Fodor Lajos: Rendhagyó szabadság Ausztráliában – Hobart, Eden, Sydney – 2010

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.



Fodor Lajos: Rendhagyó szabadság Ausztráliában – Hobart, Eden, Sydney-2010



Egy villámlátogatás közvetlen benyomásai kis történelmi háttérrel színesítve – érdekes fotókkal


Ausztrália Földünk legnagyobb szigete és legkisebb kontinense. Soha nem vonzott különösebben, távol is van, a sivatag sem kedvencem, mérges kígyó is akad bőven, hogy csak egy párat indokot mondjak ami ellene szól. Igaz Tasmania is Ausztráliához tartozik, de ezzel teljesen más a helyzet, legalábbis számomra. Már maga a név, hogy Tasmania, olyan rejtelmesen hangzik, igaz ez is messze van, sőt még messzebb mint Ausztrália és itt van a Tasmán ördög is, mely legalább névre, nem lehet rosszabb a mérges kígyónál.
Mivel azonban 2010 őszén a közelben, Új-Zélandon jártunk, kár lett volna kihagyni az alkalmat. És nem bántam meg, hogy így határoztam.


 


Ausztráliai, új-zélandi útikalauz nagyobb térképen való megjelenítése

 


Hobart
Tasmánia tartományként Ausztráliához tartozik, fővárosa Hobart Ausztrália legdélibb városa. Abel Tasman fedezte fel 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el, a Holland Kelet-indiai Társaság kormányzójának tiszteletére. Éghajlati leírása azonban nem ösztönözte a Holland Kelet-Indiai (Ma Indonézia) társaság tagjait, hogy ide költözzenek. Ha nekem kellett volna választanom, bizonyára inkább ide költöztem volna mint, hogy valahol Indonézia déli részén éljek.
A sziget első telepesei angol fegyencek voltak, az első szállítmány 178 elítéltből és 25 tisztből állt. Az 1803-ban alapított angol rabtelep hamarosan ismerté vált, s túlkapásairól, kegyetlenségeiről lett hírhedt. Ennek köszönheti, hogy miután a rabtelep megszűnt 1852-ben Tasmániára változtatta nevét.
Ameddig vissza tudok emlékezni, mindig szerettem volna Tasmaniát meglátogatni. Hogy miért? Nehéz volna elmondanom. Nem emlékszem, hogy földrajzból tanították volna, de valahol találkoztam a névvel és utána megmaradt. Be kell vallanom, sokat nem tudtam a szigetről, mielőtt útnak indultunk, akkor néztem egy kicsit utána.
Hosszú múltra tekint vissza, de rövid az írott története. Számunkra ismeretlen fák, növények, állatok és őslakók hazája, kik Ausztráliából kerültek ide és itt ragadtak, mikor a keskeny, összekötő földsáv víz alá került, mintegy 12000 éve. Változatos domborzat és időjárás, tiszta levegő, csodás táj, talán ezzel lehetne röviden jellemezni.
Beutazási formaságok a hajón történtek, mint kiderül otthon hiába adtam ki 70 dollár a vízumért, itt ingyenes. Hiába, sokszor irigylem a trehányokat, kik nem hallgatnak a tanácsokra, hiszen a Holland America Line hajótársaság többször is irt, a vízum kell, a nélkül ne is gondoljak elindulni. Egyszer azonban túl vagyunk a formaságokon, a vízum érvényes egész Ausztrália területére. Meglepően gyorsan ment.
Aki Ausztráliát jön meglátogatni, elég valószinűlten, hogy Tasmaniával kezdi. Nekünk azonban így sikerült és valószínű, hogy a következő hétre ez az utolsó hely ahol hegyeket látunk.
Az idő csodás, kék ég, egy pár felhő, ismét szerencsések vagyunk. Ez a hely is dimbes-dombos, egy különleges formájú öböl partján. Aki szereti a természetet, és persze nem rabként jön ide, elképzelni sem lehet szebbet. Kalauzunk azonban “megnyugtatott”, Hobartban napi 4 évszak nem ritkaság. Nem sokat tévedett, mi kettőt kifogtunk; a szárazat meg a nedveset.
A kikötőtől a Salamanca téren át a Battery Point-n haladunk a régi lakónegyedeken keresztül. Elhagyjuk az Anglesea barakkokat, a földrész első sörgyárát a Cascade Brewery-t és kapaszkodunk Hobart legmagasabb pontja a Wellington-csúcs fele. Habár a csúcs csak 1271 m magas, de mivel az öböl is látszik, sokkal magasabbnak tűnik. Ahogy közeledünk a fák ritkulnak s mire felérünk gyülekeznek a felhők s a szél bizony jól fúj.


 



 



Egy eukaliptusz féleség nő a hegyoldalon, mely illó olajokban gazdag, nem egyszer okoz tüzet, könnyen gyullad. A csúcsról gyönyörű kilátás, balra a Derwent folyó torkolata, öblök, szigetek, házak, parkok minden irányban. Jól lehet látni a kikötőt, a háttérben pedig a fodrozott partvidéket, illetve szigeteket.


Tasmánia lakósságának, mintegy fele 200. 000 ember lakik a környéken. Ha derült az idő 100 km-re is el lehet látni a csúcsról.
A csúcson egy kilátó s bizony egy séta után jó bejönni, itt legalább nem fúj a szél, igaz kevesebbet is lehet látni.
Telik az idő, indulunk is vissza a Botanikus Kert (Royal Tasmanian Botanical Gardens) megtekintésére.


 



 



 


Természetbolondok (mint jómagam) paradicsoma ez, de 30 perc alatt (ennyit állt a városnéző busz) szinte semmit sem lehet látni. Egyik végén az 1829-ben épített Arthur Wall; a fal egyik oldala kőből a másik pedig téglából, közötte pedig fűtötték, minek következtében a téli időszak lerövidült körülötte.. A kert másik végében a 280 m hosszú Eardley-Wilmot Wall, ezen van a kovácsolt vas bejárati kapu is. A Botanikus Kert egyik érdekessége a Subantarctic Plant House, mely állítólag egyedüli a világon.


 



 



A Botanikus Kertből átmegyünk a Derwent folyón a Tasmán Hidon (Tasman Bridge) a Montagu öböl túlsó részén levő Rosny kilátóhoz (Rosny Point Lookout) ahonnan vissza lehet nézni az öböl túlsó oldalán fekvő Hobartra. Ide látszik a Wellington csúcs is, de már szinte teljesen felhőben van.


 



Útikalauzunk a város nevezetességeit igyekszik bemutatni, de van mikor nincs semmi említésre méltó, ilyenkor “politizál”, meséli Tasmania történetét, főleg a rabtelep létesítése után. Mint kiderül, az elítéltek leszármazottjai mind büszkék eredetükre. Mivel, az angoloknak szükségük volt munkaerőre, hogy benépesítsék a területet, jobb módszert nem találtak. És mivel az akkori törvények szerint legalább 6 éves ítéletre volt szükség, hogy valakit ide szállítsanak (különben nem volt “kifizetődő”), egy egyszerű kenyér lopásért is ez volt a büntetés. Sőt nem egy olyan esetre is volt példa, hogy valakit minden bűnös cselekedet hiányában ítéltek el. Ez volt, most azonban jobb volna, legalábbis útikalauzunk szerint, ha kialakítanának egy inkább helyi öntudatot, nem kellene mindenben az angolokat utánozni. Jó volna ha zászlójukról is lekerülne a Union Jack.
Vissza fele megállunk a Salamanca téren, az eső azonban szemerkélni kezd, és szemerkél míg hajónk tovább indul. Hiába, a szép időt sem lehet túlzásba vinni.
A Salamanca tér nagy része tulajdonképpen  a régi, restaurált raktárépületekből áll, mely megadja koloniális jellegét. Szépen rendben van tartva, számomra egy kissé monoton épületeiben vendéglők, üzletek kávézók sora.


 



 



 



A hajónkról még lézengenek egy páran a környéken, de lehet látni még nincs teljes turistaszezon, aminek személyesen csak örvendeni tudok. Nincs nagy tömeg. Üzletek, vendéglők, s a tér egyik végén Abel Tasman szobra, valamint vallomásának másolata. Ezek szerint, minden új területet melyet felfedeznek, egy emlékkő elhelyezésével, illetve a holland zászló kitűzésével a holland birodalomhoz csatolódik. Egyszerű és tiszta, bizony sokszor gyakorolták és magyarázták bizonyítványuk/cselekedetük mi szerint mindezt a civilizáció nevében teszik. Abel Tasman a zászlókitűzés után keletre indul s felfedezi a mai Új-Zélandot mielőtt visszatér Batáviába.


Miután végigjártuk a Salamanca teret egy eléggé meredek lépcsőn felmegyünk  a Battery Point negyedbe. Magánházak sora tanúskodik, hogy akik itt laknak, azoknak  van mit aprítani a reggeli tejbe. Kissé távolabb, az Anglsea Barracks, Ausztrália egyik legrégibb kaszárnyája. Vissza fele a Princess parkon keresztül jövünk és megcsodáljuk a helyi virágok képviselőit, legjobban egy hatalmas “Echium piniana” tetszik.


 








 



 



 



 



 


Eden
Eden, utolsó megállónk Sydney előtt, Ausztrália dél-keleti részén a Twofold Bay partján. Semmi köze a bibliai Édenhez, neve sokkal prózaiba eredetű az egykori Angol Gyarmati Titkár, Auckland báróról nevezték el, kinek családneve Eden volt. Kis helyiség, egy csodás félszigeten, környéke a Zefir Part néven ismeretes. Az egyik idegenvezető leányka szerint mintegy 3.200 lakósa van. Igaz ez nyáron megsokszorozódik lévén keresett kirándulóhely. 1818-ban alapították Ausztrália első a bálnavadászati központja volt, az 1930-as években azonban megszűnt mint olyan. Jelenleg főleg halászattal foglalkoznak, de azért a turizmus is jelentős. Habár kikötője jó mély, mégis hajónk egyik mentőcsónakjával szállunk partra, mert kikötője nincs kiépítve ilyen nagy hajók fogadására. Tipikus kis halászváros, sok a kisebb csónak, halászhajó s a parton a turistahívogató kávézok és vendéglők mellett a halbegyűjtő központ.


 



Az egész település tulajdonképpen egy főutca, az Imlay street, két oldalán fekszik. Az út mindkét oldaláról látszik a tenger, északon pedig az Aslings Beach mellett a Curalo Laguna.
Mikor megérkezünk egy pár piros sapkás leányka vár egy-egy tasak ajándékkal. Minden tasakban van egy-egy sapka és persze egy rakás reklám, hogy mit lehet vásárolni/nézni a településen. Önkéntesen szolgálnak, s a városban is találkoztunk egy párral.
Nem nagy érték amit kapunk, de maga a tény, hogy udvariasan, mosolyogva várnak és még ajándékot is adnak megragad. Értékelik a turistákat, hiszen egyik jövedelemforrásuk a turizmus. Sok helyen Európában is tanulhatnának tőlük, legalább egy mosoly erejéig.
Körbejártuk a várost, ami egy kicsit meglepett, milyen nagy könyvtára van. Leülünk egy kávéra, szóba elegyedünk úgy a kiszolgálóval mint egy-egy vendéggel. Mindannyian kedvesek, érdeklődnek mi járatban vagyunk és, hogyan tetszik Eden.


Kíváncsiságból betérünk egy-egy üzletbe, mindenhol a megszokott “emléktárgyak”, magyarán mondva kacat. Igaz mások véleménye különbözik, mert azért egy pár ember sorba áll, hogy fizessen. Ez egy kicsit lassan megy, mivel egy idős hölgy kézzel írogatja egy füzetbe mit is adtak el és mennyiért. Ide még nem tört be a technika, ami persze nem feltétlenül negatív; sőt.
Megnézzük a Bálnavadászati Museumot (Eden Killer Whale Museum) s benne az Öreg Tom csontvázát. Egy kicsit kiábrándultam mivel én sokkal nagyobbnak képzeltem el.


 



A sok járkálás alatt megéheztünk, így hát benézünk az első vendéglőbe. Szerencsére nem kell sokat keresni, lépten-nyomon akad. És ilyen helyen mit lehet rendelni, mint a tradicionális “Fish & chips”-et. A hal finom, az ára azonban nagyon “turista”, személyenként 15.00 dollár. És nehogy megszomjazzon a hal, finom sörrel mossuk le.  Nem vagyok nagy sörivó, de becsületükre legyen mondva, úgy az Új-Zélandi mint az Ausztráliai sör kitűnő volt.


 



 


Sydney
Új Dél Wales fővárosa, Ausztrália legrégebbi és egyben legnagyobb városa, 1788-ban rabtelepként létesült, mikor az elő 11 hajó horgonyt vetett az első elítélt “rakománnyal”. Abban az időben Ausztrália a világ végének számított, s aki egyszer ide jutott mint fegyenc, nem sok reménye volt, hogy viszont lássa Angliát.
Az eltelt 220 év mutatja, hogy kik ide kerültek bizony tevékenykedtek, hogy a semmiből egy ilyen csodás várost létesítsenek. Ma Ausztrália minden negyedik lakosa itt lakik (4.000.000), nagy város és természeti szépségeit sokan irigyelhetik.
Az utóbbi két hét vakáció hamar eltelt, ma reggel megérkeztünk kirándulásunk utolsó állomásához, Sydney-be. A beutazási formaságok gyorsan mentek, hiszen a beutazó vízumot már Hobartban megadták. Reggel, mikor hajónkról kiszállunk szemerkél az eső, de úgy döntöttünk gyalog megyünk a szállodáig, hiszen csak jó 1. 5 km-re van, közben lehet nézelődni, nem sietünk sehova. Látszik nagyvárosban vagyunk, nagy a forgalom, úgy a gyalogos mint autó. Igen, nagyváros, de ez már piszkosabb mint Új-Zéland volt. Sokkal többen cigarettáznak, piszkosabb és koldus is van nem egy. Lehet ha egyszer ide jövünk és utána Új-Zélandba ez nem tűnik fel.
Ha a hajón versenyt rendeztek volna, kinek a legkisebb a csomagja, valószínűleg előkelő helyezést értünk volna el, hiszen nem divatbemutatóra jöttünk, mint sokan. Így is egy idő után a bőrönd kezd nehéz lenni, s a bal térdem is feladta a szolgálatot, az egyik izom meghúzódott. Szégyen ide, szégyen oda meg kellet állnom, s közben Kati elment valami jó feketét szerezni. Szerencsére nem kellett messze mennie, Sydney-be is szeretik a kávét és jó presszót készítenek.  A térdem azonban megmakacskodta magát, tovább is fáj és bizony legalább olyan csökönyösnek bizonyult a következő 4-5 nap alatt mint gazdája. Persze ennek az lett a következménye, hogy sokkal kevesebbet tudtam járkálni mint szerettem volna.
A fekete után indulás tovább a szálloda fele, persze csak lassan, urasan. Igaz még 10 óra sem volt mikor oda értünk, de beengedtek a szobánkba. Mint kiderült az utcán éppen építettek és eléggé zajos volt. Kértünk is egy másik szobát és fél órán belül akadt is.
Szállodánk, a Castlereigh Boutique Hotel a központban van a Castlereigh Street-en mely párhuzamos egyik oldalon a Victoria, másik oldalon pedig a George Street-el. Központi helyen lakunk, a Hyde park 3 perc, a Monorail megálló is ugyanannyi a Circular Quai, ahonnan a kiránduló hajók indulnak, pedig mintegy 15-20 perc gyaloglás, persze jó lábakkal.
Itt azonban már drágábbak a dolgok mint Aucklandban, itt már 130 dollárt kell fizetni a szállodáért, a szoba pedig sokkal kisebb. Van benne egy dupla ágy, és egy zuhanyozós fürdőszoba. Két bőröndünk is alig fér el, de hát csak alvásra kell. Hamarosan meggyőződünk, hogy itt minden sokkal drágább mint Új-Zélandon, pedig ott sem volt olcsó.
Bőröndjeinkből ki sem csomagolunk, s indulunk városnézésre. Lévén a monorail egyik megállója itt van a közelben, azzal kezdjük. A monorail, mintegy 4 km-es körpályán elvisz a Darling Harbourig s útba ejtjük a kínai negyedet, a Paddy’s Market-et, hogy csak a fontosabbakat említsem. Kezdetben gondolkodom milyen jegyet is vegyek, mert két jegy ára annyi mint egy egész napra szólóé, így hát könnyű a válasz. Egy egész napra érvényes jegy 9.50 dollár/személy.
Tulajdonképpen a Darling Harbor-nál két megálló van, egyik az öböl keleti, másik pedig a nyugati oldalán. A két megálló között a monorail a Pyrmont híd felett közlekedik mely csak a gyalogjáróknak van fenntartva. Mint érdekesség, 1902-ben építették és az egyedüli működő forgóid. Persze manapság főleg csak vasárnap működik mint turista-csalogató, de azért egy-egy nagyobb hajónak is megnyitják.


 



Mi a nyugati oldalon szállunk ki, és sétálunk a hídon miközben nézelődünk. Ismét meggyőződünk Sydney-nek is jó a fekvése, sok az öböl, a hajó s a partok pedig szépen kiépítve. Hátunk mögött a Cockle-öböl partján szállodák, vendéglők, üzletek kávézók sora. A vízen pedig kisebb nagyobb hajó. Elöttünk jobb fele Sydney Aquarium, bal oldalon pedig a National Maritime Museum. Kissé távolabb pedig a világitó torony.
Minden látványos, ide még vissza kell jönni, de most indulunk vissza fele. Valahol a központ környékén leszállunk és mivel megéheztünk, bemegyünk az első vendéglőbe. A Martin Place közepes nagyságú vendéglő, van vagy 10-12 asztala, de mindegyik foglalt. Végülis az egyik kiszolgáló szorít két helyet. Először azt hittem, hogy egy jó borravaló reményében, de utána eszembe jutott, itt nem szokás a borravaló, tehát egyszerűen csak munkáját végezte. Egy sonkás szendvics, egy pár vékony kolbász káposztával és pürével, egy üveg sör, egy pohár ásványvíz, s a végösszeg 43.60 dollár. Nem mondom, hogy nem volt ízletes, de az ára egy kicsit borsos, valószínűleg beleszámították a zajt is. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára egy ilyen zajos vendéglőben, ha egyáltalán. Ehhez képest egy olasz vendéglő egy nyugalmas, csendes hely. Itt senki sem siet, kivéve a kiszolgálókat, s mindenki elegáns (nem úgy mint az AEA-ban). A mellettünk levő asztalnál négy hölgy elfogyasztott 2 üveg bort míg mi ettünk, igaz csak péntek dél van, de a hangulat “emelkedett”. Mint később kiderült, Sydney területén a vendéglőkben mindenütt ilyen hangosan beszélnek, nehéz érteni mit mond a szomszéd. Ahány ország annyi szokás.
Innen a Hyde Park Barracks múzeumba indulunk lévén az a legközelebbi látnivaló. Homokkő homlokzata előtt Albert herceg szobra. Az épület 1819-ben épült a rabok jóvoltából. Eredeti rendeltetése, hogy éjjeli szállást nyújtson 600 elítéltnek. 1990-ben felújították, azóta múzeum, és nem a leghangulatosabbak egyike. Nehéz elképzelni milyen körülmények között laktak az egykori elítéltek.
A Hyde Parks Barracks melletti épület a pénzverde, nem, nem érdekel, hogyan is készül az Ausztrál dollar, úgysem tudnám gyártani. No meg törvénytelen is. Megyünk hát tovább a sarok túlsó oldalán a St. Mary Katedrális, Ausztrália legnagyobb katolikus temploma. Alapkövét 1821-ben tették le és 1882-ben szentelték fel. Gótikus stílusban épült, vitrálisai szépek, az épület impozáns.


 



A katedrálissal szemben a Hyde park, talán mondanom sem kell, a londoni Hyde park mintájára épült. Az egyik bejáratnál az Archibald  szökőkút hívja fel figyelmünk mitológiai alakjaival. Nem egy turista fényképezi, közöttük magam is. A park kellemes, hatalmas fákkal, a jacaranda kék virágai éppen most nyílnak. Hatalmas pálmák, eukaliptuszok és még ki tudja hány féle fa.


 



Nézegetünk, sétálgatunk mikor a park egyik sarkában vagy 4-5 érdekes madarat pillantok meg az egyik tó mellett. Ibiszeknek nézem őket, de csőrük fekete nem piros, mint amire emlékszem, így hát kételyeim vannak. Lévén vagy ketten valami hangfalakat szerelnek a közelben, megszólítom őket, hogy milyen madarakat látunk. Nagyon barátságosak, mondják, hogy ibiszek, Kínából jöttek és olyanok mint a kínaiak. Idejönnek, jól érzik maguk, szaporodnak, de visszamenni nem akarnak. Hát igen, szóból ért az ember.


 



Lassan indulunk a szálloda fele, mikor mintha magyar szót hallanék. Szinte nem hiszek füleimnek, hogy itt Sydney-ben is lehet magyar szót hallani. Megállunk, megszólítom őket, szóba elegyedünk, bemutatkozom, Fodor Lajos; ő is bemutatkozik, Fodor István Budapeströl. Kellemesen elbeszélgetünk, ők a leányukat jöttek meglátogatni, ki itt tanul, utána mindketten megyünk a magunk útjára. Kicsi a világ. Vagy ilyen gyakori lenne a Fodor név?
Ez a nap is lassan közeleg a vége fele, a szállodánk fele beugrunk egy talponállóba valamit vacsorázni. Egy szelet pizza 4.00 dollár, s ugyanannyi egy üveg ásványvíz is.
Második napunk Sydney-ben reggeli szemerkélő esővel kezdődött, de azért úgy határoztunk elmegyünk egy városnéző túrára. És mint később kiderült jól telt. Igaz ha nem is négy évszak, de kettő azért elég gyakori napjában. Mármint az esős és a száraz. Egy napi jegy a CitySightSeeing Sydney & Bondi Tour’s-ra 35 dollár. Nekünk azonban csak 25 dollár, egyszer-egyszer csak jó idősnek lenni. A buszok 20 percenként járnak és 31 helyen állnak meg Sydney nevezetesebb helyein. Mindegyiken leszállni egy nap alatt lehetetlen, de nem is szükséges. Azt azonban első nekirugaszkodásra nehéz kiválasztani hol szálljunk le.
Városnéző buszunk egyik megállója közel volt a szállodához, pár perc alatt ott is voltunk. Emeletes busz, a felső rész fedetlen, jól lehet nézelődni, főleg ha nem esik az eső. A nap folyamán jó párszor ingáztam a két szint között.
– Első megállónk az Operaház környékén van, mire oda értünk már kisütött a nap. Innen azonban főleg a hidat (Sydney Harbour Bridge) illetve a felhőkarcolókat lehetett látni, az Operaház túl közel van. Körbejárjuk, megcsodáljuk, igyekszünk kiigazodni a nagy tömegben. Habár most látom először a valóságban, már régen ismerem. Utánagondolva történetének nem csodálkozom, hogy sok vita okozója volt mikor épült. Monumentális, egyéni építmény, ma megszokott, hozzátartozik Sydney-hez. Az azonban, hogy mennyire illeszkedik a környék architektúrájába az vitatható, legalábbis szerintem. Tulajdonképpen egy opera-szinház-koncertterem komplexus, legnagyobb terme, a koncertterem 2.679 személy befogadására alkalmas. Mintegy 14 évig épült és jóval túlhaladta eredeti költségvetési terveit. És, hogy felébredjek a töprengésből egy ismerős nevet pillantok meg az egyik reklámon. Roby Lakatos, az “Ördög Hegedűse” és zenekara december 17-én bemutató előadást tart. Legendás cigányzenekar, prímásuk pedig állítólag a híres Bihary János utóda. Jó volna megnézni, de decemberre már más terveink vannak.


 



– Az Operaház mellől kitűnő kilátás nyílik Sydney másik látványosságára a hídra (Harbour Bridge), vagy ahogy a helyiek “becézni” szokták a Ruhatartóra (Coathanger). 1932-ben épült s 503 m fesztávolságával ma is egyike a legnagyobb hidaknak. Innen az Operaház mellől, nem néz ki olyan nagynak, de mikor a tartó pilonok mellett voltunk, bizony hatalmasnak tűnt. Ha nem is annyira ismert mint az Operaház, a helyiek legalább annyira büszkék reá. És, hogy teljes képet kapjunk nagyságáról, az ív teteje 134 méterre van a vízszinttől. Bizony magas. A tetejéről állítólag csodás a kilátás a városra, 3. 5 óra alatt lehet felmenni, persze fizetség ellenében.


 



 



Queen Victoria Building két emeletes épület, 1898-ban adták át eredeti rendeltetésének mely többek között egy koncert terem, iparosok-kereskedők irodái stb. foglalt magában. Hossza 190, szélessége pedig 30 m, fedett belső udvarral. Jelenleg vendéglők, kávézók és drága üzletek gyűjteménye. Valahol a belső udvar középéről pedig lóg az 5 m magas és 1 t súlyú díszes “Királyi óra” (Royal Clock). Érdekességként meg lehet látogatni, egyesek szerint a világ legszebb bevásárlóközpontja, szerintem ez azért egy kissé túlzás. Vásárolni nem a legjobb választás. Az épület előtt pedig Victoria királynő szobra figyelmeztet, ha nem tudnánk hol járunk.


 



Sydney Town Hall. A Queen Victoria Buildinggel átellenben, helyi homokkőből épült 1889-ben. Eredetileg egy temető volt a helyén, és, hogy meggyorsítsák a munkálatokat a Sirok egy részét “elfelejtették” áttelepíteni. Állítólag az itteni mechanikus orgona 8. 500 sípjával egyike a legnagyobbaknak a világon. A Sydney Opera megnyitása előtt a város koncerttermeként szolgált.
– A Town Hall mellett pedig Austrália legrégibb temploma a St. Andrew Cathedral; alapkövét 1819-ben tették le.


És ezzel be is jártuk Sydney központjának főbb nevezetességeit. Persze még sok látnivaló akad, főleg kiket a részletek is érdekelnek. Nekem azonban ez elég volt, jó áttekintést adott Sydney-ről, és valószínűleg utolsó nap még marad egy kis időnk, ha netalán valamit ki felejtettem volna.
Így hát felülünk egy másik buszra (Bondy explorer), ez is benne volt az eredeti árban, és indulunk Sydney keleti részének megtekintésére. Időnk már nem sok maradt, és az eső is hol szemerkél hol nem. Ennek a körnek 19 megállójából csak egyen szálltunk ki, a híres Bondi Beach-nél egyet falni. Az eső is szemerkélt becsületesen és a beach sem tűnt különösebbnek mint az eddig látottak nagy része. Tenger, homok, fák, hullámok stb. Persze lehet, hogy azért vagyok ilyen prózai, mert a hegyeket mindig jobban szerettem. No, de ne vágjunk a dolgok elébe.
A Kings Cross fele indulunk, s az idő is kedvező, az emeletről nézegetjük az érdekességeket. A Kings Cross, eredetileg Quens Cross volt, de a név nem volt politikailag helyes, így átkeresztelték. Art Deco épületek, kávézók és vendéglők sora. Az “élet” azonban alkonyat után kezdődik, lévén a környéken piros lámpás ház is akad bőven.
Utunk hol a házak között, hol az öböl partján kanyarog. Elhagyjuk a Paddington negyedet mely ismert a szombati piacairól,melyeket a Paddington Village Uniting Church környékén tartanak, hol úgy új mint használt holmi között lehet turkálni. A ruhák mellett sok a festmény, népművészeti cikk, stb. Állítólag itt kell megvásárolni jó pénzért egy-egy művész alkotását, mielőtt azok híresek lennének és felmegy az áruk. Ha nem volnánk időszűkében és az eső sem kezdett volna ismét szemerkélni, érdemes volna egy pár órát eltölteni. Itt van a hatalmas Centennial Park (220 ha) rendezett gyeppel, fákkal és virágokkal; látszik az angol behatás. A közelben a Victoria Barracks is, melynek az egész Paddington negyed köszönheti létezését. Mintegy 800 katona befogadására építették s a központi 225 m két emeletes fő épület ma is látványos kovácsolt vas verandáival.
Buszunk elhagyja Paddingtont és hamarosan a Double Bay, a Rose Bay illetve a Vaucluse Bay partján haladunk. A kilátás festői, közelben a hajókkal tarkított öblök, a távolban pedig Sydney központja. A környék dombos, a víz a közelben, szép kilátás, nem csoda, hogy Sydney sok ismert politikusa/képviselője lakott a környéken.
Következő megállónk a Bondi Beach, és habár az eső kitartóan esik, leszállunk mert legfőbb ideje valamit enni. Szerencsére a buszmegálló mellett többek között egy Burger King-re figyelünk fel. Igen, tudom nem a legegészségesebb étel, de van legalább két előnye; olcsó és szeretem is.
Miután egy-egy hamburgert bevágtunk, habár esett az eső, úgy határoztunk lemegyünk a tulajdonképpeni Bondi Beach-re. Ha nem is fürödtünk benne, legalább elmondhatjuk jártunk ott. Más értelme tulajdonképpen nem is volt, mert semmi különlegeset nem észleltünk, lehet azonban csak azért mert nem fürödhettünk benne. Valóban elég széles homoksáv, kékes-zöld víz, pálmafák egy-egy házikó, de ilyet már láttunk és bizony annak is vannak hátrányai ha sok fele utazunk.
Ez már a harmadik napunk Sydneyben, és mára is szép időt jósoltak, úgy határoztunk az állatkertbe megyünk, élő kengurut meg koalát úgysem láttunk még, állítólag jó a rálátás Sydney központjára és még hajókázunk is egy picit. Igaz egy jegy személyenként 49.50 dollár, de ebben benne van a hajó, állatkert és libegő ára. Sokan vagyunk, látszik, hogy vasárnap és szép idő van.


 




 



 



Mikor megérkezünk, a libegőnél hatalmas sor. Lévén a libegőre a felső megállónál is fel lehet ülni, úgy határoztunk menjünk fel a busszal és ott üljünk fel, remélhetőleg nem soknak akadt hasonló ötlete. És jól gondolkodtunk, mert a felső megállónál persze senki sem volt, és ugyanazt láttuk. A libegő jó ötlet, kik egyszer egy átfogó képet szeretnének alkotni az állatkertről, fentről minden másképp látszik, nincs tolongás és még Sydney központját is szépen lehet látni az öböl túlsó oldalán. És mivel mi a felső megállónál ültünk a libegőre, az ellenőr beleegyezett, hogy vissza fele is azon menjünk, mintha alulról indultunk volna.
Az állatkert szép helyen van egy domboldalon, átellenben a városközponttal.
Mindenhol tömeg, sok a gyerek, valószínűleg tipikus vasárnap. Gyönyörű az idő, a hely szép, úgyhogy nem sietünk, ballagunk lefele. Egy helyen enni/inni is lehet, de akkora a sor, hogy inkább nem vagyok éhes. No meg egy hamburger is 15 dollár, ami azért egy kicsit túlzás,szerintem. Persze a sor hossza után ítélve sokan másképp vélekednek. Kellemes nap a mai, és láttunk többek között vagy 4-5 koalát, egy kengurut (lévén Ausztrália állítólag a kenguruk hazája is, gondoltam több lesz, de ismét tévedtem) no meg egy sárkányt (dragon) is.
Vissza fele is gyönyörű az idő, jól látszik úgy az Operaház mint a híd. Kár, hogy ilyen közel van a túlsó part, szép a kilátás, kellemes az idő. Már ez megérte az utat.



 



Miután megérkezünk a mólón leülünk egy vendéglőbe egy késői ebédre. Jó csak ülni, nézni a hömpölygő tömeget, egy hideg sör mellett, beleélni magunk a szépbe.
Ez a negyedik és egyben az utolsó teljes napunk Sydney-ben, legfőbb ideje valamit vásárolni a gyerekeknek. Az idő is szép, igaz délutánra esőt jósoltak.
A Victoria Building belülről jobban néz ki, üzlet-üzlet mellett s, hogy a rend megbomoljon kávézók, vendéglők sora. Az árak magasak és semmi jellegzetes ausztráliai. Ismert nemzetközi cégek üzletei. Ezért nem érdemes ide jönni vásárolni és feláron megvenni amit otthon olcsóbban is lehet és nem jellemző, hiszen az áru nagy részére írva van, hogy Made in China. Persze van kivétel is.
Az opált egész Sydney-ben hirdetik, hogy jellemző Ausztráliára és legalább 3 üzletnek lépten nyomon a reklámja. A szállodában, városnéző buszon, sarkokon, stb. Üsse kő, nézzük meg, hiszen a reklám a kereskedelem lelke. Ismerik a vásárlók pszichológiáját, már messziről úgy hirdetnek mindent, hogy szinte a feléért adják a dolgokat. Igen, az eredeti ár szinte feléért, de, hogy mennyit érnek tulajdonképpen azt ki tudja. Nézegetjük az árút, egy eredetileg 540 dollárért kínált függőt 270 dollárért adnak, amit egy idő után sikerül lealkudni 200 dollárra. Kíváncsi vagyok mennyit keresnek egy ilyen példányon. Eddig úgy tudtam, hogy ennyit alkudni csak az araboknál lehet, de valószínűleg Sydney-be is rájöttek, hogy a vásárló jól érzi magát ha sokat alkudhat. Úgy érzi jó vásárt csinált, persze azon kevesen gondolkoznak, hogy ha éppen olyan jó vásár lenne, akkor az eladó miből él?
Még egyszer elmegyünk a Paddy’s Market-ig, hatalmas épület, látszik, hogy hétfő van, szinte senki látogató, az áru 95 százaléka Made in China. Átmegyünk a közeli kínai negyedbe, egy ebéd 15 dollár sokkal olcsóbb mint máshol és adnak bőven. Egy jó nagy adag rizs mellé vagy 10-15 féle fogásközül lehet válogatni.



 




Hát bizony ez a hét jó hamar eltelt. Csak egy egészen elenyésző részét láttuk Austráliának, de így is betekintést adott egy ismeretlen földrész/ország életébe. Ami láttunk szép volt, érdemes volt egy hetet itt tölteni.
Fodor Lajos, Január 19, 2o11


 


Több kép a honlapomon (http://picasaweb.google.com/rick.fodor)


 


A szerző írásai az Útikalauzban >>










A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Fodor Lajos: Rendhagyó szabadság Ausztráliában – Hobart, Eden, Sydney – 2010" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár