Perger József: Nagyot haraptunk a Csizmába – Olaszország – 2009


Perger József: Nagyot haraptunk a “Csizmába” – Olaszország – 2009



Ismét egy olyan beszámoló, amelyik sokaknak ott lesz majd az autójában, hogy segítse az eligazodást. Rengeteg információ, tapasztalat és érdekes élmények egy bő kéthetes kirándulás alapján, szép fotókkal illusztrálva  


Firenze, Volterra, Pisa, Lucca, Vinci, Siena, Casole d’Elsa, Solfatara, Herculaneum, Torre Anunziata, Pompei, Vezúv,  Róma, San Marino, Todi, Assisi, Velence


A tavalyi görögországi utunk után maradt még egy restanciánk önmagunkkal szemben, mégpedig Olaszország.
Felemás érzések közepette döntöttünk az idei célunk mellett. Egyrészt kíváncsiak voltunk az ókori Róma emlékeire, másrészt a reneszánsz kultúra bölcsőjére Toszkánára.
Most nem volt olyan egyértelmű késztetésünk, mint tavaly. Ebben jelentős része volt az ókori rómaiak (romboljuk le, vagy lopjuk el) mentalitásának és a jelenlegi olasz közbiztonsággal kapcsolatos negatív információinknak.
(Az autót közterületen nyitott kesztyűtartóval, és nyitott csomagtér rolóval ajánlatos leállítani, továbbá robogóval közlekedő táskalevágós tolvajok stb.). Szerencsére megúsztuk minden baj nélkül.
Írásom első részében azért fogalmazok egyes szám első személyben, mert a tavalyi úthoz hasonlóan most is rám maradt a tervezéssel, az út előkészítésével kapcsolatos teendők túlnyomó része.
A csapat összetétele ugyanaz, mint tavaly volt (Kriszta a feleségem, két kamasz fiunk Józsi és Ádám, és jómagam szintén Józsi), csak sajnos azóta öregebbek lettünk.
Egyedül, barátok nélkül mentünk most is, de talán jobb is volt így, de erről majd később.
Ma 2009.08.03. van, amikor elkezdem az írást. Tegnap előtt éjjel értünk haza 15 nap után. Most nem vártam hónapokat a beszámolóval, mert annyira töményre sikeredett a programunk, hogy az élmények leülepedése helyett, azok elfelejtésének veszélye állhat fenn.


Előkészületek, tervezés


Akinek pedagógus a házastársa, az sorstársam abban a tekintetben, hogy egy, a nyári elő- vagy utószezonban történő hosszabb nyaralás teljesen kizárt. (Pedig a déli országokban ilyenkor elviselhetőbb a klíma, és esetleg az árak is mérsékeltebbek.) Így július 17-én estére tettük az indulást, és augusztus 1-ére terveztük a hazaérkezést.
Az utat három részre tagoltuk. Először egy hét Toszkánában, utána 3 nap Nápoly mellett, majd 3 nap Rómában. Hazafelé érintőlegesen Assisi, Ravenna, esetleg Velence volt a célunk.


Szállások kiválasztása
A viszonylag nagy távolságok miatt most is a több szállásos verzió mellett döntöttünk, pedig nagyon utálunk kipakolni, és főleg bepakolni a kocsiba.


– Az első hetet Toszkánában terveztük eltölteni. Szállást annak központi részén kerestünk, hogy onnan csillagtúra szerűen bejárhassuk az általunk fontosnak tartott helyeket.
Az interneten találtunk is egy, az elvárásainknak megfelelő helyet a Casole d’ Elsa mellett lévő Il Merloban. Ez a hely tőlünk Dömsödről az útvonaltervező alapján (Szlovénián keresztül) 1008 km-re fekszik. Innen Firenze 60, Siena 35, Volterra 30, Pisa 80 km-re van. A szállás egy néhány házból álló falucskában található. Egy több, mint 100 éves kőépület második emeletén lévő komplett lakás (bő 100 négyzetméteres alapterületű) 2 szobával, 2 fürdőszobával, nappalival, berendezett konyhával, előtérrel,~20 négyzetméteres terasszal, gyönyörű kilátással a környékre. Mindezt 430 Euroért egy hétre, az ottani viszonyok alapján elfogadható árért.


– A második blokkot Pompeiben lévő szállással, három éjszaka hosszúnak gondoltuk.
A tervezéskor jött ez a bővítés, hiszen ha már “lemegyünk” Rómáig, onnan relatíve nincs messze Pompei és környéke, viszont itthonról csak oda, ki tudja eljutunk-e majd valaha is.
Nem foglaltunk ide szállást előre, a neten találtam Pompeiben két kempinget is, ahol négyszemélyes bungalót 70-80 euróért / éjszaka lehet bérelni.


– A harmadik részt Róma látnivalóval kívántuk megtölteni, szintén három nap alatt. Tudtuk, hogy ez bizony igencsak kevés lesz, de próbáltuk a programokat időrendi és logikai sorrendbe is tenni, részletesen erről majd később.
(Földrajzilag Róma közelebb van Toszkánához, viszont hazafelé haladva nem a legtávolabbi helyről, Nápoly mellől kell elindulnunk.) Először a szállást Bracciano egyik kempingjében szintén bungalóban (mobilhome) 70-80 Euro/éjszaka, gondoltam, majd rá kellett jönnöm, hogy az a 30-40 km-nyi távolság vasúton Rómába, még ha nem is nagy idő, a menetrendhez oda-vissza igazodva értékes perceket, órákat vesz majd el az amúgy is szűkös időnkből.
Szintén a neten kerestem szállást. 80 Euro körül/ éjszaka Róma külvárosában, az autónak az utcán kellett volna parkolni, napi 1500Ft-nak megfelelő euróért.
Végül, rátaláltam a Rómában működő két magyar katolikus zarándokházra, melyek közül a piros metróvonal északi végállomásától (Battistini) 200 m-re, a Francesco Tamagno utcában lévőt választottam. Kétszer két ágyas szoba közös fürdőszobával, reggelivel 28 Euro/fő/ éjszaka. Ez sem volt túl olcsó, viszont az udvaron, állandóan zárt helyen parkolhatott az autónk, és nem utolsó sorban a metró közelsége sokat nyomott a latban. Innen négy megállónyira (Ottaviano) van a Vatikán.


– Aztán jött egy újabb ötlet.(Ezt már nem nevezném blokknak) Hazafelé ne Firenzén, hanem Assisin, San Marinón, Ravennán át utazzunk, esetleg egy Velencei megállóval.
Valahol Ravenna környékén terveztünk még egy éjszakát eltölteni, majd onnan már tényleg hazafelé jönni.
(Sok mindenben nem értünk egyet Krisztával, viszont abban igen, hogy az oda-vissza út lehetőleg ne legyen ugyanaz. Így többet látunk, még ha egy kicsit hosszabb időt töltünk is utazással.)


Útikönyv, térkép, navigáció, jármű, kalkulációk, programok, egyéb információk


– Természetesen beszereztem most is egy útikönyvet, sajnos ez nem attól a kiadótól való, mint a tavalyi görög úthoz vásárolt, és mint utóbb kiderült, nem is volt olyan jó.
– A navigációs rendszerünk a régi, akartam egy frissebb változatot beszerezni, de túlkésőn kezdtem el, így az út előtt ez már nem jött össze.
– Beszereztem egy térképet is. (Elég szerencsétlen alakú ez az ország, így egy oldalára nem fér rá az egész.) Szerencsére sok szükségünk nem volt rá.
– Kiváltottuk most is a nemzetközi diák-, és nemzetközi tanár igazolványokat, gondolván a kedvezményes belépőkre.
– Majd elfelejtettem, a VW Passat kombinkat! Most is több ezer jól felmálházott kilométer várt rá.
– Előzetes kalkulációt készítettem a főbb költségekről (üzemanyag, útdíjak, szállások, múzeumi-templomi belépők, meleg étkezés, helyi tömegközlekedés, parkolási díjak, stb.) .
– Az egész utat 3500+ (~400 km toszkánai csillagtúrák) km hosszúra, napokban kifejezve (0. nap indulás este)+14 éjszakára terveztem.
– A toszkánai és római látnivalókat külön-külön táblázatba gyűjtöttem, az aktuális nyitvatartásokat és a belépődíjakat is jelölve. Az egy adott napra tervezett programot próbáltam optimális sorrendbe is tenni.(Rómában ennek nagy hasznát láttuk.)
– Készítettem még négy üres táblázatot (egy A4-es lap két oldalán) a realizálódott útdíjak, parkolási díjak, tankolások, és belépők számára. Biztosan borzolom már a kedves olvasó idegeit, de így lehet csak a tervezett és a megvalósult költségeket összevetni, levonni a tervezés tanulságait. Mindez az adminisztráció néhány perces fáradsággal járt naponta.
– Minden jelentősebb, az út során felmerült költségünket fogom jelezni, valamint naponta az utazással eltöltött időt, vagy a megtett utat.
– Egy ilyen hosszú, és zsúfolt programokban bővelkedő útnál ezekkel számolni kell. Amikor az út elején a toszkán szállásadóinkkal egyeztettem az általunk megvalósítani szándékozott programot, ők a városok között távolságot soha nem kilométerben, hanem időben mondták (pl. fél óra, másfél óra), akkor még nem nagyon értettem, de aztán néhány nap multán beláttam, hogy milyen igazuk volt.
– Kriszta egyik volt kolleganője Erzsi néni, és férje János már többször jártak Rómában és Firenzében, így őket is kifaggattuk az indulás előtt mindenről, ami eszünkbe jutott. (Persze Ők könnyen voltak, Erzsi néni beszél olaszul, János pedig többek közt angolul és németül.) Kaptunk tőlük egy Firenze útikönyvet, és egy Nápoly és környéke térképet kölcsön, melyeknek nagy hasznát vettük, és ezúton is köszönünk nekik.
– Végül, de nem utolsó sorban sok hasznos információhoz jutottam, az ezen a honlapon megjelent írásokból. (Többek közt
Török Péter és Gál Zoltán György beszámolóját olvastam nagy élvezettel.)


Étel-ital az útra
Most is beszereztünk melegíthető konzerveket, levesporokat, vagdalt húsokat, melegszendvics-krémeket, száraz kekszeket (a krémmel töltött megolvad), egy rúd száraz szalámit, vajat (ezeket hűtőtáskában vittük), egy karton tartós tejet és négy karton ásványvizet. Néhány doboz szűrt gyümölcslevet is bepakoltunk. Ezekből a tartós élelmiszerekből most többet vittünk, mint tavaly, egyrészt azért, mert a toszkánai szállásunkon komplett lakást bérlünk főzési lehetőséggel (inkább melegítési céllal), másrészt azért, mert előzetes információink szerint itt lényegesen drágább az étkezés, mint itthon, vagy Görögországban.
Szándékunkban állt a helyi dolgokat is megkóstolni, de nem akartunk csak a helyi lehetőségeknek kiszolgáltatottjává válni.


Az utazás
Öveket becsatolni, indulás! Vigyázat, hosszú és fárasztó lesz! (Az olvasás is!)
(A kronológiai sorrendnél törekedtem a pontosságra, ami sikerült is. Ez sajnos nem a memóriámnak, hanem az út során készült közel 2000 db digitális képnek köszönhető. A képek “tulajdonságai”-nál tudtam puskázni a készítés időpontját.)


0. nap Végre elindulunk! (07.17.)


Az indulást megint estére tettük. Éjszaka, ha viszonylag meleg is van, a nap sugarai nem zavarnak annyira. Egyébként pedig – bár nincsenek határok -, féltem a másnapi (szombat!) turnus váltástól is. (Hosszas vacillálás után végül is a Szlovénián át történő – Horvátországot kihagyó – út mellett döntöttem, Lendvánál történő belépéssel.)
Sok rosszat hallottam az olasz autópályák hétvégi zsúfoltságáról, még így is, hogy Velencénél elkészült egy több mint 30 km-es elkerülő szakasz.
Végre 22 óra 30-kor – a tervezethez képest mintegy másfél órás csúszással- elindultunk Dömsödről. A “vezető” szerep megint nekem jutott. Szépen lecsorogtunk a szlovén határig. Az országba Lendvánál belépve nem Maribor felé indultunk, hanem néhány kisebb mellékúton haladva (Ptuj felé) szándékoztunk feljutni a Ljubljana felé vezető autópályára. Közben másnap lett. Folyt. köv.


1. nap Megérkezünk Il Merloba (07.18.)


A határnál lévő szlovén MOL kútnál szemrebbenés nélkül kérték el a 15 eurót az autópálya matricáért! Kisdolgaink végeztével indultunk is tovább. Lendvát ugyan többször is volt szerencsénk bejárni a nagy szlovén éjszakában, de a navigációs kütyünk csak nem akarta megtalálni a Ptuj felé vezető utat.
Megadtuk magunkat és elfogadtuk a kb. 30 km-rel hosszabb utat. Felvergődtünk a pályára Maribor felé.
Érdekes volt ez a szlovén autópálya. Főleg Mariborig! Nem építettek leállósávot, hanem 500 méterenként buszmegálló-öböl méretű leálló helyeket telepítettek, melyeket 250 méterenként előjelző, majd az adott helyen jelzőtáblával jeleztek. Hát, ha más nem is, de a táblákat gyártó cég biztosan nagyot kaszált ezen a megoldáson!
Szépen faltuk a kilométereket, amikor Ljubljanán túl a hegyek között – úgy hajnali 5 óra után – elkezdett esni, majd ömleni az eső. Egyébként is szándékomban volt már egyet pihenni, így az elő benzinkútnál félreálltam. Jól esett a szendergéses pihenés! Fél 8-körül ébredtem. Addigra az eső is alábbhagyott. Megtankoltunk (bő 28 litert, 1,05 euró/liter áron). Vettünk egy-egy melegszendvicset a benzinkútnál, elvégeztük folyó ügyeinket, majd indultunk tovább. A szinte teljesen tele parkolóból, velünk együtt akart mindenki továbbindulni, így majd tíz percbe telt visszajutnunk a pályára.
Alig tettünk meg néhány kilométert, amikor újból elkezdett szakadni az eső. Az út és látási viszonyok úgy leromlottak, hogy az eléggé megszaporodott konvojunkkal mintegy 40 km/órás sebességgel “döngettünk” a sztrádán! (Előző nap gyönyörűen kiglancoltam az autót kívül-belül, hát nem sokáig tartott…)
Trieszt előtt elállt az eső, majd hamarosan kisütött a nap. A Velencét elkerülő úton már igazi olasz nyár vett bennünket körül. Szerencsére az új út nem dugult be, jól haladtunk Padova, Bologna felé. Bolognán túl a mi irányunk még mindig jól haladt, viszont a szemközti kocsisor több kilométer hosszan állt.
Már magam előtt láttam önmagunkat két hét múlva visszafelé, és nem alaptalanul, de erről majd a vége felé.
Firenze előtt szintén állt a szemközti irány. Ekkor már dél körül járt az idő. Firenze mellett elhaladva véget ért utunk az autópályán. A Triesztnél kapott (húzott) kártyánkat leolvasták, majd kipengettük a 22,7 euró útdíjat, és mehettünk tovább Siena felé a 2×2 sávos autóúton. Ez már nem volt fizetős és nem is volt olyan jó minőségű, de azért megjárta. Mintegy bő 40 km után Colle Val D’ Elsa északi lehajtónál letértünk az útról, és néhány kisebb falun áthaladva, 13 óra 30-kor megérkeztünk Il Merloba. (Az említett kis falvak előtt találkoztunk először a “controllo elettronico velocita” feliratokkal, melyek a traffipaxos sebességmérésre figyelmeztettek. Szerencsére sehol nem akadt dolgunk a rendőrökkel, de nem is adtunk rá okot, hogy legyen.)


A kirándulás első szakaszának állomásai – Firenze, Volterra, Pisa, Lucca, Vinci, Siena, Casole d’Elsa,



Olaszországi Útikalauz.hu nagyobb térképen való megjelenítése



Mire ideértünk, az előzetesen tervezett 1008 km-hez képest 1056-on állt a napi számláló. Ehhez többek közt a “keringésünk a lendvai éjszakában” is hozzájárult. A hazai elindulásunk óta pontosan 15 óra telt el. Ebből 2,5-3 órát tudott csak pihenni szegény autónk. (És én is.)
A “mi házunk” mindjárt az első volt jobbról az összesen 6-7 épületet számláló faluban. A neten lévő képe alapján felismertük ugyan, de meglepett bennünket, hogy – a látottak alapján – egy magányosan álló épületre számítottunk, ezzel szemben vele szemben az út túloldalán egy néhány éves kb. ötven méter hosszú sorház állt, amiben 15-20 üdülőrész volt, rendezett környezettel, parkolóval, közvilágítással.
A szállásunkat du.4 órától lehetett volna átvennünk (a tulajdonos néhány faluval arrébb lakik az ellenkező irányban). A második szomszédban volt egy kisebb étterem, melynek felszolgálója ismerte a tulajt, próbált is telefonálni, de nem érte el. Semmi gond, elütjük, addig az időt valamivel, pl. megebédelünk. A pincér nagy sajnálatunkra közölte, hogy náluk este hétig szieszta van, így a konyha sem működik.
Tanácsolta, hogy menjünk el a 3 km-re lévő szomszéd városka (Casole d’ Elsa) határáig, ott lesz majd egy étterem, ahol ilyenkor is van működő büfé. (Pizza, melegszendvics biztosan lesz.) Elmentünk, megtaláltuk, kár volt!
A büfé ugyan nem működött, az étterem viszont igen. A szél bár kissé fújt, leültünk a féltetős kerthelyiségben.
Pincér jött, étlap volt olaszul, pincér beszélt kicsit angolul, mi szintén, csak még nála is kevesebbet.
Végül rendeltünk négy egyforma sonkás salátás ételt sült krumplival (a mennyisége alapján lehet, hogy előétel volt?), négy üdítővel.
Hát igen. A sonka lehelet vékony volt és kevés, viszont ezt ellensúlyozandó, tettek mellé a tányérra jó sokat egy bizonyos növény (mint később Rómában megtudtuk Ruccola) 3-4 cm hosszú lándzsa alakú leveleiből. Alakja és mérete szerintem az őszibarackfa levelére hasonlított. Ez ugyan alapjában véve rendben lenne, ha nem lett volna az összes levél bogarak által szitára (kb. 2-3 mm-es átmérőjűre) kirágva, de olyan egyformára és egyenletesen, mintha robotok rágták volna!
Így aztán nagy étvággyal ettük meg, már amit… Mindez az étlapon nem szereplő felszolgálási díjjal (koperta) együtt 62 eurónkba került. Talán éhesebbek voltunk, mint mielőtt rendeltünk.
Kezdésnek nem rossz az olasz gasztronómiából: reformkonyha, koleszterin nélkül jó drágán… (Érdekes, bárhol voltunk eddig, ha általunk nem ismert helyi specialitásokból akartunk enni, akkor négyen négyfélét szoktunk rendelni, hogy ne járjunk mindnyájan pórul. Most nem figyeltünk erre, meg is jártuk!)
“Jóllakottan” visszamentünk a szállásunkhoz. Már várt bennünket a szállásadónk felnőtt lánya, Mónika. Angolul és németül jól megértettük egymást. Jó szándékuk jeléül, egy behűtött palack saját termésű száraz vörös boruk várt bennünket a hűtőben. Ne felejtsük el, a Chianti borvidék tőszomszédságában vagyunk!
A lakással teljes mértékben meg voltunk elégedve. Az épület 1930-ban készült, igazi régi bútorok mindenhol. A konyhában meghagyták a régi nyitott szabadkéményes tűzhelyet is a régi öntöttvas edényekkel együtt. Nagyon hangulatos volt minden.


Gyorsan bekvártélyoztuk magunkat, ami nem kevés fordulót jelentett a sok csomaggal, a kocsitól a második emeletre. Vacsoráztunk, majd este 10 körül álomba dőltünk.


2. nap Először Firenzében (07.19.)


Az előző napi hosszú út ellenére, Krisztával viszonylag korán, már 7 óra után felkeltünk. Nem éreztük az ide út fáradalmait. A fiúkat alig tudtuk 8 körül kiimádkozni az ágyból, pedig ők az utazás közben is aludtak.
Reggeli után, fél tíz körül elindultunk Firenzébe. Eredetileg ezt a napot a közvetlen környékünkön akartuk eltölteni pihenéssel. Mivel frissnek éreztük magunkat és tudtuk, hogy másnap hétfőn sok látnivaló zárva lesz, hát Firenzét választottuk. Könnyedén visszataláltunk a Firenze – Siena autóútra, majd két órán belül, (11 óra 50-kor) az egyik általunk otthon kiválasztott parkolóban voltunk. A parkoló bejáratát könnyű elhibázni. Az Arnó innenső oldalán a Római kapunál (Porta Romana) lévő körforgalomból egyenesen nyílik. Ez egy szabadtéri parkoló a külső városfal belső oldalán (1,5 euróért/ óra,). Viszonylag mindig árnyékos, sűrűn telepített kamerákkal, fizetés után sorompó enged ki.
Innen pár száz méter séta után már a Pitti palotánál találtuk magunkat. Mielőtt nekivágtunk volna a városnak a (Ponte Vecchio-n keresztül), a híd előtt egy büfében ettünk egy-egy szelet pizzát (a fiúk dupláztak). Mindezt 22 euróból megúsztuk üdítő nélkül.
Egy hátizsákban vittünk magunkkal minden nap 2-3 másfél literes, még előzőleg otthon jól behűtött ásványvizet. Nem akartunk 2-3 eurót költeni fejenként, és alkalmanként 1-1 két decis üdítőért, vagy ásványvízért. A Firenzében megtapasztalt 36-39 fokos melegben egyébként is gondoskodnunk kellett a bőséges folyadék-bevitelről.
A Ponte Vecchio-hídról én nem írnék, a korábbi beszámolókat csak ismételni tudnám. Gyönyörű, öreg és szűk. Főleg a kövezeten hemzsegő alkalmi árusok portékáitól. ( Én is vettem itt egy kicsi teleszkópos lábú kameraállványt. 10 euróról csupán 4-re alkudtam le, mert siettünk.) Úgy gondoltuk, először megnézzük az Uffizit. Bár vasárnap van, azért lehet szerencsénk is a sorban állással! Hát nem lett. Sor az volt, úgy 60-70 m hosszú, viszont árnyék volt végig. Kriszta úgy gondolta megpróbálja, aztán, ha lassan halad legfeljebb odébbállunk. Lesz még látnivalónk, hiszen még csak most kezdjük az ismerkedést a várossal. (Miközben Kriszta és Ádám sorban állt, addig próbáltuk megtalálni a
Török Péter által javasolt jegyirodát a Via dei Calsainolin. Józsival végigjártuk az utcát egészen a Dómig és vissza, de sajnos nem találtunk rá.) Rátaláltunk viszont egy régi ismerősre. Bár csak másolatban, de Michelangelo Dávidja nézett le ránk a Piázza della Signorián, valamint Cosimo di Medici lovas szobra uralta a teret. Majd 3 óra álldogálás után bejutottunk a múzeumba. (Ez idő alatt Józsi még visszaszaladt a Pitti Palotával szemben lévő internet kávézóba egyéb szociális szoftveres problémáit orvosolni.)
A szokásos átvizsgálások után engedtek be bennünket. Krisztával mi 10-10 euróért, a fiúk – mint 18 évnél fiatalabb uniós állampolgárok – ingyen jutottak be. Milyen volt az Uffizi? Hatalmas és tömény.



A Ponte Vecchio-híd


Lehet, hogy most jött ki rajtam az előző nap fáradtsága, de úgy kb. 2 bent eltöltött óra után, egyszerűen nem tudtam befogadni-, feldolgozni a látottakatA Paradicsom kapuja. Pihenésképp kimentünk a képtár presszójának teraszára. (Mint később kiderült, ez a Loggia dei Lanzi tetején volt a Piázza della Signorián a Palazzo Vecchio tőszomszédságában.) Akármilyenek is voltak a Mediciek, az biztos, hogy a művészetekhez értettek, és nem sajnálták rá a pénzüket. Majdnem záráskor jöttünk ki. Én agyilag teljesen zokni voltam már ekkor. A kijáratnál az utca túloldalán vettünk három kisadag fagyit (3 euró/adag). Én fragola-t = eper kértem, csak ajánlani tudom, nagyon finom volt. Elindultunk a főtér, majd onnan a Dóm felé. Ekkor már este 7 után voltunk, de a turisták hömpölygő áradatán ez nem igazán látszott. Látszott viszont az utcát és a tereket szépen elöntő szemét! (Néhány órával korábban már Józsival egyszer jártunk erre, akkor még sokkal kevesebb hulladék hevert a földön.) A Dóm előtt még kitartóan várakoztak a belépni akarók. Mi a Keresztelő kápolna Paradicsomi kapuját nézegettük (sajnos a védőrácsoktól nagyon nehéz volt fényképezni), amikor feloszlott a sor, mert bezárták a templomot.


Kényelmesen körbejártuk a Dómot és a Harangtornyot kívülről. Tényleg óriási, és való igaz, hogy túl kicsi körülötte a tér.
A main kívül még legalább egy napot fogunk a városra fordítani, így elégedetten ballagtunk a Piázza della Republica-n keresztül a Ponte della Carraia-n át a parkolónk felé.
Útközben egy gyorsétteremben vettünk még egy szép darab sült borjúhúst és egy fél grillcsirkét az otthoni vacsorához. Az idős olasz eladó nem beszélte csak a saját nyelvét, de így is nagyon szimpatikus volt, mert elkövetett mindent, hogy megértsük. Persze ilyenkor könnyen ragad az emberre néhány szó. Főleg, ha már valahonnan ismerős, pl. mezzo (mint a zenében) =közép, vagy fél, tehát nem egész, piccolo=kicsi, a grande meg persze hogy a nagy.
Pontosan nyolckor fizettük ki a parkoló automatánál a 13,5 eurót, majd indulhattunk is haza. Egyszerűen kijutottunk az autóútra, majd onnan hazáig. A vacsora után, közel 11óra volt, mire ágyba kerültünk. Ma sem kellett bennünket álomba ringatni.


 


3. nap Volterra, San Gimignano (07.20.)


Volterra VárosházaEzt a napot gyakorlatilag lustálkodással, pihenéssel töltöttük a szállásunkon. Amikor alábbhagyott a meleg, kb. 6 körül indultunk el a közeli Volterrába. Egy mélygarázsban parkoltunk a főtér közelében (1,5 Euro/óra). Szinte felüdülés volt, hogy nem volt annyi turista, mint Firenzében. A főtéren található Toszkána legrégebbi városházája 1208-ból, a homlokzatát díszítő terrakották is régen, a 15. sz.-ban készültek. Az épület sarkain lévő két kőoroszlán Firenze fennhatóságát jelképezte.


Nyugodt, csendes kisváros, arányos épületekkel, igazi középkori hangulattal. A városfal mentén körbe lehet menni, és mindenhonnan a csodálatos toszkán tájat élvezhettük. Sajnáltuk, hogy mennünk kellett tovább, de várt bennünket a középkor Manhattan-je, San Gimignano.
Előbb, még betértünk egy kisebb élelmiszerboltba. Vettünk két egykilós kenyeret (az otthonról hozott szeletelt már a végét járta), kilóját 1,8-ért. Kár volt. Nem venni volt kár, hanem ilyen sokat volt kár venni. Mint este kiderül, ez a kenyér már frissen is olyan száraz, és kemény, hogy a gladiátorok nyugodtan használhatták volna buzogányként az arénában! Ráadásul, nemhogy sótlan volt, de mintha édes is lett volna egy kissé.
Kifizettük a 3 eurót a parkolásért, majd elindultunk a kb. félórányira lévő San Gimignano felé.
Sajnos, teljesen besötétedett mire odaértünk, ezért élvezhető fényképeket nem tudtunk készíteni. A videó felvételünk is csak épp, hogy élvezhető minőségű lett. Viszont, az esti kivilágítás pazar volt!
A városka Gimignano püspökről kapta a nevét, aki a hun támadások idején, a helybéli lakosságból megszervezte a település védelmét. A középkor “Manhattan-je” nevet a város azért kapta az utókortól, mert a városban közel 70 db, kb. 30 méter magas tornyot emeltek a helybéliek. Mindegyik tornyot egy-egy család birtokolta, ezekben is laktak. Állítólag, a családok huzamos ideig háborúskodtak egymással, ezért védelmi célból építették a tornyokat. Mások szerint státusszimbólumok voltak, megint mások úgy tartják, hogy posztótárolásra szolgáltak, mivel a helybéliek nagyrészt posztókereskedéssel foglalkoznak. Mára csak néhány darab maradt közülük, de így is lenyűgözőek! Amikor beértünk a főtérre, annak méreteihez képest sok, (vagy több) száz turista fogadott ott bennünket. Jókedvűen, a lépcsőkön és a tér kövezetén üldögélve nyalták fagyijukat, itták sörüket, vagy kólájukat. Látszott rajtuk egyfajta nyugalom, ahogy átszellemülten szívják magukba a középkor hangulatát, az ódon falak és tornyok varázsát.
Kicsit mintha megszűnt volna létezni az idő, mi is élveztük az egészet.
Már fél 11 is lehetett, amikor visszatértünk a kocsinkhoz a régi városkapun kívül, attól pár száz méterre lévő parkolóba. Itt féllegálisan parkoltunk, mert a sorompó nyitva volt, viszont automatát sehol sem találtunk, így aztán nem tudtunk fizetni. (Mondjuk nem is nagyon akartunk.) Eldöntöttük, még visszajövünk ide, de akkor fényes nappal, hiszen 22 km-re lakunk innen. (Sajnos ez nem teljesült!)
Ma egy kb. egyenlő szárú háromszöget jártunk körbe a szállásunktól szállásunkig és két gyönyörű helyre leltünk összesen mintegy 70 km-t autózva.
Mónikától tudtuk, hogy a földszinten lévő lakásukban szintén magyar vendégeik vannak. Valahogy nem sikerült még mindig találkoznunk, csak a kocsijukról, ill. annak rendszámáról tudtuk, hogy még ők is ott töltik az éjszakáikat. Egyik nap túl későn jöttek haza vagy másnap túl korán útra keltek (ami hozzánk képest nem volt nagy kunszt), vagy fordítva volt nap-nap után. Akarattal sem bujkálhattunk volna egymás elől jobban.
Közel éjfélkor keveredtünk ágyba ma is.


 


4. nap Pisa, Lucca (Vinci) (07.21.)


Szokásos kiadós reggeli után, a hátizsákba bekészített hűtött vizekkel elindultunk mai első célunk, Pisa felé. Az indulással mindig csúszásban voltunk, fél 10 előtt nemigen tudtunk elindulni egyszer sem. A viszonylag messze (85 km-re) lévő első célunk elérése normál viszonyok között nem kellett volna, hogy olyan sok időbe teljen. Az elővárosok teljesen egybeépültek, és a “tele zöldes” olasz közlekedés sokszor nagyon lefojtotta a forgalmat. Az utolsó 2-3 km-ünk az Arnó parti utcai parkolóig, legalább fél óránkba került.
Innen kb. 10 perces séta után már a “Csodák mezején” (Campo dei Miracoli) voltunk.
Ekkor már fél 1 körül volt. Első utunk a pénztárhoz vitt, ahol a sor csak pár méter hosszú volt. Sajnos, hamar megtudtuk az okát ennek is. Belépő a Ferde toronyba (Campanile; Torre pendente) leghamarabb csak délután 4-re volt. Mit tehettünk? Megvettük 4×15 euróért a toronyba, és 4x 6-ért a Dómba, és a Keresztelő kápolnába a belépőket. Mindenkinek teljes árú jegyet kellett venni. A toronnyal is kombinált – esetleg kedvezőbb árú – jegy nem létezik.(A nemzetközi diák, és -tanár igazolványainkat is csak megmosolyogták!) Ez kérem a rablás! Hirtelen időmilliomosokká váltunk, de azért a Dómba bementünk még most. Ha a Szent Péter bazilika egy pályaudvarra hasonlít belülről, (ekkor még nem láttuk) akkor ez egy kisebb, de szintén pályaudvar. Érdekesek voltak az arab hatást idéző oszlopdíszítések, és a gyönyörű kazettás mennyezet.
Mi is megtapasztaltuk a templomokba történő kulturált belépés feltételeit: Nők fedetlen vállal, és (vagy) sort nadrágban, férfiak rövid, általában térdig érőnél rövidebb nadrágban nem léphetnek be. Jobb templomokban a hiányos öltözetű hölgyeknek adnak papírból (szalvétaszerű anyagból) készült belebújós leplet. A férfiakkal általában elnézőbbek.
Mint minden templom bejáratánál, itt is felhívták a figyelmünket a fényképezés és videózás tilalmára. Volt, ahol csak a vaku használatát tiltották meg. Helytől függően, ennek ellenére általában nem szóltak érte a felügyelők. Volt viszont, ahol szigorúan vették. (pl. Orsanmichel Firenzében, vagy a vatikáni Sixtus kápolnában) Itt például nem szóltak érte.
Szólhattak volna, (volt ahol percenként szóltak is) a neveletlen, hangoskodó, nevetgélő viselkedésért.
Mindegyik templom egy, de inkább több embertársunk végső nyughelye is. Sajnos a többséget ez egyáltalán nem zavarta, sőt sokan Mária, vagy éppen Jézus képe, vagy szobra elé állva fényképeztették magukat. Hova jutott ez a világ…!
Közben megéheztünk, és a parkolást is csak 3-ig fizettem ki. Visszaballagtunk tehát az Arnó irányába, és egy nem túlzottan frekventált helyen lévő pizzériában megebédeltünk. (2 nagy pizzából 4 szeletet csináltunk, plusz egy nagy kancsó jégkockás víz 22 eurónkba került.)
Háromig elhűsölgettünk itt, majd a közelben lévő kocsinkat “feltöltöttem” parkoló-idővel, aztán irány vissza a térre. Lépten – nyomon mozgó utcai árusokba botlottunk, akik főleg sötét bőrűek voltak, és 99 %-ban “karóra kilóra” volt a portékájuk. ” Hamisítatlan márkás karórák” hatalmas számlapokkal, 4-5 cm széles óraszíjjal! 4 óra előtt maradt még időnk be-, illetve felmenni a Keresztelő kápolnába. Hasonlóan érezhető a mór hatás, de nem olyan túldíszített, mint a Dóm. Nekünk talán pont ezért tetszett.
A hátizsákunkat előzőleg visszatettük a kocsiba, mert a toronyba nem engednek fel nagy táskával, vagy hátizsákkal. Erre a célra a pénztárnál alakítottak ki egy értékmegőrzőt. Már kezdték a sorunkat beengedni a toronyba, amikor a jegyszedő közölte velünk, hogy Kriszta a kézitáskáját, én pedig sem a kameratáskámat, sem pedig a válltáskámat nem vihetem fel. Rohanás a kb. 50 méterre lévő értékmegőrző, aztán gyorsan vissza, mert minden perc kincs! 20-30 perc egy turnus összes tartózkodási ideje a toronyban. Ennek kell elégnek lennie a fel- és le útra, és közben a panorámára, na meg a szédülésre!
A térről először néhány lépcső lefelé az építmény ajtajához, majd innen irány felfelé. A
toronynak dupla fala van, a két fal között visz fel a kb. fél méter széles lépcső spirálisan körbe-körbe, többször megkerülve az építményt a kerülete mentén. A belső falon belüli rész felülről nyitott. Az építmény tulajdonképpen egy duplafalú álló (illetve megdőlt) henger. Mivel ez a “cső” egy darabban dőlt meg, lépcsőstől-mindenestől, amikor haladtunk fel-, ill. lefelé a mi testünk is kénytelen volt dőlni a toronnyal együtt. A fülünkben lévő egyensúly szervünk meg, nem győzte korrigálni a dőlést. Ahogy folyamatosan haladtunk a fal kerülete mentén, állandóan változott a helyzetünk a függőlegeshez képest a két szélső pozíció között. Mire felértünk, a fülünk legalább annyira elfáradt, mint a lábunk! Nekem enyhe tériszonyom van, de most nem nagyon volt időm foglalkozni vele. A kilátás innen pazar volt, bármerre is néztünk. Csak a tengert nem láttuk tisztán, pedig nem volt messze.


A Csodák mezeje felülről


A Csodák mezeje felülről


A tetőt lefedő képzeletbeli sík a vízszintessel legalább 30-40cm-t zárt be. Ne feledkezzünk meg a harangokról sem, hiszen ez egy harangtorony! Nagyon nagyok, és nagyon régiek. Hogy hogyan tornázták őket ide fel, ebbe már bele sem mertünk gondolni! Talán a középütt lévő eredetileg függőleges nyíláson.
Illene itt Galileiről megemlékeznünk, amikor a Dómban egy érdekfeszítő mise alatt unalmában a huzat által mozgatott csillár mozgását kezdte el tanulmányozni. Valamint, a már az Ő életében is süllyedésnek indult toronyból, a különböző anyagokból készült tárgyakkal elkövetett ejtési kísérleteiről, és lám mi lett belőle…
Hamar letelt az időnk, indultunk lefelé. A Csodák mezején lévő három épület körül csodálatosan szép zöld gondozott pázsit volt, melyre tilos rálépni. Tíz-tizenöt percenként az egyre szemtelenebb turistákat szabályosan le kellett hajtani a felügyelőknek a fűről. Volt, aki csak lerövidítette a füvön áthaladva egyik épülettől a másikig az amúgy sem nagy távolságot. Voltak, akik fényképezési célzattal szegték meg a szabályt, és voltak olyanok is, akik csak egyszerűen elterültek a zöldben, mint a tehéncsorda déli pihenőjén a legelőn. Szóval ilyenek vagyunk mi turisták. Tisztelet a kivételnek! (pl. magyarokat rajtunk kívül akkor, és ott nem is láttunk)
5-kor ültünk be a kocsiba, eléggé vegyes érzésekkel. (E három látnivalójuk kapcsán úgy fejik meg az ide látogatókat a helyiek, ahogy csak tudják!)
A kb. 35 km-re lévő Luccába indultunk. Lucca többek közt Puccini szülővárosa. Egy nyugodt csendes kisváros, az óvárost körbe ölelő széles várfallal, mely talán több km hosszú is lehet. A várfalakat kívülről övező mező szélén, a főúton találtunk ingyenes parkolót. (Ez volt eddig az első legálisan ingyenes parkolónk olasz földön!) A várfalon és a bástyákon bő száz évvel ezelőtt árnyas sétányt alakítottak ki. Ennek csak egy kis részén mentünk végig, de így is sok fiatal, és idősebb kocogóval, futóval találkoztunk. Biciklisekkel, sétáló, babakocsijukat toló helyiekkel.
Megkerestük a minden oldalról sűrűn házakkal közrefogott főteret. Nekünk olyan nagyon nem tetszett. A házak elhanyagoltak voltak, kicsit lepukkadtnak tűnt minden. (Persze ekkor még nem jártunk Capua és Nápoly között!) Valószínű, több időt kellett volna szánnunk a városra, akkor több szépre találtunk volna rá.


Lucca főterén


Lucca főterén


Negyed 8 után indultunk el haza. Az út jelentős részét sötétben megtéve, keskeny és kanyargós utakon vezényelt bennünket haza GPS-ünk a toszkán éjszakában.
Bizony, ma nem voltunk Vinciben, pedig közel van Luccához. A múzeumok ott már akkor bezártak, amikor mi még szinte meg sem érkeztünk Puccini városába.
Ma 225 km-t tettünk meg, de a pisai araszolgatások, és a késői útnak indulásnak köszönhetően Vinci programunk várólistára került.
Nem baj, elfáradtunk ma is, és nem csak a lábunk, de a fülünk is!
És majd elfelejtettem a meglepetést! Vera – Mónika édesanyja – távollétünk alatt járt “nálunk”, és hozott egy jénai tálnyi saját készítésű toszkán levest,(“ribollita”) egy üveg saját termésű fehérbor kíséretében. Szegény, biztosan jó sokáig várhatott ránk, majd ezt megunva, a meglepetést egy néhány soros levélkével a küszöbünkön hagyta. Nagyon jól esett a figyelmessége, és az étel is! A bort sajnáltuk ott és akkor meginni. Hazahoztuk. E sorok írásakor még mindig megvan.


 


5. nap Vinci, Firenze (07.22.)


Végre egy nap, ami már úgy kezdődött, ahogy mindegyiknek kellett volna!
Már fél 10 körül útra keltünk a kb. 80 km-re lévő Vincibe, és fél 12-re már ott is voltunk. Az óvárost keletről elkerülő út szélén végig lehetett parkolni, és itt sem volt fizetős.
Néhány lépcsőn keresztül, már az egyik Leonardo múzeum bejáratánál álltunk. (Il Museo Leonardo da Vinci) Családi jeggyel 22 euróból megúsztuk a belépőket. Ebben a múzeumban vannak azoknak a szerkezeteknek a kicsinyített, de működőképes makettjei, melyeket Leonardo tervezett. Főleg emelő mechanizmusokat láttunk, melyeket nagy és nehéz tárgyak emeléséhez pl. templomkupolák építéséhez készített. Láttuk itt a harckocsi ősét, a fából készült kerékpárt fix-, majd forgatható kormányú változatban. Megcsodáltuk a fából készült személyautót, vagy inkább kocsit, kerekenkénti meghajtással. Megnéztük a helikopter ősét, és a madárszárnyakra hasonlító repülési célzatra készült kézi készüléket… (Ez utóbbi, azt hiszem soha sem működött.)
A különféle emelők működését is megismerhettük. (Egy nagyon jó grafikával készült animáció kivetítésével.)
Ezután betértünk a városka pici templomába, melynek padlóköveit valószínűleg Leonardo is koptatta. Akkor és ott természetesnek tűnt azok között a falak között és utcákon sétálni, ahol a valaha élt egyik legnagyobb géniusz is élete egy részét, fiatalságát töltötte. (Lehet, hogy szentimentális vagyok, de nézze el nekem az olvasó, lesz még ilyen.)
Némi képeslap, és egyéb apróságok vásárlása után megnéztük a másik helyi múzeumot is. (Idealo Museo Leonardo) Ide 16 euróért jutottunk be. Ez egy valamikori hatalmas boros pincében van berendezve. Az elején hatalmas, több köbméteres, már nem használt bortartályokban kiállított szobrokat, kerámiákat láttunk. A fényben jól látszott a tartályok belső falán (az azokat kristályosan megszínező) a több száz év alatt lerakódott borkő.
A kiállítás jelentős hányadát a Mona Lisával kapcsolatos anyag teszi ki. Minden mennyiségben Gioconda! Amit az emberi fantázia és lelemény adhat erről a képről. Reklámok, plakátok, filmek a legelképzelhetetlenebb szituációkban. Mi mindenre használták fel ezt a témát, szinte hihetetlen! A projektoros vetítést elkezdtem felvenni videóra, és feladtam, mert nem akart vége lenni. Kicsit olyan érzésem volt, hogy az évszázadok során sokan gúnyt űztek szerencsétlen Mona Lisából. Ugyanakkor az egyetemes emberi kultúra része lett, az egyik, ha nem a legismertebb arckép a világon. Talán az a helyzet vele, mint a klasszikus alakú Coca Colás üveggel. Nincs a világnak olyan zuga, ahol ne ismernék.


Délután 2 körül vettünk búcsút Vincitől, és mentünk Firenzébe, ahol még sok minden várt ránk. A közel 40 km-t hamar letudtuk és leparkoltunk a Via Il Prato és a Via Palestro kereszteződésénél lévő kis téren lévő parkolóban. (óránként 1 euróért, 6 órát) Innen nem messze, a Fratelli és az Il Prato utca sarkától pár méterre van egy kis étterem, ahol nagyon finom minestrone levest lehet kapni. (Ezt a helyet még János tanácsolta nekünk otthon. Ők kipróbálták ugyanis.) Úgyis éhesek voltunk már, gondoltuk megkóstoljuk mi is.
Az étterem ugyan nyitva volt, de délután 3 óra lévén, az aktuális szieszta időszak már megkezdődött. A konyha természetesen nem működött! Úgy 8 óra körüli nyitással vigasztaltak bennünket.
Érzékeny búcsút vettünk az intézménytől, és elindultunk a Via Palestro-n keresztül, majd a Via della Scala-n a Piázza di Santa Maria Novella felé, a szintén ilyen nevű templom megnézése végett.
Első csalódásunk:
A teret – ill. a téren lévő szépen gondozott füvet- a szintén szépen horganyzott magas vasrácsok veszik körbe. Gondoltuk, megóvandó egy esetlegesen arra tévedő “csorda” általi letaposástól. Fényképezési és esztétikai értéke, így bizony sokat romlott a szemünkben.
Második csalódásunk:
Belépőt akartak tőlünk szedni a templomban, valami 3-5 eurót fejenként. Ezen kicsit berágtunk, és csak az egyik oldalhajó kápolnájából leselkedtünk be. Nem kellett szégyenkeznünk, közben egy 30-40 fős latin-amerikai, (vagy spanyol) diákcsoport is visszafordult, pedig ők lehet, hogy messzebbről jöttek, mint mi.
Innen a pár száz méterre lévő San Lorenzo templomhoz mentünk. Ez volt a Mediciek szíve csücske (már ha templomról volt szó) olyannyira, hogy ide is temetkeztek. A templom belülről nincs túlságosan túldíszítve (a helyi viszonyokat tekintve), viszont szépek a kupola freskói, és a festett rózsaablak. (Ez egy belépődíjas templom volt, fejenként 3,5 euróért.)
A Medici kápolna persze már közben bezárt.(Nem baj, holnap is jövünk!) Elsétáltunk innen a szintén közeli Dómhoz. Azt is bezárták már. Viszont: most csak néhányan lézengtek a Battistero San Giovanni (Szent János Keresztelő Kápolna) híres Paradicsomi kapujánál, így most zavartalanabbul nézegethettük meg, mint három nappal korábban. A fiúk közben kicsit méltatlankodtak azon, hogy Ghiberti mesternek több mint 20 éve ment rá ennek a remekműnek az elkészítésére. Krisztával mi csak ámulattal csodáltuk úgy, ahogy volt. Elindultunk visszafelé a kocsinkhoz, de útközben még a Via della Scala-n megszakítottuk az utunkat. Egy pizzériában ettünk 4 pizzát 1 nagy üveg ásványvízzel 12,5 euróért, majd mindenki kapott egy kisadag fagyit fejenként egyért, plusz én egy presszókávét (bónuszként) szintén egy euróért.
Mai firenzei programunkat befejezve, visszaballagtunk a kocsinkhoz, és háromnegyed 7 körül elindultunk vissza Il Merloba. (A minestrone leveshez még így is túl korán volt, de ami késik, nem múlik!)
Bő óra múltán már vacsoráztunk otthon, majd a tetőteraszunkon pihengetve csodáltuk a toszkán tájat a naplementével, miközben kevertük a kártyát a kanasztához.
Sajnos, nekem volt a legrosszabb a lapjárásom, de azért jókedvűen, úgy 11-ig vertük a blattot.


 


6. nap Firenze (07.23.)


Erre a napra maradt minden, amire nem került eddig sor Firenzében. Kicsit most is csúsztunk az indulással, de azért már 11 előtt valamivel a Cesare Beccaria térnél lévő mélygarázsban találtuk magunkat. (1,5 euró/óra) A közeli Santa Croce (Szent Kereszt) templomban kezdjük a mai napot. (A mélygarázsból hazafelé is útba esik majd a Michelangelo tér – egy dombon van az Arnó túlpartján -, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a városra, ezért az oda úton nem álltunk meg ott.) A templom előtt a hatalmas Dante szobor köszöntött bennünket.
A belépést 2×5 euróból tudtuk kihozni, a gyerekeknek ingyenes volt. Ez a templom a firenzeiek panteonja. Több mint kétszáz megbecsült polgáruk nyugszik itt.
Végre eljött a találkozás pillanata. Igen, én az egyszerű halandó eljutottam végre Michelangelo sírjához is! Az elmúlt 20 évben két életrajzi regényt is olvastam a művész életéről, különleges és keserű sorsáról. Már nagyon régen vártam ezt a percet. A különc, és befelé forduló szobrász, festő, építész és költő, aki, mert nemet mondani még II. Gyula pápának is. (Mondtam már, hogy nem csak szentimentális, hanem elfogult is vagyok?!)
Mit mondjak, meghatódtam.
Tisztelettel adóztunk Galilei, Ghiberti (a Paradicsom kapujának alkotója), Rossini, Machiavelli sírjánál is. (Dante nem itt nyugszik, csak a város által több száz év késéssel készített üres síremléke áll itt. Így vezekelnek a Firenzéből történt elüldözése miatt.)
Látható még itt Assisi Szent Ferenc egyik szegényes öltözéke is. (Ez egy ferences rendi templom.) A templom belső udvarán hatalmas kerengő van, melyből szabad a bejárat egy altemplomszerű részbe, ahol szintén sírok vannak.


Furcsaságok:
– A főoltártól jobbra egy folyosón több kápolnát érintve (Egyikben: az egyik Medici pápa gyönyörű iniciálékkal díszített kódex gyűjteménye a 13-15. sz.-ból és énekes könyvek korabeli kottákkal.) egyszer csak egy ajándékboltban találtuk magunkat, ahol a mennyezetet gyönyörű freskók borították. Főleg táskákat, pénztárcákat és egyéb bőrből készült portékákat lehetett ott venni. Innen nyílt egy 20-25 méter hosszú folyosó, melyről jobbra-balra egymás után különféle kézműves (főleg bőrt feldolgozó) műhelyek sorakoztak. Volt itt férfi konfekció, és cipőbolt is. És ez még mindig a templomban, illetve a templomot körülvevő “labirintuson” belül! Még ilyen templomban nem jártam.
– Ha a templom előtti téren a főhomlokzattal szemben állunk, akkor egy nagyon tetszetős fehér márványból készült épületet látunk. Oldalról viszont látszik, hogy a homlokzaton kívül, az épület további 99 %-a téglából, vagy egyszerű kőből van. Kicsit illúzióromboló és sajnálatos, hogy kb. 150 évvel ezelőtt a régi homlokzatot befedték. Addig egységesebb képet mutathatott az épület, mint most. (Gyanítom, hogy sokaknak ez fel sem tűnik!)
A templom előtti, azonos nevű téren már a 16. század közepétől játszották a helyi futballt. Állítólag még most is látható a félpályát jelölő csík. (Mi nem találtuk meg, de különösebben nem is kerestük.)
Minden évben felelevenítik az akkori mérkőzéseket korhű ruházatban és labdával.
Megjegyzendő, mintegy ellenpontként szegény hazánk akkor már a Mohácsi vész után volt. Az Egri nők pedig, nem győzték locsolgatni a törököket felülről mindennel, ami forró volt és folyékony.
Amikor a Mediciek a város élére kapaszkodtak, akkor nálunk Hunyadi Mátyás még mondhatjuk úgy “partiban volt” a reneszánsz Itáliával. Itt látható a legjobban, mit is veszítettünk Moháccsal! Ha már így átmentem “történészbe”(végzettségemre nézve műszaki vagyok), meg kell említenem, hogy a forintunk neve is az ekkor Firenzében vert arany fizetőeszköz (florenz) nevének módosulásából alakult ki. Korának legértékesebb pénze volt európában. Talán most már helyére tudjuk tenni, mekkora súlya volt Firenzének, mekkora hatalmuk volt a Medicieknek. Miután szép lassan megvették, vagy bekebelezték egész Toszkánát, milyen irdatlan nagy pénzeket tudtak a városukra, a művészetekre költeni.


Következő célunka az Orsanmichel templom volt. Közben keresztülvitt utunk a Piázza della Signorián. (Cosimo di Medici lovas szobra és a Netpun kút között megtaláltuk azt a követ, amely Savona Rola megégetésének helyét jelöli.) Helyi viszonylatban ez egy viszonylag kis templom, szerintem sokan észre sem veszik, amikor a Piázza della Signoriáról a Dóm felé sétálnak, mivel ezen az úton az épület hátsó része áll. Különlegesek a külső fali fülkék a szentek szobraival. (Többek között itt található Donatello Szent György szobrának másolata.)
Érdekes ez a templom is:
Kezdetben kettős célt szolgált, ugyanis gabonapiacként is funkcionált. Később a padlásrész megmaradt gabonaraktárnak. Itt tartotta a város a stratégiai tartalékait, és éhínség esetén innen látták el a helyi szegényeket ingyen gabonával, nehogy fellázadjanak. Akkor is volt szociális háló? (Hasonlóan, mint az ókori Rómában a “kenyeret és cirkuszt”.)
Az északi oldal két belső oszlopa függőlegesen üreges, azok alján van a gabona-leeresztő nyílás.
Itt szigorú őr volt, aki megtiltott mindenféle fényképezést, ráadásul a félhomályban alig találtam meg a nevezett nyílásokat. (Azért egy másik oszlop jótékony takarásból sikerült néhány filmkockán megörökítenem.)
Innen utunk újra a San Lorenzo templomhoz vitt, mivel a Medici kápolnát még nem láttuk. Fél 2 után járt már ekkor az idő. Úgy húsz méteres lehetett a sor a pénztárhoz, de hamar bejutottunk. (a fiúk ingyen, Kriszta 4,5, én 9 euróért)
Őszintén megvallom, hogy nem a Mediciek iránti tisztelet, hanem a Michelangelo által készített Nappal és Éjszaka, Hajnal és Alkonyat miatt jöttünk ide. Nincs mindegyik teljesen befejezve, de így is remekművek!
Szívesen időztünk volna még itt hosszasan, de sajnos mennünk kellett. Útközben vettünk fagyit. Kicsit kértünk ehhez képest nagyot kaptunk 1 helyett 3 euróért/adag. (A kicsi fajlagosan jobban megéri!)
A Via della Scala-n ebédeltünk egy arab büfében, kebabot ettünk, darabját 3,5 euróért.
Így, a harmadik nap vége felé sorra került a Dóm (Hivatalos nevén Santa Maria del Fiore, vagy Liliomos Szűz Mária) belülről is.
A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy nagy, (a világ negyedik legnagyobb temploma) amennyire kívülről díszes, belülről ahhoz képest puritán. Nem mentünk fel a toronyba,de a kupola belülről is csodálatos. Minden elismerésünk Brunellesci mesteré! Eredendően újat, és maradandót alkotott. A Szent Péter Bazilika kupolájának építése előtt még Michelangelo is tanulmányozta ezt, az addig épült legnagyobb kupolát.
A Harangtoronyba sem mentünk fel, mindenesetre tudnunk kell róla, hogy Giotto kezdte el építeni.
Érdekes, hogy a reneszánsz kor mennyi polihisztorral bővelkedett.(Leonardo da Vinci: festő, szobrász, építész, feltaláló.. Michelangelo: szobrász, festő, építész, költő, Giotto: festő, építész)
Kíváncsiak voltunk még a Mercato Nuovo-ra (Új Piac) is. Olyannyira új, hogy 1551 óta üzemel.
A piac egy kb. 30×20 méteres minden oldaláról nyitott, magas oszlopokkal határolt, azokon nyugvó, tetővel fedett intézmény. (Gondolom azért építették annak idején ezt az új piacot, mert a régi fedetlen volt…)
Természetesen mi is megsimogattuk a szerencsét hozó vadkant (Il Porcellino).
Ezután már otthonosan ballagtunk vissza a kocsinkhoz a Piázza della Signorián. Még elidőztünk kicsit a Loggiánál, majd búcsút vetünk Dávidtól is. Kifizettük a 11 eurót a bő 7 órányi parkolásért, egyébként a mélygarázsban is meleg volt, úgy 35 fok, csak nem sütött a nap. A városból kifelé megálltunk még a Michelangelo téren, ahonnan nagyon szép panoráma nyílik a városra. Ezekkel a képekkel vettünk végleg búcsút Firenzétől. Fél 6 volt már ekkor.



Búcsú Firenzétől


Búcsú Firenzétől


A városból kivezető úton kb. 10 különféle benzinkút sorakozik. 10-15 eurócentnyi árdifferenciával várják a vevőket. Megálltunk az egyik legkedvezőbb helyen tankolni. (Eddig csak egyszer tankoltunk, akkor is Szlovéniában.) Az ár 1.009 euró/liter volt, 54,6 euróért csurig töltöttük a tankot.


Mit nem néztünk meg a városban, pedig jó lett volna?
A teljesség igénye nélkül: Az Ötszázak terme a Palazzo Vecchio-n, a Vasari folyosó (ide csak elővételben vett jeggyel lehet bejutni.), Pitti Palota a Boboli kerttel, Galleria dell’ Accademia az eredeti Dáviddal, Ognissanti (Mindenszentek) templom


Érdekességek, furcsaságok:
– Az Ognissanti templomban lévő freskókon található a Vespucci család több tagjának is a képe. Többek között bizonyos Amerigo-é.
– Én is csak fél kb. fél éve tudom, hogy Amerigo édesapja akkora tiszteletet érzett Szent István királyunk gyermeke, Szent Imre herceg iránt, hogy fiát róla nevezte el. Az Imre magyar név, nem volt olasz megfelelője, ezért kicsit átformálta olaszos csengésűre, és olasz nyelvújítóként az Amerigo nevet adta neki. Aztán (ez már köztudott) ez a fiú olyannyira kíváncsi természetű lett, hogy miután körbehajózta a Kolumbusz által felfedezett “Indiát”, megállapította, hogy ez egy eddig ismeretlen, önálló kontinens. Így róla nevezték el, nem az igazi felfedezőjéről.
A lényeg az, hogy Amerika Imre herceg nevét viseli, csak szinte senki nem tud róla. Hát ilyen kicsi a világ! (Bár akkortájt, az addig ismerthez képest eléggé megnőtt.)


Vásárlók vonalkód leolvasóval
Hazafelé a Firenze-Siena autóútról Poggibonsi-nál letértünk vásárolni egy bevásárló központnál. Végét járta a tej- és ásványvíz készletünk. A kenyerünk nem, viszont már beton kemény volt.
Az itthon megszokott bevásárló kocsi fogantyújánál érdekes műanyag tartó alkalmatosságot találtam, mintha valamit rá lehetne akasztani. Láttam én az előtérben egy nagy értékmegőrző féle szekrénysort, tele vonalkód leolvasó kézi készülékekkel, de különösebben nem érdekelt.
A pénztárnál már javában álltam sorban, amikor a mögöttünk álló helybéli férfi megszólított. Kifogástalan angolsággal közölte, hogy ha nincs vonalkód leolvasóm, ami egyet jelentett a bankkártyás fizetéssel (a leolvasó tartóját véltem én fogasnak?!), akkor a huszonvalahány pénztár közül, a sor végén lévő egyetlen készpénzes kasszánál tudunk majd fizetni. Hiába volt dombornyomású a bankkártyánk, elmondta, hogy külföldiekét a rendszer nem fogadja el. Megköszöntem neki, majd elódalogtam a nevezett pénztárhoz.
A rendszer a következőképp működik: belépek az üzletbe, majd az előtérben a bankkártyámmal kiváltok egy leolvasót a szekrénykéből, ezzel aktiválom is. Ezután behelyezem a bevásárlókocsin lévő tartóba, majd minden egyes általam a kocsiba tett áru vonalkódját leolvasom vele. A pénztárnál nem kell kipakolnom az árut a szalagra. A leolvasóm által a kasszának adott információk alapján a számlámat megterhelik a vásárlás összegével, közben a pénztáros kinyomtatja a számlámat és már végeztem is. Miért jó ez? Vásárlás közben tudom ellenőrizni minden termék árát, tudom hol tartok a végösszegben, nem kell a pénztárnál oda-vissza pakolnom, tehát gyors is. Sajnáltuk, hogy így csak a helyiek vásárolhatnak. Talán néhány év múlva nálunk is gyakorlat lesz!


Megfontolandó (!)
Ebben az országban legyünk városban, vagy falun, rejtegetik, vagy ténylegesen kevés az élelmiszer bolt, bevásárló központ. Nem tudjuk, de mi alig láttunk. Itt nem működik az, hogy bemegyünk majd napközben valahol egy élelmiszer boltba, veszünk pár zsömlét vagy kiflit néhány szelet szalámival, és meglesz a napi étkezés. Nem, mert bolt sincs olyan sűrűn, mint nálunk és azok sem ilyen jellegűek. A szállásról induláskor esetleg magunkkal vitt szendvics a nagy melegben könnyen tönkre mehet. Egyedüli kiút, a gyakori pizzériákban, vagy kávézókban vehető pizzák, szendvicsek, sütemények vásárlása, ami bizony alaphangon számolva is személyenként és darabonként 3 eurónál kezdődik, ital nélkül. (És nem is biztos, hogy jól fogunk vele lakni.)
Később Rómában megtudtuk, hogy az élelmiszerboltok általában a házak alatt a pincében vannak. Hát ilyen mélységig nem ástuk bele magunkat az olasz kereskedelmi hálózat szerkezetébe!


Ma is viszonylag korán értünk haza. Az otthonról hozottakból összeütött meleg vacsorát követően fagyival leptük meg magunkat. Frissen vettük Poggibonsiban, a teraszunkon fogyasztottunk el, miközben élveztük a toszkán naplementét. Ma is maradt időnk egy kis kártyázásra is. (Most jobb volt a lapjárásom, mint előzőleg, de még mindig nem az igazi!)


7. nap Siena, Casole d’ Elsa (07.24)


Mai célunk Siena volt. Navigációs rendszerünknek köszönhetően, a szállásadónk szerinti 35 km-ből több, mint 50 lett. Mivel Colle Val D’ Elsa-n keresztülvitt bennünket, ami majdhogynem ellenkező irányban van a célhoz képest, viszont többet mehettünk autóúton.
A szállásunkon lévő földszinti szomszédjainktól (Ráadásul majdnem szomszédok otthon is! Ők Bajáról jöttek. Az otthon köztünk lévő 110 km távolság innen nézve egészen elenyésző.) megtudtuk az indulás előtt, hogy a városfalon kívül van egy nagy parkoló. Azt ajánlották, hogy ott tegyük le az autót. Könnyen megtaláltuk (Via le Vittorio Veneto), de szabad helyre néhány percig vadásznunk kellett. Viszont nem kellett fizetni érte!
Felkapaszkodtunk a falakkal körülvett bástyára, hogy majd onnan a belváros felé vegyük utunkat. Igen ám, de a falak egy téglalap alakú zárt teret (Piázza della Liberta) fogtak közre négy sarkán ék alakú bástyákkal. A tér nem közlekedésre, hanem színházi előadások, koncertek rendezésére szolgált nézőtérrel, színpaddal. Mindez nem lett volna baj (sőt szép volt), csak innen nézve köztünk és a történelmi városmag között “U” alakú szakadék volt, melynek alján többek közt egy stadion is épült, úgy 30 méter mélyen. Így a nagy U betű mindkét szárán végig kellett mennünk, közben útba ejtve a föld alá süllyesztett helyi buszpályaudvar várótermét. Néhány perc múlva már a várva várt főtéren az Il Campo-n voltunk.
A tér tényleg egy kiterített köpenyre hasonlít, de kis túlzással amfiteátrumnak is nézhetnénk. Állítólag a város védőszentje, Sienai Szent Katalin tiszteletére (az ő köpenyének alakja volt ilyen) alakították így ki a teret. Eddig még nem találkoztunk olyan városközponttal, ahol a főtér minden irányból befelé a fókuszpont felé lejt, mégpedig elég jelentősen. A képzeletbeli köpenyt, vagy inkább legyezőt, a kövezettől elütő színű “küllők” kilenc részre osztják. Ezek jelképezik a középkori város kilenc kerületét, melyek külön-külön delegálták magukat a városi tanácsba. Az “amfiteátrum” színpadának helyén méltóságteljesen néz a térre a hatalmas városháza a harangtoronnyal. Minden évben megrendezik itt a téren a híres lovasversenyt, a Palio-t. Ez a helybéliek “magyar vágtája”, csak ők egy kicsit korábban, úgy 5-600 évvel ezelőtt kezdték el.
Nyelvünk innen is importált egy jövevényszót. A Palio módosulása a “pálya” szavunk. Eredeti olasz jelentésében azt a selyemkendőt jelentette, melyet a győztes lovas kapott.
A befejezetlen templomrészA tértől néhány méterre találtuk meg a híres befejezetlen Dómot. Néhány percig keresnünk kellett, a “befejezetlenségét”, mivel a templom úgy mindenestől, ahogy kell (tokkal vonóval) megvolt. De akkor miért nincs befejezve? A megoldás olyannyira a szemünk előtt volt, hogy épp csak fel nem botlottunk benne (illetve neki nem mentünk). A dóm hossztengelyével párhuzamosan, annak, egyik oldalhajójának falától úgy jó 50 m-re mered az ég felé egy hatalmas fal. Boltívekkel, oszlopokkal, az oszlopok fölött lévő áthidalón kialakított folyosón nézelődő turistákkal. Az oda felmerészkedő kb. 30 m magasból, a fal pedig, durván 40 m-ről tekint le a városra.
A megfejtés valahogy úgy néz ki, hogy ezek az áldott (és kissé becsvágyó) sienaiak elkezdtek építeni egy hatalmas (addig sehol nem volt nagyságú) templomot. Közben pestis járvány tizedelte meg őket, majd háborúba keveredtek Firenzével, amit elvesztettek. A pénzük elfogyott, a falak álltak tető nélkül. Majd a félkész templom egyik sarkát felhasználva (véleményem szerint annak hossztengelyére merőlegesen) építették meg a mai templomukat, melyet mi most Dómnak ismerünk. Így is csodálatos, mi lett volna, ha az eredeti készül el? A Dóm – természetesen – kívülről csupa márványborítású. (Szegények mi mást használjanak, ha egyszer ez van nekik?) A főhomlokzat még a helyi viszonyokhoz képest is, már szinte túldíszített. A timpanonokon csodálatos
mozaik képek borítják. A Dóm belülről is pazar, a csupa zebracsíkos oszlopokkal, és a csodálatos kupolával. (Lehet, hogy a firenzeiek féltékenyek voltak rájuk, ezért lett háború a vége.)
A belvárosban tényleg nincs járműves közlekedés, mivel olyan szűkek az utcák, hogy ez lehetetlen. (Hála Istennek!) Az útikönyvünkben leírtakkal ellentétben, sajnos itt is megjelent a tömegturizmus. A középkor áporodott levegője, idillje, sajnos nem ért el bennünket. Bár lehet, hogy rossz helyen, és nem kellő ideig próbálkoztunk vele.


A dómtól búcsút véve utunk a kocsinkhoz vezetett, legalábbis így terveztük. Kriszta szerint a képzeletbeli nagy “U” betű szárának két vége között (torony iránt) a szakadékon keresztül kell, hogy legyen gyalogos összeköttetés. Így megszavaztuk a kérdést, döntetlen lett. Mivel egy nő volt csak köztünk, ezért felé billentettük a mérleg nyelvét. (Kár volt!) Először még örömmel vettük igénybe a helyi mozgó járdákat, de néhány perc múlva rá kellett jönnünk, hogy nincs ilyen út, vagy lépcső. Maradt a kerülő a Via Esterna di Fontebranda, majd a Strada di Pescaia érintésével vissza a parkolóhoz. Ez mintegy 50 percünkbe került erőltetett menetben, a tűző napon, 37 fokos hőségben. Útközben volt egy gyanúsan szűk lépcső felfelé, bokrok között eltűnve. Nem mertük bevállalni, hogy esetleg néhány száz méter után valakinek az udvarán találjuk magunkat egy zsákutca (“zsákösvény”) végén.


Innen Casole d’ Elsa érintésével már haza, Il Merloba vitt az utunkCasole d"Elsa. Talán még emlékszik rá a kedves olvasó, ennek a városkának a tövében ettük első nap azt a “kiadós, és finom” ebédet. A városfal tövében lévő parkolóban lehet, vagy inkább kell hagyni a kocsit, mivel a városban a járműves közlekedés lehetetlen. Csak a megkülönböztetett jelzést használók, és az áruszállítók hajthatnak be.(A parkoló fizetős, de nem működött egyetlen parkoló automata sem.) Az út túloldalán a városfal mellett lévő nyilvános és ingyenes panoráma-lifttel lehet feljutni a városba. A lifttől pár méterre már a régi városháza előtti téren találtuk magunkat.


Ez a városka valami csoda!! Mintha minden itt felejtődött volna ránk a 13-14. századból. Zegzugos-, sikátorszerű utcák, a falakon kaspókban lógatva rengeteg növény, az ablakokban szintén. A pici templom nyitva bárki előtt, sőt az altemplom, és a templomudvar is. Csak mi bóklásztunk a városkában. Az utcák hűvösében helyi öregek múlatták az időt. Bár beszélgetni nem tudtunk velük, mosolyuk, kedves gesztusaik minden elárultak vendégszeretetükről. A szolgálatban lévő mentősök, a kocsijuk mellett beszélgettek. Semmi tömegturizmus, semmi kosz vagy szemét. Mindenhol rend, tisztaság és nyugalom! És még valami! Itt átjött az, ami Sienában nem. Igen, a középkor varázsa, az idill, ez valami csoda! Igaz, hogy délután 4 és fél 6 között tettük itt tiszteletünket, ami ugye errefelé még a szieszta ideje. Az északi városfalra épült egyik lakóház nyitott teraszára nyugodtan felmehettünk, a háziak kint hagyott székeire nyugodtan ráülhettünk. A kutya nem szólt ránk, nem féltett tőlünk semmit.
Egyébként, erről a teraszról a már korábban meglátogatott San Gimignano nevezetes tornyai is jól kivehetőek voltak. Nem tudtuk volna, hogy mit veszítünk ezzel a városkával, ha nem ugrunk be megnézni, így utolsó toszkánai napunk délutánján!
Igen, ez volt az utolsó napunk Toszkánában, és már sem erőnk, sem időnk nem maradt visszamenni San Gimignanoba, pedig megígértük magunknak. Talán majd legközelebb!


Toszkán panoráma


Toszkán panoráma Casole d’Elsa-ból


Fél 7 körül már otthon voltunk. Vacsora után búcsúestet tartottunk. Teraszunkról még egyszer megcsodáltuk a toszkán tájat és a naplementét, kicsit kártyáztunk is. Élveztük a kényelmet, annak minden percével.(Főleg annak tudatában, hogy még nem tudtuk másnap hol fogjuk álomra hajtani a fejünket.)


 


8. nap Solfatara vulkán, Pompei (07.25.)


Viszonylag olajozottan lezajlott a reggeli, majd az azt követő kiköltözés, bepakolás a kocsiba.
Kicsit szomorúan köszöntünk el Mónikától és Verától. Valahogy olyan érzésünk volt, mintha régi ismerőseink (talán barátaink) lennének, akiktől most búcsút veszünk, de tudjuk, hogy még vissza fogunk ide jönni. Hogy ez részükről megtervezett, irányított dolog volt-e vagy spontán alakult így, nem tudjuk. Minden esetre jól csinálják.
Egyébként, Mónikától a búcsúzáskor tudtam meg, hogy Casole d’ Elsa nem csak nekünk, hanem rajtunk kívül még jó néhány németnek (főleg nyugdíjasnak) is tetszik. Sokan itt töltik az egész nyarat. Már többen vettek itt házat, vagy lakást és egész évben itt laknak.
Fájó szívvel, de néhány perccel tíz előtt útra keltünk Campania felé. Igyekeznünk kellett, mert több, mint 530 km várt még ma ránk.
Szépen koptattuk a kilométereket, amikor valamivel 2 óra előtt megálltunk egy Autógrillnél. Megebédeltünk az önkiszolgáló étteremben. Minden szép volt, minden jó, és drága.(2 adag spagetti, 1 bolognai, és egy rántott hús sült krumplival 42,6 eurónkba került, ital nélkül.) Már ekkor 350 km volt ma mögöttünk, és még kb. 200 előttünk. Az itt eltöltött bő 1 óra gyorsan elszállt, mentünk tovább.
Sienától Róma – Nápoly felé autópályán vitt az utunk. Capua-nál tértünk le egy alsóbbrendű útra. Sienától eddig 19 eurót fizettünk a pályáért. A táj, a környék, és a szag – olyan lehangoló volt! Toszkána után meg főleg!
Az autópálya és Pozzuoli között elterülő falvakon áthaladva, mondjuk ki nyugodtan, szemét és nyomor fogadott bennünket. Az utcákon életerős, ápolatlan férfiak és nők lézengtek, dologidőben. A ruházatuk sem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Az ember sehol nem örül egy defektnek, de volt már néhány hely eddigi kalandozásaink során, ahol megállapítottuk, hogy itt különösen nem szeretnénk, ha ilyen problémánk adódna! A látottak alapján, ezt a környéket is ide fogjuk sorolni. Az utat pangó, állott vizű, (a tartós hőségtől valószínűleg meleg), nádasokkal benőtt csatornák övezték. Legalábbis így kellett, hogy legyen, mert árasztották magukból a bűzt.


A kirándulás második részének állomásai – Solfatara, Herculaneum, Torre Anunziata, Pompei, Vezúv



Olaszországi Útikalauz.hu nagyobb térképen való megjelenítése


Pozzuoliban viszonylag egyszerűen elnavigáltuk magunkat a Solfatara vulkánhoz. (Hála többek közt Gál Zoltán Györgynek.) A bejáratnál, már szinte erőszakosan kérdezte tőlünk az illetékes: A kempingbe jövünk-e, vagy a vulkánt akarjuk megnézni? Amennyiben csak látogatók vagyunk, akkor nagyon gyorsan vegyük meg a belépőket! Mondtuk, hogy a szállás is érdekelne bennünket (ami igaz volt). Kissé bizalmatlan benyomást kelthettünk benne,így kénytelenek voltunk először az 50 m-rel beljebb kezdődő kemping recepciójánál a szállást megkérdezni. Mivel csak egy éjszakára tudtak volna adni, ezért ez tárgytalan lett. Viszont megint jött a “kapus”, hogy akkor, nosza rajta, vegyünk belépőket! Fejenként 6 eurót kértek, semmilyen kedvezményt nem kaptunk.


Hát még ilyen boszorkány-katlanban nem volt részünk járni! Érdekes volt az állandóan kissé záptojás szagú kénes levegő, a sárga kén- kirakódások a köveken. És egyáltalán a kövek! Habkövek voltak. Sűrűségük csak töredéke a klasszikus bazalténak. Ha ledobtuk őket a földre, majdnem úgy pattogtak, mint egy pingpong labda. Ráadásul, a vulkáni kráter belső, sík felülete olyan benyomást keltett, mintha egy befagyott tó vékony jegén álltunk volna. Lábunk alatt a “vékony jég” a megfagyott láva (vagy megkeményedett földkéreg). Lehet, hogy alattunk csak nagy űr van?
A kráter közepe táján lévő pici, a feljövő gázoktól “fortyogó” tó az erdélyi Kovásznán lévő “Pokolsár”-ra emlékeztetett bennünket, amit tavaly ősszel volt szerencsénk meglátogatni.
Nekem itt a legjobban az “égett mező” (Flegrei) tetszett. Ez a terület a kráter egyik perem részén van, olyan forró ott a talaj, hogy mezítláb elviselhetetlen. Néhány helyen tenyérnyi foltokban füstölve ég a talaj, pontosabban a benne lévő, korábbról maradt szerves anyag pl. fű. A veszélyes helyeket elkerítő, fenyőfából készült korlátok lábai a talajban, és valamivel a talaj fölött is folyamatosan szenesednek (égnek). Akkor még nem beszéltem ennek e helynek a külső szélén a sziklából feltörő forró, és színes gázokról, gőzökről. Olyan érzésünk volt, mintha bármely pillanatban kitörni készülne a vulkán.


Az égett mezők


Az égett mezők



Szerencsére tudtuk, hogy ezek a jelenségek a vulkáni utóműködés jelei, ez már egy “nyugdíjas” tűzhányó. A kráterben több helyen is telepítettek jeladókat, melyeket műholdról figyelnek. Ezek egymáshoz képesti elmozdulásait, valamint infra érzékelőkkel a hőmérséklet változását is állandóan kontrolálják. Bő kétórai nézelődés után indultunk tovább a közeli (kb.30 km-re lévő) Pompei felé. Ez alapjában véve nem lett volna baj, ha nem Nápolyon keresztül kellett volna mennünk.
Görögországi írásomban megemlékeztem az athéni közlekedésről. Hát kérem, azok ott hellén földről, jöhetnének ide továbbképzésre!
Először is: az utak macskakövesek, gidres-gödrösek, útburkolati jeleknek nyoma sincs. Motorosok mindenhol, és minden felől. Valami eszméletlen, átláthatatlan káosz! Rettegés vett rajtunk erőt, félve attól, hogy milyen irányból, mikor és kivel fogunk ütközni, koccanni. Természetesen irányjelzőt sem a motorosok, sem az autósok nem használnak, a motorosok a karjelzést sem ismerik. A lámpás kereszteződéseknél egyszerűen nincs sárga jelzés, és zöld-sárga sincs. Körforgalomban meg olyan érzésünk támadt, mintha itt fordított lenne a KRESZ. Nem a körforgalomban belül lévőknek lenne elsőbbségük, hanem azoknak, akik be akarnak hajtani.
Ilyenkor általában fékezni kényszerültem, mert féltem nehogy baj legyen. Megköszönés intéssel, vagy villantással itt nem létezik, mindenki megy, ahogy tud, mintha a túlélésért hajtanának. Fenti útviszonyok, és közlekedés nem a város eldugott részén, hanem a szívében, a tengerparton (a kikötő és a Castel Nuovo előtt) fogadtak bennünket. Tartósan előttünk haladt egy rendőrautó. Azt is, mint a szúnyogok körül rajzották a motorosok, és előzgették, kerülgették mindenfelől. Persze, a rendőr nem reagált erre semmit.


Nápolyból kifelé Pompei felé a fizetőkapunál nem jegyet kellett húznunk, hanem rögtön előre fizettünk 1,6 eurót. Nem is tudtuk, milyen hosszú lesz a további autópálya. Először is kb. 16 km, másodszor még csak autóútnak sem nevezném, mert tele volt kátyúval, sebesség korlátozó táblákkal 60-ra, olykor 40-re. Kész röhej! Fajlagosan ez volt a legdrágább autópályánk az országban, ráadásul nem is volt “autópálya”! Gondolom, azért kérik előre a pénzt, mert ezért utólag senki sem lenne hajlandó fizetni!


Na mindegy, szerencsésen megérkeztünk 19 óra 30-kor Pompeibe. A már otthon előzetesen kiszemelt egyik lehetséges szálláshelyünk a Camping Zeus a főúton volt. Lett volna a hátsó kerítés melletti hosszú kőépületben szabad apartman viszonylag jó, 60euró/éj áron. (A viszonylag jó, az itteni szállásárakhoz képest jó!) Mégsem ezt a lehetőséget választottuk. Néhány perces ottlétünk alatt, kétszer robogott el óriási zajjal az elővárosi vasút szerelvénye (ami Sorrento- Nápoly között közlekedik) az apartman-sor mögött, a kerítés túloldalán. A vasútállomás talán még 100 méterre sem volt innen, ami jól jött volna nekünk, de a pihenés lehetősége fontosabb volt számunkra.
A közelben gyorsan rátaláltunk a másik (még szintén otthon kinézett) “Spartacus” kempingre, de itt meg nem volt szabad apartman. A recepciós ajánlott egy nem túl drága, és nem túl messze lévő szállodát nekünk, ahol biztosan lesz hely. Megköszöntük, el is indultunk oda, de pár száz méter megtétele után találtunk még egy kempinget, ahol kaptunk helyet. Nem is értem, miért nem találtam rá otthon, mivel a kemping neve POMPEI! (Via Plinio 34)
Nem volt olcsó. (Inkább úgy mondanám, hogy drága. 90 euró/ éjszaka). Mindezért járt: a földszinten egy nagy helyiség francia ággyal plusz egy emeletes ággyal. A vizesblokkot zuhanykabin, mosdó, és WC alkotta. Feltételünk volt a hűtőszekrény is. Volt, bár a mérete egy kisebb éjjeli szekrénnyel egyezett meg. Hűtőteljesítménye roppant gyengécske, viszont kulccsal lehetett nyitni, amit a bejárati ajtó kulcskarikáján helyeztek el. (Logikus nem?) Volt még klímánk és TV-nk is, bár a klíma távirányítóját nem találtuk. Ja és majd elfelejtem, volt egy ~1,5x2m-es teraszunk is két székkel, ami a külső terepszinthez képest bő fél méterrel mélyebben volt, viszont a teraszajtó rolója elektromosan működött. Véleményünk szerint, a fölösleges- és értelmetlen luxus keveredett az alapvető hiányosságokkal.


A romkert tenger felőli kerítése a kempingünkkel szemben, az út túloldalán húzódott több 100 méter hosszan. A bejáratától kb. 300 méterre laktunk, és a kocsink bent, a kemping védett parkolójában állhatott.
Miután bekvártélyoztuk magunkat, elindultunk valami vacsora féle után nézni. Pizzériák, éttermek sorakoztak az út mentén. Pizzához nem nagyon volt kedvünk, ezért elkezdtük sétánkat a főút mentén déli irányban. Közben besötétedett, néhány 100 méter múlva egy hatalmas helyi piac (vagy inkább zsibvásár) forgatagában találtuk magunkat. Volt ott minden bilitől az űrhajóig, többek közt két büfékocsi is. Egyikben különféle édességeket, kandírozott gyümölcsöket, a másikban természetesen pizzát és szendvicseket lehetett venni. Nem volt valami bizalomgerjesztő, ezért tovább ballagtunk. A piac pár 100 méter hosszú kerítése mentén, a járdán eszméletlen mennyiségű szemét volt. Feküdt ott friss, a piacról származó papír és műanyag csomagoló anyag, de láttunk ott rossz papucsot, kiégett villanykörtét és kidobott mosdókagylót is. Ez nem Firenze volt, ahol a turisták szemetelnek. A turisták csak úgy nem dobálnak az utcára mosdókagylót és egyéb tartós használati eszközöket.
A piac után nem messze (Via Giuseppe Mazzini 12) találtunk egy icipici, viszont annál forgalmasabb, – a megítélésünk szerint főleg helybéliek által látogatott- büfét.
Nem gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan alkalom, amikor egy hamburgernek is fogok majd örülni. Most így történt! 2,5-3,5 euróért szép nagy melegszendvicseket, hamburgereket, és egyéb más, helyben készített ételeket lehetett kapni. Jól esett a vacsora.
Valamikor 11 óra körül dőltünk ágyba, hosszú és fárasztó napunk volt.


 


9. nap Pompei (07.26.)


Jól indult a napunk, 9-kor már a romkertben voltunk. A 18 év alatti gyerekeknek ingyenes volt a belépés. Mi felnőttek pedig fejenként 15 euróért olyan kombinált jegyet vettünk, mellyel 3 napon belül tetszőleges sorrendben beléphettünk a rajta feltüntetett 5 környékbeli múzeumba, többek között Pompeibe, Herculaneumba. (még Oplonti, Stabia, és Boscoreale)
Pompei a tragikus i.sz. 79. év augusztusáig (majdnem napra pontosan 1930 évvel a kitörés után jártunk ott) egy virágzó város volt, mintegy 15 ezer lakossal. Tetszett, hogy az úttestek szintje a járdákhoz képest mélyebben volt. Valószínűleg már akkor is létezett kocsi keréktáv szabvány, mivel a bazalt kővel burkolt úttestbe 5-10cm mély nyomvályút koptattak a kocsikerekek. Néhány kerék tovagurulhatott rajtuk, mire a kemény kövek így bekoptak. Az utcákon kialakítottak anno közkutakat is, melyek többsége most is működött, nem kis örömünkre. Ahogy telt az idő és magasabban járt a nap, egyre gyakrabban álltunk meg a kutaknál inni, lemosdani, sapkát, pólót nedvesíteni.
A Fórumba torkolló utcák a kocsik számára zsákutcák voltak. Érdekes, már akkor tudták hogyan kell a belváros forgalmát tehermentesíteni. Nagyon tetszettek a néhány épület falán megmaradt korabeli falfirkák, melyek választási felhívások, szerelmi bánatok, versikék voltak. (A bordélyház falán az ott lelt örömöt, vagy éppen ott kapott betegséget rögzítette a kedves vendég.) Az út kövezetébe vésve, és néhány épület falára rajzolva is, találkoztunk komplett férfi nemiszerv ábrázolással. Egyes vélemények szerint, akkoriban a jelentése gazdagságot, rangot jelentett, mások szerint útbaigazító jelek voltak a bordélyház felé. Érdekesek voltak a kifőzdék és boltok – általában “L” alakú – pultjába süllyesztett hatalmas amforák. Ezekben különféle árukat, vagy borokat tároltak és azokból merítve szolgálták ki a vevőket. Ebben a városban minden volt, ami szükségeltetett az élethez. Így: kifőzdék, panziók, boltok, különféle mesteremberek műhelyei, üzletei, raktárak, közfürdők, színház, aréna…
Sok épületben nagyon jó minőségben megmaradtak a csodálatos átriumok, falfestmények és a padlózatot borító mozaikok.


Pompei és a Vezút


Pompei és a Vezúv



Hát mit mondjak, tudtak élni! Aztán, egyszer csak úgy gondolta a közeli Vezúv, hogy akkor most mindennek véget vet. Majd kétezer évig vulkáni pernye, hamu borított be mindent, átlagosan 8 méter vastagon. Az így kialakult új felszínen legelők voltak, mígnem elkezdték a laza pernyét talajjavítási célra kibányászni. Ekkor találtak rá a városra.
Csak azt nem értem, hogy miután konszolidálódott a helyzet a vulkán környékén a kitörést követően, a környékbeliek, meg a városból esetleg éppen valahol úton lévő helybéliek hazaérve, miért nem kezdték el keresni, feltárni, kiásni a várost. (Talán teljesíthetetlen feladatot jelentett a 8 méter vastag hamu elhordása? Egyszerűbb volt új települések létrehozása?)


Az arénában kedves élményben volt részünk. Itt nem rendeztek sportversenyeket, csak gladiátorok mérkőztek egymással, vagy vadállatok ellen. A küzdőtér árnyékos részén hűsölve éppen kazettát cseréltem a kamerámban, amikor érdekes eseményre lettünk figyelmesek. Néhány tíz méterre tőlünk egy 6-8 fős angol ajkú, 18-20 év körüli fiú csoport két tagja – bár fegyverük nem volt – gladiátor viadalt imitált. Kis idő múlva bekapcsolódott a küzdelembe egy rövid vörös hajú társuk, és oroszlánt utánozva rátámadt a két küzdőre, majd leterítette őket. Mi hangos tapsolással köszöntük meg az alkalmi produkciót. Ők vették a lapot, és meghajlással viszonozták figyelmességünket.
A sok leírhatatlan látnivaló közül még egyet szeretnék megemlíteni. A Fórum melletti épületekben tárolják a feltárt rengeteg amforát, megdermedt és köbe zárt emberi és állati tetemeket, lenyomatokat. (Szörnyű, de reméljük gyors haláluk lehetett szegényeknek.)


Délután háromkor jöttünk ki a romkertből. “Átfésültük” az egészet, de azért lett volna még bőven látnivaló. Egyrészt elfáradtunk a tűző napon való mintegy 6 órás sétától, másrészt megéheztünk.
(Szereztem egy maradandó emléket is itt. Papucsban, zokni nélkül voltam aznap. Videó-felvétel készítés közben megbotlottam egy már több ezer éve békésen ott lévő járdakőben. Bal lábamon a hüvelykujjam pár percig meglehetősen fájt, majd elmúlt a szenvedésem. Kb. egy hét múlva vettem észre – már itthon voltunk-, hogy belilult a körömágyam. Azóta a lila folt szépen növöget lefelé. Most, amikor e sorokat írom – ma szeptember 6. van – 3-4 mm-nél járok. Remélem, a teljes lenövés előtt a végére fogok érni az irományomnak!)


Visszaúton a kempingünk felé, Kriszta vett egy utcai árustól Pompeiről és a környékről szóló magyar nyelvű könyvet. Kicsit megkésett és hideg ebédünket megettünk a szállásunkon, majd kellemes zuhanyozás után elterültünk az ágyainkon. Én el is aludtam.
Arra ébredtem úgy 6 óra körül, hogy Kriszta talált a frissen vett könyvben egy csomó érdekes látnivalót (többek közt a bordélyházat), és Józsival ők ketten visszamennek.
Józsi ingyen bemehetett újból. Kriszta téblábolt egy kicsit – szeretett volna ő is visszamenni -, de a jegyével csak egyszer engedik át a beléptető-kapun. Próba-szerencse alapon odament a kijárathoz, megmutatta az aznapra szóló jegyét, majd előadta valamilyen nyelven, hogy bent van a gyereke, és engedjék be hozzá.
Jól adhatta elő magát, mert rögtön beengedték, így Józsival együtt még gyorsan (újabb másfél óra alatt) körbeloholták, amit akartak.


Este megint elmentünk a “törzshelyünkre” vacsorázni. A pici büfében már a rendeléskor kifizettem mindent, majd kiültünk a járdán lévő asztalkák egyikéhez, és vártuk a vacsoránkat. Várakozás közben néztük a szűnni nem akaró autós- és motoros áradatot. Megállapítottuk, hogy tízből legalább nyolc autó sérült. Kisebb, sőt inkább nagyobb horpadásokkal voltak tűzdelve főleg a lökhárítójuknál, de a küszöbök, lámpák, tükrök, és egyéb tartozékok sem voltak sokkal szerencsésebbek. Volt olyan autó, amelyiken pl. a jobb első, és a bal hátsó lámpa komplett hiányzott. Nem kilopták, hanem valamilyen ütközés kapcsán megsemmisült. A motorosok, főleg mopedesek előszeretettel használják a plexi szélvédők és tükrök, első és hátsó lámpák ideiglenes- vagy végleges rögzítésére a (nálunk is ismert és itthon főleg dobozok lezárására, csomagolásra használt) kb. 5 cm széles barna ragasztó szalagot. Nem túl esztétikus, de a célnak ezek szerint megfelel, és olcsó. Nem akarom egyetlen autómárkát sem reklámozni, de Olaszországban, és főleg ezen a környéken rengeteg Minit és Smartot láttunk. Miniből sok kombit is megfigyelhettünk. (Ilyenhez először Firenzében volt szerencsénk.) Megállapítottuk, hogy főleg kiskocsikat használnak a környékbeliek, és a fentieken kívül főleg a helyi és a francia gyártmányokat favorizálják.
Már vagy bő fél órája vártuk a vacsoránkat, mikor bementem érdeklődni. A főnők megkérdezte, mit szeretnék. Mondtam, hogy a már korábban megrendelt és kifizetett vacsoránkat. Rögtön beugrott neki. (Elfelejtette szegény.) Sűrű elnézések közepette kérte még kis türelmünket, majd néhány percen belül már ehettünk is.
11 körül már ma is ágyba kerültünk. Volt mit kipihennünk!


 


10. nap Vezúv, Herculaneum, Torre Annunziata (Oplonti) (07.27.)


Ma korán keltünk. Reggeliztünk, és igyekeztünk mielőbb odaérni a pár 100 méterre lévő főtérről induló buszhoz, illetve a buszpénztárhoz. Úgy terveztem, hogy a helyi menetrend szerinti busszal (kényelmi és vagyonvédelmi okokból) megyünk majd fel a Vezúvra, onnan visszafele leszállunk Herculaneumban. Ezután a helyi HÉV-vel elutazunk a néhány kilométerre lévő Torre Annunziata-ba, onnan pedig szintén vasúton haza.
Az első hidegzuhany akkor ért, amikor nem akartam megérteni, hogy a retúr buszjegy négyünknek 35,5 euró lesz! Pofátlanság, így preferálják a tömegközlekedést?! (Persze, a közel nyugdíjas korú pénztáros a sajátján kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Minek is?….)
A jegyvásárlással egy csomó időt veszítettünk. Rohantunk a buszmegállóhoz (Piázza Porta Marina Inferiore), amit nem egykönnyen sikerült megtalálni. Mint kiderült, az úttesten (macskakövön) volt ugyan felfestés, de arra valami építőanyag-félék voltak pakolva, majd – a biztonság kedvéért – az egészet ráccsal még körbe is kerítették. Itt döbbentünk rá, hogy a buszmegállókat nem táblával, hanem az úttesten felfestéssel (“BUS”) jelzik, amit persze észrevehettünk volna, ha nincs eltakarva. Szerencsére a második megkérdezett megmutatta a néhány méterre lévő megállót. Egy olasz hölgynek már mi adtunk információt a pénztár és a megálló hollétét illetően. Szerencséje volt, még ő is elérte a buszt, ami másodpercek múlva megjött. “Alig fértünk fel a rá.” Így öten voltunk egész úton. A jármű egyébként tiszta, és klímatizált volt. Kicsit zavart bennünket, hogy a sofőr egész úton ásítozott. Már csak remélni mertük, hogy nem egy átmulatott éjszaka van mögötte. A hegyre jó hosszú és kanyargós szerpentinen vitt a keskeny út. Minden be nem látható kanyar előtt ütemes dudálással figyelmeztette a szemből jövőket, hogy jövünk. Tulajdonképpen a folyamatosan benyomott dudát néha elengedte. Háromnegyed 9 körül már fent voltunk a parkolóban, ahonnan a jegyvásárlást követően már mehettünk is volna fel a hegyre. Igen ám, de még “nem volt nyitva a hegy”! Egy ötfős, eléggé sápadt bőrű társaság volt már ott rajtunk kívül. Ők egy bérelt kocsival jöttek. Én angoloknak néztem őket.
A pénztáros kinézett ugyan az ablakon az elhúzott függönye mögül, de ami szabály az szabály, megváratott bennünket.
Józsi észrevett egy angol nyelvű kiírást a pénztár ablakán, mely szerint 10 főtől csoportos jeggyel csak 4,5 euró a belépési díj az eredeti 6 helyett. Én megszólítottam a másik társaság férfi tagját németül. Szerencsére megértett, hollandok voltak. Mondtam neki, hogy 10 főtől olcsóbb a belépés, nem értette a rációt. Mondtam neki, hogy az olasz hölggyel együtt pont tízen vagyunk. Mivel ők öten voltak, kineveztem csoportvezetőnknek. Mire befejeztem a mondókámat, az olasz hölgy már adta is nekem a maga 4,5 euróját (Neki csak ezután akartam elmagyarázni, de élelmes volt!), majd a miénkkel kiegészítve átadtam az újdonsült főnökünknek a belépők árát.
Végre kinyitott a pénztár! A pénztáros ledöbbent, amikor a holland “előadta magát”. Látta, hogy külön-külön szivárogtunk oda, hogyan lennénk egy csoport? A “főnökünk” kitartott álláspontja mellett. A pénztáros fogta a fejét és nevetett, majd “megadta” magát. Hát így spóroltunk 6 eurót, viszont ne feledjük el, “külön busszal” jöttünk!
A belépésnél kapott mindenki egy egyszerű, talán akác ágból faragott sétabotot. Milyen kedvesek – gondoltuk -, ez is benne van a jegy árában. Közel fél órás séta alatt felértünk a végállomásnál lévő büféig. (Innen le van zárva az ösvény, nem lehet teljesen a csúcsig felmenni). Közben többször meg-megálltunk. Egyrészt kerestük a látnivalót a kráter belsejében, másrészt csodáltuk a panorámát Nápoly, Sorrento és Capri felé.


A Vezúv krátere


A Vezúv krátere


Kicsit párás volt a levegő, ezért a tenger felé nem volt teljes az élmény, de lehetett volna rosszabb is. Herculaneumot nagy nehezen megtaláltuk, de a romokból onnan fentről semmi nem látszik, mert a mai település takarásában van. Pompeit is sikerült nagyjából betájolnunk a Sorrento- felé vezető főút segítségével. Abban az irányban nem csak a párás levegő volt zavaró, hanem az ellenfény is.
Érdekes hangot adott lábunk alatt az apró kristályos szerkezetű szürkés vulkáni salak. A kráter különösebben nem volt számomra érdekes, de a kőzetek szín-kavalkádja, ami ott megfigyelhető lenyűgöző! Egy helyen figyeltünk meg gázszerű anyag kipárolgását, de lehet, hogy csak a tűző napon az éjszakai harmat illant el. Érdekes volt, hogy a K-ÉK-i oldalon a kráter belső peremén megtelepedtek a mohák és a zuzmó félék. Ott néhány kisebb cserje féle is próbálkozott gyökeret ereszteni. Ez azért érdekes, mert ezen a holdbéli tájon talajvíz, mint olyan ismeretlen, eső pedig nyáron csak mutatóban fordul elő. Pedig, mint tudjuk, az élet legfontosabb feltétele a víz!
Akartunk készíteni magunkról itt fent egy időzített csoportképet a digitális gépünkkel. A Firenzében vett háromlábú teleszkópos állványunkon, valahogy nem sikerült jól pozícionálni a gépet. Állandóan elmozdult. Jött egy középkorú angol hölgy, megkértük rá, fotózzon le bennünket. Kezébe adtuk a fényképezőgépet és gyorsan összeálltunk a képhez. A hölgy exponált, majd hangosan elkezdett visszafelé számolni: 10, 9, 8, 7,… miközben nevetett. Aztán mi is, mert rájöttünk, de szinte egyszerre, hogy elfelejtettük kikapcsolni az időzítést, és ő csak hangosan olvasta a hátralévő másodperceket a kijelzőről. A kép viszont jól sikerült.




Nehéz volt elképzelnünk ezt a hegyet olyannak, amilyen a végzetes kitörését megelőző bő 150 évvel volt. I.e. 74-ben Spartacus a fellázadt társaival erre a hegyre menekült. A leírások szerint akkor, a már néhány száz- vagy ezer éve szunnyadó vulkáni hegy egy idilli fás-, ligetes terület, optimális búvó-, és táborhely volt.
Fél 11 előtt valamivel elindultunk lefelé a hegyről, hogy a 11-kor induló buszunkat elérjük. A fiúk előre mentek, mi meg Krisztával persze lépten-nyomon megálltunk nézelődni. Mintha tisztult volna valamelyest a levegő, szebb volt a panoráma. És milyen kicsi a világ! Még bő fele út hátra volt lefelé, amikor megpillantottam mellettünk a tegnapi angol srácokat a párviadalról. Éppen nézték a krátert, de nagyon. Megböktem a kis vörös hajút, majd elővettem ékes angolságomat: “You are the lion? (Ugye van még mit csiszolnom rajta? Mentségemre szolgáljon, hogy soha nem tanultam angolul.) A fiú hirtelen rám nézett, egy tized másodpercig fogalma sem volt miért is mondom ezt neki. Majd látszott, ahogy átsuhan arcán a felismerés, és mosolyog, majd nevetni kezd. Közben a többiek is rájöttek, vagy felismertek bennünket, és nagyon megörültünk egymásnak. Gyorsan összeálltunk egy csoportképhez, sajnos csak papír kép készült, mert a Józsinál volt a digitális gép. Ő, meg mint mondtam, jócskán előre ment közben. Szednünk kellett a lábainkat, mert a busz indulásáig vészesen fogyott az időnk. Vége felé már szinte lavinaként ereszkedtünk lefelé (tudatában annak, hogy milyen veszélyes így), szemben az egyre nagyobb, felfelé igyekvő tömeggel. Az utolsó 50 méternél jártunk, amikor Ádám jött szembe velünk.. Figyelmeztetett bennünket, jobb lesz, ha eldobjuk útközben a botokat, mert akiktől kaptuk felfelé, azok pénzt kérnek a “kölcsönzésért”. Ennyit a kedvességükről. Pár másodpercen múlott, de elértük a buszt. Szegény olasz hölgy már akkor lefelé ment, amikor mi még fel sem értünk, mégis velünk utazott lefelé is. Valószínű, lekéste az előző járatot. A változatosság kedvéért, a visszaúton is öten voltunk, viszont szerencsére másik sofőrrel. Vidám volt, kedves és barátságos. Végig fütyülte lefelé az utat, miközben ő is szinte folyamatosan dudált. Fogta magát, megállt csak úgy, és megmutatta az 1944-es lávafolyamot, ami éppen Nápoly irányába haladt, csak szerencséjükre nem ért el odáig. Mondtuk neki, hogy szeretnénk útközben leszállni, mert innen Herculaneumba mennénk. Elmagyarázta, hogy az alkalmi buszmegállótól hogyan jutunk el a Torre del Greco-ban lévő vasútállomásig, majd onnan egy megállónyira Herculaneumba. Szóval tényleg jó fej volt. 12 óra után néhány perccel már Herculaneumban voltunk. A vasútállomás és a romkert között félúton, egy utcai büfé teraszán a mozzarellás, sonkás meleg szendvicseinket ettük. A fiúk dupláztak (talán én is). Jutalomként meghívtam még magamat egy kávéra is. Mindezt 26 eurónk bánta.
13 óra előtt pár perccel már bent voltunk a romok közt. Ez egy lényegesen kisebb terület, mint Pompei. A jelenleg feltárt rész jóval kisebb, mint az ókori város volt, és ez valószínűleg így is fog maradni. Oka az, hogy a mai város (Ercolano) teljesen ráépült a romokra. A két település között függőleges metszetben 6-10 m vastag, ill. magas vulkáni hamu, tufa van. (Nem tudták, hogy alattuk van már egy város.) A feltárást csak úgy tudnák folytatni, ha a mai település épületeit előbb elbontanák. A feltárt területet 3 oldalról (ÉNy, É, és ÉK) függőleges falak határolják. Lent a romok folytatódnak a mai város alatt, fent pedig normál lakóépületekben élik az emberek mindennapjaikat.


Herculaneumban


Herculaneumban


Például: a Fórumnak csak egyik hosszanti szélén lévő oszlopsora látható, a többi a város alatt van. Itt sokkal nehezebb dolguk volt (van és lesz) a régészeknek, mivel ide nem az a viszonylag laza pernye és salak került, mint Pompeire, hanem jelentős részét a folyékony láva borította el. Gyakorlatilag a városra “ráhűlt” a láva, melyet vésővel, csákánnyal lehet csak eltávolítani. A feltárás nehezebb, lassúbb és gondolom költségesebb is. Ugyanakkor a megmenteni kívánt emlékek lényegesen jobban ki voltak téve a sérüléseknek. A valamikori város 5 ezer lakosú lehetett. Itt is megvolt minden, ami az akkori kulturált életvitelhez szükséges. Néhány villa, kifőzde, “panzió” meglepően jó állapotban vészelte át ezt a párezer évet. Többnek a tetőszerkezete is megmaradt, bár önállóan már nem képesek a teherviselésre, mert a fa áthidalók kissé elszenesedtek. Nekünk legjobban talán az un. “Szarvas villa” (Casa dei Cervi) tetszett. Nevét, a kertjében található hibátlanul megmaradt két kisméretű szarvas szoborról kapta.
Itt is (ugyanúgy, mint Pompeiben) visszatérő motívuma volt a padlózatot borító mozaikok mintájának egy a történelemből (náci 3. Birodalom) már jól ismert szimbólum. Annyi különbséggel, hogy ez az eredeti, és az “utód” egymás tükörképei. “Szegény Führer” még ezt is úgy lopta. Ez a hely koránt sem olyan felkapott (alig találkoztunk turistákkal), mint Pompei, pedig legalább olyan szép. Gondolom, a tömegturizmus célja elsősorban a nagyobb, és híresebb Pompei, csak az ilyen elvetemült maximalisták jönnek el ide is, mint mi.
4 óra után valamivel búcsút vetünk ettől a helytől , és indultunk a vasútállomás felé, mert volt még mára egy programunk. A helyi HÉV-en néhány megállót utaztunk Pompei irányába (“hazafelé”), majd Torre Annunziata (ókori neve Oplonti volt) településen leszálltunk. Itt volt Néró második feleségének Poppeia Sabina-nak a nyári villája. A vasúttól néhány perces séta megtétele után, könnyen megtaláltuk a nyaralót, de nevezhetnénk inkább palotának is. Természetesen, az előző nap vett kombinált jegyünk ide is érvényes volt. Igyekeznünk kellett, mert valamivel 5 óra előtt értünk ide, és 6-kor zártak. Érdekes, hogy a villa ásatásai csak 1964-ben kezdődtek, és az épület, a helyiségekben a falakra festett képek nagyon jó minőségben megmaradtak.


Poppeia villájában


Poppeia villájában


Itt nem találtak sem emberi maradványokat, sem személyes használati tárgyakat, valószínűleg a kitöréskor az épület lakatlan volt. Említésre érdemes még, az udvaron lévő, mai mértékkel is nagynak mondható (kb.15x30m-es) úszómedence, belső felülete természetesen márvánnyal borítva.
Innen egy megállót utaztunk Pompei Scavi-ig, ahonnan már otthonosan sétáltunk szállásunkra.
Egész napi vonatozásunk összesen 14,4 eurónkba került, ami a buszjegyhez képest, egész méltányos volt. Letusoltunk, átöltöztünk, és már 8 óra előtt ballagtunk a szokott helyünkre vacsorázni, ami este 8-kor nyit ki, és hajnali 3-ig tart nyitva. Legnagyobb megdöbbenésünkre, zárva volt. A kint üldögélő, nézelődő helyi öregektől megtudtuk, hogy ma így is marad, mert hétfőn szünnaposak. Viszont, ajánlottak egy közeli pizzériát. (Vissza 50 m a kempingünk felé, majd az első útelágazásnál jobbra, onnan pedig kb. 100 m-re Via Plinio 14. ) Egy idősebb úr állt az utcán a bejáratnál és csalogatta be a vendégeket. Mit tehettünk, bementünk. A tágas kerthelyiségben már égtek a fáklyák, pedig még csak alkonyodott. Szép, fehér abrosszal voltak terítve az asztalok. (Na – gondoltam -, erre a búcsúestre még a gatyánk is rá fog menni.) Gyorsan jött egy fiatal pincér, felvette a rendelésünket. Négy különböző pizzát és egy nagy üveg ásványvizet kértünk. A kerthelyiség végében, egy kis nyári lak-szerű épületben készült a pizza. Legnagyobb meglepetésünkre, a bennünket betessékelő bácsi gyúrta a tésztát. A kiformázott alapokra tette rá a rendelésnek megfelelően, fajtánként a különféle dolgokat. Ezután egyenként tette be a lobogó tűzzel égő kemencébe. Sajnos sem a fényképezőgépünk, sem a videókameránk nem volt velünk, mi egy egyszerű hamburgeres vacsorára indultunk el. Csak a telefonunkkal tudtunk néhány gyenge minőségű képet, és videót készíteni. Nem egészen 2 perc alatt megsült a vacsoránk, és már ehettük is. Először is a pizzák szép nagyok (kb.30 cm átmérőjűek), másrészt finomak, és laktatóak is voltak. Talán már említettem korábban, hogy nem rajongok a pizzáért. Lehet, hogy az eddigiek fagyasztott tömegtermékek voltak, ezek pedig a szemünk láttára készültek. Nem tudom, de jó volt.
Jól éreztük magunkat ezen a hangulatos helyen, és még a “gatyánk is megmaradt”, 34 euróba került a búcsúvacsoránk és még kopertát (szervírozási díj) sem számoltak fel.
10 után hazaballagtunk. Feküdnünk kellett, mert másnap megint költöztünk. Várt bennünket Róma!


Mit nem néztünk meg, pedig jó lett volna?
– Először is Nápoly teljesen kimaradt, pedig legalább a Castel Nuovo és környéke megérdemelte volna, hogy meglátogassuk. Egyrészt nem maradt időnk, másrészt a fentebb leírt közlekedési viszonyok, és az ottani közbiztonsági állapotok elriasztottak bennünket.
– Sorrento és partvidéke szintén kimaradt, pedig oda igazán jó lett volna eljutni. Közel, talán 10km-re sem volt tőlünk.
– Capri szigetére sem jutottunk el. Különlegesek lehetnek a barlangjai, többek közt a leghíresebb Kék-barlang.
– A Sorrentói-félsziget déli partvidéke az Amalfi-part, és Amalfi városa szintén megért volna egy misét.
– Néhány száz méterre laktunk a tengertől, és nem volt még csak pár óránk sem arra, hogy megfürödjünk benne. (Igaz, a nápolyi kikötőnél, ahol egészen a part mellett vitt az út, tele volt a víz szeméttel.)
– A Vezúvra kocsival is felmehettünk volna, mert az a 35,5 eurós retúrjegy négyünknek…. hát még mindig fáj.


Mi a tanulság? Minimum dupla ennyi időt kellett volna szánnunk erre a tájra. Na igen, de kinek van annyi szabadsága, és nem utolsó sorban pénze?!


 


11. nap Róma (07.28.)


(A következő napok programja bőségesen telített templomokkal. Kérem az olvasót bocsássa meg nekem. Ez a lelkesedés nem elsősorban az egyház iránti érzelmeink, hanem az ott található remekművek miatt alakult így. Hozzáértők szerint 365 temploma van a városnak, az alább bemutatásra kerülők csak csekély töredéke ennek.)


A kirándulás harmadik részének állomásai – Róma, Todi, Assisi



Olaszországi Útikalauz.hu nagyobb térképen való megjelenítése



9 óra 40-kor búcsút vettünk Pompeitől és elindultunk Róma felé. Természetesen, először legomboltuk az 1,6 eurót a néhány km hosszú “autópályáért”, majd Nápolyt kihagyva néhány perc múlva már robogtunk az Örök Város felé. Pontosan 3 óra alatt értünk a Francesco Tamagno utcában lévő szállásunkra a Nővérekhez. Az autópálya 11,4 eurónkba került. Idáig 247 km-t tettünk meg.
Gyorsan beköltöztünk a 2. emeleten lévő szállásunkra. Kifizettük három napra a 26 euró/fő/éjszaka szállásdíjat, valamint fejenként a 2-2 euró üdülő helyi díjat. Ezt sem mondhatnám olcsó helynek, viszont az ár a reggelit is tartalmazta. A kocsink is biztonságban volt a zárt udvarban, javarészt árnyékban. Itt a fiúktól külön, 2 kétágyas szobában laktunk. (Inkább csak aludtunk, mert szinte csak ezt az időt töltöttük a szállásunkon.) A Nővérek kedvesek, segítőkészek voltak velünk. Elláttak tanácsokkal. Ők is a metrót és a 3 napos kombinált bérletet javasolták (11 euróért/fő). Lezuhanyoztunk, ebédeltünk a konzerveinkből, majd rávetettük magunkat a városra. A Battistini megálló tényleg pár percnyire volt tőlünk. Megvettük a bérleteket, és már robogtunk is a Vatikán felé. Meglepően kulturált volt ez a metróvonal (piros jelű). A kocsik összefüggő belső teret képeztek és klímatizáltak. A hangon kívül felirat is jelezte a következő állomás nevét, és az ajtók nyitásának oldalát. Az utastérben viszonylag sűrűn elhelyezett LCD monitorokon vicces reklámfilmeket nézhettünk utazás közben. Az utasok közt feltűnően sok volt a helybéli fekete, és délkelet-ázsiai származású. Hát igen, ez egy multikulturális város. Gyorsan az Ottaviano-nál voltunk, onnan már eltéveszthetetlen volt a Szent Péter-tér. A Vatikánról az első benyomások a teret két oldalról közrefogó dupla, monumentális méretű oszlopsor alatti séta alatt értek bennünket. 4 óra után valamivel járt ekkor az idő, viszonylag rövid volt a sor az előszelektáló kapu előtt. Onnan csak azokat fordították vissza, akik nem megfelelően voltak öltözve.(Hölgyek nem mehettek be fedetlen vállal, férfiaknak előírás a minimum térdig érő nadrág.) Néhány perc után, már a fémdetektoros átvizsgáláson is túl voltunk. Először a bazilika kupolájába szerettünk volna felmenni.
Fejenként 5 euró volt a végig gyalogos belépő. Lifttel 7-be került volna, de avval is csak az út kb. 2/3-át lehet megtenni, a többit utána szintén gyalog. Az első pihenőt a bazilika tetőteraszán lehet megejteni, ahol “folyadék input-autput” lehetőség van, valamint ajándékbolt is rendelkezésre áll.
Innen indulhattunk tovább magába a kupolába. Először belülről csodálhattuk meg a körfolyosóról. Innen a katedrális főhajójába is jól le lehet látni. Sajnos, annyira sűrűn rácsozott itt a korlát, hogy azon keresztül nehéz a fényképezés, videózás, mert a kamera állandóan a rácsra fókuszál. Innen láttuk először a bazilika belsejét. Tényleg hatalmas, nem pályaudvarnak, inkább főpályaudvarnak nevezném.



A Szent Péter bazilika a kupolából


Lent, a főoltárnál éppen egy szertartás folyt, miközben néhány idősebb (számomra idegen nyelvet beszélő) turista hangosan vihogva nézelődött. Többszöri “pszt” figyelmeztetésemre és mutogatásomra voltak csak hajlandók tudomásul venni, hogy egyrészt templomban vannak, másrészt éppen folyik egy szertartás.
Innen már csak pár 100 lépcsőfok volt a kupola tetején lévő körkilátóig. Ez is érdekes, mert a kupola dupla héjazatú, és a két fal között spirálisan halad fel a lépcső körben. Olykor nekünk is be kellett dőlni a boltozat ívével, különben nem fért el a fejünk. Kriszta megszámolta, 534 lépcső volt összesen. Kicsit kifulladtunk mire felértünk, de ajánlom mindenkinek, megéri! A kilátás PAZAR! Bármerre néztünk, eddig csak fényképeken vagy filmeken látott “ismerősökre” leltünk. Persze, a legszebb a Szent-Péter tér, és a Vatikáni park. (Annak is a színes növényekből, mértani pontossággal kialakított, és gondosan nyírt címerei tetszettek a legjobban.)
Néhány percen belül olyan sokan voltunk már fenn, hogy alig tudtunk a tájat és egymást fényképezni.
Fél 6 előtt valamivel elindultunk lefelé, útközben még egy kicsit vásárolgattunk a tetőteraszon lévő ajándékboltban. Megcsodáltuk még egyszer a főhomlokzatot díszítő monumentális szobrokat hátulról. Egészen közel lehet hozzájuk menni.
Hatkor már bent voltunk a Bazilikában. A méretek hatalmasak, a díszítések lenyűgözőek, bár én igazán nem ezekre voltam kíváncsi. Igen, itt is várt rám egy régi “ismerős”, Michelangelo Piétája. Ezt nem lehet leírni, nem elég a fénykép, vagy a film, ezt élőben kell látni!! Számomra ez a legszebb, legrészletesebb, legfinomabb emberi test ábrázolás, amit valaha ember kőből alkotott! Élőben, még szembetűnőbb, hogy a Mester, Máriát fiatalabbnak (szinte lánykának) ábrázolja gyermekénél, Jézusnál. Kriszta arra csodálkozott rá, hogy kőből hogyan lehet ilyen csodálatosan kifaragni a Jézus ujjai között lévő lepel redőzetét.
Pár perccel 7 előtt kipateroltak bennünket, mert közeledett a zárás.
Még egy ideig elnézelődtünk a Szent-Péter téren, majd elsétáltunk az Angyalvárhoz.
Az Angyalvár előtt megcsodáltuk a Teverét (meglehetősen kevés víz volt benne), majd az Angyalok hídján átballagtunk a túlsó partra.
8 után járhatott már az idő, amikor hazametróztunk. A földalatti végállomás és a szállásunk között találtunk egy büfét, ahol volt hideg-, és melegszendvics, na meg persze pizza is. Mindezek elfogadható áron. (12,7 euróból laktunk jól. )


12. nap Róma (2. nap) (07.29.)


Igazán finom, és bőséges reggelit kaptunk a Nővéreknél, melyhez nem kis örömömre kávé is dukált. Próbáltam még otthon a megtekinteni kívánt látnivalókat logikai sorrendbe állítani, mindezt táblázatos formában.
Kicsit elúszott velünk a reggel, és 10 óra körül értünk a Kolosszeumhoz. (“Piros” metróval a Termini-ig, majd onnan a “kékkel” 2. megálló) Több száz méteres sor kígyózott a pénztárakig, így ezt most inkább kihagytuk, máris borult a még otthon kiagyalt logikai sorrendem a táblázattal együtt, és “útvonal módosítással” tovametróztunk a Porta San Paolo-ig. Itt áll a Falakon kívüli Szent Pál (San Paolo fuori la Mura) bazilika, a város második legnagyobb temploma. (Belépődíj 3 euró/fő.)
A főbejárat oldali homlokzat kissé szerény, az előtte lévő tágas tér még szerényebb, de a sivár jelző talán jobban illene rá. Belül azonban fejedelmi pompa fogadja a látogatót, a főhajóról azt is gondolhatnánk, hogy bálterem. Az oltár alatt – most már egészen biztos- Szent Pál sírja található. Indulásunk előtt olvastam a legújabb hírt, hogy a sírban talált csontokról a genetikai vizsgálatok megállapították, valóban az Ő maradványai. Pál láncai szintén megtekinthetők itt. A templom mögötti – oszlopos árkádokkal övezett, gyönyörű pálmafás – kis parkot Szent Pál középütt álló, jellegzetesen mindig kardot a kezében tartó szobra uralja. A szobor, és a templom hátulsó homlokzatán lévő gyönyörű mozaik képek nélkül azt is hihetnénk, hogy valami egzotikus üdülőhelyen vagyunk.


12 előtt pár perccel visszaballagtunk a közeli metróállomáshoz. (Kriszta közben vett egy magyar nyelvű könyvet Rómáról. Ha meglát egy könyvet, ellenállhatatlan késztetést érezhet a megvételére. Általában addig nem megyünk tovább, amíg meg nem veszi. Aztán mindig magyarázza, hogy milyen jó vétel volt, mert 1-2 eurót le is tudott alkudni az árából. Szerintem, az utcai árusoknál ez a lehetőség benne van az üzletben.)
Szent Péter bazilikaA Circo Massimo-ig metróztunk, majd a híres sportaréna és a Palatinus domb közötti úton (Via dei Cerchi) sétáltunk a Tevere irányába. A Circus Maximus számunkra csalódás volt. Az még rendben lenne, hogy valamikor 250 ezer néző elfért itt, de a mostani állapota egy szánalmas kiégett legelőre hasonlít. Be volt zárva, de akkor sem mentünk volna be, ha nyitva van. A metróállomás felőli végén lévő romokon kívül más látnivalót nem nagyon kínál.
A Circus Maximus túlsó végén utunkat nem a Fórum, vagy a Palatinus felé, hanem az úgynevezett “Róma kulcslyuka” irányába folytattuk. (10 perces séta.) A Clivo dei Publici-n, majd a Via di Santa Sabina utcán a Via di Porta Lavernale-n lévő kis zsákszerű térre érkeztünk.
Ha jól tudom, a Máltai Lovagrend tulajdonában van az ott lévő ingatlan, melyet kerestünk. Ennek, zárt borítású kapuján lévő pár centiméter átmérőjű kulcslyukán, ha benézünk, akkor egy gyönyörű, boltívesre nyírt hosszú sövényt fedezünk fel. A látóhatár végében a Szent-Péter bazilika kupoláját pillantjuk meg.


Ennél pontosabban nem lehetett volna tájolni, csodálatos, ajánlom mindenkinek! (A kulcslyukon át való fényképezés sem volt egyszerű, mert a nyílás talán akkora, mint a fényképezőgép lencséje. ) A Santa Sabina utcán oda-vissza elhaladtunk a Santa Sabina templom előtt, de figyelemre sem méltattuk, sajnos… Ez a város egyik legrégebbi, és legszebb ókeresztény temploma, de ezt csak később tudtuk meg a Kriszta által vásárolt könyvből.
Innen az “Igazság szája” (Bocca della Verita) felé vettük utunkat. 2 előtt pár perccel értünk oda. Legnagyobb meglepetésünkre, hosszú sor állt ott, és szinte mindenki távol-keleti volt. Úgy látszik, nekik ez kötelező program.
Nem álltunk be a sorba. Nekünk elég volt a rácson kívülről is a látvány. (Egyébként is, féltettük a kezünket, mert volt vaj épp elég a fülünk mögött…)
A Via di San Teodor-on – érintve a Palatinus nyugati oldalát- , majd a Via di Foro Romano-n a Fórum nyugati végéhez érkeztünk. Erről az oldalról Septimus Severius diadalíve zárja le az ókori városközpontot. Innen szép kilátásunk nyílt az egész Fórumra. A túlsó végét Titus diadalíve határolja. Itt is csalódtunk egy kissé. Egyrészt, sokkal kisebb az egész, mint amilyennek gondoltuk (talán egy szűk kilométer lehet a két diadalív között), másrészt nagyon töredékesen maradtak csak fenn a valamikori épületek, templomok.
Erről az oldalról sem pénztár, sem bejárat nem volt a romkertbe, így felmentünk a néhány méterre lévő Capitoliumra. Megcsodáltuk Marcus Aurelius lovas szobrát, majd lesétáltunk a híres “Írógép”-hez (Viktor Emánuel emlékmű). Nekünk sem igazán tetszett, de mellette a Piázza Venezia-n találtunk egy büfét, ahol kiadós pizza szeleteket vettünk, darabját 3 euróért. Épp ideje volt, majdnem 3 órára járt már az idő.
Traianus oszlopának árnyékában (Tetején Szent Péter szobra áll, amit V. Sixtus pápa tetetett rá.) egy kis elhanyagolt parkocskában bekaptuk az ebédünket. Ha szemben álltunk az oszloppal, akkor jobbra mögötte láthattuk Traianus piacának romjait, mögöttünk az ország egyesítő király emlékművére pillanthattunk.
Innen a Via dei Foro Imperiali-n a Kolosszeum felé haladtunk. Jobbról ráláttunk a Fórumra.
15 óra 30-kor értünk a híres arénához. Az aréna nem a legjobb kifejezés rá, mert igazából ez két egymásnak szembe fordított színház (teátrum), így inkább amfiteátrum lenne a helyes megnevezése. Szerencsénkre, a pénztárakhoz vezető sor rövid volt és gyorsan haladt. A méretek és a technikai megoldások lenyűgözőek. Az már persze más kérdés, hogy mire használták… Elgondolkodtató, hogy az ókori Róma emberei milyen műveltek voltak (már akik). A tudományokban, művészetekben, építészetben milyen sok maradandót alkottak, ugyanakkor milyen barbárok is voltak egyben, lásd gladiátor-viadalok, és nyilvános kivégzések, főleg a keresztényüldözés idején.


Kolosszeum Róma


A Kolosszeum belülről


Rekord gyorsasággal, 8 év alatt készült el az “intézmény”, és az építés módszere is új volt. 4 külön munkacsoport dogozott, és mindegyik csak egy-egy szektort épített.
Egyesek szerint, a küzdőteret vízzel is fel tudták tölteni, és az így kialakított mesterséges tavon tengeri csatákat tudtak imitálni. Hát én ezt nehezen tudom elképzelni. Az tény, hogy Vespasianus kezdte el építeni, és fia Titus avatta fel i.sz. 80-ban. Mi ott tudtuk meg, hogy nevét nem a méreteiről, hanem akkoriban a közelben álló hatalmas méretű (kolosszusnak is hívott) Néró szoborról kapta.
50 ezer néző befogadására volt alkalmas, és hatalmas vásznakkal árnyékolni is tudták a lelátókat.
Számtalan bejáratán pillanatokon belül bejuthattak a nézők, és percek alatt ki is tudták üríteni. Főképp itt valósították meg a “kenyeret és cirkuszt” című találmányukból a “cirkuszt”.
Sajnálatos, hogy a középkorban kőbányának használták! Szép lassan kezdett elkopni, mígnem XIV. Benedek megtiltotta a további bontását. Kész csoda, hogy még így áll. Közel kétezer évesen, több földrengést, és a történelem egyéb viharait is átélve.
Az építményről, és a Fláviusokról (Az építtető császárok a Flávius nemzetség tagjai voltak.) rendezett kiállítás nézegetésével gyorsan repült az idő.
Háromnegyed 6-kor tovább indultunk a közelben lévő, “Szent Péter láncokban” (Chiesa San Pietro in Vincoli) templom felé. Ha nem láttuk volna már fényképről az épületet, akkor nehezen ismertük volna fel, mert inkább egy raktárra emlékeztetett. A bejárat is jellegtelen volt, oldalról az oszlopsor alatt. Ez a templom kívül és belül is igazán puritán kinézetű, a már itt Rómában eddig látottakhoz képest.


Szent Péter Láncokban templom


Szent Péter Láncokban templom


Természetesen, megnéztük Péter apostolnak, a rabsága idején viselt láncait. Várt bennünket itt is egy Michelangelo alkotás. Általunk eddig csak szintén képekről ismert mű, a hatalmas Mózes szobor.
II. Gyula pápa grandiózus, eredetileg közel 40 szobor alakot számláló síremlékének főalakjaként készült. A szobor faragásakor már köztudott, illetve vita téma volt, hogy Mózesnak csak bibliafordítási hibának köszönhetően voltak pici szarvai. A Mester ragaszkodott a hagyományokhoz, és szarvakkal ábrázolta.
Negyed 7-kor úgy gondoltuk, hogy van elég időnk a Lateráni Szent János Bazilika (San Giovanni in Laterano) megtekintésére. Metróval a Termininél átszállva, néhány percen belül a San Giovanni állomáson voltunk. Ahogy feljöttünk a metrótól, a Piázza Porta San Giovanni fogadott bennünket a hatalmas régi városfallal, közepén a kapuval. Áthaladva a kapu alatt, balról kicsit magasan ott uralta a teret a hatalmas templom. Tudni kell róla, hogy még Nagy Constantinus császár alapította a IV. sz.-ban. Itt őrzik Szent Péter-, és Szent Pál koponyaereklyéjét. A főhomlokzattól jobbra, a bazilikához simul a Lateráni Palota, mely az 1300-as évek elejéig a pápák lakhelye volt. A kezdetektől a templom és a palota is sok viszontagságon és átépítésen esett át. Ma már a sokadik templomot láttuk, és mégis tetszett. Gyönyörűen, de mégsem tolakodóan díszített a padozattól a falakig és a kupoláig. Sajnos, csak negyed órát tölthettünk el itt, mert 7-kor bezárt. Szép lassan, de határozottan terelgettek ki bennünket az őrök. A metrólejárónál lévő büfénél 4×3 euróból elővacsoráztunk, majd indultunk tovább.
Innen a Barberini-ig metróztunk, majd kis sétával máris a Trevi kútnál (Fontana di Trevi) voltunk. Alkonyodott, negyed 9 körül járt már az idő, mégis rengeteg volt itt a turista. Alig fértünk a kút közelébe. A hagyománnyal ellentétben, mi nem dobtunk pénzt a vízbe
Innen kis sétával a Piázza di Spagna-n, illetve a Spanyol lépcsőnél voltunk. A monumentális lépcsőn már alig lehetett közlekedni, mert szintén üldögélő turisták gyülekező helyévé alakult át.
A közelben ráakadtunk egy érdekes pénzbedobós önkiszolgáló kerékpárkölcsönző állomásra.
Háromnegyed 9 után búcsút vettünk innen is. Lett volna még a közelben látnivaló pl. a Villa Medici, de már későre járt.
A tegnapi – mára már törzshelyünkké vált- büfében megvacsoráztunk. (13 euró) Nem sokkal 10 után értünk haza. Az elalvással ma sem volt gondunk.
Lefekvés előtt, a még otthon készített eredeti program áttervezésével próbáltam mindazt a következő napba bepréselni, amire eddig nem került sor.


 


13. nap Róma (3. nap) (07.30.)


Utolsó napunkat kezdtük ma a városban. Korán keltünk, jól bereggeliztünk, majd igyekeztünk a Vatikáni Múzeumokhoz. A 9 órai nyitás előtt pár perccel már ott is voltunk. Szerencsénkre, gyakorlatilag nem kellett sorban állnunk. Összesen 44 euró belépőt fizettünk. A fiúknak fejenként 8, nekünk felnőtteknek 14 euróba került a jegy.
Nem törekszem bemutatni a múzeumokat, csak bele-bele kapok néhány dologba. A spirál lépcsőn feljutva, az eligazító táblánál már éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgunk.
Először a Vatikáni Képtárat néztük meg. Úgy sorakoztak a reneszánsztól a modern korig hírességek képei a falakon, mintha mi sem lenne természetesebb. Egy idő után (sajnos elég hamar), már nem voltam képes befogadni és tárolni a látottakat.
Az Egyiptomi-, és Etruszk Múzeum nagyon gazdag. Nem is gondoltam korábban, hogy a pápákat ennyire érdekelte ez a művészeti terület is.
Mindenképp meg kell emlékezni Raffaello freskóiról. Ezek közül is számomra a legismertebb az Athéni iskola. Erre a képre ráfestette kora híres művészeit, pl. a középpontba Leonardót, mint magyarázó Platont, Michelangelót, mint aki éppen valamit rajzol. Önmagát is megörökítette itt, szerényen a jobb oldali mellékalakok egyikeként.
Ezután egy olyan alakú és jellegű épületben kötöttünk ki, melyet már a Sixtus kápolnának véltem, mert olyan díszes volt. Pedig csak gyönyörű 5-600 éves gobelinek, fali kárpitok, különböző korokból származó térképek, földgömbök sorakoztak itt.
Aztán végre eljutottunk a Sixtus kápolnába! Michelangelo freskója, a világ legnagyobb felületű összefüggő mennyezeti festménye. Kilenc jelenetben ábrázolja az Ótestamentum eseményeit, valamint ülő alakokként a profétákat, és szibillákat. Ezek közül is talán a leghíresebb részlet Ádám teremtése.
A kb. 540 négyzetméter felületet egyedül, segítségek nélkül festette. (A festésben is segédkező inasait már az elején elzavarta.) Kisebb megszakításokkal 4 évig tartott, mire befejezte a művet.
Ha belegondolunk, hihetetlennek tűnik, hogy a Mester a képeket a deszkaállványzaton hanyatt fekve kellett, hogy megfesse. Úgy, hogy az arányok, a térhatás, a mondanivaló, lent a kövezeten álló néző számára legyen élvezhető!! Eközben potyogott, csöpögött a festék az arcára és a testére.
Ráadásul, az előzőleg frissen felvitt gipsz vakolatra festett, így a vizes gipszen más színe volt a festéknek, mint szárazon. Úgy kellett a színekkel, az árnyalatokkal zsonglőrködnie, hogy azok majd kiszáradva mutassák azt a hatást, amit elképzelt.
Lenyűgöző!! Tudom, már kezd elcsépeltté válni a szóhasználatom, de nem találok jobbat, egyébként is elfogult vagyok vele szemben.
Hát igen, ez művészet! Bár Ő magát mindig csak szobrásznak vallotta. Vonakodva fogadta el II. Gyula pápa felkérését, vagy inkább parancsát, amiért mi mégis hálásak lehetünk. Anélkül most nem lenne mit csodálnunk még 500 év múltán is!
Szigorúan tilos volt fényképezni, még vaku nélkül is!
Sajnos, a remekművek csodálatába elég nehéz úgy belemélyedni, átélni a mondanivalót, ha hatalmas a tömeg, és a zaj! Soha nem látott számú őr felügyelte a látogatókat. Rögtön kiszúrták a fényképzőket, és szóltak is érte, és sajnos percenként kellett az egyre erősödő zajt lecsitítaniuk. Szomorú, de ezek vagyunk mi, turisták.
Az Új szárnyban, a Pius-Kelemen Múzeumban, és a Profán Múzeumban megcsodálhattunk sok ókori görög és római szobrot, melyek között találtunk néhány számunkra ismertet, pl. Augustus, Szophoklész, Caesar szobrát. De láttuk többek közt a Laokoón szoborcsoportot, vagy a Nílus szobrot.
Közben kimentünk kicsit a belső udvarra levegőzni és pihenni


A Vatikáni Múzeumok udvarán


A Vatikáni Múzeumok udvarán


A vatikáni szoborcsarnokban


A szoborcsarnokban


A Keresztény Múzeum már csak hab volt a tortán.
Ha egy évig csak ide járnánk minden nap, és reggeltől estig, csak szívnánk magunkba az itt felhalmozott kincseket, akkor sem érnénk a végére. Talán, jó lett volna alaposabban felkészülni, mert így sajnos sok értékes (de hát mindegyik értékes!) és ismert mű mellett elhaladtunk tudatlanul.
Az idő repült velünk, még a Vatikáni Postán vettünk néhány képeslapot, majd fel is adtuk itt, mert a vatikáni postabélyegző elég ritka dolog.
Fél 2 körül járt már az idő, amikor kijöttünk a múzeumokból. Egyszerűen elfáradtunk. Sajnos, “házon belül” nem lehet átmenni a Szent Péter Bazilikába. Ki kell menni az utcára, majd a szokásos sorban állás, és az átvizsgálások után lehet ismét belépni. Most csak az Altemplomba mentünk be. Itt van Szent Péter sírja, és szinte minden pápa (és több uralkodó, többek között Krisztina svéd királynő is) ide lett eltemetve. Ahhoz képest, hogy egy temetőben voltunk itt is nagy volt a zaj. Nem nagyon értettük, hogy miért jön ide olyan ember, aki hangoskodik. Lesújtó!…
A bazilikából – a Szent Péter térről nézve – baloldalon jöhettünk ki. Innen a Tevere partra egy kisebb hegy, vagy inkább domb gyomrán keresztül liftezve, és lépcsőzve jutottunk el. Nem sokkal 3 óra előtt járt már ekkor az idő, kezdtünk megéhezni.
A Piázza della Rovere-n találtunk egy büfét, kis ponyvával fedett kerthelyiséggel. Nagyon ötletes volt az a megoldás, hogy a büfé épület és a ponyva eresz részénél vékony műanyagcső futott körbe. A csövön elhelyezett fúvókák lehelet finoman porlasztották a vizet. Az így mesterségesen előidézett párologtatással hűtötték a felületet. Nagyon kellemesen éreztük itt magunkat. Messziről kis ködben láttuk az egészet. Nagyon finom szendvicset kaptunk itt, darabját 3 euróért. A fiúk és én repetáztunk is.
Itt találkoztunk újra azzal a bizonyos, már az első toszkánai ebédünknél felemlegetett lándzsa alakú, zöld levéllel. Örömünkre most nem volt szitára kirágva. A pincértől végre azt is megtudtuk, hogy ruccola a neve. (Azóta már Magyarországon is ráleltünk nagyobb áruházak polcain.)
Innen átsétáltunk a Principe Amadeo Savoia hídon, a közelben lévő Chiesa Nuova templomhoz.
A Pantheon kupolájaSajnos, nem tudtunk bemenni, mert zárva volt. Az előző esti program áttervezéskor figyelmen kívül hagytam, hogy ez a templom 8-tól 12-ig, és 16 óra 30-tól 19-ig van nyitva. Sajnáltuk, mert az itt lévő 3 Rubens kép miatt jöttünk ide.
Következő célunk a Santa Maria della Pace templom volt. Itt megnéztük a csodálatos Raffaello freskókat, majd a nem messze lévő Pantheon felé vettük utunkat.
A rómaiak a 12 főisten templomának építették. A főhomlokzata sík, ettől függetlenül a templom alaprajza kör, melyet betonból készült, belül kazettás kupola fed le. Igen, a rómaiak ismerték a betont! Tudni kell erről az épületről, hogy ez a legépebben megmaradt ókori épület a városban. Akkoriban egyedülálló volt, majd 1300 évig, a firenzei Dóm építéséig nem is volt ehhez hasonló méretű kupola! A kupola tetején lévő 9 méter átmérőjű nyílás (occulus) nagyon jól megvilágítja a belső teret. A nyílást nem borítja semmi, még üveg sem, tehát eső esetén itt beázik.
Sok híresség mellett többek közt itt nyugszik Raffaello, és Viktor Emánuel is.


Szó szerint néhány méterre van innen a Santa Maria Sopra Minerva templom. Az előtte lévő picinyke téren áll a város talán legkisebb obeliszkje, melyet egy kőelefánt tart a hátán. Ide azért jöttünk, mert egyrészt közel van, másrészt itt található Michelangelo Keresztvivő Jézus szobra.
Innen könnyen rátaláltunk a Via del Corso-ra, és a Piázza del Popoló felé haladva már a Piázza Colonna-n voltunk. Itt áll a város másik híres oszlopa, Marcus Aurelius-é, amely megtévesztően hasonlít Traianus oszlopára. A tetején Szent Pál szobra áll, amit még a XVI. sz. végén szintén V. Sixtus pápa tetetett rá.
5 óra után voltunk már valamivel. A fiúk elfáradtak eddigre (nem csodálom), már nem volt kedvük több látnivalóhoz. Különváltunk, és ők a közelben lévő Barberini állomástól hazametróztak.
Nem túlságosan voltunk elragadtatva ettől a híres utcától (Még mindig a Via del Corso-n vagyunk.), mert egyrészt eléggé telefüstölik a buszok és egyéb járművek, másrészt keskenyek a járdák (kb. 1,5m szélesek), így nehézkes a gyalogos közlekedés, nézelődés a kirakatok előtt. Gyakran le kellett lépnünk a járdáról az úttestre, hogy a szemben jövő gyalogosok mellett elférjünk.
Kis kitérővel a Corso-ról következő célunkhoz, az Augusztus mauzóleumhoz (Mausoleo di Augusto) értünk. Csalódtunk itt is, mert felújítási munkálatok miatt zárva volt. Szerintünk, valójában semmit nem csináltak azon kívül, hogy körbe kerítették. Érdekes volt viszont a Tevere felőli kerítésének padkájára helyezett különböző, kicsit szürreálisnak tűnő emléktárgyak kavalkádja. Volt itt minden: pénztárcából “kifolyó” aprópénzek, ott hagyott fél pár cipő, vagy fülbevaló, esetleg kis cédulácskákra írt néhány soros levélke, versike…
Innen a Via di Ripetta-n néhány perc alatt már a Piázza del Popolo-n voltunk. Itt is egy obeliszk áll a tér közepén. Ebben a városban nem is tér az ahol nem áll egy obeliszk. Kicsit csalódtunk itt is, valahogy nagyobbnak gondoltuk.
Itt áll a Santa Maria de Popolo templom. A kápolnáit Raffaello, Pinturicchio, és Caravaggio képek díszítik. Hat után pár perccel jöttünk ki a templomból, majd metróra ültünk a Flamino-nál és a Termini-ig mentünk vele. Innen a Via Cavour-on a közelben lévő Santa Maria Maggiore bazilikához mentünk. Ez Róma négy legrégibb templomának egyike. Harangtornya a legmagasabb és legrégebbi. Értékes domborművek díszítik a főbejárati kapuit. Gyönyörű kazettás a mennyezete, állítólag a Kolumbusz által Amerikából hozott arannyal vonták be. Szép a márványmozaik padlózata is. Érdemes ezt a templomot is megnézni. Szűk fél órát tudtunk itt is csak eltölteni, mert 7-kor bezárnak.
Visszametróztunk. A fiúkkal a “szokásos vacsorázó-helyünkön” találkoztunk. Ők lejöttek a szállásunkról és már javában falatoztak, mire mi odaértünk.
Hajtós napunk volt ma is, és holnap elindulunk hazafelé!!!
Érdekesség: Már a firenzei rekkenő hőségben is felfigyeltünk jó néhány hölgyre, akik csizmában rótták az utcákat. Gondoltuk, különös hóbort. Rómában ez a jelenség megismétlődött, csak jóval nagyobb arányban hordtak lábszáráig-, vagy akár térdig is érő csizmát. Volt, akié bunda bélésű volt.
Hát egészen kifordult magából a világ a divatot illetően is? Gondolom, télen meg majd papucsot fognak húzni…


A terveinkhez képest mit nem néztünk meg, mert nem fért bele:
A már említett Santa Sabina templomot, Chiesa Nova templomot (ez zárva volt), San Clemente templomot (Ez egy érdekes 3 szintes épület, legfelül egy középkori bazilika, alatta egy 4. századi templom, majd ez alatt pedig egy 1. századi lakóház van. )
A fenti dolgok -természetesen- az itt eltöltött három napba nem fértek bele. Egyébként, évekig elbámészkodhatnánk ebben a városban úgy, hogy mindig csak új dolgokat nézünk meg. Sokat láttunk így is. Csak az tudja milyen sűrű volt az itt töltött programunk (ha a beszámolónk nem beszél magáért), aki próbálta már. Aki nem hiszi, az csinálja utánunk!


 


14. nap Todi, Assisi, San Marino (07.31.)


Viszonylag korán ébredtünk, reggeliztünk. Ismét jött a hőn szeretett költözködés, bepakolás a kocsiba. Búcsút vettünk a Nővérektől, majd indultunk is. Könnyen kitaláltunk a városból. A körgyűrűn 40 euróból megtankoltuk az autót. (1,12 euró/liter)
Mai célunk Assisi volt, de nem Spoleton keresztül, hanem kis kitérővel Todi felé. Rómától közel 90 km-t jöttünk autópályán (3,5 euróért), majd utána országúton.
Aki erre jár, nézzen be Todiba, ebbe a kis középkori városkába, mert megéri! Már messziről hívogatja az erre járót, ugyanis egy hegy tetejére építették. Kocsival csak egy darabig engedik be az embert, mert a belváros utcái (inkább sikátorai) olyan keskenyek (és meredekek!), hogy egy parkoló robogó mellett egy személyautó épp hogy araszolgatva fért el. Viszont, itt nincs tömegturizmus! Érdemes megnézni a helyi mércével mérve egyszerű, de mégis szép és régi templomát, főterét, városházáját. A városfalakról csodálatos a kilátás mindenfelé.


Todi


Todi


12 óra után értünk ide, és egy óra múlva már – sajnos – indulnunk is kellett tovább Assisi felé.
A város előtt kicsit elbizonytalanított bennünket a GPS, de végül is a központhoz közel, egy mélygarázsban tudtunk parkolni. Fél 3 előtt járt már ekkor az idő. Rómától 180 km-t jöttünk idáig.
Jól megéheztünk. Az egyik utcácska büféjében finom szendvicseket kaptunk (darabját 3 euróért), majd ugyanitt fagyit is (szintén 3-ért). Itt minden a város híres szülöttjéről, Szent Ferencről szól. Kívülről kissé puritán a bazilika, de igen érdekes, hogy a templomhajók egymáshoz képest szinteltolásosak.


Szent Ferenc templom Assisiben


Szent Ferenc templom Assisiben


Megcsodálhatjuk itt Giotto freskóit is. A templomot Szent Ferenc sírja fölé emelték. A nyughelyét is megtekinthetjük. A templomhoz kapcsolódó épületben egyháztörténeti múzeum van. Itt láthatjuk a Szent több ruhadarabját, néhány használati tárgyát is. Érdekesek, és értékesek a XII-XIV. századból származó festmények, ikonok is. Megtaláljuk még itt több híres zeneszerző, többek közt Verdi, és Rossini karmesteri pálcáját is.
A bazilikától a városközpont felé ballagva, volt időnk jobban megcsodálni a középkori utcákat, a régi városházát a pici főtéren.
Azt nem tudjuk, hogy a helyiek mennyire nyögnek városuk híres szülötte miatt a turistáktól, mindenesetre sokan ebből az idegenforgalomból élhetnek. Ott jártunkkor szintén sok volt a látogató, de nem annyira volt nyomasztó a tömeg, mint pl. Firenzében, vagy Pisában.
5 óra előtt valamivel indultunk tovább, a szűk 3 óránál sokkalt többet is el tudtunk volna itt tölteni. Kifizettük a 6,6 eurót a parkolásért, majd indultunk észak-, észak-keletnek San Marino felé. Útközben lett volna szintén látnivaló. Az Appennineket átszelve, a kanyargós úton számtalanszor tárult elénk a Monte Doglió-tó. A szűk, és gyakorlatilag hosszabb egyenes szakaszokat nélkülöző úton nem nagyon adódott lehetőség a félreálláshoz, pedig a panoráma gyönyörű volt. Igaz időnk sem volt, mert egyre nyugatabbról, és alacsonyabbról sütött a nap.


Az út utolsó szakaszának állomásai – San Marinó, Velence



Olaszországi Útikalauz.hu nagyobb térképen való megjelenítése



A San Marinóig megtett 159 km eléggé mozgalmas volt. 19 óra 30-kor értünk oda. Megkerestük a Via Gino Giacomini-n a parkolóházat (Török Péter ajánlotta), de az utcában sok volt a szabad hely, így egy kicsit tovább gurultunk. Mivel nem volt sem fizetős, sem tilos a várakozás, leparkoltunk az utcán. Persze, hogy volt hely, az épeszű turisták ilyenkor már maguk mögött hagyták ezt a helyet. Nem baj, nem kellett sehol sem tolakodnunk. Kétszeri liftezéssel felmentünk a várba. Az első liftből kiszállva kicsit megijedtünk, mert a közelben lévő boltok kirakatit Cirill betűs feliratok díszítették. (“Az oroszok már a spájzban vannak?”)
A lemenő nap természetes fényeiben nem sok időnk maradt fényképezni, de a látvány így is szép volt.
A kabinos kötélpályától (Egyébként itt láttunk egy orosz turistacsoportot.) a Rimini felőli oldalon elsétáltunk egészen a Monte Titano déli csücskéig.


Naplemente San Marinoban


Naplemente San Marinoban



Hamar sötét lett


A tengert sajnos nem láttuk, mert egyrészt sötétedett erősen, másrészt párás is volt a levegő. Az épületek, bástyák, mindenütt szépen meg voltak világítva. Visszaballagtunk a Piázza della Liberta-ra, a Kormányzói Palotáig. Tényleg picinyke az épület, de hát az ország is pindurka.
Este 9 után már eléggé éhes az ember, ha még nem kapott vacsorát! Így hát azok voltunk, hogy minél előbb megtölthessük a hasunkat. Itt a belvárosban (Vagy inkább belországban?), ahol az ékszerboltok egymást érik (Szerintem itt az “egy főre jutó ékszerboltok száma” a legnagyobb a világon.), találtunk egy barátságosnak tűnő éttermet. (Az árai voltak barátságosak, aztán később kiderült, hogy a pincér is az.) Krisztával mi minestrone levest, a fiúk bolognait, illetve lazannyát kértek. Az ételt gyorsan megkaptuk, finom is volt (Naná, borzasztó éhesek voltunk!), és az egészért egy nagy üveg ásványvízzel együtt 28 eurót fizettünk. (Jánosnak üzenem, hogy a minestrone leves itt is nagyon finom. Majd kóstolja meg!) Egy büfében vettünk még – a biztonság kedvéért – három vákuum fóliázott szendvicset 10 euróért, majd némi nézelődés után elballagtunk a lifthez.
Volt egy útitársunk is lefelé, egy idősebb helybéli úr személyében. Kriszta (eléggé kevert nyelven) próbált tőle érdeklődni benzinkutat illetően, mert ugye itt olcsóbb a benzin, és fért is volna a tankunkba. Már rég leértünk a lifttel, mire a bácsi megértett és útba igazított bennünket. Megköszöntük neki a segítséget, és megdicsértük az országát valahogy így: “szép kis ország ez”. Ő erre ezt válaszolta: tényleg kicsi, de “robosztikó”, és mutatta a karjait megfeszítve. Jót nevettünk vele együtt. Megtaláltuk a hegy lábától nem messze az említett automata benzinkutat. Elszórakoztunk egy kicsit, mire megfejtettük milyen sorrendben kell végezni a műveletet. Jó is volt, mert egyébként az először beadott 20 eurósunk bánta volna. (Szerencsére este 11 körül nem volt mögöttünk sor és senki nem anyázott bennünket a bénaságunk miatt.) Aztán úgy belejöttünk, hogy tankoltunk még 10-ért. (1,05 euró volt literje.) Ezzel már egészen hazáig kibírtuk.


Az előzetes tervek szerint San Marino és Velence között, valahol Ravenna környékén szándékoztunk egy motelban éjszakázni.
Szép lassan lecsorogtunk Riminiig, majd innen Ravennáig. (Szó szerint csorogtunk!) Az egész egybeépült, lakott terület. Olyan jól belejöttek a körforgalmak építésébe, hogy 4 km-en belül 43-at számoltam meg. Valahogy nem akart egyetlen egy olyan hely sem az utunkba kerülni, ami kínálta volna magát, hogy szálljunk meg ott. Pedig nagyon figyeltünk! Ravennából kifelé, hirtelen egy sorompó zárta el az utunkat. Már kezdtem azt hinni, hogy eltévedtünk. Mire feleszméltem, a sorompó melletti fülkéből egy férfi szólt ki ránk a nagy olasz éjszakában, és kért 70 centet. Fizettem, majd ennek fejében egy eszméletlen rossz útburkolatú, nyitható, talán 30 méter hosszú hídon mehettünk át. Eltévedésről szó sem volt.
A motel csak nem akart jönni, ezért 0 óra 40-kor félreálltam pihenni. Lakott területen, egy éjszaka nem működő, viszont jól megvilágított és bekamerázott benzinkútnál voltunk. San Marinótól 112 km-t jöttünk idáig.


 


15. nap Velence, majd onnan hazáig (08. 01.)


A pihenésünk nem igazán volt teljes, mert kamionok szűnni nem akaró áradata dübörgött el mellettünk. 3 óra 20-kor úgy döntöttem, tovább indulunk. (“Aki sokat alszik, keveset él!” – mondja a közmondás is.)
Az igazság az, hogy szerettem volna lehetőleg korán Velencébe érni, mert ha valahol gond a parkolás, akkor ott az. 5 óra 10-kor értünk a lagúnák városába (tényleg korán volt), pontosabban a buszpályaudvarnál lévő parkolóház sorompójához. Először az ügyeletes megkérdezte tőlünk, hogy angolul, vagy németül szeretnénk vele kommunikálni. (Szóval nem a pompei buszállomás pénztáránál voltunk az már biztos.) Következő kérdése az volt, hogy meddig maradunk, mire én válaszoltam, hogy úgy 11-ig. Közölte, hogy egész napos tarifát számítanak fel, így 27 euró lesz a parkolási díjunk, amit majd a végén kell kifizetnünk. Jó, akkor az automatából húzzam ki a mágneskártyát, majd a 9. szinten parkolhatok. Lehet, hogy nem a kilencediken volt a parkolónk, de hogy a tetőn, az biztos. Szépen kivilágosodott már, így jól láttuk, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik valamikor az éj folyamán jöttek. Viszonylag sok autó parkolt már ott, és majd mindegyikben aludtak az utasok. Egyébként, majdnem sikerült San Marinótól számítva félúton megpihennünk éjjel, mert 109 km-t tettünk meg alkalmi pihenőnktől idáig. Rómából pontosan 560 km hosszú volt az utunk Velencéig.
A fiúk eddig is aludtak, Krisztával mi is elszenderedtünk még egy kicsit. A “Hotel Passat” (E lap egyik kedves szerzője,
Lala után szabadon.), nem épp a legkényelmesebb szállás, de azért kibírtuk. Fél 7 előtt felébredtem, és ez a bő órás alvás meglepően pihentető volt számomra.
A parkolóház minden szintjén volt WC, mely a mágneskártyánkkal volt nyitható. A higiénia hagyott némi kívánnivalót maga mögött, de ügyes bajos dolgainkat el tudtuk itt végezni, többek közt derékig le tudtunk mosakodni. Tiszta pólót vettünk, a kocsinál megreggeliztünk, és közben a kelő nap sugarainál nagyjából belőttük a Szent Márk teret, ahova menni akartunk. (Nem dicsekvésből mondom, de élni tudni kell: vacsora San Marinóban, reggeli Velencében. Hát így van ez!)
A buszpályaudvarnál lévő hídon átballagtunk a Canal Grandén, majd elindultunk a város szíve felé.
A város ekkor még csak ébredezett, az első látogatók között indultunk el. Kicsit nehezen tudtunk tájékozódni. Átkeltünk kisebb-nagyobb csatornákon, tettünk némi kerülőt, de nem bántuk meg. Láttunk meglepően nagy szemétrakásokban túrkáló vízimadarakat, akik még a macskákat is elzavarták onnan. Megtapasztaltuk a város logisztikai ellátását lebonyolító járműveket, pl. boltot háztartási vegyi áruval ellátó kishajót, kukás hajót (nem autót!), zöldséget-, gyümölcsöt szállító csónakokat. A gondolák még mindenhol a kikötőkben pihentek. Némelyiknél ott volt már a “sofőrje” és gondosan tisztogatta, törölgette járművét.
8 óra 30-kor értünk a Szent Márk térre (San Marco). A térnek a harangtoronytól a belső zárt végéig terjedő része el volt zárva, már kész volt a színpad és a nézőtér a pár nap múlva esedékes
Leonard Cohen koncertre.
A történelem viharai során, sokat látott ez a tér. A barbár támadások elől ide, a lagúnák szigeteire menekülő emberek a VI. században tartósan letelepedtek itt. Köztársaságot alapítottak, majd lépésről lépésre befolyásuk alá hajtották az Adria, és a Földközi-tenger középső-, és keleti medencéjét. A Velencei Köztársaság egészen 1797-ig független volt, amikor is arra járt némi hadsereggel egy Bonaparte Napóleon nevű korzikai, és elfoglalta. Ausztriához csatolta, később az Olasz Királyság része lett.
A tér tenger felőli
széléről szép látványt nyújtana a Dózse palota, és a város életét és minden jelentősebb eseményét végig kísérő két magas kőoszlop. Sajnos nem tudtunk teljes értékű képeket készíteni! (Ott jártunkkor a két oszlop közti részen egy kb. 20x20m-es rész le volt kerítve, és 4-5 m magas sínekre szerelt gépezettel betelepítve. Valószínűleg, a tér süllyedését próbálják vele kiigazítani.) Az oszlopok egyikén a város első védőszentje Szent Theodor szobra, másikon a következő védőszentet Szent Márkot jelképező szárnyas oroszlán áll.
Rossz nyelvek szerint, a város védőszentje eredetileg Szent Theodor volt. Később, a 800-as évek elején a város két tehetős polgára Egyiptomban olcsó pénzért meg tudta venni Szent Márk ereklyéit és hazavitte. A város elég nagy dilemma előtt állt ekkor. Volt egy régi védőszentjük, akitől nem volt ereklyéjük, most lett egy ereklyéjük, viszont nem a védőszentjüké. A város tanácsa megszavaztatta a lakossággal, és úgy döntöttek, hogy mindketten legyenek ezentúl védőszentjeik. Ekkor vált a város szimbólumává a szárnyas oroszlán, ami az óta is díszíti számtalan vitorlás hajójának vásznait, a pénzeket, a pecséteket. (Szent Márkot oroszlánok elé vetették, így halt meg. Ezért jelképállata az oroszlán.) A Sóhajok hídjáról élvezhető felvételeket sajnos nem tudtuk készíteni, mert a közvetlen környezetében restaurálási munkálatok folytak. A hidat övező épületek, valamint a híd alatti és – fölötti rész textil függönyökkel volt eltakarva.
Velencei ferdetoronyA Szent Márk Bazilika még zárva volt, viszont megcsodálhattuk a homlokzatát borító, bibliai jeleneteket ábrázoló aranyozott mozaik képeket.
Innen balra, az Óratornyon, megnézhettük az óra működését. Nem a megszokott klasszikus számlappal, mutatókkal működik. Az órákat baloldalon római, a perceket jobb oldalon arab számokkal jelzi. Ez lehetett korának digitális órája. Egész órakor a torony tetején lévő fedetlen harangra, a körülötte körbe járó alakok az aktuális időnek megfelelő számút ütnek.
A Szent Márk térről a parton egy darabig nyugati irányban ballagtunk, majd északnak, vissza a parkolóház felé. Közben sok apró csatornán keltünk át, és a város eldugottabb zugait is láttuk. Találtunk egy érdekes tornyot is, ami a pisaihoz hasonlóan dől. (Bár nem olyan nagymértékben, viszont ez gyakorlatilag vízben áll!)


11 óra előtt valamivel búcsút vettünk innen, és következő célunk, egyben végcélunk, Dömsöd felé vettük az irányt! A parkolás közben megdrágult, a 27-hez képest 28 eurót kellett fizetnünk.
Könnyen kinavigáltunk a szárazföldre, majd az autópályán elindultunk Tarvisio felé. Az út egy darabig kb. 110 km hosszan keleti irányba visz Trieszt felé, majd csak utána északnak.
Hát ez elég baj volt nekünk. A szombati turistaváltás okozta forgalom miatt gyakorlatilag beállt a pálya. Minden sáv, még a leállósáv is teljesen tele volt kocsikkal. Volt, amikor percekig álltunk, majd elindultunk, sőt felgyorsultunk akár 80 km/órás szédítő sebességre is, aztán 1-2 km után ismét megálltunk. Nem volt semmi különös esemény (pl. baleset), csupán ha valaki belülről ki akart sorolni, és a kintiek nem engedték, akkor addig lassított, vagy akár megállt a sávjában, amíg el nem érte a célját. Ezzel a mögötte lévőket is feltartóztatta. Ugyanez volt, ha valaki fordítva, kívülről akart besorolni. Velencétől a Tarvisio felé vezető leágazásig a fedélzeti számítógép szerint 33km/órás átlagsebességet értünk el, közben a 36-38 fokos hőség még klímával is fárasztó volt.
Végre lekanyarodtunk észak felé, innen gyakorlatilag sima volt az utunk. A határ előtti utolsó pihenőnél megálltunk osztrák matricát venni.(7,6 euróba kerül a 10 napos.) Pár apróságot még vásároltunk a boltban, és elintéztük folyó ügyeinket is.
Az osztrák határon a fizetőkapuk miatt bő 2 km-es sort fogtunk ki, de pár perc alatt átjutottunk. 1,7 eurót fizettünk az autópályáért Velencétől idáig.
Ausztriában kissé megtáltosodtunk. Legközelebb 4 óra után valamivel a Wörthi-tónál lévő pihenőnél álltunk meg. Az önkiszolgáló étteremben megebédeltünk 16,4 euróból. Kicsit gyönyörködtük a teraszról a tó adta panorámában, majd 5 óra előtt pár perccel indultunk is tovább Grác irányába. Fürstenfeldnél letértünk a pályáról, és robogtunk Rábafüzes felé.
A jóhoz könnyű hozzászokni! Mégis, még mindig szokatlan számunkra, hogy nincsenek határok, csak lassítunk és gurulunk tovább.
A 8-as úton Veszprémig, majd onnan Székesfehérváron és Dunaújvároson át jutottunk haza.
Ezúton köszönöm a csapatnak, hogy a Wörthi-tótól hazáig nem kellett egyáltalán megállnom. (Bár, egyébként sem szoktak nyűgösek lenni!)
23 óra 08-kor értünk haza, Velencétől 772 km-t tettünk meg idáig.
Az egész utazásunk 4008 km hosszúra sikeredett. Sokat láttunk, jól elfáradtunk, majd itthon kipihenjük.


Összegzés, tanulságok


– Nagyon sűrű volt a program, ezáltal fárasztó is. Ezúton is köszönöm a családomnak, hogy végigcsinálták velem. Sajnos maximalista vagyok, és ez sokszor nem túl szerencsés.
– Most tényleg jó volt, hogy a barátaink nélkül mentünk (Furcsa, hogy ilyet írok nem?), mert a bárkihez való alkalmazkodás a betervezett programok rovására mehetett volna.
– Szinte mindenhol el tudtunk volna tölteni dupla annyi időt is, mint amennyit sikerült. Szeretjük alaposan megnézni a dolgokat, ha már odamentünk. Azt már mindenesetre tudjuk, hogy hova lehetne még visszamenni később, ha sikerül.
– Olaszország alapvetően drága hely, sokkal drágább, mint a tavaly meglátogatott Görögország, vagy itthon. Különösen a szállás, az élelmiszer és a parkolás kerül sokba. (Sem lehetőségünk, sem időnk nem volt mindig főzögetni az itthonról magunkkal vitt dolgokból.)
– A nemzetközi diákigazolványoknak nem sok hasznát láttuk. A fiúkat sok helyen e nélkül is ingyen beengedték. Egyházi intézményekben viszont, erre nem kaptak a belépőknél plusz kedvezményt.
– A navigációs rendszerünk többször is gyengélkedett, jobb lett volna a legfrissebb verziót beszerezni!
– Az útikönyvünk sok felesleges információt is tartalmaz, amit hosszasan tárgyal (pl. az ország történelme, művészete, zenéje, egészen a divattal bezárólag). Ez alapjában véve nem volna baj, csak ezzel terjedelmesebb, nehezebb volt a könyv, és több helyet foglalt a táskában. Igen, ez is fontos szempont. Érdemesebb lett volna a tavalyi görög útikönyv kiadójától venni erre az útra is irodalmat, mert azzal meg voltunk elégedve. Csak az kb. 2 ezer Ft-tal még drágább volt, és ez is 6 ezerbe került.
– Rómában ajánlom mindenkinek a kombinált, minden tömegközlekedésre érvényes Róma-Pass jegyet. A 3 napos jegy 11 euróba, az egy hetes 16-ba kerül.
– Az olasz, főképp a Nápoly környéki közúti közlekedés alapvetően nem az én világom. Az autópálya kapuk, még ha gyorsak is, csak megfogják az embert. Az olasz autós a másikkal szemben nem udvarias, nem előzékeny, és nem köszön meg semmit. A “boldogulj, ahogy tudsz” szemlélet az általános. A gyalogosokra viszont nagyon figyelnek és vigyáznak, sokkal jobban, mint nálunk idehaza.
– Az üzemanyag árak elviselhetőek voltak. Lehetett olcsón tankolni, csak figyelni kellett a kutakat.
– A kocsi fogyasztása 5,22 liter/100 km volt. Ez jónak mondható, mert négyen, jól felpakolva, sok hegyen – völgyön át, eléggé nagy teher lehettünk szegény járgányunknak.
– Éttermekben ritkán ettünk, mert egyrészt drágák, másrészt a feszített tempónk nem engedte meg, hogy órákat töltsünk el étkezéssel.
– Ajánlom mindenkinek, aki teheti, és van kedve hozzá, egyénileg utazzon, mert így sokkal többet magába tud szívni az adott országból. Tudom, így kicsit fárasztóbb. Már a felkészülés és a tervezés is sokkal több időt igényel, mint egy társas út, ráadásul az ember jobban magára van utalva.
Előnye viszont, hogy nem kell alkalmazkodnia másokhoz, és az adott szituációnak megfelelően módosíthatja is a programját.


Néhány adat, költség, számokban kifejezve:


Szállások összesen: 1.036.- euró


Részletesen
– Toszkánában 7 éjszaka: 430.-
– Pompeiben 3 éjszaka : 270.-
– Rómában 3 éjszaka : 336.- (reggelivel)
– “Hotel Passat” 1éjszaka: 0.-


Közlekedés összesen: 421,4.- euró + 16.800.- Ft


Autópálya díjak összesen:95,2.-
szlovén matrica : 15,0.-
olasz pályák összesen: 72,6.-
osztrák matrica : 7,6.-


Üzemanyag összesen: 154,3 euró + 16.800.-Ft
tankolás összesen : 209.1.- liter gázolaj
megtett út összesen: 4.008.- km
átlagfogyasztás : 5,22.- liter/100 km
– Parkolás összesen : 78 .-
– Busz a Vezúvra+vonatozások : 49,9.-
– Rómában 3 napos bérletek (4db): 44.-


Belépődíjak összesen: 345.- euró


Élelmiszer, meleg étkezés összesen: 532.- euró


Képeslapok+ (könyvek, 4 db) összesen: 85.- euró


Utasbiztosítás: 21.100.- Ft


Nyaralásunk költsége összesen: 2.419,4.- euró+ 37.900.- Ft


Hát, itt a vége ennek is! Ma 2009. október 4. van, amikor ezeket az utolsó sorokat írom. A körmöm közben kb. 4 mm-t haladt a lenövésben. (Tudják, a még Pompeiben szerzett emlék.)
Köszönet az olvasónak, akinek volt türelme végigolvasni.
Remélem, hasznos információkat is nyújtottam azoknak, akik hasonlóan összetett és egyedi tervezésű útra készülnek olasz honba.
Üdvözlettel: Perger József


U.I.: A házi lektorom (Kriszta) egyéb elfoglaltságai miatt csak ma jutott az anyag végére (2010.01.04.), és adta rá áldását. Ezért tudom csak most közre adni. (Viszont éppen kezd lenőni a körmöm.)


 


Kiegészítés egy olvasói kérdés alapján


Velencét a szárazfölddel (Mestre) egy mesterséges, kb. 3km hosszú gát köti össze. Ezen a gáton lehet bejutni a városba közúton (és vasúton is).
Amikor a gáton beérkezünk a városba, pár száz méter megtétele után az út a buszpályaudvarba torkollik (szerintem nincs is tovább út). A buszpályaudvar előtt az út jobb oldalán  van a sokszintes parkolóház(bő 100 m hosszú). Nem kell kétségbe esni, nyugodtan el lehet téveszteni, túl lehet menni rajta, a néhány méterre lévő buszpályaudvar parkolójában meg lehet fordulni, és visszafelé is van kanyarodó sáv az épületbe.
A beléptető soromponál kapja az autós a mágneskártyát. Ezen regisztrálják, hogy pontosan mikor léptünk be.
Az autót (ugyanúgy, mint általában bármelyik parkolóban) zárjuk be.
Távozás előtt, a buszpályaudvar felőli ki-bejárat földszinti pénztáránál megállapítják a fizetendő parkolási díjat a mágneskártyánk alapján. Ezután már csak 5-10 percünk marad a parkolóház elhagyására. A pénztárnál (miután fizettünk) aktíválják a kártyánkat arra, hogy a kijárati sorompót az abba való bedugás után felnyissa. (A kártyát ezután nem adja vissza.)
A szabad helyeket illetően nem tudok tanácsot adni, mivel mi kora hajnalban értünk oda, és akkor volt még hely bőven.


Perger József


Perger József írásai az Útikalauzban >>   


 



Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Olaszországról >> 








A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés


 





1 Comment on "Perger József: Nagyot haraptunk a Csizmába – Olaszország – 2009"

  1. Kántor Attila | 2016.09.23. at 11:26 |

    Tisztelt József ezt nagyon jó volt olvasni.Nekünk ez az álmunk,végig az olasz csizmán autóval egészen sziciliáig.Remélem majd egyszer összejön.Eddig velencéig jutottunk.Ja a velencébe vezetö út,ott nekem megbolondult a navigációm aztán simán behajtottam a buszpályaudvarra és megfordultam.Üdvözlettel Attila,felvidék.

Comments are closed.

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár