane. Mintha nem lehetne egyébként észrevenni, tűnődött Renzo. A prof sértetten, elhanyagolva gubbasztott mellettem, a nem olasz pasik nagyon tudják utálni az olasz pasikat, hogy egy szentenciával fejezzem be. Van is rá okuk, tegyük hozzá. Aztán befutottunk a Keletibe, búcsút vettem az olaszoktól, és a proftól, aki közölte, hogy ha szklerózis multiplexem lesz, akkor nyugodtan forduljak hozzá, és hazavonszoltam magam.

Balogh Anikó

A szerző további írásai

Balogh Anikó: Costinesti – Fekete-tenger – Románia – 1998

Balogh Anikó: Cserhát, Nógrád – 2005

Balogh Anikó: Dél-olasz vulkántúra – 2007

Balogh Anikó: Kairó – Egyiptom – 2000

Balogh Anikó: Nagyvárad – Románia – 1998

Balogh Anikó: Prága – Csehország – 1998

Balogh Anikó: Szlovákia, Kriván-hegymászás – 2003

Balogh Anikó: Szlovénia, Júliai Alpok – 2005

Balogh Anikó: Urbinoban húsvét után – 1999

Balogh Anikó: Velence – 1998