Bolla Anna: Székelyföldi körutazás – Románia – 2007

Bolla Anna: Székelyföldi körutazás – Románia – 2007

Bánffyhunyadtól Segesvárig másfél tucatnyi ismert helyet járhatunk végig Anna szubjektív naplójával. Kalauzunk a fontosabb látnivalók bemutatása mellett élményeit is megosztja velünk. Az írást szép képek illusztrálják

Magyarországon dolgozó erdélyi barátaink hívtak meg minket, ha a nyári szünetben hazalátogatnak, menjünk velük. Egy 6 személyes kisbusszal tudtunk menni. Így feleződött a benzin költség, és útközben is lehetett beszélgetni. Úgy gondoltuk, helyi ismerősökkel sokkal több mindent láthatunk. Nem is kellett csalatkoznunk.

2007. augusztus 4-én hajnali 2-kor indultunk. Hátul nagyon kényelmesek voltak az ülések, jó nagy hely volt a lábunknak. Végig a barátunk vezetett. Aminek nem csak az volt az oka, hogy neki több helyismerete volt, hanem az elképesztő vezetési stílusnak is, ami ott uralkodott. Hogy haladni tudjunk, elég gyorsan kellett vezetni, de közben őrült előzéseket kellett csinálni és túlélni.. Az utakon bármikor felbukkanhatott a semmiből egy ló, vagy egy tehén.
Útközben a magyar szakaszon nem sok mindent láttunk, mert sötét volt. A határt Ártándnál léptük át, ami a túlsó oldalon Bors. Az órát egy órával előbbre kellett állítani. Korábban nálunk nagyon meleg volt, de most elég hűvösnek éreztük az időt.
A Királyhágón álltunk meg először, esett az eső és 16-17 fok volt összesen. Utazáshoz éppen elég. A parkolóban nézelődtünk egy kicsit. (WC 1 Lej). Az út minősége a vártnál sokkal jobb volt és később sem volt annyira rossz, mint azt előzetesen vártuk. Bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert kisbusszal nem éreztük annyira a kisebb gödröket.

Bánffyhunyadnál megláttuk azokat a csicsás házakat, amiket a férjem korábban már látott. Teljesen kicsipkézett bádogból, rengeteg toronnyal, de egyetlen házban sem laknak. A templom a főút szélén áll, mellette parkoltunk le. Éppen akkor jöttek ki látogatók és odaadták nekünk a szó szerint NAGY kulcsot. Egyedül nézhettünk körbe, fizetni nem kellett. Ha nincs a templomnál senki, a mellette lévő parókián kérhető el a kulcs. Jellegzetes erdélyi református templom, tele kék és piros hímzett terítőkkel, falvédőkkel. A templom mennyezete festett fakazettás.

Kolozsváron a város szélén mentünk át, elég nagy dugó volt és maga a város nagyon szocialista kinézetű. Ide hazafelé még visszatérünk. Később az autóból láttuk a távoli Tordai-hasadékot. Tordán üvegpoharakat árultak az asszonyok az utcán. Itt láttuk az első „Romulus és Rémus” szobrot a főtéren. Ez arra szeretne utalni, hogy a románok a rómaiaktól származtatják magukat. Később aztán majdnem minden város főterén láttunk ilyet. Szerencsére a székely városokban nem, vagy lehet, hogy csak nem vettük észre. A körforgalom nagyon érdekesen volt kialakítva, műanyag elemekből csináltak egy nagy kört és már kész is volt a körforgalom.
Következő megállónk a Bucsin-hágón volt, ittunk a forrás vízéből. Itt láttunk először az út szélén málnát, szedret, gombát árusító embereket, főleg cigány gyerekeket. Szintén az út szélén árultak a méhészek, mindenféle mézük volt: havasi–akác-málnás-gyógynövényes. Vettünk is többfélét.
Délután 5 óra volt, mire Balánbányára értünk. A város gyönyörű hegyek között fekszik, itt folyik át az Olt-folyó. Egykor rézbánya működött, ami a munkát adta az embereknek, de mióta a gyár bezárt, munka sincs. A lakótelepek nagyon rossz állapotban vannak. 1983-ban megszüntették a központi fűtést, utána mindenki cserépkályhát és egyéb fűtőtesteket épített a panelban, ehhez megfúrták a betont, hogy a csöveket ki tudják vezetni a szabadba. Ezért felül minden kormos, alul pedig rozsdás. Most is mindenki úgy oldja meg a fűtést, főzést és egyéb melegvíz vételt, ahogy tudja. Néhány helyen nem sikerültek túl jól ezek a megoldások, ott felrobbant a lakás. De az élet mindenhol felüti a fejét, a mellette lévő lakást már felújította a lakója. A város munkaképes lakosságának túlnyomó többsége Európa városaiban dolgozik: Spanyolországban, Olaszországban, Magyarországon. A barátaink azért dolgoznak Budapesten, hogy a gyerekeik egyetemre járhassanak. A család évek óta külön van szakítva.

Augusztus 5.
Reggel elmentünk misére. Érdekelt milyen Székelyföldön egy mise. Teljesen ugyanolyan, mint itthon. Mindent magyarul mondott a pap, időnként egy-egy román imával. Mise után gyönyörűen sütött a nap, elmentünk sétálni a Kovács-pataka mentén. (A pataka szó nem elírás, itt a patak neve: pataka.) Ez talán a város legszebb része. Pár méterre a lakótelepektől, mintha egy hegyi faluban lettünk volna. Nagyon hangulatosak a házak, és körben minden harsány zöld.
Jó lett volna még sétálni, de vártak az ebéddel. Délután a régi rézbányához sétáltunk, ahol régen a barátunk is dolgozott. A bánya teljesen lerobbant, minden csupa rom, de ha felnéztünk a gyönyörű hegyeket láttuk, a Cohart, ha jól tudom. Egészen a vízzáró gátig mentünk fel, amit ők „Dugásnak” hívnak, mert a víz el van zárva, be van dugva. Logikus. Itt az Olt folyik a hegyekből és még kristály tiszta, amíg a bányához nem ér. Onnét rozsdavörösen folyik tovább.

Estefelé átmentünk a szomszéd faluba, Csíkszentdomokosra. Valahányszor elmentünk Balánbányáról, ezen a falun átmentünk, mert Balánbánya zsákváros, nem visz tovább az út. A hegy zárja le a város végét, légvonalban a túlsó oldalon a Békás-szoros van. Megnéztük a főtéren álló Márton Áron emlékművet. Itt született Erdély legnagyobb püspöke, élete a mi Mindszenthy bíborosunk életére emlékeztet. Az emlékművet Szervátius Tibor csinálta. A faragott díszes Székely-kaput 2007 tavaszán adták át. A szülőház előtt ültek Márton Áron rokonai. Rendkívül boldogok voltak, amikor megtudták, hogy Magyarországról jöttünk, azonnal mesélni kezdtek. Az egyik férfi elmondta, hogy ő vitte a vállán a koporsót annak idején. Az asszony beszaladt a házba és kihozott egy festményt és fényképet a régi házról. Valahogy mindenképpen kedveskedni akartak.
A faluban aznap ünnepelték a 18 éves fiatalokat. Székelyföldön állítólag az egész közösség megünnepli a kerek születésnaposokat, 18, 20, 30, 40 stb. Barátunk felesége pl. 40 szál havasi gyopárból álló képet kapott a várostól, a 40. születésnapjára. A táncos lányok mentek haza az ünnepségről. Leszólítottam az egyiket, mert annyira szép ruhája volt, engedje meg, hogy lefényképezzük. Megnéztük az erődtemplomot. Úgy tudom Erdélyre jellemző az erődtemplomok építése. Ez nagyon szép volt és nyitva is találtuk. Éppen akkor ment le a nap, ilyenkor szép, melengető fények vannak. A szemben lévő ház kéményén gólyák kelepeltek. Itt vettük észre először, hogy a magyar házak tetején kis kereszt van, sok helyütt ferde kereszt. De csak a magyar házakon.
A faluban dolgozik „Biozita”, aki egy gyógyító asszony, sokan járnak hozzá. A neve tréfás népnyelvi elnevezés. Visszamentünk Balánbányára a város szélén lakó idős emberekhez. A barátaink ismerték őket. Teheneket tartanak és meg akartuk nézni az esti fejést.

Augusztus 6.
Ma délelőtt bementünk Csíkszeredába, a Tamási Áron Gimnáziumba. Barátunk lánya itt végzett és az érettségi bizonyítványát kellett elhozni. Ők minden bizonyítványt Diplomának hívnak, ami nekünk nagyon furcsa volt. A gimnázium szép régi épület, de a kollégiumi rész régi sebeket szakított fel bennem. (Én is kollégista voltam a középiskolában) Hatalmas hálótermek, semmi magánszféra, asztal nincs a teremben, se rendes fürdő, csak mosakodó csap. Akár az Abigélt is forgathatták volna itt. A tanítás viszont magas színvonalon folyik, úgy érzik nekik sokkal többet kell teljesíteniük.
Tovább mentünk Csíkszentkirályra, ami csak pár kilométerre van Csíkszeredától. Itt palackozzák a Hargita Gyöngye ásványvizet. Székelyföldön mindenhol forrás-kutak vannak és az emberek mennek palackokkal és viszik haza a vizet. Ezek a forrás-kutak teljesen ingyenesek. Mi is azért mentünk, hogy megtöltsük a rengeteg palackot, amit magunkkal vittünk. Nekem nagyon nem ízlett a víz íze. Ezek a vizek errefelé kissé szénsavas borvizek, nem mindenkinek tesz jót.
Visszafelé megálltunk a falu szélén, mert a párom meglátott egy vesszőből font magyar királyi koronát. Nagyon meglepődtünk milyen szépen és hangulatosan kiépített fürdőt találtunk. Borsáros-fürdő. Fapallókon lehetett a fürdőt megközelíteni, mivel alapvetően vizes réten volt, miközben hangulatos táblák voltak kitéve, jó székely humorral megfűszerezve. (pl. fingós küpü) A fűzfából font koronát minden arrajárónak meg kell öntöznie, hogy kihajtsanak a vesszők. Sosem láttam még csak hasonló fürdőt sem.

Visszamentünk Csíkszeredába (remélem jól írom, nemrég hallottam egy erdélyi lánytól, hogy így kell használni) és megnéztük a Makovecz Imre által tervezett modern templomot. Üveg a templom teteje és négy rézből készült angyal néz be a templomba. Kívülről, belülről egyaránt tetszetős. Egy pizzázóban ebédeltünk.
Elmentünk a Csíkszereda mellett lévő csíksomlyói kegytemplomhoz. Imádkozni lehet a szobor előtt, ami az oltár mögött, egy emelvényen van felállítva.   Ki van téve egy kifejezetten ide illő imádság, ha valakinek hirtelen semmi nem jutna az eszébe. A templomtól felmentünk a Kis-Somlyóra, ahol Pünkösdkor a misét tartják.

Megnéztük a remete házát és az ott álló három régi kápolnát. A remetét is láttuk. Szegényt néhány éve megverték, most körbe van kerítve a háza és kutyája is van. A szemközti Nagy-Somlyón a szél tépázta a magyar zászlót. Egy 16 éves fiú síremlékét is megtaláltuk a nagy réten. Néhány éve ott halt meg, nem lehet tudni miért. Visszafelé egy hasonló fürdőt találtunk a kálvária aljában, mint a Borsáros-fürdő. Ennek is van neve: Barátok-feredője.
Végig lehet járni a rózsafűzért (egy-egy láncszem egy-egy hatalmas kő, amibe bele van vésve az imádság). Imádkozni lehet a Naphoz és a Holdhoz, el lehet jutni a pallón Fűz-Máriához, van a fürdő maga, plussz külön lábfürdő, egy fatállal és egy táblával, amelyen leírják, hogyan kell a szertartás szerint megmosnia a fiúnak a lány lábát, hogy megtisztuljanak és hűségesküt tegyenek (szigorúan olyan esküt, amit meg is tudnak tartani!). Ez az egész létesítmény egy teljesen új, fából épült park. A szekereknek külön parkolóhely van, amit tábla mutat.
Hazafelé megálltunk Mádéfalván, ahol Mária Terézia idejében (1764. január 7-én) 200 székelyt kivégeztek, mert megtagadták a behívó parancsot. Az emlékmű közvetlenül az országút mellett van és tele volt piros-fehér-zöld szalagokkal és koszorúkkal. Előkerült egy néni, aki kartonlapra ragasztott havasi gyopárt árult. A barátaink vettek nekünk egyet. Ha ez így folytatódik, hamarosan egy szál virág nem fog maradni Erdélyben.
Továbbutazva le kellett kanyarodni a főútról, hogy bemenjünk Csíkkarcfalvára és megnézzük az erődtemplomot. Olyan későre járt az idő, nem is reméltem, hogy nyitva lesz a templom, de egy 10 év forma fiú volt ott, aki éppen zárni akart. A mi kedvünkért (és egy kis zsebpénzért) várt még egy kicsit. Két falu temploma és ezért két bejárata van, a templom egyik fele Csíkkarcfalváé, a másik a szomszéd faluhoz tartozik. Nagyon hangulatosak ezek az erődtemplomok. Ez még csak a második, amit közelebbről láttunk, de mindegyik más. Ennek belülről úgynevezett gyilokfolyosója van.
A falunak van egy komoly jégkorongpályája is (!), pedig eléggé kis falu és nem tűntek túl jómódúnak sem. Találtunk egy házat, ahol ki volt írva: „Butélia kicserélési központ”. Mindenki üvegvisszaváltóra szavazott, de kiderült, hogy gázpalack csere telep. Sötét este értünk haza.

Augusztus 7.
A Gyilkos-tó volt mai első állomásunk. Itt lehetett látni először, hogy sok turista van és ehhez rengeteg új fabódé, ahol ajándéktárgyakat és ennivalót árultak. (A WC-t is kétszer olyan drágán lehetett használni.) Vettünk több hatalmas kürtös kalácsot. Ilyen nagyot és finomat sem előtte, sem azóta nem ettem még, ráadásul faszénen sütötték. A tavon lehetett csónakázni, de mi ezt kihagytuk, csak nézelődtünk.

Tovább indultunk a Békás-szoroshoz, ami nagyon közel van a tóhoz. Alig mentünk az autóval, már félre kellett állni, hogy tudjunk fényképezni. Aztán vissza az autóba, hogy újabb kanyar után megint kiszálljunk. Gyönyörű volt. Az Oltárkő magasodott felettünk, aztán maga a Békás-szoros.

A folyó mellettünk rohant a lenti sziklákon, az út mellett ajándék árusok. Minden autó, kamion arra jön, mert az út csak arra vezet. A buszok kiteszik a turistákat az út elején, azok végigsétálnak a szoroson, a busz megfordul a következő falunál és visszafelé felveszi a csoportot.
Egy mozgássérült fiú havasi gyopárt árult gyökerestől. Nagyon haragudtam, hogy tönkre tesznek így minden virágtövet. Biztosan nem ő mászott fel érte a sziklákra, őt csak odaállították, hogy adja el. Végül adtunk neki pénzt, de a virágot nem vettük el.
Mi nem fordultunk vissza, hanem továbbmentünk az úton. Ez már nem Székelyföld, hanem Moldva. A Békás-víztározó (ez is Dugás) gátjánál álltunk meg. Hatalmas építmény, gyönyörű a kilátás. Itt mindenki megáll nézelődni, ennélfogva iszonyatosan sok a szemét, főleg műanyag palackok.

Tovább mentünk pár száz méterrel a víztározó jobb oldalán. Itt egy étterem, panzió, hajókikötő van. Innét szintén nagyon szép kilátás nyílik a tájra. Hajóval át lehet menni a túlsó partra. Mi mentünk tovább a víztározó mellett. Borszékre érve már eléggé megéheztünk, de azzal kellett szembesülnünk, hogy gyakorlatilag egy kihalt városban vagyunk. A hajdan gyönyörű fürdőházak most mint a kísértet kastélyok üresen, teljesen lepusztulva tátongtak. Működtek az ivókutak, de ember alig volt. A Borszéki víz világhírű, az lehetne a város is.
Végül egy Faló nevezetű éttermet találtunk, ami inkább büfé volt, de rendes ételt szolgáltak fel, és fapadokhoz le lehetett ülni. Megkóstoltuk az errefelé ismert fasírtot, amit mícsnek hívnak, és eléggé dominál benne a csombor íze. Ez a fűszer nekem kicsit sok volt. Sajnos egész Erdélyre jellemző, hogy nem találtunk igazi capuccinót, mindenhol csak porból szolgálták fel, amit nagyon utálok. Minél inkább nem volt sehol, annál jobban hiányzott. Méregerős feketét lehetett volna inni, de azt nem tudom meginni.
Borszék után az út mellett igazi vándorcigányokat láttunk, amilyen vándorcigány táborokat azt hittem, már csak filmekben lehet látni. Nem tudom miből élnek, vagy télen hogy bírják ki az itteni hideget. Maroshévízen keresztül Gyergyóditróba mentünk. A Maros-mente nekem nagyon tetszett, olyan hangulatos volt, ahogy a folyó mellett széles zöld sáv húzódott, a folyó közepén álltak a horgászok és úgy fogták a halat. Nem is tudtuk, hogy az amerikai Ditroit neve innét, Ditróból származik.
Megnéztük a már messziről is jól látható hatalmas templomot. Kívülről elég szürke, de belül az összes ablaküveg Róth Miksa műhelyében készült, a két gyönyörű és hatalmas kovácsoltvas csillár szintén Pesten készült. Az oltár is nagyon szép, csak már annyira sötét volt, hogy alig láttunk. Csoda egyébként, hogy este 8 óra után ezeket a templomokat még nyitva lehetett találni. A falutól pár száz méterre még megálltunk Gábor diák emlékművénél. 300 székelyt vezetett a tatárok túlereje ellen.
Egészen későre járt az idő, amikor átmentünk Gyergyószárhegyen, ahol a Lázár-kastély van. Így azt mondtuk később visszamegyünk, de sajnos nem volt több alkalom. Utazási filmekből ismerem milyen lett volna. Azért sajnálom, mert nagyon közel jártunk hozzá. Gyergyószentmiklóson keresztül mentünk haza. Ezen a városon, illetve a főterén sokszor átmentünk, de sosem álltunk meg, én főként az örmény templomot sajnálom.

Augusztus 8.
A Szent Anna-tóhoz készültünk. Tusnádon megálltunk az ivókút mellett és vizet vettünk. Közvetlenül mellette található a Borvíz múzeum, ami egy kicsi épület, kívülről is be lehetett látni. Nem nagyon éri meg a pénzt, amit belépőnek szednek. A Szent Anna-tó egy vulkáni hegy tetején van (Csomád), így igencsak hosszú szerpentineken jutottunk fel. Csak az esővíz táplálja, és állítólag semmilyen élőlény nincs benne. Csodálkoztam, hogy engedik benne a fürdést. Mellette áll a Szent Anna kápolna.
Még mielőtt megálltunk volna, jött az úton egy fiú fekete pólóban, amire az volt írva „Székely vagyok nem piskóta”. Barátunk kiszólt az ablakon, „Hát ezt mondom én is”. Itt is elég sok turista járt. A tó mellett málnát szedtünk a bokrokról. Elkezdtük körbesétálni a tavat, de közben nagyon eleredt az eső. Egy darabig álltunk a fák alá bújva, de látszott, hogy ez nem fogja abbahagyni, jobb lesz ha elindulunk.
Kár, hogy így kellett rohanni, mert nagyon szép volt a sétaút. Sajnos így az eső miatt nem tudtuk megnézni a Tőzeg-lápot. Visszafelé megálltunk még a hegy tetején a Szent Anna-kilátónál és megettük a szendvicseinket. Egy idős falusi néni felkéredzkedett a kocsiba, már eladta a kürtös kalácsait, ment volna haza. Persze, hogy elvittük. Cserébe ő végig szóval tartott minket. Rendkívül tájékozott volt a politikát illetően, még a vizitdíjról is volt véleménye, pedig azt nem is neki kell fizetnie.
Mire leértünk Tusnádfürdőre, már nem esett. Megnéztünk egy ortodox templomot, aminek nekem nagyon tetszett a festése. Benne van az útikönyvünkben is.

Kerestünk volna egy cukrászdát, de nem volt, így lesétáltunk a Csukás-tóhoz. Nemrég építhették meg a vízre az étteremet, de nem volt nyitva. Végül megtaláltuk a „Székely-vendéglőt”. Hazafelé ismét megálltunk Csíkszeredánál, kívülről megnéztük a Mikó várat, de későre járt, már zárva volt. Közvetlenül mellette van a börtön.

Elmentünk a jégcsarnok mellett is. A csíkszeredai jégkorongosok nagyon híresek.

Augusztus 9.
Ma Parajdra mentünk a sóbányába. Régi buszok viszik le az embereket. Eléggé füstölnek, főleg a hegy belsejében nehéz levegőt kapni és csípi az ember szemét. Széles lépcsőkön kell tovább menni a mélybe. A csapóajtón túl hatalmas termekben lehet az időt eltölteni. A sós padlót márványszerűre koptatták a lábak. Van itt felfújt játékvár, hinták, asztalok. Lehet együtt tornázni, van egy templom az egyik terem végén. Volt éppen egy kiállítás is Erdélyről. És térerő is van a telefonokban! Az első 10 percben teljesen elnehezedett a lábam, kivert a víz. Aztán rendbejöttem. Található lent egy fa építmény is, amiben büfé és ajándékbolt van. Parajdon van Áprily Lajos szülőháza, de mi nem láttuk, csak később filmen. Továbbmentünk Szovátára.

Ebéd után elmentünk Szovátára a Medve-tóhoz fürödni. Nagyon szép az új fából készült fürdőház. A víz olyan sós, hogy senki nem süllyed el benne. Igazán szép a környék. Nem csoda, hogy itt olyan sok a turista. Zárás előtt fél órával szól az első sípszó, amire hangos füttykoncert a válasz, majd háromnegyedkor és a végén 6 órakor megismétlődik az egész. Addigra már senki sem lehet a vízben, csónakból szép lassan kitessékelik az embereket. Jó alaposan le kell zuhanyozni, de semmilyen sampont és egyebet nem lehet használni. Utána szép selymes lesz az ember bőre, a sebek begyógyulnak.

Augusztus 10.
Ma meg szerettük volna nézni, vannak e medvebocsok Balánbánya után, az erdei Medve visszavadító központban, de nem voltak. A nagy medvéket csak gyalog lehetett volna megközelíteni, vagy terepjáróval. Arról lemondtunk, különben sem voltam túl lelkes, hogy egy felnőtt medvétől esetleg csak egy villanypásztor válasszon el. Az út nagyon rossz volt, szétrázta az autót, de a táj igen szép. Végül egy kicsit közelebb jöttünk a városhoz és letelepedtünk a folyó mellett. Először összeszedtem a környéken a szemetet – volt bőven, a fiúk tüzet gyújtottak. Vastányéron micset, csirkecombot, disznóhúst sütöttünk. Két kéregető kutya is előkerült az illatokra. A patakban hűtöttük a söröket, mostuk az almát, paradicsomot. Később felmentünk a hegy közelébe. Esztenának hívják, ahol a juhászok az állatokkal laknak. Ausztriában körülbelül ezt hívják hüttének. Óvatosan kell a pásztorokat megközelíteni, mert a kutyák medvére és farkasra vannak idomítva. Nem igazán tűrik az idegeneket.
Olyan füstösek voltunk, hogy este minden ruhánkat le kellett vennünk és hajat kellett mosni.

Augusztus 11.
Elindultunk a barátunk szüleihez Görgényüvegsúrra. Gyergyószentmiklós – Maroshévíz – végig a Maros mentén. Megálltunk az út szélén egy új függőhídnál. Voltak régebbiek is, de azok nagyon rossz állapotban voltak. Ezen a hídon a többiek átsétáltak. Szászrégen főterén a Petőfi szobor mellett ott állt a románok költőjének szobra is. Na és az elmaradhatatlan Romulus és Rémus szobor. Először találtunk olyan hagyományos cukrászdát, ami nekem nagyon hiányzott eddig. Ez általában a szabadságokhoz szokott tartozni, hogy délután eszünk egy finom sütit és iszunk egy jó kávét. Itt eddig egyik sem nagyon volt, legalábbis mi nem találtuk meg.
Tovább mentünk, de elvesztettem a fonalat. Eddig végig követtem a térképen merre járunk, most viszont nem mutatta a térkép, merre visz az út. Jabenitára mentünk, ahol egy meglepően gondozott fürdőhöz értünk. Az egész körbekerített rész nagyon kultúrált és ápolt volt. Nagyon kicsi a medence,- úszómedence méretű, annál mélyebb, 17 méter mély! Ennek a víznek a só összetétele duplája volt, mint a Medve-tónak Szovátán. A medence mellett egy beton teknőben szurok fekete iszap volt, ami biztosan nagyon egészséges, de inkább csak néztük, ahogy a helyi fiatalok bekenik vele magukat, aztán alig tudták lemosni. Melegvíz nem volt a zuhanyban.
Görgényüvegsúr úgy tűnt a világ végén van. Hihetetlen rossz út vezet arrafelé. Ahogy az erdélyiek mondanák, igencsak ahalyt van. Télen nehéz az élet arrafelé. Megtapasztaltuk, hogy élnek az emberek egy ilyen távoli kis faluban. Főleg a 17 éves lányunknak volt érdekes. Nekem a 60-as évek eleje jutott eszembe, mert akkoriban születtem. Mindenki nagyon barátságos és kedves. A mi szemünkkel nézve nagyon szegények, de a vendégért a szívüket kiteszik. A falu nyáron is gyönyörű, benne él az erdőben. A szülőkön kívül barátunk öccse is itt lakik. Este órákig hallgattuk, ahogy új barátunk mesélt. Ha lecsuktam a szemem olyan volt, mintha Tamási Áront hallgattam volna. Csurgott a könnyünk a nevetéstől, olyan észjárással mesélte a történeteket. Néhány hét múlva újra olvastam az Ábelt és az ő hangját halottam ki a könyvből.

Augusztus 12.
Délelőtt elmentünk a misére. Előtte megnéztük a templom melletti téren a vásárt. Mindent lehetett kapni, malacot az autó csomagtartójából, pulóvert, inget, hagymát stb. Itt teljesen magyar nyelvű mise volt, a falu színtiszta magyar. Most lett felújítva a templom és a pap jól leszidta az embereket, mert sokan nem fizettek a felújításért, el van adósodva a templom. Mise után nagy közös ebédre visszamentünk a szülőkhöz. Ebéd után sétálni indultunk az erdőbe. Rengeteg szedret lehetett szedni. Láttunk szénégetőket is.

Augusztus 13.
Reggel Segesvárra mentünk, kifejezetten miattam. Segesvárról gyönyörű, hangulatos képeket gyűjtöttem az Interneten. A valóságban is nagyon tetszett, de sajnálom, hogy még mindig ennyire le van robbanva minden. Nem sok felújítást lehetett látni. Itt minden Drakulára van kihegyezve, ezért bomlanak a francia és olasz turisták.

Ispánkút felé mentünk tovább, itt tűnt el végleg Petőfi 1849-ben. Most egy szobor emlékezik rá, tele magyar nemzeti színű szalagokkal. Átmentünk Máréfalván, ahol a könyv szerint 90 faragott és többnyire festett székely kapu van. A buszból láttuk, de nem szálltunk ki. Homoródfürdőnél álltunk meg. A panzió-étterem teteje piros-fala fehér-zöldek az ablakok, vélhetően magyar tulajdonban van, mert nagyon rendben van az épület és a környezete. Híres a Lobogó forrás, ide is sokan jönnek vízért. Télen gyakorló sípálya van mellette, hangulatos faházakkal.

Augusztus 14.
Ma a Hargita felé mentünk. Az úton már messziről látszott a három hatalmas, fekete márvány kereszt a Tolvajos-tetőn. Millenium-Csíksomlyó-Márton Áron emlékére. Székelyudvarhelyen keresztül (sajnos itt sem volt idő megállni) Szejkefürdőre mentünk, ahol Orbán Balázs sírja van. A domb tetejére, székely kapuk alatt visz fel az út. Addigra már elég rendesen esett az eső. Velünk együtt érkezett egy motoros csapat Magyarországról.

Farkaslakán Tamási Áron sírjánál már szépen sütött a nap. Vettünk kürtős kalácsot és megvettem az Ábel trilógiát. Jobb helyről nem is vehettem volna. Korondon csak a főutcán sétáltunk. Vásárolgattunk néhány dolgot emlékbe. Siettünk tovább, hogy Szovátán még lehessen egyet mártózni, mielőtt bezár a fürdő.

Augusztus 15 szerda
Az utolsó napunk Balánbányán. Sétáltunk még egyszer a városban és a környéken. Főleg a gyönyörű tájat sajnáltuk ott hagyni.

Augusztus 16. csütörtök
Hajnalban indulás haza. Megálltunk Kolozsváron. A Szt. Mihály templom mellett parkoltunk le. Automata van, nem nagyon készültünk aprópénzzel. A templom nagyon szép, de itt már mindenhol románul beszéltek és minden épületen román zászló lengett. Megkerestük Mátyás szülőházát, ami nincs túl messze a tértől. Bementünk a tér egyik udvarába. A férjem tudta, hogy ott van a Szervátius múzeum, mert ő már korábban járt erre. Egyébként semmi más nem jelezte. Elsétáltunk még a Házsongárdi temetőbe. Megkerestünk pár régi magyar sírt. El kellett volna hozni a könyvünket, amit régebben ajándékba kaptunk.

A határnál sofőrt cseréltünk és a férjem vezetett Budapestig. Sem oda úton, sem visszafelé nem néztek meg a határon.
Összesen 2846 km-t tettünk meg a másfél hét alatt. Több ezer fénykép készült. Mégis azzal az érzéssel jöttünk haza, hogy vissza kell menni sok szép látnivalóért, amire nem futotta az időből.

Bolla Anna

A szerző további írásai

Bolla Anna: Caorle, Velence, Grado, Portoguaro, Palmanova – Olaszország-Ausztria – 2006

Bolla Anna: Gyalogosan és csónakkal a Tisza-tónál – 2008

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu