Szöllősy István: Búvártúráim 1997-2007


Szöllősy István: Búvártúráim 1997-2007


Az írásból megismerhetjük a búvárkodás szépségeit és veszélyeit, tucatnyi Vörös- és Földközi-tengeri, Indiai-óceáni, sőt hévízi merülés kapcsán


Már az 1970-es években, amikor az Adrián vagy a Fekete tengernél nyaraltam, szívesen úszkáltam szemüveggel, légző  pipával a vízben, és gyönyörködtem a látványban. Az akkori körülményeim és a korlátozott utazási lehetőségek nem tették elérhetővé, hogy igazi búvárfelszerelést magamra öltve, megismerkedjek a tengerek és óceánok víz alatti élővilágával. Az évek múltával már le is tettem erről a szándékomról.


Egyiptom, Vörös-tenger – Hurghada, El Arouk – 1997
A sors kiszámíthatatlan szeszélyeinek köszönhetően 1997. nyarán az Adriai-tenger partján búvárok társaságába kerültem. Gondoltam, ha már így alakult, kipróbálom, milyen a palackos merülés. Az egyik oktató kötélnek állt, és többször is merült velem. A látvány örökre rabul ejtett. Hazaérkezve első dolgom volt egy tanfolyam elvégzése. Nyár végére már túl is voltam a vizsgákon, és kezemben volt a búvárigazolvány.
Aztán kaptam egy értesítést, hogy akikkel az Adrián voltam, Vörös-tengeri búvártúrát szerveznek. Nem tudtam ellenállni a csábításnak és jelentkeztem a túrára, bár tisztában voltam vele, hogy ismereteim nem elegendőek egy ilyen vállalkozáshoz.
A tizenhárom fős csoport utazására 1997. novemberében került sor. Az indulás előtti napon a rádió és televízió hírei egész nap a Királyok Völgyében végrehajtott terrortámadással foglalkoztak, és mutatták, hogy a turisták tömegesen hagyják el Egyiptomot, megszakítva üdülésüket. A repülőtér előcsarnokában látszólag nyugodtan készülődtünk az útra, csak azt nem tudhattuk, mi vár ránk Egyiptomban. Az események óta még csak egy nap múlt el, a hivatalos szervek még nem foglaltak állást, az utazási iroda vezetője is azt mondta, hogy nem marad el az utazás. Persze ő nem utazott velünk. Mivel a búvárkodás már maga is rejt magában bizonyos veszélyeket, a társaság úgy döntött, vállalja a terrorveszéllyel járó kockázatot és utazik.
Csak este Luxorban a reptéren tudtuk meg, hogy a mi gépünk volt egyedül, ami utasokat hozott. A reptér teljesen kihalt volt, csak a fekete ruhás, géppisztolyos katonák voltak mindenfelé. Egy órán át teljes bizonytalanságban várakoztunk, mert az útlevélkezelők nem tudták, hogy beléptethetnek-e bennünket, vagy vissza kell küldeniük a gépre. Végül mikor megtudták, hogy búvártúrára jöttünk, megkezdték az útlevélkezelést. A repülőtér előtt busz várt ránk, az ablakok le voltak függönyözve, amit útközben sem volt szabad elhúzni, mert még keresték a szabadon bujkáló terroristákat, tartottak az újabb támadástól.
A városban az Emilio hotelben szállásoltak el bennünket. A helyi idegenvezető már várt ránk, mondta, hogy minden külföldi elutazott, de ha nem félünk, javasolja az eredeti programot végrehajtani.
Próbáltunk bátornak látszani, és megszavaztuk a reggeli indulást a Királyok Völgyébe, ahol előző napon közel száz embert mészároltak le. Vacsora után sétálni mentünk, de olyan félelmetesen komor és kihalt volt a város, hogy rövid időn belül mindenki újra a szállodában volt. Reggel autóbuszos városnézés után a Nílus hídján át a Királyok Völgyébe mentünk. Első megállás a Memnoni kolosszusoknál volt, ahol katonák zártak körül bennünket, védve minden támadástól. A Hacsepszut templomnál éppen tévések forgattak, a véres események helyszínét filmezték. Elborzadva láttuk a lövedékek nyomait a feljáró rampa támfalában és a vérnyomokat az úton. Igazából itt éreztük át a tragédiát, melynek képeit otthon a televízióban láttunk.
Békés körülmények között naponta közel tízezer látogató fordul meg itt, és nézi meg a királysírokat, melyek megtekintése nagy élmény és igazi történelmi séta. A sírkamrákban többnyire csak a kőszarkofágok maradtak, a kincseket vagy elrabolták, vagy Angliába szállították, esetleg a kairói múzeumban láthatóak. Csodálatos volt látni a folyosók és termek színes falrajzait és meghallgatni a hozzájuk kapcsolódó történeteket. Sok képet láttunk már ezekről a sziklába vésett ábrákról, de a valóság monumentalitása minden képzeletünket felülmúlt. A visszaút érdekesebbé tételéért a buszt visszaküldtük Luxorba, mi pedig hajóval keltünk át a Níluson. A túlparton egy étterem előtt kötöttünk ki, ahol a folyó vizében színes ruhákba öltözött asszonyok szőnyeget mostak. Az étteremben már várt bennünket a svédasztalos ebéd. A vendéglátók nagyon kitettek magukért, a kirakott étel több száz vendégnek elegendő lett volna, de csak mi voltunk aznap, a többi vendég elutazott Egyiptomból.
A délután gyorsan eltelt a rengeteg luxori műemlék megtekintésével. Este hat órára ismét felraktuk csomagjainkat a buszra, majd besoroltunk a gyülekező gépkocsi karavánba, mely biztonsági okok miatt csak konvojban haladhat át a sivatagon, hogy a háromszáz kilométerre lévő tengerparti városba, Hurghadába érkezzen. Több ellenőrzési pont volt a sivatagban, sorompóval és géppuskafészekkel ellátva, ahol fegyveres katonák vizsgálták át a járműveket. Végül az éjszaka közepén megérkeztünk Hurghadába. A Bejrut nevű szállóban helyeztek el bennünket, minden várakozásunkat meghaladó luxusban. A szinte üres toronyépület,  vízparti kétszintes apartmanjaiban kaptunk helyet, itt voltak a medencék, a napozók, és a tenger az ablak alatt nyaldosta a parti homokot.
Pár órás pihenő után elérkeztünk az első búvárnaphoz. Reggeli után már várt bennünket a helyi búvár instruktor. A bemutatkozás után a megbeszélésen ismertette a hatnapos búvártúra várható programját, majd felszerelésünkkel együtt a kikötőbe szállítottak bennünket. Legalább száz hajó volt itt, többsorban kikötve. A mi hajónk neve Amera, és öt másik hajón átlépkedve lehetett csak elérni. Csatárláncot alakítva beraktuk a felszerelést és a töltött palackokat, és kilenc órakor elhagytuk a kikötőt.
Az első merülés helyszíne Szabina Garden volt, itt mindenkinek le lett ellenőrizve a felszerelése, és a merülő párok kijelölése is megtörtént. Egy szintén gyakorlattal nem rendelkező búvártársammal együtt egy oktató felügyelete alá kerültem. Már ennél a merülésnél elbűvölt a látnivaló, pedig elég sok gondot okozott a felszerelés kezelése is. Az asztal méretű korallok között színes halrajok tömegei úszkáltak. A tizenöt méteres mélység nem volt veszélyes, de annál veszélyesebbek voltunk mi kapálódzó uszonyainkkal a korallokra.
A kellő gyakorlattal nem rendelkező búvár itt olyan, mint elefánt a porcelán boltban. Egy kiegyensúlyozatlan búvár egy rossz lábmozdulattal akár kétszáz éves korallt is lerúghat.
A palackból gyorsan fogyott a kezdők levegője, így a gyönyörködést hamar abba kellett hagyni.
Ahogy a merülő párok visszaérkeztek a hajóra, megkezdődött az élmények mesélése. Közben a hajószakács elkészült az ebéddel, amit a társalgóban fogyasztottunk el, majd felszedtük a horgonyt és El Arouk felé vettük az irányt.
A zátonyhoz érkezve megkezdtük a készülődést a délutáni merülésre. Az instruktor rajzon bemutatta a zátonyt, bejelölte a hajó helyzetét, a merülés útvonalát, és ismertette a várható látnivalókat. A merülés után, az egyre javuló idő láttán elhatároztuk, hogy egy kétnapos hajós szafari keretében ellátogatunk a Sínai félsziget körül található merülési helyekre, egyúttal megkíméljük magunkat a kikötő és a szálloda közötti cipekedéstől is.
A reggeli napfelkeltét már a hajóról néztük, útban a hullámsírban fekvő Thislegorm nevű hajóroncshoz. A merülés előtti megbeszélésen figyelmesen hallgattuk a második világháborúban elsüllyedt hajó történetét. A százharminc méter hosszú hajó a német repülőről ledobott bomba robbanásától kettészakadt, és azonnal elsüllyedt. Az orr rész 22 méter mélyen fekszik, a hajócsavar 32 méter mélyen van. Két merülést terveztünk, délelőtt az első rész raktereit tekintettünk meg, ahol teherautók, motorkerékpárok, tüzérségi lövedékek között halrajok úszkáltak. A hajó fedélzetén lévő vasúti tartálykocsi alatt óriás sügérek pihentek.
A délutáni merülés előtti semmittevést két esemény is színesebbé tette. A roncs felett lebegő hajónk mellett két hatalmas napóleon hal jelent meg. Uszonyt és szemüveget ragadva pillanatokon belül a vízben voltunk, hogy közelebbről is megnézzük a legalább kétszáz kilós, barátságosan viselkedő halakat. A másik esemény egy delfin csapat megjelenése volt . A hajó mellet jöttek fel, de a vízbe ugrálók miatt hamar eltávolodtak. Az őket követők az áramlatban percek alatt egy kilométerre távolodtak a hajótól, így utánuk kellett menni és felszedni őket.
A hajóroncshoz visszatérve a farrészt tekintettük meg. A hatalmas hajócsavar félig a homokba fúródott, körülötte halrajok úszkáltak. Időközben kissé javult a kezdők merülési technikája, elmaradtak a felesleges mellény fujogatások, csökkent a levegőfogyasztás és egyre több figyelmet lehetett fordítani a látnivalókra. A megnyugtató tapasztalatokon felbátorodva a csoport vezetői vállalták, hogy az éjszakai merülésre mindenkit magukkal visznek.
A lemenő nap gyorsan eltűnt a parti hegyek mögött és rohamosan sötétedett. Mire Ras Muhammad Kill mellett lehorgonyozott a hajó, teljes sötétség borult ránk. Közben aggódva figyeltük, hogy a hullámzás erősödik, és a lámpafényben a szemközti korallzátony csúcsa a hullám-völgyekben kilátszik a vízből. A merülő párok a megbeszélt indulási sorrend szerint elhagyták a biztonságos hajót.
Gyorsan elértük a tíz méteres mélységet és körbeúsztuk a zátonyt, figyelve az éjszakai vadászaton lévő murénákat, a hasadékokban pihenő halakat, a csoportban úszó rájákat. A lámpák fénye folyosót vágott a koromfekete víztömegben. Pár másodpercre kikapcsoltuk a lámpákat, de a sötétség olyan tömör volt, hogy még a lent és a fent irányát sem lehetett érzékelni. Nem is játszadoztunk többet a lámpák kikapcsolásával, inkább azon izgultunk, hogy világítson a merülés végéig. A hajón maradt hozzátartozók aggódva figyelték a távolodó víz alatti fénypászmákat. A merülés során tapasztalt aktív víz alatti élet mindannyiunkat magával ragadott, sajnálattal vettük észre, hogy a palackokból fogyó levegő már visszafordulásra kényszerít bennünket. Mire a merülést befejeztük, megerősödött a szél, három méteres hullámok emelgették és csapkodták a hajó farán lévő létrákat. Felküzdöttük magunkat a hajóra, megkezdtük a vacsorához való előkészületeket, és egymás szavába vágva meséltük az élményeinket.
Már a vacsora közben is erőteljesen dülöngélt a hajó, ami eléggé körülményessé tette az étkezést. Majd mindenki elhelyezkedett éjszakára, akik elfértek a  kabinokban, azok ágyakon, akik kiszorultak a fedélzeten. Éjfélre a hullámok már úgy billegtették a hajót, hogy ide-oda gurultunk. Mire megvirradt egy alaposan elgyötört társaság készülődött a hajnali áramlatban merülésre, melyre a Sínai-félsziget csücskénél került sor.
Az áramlattal való merülés olyan kényelmes, hogy még úszni sem kell, az áramlat, mint egy folyó viszi a búvárokat, de megvan az a veszélye, hogy kisodródhat a búvár a nyílt vízre,  ahol a hullámok miatt nem lehet észrevenni.  Veszély csökkentése érdekében ajánlatos dekó bólyát vinni, ami segít az észlelésben a keresőknek. Másfél méter hosszú piros vagy narancssárga műanyag cső, amibe éjszaka még lámpával bele is lehet világítani. Az áramlat közel egy órán keresztül sodorta a csoportot, majd a levegőfogyasztás függvényében páronként a felszínre emelkedtünk, eltávolodva a zátonytól. A hajó személyzete a felszínre törő buborékokat figyelve követi a csoportot és úgy szedi össze a búvárokat, hogy melléjük érve leállítja a hajócsavart. Persze csak pár pillanatra, nehogy a szél túl közel sodorja a zátonyhoz.
Két búvár kivételével már mindenki a hajón volt, de sem buborékokat, sem búvárokat nem láttunk semmilyen irányban. Közel egy óra telt el, hogy feljöttünk, de nem láttuk őket semerre. A kapitány elindult a hajóval a félsziget csipkézett partvonala mellett. Már jó ideje mentünk, amikor egy sziklás öbölben megpillantottuk a dekó bólya piros színét. Motorcsónakkal kellet összeszedni elsodródott társainkat, akik már nagyon várták, hogy a hajó felszedje őket. Az eset jól bizonyítja, hogy a nyílt tengeren mekkora szükség van a vízből magasan kiemelkedő bólyára.
A délutáni merülésre a Shark Riefnél került sor. Mivel a csoport egy része még nem merült cápák közelében, eléggé emelkedett pulzusszámmal ugráltunk a vízbe. A korallzátony itt is csodálatos látványt nyújtott, de egy tőlünk tíz méterre elúszó szirti cápát volt csak szerencsénk látni. Első találkozásra talán nem is szerettünk volna több cápát látni.
A merülés után a hajó visszaindult Hurghadába. A viharossá vált tengeren a hullámok átcsaptak a fedélzeten, a hajó fel-le bukdácsolt a hullámokon. A kormányzást átvette a kapitány, és igyekezett úgy manőverezni, hogy ne boruljon fel a hajó. A kikötőbe legkésőbb délután öt óráig kellett a hajóknak visszaérkezni. Az órára nézve volt okunk aggódni, hogy sikerül-e beérni időben. Meglepetésünkre a rossz hajózási körülmények ellenére csak negyed órát késtünk.  A kikötőben közölték velünk, hogy pakoljunk át egy másik hajóra, mert reggel már nem ez visz bennünket a merülésekre. Az éjszakát a szállodában töltöttük, de lefekvéskor az érzéki csalódás miatt a szoba ugyanúgy billegett velünk mint két napon keresztül a hajó.
Reggel megismerkedtünk az új hajóval és legénységével, bepakoltuk a tele palackokat, és elindultunk a Carless Rief felé. A délelőtti merülés majdnem balul ütött ki számomra. A hullámzás még mindig elég erős volt, és a felszínre emelkedés után mintegy száz méterre megláttam a hajót. Észre sem vettem, hogy a hajó és közöttem egy víz alatti zátony van, és elkezdtem úszni a hajó felé. Már vagy öt métert ráúsztam a zátonyra, amikor észrevettem, hogy a korallok a hullámzásban hol fél, hol két méterrel vannak alattam. Kellő gyakorlat és tapasztalat hiányában nem ismertem fel a veszélyt és tovább akartam úszni, amikor ordítást hallottam, hogy azonnal forduljak vissza. Bár nem értettem az okát, de felismertem a hangot és megfordultam. Meglepődve láttam, hogy oktatói minősítésű merülő társam, gutaütés közeli állapotban szidalmaz. A hajóra érve elmagyarázta, hogy magatartásommal kis híján halálos veszedelembe sodortam magam. A hullámzásban az ólomöv és a palack súlya miatt a búvár a zátonyhoz verődik, a borotvaéles korallok ruháját és testét felhasogatják. Mivel ő már látott így összeszabdalt búvárt, minden oka megvolt a kiabálásra. Az eset tanulságos volt, szerencsére baj nélkül megúsztam, mindenesetre a további merüléseknél elkerültem a zátonyok tetejét.
A merülések kiértékelésekor kiderült, hogy szinte minden páros élt át kisebb-nagyobb izgalmakat a gyakorlatlan társ hibái miatt. Ezen a napon a délutáni merülésnél szerettem volna egy negyven méter körüli merüléssel kipróbálni képességeimet, de a merülő társam azt mondta, hogy még korai lenne. Merülés közben meggondolhatta magát, mert váratlanul kézen fogott, és megindultunk a zátony szélénél a sötét mélység felé.
Negyvenkét méter mélyre ereszkedtünk, a zátony egyre élettelenebb lett, majd elértük a zátony szélét, és a sötét nyolcszáz méteres mélység felett lebegtünk. Néhány percig negyvenkét méter mélyen haladtunk tovább, majd visszaúsztunk a zátony közelébe, és felemelkedtünk a színpompás látnivalók közé. Végül baj nélkül eltelt a negyedik búvárnap is.
Az utolsó két napon a merülési helyek közötti hajóúton többször találkoztunk delfinekkel. Az Um Gamar Nord nevű merülési helyen újabb meglepetésben volt részünk. Egy kisebb korallkúp egyik hasadékából egy muréna farok része lógott ki, de borzasztóan vaskos volt. A korallt megkerülve egy hatalmas kígyóhal pislogott ránk, és bőszen tátogott, kivillantva tűhegyes fogait. Mellette ugyanabban a lyukban volt egy karcsúbb példány is. Víz alatti idegenvezetőnk odaúszott a nagyobb halhoz, és csupasz kézzel vakargatta a feje búbját a murénának. Az, láthatóan élvezte a dolgot és tűrte a búvár közelségét.
A jelenet videóra került, amit a hajón a legénység elborzadva nézett, ami nem is csoda, mert többségük bele sem mer menni a tengerbe.
A következő napot a szálloda strandján töltöttük, majd éjjel kettőkor megkezdtük utazásunkat autóbusszal Kairóba. A tizenhatmillió lakosú fővárost a reggeli csúcsforgalomban értük el. Némi kérdezősködés után eljutottunk a szállodához. Egy ezer ágyas toronyban mindössze tizennyolcan vendégeskedtünk. Illetve vacsora közben kiderült, hogy van még egy vendég, a “Vasárnapi Hírek” nevű újság riportere, aki azzal a megbízatással utazott Egyiptomba, hogy tudósítást írjon a merénylet utáni állapotokról. Már két napja volt Kairóban, de semmi érdemleges információhoz sem jutott hozzá. Mikor megtudta, hogy mi a terrortámadás utáni napon érkeztünk, és a cselekmény helyszínén is jártunk, kezdett riportalanyokként tekinteni bennünket. Bár rengeteg dolgot meséltünk, végül cikkével nem találkoztunk.
A szállodai kipakolást követően a múzeumba látogattunk, útközben csatlakozott hozzánk az ottani idegenvezető hölgy, aki tökéletes magyarsággal kalauzolt végig bennünket, a csodálatos gyűjteményt tartalmazó termeken. Turisták nem lévén, a diákok tömegei lepték el az épületet, de tanáraik vezetésével mindig udvariasan helyet engedtek csoportunknak a vitrinek előtt.
A délutánt a piramisoknak szenteltük, este pedig a bazársor került terítékre. Az árusok szinte megrohantak bennünket, mindenki nekünk akarta eladni portékáját. Mivel már több mint egy hete pangott az üzlet, az árak már a valós költség alá estek. Látszott, hogy a turizmusból élő, évi harmincmilliárd dollárt termelő idegenforgalmi ágazat az összeomlás felé halad. Az utolsó este a maradék italaink elfogyasztása közben megállapítottuk, ha épen hazaérkezünk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Szép volt az idő, gyönyörű a tenger, senkit nem ért baleset, nem lőttek ránk, nem raboltak ki, és búvár ismereteinket is gyarapítottuk.
A repülőtérre kiérkezve több tucat veszteglő repülőgépet láttunk, és közölték velünk, hogy minden menetrend szerinti járatot töröltek. Múltak az órák, végül a tranzitba beengedtek bennünket, ahol már néhány osztrák üzletember várakozott. Végül Kairó-Budapest – Bécs útvonalon indítottak egy gépet. A hazaút további meglepetést már nem tartogatott, a budapesti földet éréskor lelkes tapssal köszöntük meg a pilótáknak az eseménytelen repülést. A tudat alatt munkálkodó feszültség csak a gép elhagyása után szűnt meg bennünk.
Reméltük, valamikor még visszatérhetünk egy igazi szafarira, amikor akár egy hétig is kint lehetünk távoli vizeken a hajóval a tengeren.


Egyiptom, Vörös-tenger – Sharm El-Sheikh – 1999


A MANTA Búvár Klub 1999. márciusi, vacsorával összekötött összejövetelén derült ki, hogy az újonnan megválasztott elnök már szervezi az április végi búvár szafarit. Az előzetes tervek szerint a Sharm El-Sheikh-i búvárbázisról való indulással, szálloda nélkül, nyolc napig a hajón, teljes ellátással. A terv annyira beleillett abba az elképzelésbe, amit szerettem volna, hogy a még üres, tizenkettedik helyre azonnal jelentkeztem.
Április 27.-én délután indultunk Budapestről Kairóba, onnan tovább autóbusszal a Sínai félsziget csücskén lévő Sharm El-Sheikh-be.
Az előző út óta eltelt közel két év alatt a biztonsági helyzet alig változott, a hatszáz kilométer hosszú sivatagi úton számtalan ellenőrzési ponton haladtunk keresztül, megtapasztalva, hogy a bizalmatlanság légköre járja át az országot.
A tengert elérve egy nyüzsgő kikötő tárult elénk, mintegy háromszáz búvárokra váró hajóval.
A GAZALA II. volt a mi hajónk, melyet gyorsan birtokba vettünk, s már ki is hajóztunk a nyílt vízre. A hajó egy német búvárbázis tulajdona, a merülés vezető szintén német, a legénység és a kapitány a Szuezi-csatorna vidékéről származik.
A kabinok szétosztása és a merülő párok kijelölése után már az első merülési helyen volt a hajó. A Templ-i mintegy húsz méteres mélységű merülés alkalmával mindenki ellenőrizte felszerelését, beállította a megfelelő súlyra az ólomövet, és kedvére gyönyörködött a gazdag élővilágban. Merülő társammal, akivel az út előtt együtt végeztem el a kétcsillagos búvár tanfolyamot, már az első alkalommal önállóan merültünk, nem kellett a merülés vezető mögötti csoportban haladni. Ez nagy előny, mert nem zavarta meg előttünk senki sem az élővilágot. A további huszonhat merülés alkalmával is élveztük előnyeit a szabadabb kalandozásnak a víz alatt, számos esetben olyan látnivalóval találkoztunk, ami csak a legszerencsésebbeknek jut. A hajón a nyolc nap gyorsan eltelt, különleges élményt jelentett a négy éjszakai merülés, a fél-tucat roncs-merülés, az óriásteknőssel, rájákkal, murénákkal, cápával való találkozás, mindezek videón való rögzítése, és a merülések között a felvételek közös megtekintése a hajón.
A jó idő miatt az éjszakákat a hajón a szabad ég alatt töltöttük, nem kívánkoztunk a kabinokba. A merülések száma, helye és ideje sem volt kötött, a merülés vezető alkalmazkodott a csoport igényeihez. A hajón az ellátás kifogástalan volt, a személyzet a merüléseknél segített a beöltözésnél, a vízből való kijövetelnél, ez esetenként már-már kellemetlen is volt, hiszen az Adrián nem ehhez szoktunk.
Mire a szafari véget ért, a sok merüléssel úgy elteltünk, hogy már jól is esett a partra szállás.
A visszaút a sivatagon keresztül a már megszokott módon zajlott, Gázában újra meglátogattuk a piramisokat, Kairóban a Nemzeti Múzeumot és az esti bazársort, majd egy vacsorával és műsorral kibővített hajóutat tettünk a Níluson. Mindez nagyon látványos volt, de az igazi kalandot a merülések jelentették. A sétahajóról egyenesen a repülőtérre vittek bennünket, ahonnan hajnalban, némi késéssel a MALÉV járata felszállt velünk, és a jugoszláviai bombázások miatt kerülő úton, de biztonságban hazaérkeztünk.


Maldív-szigetek – 2001


A következő évben, 2000-ben néhány merülést végeztem hazai bányatavakban, majd 2001. áprilisában a már régóta vágyott Maldív szigetekre utaztunk egy hét fős csoporttal.
A repülőút frankfurti átszállással, műszaki hiba miatt kétórás késéssel a Srí-Lanka-i légitársaság gépével folytatódott, hajnali érkezéssel a Colombó melletti repülőtérre. Mivel a továbbutazás késő este volt lehetséges, egy egész napot tölthettünk a szigeten. Bérelt mikró busszal a Kandy-ban lévő elefánt rezervátumba utaztunk. A néhai Ceylon nem volt szegény ország, de a mai Srí-Lankán látszik, hogy komoly gazdasági és politikai gondok vannak. Keskeny utakon, számtalan elromlott jármű akadályozza a forgalmat, szóló motorokon négytagú családok utaznak. Az utcákon kolduló gyerekek nyüzsögnek, mindent belep a por és a korom, a levegő magas páratartalmától minden nedves. De vannak szép dolgok is, a növényzet dús, a táj lenyűgöző, az összkép eléggé ellentétes érzelmeket vált ki bennünk.
Az elefánt rezervátumból több mint száz elefántot minden nap a bazársoron keresztül vezető úton a hajcsárok a folyóhoz terelnek fürdőzésre, a turisták sorfala között. Néha elkerülhetetlen a baleset, ami az állatok méretéből adódóan mindig súlyos.
Este nyolc órakor a reptéren kifizettük a tíz dolláros átutazó vízum költségét, és becsekkoltunk. Menetrend szerint este tizenegy órakor mentünk volna tovább a Maldív szigetekre, de ebből nem lett semmi, mert megváratták velünk a Singapúrból késve induló gépet, melyen száznál is több japán fiatal utazott, akik szintén a Maldív szigetekre jöttek. Éjjel kettőkor végre útnak indultunk a Male-i, mintegy ezerkétszáz kilométerre lévő, két szigetet összekötő leszállópálya irányába. A sima leszállás után szigorú poggyászellenőrzés következett, különösen az alkoholos italokat keresték, mert tilos bevinni az országba. A reptéren már türelmetlenül vártak bennünket, ami a több mint három órás késés miatt érthető is volt. Gyorsan bepakoltunk a kikötőben lévő hajóba, majd elindultunk a nyílt vízen horgonyzó nagyobb hajóhoz.
Az első merülésre a Surad Hoo Kandu nevű zátonynál került sor. Döbbenetes látvány volt a teljesen halott, kifehéredett korallmező. Nem is maradtunk a víz alatt huszonöt percnél tovább, hogy mielőbb induljunk a szebb helyekre. Csalódással és felháborodva tapasztaltuk a második merülésnél, hogy ismét halott korallmezőre vittek bennünket. Az irányítást átvéve a harmadik merülési helyet kemény vita után már magunk választottuk, és tovább hajóztunk a Broken Rock nevű merülési helyre. A zátony két-három méterrel a víz felszíne alatt ér véget, és középen egy hatvan méter mély hasadék szeli ketté, erős áramlással, a mélyén tele pihenő cápákkal. A két-három méter széles hasadékban a merülésvezetőnk az áramlattal szemben próbált beúszni, de csak a vizet taposta, nem haladt előre. Jeleztük egymásnak, hogy ennek nincs semmi értelme, majd megkerülve a zátonyt, a másik végén az áramlattal bevitettük magunkat a hasadékba. Mikor a végére értünk a helyi merülésvezető még mindig a vizet taposta, és meglepődve vette észre, hogy szembe jön vele az általa vezetett búvár csoport. A hajóra visszatérve látszott rajta, hogy bántja a dolog, nem is erőlködött tovább, belátta, hogy jobb, ha átengedi a csoportnak a merülési helyek kijelölését és a merülések vezetését. Nem is merült többet velünk, amit nem is bántunk.
Végül huszonhét merülést sikerült végrehajtani, melyben teljes szabadságot élveztünk, ötven-hatvan méteres mélységben rendszeresen találkoztunk cápákkal, hatalmas rájákkal, a merülések végén a kis mélységben gyönyörű korallokkal és színpompás halak millióival.
A nyolcadik merülésnél igazi csodában volt részünk. A Dhigura Beryu nevű, általunk választott merülési helyen a távoli homályból egy hatalmas test körvonalai bontakoztak ki. A monszun idején néha előfordul, hogy óriás cetcápát lehet látni az Ari Atoll környékén. Hát ez a néha éppen most volt, és ami még hab a tortán, hogy a gyönyörű tíz méteres cetcápa a közel lévőknek engedte magát végigsimítani, majd lassan alámerült a számunkra elérhetetlen mélységbe. A merülést befejezve izgatottan meséltük a dónin – ez a merüléshez használt hajó- az élményt, amikor a cetcápa visszajött és a fahajó oldalához dörgölte magát. Gyorsan visszaugráltunk a vízbe és pár percet ismét együtt tölthettünk vele, mielőtt végleg elúszott.
A hajó személyzete rádión jelezte a környéken lévő hajóknak a cetcápát, negyedórán belül minden irányból hajók bukkantak elő, de a cetcápával már nem találkoztak. Bár ezt követően minden merülésnél gyönyörű korallmezők, teknősök, cápák, ráják, murénák, napóleon halak, bohóchalak, tűzhalak, és minden egyéb látnivalók bűvöltek el bennünket, a legek-legje a cetcápás találkozás volt. Ezen a  szafarin az utolsó merülést a Maaya Thila-nál éjszaka hajtottuk végre, egy órát töltve a “halleves”-ben, ahol ráják és cápák köröztek lámpáink fényében.
A haza vezető repülőút az átszállásokkal hosszú és fárasztó volt, de segített az, hogy elmerültünk élményeinkben felidézve a legszebb pillanatokat.


Egyiptom, Vörös-tenger – Jackson Reef – 2001


2001. novemberében újabb Vörös-tengeri hajós szafarira mentünk, hat napra húsz merülést tervezve. Most először női instruktort kaptunk a hajóhoz, ezzel is beigazolva, hogy a búvárkodás nem a fiúk privilégiuma. A víz alatti élővilág minden merülésnél lenyűgöző volt, itt került sor a századik merülésemre is, amit búvár módon megünnepeltünk.
A túra utolsó merülésénél a Jackson Reef-nél a merülés vezető a megbeszélésen elmondta, hogy az áramlás irányától függően a hajótól jobbra, vagy balra induljunk el és próbáljunk együtt maradni. Lemerültünk tizenöt méterre, és az áramlat úgy haladt, hogy a zátony balkézre esett.
Mikor a hajóra visszaérkeztünk és megtörtént a létszám ellenőrzés, három hiányzónk volt. Közeledett a naplemente, eltelt fél óra, a hiányzók sehol. Merülés vezetőnk sír, hisztizik, a helyzet drámai. A látóhatáron belül egyetlen hajó sincsen, kivéve a zátony csücskén a hajózási útvonal felőli oldalon a vízből függőlegesen kiálló hatalmas rozsdától átlyuggatott hajóroncsot, amit hat méteres hullámok korbácsoltak. A hajónkon lévő egyetlen távcsövet egymás kezéből kivéve pásztáztuk a hullámzó vizet, keresve társainkat. Sehol senkit nem láttunk. Egyikünk a rozsdás hajóroncs egyik nyílásán keresztül mintha egy dekó bólyát látott volna felvillanni. Mivel más búvárok már nem voltak a környéken, reménykedtünk, hogy az elveszett társaink lehetnek ott, nem éppen biztonságban, a hullámzás és a roncs közelsége miatt.
A kapitány közölte, hogy akkora hullámzást ez a hajó nem fog kibírni, és nem teheti kockára húsz ember életét, hogy megpróbáljon kimenteni hármat. Közben rohamosan sötétedett, már csak percek voltak hátra, hogy reményünk legyen a kimentésükre. Gyors döntés alapján jelentős pénzjutalmat helyeztünk kilátásba a mentésért. A zátony biztonságos, hullámoktól védett oldaláról a hajó túlpörgetett motorral, recsegve-ropogva száguldott ki a hatalmas hullámok közé. Az elkeveredett holtfáradt búvárokat megközelítve kötelet dobtunk, és a hajó végéhez húztuk őket.  A hajócsavar leállításáról a szél és a hullámok miatt szó sem lehetett. A hajó létrái életveszélyesen csapkodtak a hullámok által dobált hajó farán. Végül némi felszerelés veszteséggel mindhárom társunk felkerült a hajóra. Már csak a hajót kellett megmenteni az elsüllyedéstől. Végül sikerült visszafordulni és a védett oldalra kerülve boldogan tapsoltuk meg a kapitányt és a legénységet hősies helytállásukért.
Ismét bebizonyosodott a dekó bólya életmentő funkciója. Utólag kielemezve, a problémát az okozta, hogy a merülés kezdetén nem merültek le a megbeszélt tizenöt méterre az ellenáramlatba, hanem a felszíni áramlással kisodródtak a hajózási útvonalba, a zátony hullámverte felére, ahonnan már nem lehetett visszajönni. A merülés vezető ekkor mesélte el, hogy pár héttel korábban ugyanígy kisodródott két búvár, de nem találták meg őket, a sötétben helikopterről is keresték, de csak másnap Tirán szigeténél találták meg az egyiküket, míg a másik búvárt örökre elnyelte a tenger. Nagy szerencsénk volt, hogy mindhárman megúszták a veszélyes kalandot.
A decemberi víz alatti fenyőfaállítással be is fejeződött a 2001-es kalandokban gazdag búvárkodás.


Olaszország, Földközi-tenger, Monte Argentárió – 2002.


Az új esztendőben, 2002-ben május végén a Földközi-tenger volt az úti cél, Róma felett mintegy százötven kilométerre, Monte Argentárió természetvédelmi területe. Autóbusszal vágtunk neki az olaszországi túrának. Motelben laktunk a tengerparton, és naponta két hajóval a L. Estartit-i kikötőből indultunk útra. Összesen tíz merülésre került sor, a merülésvezető a két és háromcsillagos búvárokat szabadon engedte merülni, de az egy csillagosokat, még akinek már hetven merülése volt, csak húsz méterig engedte merülni, a hajóroncsokon való merülésből is kizárta őket.
A párban merülőknek negyven métert engedélyezett, de nem ellenőrizte a merülések után a tényleges mélységet. A Nasim nevű roncs hatvan méteres mélységben volt, de a valaha rajta szállított személyautókat negyven méter körül vesztette el. Merülő társként kaptam egy sok kalandot átélt búvártársamat, aki az autók mellet megállás nélkül ment tovább a hajóroncshoz. Már éppen be akart úszni, mikor utolértem és visszahúztam. Nem jegyeztem fel az ideális merülő társak közé a nevét.
A merülések során bőséges volt a látnivaló, macskacápa, sziklahal, muréna, polyp, angolna, trombita hal, barracuda, lila- vörös és fehér korall, és még sok minden. A ruházat a víz alacsony hőfoka miatt annak volt ideális, aki száraz ruhában merült, de a harmadik rétegként a nedves ruhára húzott trópusi ruha is javított a hő-háztartáson.
Októberben még meglátogattuk az Adriai tengert, Zuljanára mentünk. Mindössze négy merülésre volt lehetőség, mert két napig a merülés közben eltűnt cseh búvárt kereste a rendőrség, és nem adtak engedélyt másoknak a merülésre. A leglátványosabb merülés a negyven méter mélyen fekvő torpedó-naszád roncsa volt, melynek légvédelmi ágyúja még a hosszas tengervízben töltött idő ellenére forgatható.


Spanyolország, Medes-szigetek – 2003.


A 2003-as év elején lehetőség adódott NITROX tanfolyam elvégzésére, és végre megkezdődött a merülés vezetői tanfolyam is. A nitroxos merülésekre áprilisban került sor a Krk-szigeti merülő helyeken, ahol újabb nyolc merülést könyvelhettünk el. A megnövekedett tényleges fenékidő, amit a nitroxos merülés tett lehetővé, jól jött a hajóroncsok  meglátogatásakor.
A merülés vezetői tanfolyam keretében májusban szárazruhás merülést és zárt sisakos merüléseket hajtottunk végre, fejkamerás-telefonos kommunikációval. A Murai kavicsbányában vizsgapályát építettünk ki és segédkeztünk a kezdő búvárok merültetésénél.


A következő túrára május végén került sor, autóbusszal ellátogattunk Spanyolországba, a Medes-szigetekhez, amely természetvédelmi terület. A megérkezésünk előtti napon ért véget az egy hétig tartó viharos időjárás és szünetelt a búvárok merültetése. Az első napon kérdéses volt, hogy kinyit-e a búvárbázis.
Végül a javuló időnek köszönhetően beindult az élet. Két napon keresztül olyan hajókról merültünk, melyek farán létrák helyett felvonók emeltek ki bennünket a vízből. Két méterrel a víz alatt ráálltunk a rácsra és szépen felhozott bennünket arra a szintre ahonnét a merülés kezdetén a vízbe ugrottunk. Még az uszonyt is a hajón vettük le. Eléggé nagy volt a hullámzás, de így kényelmes és biztonságos volt a hajóra a visszaérkezés.
A harmadik merülési napon az idő további javulásának eredményeként már vagy hatszáz búvár készült a merülésekre, és volt alkalmunk megtapasztalni a tömeges merültetés összes hátrányát, pedig már kezdtük megszokni a liftes, kényelmes hajókat. Mint az lenni szokott, a szuper hajók helyett sokkal kisebb, kevésbé felszerelt hajókat kaptunk, ahova dupla létszámú búvárt osztottak be, a hajók percre kiszámított időbeosztással mehettek ki a merülési helyre, nem lehetett figyelembe venni a fényviszonyokat, például hogy a víz alatti fal napsütötte részét merüljük meg, és a visszaérkezés időpontja is nagyon szigorúan ki volt adva. Az utolsó négy merülésen háromfős csoport vezetésével merülés vezetői gyakorlatokat végeztem, a közelgő vizsgához, melynek kiértékelésére is sor került.
A legérdekesebb merülés az volt, amikor az egyik sziget alatt kétszáz méter hosszú, szerteágazó barlangon úsztunk át, és a közepén méteres halakból álló halraj jött velünk szembe. A hajóról a szigetekhez vezető úton több holdhallal is találkoztunk, érdekes látvány volt a víz felett lassan billegő hátuszonyával.


Egyiptom, Vörös-tenger, John’s Reef és Montenegró, Budva – 2004


A máltai túrára 2004. májusában utaztunk el repülővel. Öt nap alatt tíz merülést hajtottunk végre, meglepően merész és nagyvonalú merülés vezetőkkel, nehezen megközelíthető helyeken, barlangok, hajóroncsok, repülőgép roncs és minden egyéb ami a Földközi-tengeren látható. Az út végére magamban megállapítottam, hogy a Vörös-tenger az igazi búvár paradicsom, és a Földközi-tengeri utak sem olcsóbbak, annak ellenére, hogy sokkal kevesebb a merülések száma.


Egy hónappal Málta után váratlan túrára indulhattam egy dél-egyiptomi szafarira. A húszfős csoportból, az indulás előtti héten visszalépés történt, és ilyenkor az a szokás, hogy aki beugrik, annak az előleg összegét nem kell kifizetni, mert azt a visszalépő állja. Az úti cél a St John’s Reef volt. Ekkora csábításnak nem lehetett ellenállni, menni kellett.
Hurghadáig repülővel, aztán tovább autóbusszal Hamatáig, vagy hatszáz kilométert, ahol hajóra szálltunk. Hamatán nincs igazi kikötő, egy keskeny szennyes kőszórás visz be addig, ahol már elég mély a víz a motorcsónakok számára. Jött is értünk egy félig vízzel megtelt gumicsónak, ami a nyílt vízen horgonyzó hajóra hordta be a búvárokat és csomagjaikat. A második fordulóra fértem fel, mire a hajóhoz érkeztünk egy búvártársunk már meg is merült. Fotózás közben beleesett a vízbe, hátizsákkal, mobiltelefonnal, iratokkal, pénzzel, amiket aztán napokig szárítgatott. A féltett fényképezőgépe a sós víztől javíthatatlanul tönkrement. Esés közben a hajó létrája is lecsapódott, és még jól fejbe is kólintotta.
Mire teljesen megvirradt, mindenki elhelyezkedett a hajón, és elindultunk a szudáni határ felé.
A túrán huszonegy merülésre került sor, távol minden településtől. Még A telefonok sem működtek.
A második merülésnél a légző automatám első lépcsője elromlott, és a merülés vezetőnek sem volt tartalék. Hosszas kérdezősködés után előkerült egy kétes állapotban lévő légző automata, mely némi szerelgetés után egy reduktorral működött. Másnap azonban vissza kellet adnom a gazdájának, mert az általa használt légző automata is elromlott. Úgy tűnt, számomra befejeződött a búvárkodás, de az élet még tartogatott meglepetéseket. A hajón elfogyasztott mosott gyümölcsök, amit persze nem palackozott vízzel mostak, megtette a hatást. Harmadik naptól minden nap volt köztünk merülésre nem vállalkozó személy, aki átengedte légző automatáját. Viccesen még gyanúba is fogtak, hogy mit adtam nekik, mert biztosan így akartam felszereléshez jutni. Végül egy merülést leszámítva minden alkalommal merülhettem.
A merülés vezető egy hosszabb pihenőidőben a saját felszerelését adta át, hogy azt az egy merülést is bepótolhassam. Ebédidő alatt, társ nélkül merültem. Bár nem szabályos, a megszállott fotósok szoktak ilyet elkövetni, de hihetetlen élmény volt teljesen egyedül lenni. A halak később veszik észre a búvárt, csak a saját levegőbuborékaim okoznak zajt, visszatartott levegővel teljes a csend. Ennél a merülésnél már az induláskor hozzám szegődött egy megtermett napóleon hal és néhány méteres távolságot tartva végig elkísért a merülés során.
Shaab Maksournál volt a következő napi első merülés, reggel hat órakor, azt hittük, csak mi leszünk a távoli zátonynál, de még négy hajó is odaért velünk egyszerre. Megkezdődött a verseny, hogy ki ér előbb a vízbe, mielőtt a sok búvár láttán a cápák eltűnnének a mélyben.
Elsőként kezdtük meg a merülést, de már a hajók jelenléte is megzavarta a zátony életét. Negyven méternél még nem láttunk cápákat, ezért mélyebbre bátorkodtunk. Aztán jóval ötven méter alatt hirtelen szembe találtuk magunkat a jól megtermett pörölyfejű cápákkal. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik társaság lepődött meg jobban. Nagy élmény volt. Elúsztak közöttünk, majd lefelé vették az irányt. Visszafelé spirálisan emelkedve körbe-körbe úsztunk a zátony körül, kerülgetve a lefelé haladó búvárokat, akik már nem találkoztak a cápákkal.
A déli terület vadabb, egzotikusabb, kevésbé ismert, de egyre többen keresik fel az utóbbi években. Szép, de egyben fárasztó és emlékezetes kiruccanás volt ez az út is.
Hazaérkezve első dolgom volt a légző automata javíttatása, és egy komplett új vásárlása. Leszűrtem a tanulságot, nem szabad tartalék nélkül elindulni, pláne távol a civilizációtól, a városoktól, a búvár bázisoktól.


Októberben még elcsaltak Montenegróba, egy kis adriai merültetésre. Budván a Yaz-öbölben egy vízparti épületben volt a szállásunk, vittünk kompresszort, zodiakot és magunk vezettük a merüléseket, helyi bázis igénybevétele nélkül. Kétcsillagos tanulókkal merültünk, három-négy főt vittem magammal a motorcsónakban az öt-tíz kilométerre lévő merülési helyekre. Nagy élmény volt megtapasztalni, hogy már, mint tapasztalt búvár, vezethettem őket a merüléseken, és úgy követtek, mint valamikor az első merüléseim során én követtem az oktatómat.
Igyekeztem minél több időt tölteni velük a víz alatt, fokozatosan nehezítve a merülési körülményeket, kürtők, barlangok, átjárók, víz alatti tájolás és pontos visszaérkezés a víz alatt a lehorgonyzott gumicsónakhoz.
Visszatekintve a nyolc év merüléseire csak azt mondhatom, hogy kár lett volna nem belevágni.


Egyiptom, Vörös-tenger – Brothers-szigetek – 2005


A 2005-ös év újabb kalandos búvártúrára adott lehetőséget, ismételten a Vörös-tengeren, de új helyen, a Brothers szigeteknél. Kellemes repülőút után érkeztünk meg Hurghadába, ahol némi sör beszerzési akció után autóbuszra szálltunk, és huszonkét fős csapatunkkal Quseir egyik kikötőjébe utaztunk. Ott várt ránk az Oxford-Safaris nevű, harminckét méteres légkondicionált, minden extrával felszerel, Vörös tengeri viszonylatban kimondottan luxusnak számító hajó, két instruktorral.
Az éjszakát a kikötőben töltöttük, mert reggel még a hatósági szemlét kellett rendezni az indulás előtt. Ezt követően az első merüléseket az Al Shona és a Ras Trombi zátonynál hajtottuk végre, majd még egy éjszakait is, utána vacsora, éjfélkor pedig indulás a hetven mérföldre lévő Brothers-szigetekhez. Szeles, hullámos, nyugtalan utazás után reggel hat órakor láttuk meg a világító-tornyot, majd a két szigetet. Hajó csak a kisebbiknél volt, ott is csak egy. Megközelítettük a nagyobbik sziget szélvédett oldalát, és az ingatag vasvázas móló közelében, aránylag nyugodtabb vízen kötöttünk ki. A sziget végén, a zátonyon hatalmas dübörgéssel törtek meg a hullámok, a szél süvített, a víz, erősen áramlott, helyenként még örvénylett is. Nem akartuk elhinni, hogy ott fogjuk kezdeni a merüléseket. A merülés vezetők nagyon részletes eligazítást tartottak, külön felhívták a figyelmet a dekó-bólya magunkkal vitelének fontosságára. Meséltek elveszett, és csak napok múlva megtalált búvárokról. Egy-egy merülést hajtottunk végre a sziget két oldalán, az áramlattal értünk vissza a hajóhoz.
Mindkét oldalon láttunk teknőst, de a cápák nem mutatkoztak. Bízva a szerencsében, átálltunk a hajóval a kisebbik sziget mellé, ahol már érkezésünkkor volt egy hajó. Itt is beálltunk a szélvédett oldalra és gumicsónakkal a sziget csücskéhez mentünk. Bebukfenceztünk leeresztett mellénnyel, és azonnal megkezdtük a merülést. A víz alatt tíz méterrel, ahol már kevésbé volt érezhető a felszíni hatalmas hullámzás ereje, közel úsztunk a zátonyhoz, hogy az áramlat ne sodorjon el bennünket. A gyors leereszkedésnek köszönhetően negyven méteres mélységben megláttuk a szirti cápák csoportját. Próbáltuk megközelíteni őket de négy méternél nem engedtek közelebb, inkább eltávolodtak a zátonytól. Oda már nem követhettük őket, mert elsodort volna az áramlás a nyílt tengerre. A további három merülés során szinte minden volt, amiért a hosszú utat megtettük a szigetekhez. Napóleon halak, teknősök, barracudák, ráják és murénák, és mindezt betetőzve pöröly fejű cápák. Estére újabb hajók érkeztek, így már öt hajó volt kikötve a szigethez és egymáshoz.
A harmadik napon a kora reggeli merülés végén, miközben a hajónk felé úsztunk, hét méteres mélységben egy másik hajó búvárcsapatával találkoztunk, akik élénken nézelődtek a nyílt víz irányába, mintha keresnének valamit vagy valakit.
A merülés után megreggeliztünk és megbeszéltük, hogy a következő merülés délelőtt tíz körül legyen. Volt, aki szunyókált, mások olvastak vagy beszélgettek, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a hajókról a motorcsónakok elindulnak, és a nyílt vízen keresnek valakiket.
Aztán sorban visszatértek a csónakok a hajókhoz. Mint kiderült az egyik hajóra nem tértek vissza a búvárok, akik három órával korábban kezdték meg a merülést. Nyilván az áramlás kivitte őket a nyílt tengerre és az erős szélben, messzire elsodródtak. A merültetést minden hajó megszakította és megkezdődött a nagy hajókkal való keresés megszervezése. Aztán újabb két órán át nem történt semmi, nem jött helikopter, de a hajók sem indultak el.
Meguntuk a várakozást és kértük, hogy induljunk el az eltűnt búvárok keresésére. Két hajó a miénkhez volt kikötve, előbb azokat kellett lekötni. Ezzel azt is elértük, hogy ők is részt vegyenek a keresésben. A sziget szélárnyékából kikerülve a hajók öt méteres hullámokon bukdácsoltak, oldalirányból egymástól legyező alakban távolodva, dél felé haladva, az áramlattal azonos irányban. Egy óra múlva a szigetekből már semmit sem láttunk, a másik két hajó is csak távcsővel látszott a távolban, amint abbahagyták a keresést és visszafordultak.
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy tovább keresünk. Még egy órát mentünk előre, majd balra kanyarodtunk, amikor az egyik figyelő kiabálni kezdett, hogy a távcsőben megvillant valami piros néhány kilométerre előttünk. Ráfordultunk a mutatott irányra és tíz perc múlva már szabad szemmel is láttuk a felvillanó piros bólyákat. Tükörrel jeleztünk feléjük, hogy látjuk őket. További két kilométer megtétele után szétszóródva hat bólyát számoltunk meg. Közelükbe érve leengedtük a motorcsónakot és felszedtük a búvárokat. A nagy hullámok miatt a csónakot nem húzhattuk a hajó farához, mert képtelenség lett volna belőle átjönni a hajóra.
A visszaút felénél enyhült a szél és ekkor a csónakból a kimentetteket átvonszoltuk a hajóra. Olyan kimerültek voltak, hogy eldőltek a hajó farában. A reménytelenség érzése még az arcukra volt írva. Mire visszaérkeztünk a szigetekhez, valamelyest összeszedték magukat és elmondták, hogy amikor reggel a víz alatt láttuk őket, akkor indultak az elsodródott társuk után, és őket is elsodorta az áramlat. Mikor a sziget mögött a hajóktól száz méterre feljöttek a felszínre a szél már úgy sodorta őket, mintha gyors folyóban lettek volna. Miután a hajójukra visszavittük a hat fős csoportot, négy nőt és két férfit, felszedték a horgonyt, és gyorsan távoztak. Mi pedig a sikeres mentés után felkészültünk a délutáni merülésre. Két szirti cápát láttunk a merülés kezdetén.
A kora estére tolódott ebéd után a legénység eloldozta a hajót rögzítő köteleket, mert át akartunk menni a nagyobbik szigethez. Ekkor a széllökés és az áramlat hajónkat a pár méterrel mögöttünk lehorgonyzott hajó delfinnéző hídjához lökte, és nagy recsegéssel a felső fedélzet vége ripityára tört. A baleset miatt a két sziget közötti úton új döntést hoztunk, elhagytuk a szigeteket és elindultunk a part menti zátonyok irányába. Abu Kafánnál éjszakai merülést hajtottunk végre, rájákat, murénákat és tűzhalakat láttunk.
Reggel tovább mentünk és a Salem Express nevű elsüllyedt komphajót merültük meg. Szándékosan nem neveztem roncsnak, mert szinte teljesen ép állapotban fekszik a víz alatt az oldalára dőlve. A komphajó 1990-ben szenvedett balesetet, hajnalban, viharban, letérve a kijelölt útvonaláról, zátonynak ütközve. A túlterhelt hajó percek alatt süllyedt el, ezerkétszáz ember halálát okozva. Az első merülést belül, a rakterekben végeztük. Egy kis nyíláson lehetett beúszni a koromsötét folyosóra, ahol lámpáink fényében láthattuk a rengeteg bőröndöt, televíziókat, kerékpárokat, babakocsikat, amit még senki sem bolygatott mióta a hajó elsüllyedt.
A második merülés kívülről a hajó körbeúszásával történt. Ott a fedélzetről lehullott csomagok és alkatrészek hevertek. A kabinok ablakán benézve láthattuk a bársony bevonatú kanapékat. A hajó búvárok általi látogatását csak az utóbbi két évben engedélyezték, ezért itt még minden tárgy úgy található, ahogyan elsüllyedt a hajó. A régebbi roncsokon nem érzékelhető ennyire az egykori utasok “jelenléte”.
A túra utolsó két napján meglátogattuk a Panoráma Reef-et, Saba Aroknál egy nappali és egy éjszakai merülésre került sor, míg a hazautazás előtti napon Ras dis Haa-nál egy hatalmas csőangolna “kertet” látogattunk meg. Az utolsó merülésre Gota Abu Ramadánál volt lehetőségünk.
Ezek a merülések nagyon kényelmesek voltak a Brothers-szigeteki körülményekhez viszonyítva. A zátonyok védelmében a hullámok kicsik voltak, az áramlás gyenge, a halbőség óriási. Az éjszakai merülésnél még egy jókora spanyol táncost is láttunk, ez a csupaszkopoltyús csiga piros színével és fodrozottságával nagyon jól mutat a felvételeken. Délután Hurghadában a Mariott hotel előtti mólóhoz kötött ki a hajó. A szálloda édesvízzel feltöltött medencéjében jót fürödtünk. Este a városközpontban bevásároltunk, majd az éjszakát a hajón töltöttük. Délelőtt újabb fürdőzés, napozás, csomagolás, bepakolás a buszba és indulás a reptérre. A hazaút kellemesen eseménytelen volt. A tiszta időben jól látszottak a tengerben a szigetek, zátonyok, a szárazföld felett pedig a hegyek, folyók, városok.
A búvárkodás révén ismét újabb élmények birtokába jutottunk.


Magyarország, Hévíz – 2005


A Hévizi-tó forrásbarlangjának megmerülésére 2005. december első szombat-vasárnapján volt lehetőségünk, még a nyár elején bejelentett foglalásunk alapján. A helyi búvárbázis vezetője a merülés előtt nagyon részletes ismertetést tartott, majd ezt követően kialakította a csoportokat.
Az éppen folyó építkezés miatt a tó szélén lévő lejárótól indultunk két méter mély vízben, a fenék közelében úszva, lótuszvirágok szárai között, a tó közepén a barlangból feljövő vízszállító csövekhez. Ott a felszínen megvártuk az előző csoportot, majd megkezdtük a lemerülést a barlang harmincöt méteres mélységben lévő nyílásához, ahol már éreztük a barlangból kiáramló melegvizet. Az előre meghatározott sorrend szerint behúztuk magunkat a bejárati pallón, majd a merülés vezető egyenként körbe vezetett bennünket a barlangban. A víz negyven fok meleg és kristálytiszta volt. A nagy fényerejű lámpák fényében a látvány földöntúli, rendkívül különleges volt. A visszaút során egyre kisebb mélységben köröztünk a tóban, a hosszú dekó idő miatt alaposan megnézhettük a tó medrét, amit vastagon borít az iszap, a barlang felőli fal felülete pedig a taplógomba anyagára emlékeztet. A barlangból való kijövetelnél a negyven fok után a huszonöt fokos víz szinte hidegnek tűnt, jól jött a hosszú neoprén ruha. Trópusi ruhában a hosszas dekózás alatt biztosan fáztunk volna.


Egyiptom, Vörös-tenger – Brothers-szigetek – 2006.


A 2006-os évben ismét a Brothers-szigetek (El-Akhavein) lesz az úti cél, kiegészítve a Deadalus Reef (Abu Kizan) meglátogatásával. Reményeink szerint az előző látogatáshoz képest több alkalmunk lesz a cápákkal találkozni. A júliusi időpont mindenesetre változatos élővilággal kecsegtet. Persze a felszínen az árnyékban negyven fokos levegő is hozzátartozik a nyári túrához.


Július 12.-én az egyiptomi AMVjáratával, egy vadonatúj Boeinggel utaztunk Budapestről Hurghadába, majd autóbusszal tovább a safagai kikötőben várakozó hajóhoz.
A kikötőből a 7 Tower nevű zátonyhoz hajóztunk, ahol rendhagyó módon éjszakai merülés keretében végeztük el az ellenőrző merülést.Egy nem tervezett második merüléssel összeszedtük a sötétben elejtett ólmokat, lámpákat és légzőcsöveket, volt amit az áramlat miatt a beejtés helyétől ötven méterre találtunk meg, majd elindult velünk a hajó a Brothers-szigetekhez.
Reggel hatkor a nagyobb szigetnél kötöttünk ki. Négy merüléssel teljesen körbejártuk a zátonyt, cápát nem láttunk, de voltak teknősök, Napóleon hal, barracudák, murénák és rengeteg különféle zátonylakó hal. Délután meglátogattuk a világító tornyot, még fel is mentünk a százharminc éves csigalépcsőn. Tavaly még a szigetre is tilos volt belépni, most pedig már a világító tornyot ábrázoló pólókat is árusítottak a toronyőrök, akik két hónapos váltásban őrzik és működtetik a jelző berendezést.
Másnap reggel korán lemerültünk cápalesre, de nem jártunk eredménnyel, ezért átálltunk a kisebb sziget mellé. Itt hatalmas tonhalakat láttunk, meg mindent ami a nagyobb szigetnél is látható volt. Végre a harmadik merülésnél a cápák is megjelentek, pont amikor a huszonnégy búvár egy helyen volt, a nagy bugyborékolástól megrettenve gyorsan tovább is álltak.
Vacsora után még gyönyörködtünk a lecsillapodott tenger simaságában, majd éjfél körül elindultunk a száz mérföldre lévő Daedalus-zátony felé. Reggelre elértük a világítótoronnyal ellátott zátonyt, ahol csupán egy hajó tartózkodott.
Látva érkezésünket gyorsan felkészültek a merülésre, nyílvá ők is a cápákat szerették volna látni. Két merülés cápamentes volt, majd a harmadiknál végre történt valami. A zátony hullámverte csúcsánál negyven méter mélyen a nyílt víz irányából egy kecses pörölycápa tűnt elő a szürkéskék homályból. Szépen megkerült bennünket, majd visszaúszott a nyílt víz végtelenjébe. A negyedik és ötödik merülésnél szirti cápákat láttunk, de a hatodik merülés úgy tünt cápa nélkül fejeződik be. Már a hajó közelében voltunk, amikor megjelent egy tompaorrú cápa egy tucat kalauzhallal körülvéve. És amit senki sem értett, egy órán keresztül a hajó faránál úszkált teljes kíséretével, miközben az összes búvár a vízben volt, és még a kezek erdejének érintésétől sem riadt vissza. Az izgalom fokozódott mikor egy óvatosabb társa is megjelent, de az tartotta a búvároktól a tisztes két-három méteres távolságot.
A következő merülésre a motorcsónak a sziget É-i végére vitt bennünket, ahol gyorsan lemerültünk a negyven méteres mélységbe, és kémleltük a zátony körüli vizet. Két perc nézelődés után két megtermett pörölycápa úszott el előttünk, majd visszafordulva közelebbről is szemügyre vették a tizenhét buborékoló búvárt.
Délután a merülések közötti pihenőidőben meglátogattuk a világító tornyot és az ott dolgozó embereket, majd újabb egész éjszakai hajóútra indultunk az Elphih stone nevű zátonyhoz. Nevét arról kapta, hogy egy bizonyos nézőpontból elefánt formája van. A harmadik merülésnél itt is láttunk cápát, de ez alig érte el a kétméteres hosszúságot, viszont fiatal kora ellenére nagy érdeklődést tanusított a búvárok iránt. Még este tovább mentünk a Gotta Marsa Alam nevű zátonyhoz, ahol éjszakai merülés keretében megnéztünk egy nemrég elsüllyedt szafari hajót, amit hatalmas papagályhalak vettek birtokba éjszakai szállás célából. A reggeli záró merülést ugyanennél a zátonynál tartottuk, távolban még cápát is láttunk. Ezután megkezdtük az összepakolást és a készülődést a hazafelé vezető útra.
Este még kimentünk ajándék vásárlásra Marsa Alamba, a hőség a szárazföldön szinte elviselhetetlen volt, menekültünk a klímás  üzletekbe. Éjjel kettőkor hagytuk el a hajót, majd négy órás buszozás után érkeztünk Hurghadába a reptérre. Délután kettőre már Szegeden voltunk, fáradtan, de élményekben gazdagon.


Egyiptom, Vörös-tenger – Hurghada – 2007


2007. március közepén tudomásomra jutott, hogy Dombováron élő búvárok magyar búvárbázissal szerveznek hurghadai hajós szafarit. Mivel a létszámuk még hiányos volt, a kedvező ár hallatán felitatkoztam a túrára. Voltaképpen a merülőhelyek egy részét már évekkel ezelőtt láttam, így viszonyítani lehetett, hogy pár év alatt milyen változások történtek. Az egy hét alatt huszonegy merülést tudtunk összehozni. Kellemes meglepetést okozott, hogy a nitroxos merülések után  nincs fáradságérzet még a napi négy merülés után sem.
A túra során öt hajóroncsot kerstünk fel, három merülés jutott a Thistlegormra, egy a Charnatic, egy a Gbiannio D.-re. Ezután dél felé vettük az irányt és a hullámok hátán megkezdtük utunkat a Salem Expreshez. A roncson két merülést terveztünk, az elsőt a hajó kőrül, a másodikat a roncsban. Az erős szél, a nagy hullámok, a rossz látási viszonyok és a kevés merüléssel rendelkező búvártársak miatt az első merülés után biztonságosabbnak láttuk, ha nem erőltetjük a rakterek meglátogatását. Maga a hajó is sokat változott két év alatt, a nagyméretű ablakolat eltávolították, úgy tűnik a csomagokat kihordták, de a sós víz is megtette a magáét, a kanapék bársonyát már nem lehet felismerni, mindenfelé leszakadással fenyegető csövek lengedeznek.
A visszaúton a hajónk erős szembeszélben a nagy hullámokon igencsak lassacskán haladt, így a hullámveréstől védett legközelebbi zátonyhoz már csak teljes sötétben érkeztünk. A hajó kikötéséhez a zátonyokon rendszeresített köteleket kell használni, ezért pár méterre meg kell közelíteni a zátonyt. Ez a manőver olyan “jól ” sikerült a sötétben, hogy a hajó órával nekimentünk a zátonynak, de úgy, hogy a hajó eleje felült a korallokra. Néhányan már a túlélő csomagot is felhozták a  kabinból, de az ijedelem nagyobb volt, mint a baj. Nem a hajó oldala, hanem az alul középen végigmenő vaskos gerinc kapta az ütést, így semmiféle szivárgás sem jelentkezett.
Páran a hajó farába mentek, amitől a súlypont hátrább került, és a hajó néhány maximális gázadás mellett hátramenetben lejött saját erejével a zátonyról. Egy darabig még latolgattuk, hogy mentőcsónak híján mit is kezdtünk volna egy süllyedő hajón, de ez szerencsére már csak elméleti kérdés volt.
Az utolsó roncs a pár éve elsüllyedt szafari hajó volt, amit már tavaly is felkerestem. Fahajóról van szó, megdöbbenve láttam, hogy szűk egy év alatt a hullámok a tízméteres mélységben fekvő hajót darabjaira szaggatták. Már alig lehet felismerni, hogy valaha hajó volt. Az utolsó két napon már csak a Hurghadához közeli zátonyokon merültünk, mert az erős szélben nem volt biztonságos túl messzire hajózni. 
Volt olyan zátony, ahol huszonegy hajó volt egyszerre, tele búvárokkal, akik a szeles időjárás ellenére sem voltak hajlandók lemondani a merülésről. Persze a zátony körül a hullámzás a víz alatt tíz méterrel már nem volt érzékelhető, a látási távolság viszont mintegy tíz méterre csökkent.
A túra utolsó merülése erős szembe áramlásos helyen volt, ami kellően próbára tette a csoport fizikai felkészültségét, többen csak félútig jutottak és ott csatlakoztak a visszafelé jövő társaikhoz. Mindenképpen hasznos egy ilyen túrára úgy érkezni, hogy a fizikai erőnlét az ilyen váratlan terhelést is képes legyen elviselni. Egy német csoport merülés után az egyik társuk erőnléti problémái miatt már nem tudott a saját hajójukhoz elúszni, kénytelenek voltak a kimerült búvárt az útjukba eső első hajóra felrakni, természetesen ez a mi hajónk volt, és később érte jönni.
Összességében ez is egy jó szafari volt. A cápák most kimaradtak a látnivalók listájából. Majd legközelebb talán találkozunk velük.
2007. 04. 06.                                                                                          
Szöllősy István – 3DH 523


Szöllősy írásai az Útikalauzban >>   


Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Egyiptomról >> 


Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Magyarországról >> 


Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Spanyolországról >>   











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Szöllősy István: Búvártúráim 1997-2007" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár