Győrffy Árpád: Adventkor Franciaországban - 2. rész - Párizs- 2001

Ugrás az 1. részhez - Champagne

Advent lévén Párizsban is minden lehetséges helyet birtokba vettek az ünneplők. A Garde l'Est, a keleti pályaudvar nagycsarnokában például az elzásziak mutatták be jellegzetes ételeiket, italaikat. Boroktól, sajtoktól, hatalmas fánkoktól, kuglófoktól, s a németekkel közös múltat idéző szalámiktól, szalonnáktól roskadoztak a polcok.
Az egyik fiatal bollenbergi borosgazda, Meyer úr nagyon boldogan üdvözölt, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. Többször volt már tanulmányúton Tokajban, Egerben. Sok ismerőst szerzett, s megismerte borainkat is.

A metró
A szállodánk az Etoille-tól északkeletre, mintegy 3-400 méterre volt, így könnyen eljuthattunk bárhová. A három napos ott létünk alatt előttem is bebizonyosodott, amit már sokszor hallottam másoktól, hogy a párizsi metró a legpraktikusabb, legjobban érthető, legkönnyebben használható közlekedési eszköz. A 14(?) normál vonal és az 5(?) gyors metró - a RER - teljesen behálózza a várost.

Az állomások közötti praktikusan kialakított földalatti átjáróknak, és a legalább ennyire ésszerű információs rendszernek köszönhetően a város bármely pontjáról, maximum két átszállással el lehet menni bárhová nagyon kevés gyaloglás árán. Ha valahová el akartunk jutni, csak annyit kellett megkérdezni, hogy merre van a legközelebbi állomás - majdnem mindegy, hogy melyik. Onnan már a mindenhol látható térkép segítségével gyorsan és biztonságosan lehetett utazni. A legfontosabb: az átszállásoknál a tájékozódáshoz mindig csak annyit kellett tudni, hogy a keresett helyhez melyik vonal vezet, s annak melyik végállomása felé kell utazni. Ezután már csak a vonal számát és az adott irányban található végállomás nevét kellett figyelni.

A zegzugos földalatti folyosókon akár 20 elágazó után is pontosan a kívánt helyre juthat az is, aki a legegyszerűbb utcákon is eltéved. A csomópontokon általában szűk folyosókon, gyalog kell egyik állomásról, peronról a következőig menni. De volt olyan hely is, ahol 3-400 méteres mozgójárda viszi az utasokat.

A helyiek döbbenten nézték, hogy mi letámaszkodtunk a járda korlátjára, és utaztunk a mozgó szőnyegen. Ők persze még itt is rohantak.
A metrószerelvények egy része egyetlen kocsiból áll. Ezeknél az összes ajtó automatikusan nyílik a megállókban. A régebbi, több kocsira osztott szerelvényeken egy gombbal, vagy egy karral kell nyitni az ajtót az utasoknak..
Nagyon tetszett, hogy a szerelvények a pesti öreg földalattihoz hasonlóan a felszín közelében haladnak, sőt nagyon sokszor feljönnek a felszínre. Ezért aztán mozgólépcsőt ne nagyon keressetek. Igaz, nem is hiányzott.

Az 1-es metro állomásai az átszállási lehetőségekkel

A metróállomások vasárnap délelőtt voltak a legszebbek, mert addig nem nagyon volt, aki szemeteljen.

Séta a Champs-Elysées-n
A hideg ellenére is nagyon kellemes volt végigsétálni éjjel a kivilágított Champs-Elysées-n a Diadalívtől a Concorde térig. A fákon levelek helyett többszáz fehér égő csillogott. Feldíszítették az üzletek portáljait, a mellékutcákban is sok helyen égőfűzérek lógtak végig az út felett. Persze még szebb lett volna a sétánk, ha nincs a hatalmas autóforgalom, de szerencsére a járda is autópálya szélességű, így elég messze húzódhattunk a zajtól.
A nyílegyenes úton kicsit hamisan érzékeltük a távolságot. A sugárút egyik végén lévő hatalmas óriáskerékről, illetve a másikat záró óriási Diadalívről azt hinné az ember, hogy alig egy kilométerre vannak egymástól. Ennél azért kicsit többet kellett gyalogolni. Persze az itt szokatlan hideg -2-3 fok is segített abban, hogy félúton inkább metróra ültünk.Nagyon hasznos volt a 3 napra szóló jegyünk. Igaz, nekem kétszer ki kellett cserélni, mert nem működtette a kapukat. A pénztáraknál nem csináltak belőle gondot. Betették a számítógép kártyolvasójába, megnézték az érvényességét, és nyomtattak helyette egy másikat. A végén derült ki, hogy a szomszédos zsebben tárolt diktafonom csinálta ki a jegyeket. Valószínűleg a törlésre használt állandó mágnes zavarhatta a kártya erőtereit.
Az óriáskereket most kihagytuk, persze egy pohár forró bort megittunk alatta a hideg ellen. A közelben vetettünk egy csúnya pillantást a "Tigris" szobrára - talán még sercintettünk is egyet -, aztán irány vissza a metróval.

Beaubourg
Egyik délelőtt ellátogattunk a Pompidou Központba - a hajdani település után Beaubourg-ként is ismert helyre. A valóságban is olyan, mint egy felújításhoz beállványozott, túlméretezett tömbfűtőmű. Az épületen kívül elhelyezett mozgólépcsők és oldalfolyosók fémesen csillogó alagutjai, a nyitott menekülőlépcsők, a különböző oszlopok és más tartóvasak elég furává teszi az épületet. Mindehhez még az épület előtt álló hatalmas fehér hasáb, a tetején egy aranyozott mozdonykéménnyel - talán egy szellőző.

Már a nyitás előtt fél órával hatalmas tömeg állt a bejáratnál, pedig jóval nulla fok alatt volt a hőmérséklet. (Igaz, a forraltbor, a wine chaud, kicsit javította a mikroklimánkat.)

Az egyik terem Matisse képeivel...

Főleg fiatalok és idősebbek álltak a sorba, volt több iskolás csoport, s persze sok turista. Bent rendezett kép, tágas, vagy inkább hatalmas, világos terek, széles közlekedő utak, mozgólépcsők.
Mivel kevés időnk volt, igazán csak a modern művészeti múzeum 5. emeleti anyagát néztük meg. Megint úgy voltam, mint aki egy művészettörténeti könyv lapjai közé csöppent. Igaz, most egy sokkal későbbi korban, mint amilyennel Troyes-ban találkoztam. Picasso, Kandinsky, Braque, Matisse, Dali, Mondrian, Warhol, Klee, Duchamp, hogy csak néhányat említsek az ismertebb nevek közül.
A különleges műalkotások mellett a központ másik fontos vonzereje a csodálatos kilátás. Már felfelé menet a mozgólépcsőről is nagyon gyönyörű volt a látvány. Szerencsére tökéletesen tiszta idő volt, így a felső szint előtt végigfutó folyosóról beláttuk az egész várost. Igaz, sajnos csak üvegen keresztül. Az ebédet a tetőn lévő tiszta üveg étteremben kaptuk, így evés közben is folytathattuk a nézelődést. Természetesen az étterem is olyan volt, mint az épület többi része.

Az egész a Flinstone család barlangházaira emlékeztetett a különböző csövek, kagylószerű héjak miatt. Műanyagból, alumíniumból készült falak. Az étlap formája egy vállalati bérjegyzékre emlékeztetett. Persze az ételek és a pezsgők hagyományosak voltak. Ráadásként a rendkívül vonzó pincérlányok. Mintha valamelyik Delon filmből ugrottak volna át, hogy bennünket kiszolgáljanak. (Bővebb információt a www.centrepompidou.fr címen találtok Egyébként az összes kiállításra érvényes felnőtt belépő 2002-ben 10 euróba kerül, a kedvezményes 8-ba, 13 év alatt ingyenes.)

Ebéd után elsétáltunk a Notre Dame felé. meglepő volt a katedrális elé épített hatalmas sátor, benne a jégpályával. A templomot csak kívülről néztük meg tüzetesebben. A hét elején Reimsben és a Troyes-ben már volt részünk bőven hasonló látványban.

A Szajna-parton sétáltunk tovább a Concorde térig. Több helyen láttunk kartondobozokon fekvő, vagy éppen kártyázó klosárokat - kevésbé romantikus néven hajléktalanokat.

A Concorde téren metróra szálltunk, hogy eljussunk a Montmartra. A párizsi művésznegyedről korábban azt hittem, hogy valahol a Szajna mellett van. Tévedtem.

Akkor derült ki, hogy valójában hol is van a Mártirok-hegye, amikor a Pompidou központról megláttam a domb tetején szinte világító hatalmas fehér templomot, a Sacre-Coeurt. Éppoly hívogató volt, mint amikor valaki Fonyód felől megpillantja a Badacsonyt. Hiába közben a Balaton, ode kell menni hozzá.
Természetesen most is metróra ültünk. A Chichly utcában, valahol a Molin Rouge közelében szálltunk ki. Egy kis gyaloglás után a metrójeggyel is működő siklóval tettük meg az utolsó rövid szakaszt. A panoráma miatt ajánlom mindenkinek. Itt is akkora tömeg volt, mintha csak nyár lenne. Rengetegen álltak, sőt ücsörögtek a templomhoz vezető lépcsőn, pedig most sem volt melegebb +1-2 foknál. Volt, aki gitározott, mások csak beszélgettek. A járdák mellett több helyen szobornak álcázott kéregetők. (A koldus szó nem nagyon illene rájuk, annyira elegáns volt a megjelenésük.:) A templom elsősorban kivülről, és messziről volt lenyűgöző. Belülről igazán csak a méretei fogtak meg. Bár a templom előtt is sokan voltak, igazán nagy tömeg a Tertre téren, a festők terén fogadott bennünket. Nemcsak turistából, festőből is volt elég. Nagyon nem szerették, ha valaki fényképezi őket. Persze valószínűleg megváltozott volna a véleményük, ha vásárolunk tőlük, vagy külön fizetünk a fényképezésért. Nem tettük. Talán, ha az egykori lakók közül valaki, mondjuk, Renoir, vagy Toulouse-Lautrec modellt ült volna, én is bőkezűbb vagyok. De hát erről szó sem volt. A legtöbbjük a füredi móló bejáratánál rajzoló iparosokra emlékeztetett. A képek többsége olyan volt, mintha egy sokszorosítógépből jött volna ki. Persze ez érdekelt a legkevésbbé.

Visszafelé kicsit körülnéztünk a Molin Rouge környékén. Az utca mindkét oldalán úgy sorakoztak a hatalmas sex boltok, mint máshol a szupermarketek. Éppen valami tüntetés is zajlot. A táblákból nem derült ki számunkra, hogy pontosan milyen, a normálissal nem azonos szexuális orientáltságú csoport követelt magának azonos elbírálást.

A nézelődés helyett inkább bemenekültünk egy Monoprix áruházba. természetesen zsufolásig tömve volt ez is. Miközben nézelődtünk az illatszerek között, odajött hozzánk egy nő.
- Maguk otthoni magyarok? - kérdezte magyarul, majd az igent hallva azonnal folytatta.
- Ne itt vásároljanak! Menjenek inkább a Tatiba, az sokkal olcsóbb - Kicsit meglepődtünk. Mint kiderült, 30 éve él Párizsban. Most már egyedül.
A tanácsát megfogadva metróval elmentünk a legközelebbi Tati áruházba. Afféle iparcikk diszkont, amilyen nálunk a Peny Market élelmiszerben. Igazán nem is egy áruház volt, hanem a szomszédos boltok között vizszintesen és függőlegesen áttörték a falakat. Egyik része a szomszédos utcába esett, így oda egy zárt folyosót építettek az út felett 2 emelet magasan. Ha a Monoprixben nagy volt a tömeg, itt egyenesen mozdulni sem lehetett. A vásárlóközönség főleg afrikai származásuakból állt, de sok volt az ázsiai is. Az európaiakat főleg mi képviseltük utaitársaimmal. A választék, olyan volt, amilyen egy ilyen boltba lehet. Az éppen most különösen olcsó kerekes koffertől az egyszer használatos sajtszeletelőig és a viagra helyett is ajánlható szexszis női alsóneműkig minden volt a polcokon és a hatalmas turkáló ládákba ömlesztve. Szerencsére sikerült megtartóztani magam, így csak egy sajtszeletelővel "vásároltam be."

C'est Magique! Lidó!

Ha magam választom és fizetem a programot, valószínűleg eszembe sem jut, hogy a Lidóba elmenjek. Ha mégis revüt keresek, akkor biztosan a Molin Roudge mellett döntök, mert arról eddig többet hallottam. Szerencsére nem így történt. Ha nem is leszek a jövőben sem Lidóba járó, mindenesetre nagy élmény volt.
Előtte vacsorázni voltunk a Chams Elysees egyik mellékutcájában. A bejáratnál úgy tűnt, hogy valami kis kifözdébe jöttünk. A néhágy asztal és a bárpult alíg fért el egymás mellett. Itt is tükrökkel próbálták növelni a teret. Aztán amikor körülnéztünk, kiderült, hogy az épület belsejében 4-5 jól megtermett terem tartozik még ide. Egy órás várakozás, több sürgetés után azt hittük elkésünk az éjféli előadásról. Aztán pillanatok alatt megérkezett mind a négy fogás - persze megfelelő szünetekkel. Így is majdnem futva tettük meg a fél kilométernyi távolságot az Etoile közelében lévő szórakozóhelyig. Ott derült ki, hogy bőven ráértünk volna. A bejáratnál hatalmas sor. Igazán még az előző előadás vendégei sem jöttek ki.
Korábban rettegtünk egy kicsit azért is, hogy a hosszú utazáshoz szabott kényelmes eleganciánk megfelel-e majd a Lidó követelményeinek. Persze nyakkendőnk az volt. A hírek szerint anélkül még a pénztárig sem lehet bejutni.
A bejáratnál derült ki, hogy ebből majdnem semmi sem igaz. Az általam várt középkorú öltönyös urak, estélyis asszonyságok helyett a 16-18 évet éppen csak betöltő párok, fiatalokból álló nagyobb csapatok álltak a Champs-Elyse-en hosszan kigyózó sorban valamikor éjfél körül. A leendő nézők többnyire farmerben és a leglehetetlenebb egyék öltözékekben voltak, mégis mindenkit beengedtek. Bent ennek ellenére az eredetileg várt elegancia fogadott.
A ruhatárnál minden fölösleget levettek rólunk - főleg a fényképezőgép, videokamera érdekelte a személyzetet. Amikor meghallották beszédünket, többen Jó estét-tel köszöntöttek bennünket. Mint kiderült, többségünk csak ennyit tudott a nyelvünkön, de találkoztunk magyarokkal is. Az első Gino Lancoss, az az Láncos Jenő volt, aki a műsor magyar szereplőivel is összehozott. A harminc évesnél alig idősebb fiatalember Csengerből került ki nyugatra nyolc éves korában. Több helyen is élt, dolgozott például Angliában, Dél-Franciaországban, sőt még Las Vegasban is megfordult. A Lidóban afféle mindenes főnök. Azt mondja, a sokféle munkahelyen szerzett rengeteg tapasztalatnak köszönheti a jó helyzetét. Kicsit már nehezen találta a szavakat, a kiejtése sem tökéletes, de mint mondta 200 százalékosan magyarnak érzi magát. A fiát is Attilának kereszteltette.

De térjünk vissza a műsorhoz. A ruhatár után egy hatalmas terembe, mint kiderült, egy 3 ezer négyzetméteres, 1200 főt befogadó nézőtérre érkeztünk. Több tucatnyi egyenruhás fiatalember terelgetett bennünket a helyünkre, a 6-8 fős, egymástől kerítés szerűen elválasztott asztalokhoz. A színpadot körülfogó nézőtér egy része eleve lépcsőzetesen van kialakítva, az harmada pedig éppúgy emelhető, süllyeszthető, mint a színpad, hogy a műsor alatt, vagy a bál idején mindig optimális magasságban legyen.
Amint leültettek bennünket, már hozták is a belépő mellé járó pezsgőt, aztán kezdődött az előadás.
Korábban azt hittem, hogy ez valami tisztán Rátonyi Róbertes, Honty Hannás, operettes dolog (Elnézést tőlük és rajongóiktól!) Szerencsére tévedtem. Persze volt olyan is, ami már túlságosan művirágszagúnak tűnt, de akárhogy is tagadnám, az érdekes diszletek között zajló táncok, artista és bűvészprodukciók összességében tetszettek.

Elsősorban a mindig változó látvány fogott meg. A hatalmas - valódi - szökőkutakat pillanatok alatt felváltó jégpálya, vagy az égbe vezető csillogó lépcsősor, a fejünk felett pillangóként érkező táncosnő, vagy éppen a nézőtér felettt átszálló repülő, nekem mind-mind új volt élőben. Az ember tragédiája tévé közvetítését látva azt hiszem, valami hasonló technika lehet az új Nemzetiben. Csak a Lidóban kicsit más volt a kórus, a táckar, és Évát sem az ötven körül járó Pap Vera Játszotta. (Bocs a párhuzamért! Ha lehet, ne hagyjátok hazafiúi érzelmeiteket ellenem hangolódni. Annyit nem ér meg az ügy.)
Mondanom sem kell, hogy a sikerben meghatározó szerepe volt a fedetlen keblű lányok táncainak. (Szerencsére csak az előadás után tudtam meg, hogy a lányok közül a legkisebb is legalább 176 centi magas. Így a műsor közben nem nyomasztott, hogy a termetem miatt még kevesebb az esélyem náluk.)
Talán nem kell bizonygatnom, a legnagyobb hatást mégsem a lányok, hanem a műsor magyar része tette ránk - a Goldenpower névre keresztelt produkció. Két csupa izom, aranyszoborként csillogó fiatalember mindenféle alakzatot öltött fel. Már a megjelenésük is különleges volt az aranyfesték miatt, de igazán a mozgásuk lassúsága, szabályossága döbbentett meg bennünket, ahogy lendületvétel, vagy különösebb erőfeszítés nélkül felemelték magukat, egymást a másik fejére, vállára. A közönség lélegzet visszafolytva figyelte a produkciót. Aztán az összes visszafolytott hangot egyszerre akarta mindenki kiadni magából, amikor vége lett.

Zárás után Gino segítségével találkozhattam a páros egyik tagjával, Oláh Sándorra és új partnerével, Takács Gyulával, akivel ott jártunk után két héttel kezdték közösen csinálni a produkciót.

- Ez egy úgynevezett szoborszám - magyarázta a műsort Oláh Sándor. - Az a nehézség, hogy mindent lassan kell csinálni. Nem használunk semmi tempót, nincsen ugrás, hirtelen váltás. A legelső mozdulattól az utolsóig erőből kell csinálni. S ami a legnehezebb, a trükköknek nagyjából úgy kell kinézni, mint egy igazi szobornak. Sokat számít az erő, de legalább ennyire fontos a technikai tudás is, hisz önmagában erővel sok dolgot nem lehetne megcsinálni. S végül fontos az is, hogy valahogy kinézzünk a színpadon abban az egy szál nadrágban. Van egy speciális aranyfesték, amit a műsor előtt ecsettel felkenünk a testünkre. Kb 20 percig lehet csak rajtunk, mert eltömíti a bőr pórusait, így azon át nem kap a szervezet levegőt. (Lásd az egyik nemrég vetített korai James Bond filmben.)
Oláh Sándor családi indíttatással került az artista pályára. Édesapja bohócként lépett fel különböző rendezvényeken, az egyik unokatestvére pedig neves artista volt, saját világszámmal.
- Én Hat éve mentem le az artista iskolába, ahol "obermant" kerestek az egyik csoporthoz. Olyan tagot, aki kézen áll legfelül. Megpróbáltam, bevettek. Velük is aranyban dolgoztunk, de négyen építettünk egy piramidot. Először kimentünk 10 hónapra Kóreába, majd két évre Amerikába. A legnépszerűbb amerikai cirkusszal bejártuk az egész országot, 98 nagyvárosban adtunk műsort. Ott találkoztam Czivisz Gáborral. Ketten összeraktuk a számot. Az egészet mi találtuk ki. Ha jön egy ötlet, akkor próbálgatjuk. Amikor úgy érezzük, hogy valamennyire összeállt, akkor behozzunk egy kamerát, felvesszük, aztán visszanézzük, javítunk rajta, ha kell. Maga a munka, a trükk csak az ötven százalékát adja a sikernek, ehhez jön a zene, a fények, s együtt lesz igazán profi a produkció.
A Lidóba másfél évvel ezelőtt kerültek, most azonban elválnak útjaik, mert Czivisz Gábor máshová szerződött.
Az új partnerrel, Gyulával 2001 márciusban kezdtek próbálni. Az eredményt három hét után mutatták be az igazgatóságnak, akkor azonnal szerződést ajánlottak nekik 2002 elejétől 2003 január végéig.
Takács Gyula eredetileg tornász volt, de egy komolyabb sérülés miatt be kellett fejeznie a versenyzést.
- A sérülés után el kellett gondolkodnom, hogy mit tudok csinálni ezentúl. Egyik lehetőségként kínálkozott a cirkusz. Volt egy tornász számunk, ami hasonlított ehhez a produkcióhoz, de az tempós szám volt, és kosztümben csináltuk.
Amikor találkoztunk, még az összecsiszolódás ideje zajlott.
- Ha valami technikailag igazán nincs a helyén, akkor sokkal több energiát igényel a megvalósítás. Ma még sokszor van úgy, hogy elhibázok valamit. Ilyenkor a szemem kijön az erőlködéstől. Remélem, hogy az idők folyamán le fog tisztulni, és később nem pazarolok el ennyi energiát fölöslegesen.
- Amikor a Gáborral elkezdtük, ugyanilyen nehéz volt nekünk is - veszi át a szót Sándor. - A gyakorlásnak köszönhetően az izmok, az izületek hozzá igazodtak a faladatokhoz, így ma már sokkal könnyebben megy minden. Persze, annyira ma sem könnyű, hisz ha az lenne, akkor mindenki artistaként lépne fel. Nálunk is előfordul, hogy egyes részeket kihagyunk, ha valami meghúzódik. Persze akkor van helyette más, amit ebben a helyzetben is meg tudunk csinálni. Hisz a műsornak menni kell.
(A párosról bővebb információt találnak saját honlapjukon - ahonnan a műsorról szóló képek is származnak - a www.golden-power.com címen.)

Gino és Oláh Sándor

Már jóval elmúlt hajnali két óra, amikor Gino véigkalauzolt a mulató közönség elől elzárt részein.
A színpad alatt 4 és fél emelet mélység van, felette 2 emelet, hogy a szükséges technika elférjen. Hatalmas szerkezetek működhetnek, hogy a műsorban is látottak szerint az egyik pillanatban még hatalmas szökőkútként működő színpad valódi jégpályává alakuljon, majd egy cirkuszi porond, vagy a revükben megszokott égbe futó lépcsősor formálódjon ki belőle.
A zsinórpadlás természetesen az egészterem fölé kiterjed. Mindenütt csigák, sodronyok, sínek a szereplők és a reflektorok mozgatásához. A mulatóban számítógépek 17 ezer égőt és 600 méter hosszúságú neoncső rendszert vezérelnek, 25 erősítő 70 hangfalat hajt meg, összesen mintegy 20 ezer wattos teljesítménnyel. A 8 csatornás digitális surround hangrendszer bármilyen effekthez lehetőséget ad, de a zene 90 százaléka így is élőben megy. Persze, a technika mellett legalább ennyire fontos a tánckar. Néha 40-60 táncos van egyszerre a színpadon. Egy-egy előadás alatt némelyikük 20-30 alkalommal öltözik át, amben 15 öltöztető segíti őket. A szintidő 30 másodperc. Persze, ehhez tudni kell, hogy a komplett katonai öltözetnél kicsit lengébb a ruházatuk.
Az éjféli előadás kivételével 12 éves kor feletti gyerekek is bemehetnek a revüre. A jegyük - a vacsora is - általában a felnőtt jegy 50 százalékába kerül. Külön matinékat is szerveznek nekik. Ilyenkor persze nem a lányoké a főszerep.
Ha valaki úgy döntene, hogy legközelebb nem hagyja ki a Lidót, jó, ha előtte kiválasztja a pénztárcájának legjobban megfelelő árat. A 2002-es árjegyzék szerint a délután 1 órakor kezdődő "Ebéd-tánc és show" 115 euro, a 15 órai "Pezsgős revű" 70 euró. (Ez a legolcsóbb a hétköznapi éjféli mellett.)
Az este 8 órakor kezdődő főelőadáshoz vacsorát is adnak. A belépő a vacsorától függően 130-160 euróba kerül. Az este 10-es "Első show" minden nap 90 euro, az éjféli "Második Show" pénteken és szombaton ennyi, egyébként "csak" 70 euró.
Alapban minden felnőtt belépőhöz jár egy fél üveg pezsgő. A "presztizs vacsorához" különleges pezsgőt ígérnek. (Bocs, Champagne-t kellene írni mindenhol, de kicsit bonyolultabb. Ha nem arról lenne szó, akkor külön jelzem:))

Csak az időeltolódásnak köszönhető, hogy még nem pirkadt, amikor Gino elvitt a kongresszusi palota alagsorában működő diszkóba. (Párizsban sokkal később kel és nyugszik a nap, mint nálunk, mert ugyanabban az időzónában, de sokkal nyugatabbra fekszik.)
A kidobóember egy fekete bőrű hústorony volt - állítólag ifjabb korában birkózóként világversenyeken küzdött - egyébként nagyon kedves ember, derült ki megismerkedésünk után. Persze a kedvesség nem igazán nekem szólt. Gino, mint régi cimborát üdvözölte mindenki, a ruhatárostól, a WC-s nénin át a főnökig. A főnök és barátnője Gino ötletére még arra is vállalkozott, hogy modellt álljon nekem egy fotóhoz.
A klub egyébként a korzikaiak törzshelye, de kínaiak is sokan voltak. A hajnali óra lévén sok volt a fáradtnak látszó vendég, nem is szólva rólam, így nem sokáig maradtam. A diszkótól gyalog sétáltam a közelben lévő szállodába. Ha nem lett volna olyan hideg, nagyon élveztem volna a hajnali párizsi hangulatot.

Két óra alvás után vasárnap délelőtt metróval elmentem a Birhakeinik, onnan gyalog az Eiffel-toronyhoz. Liften 50 franért (1825 forintért) vittek volna fel, én inkább a lépcsőt választottam 20 franért (730 forint). Így a második emeletig mehettem fel. Éppen elég a kilátáshoz.

A biztonságiőrök a pénztárnál, majd a feljáratnál is tüzetesen megnézték a táskámat.

A kb 1,5 méter széles lépcső a délnyugati lábtól indult. Oldalt sűrű drótrács volt, így akár a tériszonyban szenvedők is nyugodtan felmehetnek. Útközben a toronymászó versenyeket bemutató képekkel próbálnak erőt szugerálni a vendégekbe. Nagy szükség volt rá. A nulla fokos hőmérséklet ellenére rendesen kimelegedtem, mire az első szintet elértem. A kilátás már itt minden fáradtságot feledtetett. Az emelet teraszosan van kialakítva. Az igazi szint alatt kb 1-1,5 méterrel van egy kiálló kerengő rész.

A korlát előtt kb 10 méterenként panorámaképek mutatják, hogy az adott irányban éppen mit lehet látni. A szövegeket a francia mellett angolul és németül is kitették. A második szintre az északi pillérbe épített lépcsőn kellett továbbmenni. Ezen az emeleten sajnos hiányoztak az előbb látott panorámaképek. Így ha valaki ismerkedni akar a várossal, akkor inkább az elsőröl tegye. Persze a kilátás így is érdekes.

A toronynéző után végigsétáltam a Mars-mezőn, majd az Ecol Militarynál felszálltam a metróra. A Concord-téren átszálltam az 1-esre, mert a Szent Pál állomásnál volt a találkozó a többiekkel. A zsidónegyedben ebédeltünk egy hangulatos étteremben. Valamilyen kölyöknek hívták. Inkább kocsmának lehetne mondani. A butorokat, falakat látva úgy tűnt, hogy 100 év már biztosan eltelt a legutolsó felújítás óta. Főleg az ajtók alatti 4-5 centiméteres rés volt nagyon romantikus a kinti kemény hideg miatt. Inkább hűtött, mint fűtött az egy rétegű üvegből, és vékony deszkából lévő utcai portál is. Szerencsére messze kerültem az ablaktól, meg valami lélekmelegítő italt is kaptunk, így kibirtam.
Ebéd után végigsétáltunk a zsidónegyeden. Hatalmas volt a tömeg, az autók alig tudtak közlekedni az utcákon a gyalogosoktól. A Vogézek téren egy hatalmas árkádsor alatt mindenütt festők dolgoztak, benn pedig galériák voltak. S persze vendéglők.
Különös hangulatot ad a párizsi utcáknak, hogy sokan napközben a hideg idő ellenére is szívesen ücsörögnek, ebédelnek a kávéházak elé kirakott asztalok mellett.

Nagyon nem kell sajnálni őket, mert a forraltbor melegét az asztalok fölé szerelt hősugárzók is fokozzák. S persze mindenütt szólt a zene. Néhol százméteres távolságon belül a világ különböző tájain élő népek muzsikájából kaptunk ízelítőt. A legtöbb zenésszel, néhány fős zenekarral a metróállomásokon és a metró kocsikban találkoztunk.

Tangóharmonikával, klarinéttal, gitárral, szakszofonnal, sőt katedrálisok orgonahangját idéző elektromos tangóharmonikával szédítik a járókelőket, hogy dobjanak néhány pénzdarabot a kalapba, hangszertokba. A két állomás között beszálltak a kocsiba, az ajtóban állva játszottak egy kicsit, kalapoztak, aztán átszálltak egy másik szerelvényre.
Sajnos közben nekem is befutott az utolsó metróm, így a párizsi ismerkedés anélkül befejeződött, hogy igazán elkezdődhetett volna.

Győrffy Árpád

A beszámoló 1. részét innen éred el - Champagne

Információs helyek:

Troyes: www.tourisme-troyes.com
Champagne régió: www.tourisme-champagne-ard.com
Pezsgőutak: www.aube-champagne.com
Franciaország: www.tourisme.fr

Árak 2001 decemberében - az euro teljes bevezetése előtt két héttel - ugrás az elejére
(1 euro 250 Ft)

Reims - Monoprix aruhaz - euroban
Burgonya 1,6
Zöldség 7,4
káposzta 1,4
paradicsom 2,4
golden alma 2
banán 1,6
narancs 1,3
Pezsgők 15-200
Borok 6-
marhahúsok 15-30
sertéscomb 18
hosszúkaraj-csonttal 8
rövidkaraj-szűzzel együtt 12
pulykamellfilé 10
nyers kolbászok 6
füstöltkolbász 11-16
füstöltsonka 12
angolszalonna 25
juhbeles virsli 10
ementáli 8-14
parmezán 30
szeletelt kenyerek 2,5-3
Prince keksz 0,33 kg 1,14 (1 kg 3,5)
ásványvíz 1 l 0,2-0,35
Milka 0,2 kg 2
Martini rosso 8
Pezsgő 10-
habzóborok 1,3-5
borok 0,7 l 1,3-6 -
Lipton yellw label 20 db - 1,4
Ricore 0,1 kg 1,74
Nescafe 0,1 3-4
Tej 1-1,3
Tojás 10 db 1,13
Biotojás 6 db 1,94
Tartare 0,125 2
száraztészta 0,5 kg 1-1,3
Canderei édesítô 300 db 3,8
üdítők 2 l 1,13
sörök 0,5 l 0,6-1

Párizs - Garde l'Est 1 frank 36,5 Ft
Szendvics 19-30
hotdog 25
Pizzák 25-30
Kávé -dupla - 14