Záborszky András, Z. Lábán Eszter, Z. Péter, Z. Zsuzsi és Z. Kriszti (Angliából): Húsvét Rómában – Olaszország – 1999
Nagycsütörtök
Fokozódó izgalommal készültünk Rómára, bár nem nagyon tudtuk, mire számítsunk, mennyire tervezzünk előre. Ugyanis nem volt hirünk arról, hogy a húsvéti ünnepek miatt nyitva lesznek-e azok a látnivalók, amiket mi is meg szeretnénk nézni, és azt sem tudhattuk, hogy a gyerekek mennyire fogják bírni a városnézést, az ácsorgást, az esetleges várakozásokat.
Ami biztos volt: megvettük a repülőjegyeket a Go légitársaságnál és lefoglaltuk szállásunkat a római Szt. István Házban. Az apácanővérek megigérték, hogy a péntek esti Colosseum-i Keresztútra és a vasárnapi nagymisére szereznek nekünk belépőt.
A gépünk reggel 1/2 9-kor indult a Stanstedi repülőtérről. A Peugeot a reptérhez tartozó un. Long-term parkolóhelyen maradt, ahonnan a Pink Elephant nevü rózsaszin buszok szállitják az utasokat a terminálokhoz. Nagyon gyakran járnak, 5-8 percenként. A család fél hatkor kelt, Eszter egy kicsit korábban, hogy az útra szánt narancsokat frissen meghámozhassa. (Ugyanis a Go társaság nem ad ingyen kosztot az úton, jegyeket sem, csak egy tájékoztatót a járat indulásáról. Becsekkoláskor csak az útlevelet kell felmutatni, minden más a kompjuterükben van. Igy viszont a jegy jóval olcsóbb.)
Mindannyian nagyon igyekeztünk gyorsan elkészülni. A szokásos módon reggeliztünk, és mivel már előző este mindent bezártunk és előkészítettünk, 6 órakor el is indultunk, ahogy terveztük. Hátizsákokkal utaztunk, a gyerekek vitték a saját holmijuk nagy részét, ez nagy könnyebbség volt, bár a nagy hátizsák, amit András cipelt, még igy is elég súlyos volt. A biztonsági ellenőrzés a szokásosnál sokkal szigorúbb volt, valószinüleg a szerbiai események miatt. Péter és András is “sipolt” az alagutban, mindkettőjüket megmotozták. Péternél a walk-man, Andrásnál valószinüleg az övcsat volt a ludas. Az én egyik sport-táskámat is kiszúrták, éppen azt, amiben az uti élelem volt. Szendvicsek, szeletelt répa, alma, narancs, csoki. A tiszt minden dobozt egyesével kivett, és alaposan megnézett. Már előre mondtam neki, mit fog a következő csomagocskában találni, mire egy idő múlva megjegyezte: Biztosan a Go társasággal utazik! (És 3 gyerekkel! – volt a válaszom.)
Közepes nagyságú géppel repültünk, egymás mögött kaptunk helyet 3 -2 elosztással, ablak mellett igy két gyerek ülhetett.
Utközben vettünk egy-egy italt a gyerekeknek és teákat a felnőtteknek.
Az ablakon át Párizst nem tudtuk megnézni, ugyanis a másik oldalon volt, viszont gyönyörüen látszott az Alpok fölötti szakasz: hatalmas, erősen behavazott hegyek, egy részük felhők közül kiemelkedve. Láttuk az Appenin félsziget nyugati partját és a Földközi tengert is. Valamivel több, mint 2 óra repülés után szálltunk le Ciampino repülőterén, ragyogó napsütésben.
Ez a hely kicsit olyan, mint a régi Ferihegy. A géptől busz vitt be a terminálhoz. A reptér szerencsére egészen kicsi, jobbára magángépek és egy-egy charterjárat adja a forgalmat. Útlevelünk ellenőrzése igazán nem húzódott nagyon sokáig, de azért a hagyományoknak megfelelően mégiscsak mi voltunk az utolsók, akiket átengedtek. A csomagok (hála a kis forgalomnak?) szinte azonnal megérkeztek, igy aztán hamarosan már az előcsarnokban voltunk.
Már előzetesen fölmerült, hogy tekintettel arra, hogy a szállásunk igen messze lesz a központtól, és a tömegközlekedés nem igazán megbizható, (valamint a gyerekek azért könnyebben fáradnak), nem kellene-e autót bérelni? A gondolkozást a helyszínen tett követte, és fél óra múlva már egy igen fürge, szervokormányos Opel Corsában ültünk.
A csomagokkal ugyancsak szűken voltunk, de a későbbiekben tényleg nagyon jó szolgálatot tett az autó.
Vezetésben az első fél óra riasztó volt. Az angolok igen kimért, kényelmes felfogása, “mindig mindenkit beengedünk” tempója után az olasz stilus igencsak más volt! Itt ha valaki nem furakszik, az egész napját egy helyben töltheti! A szabályokat is meglehetősen szabadon értelmezik. A forgalmi jelzések közül csak a lámpákat veszik ugy-ahogy figyelembe. A külső sávból nagy ivben kanyarodó autó gyakori látvány volt, és az esti órákban, amikor a forgalom már tényleg kicsi, pirás lámpán áthajtó kocsit nem egyet láttunk. A másik jellegzetesség az elképesztő számú kisebb-nagyobb motor. Ezek bármikor, bárhol előbukkannak, mindenhova befurakodnak, és számukra még a piros lámpa is csak lassitójelnek számit. Mindehhez persze még a baloldali vezetésről jobboldalira való átállás gondja is hozzájárult.
A dolog mindezek ellenére végül is igazán jól működött, és András a második napon már ugyan úgy dudált és fordult meg bárhol, mint bármelyik helybeli lakos. Mivel a szabályokat mindenki áthágja, nem dühösek egymásra. Kivéve, ha a zöld lámpánál nem indul azonnal az első autó, ilyenkor szörnyen dudálnak. A jelzőlámpa is fordítva vált: a zöld után zöld-sárga jelez, ilyenkor még bőven átmennek a kereszteződéseken. A pirosból viszont rögtön zöld lesz, és ilyenkor bőgő motorral indulnak. Apa térképe igen jó szolgálatot tett, erősen el is használódótt az út végére, bár akkorra már a főbb útvonalakat térkép nélkül jártuk.
A reptérről rámentünk az olasz M0 útra (Grande Annulare). Mivel a térképen ez a külső rész már nem volt rajta, csak megtippelni tudtuk, hogy melyik kijáratot válasszuk. Mondanom sem kell, hogy jócskán túlmentünk! De mihelyt megtaláltuk magunkat a térképen, újabb fél óra elteltével már a ház előtt parkoltunk.
Valószinüleg Húsvét miatt a ház tele volt. Túrista buszokkal is érkeztek magyar csoportok és olasz szállóvendégeik is voltak. A szobánk a 2. emeleten volt, két egymásba nyíló szoba, saját fürdőszobával, déli fekvésű. Ez azért volt fontos, mert a ház kőfalai nagyon hidegek, majdhogynem egy kicsit nedvesek voltak, és jól esett a meleg napsugár és friss levegő. (Egyébként egész ott tartózkodásunk alatt a hüvös reggelek után minimum 15-20 fokra is felmelegedett a levegő és állandóan sütött a nap. Ideális városnézési idő: szép napos, de a hőség még megkímélt bennünket.Fagyit viszont akár este is lehetett enni!) Maga a szállás kissé spártai volt, hiszen mégiscsak zarándok-szállás: erősen nyekergő ágyak, lópokrócok, de tiszta ágynemű. (E kettő közül valamelyik ludas volt abban, hogy Zsuzsi és Péter arca is allergiás kiütésekkel lett tele az első éjszaka után, és pár napba tellett, mire a bőrük megnyugodott . Hasonlóan jártak a gyerekek a vizzel is! Az első “immunizáló” hasmenés után viszont már birták a kútvizet és csapvizet.) A ház kertjében volt egy nagyobb kőasztal padokkal. Levittük az otthonról hozott szendvicseket és jól megebédeltünk. A portán az ügyeletes nővértől megtudtuk, hogy sem a Colosseumi Keresztútra, sem a vasárnapi Nagymisére nem tudnak belépőt adni, viszont a péntek délutáni Passióra a bazilikában igen. Kettő jegyet kaptunk, mondván a gyerekek ingyen bemehetnek. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a megoldás volt a lehető legjobb. A sors kegye folytán a Pápát közvetlen közelről láthattuk, kétszer is!
Nagyon rövid pihenő után nekiindultunk Rómának. (du. 3 óra lehetett) A Szt Péter és környéke volt a cél. Nagyon hamar feltünt, hogy rengeteg a feállványozott ház, müemlék és lakóépület egyaránt. Andrásban felmerült, hogy talán olyan rossz állapotban vannak az épületek, hogy az állványokkal leplezik őket!! Később egy bizonyos táblán, amely szinte minden épületen ki volt függesztve, olvastuk, hogy a kétezres jubileumra akarják a várost rendbehozni. Szinte nem volt olyan hely vagy turistákat érdeklő épület, amelynek egy része ne lett volna felállványozva és letakarva! Emiatt az utcák jórészét egyirányúsították, a hidakon is többnyire csak az egyik irányban lehetett haladni. Ebbe is bele kellett jönnünk. (Parkolóhelyet mindig sikerült találni, többnyire a kitűzött helytől egy-másfél kilométeres távolságban, ami nem is volt túl rossz!) Ez első alkalommal két kört kellett tennünk, mire találtunk egy helyet. Kiértünk a Szt Péterhez vezető Via della Consiliziacione-ra, és ekkor ért az előbb említett “meglepetés”: a Bazilika teljes főfrontja állványok mögé volt rejtve. No nem baj: a tér attól még hatalmas és lenyűgöző volt! Kipróbáltuk, hogy ha arra a bizonyos pontra (az ellipszis gyújtópontjára) állunk, a körívet alkotó négy sor megfelelő oszlopai ugy takarják egymást, hogy minden sorból csak a legbelső látszik és át lehet látni közöttük. Megtippeltük, hogy a szobrok mekkorák lehetnek a Bazilika tetején és hogy vajon melyik ablakból szokta mondani a Pápa az áldást közönséges vasárnapokon.
Szigorú csomag ellenőrzés után bejutottunk a templomba, ahol a Nagycsütörtöki szertartásra készülődtek már. A főhajót lezárták, itt volt a belépővel rendelkezők ülőhelye, (talán mi is itt fogunk ülni?), csak a bal oldalon lehetett végigmenni, de ott is csak a főoltár magasságáig. De ez semmi sem volt ahhoz a tényhez képest, hogy a Pieta előtti oldalhajót egy hatalmas függöny zárta le. Azt hiszem érthető, hogy ekkor egy kis csalódottságot éreztünk, valószinüleg mindannyian. A gyerekek sem lelkesedtek annyira, mint gondoltuk. (Persze fáradtak is voltak!) A római út a Bazilikát, a Pápa megpillantását, a Pietát és egy-két más nevezetességet jelentett egyelőre számunkra. Ehhez képest egész Róma fel volt dúlva épitezések és renoválások miatt, a Bazilikát állványok takarták, és a Piétát sem láthatjuk! Egy kicsit megijedtem.
Nem nagyon sok időt töltöttünk bent, inkább elsétáltunk az Angyalvár irányába. Meleg volt, ugyhogy szükségesnek látszott az olasz fagylalt minőségének ellenőrzése. Később aztán rájöttünk, hogy ez volt az első alkalom, amikor fizetésnél nagyon ügyesen átvertek minket. A kiirt ár, számla igen ritka: rád néznek és megbecsülik, hogy mennyit kérjenek. A ritkán látható kiirt fix árakhoz pedig mindig hozzá irnak még ezt-azt. Mikor ilyet már többször is tapasztaltunk, rájöttünk, ez is hozzá tartozik az olasz élethez, ezzel is számolni kell. A másik tanulság: nagy nevezetességek környékén nem szabad semmit sem venni! (A fagyi persze irtó finom volt!) Az Angyalvár este fél 8-ig volt nyitva, ezért bementünk, hogy a muzeum részét is megnézzük. Itt a lelkünk helyre billent. Kényelmesen, kevés ember között bejárhattuk az egész várat; megnézhettünk néhány pápai lakosztályt, voltak lőrések, ahol a gyerekek elbújhattak, volt csobogó kút, ahol jól lespriccelhették egymást, és Rómát is jobban beláthattuk a tetőről. Még a WC is “zenélő” volt! Később egy játszótérnél is megálltunk a vár tövében, vettünk félliteres ásványvizes üvegeket, (persze tele) amik az öt nap folyamán jó szolgálatot tettek.
Mire visszaértünk a kocsihoz, már az utcai lámpákat is kezdték meggyújtani. Bár még nem volt egészen sötét, mégis kaptunk egy kis ízelítőt a kivilágított Rómából. A térképre még nagy szükség volt, némi kanyargás után haza is találtunk. A szállás közelében volt egy talponálló pizzéria (Spazio Pizza), – vacsora lehetőség. Helyben fogyasztottunk, bárszékeken ülve, és repetát is rendeltünk. (Ez még igy is olcsóbb volt, mint az 5 fagyi a Szt Péter téren!) A pizza: egészen lapos tésztán külonböző töltelékek, sonkás, ilyen-olyan paradicsomos, zöldséges, halas, és főtt-krumplis (leginkább Kriszti kedvence). Mindehhez nagyon kedves, vidám kiszolgálónő. Ő ugyan nem beszélt egyetlen általunk ismert nyelven sem, de egy kis latin-olasz-mutogatás kombinációjával végül is mindent sikerült tisztáznunk. Római tartózkodásunk során ide még két alkalommal is visszatértünk és meleg fogadtatásban volt részünk!
Jó késő volt, mire visszaértünk a szállásra. De a gyerekek unszolására még vicceket és találós kérdéseket olvastunk fel a Sicc-ből, amit Péter hozott magával, és Tüske türelem játékot játszottunk. Nagy nehezen sikerült mindenkit ágyba parancsolni, (ekkor derült ki, hogy az ágyak iszonyúan nyekeregnek! Hangos éjszakának néztünk elébe!) Megállapodtunk, hogy másnap mindenki alszik, ameddig csak tud, ránk fért a pihenés az első nap fáradalmai után.
Nagypéntek
3/4 9-kor ébredtünk és mint kiderült, egyikünk sem aludt igazán jól. Zsuzsi arca pedig ugy piroslott, mintha kvarcolt volna (allergia?). A szobában reggeliztünk. Vittünk magunkkal müanyag kistányérokat, kanalakat és poharakat, sisót (mi igy hivjuk a pelyheket) és müzlit. Csütörtök este pedig (még az utolsó pillanatban) sikerült tejet és gyümölcslevet vennünk. Ez utóbbi finom, de igen keserü grapefriut lé volt. Vittünk egy kicsi teafőzőt is, ami nélkül mi már nem élhetünk. Nagy szerencsénkre a fürdőszobában találtunk egy olyan konnektort, amibe az átalakítót be tudtuk dugni. Meg voltunk mentve! Megtöltöttük a üvegeinket, és pakoltunk harapnivalót a délelőttre és délutánra. Elég sok mindent vittünk magunkkal otthonról, “életmentő” harapnivaló célzattal.
Elvergődtünk az első uticélhoz, a Piazza del Popolo-hoz. Ez a tér a Tevere közelében van, és a folyóparton találtunk parkolóhelyet. A térre érve döbbentünk rá, hogy az utikönyvet a kocsiban felejtettük. Eszter visszament érte, mig a többiek a tér közepén álló szökőkút lépcsőin üldögéltek, a lányok a kőoroszlánokon tornáztak. A téren három templom áll, leghiresebb a Santa Maria Del Polpolo, melynek egyik oldal kápolnájában van az a két Caravaggio festmény ( Szt Pál megtérése és Szt Péter keresztre feszítése), amelyről Eszter az előző héten egy husvéti lelki-gyakorlaton hallott és szerette volna megnézni. Nem könnyen találtuk meg, és már kezdtük azt hinni, hogy az egyik letakart festmény lesz az. Nem is nagyon csodálkoztunk volna, de szerencsére tévedtünk!
Innen a Spanyol lépcsőhöz sétáltunk. A városnak ez a része sétáló-terület. A Corson mentünk végig, káprázatos ékszerüzletek és neves ruhaüzletek kirakatait nézegetve. Egyre melegebb lett, mire elértünk a Spanyol lépcsőhöz, ezért a gyerekeknek megszavaztunk egy fagyit. (Ez mindig segít a jókedv helyreállítasában!) Itt még a McDonaldsnál is igazi olasz fagyit lehet kapni, egyedül azt nehéz eldönteni, hogy a 15 közül melyik három fajtát válaszd! A nagypénteki bőjt persze a felnőttek számára könnyiti a választást – egyiket sem!
Elég sok helyen túrista táblák jelzik a különböző nevezetességek helyét és irányát. A nap programjában eredetileg a Villa Borghese Park lett volna a következő hely, de megláttuk a Trevi kút tábláját és úgy döntöttünk, hogy ha már egyszer itt vagyunk a város kellős közepén, inkább elsétálunk a kúthoz. (Az idővel is csínján kellett bánni, mert a Passio 5-kor kezdődött a Bazilikában, és még a Colosseum-i Keresztútról is döntenünk kellett. Mindenképpen haza akartunk még előtte menni, egy kicsit pihenni.)
A Trevi-kúthoz zegzugos utcácskákon jutottunk el. Igazi Róma. Csak a szűk utcák házai között kiteregetett mosást hiányoltuk. Lehet, hogy ez Rómában nem szokás, vagy esetleg a Húsvét tiszteletére már korábban mindenki kimosta a szennyesét?
A kútnál és környékén is őrületes nyüzsgés volt. Rengeteg túrista csoport, az idegenvezetők kendőt, kismackót, virágot tűztek kihúzott antennákra, hogy a csoportjuk megtalálja őket, és volt, aki sipszóval jelezte, hogy ideje tovább indulni. Mindenféle és fajta ember volt itt. Utcai árusok, akiktől két lépést sem lehet tenni, hogy meg ne környékezzenek, de velünk sosem volt szerencséjük. Szerelmes párok, idősek és fiatalok is, családok, világjáró fiatalok, szegények, gazdagok, és mind-mind ugyanazzal a céllal: pénzt dobni a kútba, hogy visszatérhessenek! Egy Coca-Colát ivó apáca teljesen megdöbbentette a gyerekeket. Ilyen világi hívságra hogyan vetemedhet egy apáca? (A Szt István házban élő az apácák ugyanis nagyon jámbor és istenfélő lelkek benyomását keltették, akik a Pápát is mindig Szentatyaként emlegették.)
Mi is dobtunk pénzt a kútba, le is fényképeztük egymást. Megint csak pihentünk egy kicsit, a kút káváján üldögélve. Mivel már jócskán elmúlt egy óra is, megegyeztünk, hogy sietve visszasétálunk az autóhoz, és hazamegyünk. Péter ötlete volt, hogy minnél hamarabb jussunk ki a Tevere partjára. Így egyrészt nem ugyanazon az úton kell visszamennünk, másrészt gyorsabbak is voltunk.
Augustus Mauzóleuma mellett jutottunk ki a folyópartra, ahol egy hatalmas üveg “kalitkában” emlékmű őrizte hőstetteit, márványba faragva. Minthogy érdeklődésünk ekkorra már kissé csökkent nem mentünk be, csak kivülről pillantottunk rá. A rakparton (Lungotevere) valóban kellemes volt a séta. Hatalmas platánok szegélyezik a folyót, amin semmiféle hajóforgalom nincs. Csupán egy kajakost láttunk egész római tartózkodásunk alatt. Ebédidő volt, ezért megint csak pizzát vettünk, ugyanabban a pizzeriában, de most hazavittük és a kertben fogyasztottuk el. Ekkor már 3/4 3 volt és a tervek szerint fél 4-kor akartunk indulni, hogy legyen időnk parkolóhelyet találni és elsétálni a Bazilikához. Szigorú csendespihenőt rendeltünk, és igy sikerült 15 percig az ágyon kinyújtózni, elmélkedni az eddigi eseményeken és az elkövetkezendőn, amelyről nem igazán tudtuk, milyen is lesz!
A Vatikán fala tövében kaptunk parkolóhelyet, kb. 10 perc gyaloglásnyira, egy kis utcában. A szokásos csomagellenőrzés még a téren megtörtént, a jegyeket a kapuban kellett bemutatni, többször is. Az egyik rostán majdnem fennakadtunk, mert csak két jegyünk volt. (Az apáca átadásakor azt mondta, a gyerekeknek ugysem fog kelleni. Az egyik őr erről másképp vélekedett, de nagy szerencsénkre, rövid gondolkodás után mégiscsak legyintett és mindnyájunkat beengedett.)
A főhajóban a jobb oldali elkordonozott rész fele mentünk, talán egy kicsit tudat alatt, megint a Piatát szerettük volna a függöny mögött megpillanatani. Most is hiába! Rengeteg őr irányítja az embereket a megfelelő székek felé és szigorúan érkezési sorrendben kell leülni. Az utolsó szabad sor kb. a főhajó közepe táján volt és még 7-8 szék volt szabad. Nagy szerencsénkre egy nagyobb társaság próbált megegyezni egymással, ki ki mellé ül. Mi ezt kihasználva, a következő szabad sor legbelső üléseit foglaltuk el, és mire az őr visszaterelhetett volna, már újabb emberek ültek le mellénk. Ily módon, noha messziről, de jól láthattuk az oltárt és titokban azt reméltük, hogy a Pápa középen fog végigvonulni a főkaputól a főoltárig. Ekkor negyed 5 volt, a Passió 5-kor kezdődött. Vittünk Hozsannákat, elolvastuk a keresztuti imákat, noha ez nem volt akkor egészen aktuális. De a Szetirás sajnos nem volt velünk. Fél 5-kor bekapcsolták a menyezeti fényeket. Ettől hirtelen minden megváltozott! Ekkor döbbentünk rá arra, hogy aligha fogunk még egyszer az életben a Szt Péter Bazilikában ülni, Húsvétkor, együtt a Pápával. Mi felnőttek ezt már sosem fogjuk elfelejteni, és nagyon remélem, a gyerekek sem!
Valamivel öt előtt érkeztek a papok, szerzetesek, püspökök, biborosok, mind a jobb oldali középajtón át, és előre sétáltak a számukra kitett székekhez, a főoltár közvetlen közelébe. Pontban ötkor mindenki hátrafele kezdte nyújtogatni a nyakát és igyekezett minél közelebb kerülni a középhez. És egyszerre csak kitört a taps! A menetet két svajci gárdista vezette, mögöttük 5 pár ministráns pap, egy-két szerzetes, két biboros, és velük szinte egy vonalban II. János Pál Pápa. Nagyon lassan jött, erősen a pásztorbotjára támaszkodott. Folyton áldást osztott és integetett, az egész Bazilikát a lelkesedés zaja töltötte be. (Ez nekünk rettentően furcsa volt, dehát Olaszországban vagyunk!) Elhaladt előttünk, (persze fényképeket készítettünk, mint mindenki) 3 méterre tőlünk megállt egy kisgyereknél és megfogta a kezét. Ujabb nagy morajlás, taps, éljenzés a tömeg részéről. Nem szép dolog az irigység, különösen templomban nem, de valószinüleg sokan érezhették igy ebben a pillanatban!
Két szentírási olvasmány után János evangeliumából olvasták fel a Passiót. A Narrátor, Jézus, Pilátus és Péter szavait dramatizálva olvasták, mások (pl. a szolgáló Pilátus udvarában)szavait, illetve a tömeg válaszait kórus énekelte. Hála többoldalú nyelvtudásunknak, többnyire nagyobb foltokban követni tudtuk a szöveget és a gyerekeknek mondtuk, mikor, hol tartunk. Ez után könyörgéseket olvastak fel, különböző papok, különböző nyelveken. A válasz mindig a Kyrie eleison volt, amit a kórus és a tömeg együtt énekelt.
Utána egy hosszú prédikáció következett, amit egy barnacsuhás, mezítlábas szerzetes mondott. Nagyon nagy lelkesedéssel, szinte végig mosolyogva, de igen gyorsan beszélt. (No ebből aztán szinte semmit sem értettünk néhány szent neve, és egypár igazán jellegzetes szó kivételével). Közben Kriszti elaludt Eszter ölében. (N.B. velünk volt a gukker, ami nagy szolgálatot tett, hiszen tőlünk nagyon messze történtek az események.)
A prédikáció után behozták a piros lepellel letakart feszületet. A Pápa imádságok, énekek és letérdelések közepette 3 menetben vette le a leplet a feszületről, megcsókolta és imádkozott előtte. Ezután jött a biborosok, papok és néhány civil hosszú-hosszú sora, akik mind ugyanezt tették. Közben a kórus gyönyörüen énekelt. A tömeg ezalatt imádkozhatott, elmélkedhetett Húsvét jelentőségén. Nem tudni, ez kinek mennyire sikerült. A rendkivüli helyszín, egy rendkívüli ember jelenléte egy kicsit elhomályosítja az évről-évre átélt húsvéti eseményeket. Én (E.) ekkor nem éreztem magam sem húsvéti zarándoknak, sem túristának. Csak azt szerettem volna, ha ez a 3 ott töltött óra örökre megmaradna a lelkemben, és ugyanigy a velem együtt ottlevő családom minden tagjának a lelkében, és kihatna egész életünkre.
A Miatyánk következett, latinul énekelve. Krisztit felébresztettük, mert ilyenből nem maradhat ki. Bevonult közel 60 pap áldoztató kelyhekkel. (Előző nap megszámoltuk az egyik oldal számára kitett kelyheket innen a pontos szám. Egy pap kb 60-70 embert áldoztatott, igy csak a meghivottak száma 4000 körül lehetett ( Ez a bazilikában levő tömegnek csak egy része volt, ugyanis meghivó nélkül is rengetegen voltak. Ha a jövő-menő turistákat “átlagoljuk” kb 6-7000 ember volt folyamatosan jelen az egész szertartáson). A Pápa számára az oltár elé tették fehér trónusát, és ő is megáldoztatott jónéhány embert.
A többi pap végigvonult a főhajón, 4-5 méterre megálltak egymástól, és mindenki aki áldozni akart, odafurakodott a közelükbe. Mivel ez igen szük közökkel letett székek hossú sora között zajlott, a felfordulás és tumultus jópár percig igen nagy volt, de aztán mindenki visszaült az eredeti helyére. A szertartás befejeztével (ekkor már fél 8 volt) a Pápa megint végigsétált a hivel között, áldást osztott, integetett és kedvesen mosolygott, noha nagyon kimerültnek tünt, és a vége felé a hangja is nagyon fáradtnak hangzott már. És még előtte állt az egész Colosseumi keresztút! Valamilyen okból a mi oldalunkat részesítette előnyben ez alkalommal is. Amikor már majdnem előttünk volt, felénk fordult, kinyújtotta a kezét és Kriszti azt hitte, mindjárt megfoghatja akezét. De a Pápa csak kedvesen mosolygott és a Kriszti mellett álló fiatalasszonyhoz lépett, aki egy másfél éves kisgyerekek tartott a karjában. Megáldotta és tovább ment. (Ismét tapsvihar)
Ennél közelebb nem is lehettünk volna a Pápához!
Lassanként a tömeg oszlani kezdett. Mi még húztuk az időt, egyrészt jó volt ott lenni, másrészt reméltük, hogy kifele menet a Piétához bekukucskálhatunk. Ezzel az ötletünkkel nem voltunk egyedül, de a szigorú őrök kíméletlenül tovább tessékeltek mindenkit, aki a függöny előtt topogott. Papok és szerzetesek jöttek ki egyenként és csoportosan, szétlebbentve a függönyt. Felmerült bennünk, hogy esetleg csak a húsvéti események miatt van feltéve a függöny, és talán mégiscsak megnézhetjük a Piétát Húsvét után.
A tér már ki volt világítva, mire kiértünk. Ácsorogtunk egy kicsit, újra kipróbáltuk a tér gyújtópontját, nem éreztük, hogy el kellene sietnünk erről a helyről. Fáradtak, de nagyon jókedvüek voltunk, ami talán kissé furcsának tűnhet Nagypéntek lévén. Ugy döntöttünk, hogy nem megyünk el a Colosseumhoz. Olyan nagy élmény volt a délután, ezt semmi nem tudná felülmúlni. Csak elhomályosítaná a fáradság érzet, ha még a Keresztutat is bepréselnénk a napba.
Visszasétáltunk az autóhoz és hazaindultunk. Minden kereszteződésben és forgalmi lámpánál lehet számítani valamilyen árusra, aki hol szelíden, hol erőszakosabban szeretne valamit eladni. Ezek lehetnek ablakmosók, papirzsebkendő és cigaretta árusok, rózsacsokor árusok. Egyetlen egyszer sem láttuk, hogy bárki is vett volna tőlük valamit is, de ők rendületlenül próbálkoztak. Ezen az estén minket is megkörnyékezett egy rózsacsokor árus, eléggé rámenősen, de nagyon kedvesen és humorosan. Sajnos nemet kellett mondanunk.
A szálláshoz közeli kisvendéglőben vacsoráztunk aznap este. Tészták minden mennyiségben, nagyon nagy adagban. Rendeltünk öt adagot, amit a pincér valamilyen rejtélyes elektromos szerkezetbe táplált, majd az étterem falán levő zölden-pirosan villogó szerkezet felé tartott. Igy küldte el a konyhának a megrendelést. A technika ilyen csodájával eddig még nem találkoztunk. De semmi sem tökéletes! Ugyanis Kriszti megrendelt adagját nem hozták ki. Az adagokat látva viszont rögtön rájöttünk, hogy nem is baj, és nem is reklamáltunk. (Viszont pontosan összeszámláltuk, mennyit kell majd fizetnünk!) Olyan hatalmas mennyiségeket szolgáltak fel, hogy öten alig birtuk megenni a 4 adagot, pedig csak zöldséges tészták voltak. A fizetésnél persze mind az öt ételt felsorolták. Mi reklamáltunk, mire ők nagyon udvariasan bocsánatot kértek és levonták az összeget. Ez persze csak azért volt lehetséges, mert a számlán minden rajta szerepelt, még a felszolgálási díj is.
Mire a lefekvés szóba került, már megint fél 11 volt, mert a gyerekek kikönyörögték a Sicc olvasást. Szombat délelőttre a Vatikáni Muzeumot terveztük, ami Nagyszombat lévén, csak kora délutánig volt nyitva, ezért fél 8-ra állítottuk a vekkert.
Nagyszombat
Sikerült felkelnünk! Egész római tartózkodásunk ideje alatt gyönyörű napsütésben volt részünk, felhőt szinte alig láttunk az égen. Már nagyon elszoktunk attól, hogy a jó idő több napig is kitarthat. Mintha a nyárba érkeztünk volna az igen szürkés angliai tavaszból! Napsütésben felkelni mindig könnyebb, akármilyen keveset is aludtunk. Reggel ugyan meglehetősen hűvös volt mindig, de délelőtt 10-11 órára már általában 18-20 fokra melegedett a levegő, ideális túrista idő!
A szokásos reggeli után Péter egyszerre csak azzal jön, hogy Kuslits Petivel találkozott a portánál! Először nem is akartunk hinni a fülünknek! Kiderült, hogy ők már szerda óta itt vannak, a földszinti ” túrista szálláson”, és vasárnap reggel kell visszaindulniuk. A 3 fiúval voltak és Béla szüleivel. A kertben találkoztunk velük öt percre. Ők a colosseumi Keresztúton voltak, nem használták a mikrobuszukat a városban, hanem villamosoztak, amit igen fárasztónak találtak.
A Vatikáni Muzeumhoz negyed 10 fele értünk. Parkolóhelyet megint egészen közel kaptunk, gyakorlatilag a Muzeum bejáratával egy vonalban, egy mellékutcában. Persze láttuk, hogy sor áll a bejárathoz. Elindultunk megkeresni a sor végét! Mentünk, mentünk végig a fal mentén, egy kanyar, két kanyar, és még mindig nem láttuk a sor végét! Gyakorlatilag a buszpályaudvar teréig kellett visszasétálnunk. A sorbanállás alatt fejből meséltünk (leginkább András) a gyerekeknek a várható látnivalókról, ugyanis véletlenül az utikönyv (már megint) a kocsiban maradt! A hosszu sor azonban gyorsan mozgott és fél óra múlva már a bejárat híres csigalépcsőjének alján álltunk.
A fő cél a Sixtusi Kápolna volt, de ehhez persze végig kellett sétálni szinte az egész Muzeumot. A gyerekek miatt nem álltunk meg minden előtt, próbáltuk inkább csak a legérdekesebb vagy legfontosabb tárgyakra, szobrokra, képekre felhívni a figyelmüket.
Nagyon jó volt, hogy a Kápolnához közeledve, a Michelangelo falfreskók nagy állványokra kitett diaképét már előre meg lehetett nézni. Péter egy kicsit attól tartott, hogy igy a nagy élménytől megfosztjuk, mert előre fogja tudni, hogy néz ki a Kápolna. Szegénykém arra nem gondolt, hogy a Kápolna tele lesz emberekkel, (és nem olyan üres, mint a fényképeken!) akik miatt ide-oda kell topogni, és sokáig felfele nyújtogatni a nyakat szintén nem nagyon kényelmes. A rengeteg ember miatt van egy őr aki szinte félpercenként csendet kér, valamint a fényképezőgép és video használatot tiltja. A felujitott freskók valóban más szinűek, mint voltak, és most lényegesen jobb állapotúnak tűntek, mint régebben. A gukker megint csak nagyon nagy szolgálatot tett! Elég sok időt töltöttünk bent, mert mindannyian alaposan meg akartuk szemlélni a könyvekből és képekről ismert alakokat. Sokszor egy-egy váratlan részletre is felfigyeltünk, amit persze mind az ötünknek meg kellett néznie. A gukkert használva az volt az érzésünk, hogy a kápolna sokkal alacsonyabb, mint amilyennek felfele nézve tűnik, ugyanis a nagyított képrészletek hatalmasnak látszottak. Szerencsére a gyerekek időnként le tudtak ülni. Amikor úgy éreztük, hogy kellőképpen kinéztük magunkat, tovább indultunk és a múzeum hatalmas kertjébe kiérve pihentünk egy kicsit. Megettük az otthonról hozott kekszeket, alma és narancs maradékot. Vettünk egy fotoalbumot a Muzeumról és azt nézegettük.
András nagyon szerette volna a Képtárat is megnézni. De a gyerekek sem akartak semmiből sem kimaradni, pedig már tényleg fáradtak voltak. Ezért még egy kis pihenést szavaztunk meg, sőt kiadósabb evést is. Beültünk a Muzeum büféjébe, ahol eredetileg hot-dogot akartunk enni és igy erőre kapni. Mint kiderült (némi sorba állás után), hot-dog a másik pultnál volt és egyébként is csak a virslit jelentette. Kénytelenek voltunk sült virslit sült krumplival kérni, és egy kis salátával. Az ital választásnál mindig kellett vigyáznunk, hogy Zsuzsi szénsavmentes italt kapjon. Ez többnyire sima ásványvizet jelentett. A pénztárhoz érve a hölgy alaposan megnézte a két tálcát, miközben – úgy tünt – fejben számolt, majd végül határozottan kijelentette: 50,000 lira. Érdekes volt ez a kerek szám. Vajon tényleg ennyibe került minden? Most már nem annyira bosszantott, mint inkább mulattatott ez a követhetetlen pénzügyi nagyvonalúság. Érdekes módon ez a nagyvonaluság mindig ugy érvényesült, hogy nekünk kellett többet fizetni, mint számoltuk! Evvel együtt az élet lényegesen olcsóbb, mint Angliában, még a trükkök kifizetése után is.
Érdemes volt ezt a kis étkezési kitérőt megtenni, mert a Képtárban valóban nagyon szép képeket láttunk. Raffaelo: Krisztus szineváltozása (Transfigurazione), Leonardo: St Jeromos (befejezetlen), Caravaggio: Krisztus levétele a keresztről, sok-sok szárnyas oltár. Volt egy aranyos “paradicsomi állatkert” kép is, ami a gyerekeknek nagyon tetszett, mert emlékeztek, hogy a Szépmüvészeti Muzeumban láttak már egy ehhez hasonlót.
Elégedetten távoztunk a Vatikáni Muzeumból. Visszasétáltunk a kocsihoz, közben láttuk, hogy a sor most legfejlebb 50 méter lehetett. Igaz, a most bejutók csak két órát tölthettek összesen az egész múzeumban.
A gyerekek szinte kezdettől fogva esedeztek egy kis tengerpartért. Most végre itt volt az alkalom! Nem csak pihenő volt, – ami mindannyiunkra nagyon ráfért, – hanem egyben jutalom is! Mind a három gyerek nem csak zokszó nélkül jött, gyalogolt és állt sorban velünk együtt, de ugyanakkor érdeklődők, kedvesek és szellemesek is voltak. Igazi társaink egy testiekben, lelkiekben és szellemiekben is igen tartalmas utazásban.
Csak Róma- térképünk volt, de az irányt tudtuk és a táblákat követtük Ostia felé.Persze ez alkalommal is útba ejtettünk egy kis látnivalót. András rengeteget mesélt (már előzőleg is és útközben is) az ókori Rómáról, illetve korábbi élményeinkről, amikor még a szüleinkkel ill. kettesben voltunk Rómában. Most a Via Appia Antica felé vettük az irányt. Nem csak azért, mert ez egyike a Róma legrégibb útjainak, hanem mert a hagyományok szerint Szt Pétert itt állította meg az Úr és küldte vissza Rómába. Van egy kicsi templom az úton, a Quo Vadis Domine, ahol Szt Péter kőbe mélyedt lábnyomát őrzik. Ezt akartuk megnézni. Némi keresgélés után meg is találtuk a templomocskát. Valóban nagyon aprócska, és (természetesen) állványok takarták, ami szintén nem könnyítette a megtalálást. (Andrást az emlékei is megcsalták, 20 éve járt itt, azóta sok minden megváltozott, a templom környezete “összement”, beépült, a növények megnőttek.) A templomban valóban ott van a lábnyom, kőbe mélyedve. A templomot az eredeti Via Appiára építették, az út átmegy a főhajón. Hatalmas szürke kövek, közöttük a lábnyom ( amely márvány) és a templom két szemközti falán egy-egy kép: Szt Péter az egyik oldalon, Krisztus a másikon.
Továbbmentünk még a Via Appián és láttuk azt a részét, ahol még az eredeti kövek vannak a felszínen is. Elképzeltük, milyen lehetett lovaskocsival végigzötyögni ezeken az utakon! Lehet, hogy akkor még egy, esetleg homokréteg fedte, hogy simább legyen? Akárhogy is, ezeket az utakat valóban jól megépíthették! Sajnos a Via Appia hosszu szakaszait is felujitják, igy csak egy-egy rövid szakaszon lehetett végigmenni, majd rá kellett térni a jelenleg használt tengerparti útra, ami hosszú-hosszú kilométereken át nyílegyenesen vezetett a tengerhez. Hatalmas fák szegélyezték (valamilyen fenyőféle), nagyon impozáns látvány volt.
Maga a tengerpart nem olyan impozáns, mit amilyet vártunk: piszkos-szürke homok, rengeteg fabódé, felujitási munkák, szezon előtti állapotok. Mindazonáltal a gyerekek persze rögtön térdig belegázoltak a vizbe, és kb egy órán át tapickoltak, szórakoztak benne. (Lehetett vagy jó 15 fokos!) Ez volt az első alkalom a szálláson kivül, hogy nem hatalmas tömegben voltunk, igy nagyon élveztük mindannyian a relativ csendet és békességet. Távozáskor még egy fagylattal ill. cappuccinoval jutalmaztuk meg magunkat. Miután “jót pihentünk”, a visszafelé uton áthajtottunk Róma “új” (Mussolini által épittetett) részén, az EUR-on és bementünk a Szent Pál bazilikába.
Ez egyike a legősibb keresztény templomoknak. Az 1800-as években nagyrésze leégett és az egész keresztény közösség adományaiból épitették ujjá. A szentély része épen maradt, és olyan jól sikerült a felujitás, hogy igen harmonikusan, észrevehetetlenül olvad egymásba a régi és az uj. Gyönyörű volt a bejárat fölött a szabadban látható ragyogó arany mozaik, amire a lemenő nap éppen rávilágitott. Előtte áll Szent Pál hatalmas szobra. Itt is számos turista csoport volt, de a hatalmas terület miatt szinte nem lehetett észrevenni őket. A kerengőt sajnos éppen akkor zárták be, mikor odaértünk, igy azt csak egy üvegajtón át nézhettük meg.
Mivel még mindig nem volt túl késő, egy kis római hangulat gyűjtésére átautóztunk a Piazza Navona környékére, ahol kb 40 percet sétálgattunk. Láttunk meglehetősen amatőr bűvész-pantomimest, bábmozgatót (R. Clayderman-t adott elő, bábuval-magnóval), operaária énekest, rengeteg rajzolót, festményárust. Mire mindent megnéztünk eléggé megéheztünk és egy környékbeli kisvendéglő utcai frontján leülve megvacsoráztunk, (a Piazza della Cancellarian). Természetesen a szokásos pizza-spagetti-lasagne volt a menü. Érdekes, fizetésnél valahogy megint csak más volt a vendéglősök és az általunk, az étlap árai alapján kalkulált összeg! Este lefekvés előtt még próbáltuk Kuslitsékkal újra fölvenni a kapcsolatot, de minthogy ők másnap hajnalban szádékoztak visszaindulni, a felnőttek már aludtak. Igy csak Péter és a fiúk beszélgettek egy negyedórát, majd mindenki ágyba vonult.
HÚSVÉT VASÁRNAP
Reggel “relative” korán kellett kelnünk. És nemcsak a 10 órás mise miatt! A gyerekek számára nincs Húsvétvasárnap csokitojás keresés nélkül. Vittünk néhány tojást és kisnyuszit (Pestről és Colchesterből is), öszesen 6-6 keresnivalót mindenkinek és még szombat éjjel eldugtuk őket. A gyerekek ilyenkor maguktól ébrednek, nincs szükség noszogatásra! Nagy volt az öröm és persze azonnal meg is kellett néhányat kóstolni.
A napi program egy kicsit bizonytalan volt. Mivel nem kaptunk belépőt a délelőtti nagymisére, hogy a kordonnal körülzárt részen ülve hallgathattunk volna misét és utána az áldást, ugy gondoltuk, jobb, ha egy másik templomba megyünk misére és utána átsétálunk a Szt Péter térre. Eredetileg a Szt András templomot szemeltük ki, a Piazza Navona közelében. Végül másként alalkultak a dolgok. Nagy meglepetésünkre a Szt Péter tér közvetlen közelében, a Buszpályaudvarnál kaptunk parkoló helyet. Ekkor már negyed 10 volt, és a téren is eléggé sokan ácsorogtak, várakoztak. A Via Della Conciliazione-n (ez az a főút, ami a Szent Péter térre vezet), van egy nagyobb templom, nem is tudjuk a nevét, oda mentünk be, remélve, hogy kényelmesen hallgathatunk misét. Kiderült, hogy negyed órát késtünk és éppen az evangeliumra értünk oda. A prédikációból nem sokat értettünk, de többször elhangzott ” Christo risotto”. A Hiszekegyet nem a tömeg mondta együtt, hanem a pap részenként felolvasta és mi válaszoltuk “Credo”. Minden más hasonló volt az otthoni misékhez. Fél 11 előtt, mikor kisétáltunk a templomból, ugy éreztük, nagyon szép délelőtt vár ránk a Szt Péter téren, a ragyogó napsütésben. A tér fele már tele volt, de még kényelmesen letelepedtünk (gyerekek időnként leültek a pulcsikra) a tér külső körívén, ami egy hajszálnyira magasabb volt a tér közepénél. Igy egy kicsit magasabbnak éreztük magunkat, és a főbejárat elé kihozott oltárt is gyakorlatilag akadálytalanul láthattuk. Nagypéntek este csak egy csupasz baldachin jelezte, hogy a Pápa ott fog majd misézni. Ma reggelre feldíszítették az oltár környékét. Olyan virágtengert varázsoltak köré, hogy a lélegzetünk is elállt, még messziről is! Nyirfák, virágzó aranyesőbokrok, rózsaszin virágba borult fák, tulipánok, fenyőfélék, és még rengeteg fajta növény.
A Nagymise ekkor a Hiszekegynél tartott, a könyörgéseket utána megint különböző nyelveken olvasták fel. Két kórus is volt balra hátul egy emelvényen: az egyik a papok kórusa (ministráns ruhába öltözve) , mellette az apácák kórusa (vegyes szinű viseleteikben). Megintcsak a messzelátó volt nagy szolgálatunkra. Közelről tudtunk nézni mindent. A misét végig a Pápa celebrálta, de az áldoztatásnál megint a fehér trónusán ült. Kb. 100 ember járulhatott hozzá, a kordonon belül ülő tömeget pedig, a nagypéntekihez hasonló módon, sok-sok pap áldoztatta a széksorok között. Közben a kórus énekelt. Az Urbi et Orbi ill. a húsvéti köszöntés közvetítését csak 12-kor kezdte a rádió és a TV, ezért a hátralevő 10 percet szintén kórusmuzsikával töltötték ki. Gyakorlatilag pontban 12-kor kezdett a Pápa beszélni, afféle bevezető lehetett. Olaszul mondta, így nem sokat értettünk belőle. Hamarosan azonban feltűnt, hogy bemond egy országnevet és a Köszöntést. Angolul talán a 2. vagy 3. lehetett, Christ has risen, Allelujah. Ezek után már nagyon figyeltünk. Nem sokkal később mondta: Ungharese: ” Krisztus feltámadott, alleluja! ” Körülöttünk nem hallottunk magyarokat, de mi lelkesen tapsoltunk és éljeneztünk. Volt egy nagyobb magyar társaság a tér jobb oldalán elől, két nagy magyar zászlót lengetve. Ők is biztosan nagyon lelkesedtek, de a hang nem felénk jött, nem hallhattuk annyira . A Tv-n biztosan inkább hallotta a világ. Mindenesetre a mi ötünk hangja is hozzájárult az éljenzéshez.
Nem számoltuk, hány nyelven olvasott a Pápa, időnként követni tudtuk, időnként nem. Az Urbi et Orbi előtt a titkára bemondta, hogy most következik az áldás, amely TV-én és rádión keresztül eljut mindenkihez, aki hallgatja. Magát az áldást is nagy lelkesedés fogadta, mint mindent, amit a Pápa tesz. A nagymise csak ez után fejeződött be. A tömeg csak nagyon-nagyon lassan oszlott, senki sem sietett elhagyni a teret. Levezetésként az orgonista Bachot játszott, a D-moll Toccata és Fúgát.
Feladtuk azokat a képeslapokat, amiket a téren írtunk, és kupaktanácsot tartottunk, hogyan folytassuk a napot. A jó döntéshez mindannyiunknak egy kis erősítésre volt szüksége, ezért sürgősen kerestünk egy fagyizót. (Nem tartott nagyon sokáig találni egyet) Hatalmas adagot adnak mindig. Ha főétkezésnek nem is tekinthettük, de a gyomrunkat megint egy időre megtöltötte. Persze a hátizsákunkban állandóan volt többrendbeli csokoládé és ital, és mindenki akkor ehetett, ihatott amikor csak akart. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyerekeket gyakorlatilag állandóan mozgásban tudtuk tartani.
Menet közben figyeltük azt a nagyrészt fiatalokból álló sokaságot, akik spanyolul énekeltek és kiáltoztak, éljeneztek és a Pápát szerették volna még egyszer látni az ablakából. A Vatikán kapujánál pedig egymás után hajtottak ki az autók a biborosokkal, bár sok pap gyalogosan jött.
Fél 2 fele járhatott, amikor átautóztunk a Capitoliumhoz. A farkasanya és Romulus és Remus történetét a gyerekek is jól ismerték, a szobrot pedig a Capitolium-i Muzeumban lehet látni. Felkapaszkodtunk a lépcsőkön, miköben Zsuzsi váltig állította, hogy ő szívesebben menne fel a Victor Emmanuel Emlékmű lépcsőin, ami kb. kétszer olyan meredek. Nem baj, majd legközelebb! – mondta.
A múzeum a vártnál sokkal csendesebb volt, alig lézengtek benne néhányan. Az első teremben mindjárt megpillantottuk a talpából tüskét kihúzó kisfiú szobrát. Kevés ilyen aranyos szobor van, nem csoda, hogy a lányok szívét rögtön megnyerte. Mögötte pár lépéssel áll Brutus mellszobra, szigorú tekintettel. Ez Péter számára volt érdekes, mert az iskolában éppen most olvasták a Julius Caesar-t. A szemközti falon egy nagy festmény azt a harcot ábrázolta, amikor két hármas-iker pár dönti el Róma sorsát. (Horatiusok és Curatiusok) A következő teremben volt a Farkasanya szobra.
Kedves olvasó, ne aggódj! Ez a muzeum sem volt ment a felújításoktól! Nagy üvegfal mögött, néhány más restaurálásra váró hatalmas fej és láb társaságában ott állt a szobor, apró számokkal megjelölve. Szerencsére ez nem volt túl zavaró. Ez a szobor Eszter egyik legkedvesebb szobra. A farkas annyira kedves, jóságos arcú, a szeme melegen néz, a sörénye nagyon finoman, aprólékosan kimunkált.
A többi teremben jónéhány gobelint láttunk. Az egyiken az a hatalmas, márványból kifaragott, sarut viselő lábfej látszott, amelynek az eredetijét a Vatikáni Muzeumban láttuk a minap. Megnéztük a Szfinxeket is. Az egyik teremőr néni Zsuzsinak próbálta elmagyarázni, hogyan kell a római számokat kiolvasni. Persze mindezt olaszul, nagy hévvel tette, nem győztünk bólogatni és mondogatni “Bene, bene, grazie”.
Kedvesen felhívta a figyelmünket egy másik muzeumra is, de azt végül is kihagytuk. A Capitolium Muzeum épülete mögött van egy nagy, erkélyszerű kiugró, ahonnan a Forum Romanumot lehet ragyogóan belátni. Ennyivel be is értük, egyrészt mert zárva is volt, másrészt még a San Pietro in Vincoli templomba is el akartunk jutni (pontosabban sétálni), hogy a Mózest megnézzük. Csupán(!) a szemközti dombra kellett átsétálnunk. Uzsonna idő volt, ezért bementünk egy egészen jól kinéző mozi büféjébe. Pizzát, meleg szendvicset és innivalót rendeltünk és engedelmesen leültünk, mert ez volt kiírva. (Az persze nem, hogy minden ülve fogyasztott étel pontosan kétszer annyiba kerül, mint a kiírt ár!) Igazság szerint nagyon jól esett ülni egy kicsit!
Később többszörös kanyargás után mégiscsak megtaláltuk a keresett templomot (felállványozva). Sőt az egész II. Gyula Pápa síremléket is állványok takarták, de a Mózest nem! Alaposan megnéztük ezt a nagyon szigorú tekintetű szobrot, és Szt Péter láncait az ereklyetartóban. A siremlék egy igen sötét kápolnában van, de ha egy turista bedob néhány 100 Lirát egy automatába, rövid időre fény árasztja el a szobrot. Felmerült, hogy kettészakadunk, András visszamegy a kocsiért, (ami legalább 2 km-re volt akkor), és eljön értünk. Péter viszont nem akarta Andrást elhagyni, Eszter sem maradt volna szívesen egyedül a lányokkal. Leginkább a közlekedés bizonytalansága miatt döntöttünk úgy, hogy akármilyen lassan is, de együtt sétálunk vissza az autóhoz.
Miután ez a nap egyben házassági évfordulónk is volt, még előző este úgy határoztunk, hogy a Piazza Navonán fogunk vacsorázni és igy fogunk ünnepelni. Emiatt némi pihenőt iktattunk be a szálláshelyen (keresztrejtvény, kerti játszás), majd visszaautóztunk a belvárosba, ahol meglehetősen nehezen találtunk csak parkolóhelyet. Ekkorra már 10 perc séta egy úticélhoz nem volt probléma, igy most is hamar legyűrtük a távolságot és megérkeztünk a térre. Ez a tér korábban lóversenyeknek, majd vizi parádéknak (90 perc alatt el tudták árasztani) adott helyet, ma kocsi, de nem turista(!) mentes övezet. Az utcai szórakoztatás csak némileg különbözött az előző napitól. A nagy változás az volt, hogy most egy kb 2,5 m hosszu, a szokottnál kissé erősebb anyagból készitett lufifélét is árusítottak, amit igen sokan megvettek és azzal szórakoztak, hogy ugráltatták a kövezeten. A gyerekeket az elképesztően gyanus külsejű árusoktól vehető lézer lámpa izgatta leginkább. Volt viszont egy nagyon ötletes mutatvány. Egy század eleji hosszú ruhába öltözött nő (de lehet, hogy férfi?) szobor módjára állt a téren, mozdulatlanul. Valószinüleg egy emelvényen állhatott, mert a szoknyája hosszabb volt a szokásosnál. (Előtte kalap a pénzadományoknak) Ha valaki pénzt dobott neki, megmozdult, finoman intett, esetleg csókot hintett, majd új pózba rendezte magát és megint kecsesen mozdulatlanná lett. És ezt órákon át tette. Kiválasztottunk egy éttermet és persze a térre kitett asztalok egyikéhez letelepedtünk. Pizzát, Canellonit, Tortellinit rendeltünk a változatosság kedvéért, és a körülöttünk zajló eseményeket figyeltük. Valamilyen félreértés folytán Péternek mást hozott a pincér. Kissé szomorúan kezdte el enni, de két perc múlva megint megjelent a pincér és (reklamálás nélkül!! – ez az adott helyszinen rendkivülinek tünt) kicserélte Péter vacsoráját. Sokáig foglalkoztatta a gyerekek fantáziáját, hogy vajon mit csináltak a megkezdett pizzával?
A vacsora befejeztével még sétálgattunk egy kicsit a téren. Kriszti kapott egy kék kőből faragott kabala elefántot, a felnőttek egy kis akvarellt vettek maguknak emlékül, amely a teret ábrázolta. Péter és Zsuzsi még nem találtak maguknak kedvükre való emléket.
Egy ilyen este után a fagyi elmaradhatatlan, tehát esti levezetésképpen mindenki kapott egy tekintélyes adagot. Miután jóval 11 után értünk haza igénybe kellett vennünk a korábban kapott kapukulcsot, mivel a porta csak 10-ig van nyitva. Ezen az estén sem kellett senkit ringatni.
HÚSVÉT HÉTFŐ
A reggelt némi lustálkodással kezdtük, mert úgy éreztük mindenki megérdemel egy kis pihenőt. (Ez normál mértékkel még mindig nem lett volna valami elnyújtott felkelés). Az izgalmas út miatt mindenki rendszeresen hamarabb ébredt, mint szokott. Némi rendet raktunk a szobákban, tekinettel a másnapi elutazásra, majd elindultunk a Colosseum felé. A gyerekek fantáziáját (mint mindenkiét az ő korukban) kezdettől fogva nagyon izgatta a gladiátorok élete.
A parkolás véletlenül úgy sikerült, hogy előszőr a Circus Maximus mellett kellett végigsétálnunk. Mára ez egy hosszúkás, legömbölyített végű füves mezővé vált, melynek alakja még őrzi az ókori mintát. Valaha itt tartották a kocsihajtó versenyeket. A lelátók helyén kisebb dombok állnak. A lányok futóversenyt tartottak a hely szellemének megfelelően.
Az út másik oldalát a Palatinus dombja alkotja, nézegettük a hatalmas téglaépitményeket, és csodálattal adóztunk az ókori mérnökök tudásának. Ha az ember belegondol, hogy mit jelent ma egy családi ház felépitése, elképesztő, hogy pusztán rabszolgák erejével hogyan lehetett ezeket a hatalmas építkezéseket viszonylag nagyon rövid idő alatt befejezni. Rendkívüli szervezésre lehetett szükség, hogy a munkásokat és anyagot összehozzák és hogy minden erőt a lehető legjobban használjanak ki.
A Colosseum bejáratánál hatalmas tülekedő tömeg fogadott. Összesen két pénztár müködött, ahol bizony vágyva gondoltunk az angol sorbanállási kultúrára. Mindazonáltal kb. 10 perc lökdösődés és furakodás után (When in Rome, do as the Romans do!), András mégis csak odajutott a pénztárhoz. Itt kiderült, hogy az EU jogositványok tulajdonosainak gyermekei ingyen juthatnak be. Nagy szerencsénkre két hónappal ezelőtt le kellett tennünk az angol kresz-vizsgát, és a jogositvány éppen kéznél volt! A gyerekek eközben egy magyar nyelvű Rómáról szóló utikönyvet fedeztek fel az egyik árusnál, amit gyorsan meg is vettünk. A kapunál csak egy automatába kellett a jegyet bedugni (mint a metrónál) és máris szabad volt az út.
A Colosseumban a legmeglepőbb, hogy négy év alatt épitették fel, és évszázadok szisztematikus fosztogatása ellenére még ma is igen nagy része ép. Nagyon jól el tudtuk képzelni, hogy milyen lehetett akkor, amikor teljes fényében ragyogott. A gyerekek ekkorra már jól ismerték az ókori oszlopfőket, igy jól tudták osztályozni a rengeteg látható oszlopot. A méretekre az is jellemző, hogy a bejárati hatalmas tömeg szinte teljesen elveszett a belső térben, pedig az eredeti három emeletből csak egy járható be. Jónéhány fényképet készítettünk emlékül, bejártunk minden megnézhető pontot, majd visszatértünk a külső, nyüzsgő-forgalmas Rómába. Ekkorra már legalább 25 fok meleg volt, ragyogó napsütés. Kis kolbászka, csoki, viz jelenette az ebédet, amit egy kerítésnek támaszkodva, és közben a Colosseumot nézegetve fogyasztottunk el.
Az erdetei terveknek megfelelően a következő cél a Villa Borghese volt.
Ez volt az út egyetlen balul sikerült vállalkozása. A múzeum ugyanis éppen zárva volt ( a már ismert restaurálási okok miatt), a parkban elképesztő tömeg hömpölygött, és úgy tűnt, mindenki a park egyetlen “vizes blokkjába” akart bejutni. Mivel a kérdést mi sem kerülhettük meg, kénytelenek voltunk pontosan (lemért) 50 percig sorban állni! Igy aztán a sorállás befejezése után pánikszerűen hagytuk el a terepet, hiába akart több ezer árus mindenféle földi vacakkal megkisérteni bennünket.
A gyerekek az első ostiai út után állandóak könyörögtek, hogy még egyszer menjük el a tengerhez. Ennyi látnivaló és élmény mindenkit megtöltött testileg-lelkileg egyaránt, ezért mi is könnyebben hajlottunk a kérés teljesítésére. Utolsó délutánunkat igy a tengerpart egy másik szakaszán töltöttük. A felnőttek csak hevertek a homokban, a gyerekek gyönyörű homokvárat épitettek és nagyokat pancsoltak.
Az utikönyvben azt olvastuk egyik este, hogy nem elég pénzt dobni a Trevi-kutba, hanem inni is kell a vizéből, mégpedig lehetőleg utolsó este. Biztosra akartunk menni, ezért még egyszer el kellett jutnunk a térre! Már jócskán esteledett. Ilyenkor parkolóhelyet sem könnyű a környéken találni, de végül mégis minden sikerült, és megint ott álltunk Neptun lábainál. Ha lehet, ( bár ezt előzőleg nem tudtuk volna elképzelni) még több ember nyüzsgött környéken. Már a nap sem sütött a kútra, viszont a szemét mindent elborított. Siettünk, hogy a Rómába való visszatérés feltételeinek eleget tegyünk. Még a kulacsainkat is megtöltöttük a kút vizével. (csövön folyó ivóvizzel!) Zsuzsinak az egyik környékbeli boltban vettünk emléket, egy csomag szines tésztát, mivel ő igazi “spagetti-lány”!
Utolsó esténket és vacsoránkat egy a szállásunk közelében levő vendéglőben szerettük volna eltölteni, hogy egy kis Chiantit ihassunk mindketten búcsúzóul. Még délelőtt kinéztünk egy kisvendéglőt, kb 10 perc járásnyira a szállástól. Lesétáltunk, és egy kedves, családias helyen találtuk magunkat. A papírterítőt minden alkalommal tisztára cserélik, a rendelés is meglehetősen régimódi: a vendég maga jelöli be egy sokszorosított papiron, mit szeretne enni. Csak körülbelül sejtettük, hogy az olasz nevek mit jelentenek, és (bármennyire is hihetetlen) megint pizzát és spagettit rendeltünk. Nagyon jó hangulatban megvacsoráztunk. Noha senki nem beszélt angolul a tulajdonosok közül, a kölcsönös jóakarat és némi latin ismeret elég volt ahhoz, hogy megértsük egymást. És csudák csudája, most még a számla is annyit mutatott, mint kellett.
Még egy utolsó fagyizás és hazasétáltunk. Az úton szegény Zsuzsi lába megakadt egy kőben és hatalmasat esett. Indulás előtt otthon a bicikivel olyan nagyot bukott, hogy még a nadrágja is elszakadt. Ez az újabb esés teljesen kibillentette lelki egyensúlyából, és olyan hangosan bömbölt (“Már megint elestem!”), hogy attól tartottunk az egész utcát felverjük! de szerencsére nem!
KEDD
Elérkezett az utolsó nap. 10 óráig kellett a szobákat elhagyni, de a csomagokat az épületben levő kápolna sekrestyéjében megőrizték a délutáni indulásig. Rómába érkezésünkkor első utunk a Szt Péterhez vezetett, igy illő volt ezzel is búcsúzni. Erre a délelőttre tartalékoltuk a Kupolát. A tér már régi ismerősként köszöntött minket. Megint megcsodáltuk a gyönyörű virágokat, amelyek változatlanul ottmaradtak a Bazilika feljárójánál a vasárnapi szentmisét követően. Valószinüleg Pünkösdig megtartják őket, mivel vágott virág egyáltalán nem volt közöttük. Túrista most is volt jócskán, de a Bazilikán belül a kordonnal körülvett rész eltünt. Most volt igazán érezhető a belső tér lenyűgöző hatalmassága.
Eddig beteljesületlen vágyunk is valóra vált: a Pieta elől eltűnt a függöny! Egy vasállvány miatt ugyan csak távolabbról, de mégis megnézhettük. A gukkerrel egészen közel került hozzánk, és mindannyiunkat áhitattal töltött el. Ilyen szép szobor nemigen készült ezen kivül! Bejártuk a templomot, megnéztük a siremlékeket, mellékoltárokat, lementünk az altemplomba is Szt. Péter sirjához. A Magyar Kápolnához nem jutottunk el, elég sok járat le volt zárva. Beálltunk a kupolába felvivő liftre várakozók sorába és 20 perc múlva már fenn is voltunk a felső teraszon. Most jobban láttuk, milyen hatalmas szobrok díszitik a Bazilika tetejét. (és csak a tér fele néző oldaluk van kifaragva!) Vettünk egy képeslapot, és hazaküldtük magunknak (Vatikáni Posta!). Aztán nekivágtunk a lépcsőknek (330!), melyek a kupola legfelső teraszára vezettek. Számoltuk oda is , visszafele is. Félúton a kupolát belülről is meg lehet nézni. Csodálatos a mozaikkal borított belső tér, ami lentről, a főoltártól feltekintve, festett képnek látszik. Nagyon érdekes volt, ahogy fölfelé haladva a lépcsőház-folyosó fala egyre jobban dőlt. A tetőre felérve alaposan megszemléltük a közelebbi és távolabbi látnivalókat. Azokat is ahol jártunk, azokat is ahol nem. A Pápa rezidenciáját, a vatikáni pályaudvart, a főkertész házát, a Sixtusi Kápolna épületét.
Aztán fájó szivvel ujra nekiindultunk a lépcsőknek. Igazán a Pietaval búcsuztunk a Bazilikától, még egyszer alaposan meg kellett néznünk ezt a csodálatos szobrot. Az egyik souvenir boltban Péter is megtalálta a hőn áhított nyakbavalót, egy fa keresztet bőr zsinóron, emlékül Rómából.
Búcsú ebédünket a Spazio Pizza utcai asztalánál költöttük el, majd végleg elköszöntünk a kedves kiszolgáló lányoktól. (Bár ők aligha tudták, hogy most egy ideig nem látnak minket!) Visszaadtuk a kapukulcsot, betettük a csomagokat a kocsiba és az apácáktól is elbúcsúztunk.
Maradék pénzünkön benzint kellett még vennünk és egy kis útravalót: zsömlét, szeletelt sajtot, üdítőitalt, no meg egy üveg Chiantit.
A Grande Annularet csak második nekifutásra találtuk meg, de mivel bőven volt időnk ez nem jelentett problémát. Végül is éppen jókor értünk a reptérre. András visszaadta a kocsikulcsot, majd sorbaálltunk a bejelentkezéshez. Legeslegutolsó tartalék liráinkat egy üveg eredeti Martinira forditottuk, hogy legyen valami, ami segíti a visszaemlékezést!
Most egyáltalán nem kaptunk ablak melletti helyet, sőt a gyerekek a pilótákhoz sem mehettek be. Sima repülés után, kb. 20 perces késéssel érkeztünk meg Stanstedre. A Peugeot hűségesen várt, azonnal indult, bár a Corsa szervó berendezéseihez szokva igen nehéz volt a kormány forgatása. Az első pillanatokban András azt hitte, defektes a kocsi, annyira megszokta a könnyed kormányzást!
Még sosem voltunk úgy nagyobb utazáson, hogy ne kellett volna másnap, de legkésőbb két nap múlva dolgozni, iskolába járni. Most még egy egész hetünk volt a mindennapos kötelességek újra kezdéséig, és igen kellemes volt lustálkodni, és hagyni ülepedni az emlékeket. Azóta is visszasirjuk a római időjárást. Itt ugyanis április 13-án hózáporok és jégeső váltogatták egymást. Rómában maximum este kellett pulóvert fölvenni. Az otthoni naplóirás, a bridge partik, olvasás, keresztrejtvényfejtés, és Tv nézés jól esett az élményekkel fantasztikusan zsúfolt napok után.
Gyerekeinkkel ez volt első, igazi kultur-utazásunk. Nagy élmény volt számunkra, hogy mennyire társaink voltak a városnézésben, milyen szivesen vettek részt mindenben, amit javasoltunk. Szemmel láthatóan megragadta őket a Pápával való találkozás élménye. Nagyon reméljük, minél több megmarad az emlékezetükben! Kriszti a legkisebb, most lesz 9 éves: ennyi idős korban már egy életre maradhatnak emlékképek. Péter és Zsuzsi biztosan emlékezni fog ha nem is az egész utra, de egy-egy élményre biztosan.
Jó érzés, amikor az ember a gyerekét körülvezeti a világban, és megpróbálja a figyelmét a jóra és szépre felhívni. Biztos vagyok benne, hogy a mi szüleink is így éreztek, amikor velünk utaztak, és világjárásra szoktattak! Köszönjük!
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu