Farkas Rita: Montevideo – Uruguay – 2002. február
Az írás egyetlen nap története. Hiányoznak belőle a hagyományosan turistáknak szánt információk, de pontosan megtudhatjuk, hogy szerzőnk hogyan érezte magát, amikor Buenos Airesből áthajózott Uruguay fővárosába. Az érdekes, sőt izgalmas olvasmányból kiderül, hogy meghódították egymást Montevideoval. Ajánlom mindenkinek – a szerkesztő.
Rendkívül nyomasztó hangulatú napnak ígérkezett ez a csütörtök, szakadt az eső Buenos Airesben, gondoltam, kiváló lehetőség arra, hogy a. tegyek egy nagy sétát Montevideoban és beleszeressek fülig, b. bőrig ázzak Montevideoban és egy életre elegendő rossz benyomásokat szerezzek.
Mivel nekem egyszerűen látnom kell Uruguayt, nem töprengtem igazán sokat. Az 1990-es olaszországi focivébé óta nagy vágyam ez. Akkor nagyon szurkoltam nekik. (Meg Argentínának, máig előttem van az isteni Diego zokogása, amikor Jürgen Klinsmannék felemelték a kupát.)
Szóval először is elmentünk a kedvenc dán pékségembe, kellően feltankoltam – nem akartam Montevideoban kaját venni, mert nem akartam uruguayi pesot váltani -, aztán siettünk Puerto Maderába, hogy elérjem a 11.30-as Buquebust. Így hívják a vízi ingajáratot, naponta kétszer közlekedik a két főváros között. A komp belülről olyan, mint egy repülőgép, csak persze szélesebb, érdekes, hogy nem lehetett kimenni a fedélzetre. Nem is volt fedélzet. Úgy nézett ki, mint egy óriási, fedett motorcsónak. Kaját persze nem adtak. Azért a 152.50 pesoért pedig járna! A leghátsó sorba ültem, hogy lássam távolodni Argentínát (arra nem gondoltam, hogy jó lenne látni közeledni Montevideot).
A hajó által felvert hullámok karamellbarnák voltak – a Rio Paranáról tudni kell, hogy legalább olyan mocskos, mint a mi Dunánk az Erzsébet-híd alatt! – és rögtön eszembe juttatták a dulce de lechés kifliket (argentin nemzeti eledel, tömény, némileg folyékony tejkaramella), gyorsan meg is ettem őket, nehogy tönkremenjenek nekem a táskában. Aztán elővettem a magyarországi németeket történetét (valamikor diplomamunkát is kell írni!) és feldolgoztam kereken egy oldalt. Akkor erőt vett rajtam az álom.
Ébredéskor már közel voltunk Uruguayhoz, a hullámok hófehéren fodrozódtak, mert itt a Rio La Plata táplálja az öblöt és az sokkal tisztább. A hullámok színéről rádöbbentem, hogy cukormázas ricottás pogácsák vannak a táskámban. Nehogy elolvadjanak a melegben… Itt egy csepp eső nem esett, és a hőmérséklet is magasabb volt néhány fokkal. Van idevonatkozó Garfieldem: “Az evéstől elálmosodom. Az alvástól megéhezem. Az élet szép.” Egyet kell, hogy értsek (tudathasadás, hogy egy macskával, de ezt most ne analizáljuk!).
Montevideo kicsi. Ez volt az első gondolatom, még a kompon. Montevideo tróger. Ez volt a második, miután megláttam egy lepukkant házat a kikötőben. Montevideo király! Ez pedig a harmadik, végleges és egyben valós igazságtartalommal bíró. Sí, ilyen hangulatos várost rég láttam! Csak mentem, teljesen össze-vissza a szűk járdákon, elnézegetve a rengeteg építkezést, a felújításra szoruló házak erdejét, a sok eldobált szemetet és majd szétvetett az öröm, hogy itt lehetek! Nem gúnyolódom, tényleg így fest az egész, ezzel együtt nem kelt proli benyomást. Igazi Dél-Amerika.
Hamar eljutottam a főtérre, a Plaza Independenciára. Itt van a csupa üveg Igazságügyi Palota (most épül), a Puerta de la Ciudadela, ez egy kapurom, csak úgy odabiggyesztve a tér oldalára. Habár 1746-ban biggyesztették oda, úgyhogy helyesebb azt írni, a teret biggyesztették mellé.
A tér közepén van Gral. José G. Artigas tábornok lovasszobra (1836), ezzel szemben pedig az 1922-ben épült, eklektikus Palacio Salvo. Ez a tér a kiindulópontja az Avenida 18 de Julionak, a város leghosszabb és legforgalmasabb útjának. Természetesen végigballagtam rajta, időnként el-elbámészkodva, de itt érdekes módon senki nem jött nekem, senki nem lökdösött úgy, mint Buenos Airesben. Sokkal kedvesebbek az uruguayiak az argentinoknál. Úgyhogy – mivel láttam egy csomó chivitost – el is döntöttem magamban, hogy a régóta folyó, véresen komoly vitában az uruguayiaknak van igaza. Arról van szó, hogy kinek a nemzeti eledele a chivito, a sült kecskegida. Buenosban is láttam néhány helyen kiírva ezt a kannibalizmust idéző rémséget, de itt lépten-nyomon árulják. Még a “talponálló lángosos” is árul chivitot a bódéjában, sőt, láttam egy éttermet, ahol egymás alá voltak írva a pizzeria és chiviteria irányjelzők. Vegetáriánus lévén nem kóstoltam, de kint élő barátaim esküsznek rá.
A másik, amit mindenhol látni, az a ma már itthon is egyre divatosabb mate. Teaként árulják Európában, valójában felaprított növény, amit a teához hasonlóan forró vízzel kell elkészíteni. Különleges íze van, inkább kesernyés, viszont nagyon egészséges, vértisztító és koffeinmentesen is hatalmas lendületet ad, mert a koffeinnel ellentétben nem a szívre, hanem az idegrendszerre hat. Uruguayban tényleg mindenki matézik! Akármerre fordulunk, sétáló, vásárló, buszra váró, etcetera emberek, kezükben matéscsésze. Hát ad egy speciális színezetet az utcaképnek, szó se róla! Persze, nem csak isszák, hanem úton-útfélen árulják is a készletet. Nekem ugyan kettő is van, mégis sajnáltam, hogy nem váltottam pesot (bár utólag nem tudom, mit kezdtem volna még öt készlettel). Találtam ugyan ötven centesimost, vagyis fél pesot, de azt eltettem emlékbe. Úgysem érnék vele semmit, mivel az uruguayi pesoból 15 ér egy amerikai dollárt, vagyis kábé 7,5 argentin pesot. A pénzváltók viszont csak 4-ért veszik a pesot de 5-9-ért árulják. Sehogyan sem éri meg.
Visszatérve a látnivalókhoz, nagyon szép a nemzeti könyvtár épülete, a Köztársaság egyetem, majd az út végén az Obeliszk. Emögött nagy park terül el, teli pálmákkal, itt találhatók a nagy cégek irodaházai – az Andrássy út stílusában – meg az angol, amerikai és a francia nagykövetség. Láttam egy olyan fenyőnek tűnő fát, ami egy összecsukott esernyőre emlékeztetett! Vissza az obeliszkig, de nem akartam újra ugyanarra menni, hát tettem egy jobbost és leballagtam a keresztig az obeliszk körforgalmának másik sugárútján. A kereszt hatalmas és hófehér, elolvasva a táblát kiderítettem, hogy II. János Pál (a feliraton Juan Pablo) pápa 1989. április elsejei látogatásának emlékére emelték. Ez amúgy egy elég nagy kereszteződésben áll, gondoltam eltévedni kizárt, elindultam lefelé. Néhány sarokkal arrébb láttam egy templomot, kertjében II. János Pál életnagyságú bronzszobrával. Úgy látszik, mély nyomokat hagyott bennük ittjártakor.
Csak mentem, mentem, igazából már halvány lila gőzöm nem volt, merre vagyok, de gondoltam, majd csak kilyukadok valahol. Láttam egy nagy épületet, amit fegyveres őr vigyázott. Az volt kiírva, hogy Comando General del Ejercito. Nem beszélek spanyolul, úgyhogy leírtam a nevet egy papírra, el ne felejtsem. Írás közben úgy sasolt az őr, majd kiestek a szemei, el nem tudta képzelni, mit csinálok. Jobbnak láttam sietni…
A házak kezdtek egyre lepusztultabbak lenni, egyet le is fotóztam, tisztára “nyócker”, még nem ijedtem meg, de már nem is voltam önfeledt turista. Végülis, ha eltűnnék, a kutya nem találna meg az életben soha! Az utcanevek maguk is árulkodtak, Calle Constitución, Calle Porongo, ajjaj, Constitución a Bocában van, rosszhírű kurvanegyed, Porongo a matéscsésze paraguayi neve. Ilyesmiről utcákat nem a belvárosban szoktak elnevezni! (Bár a constitución alkotmányt jelent, mégsem láttam jó környéken ilyen utcanevet. Na igen, a dél-amerikai demokráciák!)
Végül elkezdtem kérdezősködni, akadt, aki a kikötő szóra úgy nézett rám, hogy kettőt fordult velem a világ. Kikötő?! Fogalmuk sincs… Na, kezdtem elég gázosan érezni magam. Nagy sokára aztán kilyukadtam valami Rivadavia nevű, relatíve forgalmas útra. Itt helyi megkérdezettek betereltek egy bankba, ahol szerintük mindenki beszél angolul, majd ott útbaigazítanak.
Angolul egy ember beszélt, épp sorbanállt pénzt váltani. De rendkívül kedves volt mindenki, az egész bank körülugrált, szerintem élvezték is a helyzetet, térképeket fénymásoltak nekem, jókat röhögtek egymáson, ahogy próbálkoztak az angollal, ha én elvakkantottam magam néha spanyolul, örömujjongásban törtek ki, szóval a cirkusz egész kedélyesnek is nevezhető lett volna, ha közben nem az járt volna az agyamban, hogy cirka másfél óra múlva indul az utolsó komp Argentínába!
Mikor már kellően összezavartak – annyit azért megértettem, hogy kábé három úton kell végigmennem úgy négy kilométert -, teljes pánikban otthagytam őket. Kint állt egy lány, velem egykorú lehetett és engem várt. Nem beszélt angolul, viszont megértettem, hogy azt akarja, szálljak omnibuszra. Kérését nyomatékosította egy tízpesós bankjeggyel, “buszjegyre” mondta. Teljesen meghatódtam! Emberi jósággal találkozni mindig hihetetlen, elképesztő és csodálatos! Nem fogadtam el, inkább elkezdtem rohamléptekkel haladni a messzi távolban ködlő kikötő felé.
Dohányos tüdőm és elkényeztetett lábam erőteljesen tiltakoztak a megterhelés ellen, gőzgépszerű fújtatásomtól csak jó idő múlva hallottam meg a kitartó autódudát. Az angolul beszélő férfi jött utánam a bankból, felajánlotta, hogy elvisz, nehogy lekéssem a buquebuszt. Egy pillanatig sem gondolkozva ugrottam be mellé! Mit mondjak? Végigmentünk a Rivadavion, kiértünk a Kongresszusi Palotához, itt hatmillió út közül ráfordultunk a Libertadorra, ezen mittudomén meddig mentünk, valahol a felénél lefordultunk a La Pazra, ennek a végén, a Központi pályaudvar mellett kanyarodtunk rá végül a rakpartra, de totál a másik végére, mint ahol a kikötő van, még azon is végig kellett hajtani, szóval borzasztó messze elkavartam magam!
A pasi, miután megtudta, hogy magyar vagyok, még kedvesebb lett, úgy tűnik, Dél-Amerikában származásunk kitűnő ajánlólevél. Miután elbúcsúztunk, megnéztem az időt, még volt több, mint fél órám a check-in kezdéséhez (ha nem említettem volna, a buquebuszon – mivel határátlépés – ugyanúgy korábban jelentkezni kell, mint a repülőn). Úgyhogy visszamentem a rakpartra körülnézni. Épp jókor, ugyanis jöttek a kamionosok! Valami tüntetés zajlott, mindegyik dudált, kinn állt a rendőrség, fülsüketítő kürtölés, mindez rendkívül jó hangulatban!
A visszaút nagyon hosszúnak tűnt, főleg a kellemes kompútból sarkvidéki túrát varázsoló légkondi miatt. Majdnem megfagytam! De nem csak én, mindenki panaszkodott és vacogott.
Feri barátom és felesége kijöttek értem Puerto Maderába, és eléggé meglepődtek a lelkesedésem láttán, Feri szerint ugyanis Montevideo dögunalom, ezért nem is hitte, hogy tetszeni fog nekem. Pedig de!
Az élményért köszönet Szőnyi Ferenc, Buenos Aires-i magyar nagykövetnek és feleségének.
Megjegyzés: Tudom, hogy ez elég szubjektív élményleírás, de úgy gondolom, embereknek, akik utazni vágynak, halál unalmas folyton évszámokról meg nemzeti hősökről olvasni. Azt, hogy az ember csak úgy sétál és közben mit láthat, tapasztalhat, soha nem örökíti meg senki. Szerintem az utazásnak az a legpozitívabb hozadéka, hogy az ember hétköznapi helyzeteket élhet át, idegen környezetben. Akkor ugyanis valóban átérzi a kulturális különbségeket és talán kissé empatikusabb lesz a világ iránt. Le a külföldi strandolással! 🙂
Farkas Rita
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu