Paulini Ildikó: Azzurro! Toscana, ahol mindig kék az ég… – Olaszország – 2010

 


Paulini Ildikó: Azzurro! Toscana, ahol mindig kék az ég… – Olaszország  – 2010



Hasznos információk és látványos fotók népszerű látnivalókról és sokunk által még felfedezetlen helyekről


Mozzanella, Lucca, Trassilico, Pisa, Pietrasanta, Monteriggioni, Siena, San Gimignano, Monterosso, Riomaggiore, Firenze, Orrido di Botri


Idén nyáron egy baráti házaspár felajánlotta, hogy utazzunk együtt négyesben Olaszországba, Toscanába egy hétre. Természetesen éltünk a lehetőséggel (nekik van autójuk, nekünk nincs…) és azonnal igent mondtunk, tudtuk, hogy különleges élményekben lesz részünk. Komoly helyzeti előnyben voltunk, ugyanis Sz., a házaspár hölgy tagja olasztanár, annak minden előnyével együtt, tehát tökéletesen beszéli a nyelvet, tudja mit érdemes és mit nem érdemes megnézni, és olyan helyeket is ismer, melyeket átlagos turisták nem.


 



Olaszországi Útikalauz.hu célpontok nagyobb térképen való megjelenítéséhez kattints ide


Nyaralásaink szokásos paramétereitől eltérve, egy vasárnapi reggelen négyen indultunk útnak egy szép nagy Peugeot-val, és volt előre lefoglalt szállásunk is. Reggel fél 9 körül indultunk Budapestről, végig autópályán haladva keresztülautóztunk Szlovénián és Triesztnél beléptünk Olaszországba. Barátaink eddig mindig Ausztrián keresztül tették meg ezt az utat, ám most, hogy végig megépült a szlovén autópálya, kiderült, hogy sok időt meg lehet spórolni, ha nem kerülünk a „sógorok” felé. Az olasz-szlovén határt elhagyva egy ideig sajnos nincs túl sok látnivaló csak a hatalmas Pó-síkság és a véget nem érő autópálya, de délebbre haladva egyre szebb látvány tárul az utazó elé. Első és tulajdonképpen egyetlen érdemi megállónkat Padovában tartottuk, ahol a város szentjének nevét viselő Páduai Szent Antal bazilikát néztük meg.


 


Páduai Szent Antal bazilika


A Páduai Szent Antal bazilika


A templom hangulata különleges, küllemre is szép, de a benti miliő szavakkal leírhatatlan. Számomra, nem a stílus vagy a forma volt a megdöbbentő, hanem az, ahogyan a hívők Szent Antal síremlékét megérintve imádkoznak a gyógyulásért, ahogy minden arcon látszik az a mély hit, mellyel a szent felé fordulnak fohászukkal, a remény a szemekben, melyekből kiolvasható, hogy rendületlenül bíznak a segítségben. A kéréseket le is lehet írni, és egy urnába helyezni, ezeket az ottani testvérek elolvassák és imádkoznak a kérelmező gyógyulásáért. A templomnak a hangulatán kívül van egy másik érdekes tulajdonsága is, egy részét ugyanis ereklyékkel rendezték be. Megtekinthető Szent Antal halálakor viselt ruhája, a koporsója és bizonyos testrészei is. Más szentek ereklyéi is ki vannak állítva, így például állkapocs, nyelv és hangszalag is, melyek belőlem nem váltottak ki osztatlan elismerést… (Hasonlóan a csehországi csontkápolnához.)


Utunkat tovább folytattuk és este 9 órakor egy picinyke eltévedés után megérkeztünk arra a gyönyörű helyre, amelyet egy hétig otthonunkként szerettünk. A település neve Mozzanella és Castelnuovo di Garfagnana városának közelében található (közigazgatásilag Castiglione di Garfagnana városkához tartozik). A kis hegyi faluban csak néhány hagyományos, kőből épült ház található, mi egy szép ház alsó szintjén foglaltunk szállást. A hatalmas konyhában fejedelemi vacsora várt: pármai sonka, saláta, pesto és spagetti, sütemény, gyümölcskosár, keksz, müzli, kenyér, toszkán vörösbor és minden mi szem szájnak ingere… Szállásunk a tágas konyhából, egy kis nappaliból, fürdőszobából és két hálószobából állt, a felszereltség is tökéletes volt (a vasalótól a fogkefén át a dezodorig minden a rendelkezésünkre állt). Mindezért a szépségért 6 éjszakára 4 főre 500 eurót fizettünk, mely egyébként a Sz.-szel való régi ismeretségre tekintettel egy igen kedvezményes ár volt.


 


Mozzanella


Mozzanella


A következő nap reggelén az egy órányira fekvő Lucca városát vettük célba, ám útközben megálltunk Borgo a Mozzano település közelében, ahol a Ponte della Maddalena hídra vetettünk néhány pillantást. Az aszimmetrikusan ívelő kőhíd 1080 és 1100 között épült Matildé di Canossa grófné megbízásából, de jelenlegi formáját csupán a XIV. század elején nyerte el. A mintegy 250 méter hosszú és 40 méter magas, szamárhátíves építmény 1500 körül „hivatalosan” a Ponté della Maddalena nevet kapta a hídfőnél felállított Mária Magdolna-szoborról, de a nép már ekkoriban „az ördög hídjaként” emlegette, ugyanis a hagyomány szerint a város elöljárósága egy köztiszteletben álló helyi mesterembert bízott meg a Serchio-folyó két partját összekötő híd megépítésével, aki már másnap munkához látott. A kezdeti lelkesedést azonban rövidesen csalódottság váltotta fel, mert alig készült el egy-egy pillér és boltív, másnapra biztosan összedőlt vagy leszakadt. A különös átokkal sújtott kőműves rádöbbent, hogy nem tudja határidőre befejezni a munkálatokat, s így elveszti a város bizalmát, ezért kétségbeesésében „ördögi tettre” ragadtatta magát. Egy este szomorúan üldögélt a parton, amikor – egy gazdag kereskedő alakjában – személyesen az ördög jelent meg előtte, és alkut ajánlott. A megállapodás értelmében az első áthaladó lelkéért cserébe vállalta a munkát, s hogy a segítség ne legyen feltűnő, az éj leple alatt befejezte a hidat, amely ezúttal valóban nem omlott le. Borgo a Mozzano népe másnap reggel döbbenten tapasztalta a „csodát”, de a bűntudattól rettegő mester nem merte elmondani az igazságot, csupán arra kérte a város polgárait, hogy napnyugta előtt senki ne keljen át a hídon. Ezután lóra pattant, és egészen Lucca városáig nyargalt, ahol a püspöktől kért tanácsot a túlvilági paktum megkerüléséhez. A mester leleményes megoldással tért vissza a városba, és először egy kóbor kutyát kergetett át a hídon. Az ördög éktelen haragra gerjedt, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy a furfangos mester túljárt az eszén, ezért viszonzásul megígérte, hogy ezer éven keresztül védeni fogja a hidat.
A II. világháború idején szintén egy „csoda” folytán menekült meg a híd az összeomlástól, erről is szól egy legenda.


 


Ponte della Maddalena


A Ponte della Maddalena


Utunkat folytatva megérkeztünk Luccába. A 93.000 lakosú város hatalmas falakkal körülvett óvárosa igazi toszkán hangulatot idéz. Az autót a városfalon kívül a kertvárosban hagytuk, ugyanis mindenütt igyekeztünk fizetőmentes övezetben parkolni. Ez persze sokszor nehézségekbe ütközött, de mindig találtunk legális megoldást, ennek ára persze az volt, hogy többet kellett gyalogolni, de megérte, mert sosem voltunk időhöz kötve.
Luccába az Elisa-kapun (Porta Elisa) keresztül léptünk be, első utunk a Guinigi-toronyhoz (Torre Guinigi) vezetett. A vörös téglás palota tornyán egy hatalmas tölgyfa áll, mely messziről is páratlan látványt nyújt, a tetejéről pedig az egész környék megcsodálható (már ha az orkán erejű szél nem csapja a hajunkat az arcunkba…). A belépésért, mint minden valamirevaló toronyban, fizetni kell (itt fejenként 3,5 eurót).


 


Lucca a Guinigi toronyból


Lucca a Guinigi toronyból – a képre kattintva nagyobb méretben is megnézheted


 


Torre Guinigi


Torre Guinigi


Innen a főutcán keresztül a római amfiteátrum felé haladtunk. Az amfiteátrum épülete nem maradt fenn, de a formája megmaradt azoknak a házaknak köszönhetően, melyeket a külső falához építettek. Ezek után a főutcán az Óratorony felé vettük utunkat, közben ízletes paradicsomos, mozzarellás, húsos focaccia-t majszolgattunk (ez egy nagyon finom olasz kenyérlepény, melyet a legváltozatosabb módokon lehet megtölteni).  Az Óratorony tetejéről szép kilátás nyílik a városra és a Guinigi-toronyra. Következő látnivalónk a tornyokból már megcsodált San Martino székesegyház (Duomo) volt.


 


San Martino székesegyház (Duomo)


San Michele templom


A székesegyházat a XVI. században alapították, homlokzatán megfigyelhető az ún. pisai román stílus. A belseje kissé sötét és a fotózás sajnos tilos.
Fotózási tilalomba sok helyen belebotlottunk, de többnyire kiderült, hogy csak a vaku használata tilos, így a későbbiekben már bátrabb voltam. Ugyanígy fontos információ, hogy a templomokba csak „rendesen felöltözve” engednek be, tehát miniszoknyában és vékonypántos pólóban már nem. Mindenhol lehet kérni ingyenesen erre a célra készített lepleket, de ezek viselete elég kényelmetlen tud lenni (csak egy méretben van), így a templomlátogatáshoz érdemes kardigánt vagy stólát vinni.
Ezek után a városfalat vettük célba egy kellemes séta erejéig, de előtte útba ejtettük Puccini szülőházát, mely egy meglehetősen jellegtelen, kopár épület, mely előtt a téren maga Puccini mester üldögél békésen, persze szobor formájában. A városfalon tett sétánk közben betekinthettünk a Pfanner palota gyönyörű kertjébe, melyet egyébként belépődíj ellenében lehet meglátogatni, de a városfalról is szép kilátás nyílik rá. A falat teljesen körbe lehet sétálni, az út hossza 4 km, és kerékpárt is lehet bérelni a bejárásához.
Lucca után Trassilico városát vettük célba, ugyanis a szálláson kapott információs anyagok szerint aznap egy fesztivált tartottak ott. Mivel későn érkeztünk, ezért a fesztiválnak nem sok nyomát leltük, ám az út és a látvány mindenért kárpótolt. Trassilico gyönyörűen zöldellő hegyek között fekszik egy hegygerincen. Az odavezető út kissé kanyargós, de páratlan a kilátás a kis hegyi falvakra, városkákra, Trassilico várából pedig a környező hegyek láthatók be.


 


Trassilico várából


 


Trassilico várából


Kilátás Trassilico várából


Szállásunkra visszaérkezvén az előző este kapott pestót fogyasztottuk el jóízűen.
Következő napunk reggelén Pisa városát vettük célba.


 


Pisa távolról


Pisa távolabbról


Természetesen a kötelező látnivalókkal kezdtük a programot, elsőként a Csodák terét (Campo dei Miracoli) kerestük fel és beálltunk a jegyvásárlók hosszú sorának végére. Kombinált jegyet vettünk, mellyel a keresztelőtemplomba és a székesegyházba lehetett belépni, ez hat euróba került fejenként. A Duomo a Luccában már megismert pisai román stílusban épült, a hatalmas belső tér lenyűgöző, és a zöld-fehér csíkos „kivitelezés” ekkor még újszerűnek tűnt.


 


Pisa Csodák terét (Campo dei Miracoli) Duomo


 


Pisa a Csodák tere (Campo dei Miracoli) a dóm - belülről


A dóm kivülről és belülről


Ezután a keresztelőtemplomot (Battistero) kerestük felPisa a ferde torony, melynek kör alakú alaprajza a jeruzsálemi Szent Sír templomára emlékeztet. A templom szinte teljesen üres, ezért kiváló az akusztikája, egyedüli berendezése a keresztelőkút. A felső galériára is fel lehet menni, ahonnan még jobban belátható a tér. Az ablakok dróthálóval vannak bevonva, de azon az ablakon, melyből a legjobb kilátás nyílik a dómra, vágtak egy kis lyukat, így nagyon szép fényképek készíthetők a székesegyház homlokzatáról. A híres ferde tornyot csak kívülről csodáltuk meg, hosszú perceken keresztül. Tisztességes képet nehéz készíteni, mert a környékét ellepik a turisták. A toronyba előzetes bejelentkezés után lehet csak bemenni, így csak azok számára jó program, akik percre pontosan ki tudják számítani előre, hogy a nyaraláson hová és mikor érkeznek…


A „kötelező” program után elkezdtünk sétálgatni Pisában és olyan helyeket is felfedeztünk, melyekre sokan már nem jutnak el. Ezt a várost is (csakúgy, mint Firenzét) az Arno-folyó szeli ketté. A folyóparton például egy olyan templom található melynek egyik oldala csaknem a vízben áll, igazán egyedülálló látvány.


 



A városban bolyongva aztán ráleltünk egy hangulatos vendéglőre, mely nélkülözött minden turistacsalogató elemetomlettek, sajtok, paradicsomos falatkák, húskrém, marhanyelv és libamáj előétel, az utcáról alig lehetett észrevenni, hogy egy étterem bújik meg a kapu mögött. Ebben a vendéglőben ettem végig életem egyik legjobb menüsorát, mely hatalmas körtálcán tálalt toszkán előételekkel kezdődött (omlettek, sajtok, paradicsomos falatkák, húskrém, marhanyelv és libamáj). Mellékelek hozzá fotót is, mert ezt mindenkinek látni kell.
A képen található tál kétszemélyes és hangsúlyozom, ez csak az előétel. Utána nagy kedvencem, a paradicsomos tészta következett. A sort egy nagyon ízletes pohárkrém zárta.


E frenetikus ebéd után autóba szálltunk, és hogy a napunk végén méltó módon feltegyük az i-re a pontot, Pietrasanta-ba utaztunk, hogy megmártózzunk a Földközi-tengerben. Marina dei Pietrasanta népszerű tengerparti üdülőhely, annak minden kellékével, szállodákkal, kaszinókkal, bárokkal és sok-sok emberrelPietrasanta Marina dei Pietrasanta . A legtöbb strand fizetős, de a szabad strandhoz tábla mutatja az utat, így meg lehet találni. A part homokos, rengeteg a strandoló, a látvány pedig természetesen gyönyörű.


A víz ugyan hullámzott, így nem lehetett túl messzire menni, de így is nagyon kellemes kikapcsolódás volt – a többiek számára. Én ugyanis nem vittem fürdőruhát, mivel reggel elég hideg volt és nem gondoltam, hogy délután ilyen erővel fog tűzni a nap… A strandolás után hazafelé vettük az irányt, de utunk valamilyen oknál fogva (a neve GPS…) nem a hosszabb, de gyorsabb, hanem a rövidebb, de lassabb útvonalon át vezetett. Sokáig tartott hazaérni, de a látvány mindenért kárpótolt, ugyanis az Apuáni Alpokon keresztül utaztunk. A tengerpartról 0 méteres magasságból rövid idő alatt a szerpentinen 1025 méter magasra értünk, s tettük mindezt naplementében, így talán mondani sem kell, hogy a látvány gyönyörű volt. (Az útvonal: Pietrasanta – Massa – Antignano – Antona – Castelnuovo di Garfagnana.) A vacsorára szerencsére nem volt gondunk, ugyanis Castelnuovo di Garfagnanában egész hetes fesztivált rendeztek, melynek keretében a kereskedők késő estig nyitva tartottak, és számos zenés rendezvényt is szerveztek. Ezen az estén például a helyi ételeket lehetett ingyenesen megkóstolni, így ehettünk különféle sajtokat, szalámikat, vagy éppen puliszkát darált húsos paradicsomos raguval, de számos borfajtából is kaptunk kóstolót, így az esténk is igazán vidámra sikeredett.


A következő nap reggelén Siena városát vettük célba. Útközben megálltunk Monteriggioni-ban. A városka arról nevezetes, hogy Dante az Isteni színjátékban a pokol kilencedik körének óriását ahhoz a 14 toronyhoz hasonlította, melyek még ma is körbeveszik a várost; Dante idejében ezek a tornyok még „kuriózumnak” számítottak. A városnak két gyönyörű tere és egy román stílusú temploma van. A városfalon belépődíj ellenében rövid kis sétát lehet tenni, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a toszkán tájra.


 


Toszkán táj - a képre kattintva nagyobb mérteben is megnézheted


Toszkán táj – a képre kattintva nagyobb mérteben is megnézheted


 



A hangulatteremtő séta után elérkeztünk Sienába, ahol mindent a két nappal azelőtt rendezett Palio hangulata hatott át. A Palio egy lóverseny, melyet minden évben kétszer rendeznek meg, július 2-án és augusztus 16-án. Az eseményt mi is figyelemmel kísértük TV-n keresztül. A versenyen minden évben Siena 17 városnegyedéből 10 vesz részt, a lovasok szőrén ülik meg a lovat, a díj pedig egy pallium, azaz lobogó. A verseny színhelye a város főtere (Piazza del Campo), ahol a verseny idejére a város apraja-nagyja összegyűlik, ugyanis a Paliót véresen komolyan veszik, igazi társadalmi eseménynek számít. A főteret ilyenkor homokkal hintik fel, a pálya és a közönség közé védőkorlátokat állítanak, a lovaknak és lovasaiknak pedig a tér meredek lejtőjével és az éles kanyarokkal kell megbirkózniuk. A verseny szabálya az, hogy állítólag nincs szabály, így akár a ló lovas nélkül is győzhet. A helyzetet nehezíti, hogy a lovakat csak a verseny előtt sorsolják ki a contradák között. Az egy évig tartó előkészületek után maga verseny kb. másfél percig tart, ennyi idő alatt kerülik meg háromszor a teret, az a contrada nyer, melynek lovasa először ér célba. Az igazi izgalom nem is maga futam, hanem annak a kezdete, ugyanis nem tudni pontosan, hogy mikor kezdődik a rajt. Most is vagy 20 percig várakoztak a rajtjelre, a lovak persze izegtek-mozogtak, néhány lovas össze is akaszkodott, így a verseny kimenetele végeredményben azon múlik, hogy a rajt pillanatában, mennyire áll a versenyző jó helyen. Idén a kék-arany lobogós teknősös contrada nyert, a verseny fotóival és a nyertes zászlóival az egész város teli volt.
Városnézésünket a főtéren kezdtük, a városháza udvarán beálltunk az óratoronyba (Torre del Mangia) igyekvő látogatók hosszú sorába. A várakozást siker koronázta, a toronyból gyönyörű kilátás nyílik a városra és a főtérre, mely befelé kicsit lejt, így egészen egyedi a formája (belépőjegy 8 euró/fő).


 



Siena – Óratorony – Torre del Mangia



 



Kilátás az Óratoronyból


A lépcsőmászás után egy hatalmas adag finom fagyival jutalmaztuk meg magunkat és a többiekhez hasonlóan leheveredtünk a vöröses kövezetre napozni. A pihenés után a székesegyházat vettük célba, melynek egyik érdekessége, hogy elkészülte után azonnal eldöntötték, hogy nagyobbat építenek, ám ez a pestisjárvány miatt meghiúsult. Az építkezésnek mégis maradt nyoma, mert a székesegyház melletti tér jobb oldalán lévő hatalmas fal megépült, helyzetéből látszik, hogy milyen monumentális épületet terveztek megépíteni. A templom belsejében számos látnivaló van, híres a márványpadlózat, melyet különös aprólékossággal készítettek, Pisano szószéke, és érdekes a hajó felső részében sorakozó mellszobrok látványa, melyek a pápákat ábrázolják Szent Pétertől kedve a XVI. századig.


 


Siena - székesegyház


 



Siena – a Székesegyház homlokzata és belseje


A dómból egyenesen a keresztelőtemplomba mentünk, mely a székesegyház keleti végében található, fő ékessége a keresztelőmedence, melynek szobrai Ghiberti és Donatello közös munkái. Utolsóként a város védőszentjének, Szent Katalinnak templomát látogattuk meg. A templom hatalmas belső terével egyből lenyűgözi a belépőt, kuriózuma pedig Szent Katalin ereklyéje, mely nem más mint a szent arca… Számomra a legérdekesebb mégis az a kép volt, mely Katalint ábrázolja, s az egyetlen olyan fennmaradt alkotás, melyet még életében készítettek róla.
Siena látnivalóitól betelve a csodálatos tornyok városaként ismert San Gimignano-ba utaztunk. Valaha 70 torony állt ebben a kicsi városban, ám ezek közül mindössze 13 maradt fenn.


 


San Gimignano


 



 


San Gimignano


San Gimignano tornyai


A naplementében kellemes sétát tettünk a városban, majd hazaindultunk és éjfél körül érkeztünk Mozzanellába.


Következő napunkon kicsit késve indultunk útnak, elhagytuk Toscanát és Liguriába utaztunk, hogy bejárjuk az UNESCO által Világörökségnek nyilvánított Cinque Terre-t, vagyis az „Öt Föld”-et. Cinque Terre, ahogy az a nevében is benne van, öt kis várost takar, melyek a Ligur-tenger partján fekszenek egymástól pár kilométeres távolságra. Az odaút nem volt zökkenőmentes, ugyanis a mintegy 90 km-es távolságot több mint két óra alatt tettük meg a hegyek között. Az autót Monterossóban szándékoztuk hagyni, de ez nem ment egyszerűen, ugyanis a falu fölött magasodó hegy tetején találtunk csak megfelelő helyet, minden parkolóhely telítve volt. Innen szűk egy órát sétáltunk, mire beértünk a városba, mely az Öt Föld strandolásra leginkább alkalmas városkája. A városok között kizárólag vonattal vagy gyalog érdemes közlekedni. Gyalogosan mintegy 5 órányi túrával lehet végigjárni, vonattal viszont pillanatok alatt. Autóval nem érdemes kísérletezni, mert több kilométeres szerpentin vár az utazóra, másrészt alig-alig van parkolóhely. Vonat viszont gyakran közlekedik, mi is ezt választottuk, így mintegy negyedóra utazás után a tőlünk legtávolabbi városkába, Riomaggiore-ba érkeztünk. Innen indul ugyanis a Szerelmesek útja (Via dell’Amore), mely a hegyoldalban kialakított ösvény, ezen könnyen elérhető az 1 km-re fekvő következő falu, Manarola. Az útra csak belépőjeggyel lehet felmenni, ez az ún. Cinque Terre Card, ebben számos egyéb kedvezmény is benne van, ha a megfelelő formáját vesszük, akkor vonaton is lehet vele utazni. A Ligur-tenger és a környező hegyek látványa bámulatos. El is határoztuk, hogy ide még visszajövünk egy önálló nyaralás vagy hosszú hétvége keretében, mert idő hiánya miatt sajnos csak nagyon keveset láttunk belőle. Közhelyes a mondás, de ha valami ékszerdoboz, akkor Cinque Terre az. A látnivalókat és a városokat
nem írom le, de biztatok mindenkit, hogy ha olaszországi kiránduláshoz támad kedve, ezt semmiképpen ne hagyja ki, az interneten számos részletes leírás és gyönyörű fotók találhatók, minden információ adott, ami egy tökéletes nyaraláshoz szükséges az „Öt Föld”-ön. Az én képeim csak halvány másai a valóságnak, de remélem kedvcsinálónak megteszik.


 



 



 



Estefelé Monterosso tengerpartján pihentük ki a nap fáradalmait, a part kavicsos, a víz pedig kristálytiszta. Visszafelé inkább a hosszabb utat választottuk, így ugyanannyi ideig tartott hazaérnünk, viszont lényegesen kényelmesebb körülmények között utaztunk (egy autópálya, kanyarok nélkül olykor nagy kincs tud lenni).


Pénteken érkezett el Toscana fővárosa, Firenze meglátogatásának napja. Firenzébe az egyszerűség kedvéért vonattal utaztunk, így csak Luccáig kellett autóznunk. Elsőként a pályaudvarral szemben magasodó Santa Maria Novella templomot néztük meg, melyben számos értékes látnivaló ejti rabul az embert, mint például a Giotto által készített kereszt és Ghirlandaio bámulatos, Keresztelő Szent János és Szűz Mária életéről szóló freskóciklusa.
A templomlátogatás után a pályaudvarral szemközt található turistairodában kértünk egy ingyenes térképet, de nem vetettük bele magunkat azonnal a városba, hanem egy kényelmes vezércselhez folyamodtunk: a vasútállomás mellől a 13-as jelzésű helyi járattal átutaztunk a városon, egészen a San Miniato templomig.


 


Firenze  San Miniato templom


Firenze – San Miniato templom


A bazilikás elrendezésű templomot sajátos módon építették. A főhajó közepén lépcsősor visz föl két oldalt a megemelt szentélybe, a szentély alatt pedig a kripta (altemplom) foglal helyet. A szentély alatti kripta a templom legrégebbi része, itt őrzik a Szent Minias ereklyéket is. Különlegessége az épületnek a fedélszék, amely nyitott és így megfigyelhető a tetőzet gerendázata. A templom elől gyönyörű kilátás nyílik a városra. Kicsit lejjebb sétálva eljutottunk a Michelangelo térre, ahonnan szintén szép a panoráma, s innen már látszik az Arno-folyó és a hidak is.


 


Firenzei panoráma az Arno-folyóval és kereskedők hídjával


Firenzei panoráma


 A térről egy látnivalókkal teli hosszú séta következett. Először a Régi híd-ra (Ponte Vecchio) sétáltunk, melyen egymást érik az ékszerüzletek (és a turisták). Ezután az Arno partján sétálva az Uffizi képtár mellett haladt el utunk, mígnem elérkeztünk a Piazza della Signoriára, ahol Dávid szobra fogadott. Ez a Dávid csak másolat, az eredetit az Akadémián őrzik, de így is megkapó látvány, ahogyan a tér többi szobra is. A Palazzo Vecchio (városháza) csodás belső udvarára is vetettünk egy pillantást. A téren számos gyönyörű reneszánsz műalkotást találunk, Cellini Perszeuszát, Donatello két szobrát, Ammannati Neptun-kútját, Giambologna I. Cosimo-ról készült lovas szobrát és még sorolhatnám.


 


Firendze - Neptun szobra


Neptun


Itt található a Loggia dei Lanzi, melynek oszlopcsarnoka szintén lenyűgöző, bár az itt lévő szobrok mindegyike erőszakos jelenetet ábrázol. Innen a dómot vettük célba (Duomo Santa Maria del Fiore), melyet háromféle márvány díszít, a fehér Carrarából, a vörös Maremmából, a zöld pedig Pratoból származikFirenze - a kresztelőkápolna kapuja. Az épület belső tere hatalmas, egykoron állítólag legkevesebb tízezer ember hallgatta benne Savonarola prédikációit. Érdekes még a Dantét ábrázoló kép, melynek hátterében a paradicsom és a pokol látható úgy, ahogy annak idején Dante elképzelte őket. A dóm legfőbb ékessége mégis a hatalmas kupola, melyet Brunelleschi épített egy akkoriban egészen új technikával. Az építkezés 16 évet vett igénybe, a konzolos rendszernek köszönhetően a kupola kiállta az idők próbáját. Több mint 400 lépcsőfok megmászása után fel lehet jutni a tetejébe, de mivel a San Miniato templom elől rengeteg szép fotót készítettünk, így nem láttuk szükségét egy újabb sorban állásnak.
Utunk a dóm mellett álló csodás keresztelőkápolnához vezetett, melynek fő ékessége a Ghiberti által készített két bronzkapu. 1402-ben a művészettörténelemben először nyilvános pályázatot írtak ki az északi kapu készítésére, melyet Lorenzo Ghiberti nyert (Brunelleschivel közösen, de utóbbi később visszautasította a munkát). A 25 éves művész 21 éven át dolgozott a kapun, mely annyira megnyerte a készíttető céh tetszését, hogy felkérték a keleti kapu elkészítésére is. Ez a munka 27 éven át tartott. A keleti kapu tíz táblából áll, Michelangelo a „paradicsom kapujának” nevezte.


Ghiberti kortársai portréit is feltüntette a táblákon szereplők személyében, és önarcképe is látható (a bal kapu jobb oldalán fölülről a negyedik fej). Az itt látható kapuk csak másolatok, az eredetiket a Dóm múzeumában őrzik, de így is megfigyelhető rajtuk a művész zsenialitása. Ezek után a Medici kápolnákat szerettük volna meglátogatni, de fél öt után már nem engedtek be minket, így a közelben fekvő Szent Lőrinc templom belsejére vetettünk néhány pillantást. Ezután egy könnyű levezető program következett, a belvárosból, a Piazza di San Marco-ról induló 7-es jelzésű busszal elutaztunk a Firenze melletti Fiesoléba (az út kb. 30 perces). A városka hajdan Firenze ellensége volt, ma azonban pusztán egy kirándulóhely a firenzeiek számára, és vélhetően ez a tehetősebb firenzeiek lakhelye is (ó, azok a villák, azok a parkok!). A gyönyörű környezetben, árnyas fákkal tarkított városka fő látványosságai a római színház és a San Francesco kolostor, a kilátás Firenzére gyönyörű. E kis pihenés után busszal visszatértünk Firenzébe, ahol egy kis séta után a pályaudvarról visszavonatoztunk Luccába, s onnan autóval hazatértünk Mozzanellába.


Szombaton elérkezett toszkánai tartózkodásunk utolsó, s egyben legemlékezetesebb napja. E nap hívószava: Orrido di Botri, ez az a név, mely örökre beivódott az emlékezetembe. A Botri-szurdokotkanyargós hegyi utakon, autóval közelítettük meg, s akkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk, csak egy emlékezetes túrát szerettünk volna tenni. Nem hittem volna, hogy rövidke életem eddigi legemlékezetesebb néhány órája lesz. A helyzet már az elején kezdett gyanússá válni. Annyit tudtunk csupán, hogy vízálló felszerelésben lehet csak belépni és helyenként derékig érő vízben kell „gázolni”, ez utóbbit természetesen nem vettem komolyan, csak amolyan városi legendának hittem. A belépésért mindössze két eurót kellett fizetni fejenként, ebből arra következtettem, hogy vagy nincs semmi izgalmas itt, vagy egy kiépítetlen terep vár ismeretlen kihívásokkal – ez utóbbi történt. A bejáratnál védősisakot is kaptunk, és közölték, hogy a korábbi esőzések miatt egy helyen valóban derékig ér a víz (itt már kezdtem elhinni). Ruházatunkat igyekeztünk minimalizálni: fürdőruha, afölött póló, kin túrabakancs, kin használt, kidobható edzőcipő. Az „út” konkrétan egy patakon keresztül vezet, enyhén emelkedik, és teli van hatalmas kövekkel. A víz általában lábszárközépig ér, és egyes helyeken bizony derékig. Könnyített útvonal, avagy menekülőút nem volt, hiszen nagyrészt meredek óriási sziklafal között, helyenként szűkebb (kb. 2 méter széles) részen kell haladni, aki feladta, annak egyedül a visszafordulás az esélyOrrido di Botri - Botri-szurdok. Mesterséges tereptárgyak nemigen vannak elhelyezve, az út vége felé néhány helyen van kötél, de sokszor egyszerűbb megoldás térdig belegázolni a (jéghideg) vízbe, mint a kötelekkel egyensúlyozni. Az elején még óvatoskodtam, kb. 5 percig próbáltam úgy haladni, hogy ne menjen víz a túrabakancsomba, de később feladtam. Utána próbáltam olyan helyeken lépdelni, ahol csak lábszárközépig ér a víz, ez ment ugyan, de elég fáradságos volt. Visszafelé már minden mindegy volt, ott mentem ahol a legkisebb ellenállást tapasztaltam, ha combig érő víz volt, akkor ott. A túra tehát nem egyszerű, tömören összefoglalva: vízben, kövek között, olykor sziklamászásra emlékeztető mozdulatokkal. A hangulatom is ennek megfelelően változott: óvatoskodó, vidám, kalandvágyó, majdnem síró, az egészet gyűlölő, a természet szépségén elámuló, majd megkönnyebbülő. Az érzelmek legváltozatosabb formáit éltem meg e pár óra alatt.
Hivatalosan 4 óra alatt teljesíthető a táv, oda 2 óra és vissza ugyanennyi, de mivel férjeink odafelé folyamatosan fotóztak, ezért nagyon lassan haladtunk. Mivel csaknem három óra elteltével sem értünk a végére, és délután 6-ra vissza kellett érni, ezért vissza kellett fordulnunk. Hogy mi várt volna ránk az út végén, azt az interneten keresztül tudtuk megnézni már itthon: Egy hatalmas sziklafal lezárja a szurdokot és a szikla aljában a patak kristálytiszta kis tóvá szélesül, melyben a megfáradt vándor önfeledten tud pancsolni, persze csak ha nem fázik, ugyanis a sziklák közé nem süt be a nap. Mi sajnos visszafordultunk (akkor nem bántam), a fiúknak a visszaút teljes egészére fotózási tilalmat rendeltünk el és csodák csodájára bő egy, azaz egy óra alatt visszaértünk, pedig lefelé még szinte nehezebb is volt, mint fölfelé.


 


Botri-szurdok


Amit láttunk, az leírhatatlanul gyönyörű, de tény, hogy megküzdöttünk érte. Állítólag egy házaspár két hónapos kisbabával járta végig, ami nehezen hihető, de kellő óvatosság mellett persze kivitelezhető. Én sosem voltam jó kondiban, de maradandó károsodás nélkül túléltem, s utólag életem egyik legemlékezetesebb eseményeként tartom számon. Tehát végül is bárki végigcsinálhatja, csak kitartás kell hozzá, a szenvedésért pedig bőven kárpótol a látvány! Ruházatunkat egyébként a lehető legjobban választottuk meg, a fürdőruhában nem bántuk annyira, hogy vizesek lettünk, a túrabakancs meg bár teli volt vízzel és három nap kellett, hogy kiszáradjon, biztonságosan tartotta a lábamat és védte a lábfejemet. Ugyanez áll a sportcipőre, könnyebb, mert kifolyik belőle a víz, viszont csak akkor biztonságos, ha nem csúszik a talpa. A kövek között ugyan csak elvétve akad különösen csúszós, de mivel előre nem tudja az ember, hogy melyik az, így mindig óvatosan kell lépdelni.
Úgy vélem, erről az élményről már csak képek tudnak többet mondani, annyi még, hogy a Rám-szakadék, a szlovéniai Vintgar-szurdok, a Tordai-hasadék és bizonyos értelemben még a szlovák paradicsom sem veheti fel vele a versenyt. (A szlovák paradicsom számomra félelmetesebb volt és talán látnivalókban is gazdagabb, de a korlátok, létrák és kötelek ott biztonságot adtak, tehát maga a túra ott valahogy kényelmesebb volt; és nem utolsó sorban: száraz lábbal jártuk meg.)


 


Orrido di Botri


 



E megerőltető kalandok után fáradtan megérkeztünk Castelnuovo di Garfagnana-ba, ahol igazi olasz pizzával ünnepeltük meg magunkat.
A vasárnapi napunk teljes egészében utazással telt, szomorúan vettünk búcsút a toszkán tájtól és megígértük, hogy ide hamarosan visszalátogatunk. Útközben csak Szlovéniában álltunk meg, megnéztük az autópálya közelében fekvő predjamai várat, ugyanis néhány éve a szlovéniai kirándulásunk során nem tudtam kellően szép képet készíteni róla, így ezt pótoltam. A kitérővel együtt összességében 12 óra utazás után érkeztünk Budapestre.


Mit is lehetne ezek után mondani? Toscanát látni, hallani, ízlelni, érezni, megélni kell!


Ezúton is köszönjük Sz.-nek és F.-nek, hogy lehetővé tették számunkra ezt a fantasztikus nyaralást.


Paulini Ildikó


(A leíráshoz igénybe vettem az Internet segítségét, továbbá az Útravaló sorozat Firenze és Toscana című könyvét.)


A szerző írásai az Útikalauzban >>   



Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Olaszországról >> 








A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés


 





Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár