Schmidt István: Aleppo, Hama, Serjilla, Homs, Damaszkusz – Szíria – 2003


Schmidt István: Szíriai kirándulás – Aleppo, Hama, Serjilla, Homs, Damaszkusz – 2003.



Egy egyhetes hátizsákos kirándulás izgalmasan megírt története


A “fapados” 25eFt + illeték Malév akciót kihasználva egy gyors döntés eredményeképpen egy kedves és hozzám hasonlóan vállalkozó szellemű ismerősömmel november 11. este 11-kor elindultunk Damaszkuszba.
A repülőgépen pár fiatal magyar turistán kívül szinte kizárólag csak szír családok utaztak. A terrorista merényletekkel foglalkozó állandó riogatásoktól átitatott aggyal elég sokkoló élmény volt a felszállás előtti/közbeni szír útitársaink által hangosan kántálva előadott közös könyörgő ima. Elég sokat repültem már, de ilyet még sose hallottam repülőgépen – igaz sose repültem még iszlám országba. A stewardessek hiábavaló küszködését kivéve – sajnos senki nem akadt aki arabusul is tudott volna közöttük, így elég nagy volt a felfordulás – nem történt említésre méltó dolog az úton. A hajnal első sugarainál megpillantottuk Damaszkusz fényeit a gépből, ami igazán impresszív volt.



1.Nap


Leszállás és belépési nyilatkozat kitöltése után a határőrök nagyon határozott, de udvarias tudakozódása után végre szír földre léphettünk. Hajnali fél négy volt, és egy üres reptéri váróban találtuk magunkat, ami valahogy a hajdani Ferihegy 1 terminálra emlékeztetett kívülről és belülről egyaránt. Meglehetősen eseménytelen, mondhatni dögunalmas várakozás után 9:30-kor tudtunk feljutni egy kairói járatra, ami tett egy kis kitérőt Aleppo felé, na persze nem a mi kedvünkért. A jegyvétel és a becsekkolás könnyen ment, de csak miután a gépindulás előtt 1 órával alapos motozás után végre beengedtek a jegyárusító és check-in területre ahol mindezt megtehettük. Legnagyobb megdöbbenésünkre a gépre való felszállás előtt elvették az útleveleinket (a táskazsebben feledett szépemlékű konyhakésemmel együtt). Annak ellenére, hogy első és egyetlen fogadalmam az út előtt az volt, hogy az útlevelet soha ki nem adom a kezeim közül, most egyszerűen elvették tőlem, és a többi begyűjtött útlevéllel együtt elvonultak. Utóbb egy rokonszenves orosz meg egy bejruti utastársunktól megtudtuk, a tiszt urak precízen elmagyarázták nekünk, – ékes arab nyelven -, hogy ezeket késestől Aleppoban a leszállás után visszakapjuk, ezzel biztosítván, hogy nem repülünk tovább a géppel Egyiptomba. És így is történt, legalábbis az útlevelek tekintetében, mert a késemet nem láttam viszont azóta sem.
Az aleppoi reptér egy pici, álmos, stílusában a damaszkuszira hasonlító épület (nálunk csak szocreálnak becéznék), most szinte teljesen üres volt. Az épület elé sétálva csak két-három unottan várakozó taxist találtunk, az egyikük hosszas alkudozás után, mint utólag kiderült szír viszonyok között elég borsos áron (300 szír font ami kb. 1200Ft), elvitt bennünket az útikönyvből (Lonely Planet) jó előre kinézett szállodához. Ez egy 5 emeletes régebbi épület volt egy bazársor melletti kis utcácskában. A 400 font egy kétágyas szobáért nem nevezhető sok pénznek, de a szolgáltatás ezt is csak nagy jóindulattal érte meg. A szoba pici volt és meglehetősen koszos, de a recepciós-tulaj udvarias. Félig rágott csirkeszárny az egyetlen – sikátorra néző – ablakban, salétromtól virágzó vakolat a falakon, és egy falhoz rögzített paraván mögött elhelyezett csöpögő WC tartály, ami az első használat után végleg beragadt és folyamatosan folyt. A hosszú utat és a kezdeti kelet-sokkot (zaj, szmog, tömeg) jó kis házi tsipuroval (eredeti görög szerzemény) lefertőtlenítettük, így egy gyors és frissítő alvás után kb. fél kettő körül nekivágtunk a város felfedezésének.
Amint az ember úrrá lesz a kezdeti megdöbbenésen, van ebben a keleti nyüzsgésben valami magával ragadó. A sok kendőbe, csadorba burkolózott nő, és a fekete szövet nadrág, zakó és fehér ing “népviseletes” férfi között voltak persze rosszabbul öltözött munkások és gyerekek is, de általánosságban elmondható, hogy a szírek adnak magukra és az öltözetükre. Rövid pislantás a közeli mecsetbe, és a híres bazárba, de aztán úgy döntünk, hogy először inkább a város közepén álló impressziv citadellát látogatjuk meg. Jó döntés volt. Ez a hatalmas építmény a város közepén magaslik mély várárokkal körülvéve. Körülötte körben boltok és vendéglők váltják egymást. A bejutás hatalmas bástyákon keresztül meredek lépcsőkön és kapukon át a déli oldalról történik. Bent múzeumokat és ásatási területeket nézegethet a látogató, bár ránk a legnagyobb benyomást kétségtelenül a magas falakról a városra való kilátás tette. A jellegzetes arab városkép a barna, rossz állapotú emeletes kőházak tengeréből és minaretek karcsú tornyainak sokaságából áll. Ilyen környezetben remekül mutattak az általában élénk sárga színben pompázó taxik, melyek többségében Amerikából behozott hatvanas évek-beli limuzinok, meglehetősen kétes műszaki állapotban. Azért érdemes bejárni a múzeumokat is, mert sok érdekes dolgot tudhatunk meg a város és az ország meglehetősen mozgalmas történelméből – főleg ha valaki megérti az arab feliratokat is. A belépő egyébként kb. 3OO szír font, de ha fel tudunk mutatni nemzetközi diákigazolványt általában ennek csak maximum 1O százalékát, vagy ennél is kevesebbet kérnek el.
A várost ily módon a magasból felderítve, ideje volt nekilátni a részletek felkutatásának, így elindultunk a bazár felé, ami egyébként csak pár perc járásra van a citadellától. Minden forrással egyetemben én is csak megerősíteni tudom, hogy a bazár látogatást nem szabad kihagyni – még akkor sem, ha történetesen az ember semmit nem akar vásárolni, és amúgy irtózik a vásárlásra kitalált helyek minden változatától. Az arab bazár ugyanis valami teljesen más mint amit mi Európában piacként vagy akár KGST piacként ismerünk. Érdemes legalább egy félórát-órát eltölteni sétálgatva a szőnyegek, ékszerek, ruhaneműk és egyéb vásárlásra csábító árúk között, garantált, hogy megtapasztalhatjuk az arabok hihetetlen kereskedelmi érzékét és nekünk szokatlan, de nagyon hatékony eladási technikáját. Először becsábítanak a boltjukba csak úgy “nézelődni” majd barátságosan és rettentő ügyesen felderítik, ki az a rokon, ismerős, barátnő vagy feleség akinek ajándékot kell venned. Mindezt kellemes társalgás, sőt akár teázgatás közben. Alkudozni persze kötelező – viszont vásárolni nem.
A bazár túlsó végén végre rátaláltunk az élelmiszer árusokra, ahol elképesztő mennyiségű nyers hús, hal, zöldség és gyümölcs ‘illatozott’ a földön, vagy jobb esetben a pultokról kampókon lógva mindenféle hűtést nélkülözve. Hát igen, a higiénia nem erős oldaluk… Miután a mi mércénk szerint élelmiszert árusító “bolt”-nak minősíthető helyet nem igazán találtunk, – kenyeret vagy péksüteményt meg egyáltalán nem – úgy döntöttünk, hogy egyelőre feléljük az otthoni szendvics készletet és a helyi élelmiszerekkel csak az akklimatizáció után próbálkozunk. Rövid pihenő, evés és persze ivás után újra nekivágtunk a városnak, és most az éjszakai fények között fedeztük fel a buszállomásokat és környéküket. Érdekes módon a közlekedési rendőrök jelzéseivel és sípolásával most, a csúcsforgalom elmúltával sem törődtek sokkal többet, bár a többsávos utakon való átkelés életveszélyes akadályfutásból egyszerű kalandjátékká szelídült.
Hogy jobban belerázódjunk a helyi valóságba bementünk egy nagyon nyugatias kinézetű ‘shopping mall’-szerű épületbe, ahol a villamossági cikkektől a ruhaneműkig minden kapható volt. Gazdagodtunk is egy pár nadrággal, pulóverrel, inggel, amiket igen jutányos áron tudtunk megkaparintani. Ezután kissé messzebb megtaláltuk a pullman buszállomást, és megkérdeztünk egy pár busztársaságot a Hama-ba induló buszok áraival és menetrendjével kapcsolatban és viszonylag gyorsan sikerült is kiválasztani egy olyan céget, ahol nem akartak átverni az árakkal.
(Érdemes megjegyezni, hogy a szír tömegközlekedés három pilléren nyugszik: pullman, minibusz és mikrobusz. Ezen típusok megállói/pályaudvarai általában nem egymás mellett vannak. Értelemszerűen hosszabb, több száz km-es utakra célszerű a pullman (távolsági busz), közelebbi (50-60km) célpontokhoz a mikrobusz, és a kettő átfedése a minibusznak hívott nálunk mostanában nem igazán látható közepes méretű (kb. mint a régi rövid Ikaruszok) busz. Árak tekintetében a mikrobusz persze verhetetlen, és jön hozzá pluszban az igazi helyi emberekkel való elvegyülés lehetősége, ami bőven kompenzálja a kényelmi szempontokat.)
Este aztán rövid WC szerelés (a folyamatos csöpögés kissé idegesítővé vált) és gyomorfertőtlenítés (jó kis hazai pálinka) után bogár- és pókbiztosan hálózsákba burkolózva adtuk át magunkat végre a jól megérdemelt pihenésnek.


2. nap


A reggeli Unicumos, tsipouros ébresztő és a készülődés simán ment, egész addig amíg el nem akartuk hagyni szálláshelyünket, ami annyira a szívünkhöz nőtt… Álomszuszék recepciósunknak – akit eddig is többnyire csak szundikálni láttunk- egyszerűen nyoma veszett. Hiába a hangos szólongatás, meg az emeletek bejárása, az egész épületben senkit nem találtunk. Elhatároztuk, hogy otthagyjuk neki a szállás díját a recepciós asztalon egy kis búcsúlevél kíséretében, és így is tettünk, majd nagy lendülettel elindultunk a kijárat felé, hiszen közeledett a busz indulási ideje, és az állomástól még egy kb. 2O perces séta választott el bennünket. Egészen a bezárt külső ajtóig eljutottunk. Ezek egyszerűen itt hagytak minket, és ránk zárták az ajtót?!? Mit tehettünk volna, újra kezdtük a kiabálást és az ajtónyitogatást, most már módszeresebben és be kell vallanom kissé indulatosabban. De ennek legalább meg lett az eredménye, és egy második emeleti szobában sikerült rátalálni a még mindig horkoló recepciósra, aki kissé nyűgösen, de azért kiengedett minket, közben folyton hitetlenkedve, hogy miért kelnek fel emberek jószántukból ilyen korán (8 óra), és mindezt főleg a szent Ramadan időszaka alatt.
Az út rendben ment Hamaig. A busz európai minőségű légkondicionált Pullman volt. Még édességgel is megkínált a steward (kalauz). Kissé elcsodálkoztunk az utakat szegélyező szemét és műanyag hulladék sáv méretén és folytonosságán, de aztán az úttól távolabb tekintve meg kellett állapítanunk, hogy kedvenc útikönyvünknek biztosan igaza van, és szír barátaink valóban fekete nylon zacskókat termesztenek a szántóföldjeiken – hiszen saját szemünkkel láthatjuk az ablakból a jelenséget. Az autópálya egyébként szintén élményt jelentett, hiszen több szakaszon csak egy egyszerű beton placcot láttunk kb. 30 m szélesen, de mindenféle sáv felfestés vagy a haladási irányok fizikai – sőt optikai – elválasztása nélkül. Ennek egyébként láthatóan nagy hasznát vették például a mikrobuszok, hiszen a pályán szép lapos ívben – útjukat lerövidítendő – átvágva így gond nélkül felvehettek utasokat a szemközti oldalról is, mellesleg hatalmas rémületet keltve így a tapasztalatlan nyugati turistákban, akik még a “szemből jövő” hatalmas pullman biztos magasságában is halálközeli élményeket szerezhettek.
Hama első látásra ugyan olyan nyüzsgő arab város mint Aleppo. A busz legnagyobb szerencsénkre két sarokkal a kihagyhatatlan Hotel Cairo után állt meg, ahol 400 fontért egy európai minőségű tiszta hotel szobához jutottunk, légkondicionálóval és fürdőszobával! Az útikönyvek és a turisták egybehangzó véleménye szerint ez az egyik legjobb hotel egész Szíriában. Ezt mi csak megerősíteni tudjuk. Gyors fertőtlenítés után nekiláttunk a város felderítésének. Hama a vízimalmok városa, és nem messze a hoteltől találhatunk is ezekből egy párat, de mi egyelőre a piac és a boltok felé vettük az irányt. Széles, forgalmas utak, a járdán és az árkádokban kereskedők bolti portékái és a földre kipakolt árúik állták utunkat. Nem volt nehéz beszerezni az ebédnek valót, bár kenyeret itt sem találtunk. Vettünk viszont elképesztően finom, szirupos pisztáciás sütit egy nagyon szimpatikus boltostól. A séta során látottakon felbuzdulva a helyi portékák elfogyasztása előtt és után is egy jóízűt fertőtlenítettem, majd a biztonság kedvéért még egyszer megismételtem a műveletet, és aztán azt hiszem még egyszer. Gyomrom imigyen triplán bebiztosítva, kissé szédelegve indultunk délutáni célpontunk, Musyaf felé.
Sajnos most valamiért nem ment a tájékozódás (…), hiába forgattam a belváros térképét jobbra-ballra, nem találtuk a minibusz állomást. Tapasztalt utazó lévén habozás nélkül megállítottam az első szembe jövő diákot, az útikönyvet lobogtatva csak annyit kérdeztem jobbra vagy balra? Hosszas tűnődés után egy tétova ballra választ kaptunk, bár a könyvben lévő utcatérkép láthatóan nem sokat segített. Tapasztalt vén róka vagyok, úgyhogy gondoltam megkérdezem én ezt még valakitől, biztos ami biztos. Határozott “jobbra” volt a válasz. Aha! Elindultunk ismét jobbra (bár arra már egyszer próbáltuk) de nem találtuk. Vissza újra az elágazóhoz, a további szembejövő fiatalok kikérdezése halovány 3:2 arányban jobbra választ eredményezett, és mi ezen a ponton feladtuk. Azért egy hasznos dolgot megtanultunk, Szíriában láthatóan nem ismerik a térképet, nem tudják, hogyan kell olvasni, mit jelentenek a kis vonalacskák meg négyzetecskék rajta, úgyhogy a következőkben szigorúan a verbális magyarázatokra szorítkoztunk.
Miután kialudtuk magunkat és – most már óvatosan- lefertőtlenítettük az uzsonnát, újra nyakunkba kaptuk a várost.
Rövid délutáni sétánk alatt felfedeztük a környéket minden kis boltjával és árusával egyetemben, nagyszerű édességeket vettünk (mert ebben tényleg nagyon jók), de kenyeret persze itt sem találtunk. Hama egy kifejezetten kellemes város, legalábbis szír viszonyokhoz mérten, vannak benne parkok, egy kis folyócska és körülötte a régi időkből megmaradt és a kb. húsz évvel ezelőtti lázadást követő megtorló pusztítást is szerencsésen túlélő óváros, oldalában a hatalmas vízimalom-kerekekkel (Noria), melyeket (vízbőségesebb időkben?) nyekeregve forgat a folyó sodra. (Az említett felkelésről szinte semmit nem sikerült megtudni, egyszerűen agyonhallgatják a dolgot a helyiek – valószínűleg a jelenlegi politikai rendszernek ebben komoly szerepe van.) Sajnos szemét itt is sok van, de azért nem annyira rossz a helyzet mint Aleppoban.
Az óváros ódon utcácskáit járva, egészen különleges hangulatba kerülhet az utazó, hiszen a kis sikátorokban alig járnak emberek, és ha néha megjelenik egy nő csadorban, az csak erősíti a középkori benyomást. Na ebből az elmélyült kószálásból zökkentett ki minket egy négyfős turista társaság, akik ugyan nem hangoskodtak, de mégis megzavarták középkori áhítatunk. Mit keres itt négy magyar??? Természetesen ugyan azzal a géppel jöttek és majd mennek is haza mint mi, bár valahogy egyikünk sem emlékezett a másikra a reptérről. Miután ők a konkurens hotelben szálltak meg a Cairo közvetlen szomszédságában, megbeszéltük, hogy este összejövünk. Aztán kissé kizökkenve folytattuk a sétánk. Természetesen itt is van egy citadella, de ennek már csak romjai látszanak helyenként, és így inkább csak egy egyszerű, de azért jóval a város szintje fölé magasodó domb, amiről remekül be lehet látni az egész várost. Dicséretes, hogy a domb tetejére egy szabadidő parkot építettek, ahol kifejezetten kellemes sétákat lehet tenni. Az egésznek olyan “békebeli” hangulata van, és ezen az sem ront sokat, hogy a magasból még nyilvánvalóbb, hogy a város már-már zavaróan sok pontján fellelhető Bashar Al Asad elnök (Nagy Testvér) arcmása. Megjegyzendő, hogy szinte a citadella tövében találtunk egy kis boltocskát, ahol szinte minden fajta alkoholos italhoz hozzá lehet jutni, ráadásul európai szemmel meglepően olcsón. Visszafelé még megnéztünk két gyönyörű mecsetet, ahová habozásunkat látva többen is hangosan beinvitáltak. Az egyiknek különösen szép mélykék csempékkel és félholddal díszített tornya volt, amit jó sokáig csodálgattunk, aztán engedve a kedves szónak sikerült belülről is végigjárni az udvart, sőt magában a templom részben is körülnézhettünk. A muszlim emberek eddig nagyon kedvesek voltak velünk, és jó volt azt is tudni, hogy itt gyakorlatilag nem létezik köztörvényes bűnözés, tehát turistaként is teljes biztonságban mászkálhatunk még a sikátorokban is.
Rövid pihenő után átballagtunk a szomszédba, ahol látványosan próbáltak jobb szolgáltatást nyújtani mint a híres Cairóban, és valljuk be ez többnyire sikerült is nekik.
A konkurens szálló kellemes teázós vendéglátása és a túra ajánlatainak végighallgatása után felfokozott hangulatban vágtunk neki újdonsült magyar ismerőseinkkel a folyóparti girbe-gurba utcácskáknak, és miután megnéztünk egy hagyományos arab fürdőt, ahol a tulaj idegenvezetett és elmagyarázta a tisztálkodás bonyolult lépéseit – 100 fontot kért a használatért, de valahogy senkinek nem volt kedve a masszázs részhez, így elegánsan távoztunk -, találtunk is egy szimpatikus vendéglőt, kívül és belül színvonalas, keleties mintákkal dísztárgyakkal és képekkel díszítve. Az ételek kiválasztása korlátozott arab nyelvtudásunk miatt némi nehézséget okozott, de ezt pincérünk ügyesen saját hasznára fordította. Ha megkérdeztük valamelyik névről, hogy az mit jelent, ő rögtön hozzá is adta a nevezett ételt a rendelésünkhöz. Pluszban ajánlott is hozzá Ramadan időszakban fogyasztandó specialitásokat is (amik később sajnos majdnem ehetetlennek bizonyultak). Nem győztük enni és válogatni a sok kihozott salátát, kusz-kuszt meg egyéb ételcsodákat, és a végén már kénytelenek voltunk visszafordítani az újabb ételeket, mondván, hogy azon kívül, hogy nem rendeltünk ilyet, már esélyünk sincs, hogy legalább megkóstoljuk ezeket, hiszen annyi kaja volt már az asztalon. Az ízekben viszont csalódnom kellett. A görög konyhán edzett érzékeim nem tudták elkápráztatni a viszonylag gyenge, mondhatnám egysíkú fűszerezéssel. A számlán meg sem lepődtünk, legfeljebb azon, hogy asztaltársaink határozott fellépése, majd a pincér félrevonulása, duzzogása és elmélyült számolgatása után kb. 15 perc után 40 százalékkal mérséklődött a végösszeg. Hát így megy ez a világon mindenhol? Persze jelentős különbség például a magyar viszonyokhoz képest, hogy a reklamáció esetén itt még elnézést is kérnek, és pironkodva hozzák a most már kb. helyes összegről szóló számlát. A kellemes vacsora és esti séta után tényleg jól esett az esti feles. A szobánk otthonos hangulatában kis olvasgatás és TV nézés (merthogy TV is volt, a sok arab mellett francia hírcsatornával is) után könnyen álomba merültünk.


3. nap


Reggel a megbeszélt időpontban (7:15!) találkoztunk a hotel előtti utcában a buszállomás előtt. Sajnos minden előzetes információnak és még az állomásvezető folyamatos biztatásának dacára sem jött a beígért busz amivel elindulhattunk volna Al Bara felé. Hát igen, ez nem Németország. Na de, hogy még az állomás vezető se tudja, hogy jön-e aznap busz erre vagy sem??? Vagy más célja volt a hitegetéssel? Újdonsült barátaink, hihetetlen bátorságról téve tanúbizonyságot, a várakozás közben megkóstoltak egy nyilvánvalóan tejjel készített édességet. Állítólag nagyon finom volt, de azért utána ők is fertőtlenítettek egy jóízűt.
Miután megtudtuk, hogy a minibusz állomásról sem számíthatunk semmi jóra, fél kilenc tájban a közeli mikrobusz megállóhoz gyalogoltunk, ahol viszont ránk mosolygott a szerencse egy vadiúj csillogó fekete Toyota mikrobusz képében, ahova a már benn ülő 3 utas mellé hatan (plusz 4 hátizsák és kézicsomag, hiszen útitársaink tovább utaznak majd Aleppo felé) bezsúfolódva rögtön el is indulhattunk.
A szokásos ‘eseménytelen’ autópálya és egy, még szír sztenderdek szerint is meredek keresztbefordulás után fellélegezve, de fülrepesztő kamion dudaszótól kísérve (majdnem keresztül hajtott rajtunk egy 25 tonnás…) berobogtunk Al Bara-ba. Rövid egyezkedés után az eddigi szokásos 50 fontos tarifát kiegészítettük még tízzel és már útban is voltunk Serjilla felé. Már az útról láthatók elhagyott épületek és romos kőházak, aztán a négy kilométeres behajtóra ráfordulva hamarosan feltűnnek Serjilla elképesztő romjai. Itt 600 évvel ezelőtt egy akkor hatalmasnak számító város állt, amit aztán hirtelen eleddig megmagyarázatlan indokból egyik napról a másikra elhagytak lakói. Az épületek hatalmas kőkockákból, kőtéglákból állnak, boltívek nincsenek, helyettük hatalmas áthidaló kőgerendákat használtak az akkori építész mesterek. Láthatjuk a templom, a központi tér, a taverna és egyes nagyobb lakóházak maradványait. A legtöbbjük kettő vagy akár három-négy emeletes és megdöbbentően épen maradt, éppen csak a fa elemek (pl. létrák, felsőbb szintek padlói, tető, stb.) tűntek el a kőfalak közül. A romok között sétálva páratlan érzésben van részünk, szinte várjuk mikor bukkan fel valamelyik őslakos kis agyagkannában vizet cipelve a közeli kútból. Pár óra gyorsan elszaladt, és azalatt alig láttunk embert rajtunk kívül, kivéve egy minden bizonnyal a környéken élő kb. 8 éves kislányt, akivel aztán – meglepően jó angoltudása okán – kellemes csevejbe elegyedtünk. A belépő egyébként 10 fontnyi összeg volt diák igazolvánnyal, anélkül már jóval borsosabb. Miután erre nincs tömegközlekedés, egy helyi autós (talán a jegyszedő, vagy a kislány apukája?) jóindulatából az első négy kilométert a platón tettük meg, és integethettünk a szemben megjelenő turista busz japán turistáinak. Mi még a romok között időztünk, mikor útitársaink leszervezték a fuvart és kiáltozva hívtak bennünket a platóról. A jóember nem elég, hogy ingyen elfuvarozott bennünket, még várt is ránk vagy 10 percet, mire kijutottunk a romok közül.
(Érdekes, hogy a helyiek közül bárkit leinthetsz az úton, és nagy eséllyel meg is áll neked, de a turistabuszok még akkor sem visznek el, ha nyilvánvalóan szorult helyzetben vagy, és akár fizetni is hajlandó lennél a fuvarért.)
Az elágazótól aztán sajnos nekünk a másik irányba kellett mennünk, így onnan gyalog folytattuk az utat hátizsákostól. A nap tűzött ugyan, de szerencsére nem nagyon lehetett több 25-30 foknál. Közelről elhaladtunk egy pár elhagyott házacska maradványai mellett, és amikor már tényleg kezdtünk elkeseredni (hiszen az út szinte teljesen kihalt volt, és nekünk legalább 15km-t kellett megtennünk a következő faluig), végre felvett minket egy pick up és egyenesen Al Bara főteréig el is vitt. Itt jött aztán a meglepetés. Először, mert épp vége volt egy misének és a helyiek tucatjával özönlöttek ki a mecsetből, hogy aztán rögtön hangosan kiabálva körbefogjanak minket (vajon miről szólhatott a prédikáció?), másodszor pedig, mert “jótevőnk” egyszerre csak benyújtotta a számlát, és 150 fontot kért fejenként a stoppért. Ez mindkettő elég szokatlan jelenség volt, és az út során először és szerencsére utoljára kicsit meg is ijedtünk. De a határozottság itt is segített, a lökdösődő és kiabáló kamaszokat félretolva otthagytuk a tömeget, összedobtuk a becsületesnek gondolt fejenkénti 25 fontot és végül sofőrünk is belátta, hogy többre tőlünk nem számíthat. Kisebb gyalogtúra volt lemasírozni a faluvégi buszmegállóba, ahonnan elváltak útjaink, és míg a többiek Aleppo felé indultak, mi ketten pullmannal visszautaztunk Hamaba.
A visszaút meglehetősen gyors volt, és még alig múlt három mire a gyors bevásárlás után – újabb négy pisztáciás szirupos csoda, a boltos megismert minket és olyan büszke volt, hogy majd kibujt bőréből, amiért megint visszatértünk a boltjába, úgyhogy a segédfiúcskával be is csomagoltatta a sütiket (barna zsírpapír, vastag szőrös spárga és nejlonzacskó, de én a szándékot díjaztam!) a hotelben megettük az ebédet. Úgy határoztunk, hogy újra megpróbálunk Musyaf-ba eljutni. Kifejezetten mértékletes fertőtlenítés után legnagyobb meglepetésünkre ma elsőre megtaláltuk a minibusz megállót, ahol csak hangosan ismételgetni kellett a Musyaf szót és felszállni a buszocskára amire mutogattak, majd 15 perc múlva már úton voltunk nyugatra a hegyek lába felé.
Musyafban van egy gyönyörű vár, amit a bérgyilkosok várának (“Hashashins” => az angol assassin szó innen ered) neveznek. A város a tengerpartot végigkísérő hegyek (Jebel Ansaryya)nyugati lábainál fekszik, és a keresztesek építették a keresztes hadjáratok korában (1100-as évek). A minibuszról a városka szélén leszállva ez jó fél órás gyalogtúrát jelent, ami több mint érdekes, hiszen keresztül vezet az egész falun, és jól láthatóak a kulturális (és vagyoni) különbségek a feltehetően keresztény, illetve a muszlim részek között. Több kisgyerekkel is “elbeszélgettünk”, sőt egy kislány azt is megengedte, hogy lefényképezzem a házuk előtt. Ez lett a kirándulás legjobb képe. A vár nyitva tartását lekéstük, így sajnos csak kívülről tudtuk körbe járni, bár onnan is elég impresszív volt.
A visszaúton a városon kívül, a vár alatt lévő sziklákon keresztül mászva mentünk, innen hihetetlen jó kilátás nyílik az egész várra, fényképészeknek nagy hiba lenne ezt kihagyni. Éppen elcsíptük az utolsó buszocskát visszafelé, ahol az útitársainkkal is sikerült elbeszélgetnünk. Kevéssel alkony után már a kihalt városon keresztül baktattunk hazafelé. Ma a muzulmánokkal együtt ünnepeltük, amikor a sötétedés után az imák befejezésekor eldördültek a szokásos napi tűzijáték első petárdái. Ez ugyanis azt jelentette, hogy pillanatokon belül megnyílnak a boltok és az egyéb élelmet árusító helyek, ily módon biztosítva, hogy reggelig már ne halljunk éhen.
Már alig vártam, hogy desszertként betakarhassam végre az ebédnél hatalmas önuralommal félretett két maradék süticskét. Ahogy végre kivettem a sziruppal áztatott papírból az elsőt és jóízűen beleharaptam, feltűnt, hogy mintha valami nem egészen odaillő is lett volna a zacskóban a süti alatt. Talán nem olyan nehéz elmagyarázni mit éreztem, amikor megpillantottam a kb. 2cm-es csótányt ami láthatóan a süteményekből kifolyó szirupban lelte halálát… Lehet, hogy ezt egy extra ajándéknak szánták? Természetesen három napra elegendő fertőtlenítőszer fogyott akkor este… Ezzel együtt egy igazán sikeres és élvezetes nap volt a mai!
Egy kicsit féltem tőle először, de a Ramadán időszaka nem is olyan rossz a kirándulásokhoz. Igaz, hogy ilyenkor sokkal kevesebb a buszjárat és a vendéglők zöme napközben zárva van, de ez nem jelent megoldhatatlan problémát, és kompenzációként délután kb. 4-tól kb. nyolcig egyszerűen egyik pillanatról a másikra kihalnak a városok, és a máskor áthatolhatatlan tömeg helyett üres utcákon gyorsan haladva lehet megnézni a nevezetességeket. Aztán persze a tűzijáték után ugyan ilyen gyorsan megjelenik az éhes tömeg és kezdődik a vigadalom.


4. nap


Ma reggel korán keltünk, mert hosszú út állt előttünk Crac des Schevalier (arabul Qal’at Al-Hosn) váráig. Az út a szokásos mikrobusz állomástól indult, hiszen ez a legolcsóbb, és valószínűleg az egyik leggyorsabb módja annak, hogy a Homs-i mikrobusz “főpályaudvarra” jussunk Hamaból. Homs-ig az út gyors és eseménytelen – hiszen hozzászoktunk már a szír autópályákhoz, és ezen a szakaszon ráadásul néhol még elválasztó sávot is építettek a két szembe vezető pálya közé-, maga a város viszont vitathatatlanul a legcsúnyábbak egyike amit életem során alkalmam volt látni. Lepukkant, szürke épületek, elképesztő szemét és tömeg a járdákon, és még az útikönyvek szerint sincs semmi igazán különleges látnivaló a városban annak ellenére, hogy ez Szíria harmadik legnagyobb települése. A minibusz állomás viszont döbbenetesen nagy, engem egy kicsit a régi szép(?) idők KGST piacaira emlékeztetett a téglakerítésén kívülről. Természetesen az egész egy nagy, többnyire betonos placc, csordultig tele kisebb-nagyobb buszokkal és batyuikat cipelő emberekkel. Nincsenek kijelölt helyek, vagy táblák, hogy melyik járatot merre keresse az utazó, de természetesen remekül elirányít bárki, csak érdemes 50 méterenként megerősítést kérni, hogy még mindig a jó irányba haladsz-e.
Elég sokan ajánlkoztak, hogy elvisznek minket a várba egyenesen, ezeket természetesen gyorsan elhajtottuk. Sajnos, ahogy arra a hotelban felkészítettek minket, a Crac (ez a szó jelenti a citadellát ha jól tudom) nem a legnépszerűbb útirány, így fel kell készülni hosszabb, akár 1 óráig tartó várakozásra is, míg végre összejön egy kisbusznyi utas. Ez esetünkben kb. fél órát jelentett. Addig viszont kénytelenek voltunk több csomag rágót megvásárolni, miután azokat elképesztő találékonysággal az ablakon át zúdította ránk egy helyi kisfiú. A zoknikat és kendőket viszont már szabotáltuk. Crac felé szép, és egyre szebb helyeken utaztunk át, mivel a vár a már említett hegylánc egyik szélső tagján helyezkedik el. A főútról letérve egyértelműen látszik, hogy keresztény területeken haladunk át, nem csak a szőke gyerekekről, hanem a meglepően tiszta utcákról és jó állapotban levő házakról is. Egy szerpentinen jutunk fel a hegytető alá, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a környező völgyekre és dombokra.
Maga a vár természetesen lélegzetelállítóan gyönyörű. Minden bizonnyal annak is, aki amúgy nem bolondja a régi váraknak, ez ugyanis tökéletesen megfelel az alapvető elvárásoknak ami egy várral kapcsolatban bárkiben felmerülhet. Szinte megközelíthetetlenül a hegy tetején ül, magas falak és sok kerek bástya rajzolja ki gyermekkori álmaink lovagvárát. A Crac egyébként a világ egyik leghíresebb középkori citadellája, amit szintén a keresztes lovagok építettek az ezerszázas években egy már meglévő erőd helyére, hogy az un Homs-i átjárót védjék, ami a mediterrán régióval biztosította a kapcsolatot.
A busz szerencsére egészen a várig felvisz. Turistát magunkon kívül alig láttunk, szinte kihalt volt az egész vár. Így aztán meglehetősen nehéz volt szabadulni a 100 fontért idegenvezetni akaró – angolul egyébként remekül beszélő – turistáknak álcázott helyiektől. Miután az első három jelentkezőt udvariasan többször elküldjük, az istálló termeiben hozzánk csapódik egy európai külsejű srác, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy rendkívül felkészülten ecsetelgeti a hol-mit tartottak az istállóban és mért volt ilyen alacsony típusú kérdéseket. Kb. tíz percbe telt mire felfogta, hogy tőlünk most nem fog pénzt látni, és végre hagyta, hogy szeretett könyvemből én idegenvezessem saját magunkat.
A vár egyébként belülről legalább annyira jó mint kintről. Kifejezetten a védelemre tervezték, állítólag 30 méter széles külső falakkal (bár ez számomra nem volt érzékelhető…), és annyi tárolóhellyel, hogy 60 lovagot akár 5 éven keresztül el tudtak látni. Egy pár órába beletelt mire akkurátusan végigballagtunk az összes folyósón, termen és terecskén. Különösen emlékezetes a kápolna, a gótikus udvar, az oszlop szoba vagy a folyosó a csatorna rendszerrel rendelkező mellékhelyiségekkel (12 db szorosan egymás mellett elhelyezett pottyantó minden elválasztó fal nélkül => akkoriban jaj volt a szégyenlős lovagoknak), de érdekes a várárok is, hiszen vízzel van tele, amit a tőlünk alig pár méterrel magasabb hegytetőről egy viaduktszerű építményen juttattak be a várba. Természetesen a kilátás sem elhanyagolható a tornyokból és teraszokról.
Miután végigjártunk minden külső és belső falat, egy kicsit felmerészkedtünk a hegytetőre is (már a várfalakon kívül) de néhány barátságtalan eb hamar visszafordított bennünket a betonútra. Mindenképpen érdemes megtenni a kb. 10 perces utat és felgyalogolni a gerincre, ahonnan kitűnő fotókat lehet készíteni a várról. Szerettük volna megnézni még lentről is a várat, de egy buszocska értünk jött, és szabályosan betuszkoltak minket, hogy vissza vihessenek Homsba. Egy kicsit ugyan tiltakoztunk, hogy mi még szeretnénk itt körbejárni egy – két dolgot, de ezzel csak azt értük el, hogy engedtek az árból és 50 fontért megszámították az utat. Egyébként figyelembe véve a turisták szinte teljes hiányát, azt hiszem elég rosszul jártunk volna ha meg kell várnunk míg megtelik a következő járat. Nagyon szimpatikus egyébként, hogy az útiköltséget nem előre kérik. Beülsz a járműbe, megalkudsz a sofőrrel a létszám függvényében, aztán valamikor később az út során egyszerűen előre adod a pénzt az útitársak segítségével, akik aztán szépen visszaadogatják a visszajárót is. Soha nem volt vita, soha nem hiányzott egy cent sem a visszajáróból és az egész valahogy olyan természetesen zajlott, ami nálunk egyszerűen elképzelhetetlen lenne. A visszaút Hamaba simán ment. Este még kipuhatoltuk, hogy mikor indul reggel busz Palmyrába, feltankoltunk olívabogyóval meg sütikkel, aztán találtunk végre egy helyet, ahol a girosz arab változatát is kipróbálhattuk. Hmm. Nem vagyok egy mimóza lélek, de a higiénia ilyen fokú hiánya bevallom teljesen elvette az étvágyam, és szerintem az ízek itt sem voltak megközelítőleg sem olyan jók mint például a görög változatnál – bár ezen a ponton én kissé elfogult vagyok. Ismét kénytelen voltam jó alaposan fertőtleníteni… Rövid séta a bazárban, majd az út során az egyetlen európai szemmel is abc-nek nevezhető bolt felfedezése után fáradtan zuhantunk a Cairo hotel kényelmes ágyaiba.


5. nap


Reggel hétkor már a pullman buszon ültünk és Homs érintésével Palmyra felé robogtunk. Jól esett egy ilyen hatalmas járművön a biztonság érzetével utazni. A táj Homs után megváltozott ahogy keletnek fordultunk, és lassan eltűntek a fák majd az egyéb növények is a szemünk elől. Lapos, unalmas, köves sivatagon zötyögtünk keresztül és bámultuk a feltűnően európai külsejű hősnőért dúló küzdelmet a szír film-ipar egyik gyöngyszemében. Elhaladtunk távolról egy elképesztően nagy cementgyár valamint a láthatóan a munkások számára épített panel lakótelep színes épületei mellett, de láttunk tevéket meg vándor arabokat is az állataikkal, amint a puszta közepén legelte(tte)k. Hogy az állatok mit ettek, azt nehéz volt a buszból azonosítani, de jobban megnézve helyenként valóban látszottak gyér fűcsomók a sárgás-barnás köves talajon. Egy idő után megjelentek a sziklás hegyek is a láthatáron, aztán még egy gyönyörű oázist és pálmaligetet is láthattunk az út mellett. Az út egy völgyet követve a sziklák közé fordult és nem sokkal később már Palmyra romjai mellett gurultunk a város felé. A pullman buszmegálló természetesen a város romokkal ellentétes oldalán volt. Igaz mi hibáztunk, mert leszállhattunk volna a minibusz állomáson is, ami tényleg közel volt a romokhoz, de ki tudta ezt előre? Az állomáson – kicsit talán túl gyorsan- megalkudtunk egy a könyvünk szerint lecsúszott közép kategóriás szállodai szobára 400 fontért egy nepperrel, ami tulajdonképpen nem is volt olyan rossz üzlet. Jól le is szúrták szerencsétlent, amikor előadta a recepciósnak(?), hogy mi mennyit is fogunk fizetni. “Büntetésül” minket is jól megvárakoztattak, és vagy fél órát csücsültünk a hallban, mire előkerült a tulaj aki végül áldását adta a tarifára. Persze a szép emlékekhez el kellett felejteni az első pillantást a szobánkra, amikor kiderült, hogy elfelejtették kitakarítani és hát az elődeink biztosan nem pedáns németek lehettek… Emlékezetes viszont, hogy a városon keresztül egy “hagyományos” szír motoros triciklin szállított minket a nepper, ami ugyan nem volt kínai mintákkal pingálva (mint ahogy Hamaban megszoktuk), de így is egy merő élvezet volt a dobozkájában kucorogni hármasban a sofőrrel, és azt lesni melyikünk hátizsákja hagyja el előbb a hátsó platót útközben.
Rövid átöltözés és pakolgatás után gyorsan elindultunk, hogy végre közelebbről is szemügyre vehessük a romokat. Szállásunk szerencsére a központban volt, nem messze Zenóbia királynő harmadik századi birodalmának fővárosától, illetve ami mindabból megmaradt. Palmyra egy a valamikori selyem út mellett található oázisra épült város. Eredetileg a karavánok adóztatásából virágzott fel, Perzsia, az arab félsziget és India között egyensúlyozott függetlenként, majd időszámításunk utáni első századtól római befolyás alá került – a második századtól a Római Birodalom kolóniája lett. Igazából a harmadik század közepe táján, a fia helyett uralkodó Zenobia királynő irányítása alatt érte el virágkorát. Hihetetlen, de Zenobia birodalma pár év alatt Antiokiától (mai dél Törökország) Egyiptom teljes területéig terjedt, legalábbis míg a rómaiak meg nem elégelték a dolgot, és 272 körül visszafoglalták a területeiket és elfogták Zenobiát is. Kicsit később jöttek az arabok, ‘megerődítették’ a Harangok Templomát és arab erődöt (Fakhredin Al Maany néven) húztak fel a hegytetőre.
Délutáni sétánk során a város romjait tudtuk részlegesen bejárni. Megdöbbentő, hogy a temérdek faragott oszlop és oszlopfő még kidőlten is milyen épségben megmaradt. Az ember azt gondolná, hogy ezerötszáz év alatt a sivatagi viharok pora lecsiszol minden éles sarkot és eltűnteti az oszlopok díszes főinek mintáit, sőt talán az oszlopot magát is. De hát errefelé minden bizonnyal nincsenek ilyen viharok… Lenyűgöző érzés a “főutcán” végig gyalogolva beleképzelni magad a korba, amikor ezek az épületek, és oszlop csarnokok még álltak, és közöttük katonák meg kereskedők sokasága rohant a dolga után. Katonát ma már nem látni, kereskedőből azonban maradt még épp elég. Ismét tapasztaljuk, hogy pang a turizmus, többször megállítanak, hogy vegyünk arab kendőt, tevegeljünk vagy csak egyszerűen hagyjuk, hogy lefényképezzenek bennünket a saját gépünkkel némi fizetségért. De az egész még nem igazán zavaró. Egyedül a romok túloldalán, az apró oszlopok között messziről kurjongatva ránk rontó, kutyákkal – pontosabban kutyaugatással- kísért, hagyományos arab(?) népviseletbe öltözött fekete képű – nyilvánvalóan gyengeelméjű – úriember tolakodó rikongatása volt kellemetlen. Miután nem fényképezkedtünk vele, és “csak úgy” sem adtunk neki baksist még tíz perc kunyizás után sem, mérgesen kiabálva öklét rázta felénk, és addig szórta ránk az átkokat míg el nem tűnt halló- és látótávolságból. Biztosan ő is egy helyi nevezetesség, vagy talán éppen a hely szelleme? A többi hasonló nevezetesség közül egyedül csak a romok mellett táborozó nomád arabbal nem sikerült összefutnunk, aki a pletykák szerint folyékonyan beszél franciául, angolul és lehet, hogy még olaszul sőt talán japánul is. És mindezt az erre járó turistáktól tanulta. Állítólag. Viszont láttuk a sátrát és a tevéjét…
Még időben sőtétedés előtt, kisebb kalandtúrának is beillő egyórás hegymászás után sikerült feljutnunk a citadellához, és tizenvalahány fontért még belépőt is kaptunk. Ez volt az első arab vár életemben, amit belülről is láttam, és azt kell mondjam hatalmas élmény volt. Látszik, hogy a várépítés fortélyait a keresztény lovagoktól lesték el. A kidolgozás viszont olyan arabosan elnagyolt lett, nem törődtek az esztétikával, nem csináltak boltíveket, magas termeket meg barokk udvart. Egyszerűen összedobálták a köveket, kiásták a járatokat, ami kellett, minden csupa szöglet meg sarok, nincs szinte egyetlen sima felület még a falakon belül sem, meg sem próbálták eltűntetni a kövek egyenetlenségeit. Bennem olyan benyomást keltett, mintha egy kisgyerek próbálta volna megépíteni játékkockákból meg gyurmából a Crac des Schevaliert. Mondanom sem kell, hogy a kilátás viszont elképesztően gyönyörű. A várban eltöltött egy óra bőven elég volt, hogy megnézzünk mindent, így záróra előtt öt perccel lefele vettük az irányt.
Korgó gyomorral indultunk neki Palmyra city-nek, hogy valami Ramadan utáni harapnivalót keressünk. Helyette találkoztunk régi magyar ismerőseinkkel! Nem is olyan nagy ország Szíria. Az első meglepetés és örömkönnyek leküzdése után együtt tettünk szert egy hatalmas szendvicsre (fejenként egyre), majd kisebb séta és bőséges élménybeszámolók után felfedeztünk egy az arab (és persze görög) területeken népszerű ennivalót, az olajos szirupos fánkot – akárhogy is hívják ezt errefelé. Miután a darab ez esetben nem bizonyult érthető mértékegységnek, fejenként fél kilo szirupos gyönyörrel távoztunk a büszke sütödéstől. A fő utca romokhoz közeli részén találtunk egy hangulatos éttermet is, ahol most már rutinosabban rendelgettünk (főleg teát). Barátaink hajszál híján kipróbálták a vízipipát is, de miután nem sikerült 100 font alá lenyomni az árakat, végül mégsem lett nyélbe ütve az üzlet. Hasonló okokból zátonyra futott jól szervezett vendéglátóink másik ajánlata is, hogy a csapat egyik hölgytagjának nemzetközi diákigazolványt készíttessenek ott helyben. Pedig egy órán belül ígérték a – garantáltan lebukás mentes – eredményt, és az ehhez szükséges fényképet is segítettek volna beszerezni. Bevallom azért nem bánkódtam, hogy most sem lett üzlet a dologból. Érdekes volt viszont a már az utcán folytatott beszélgetés, melynek során arab ‘ismerősünk’ hosszan, de azért kultúráltan kifejtette, hogy miért is jobbak az európai nők az ágyban. Különösen a német hölgyek tettek rá komoly benyomásokat e téren. Ma egyébként nem volt szerencséje, mert nem sikerült kiterjesztenie nemzetközi tapasztalatait Európa keleti vidékeire… Állítólag.
Az este többi részére már csak egy rövid séta maradt a néptelenedő utcákon és a záró üzletek között, majd egy alkalmi gyümölcsvásárlás a kiürülő piacon, aztán szirupos fánkjaink maradéka mellett végre nyugovóra tértünk.


6. nap


Könyvünk ajánlását követve napkelte előtt pár perccel ébredtünk, de szerencsére sikerült gyorsan túltenni magunkat az extrém-korai ébredés okozta sokkon, hogy még a nap felbukkanása előtt kiérjünk a terepre. Ha valaki a sivatagi éjszakák dermesztő hidegéről olvas, feltétlenül higgyen el minden szót. Hiába vettem magamra az összes pulóverem, a metsző hajnali szél alaposan megborzongtatta a csontjaim. Még a fényképezőgép is kiesett a kezemből, ahogy próbáltam beállítani egy automata exponálást. Ennek ellenére csak azt tudom mondani, hogy a látvány megér minden szenvedést. A felkelő nap gyönyörű arany színbe öltözteti a tájat, kiemel minden követ és oszlopot, és a templom elől csodálatos látványt nyújtanak a romok a citadellával a háttérben. Meglepve tapasztaltuk, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik vették a fáradságot, hogy saját szemükkel lássák ezt a lenyűgöző látványt. A tucatnyi kószáló turistán kívül természetesen megjelentek az árusok is. Mai bevételükhöz egy piros-fehér kockás arab kendővel járultunk hozzá. Nem, a tevegelős fényképet továbbra is szabotáltuk (szegény teve, ebben a hajnali hidegben)! Miután a nap feljebb kúszott, ballra, a romokon túl elszórtan épített temetkezési tornyok (tomb) felé indultunk. Így szépen megnézegethettük mindazt a városból, amit tegnap kihagytunk. Legjobban az apró kis aréna maradványai tetszettek. A tombok egy picit messzebb voltak mint gondoltuk, de legalább kimelegedtünk picit mire az elsőhöz odaértünk. A bejárat le volt zárva. Aztán a következőnél is, de utána találtunk többet, ahol szabadon bejuthattunk, csak ehhez általában fel kellett másznunk egy emeletnyit a külső falon. Egészen kalandos volt a dolog, ezek a tornyok olyan 8-10 méter magasak, több emelettel. Az emeletek között általában nincsenek már meg a lépcsősorok, így falról falra lépkedve tudják a bátrabb kalandorok meghódítani az egyes szinteket. Kilátás csak a lőrés-szerű keskeny nyílásokon van, de az nem is olyan rossz. Múmiát nem találtunk, csakúgy mint egyéb érdekességet a tetemeknek/koporsóknak kialakított helyeken meg az egész belső építményen kívül. Egy túrát azért megér, és ráadásul innen egész más arcát mutatja a citadella és a romok is. Innen sem tudtunk azonban megbizonyosodni, hogy az előző nap észlelt a városon túli csillogó felület tényleg egy tó-e, vagy csak egyszerűen délibáb.
A romokon újra átvágva gyorsan visszaértünk a városba, és most már gyalogosan tettük meg az utat a pullman buszállomásig. Itt előre kell megváltani a jegyeket, de mivel több busztársaság is üzemeltet járatot, nem árt kipuhatolni melyik indul előbb. Nekünk még fél órát sem kellett várni és már buszon ültünk Damaszkusz felé. A busz most majdnem tele is volt. Amikor felszálltunk nem is láttunk kettes helyet üresen, és már el is kezdtünk lepakolni két egymástól nem túl távol lévő szabad helyre, amikor az egyik mellől némi korholás meg egy tockos után szégyenkezve pattant fel egy 15-16 éves fiú, hogy átadja helyét a megfáradt vándoroknak (ezek voltunk mi). A mögötte ülő idősebb úr nevelte ilyetén a szír ifjúságot az utazók és az idősebbek iránti tiszteletre. Miután gondosan megköszöntük mindkettejük jóságát, csendben konstatáltuk, hogy bizony nagyon sok dolgot tanulhatnánk mi Európában ettől a néptől. Valahogy olyan jó érzés volt látni, mennyire működik még az összefogás ebben a társadalomban, mekkora hagyománya van a tiszteletnek, az egymás, és általában a rászorulók megsegítésének. Kifejezett felüdülés volt a mai magyar törtető, egymást eltipró (anti)kultúra után.
A több mint három órás út zömében eseménytelen volt, de teát és bonbont azért kaptunk. Érdekes volt, ahogy a kősivatag lassan füves pusztaságba váltott, egyre több lett a cserje és aztán néha fa is, elhagytunk jó pár – zömében ipari – várost is. A vége felé teljesen tele lett a busz, de álló utas nem volt. Többen megszólítottak minket, és egy újság címlapját lobogtatva nevetgélve kérdezgettek mit is szólunk mi ‘nyugatiak’ az iraki harcokban előző nap lelőtt amerikai helikopter fényképéhez. Egyértelmű volt, hogy ők kisebb győzelemként ünnepelték meg a dolgot. És ezt az utóbbi napok történései óta én is sokkal jobban megértettem.
Buszunk időben megérkezett Damaszkus Harasta állomásra. Damaszkusz külső részei a várakozásainknak megfelelően elég lehangolóak, és ebből a képből az állomás sem lóg ki túlzottan, bár ilyet azért egy sor magyar városban is láthatunk. Terveink szerint rögtön indulnánk tovább Dar’a felé, de ehhez valahogy el kell jutnunk a Baramke pályaudvarra, ami viszont valahol a város közepén, vagy inkább túloldalán fekszik. Gondoltuk, hogy nem lesz nehéz taxit találni, de azért arra a rohamra nem számítottunk ami a buszról való leszálláskor fogadott. Miután egyedül mi voltunk láthatóan fizetőképes nyugati turisták, az egész, jó részt üres pályaudvaron, a nyilvánvalóan jobb időkre méretezett damaszkuszi taxis társadalom sáska hadként rohant meg minket egy zsíros délutáni fuvar reményében. Az egészből csak arra emlékszem, hogy vagy ötven (!) hangosan kiabáló és alkudozó arab között kellett letornásznom magam a busz lépcsőjéről. Elindultam volna a hátizsákomért, de egyszerűen képtelenség volt áttörni a gyűrűjüket. Egymást túlordítva ajánlkoztak, hogy majd ők elvisznek minket Baramkéra, de akár a holdra is, és pillanatok alatt elszakítottak a társamtól, akit a maradék 25 ember győzködött pár méterrel arrább. Az ár egyébként 250 fontról indult. Mi a térkép alapján megbecsült távolságból kb. 30 fontra saccoltuk a fair díjat, de jó előre megbeszéltük, hogy 100-nál semmi esetre sem adunk többet. Látszott, hogy kartellel van dolgunk, mert egy-egy kósza kétszázas ajánlaton meg egy gyanús százason (rutinos rákérdezésnél kiderült, hogy természetesen fejenként értette a jó szándékú sofőr) kívül nem tudtuk lejjebb alkudni az árakat. Igazából akkor keményítettem be mikor megláttam, hogy egyikük kicibálja a hátizsákom a buszból és félrehúzza a tömegtől – utólag már teljesen biztos vagyok benne, hogy puszta jó szándékból, segítőkészen tette a dolgot, de akkor ott ezt máshogy értelmeztem. Lényeg az, hogy most már kissé agresszívabban, a tolakodókat ellökve magam elől kitörtem a gyűrűjükből, felkaptam a zsákom és odaküzdöttem magam a társam mellé. El is határoztuk, hogy kigyalogolunk a pályaudvarról és a jól bevált gyakorlat szerint pár száz méterrel arrébb próbálkozunk. Épp a ‘kitörésre’ készültünk, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a fejek felett benyúl és megütögeti a vállam. Egy óriás volt, és angolos nyugalommal azt mondta: “OK, hundred”. Igen, összesen. Majd átlépett egy pár ember felett, felkapta a zsákomat és utat nyitva a most már szabályosan őrjöngő taxisokon keresztül a saját kocsijához vezetett minket. Gyorsan beültünk, és megszeppenve figyeltük, ahogy kint a dolog majdhogynem tettlegességig fajul. A leghangosabban hőzöngők körbevették barátunk, aki szerencséjére kb. két fejjel magasodott föléjük, és valami fajta lökdösődést is látni véltünk. Azt hiszem végül puszta testi fölénye miatt úszta meg a dolgot, és tudott minket kb. negyed óra alatt Baramkéra juttatni. Baramke még a Harastanál is lepukkantabb, tele meglehetősen rossz állapotú mikro- és minibuszokkal. Örültünk amikor a szokásosnál kissé kevésbé készséges útbaigazítás után végre megtaláltuk a Der-a járatot. A szakadt fehér buszocska perceken belül szépen megtelt, és már úton is voltunk kifele a városból. Egy az út mellett heverő döglött tevén kívül nem sok látványosság akadt. A városból kiérve feltűnően kevesebb viszont a szemét mint az északabbi vidékeken, sőt a földeket errefelé általában művelik, amitől még jobb az ember közérzete.
Dar’a Szíria legdélibb városa, sokan utaznak át itt Jordánia felé, a határ akár gyalog is elérhető távolságra van. Mi itt akartuk eltölteni az éjszakát, mert innen csak kb. 30km-re van holnapi úticélunk: Bosra. A város maga meglepően rendezett, a fehérre pingált útpadkák és a pálmafák kifejezetten kellemes hangulatot árasztanak. A kedvenc útikönyvünk által ajánlott hotel nevét mondogatva letettek minket egy főutcának látszó út sarkán, ahonnan gyorsan begyalogoltunk a ‘központba’. Sajnos hamar kiderült, hogy a jó árakkal és elviselhető színvonallal kecsegtető szállást már rég bezárták. A környéken senki nem is tudott mást ajánlani. Az út során először hibázó könyvünk (igaz nem a legfrissebb kiadást forgattuk) felsorolt még két hotelt, mindkettő szerencsére a közvetlen közelben volt. Az első egy 400 fontos ajánlat volt, és kb. úgy nézett ki mint egy nagyon-nagyon lepukkant fiú kollégium barbár hordák általi többéves megszállás után. Málló vakolat, koszos falak, szakadt huzatok, poros, foltos párnák, koszos takarók; és volt külön fürdőszabánk is: centiméteres zsír és sárga kosz a fürdőkádon meg a mosdón, a pottyantós WC-t sem takarították már pár éve, ja és persze víz sem folyt a csapokból. Szörnyülködve siettünk faképnél hagyni a pápaszemes és nagyon kelletlen recepciós fiút. Miután ő kivételesen tűrhetően tudott angolul, nem tudtam megállni, hogy udvariasan ki ne fejezzem felháborodásomat, hogyan lehet ezt a helyet hotelként reklámozni…
Utolsó esélyünk egy drága hotel maradt, ami a könyv szerint 60USD-ért kínált kétfős minőségi szállásokat. Kisebb kutatómunka után sikerült ráakadnunk a meglehetősen rafináltan elrejtett lépcsőházra, ahol aztán gyorsan kiderült, hogy csak 8 személyes apartmanjaik vannak kb. 30USD/fő áron, de hát ahhoz mind a nyolc helyet ki kellene fizetnünk. Miután ez több volt mint a teljes úti büdzsénk repjegyestől, amúgy meg bőven délután hat után jártunk már, nem igazán maradt más választásunk, mint visszamenni a nyögvenyelős pápaszemes kollegához, és szállásért kuncsorogni. Élvezte a helyzetet… Jogosan. Előre kérte a 400 fontot, ami szerintem itt már sértés számba is mehet. De amikor ezek után szemrebbenés nélkül baksist kért a szobakulcsért(!) hasonló higgadtsággal elhajtottam melegebb éghajlatra.
A fő utca egyébként tele volt mindenféle árussal, zöldségtől az arany ékszerekig, úgyhogy érdekes sétát tehettünk még sötétedés előtt. Összeismerkedtünk egy csilei sorstársunkkal is, aki (nagyon)korai nyugdíjas éveit tölti utazgatással. Ő is beérte a szemben lévő szobával, mint később kiderült. Igen sokat próbált utazó lehetett, mert még melegvízért is reklamált… Séta közben találtunk egy KFC jellegű gyorséttermet is, ami minden kétséget kizáróan jelezte, hogy errefelé sokkal nyugatiasodottabb emberek élnek. Talán Jordánia közelsége okozza? Az étteremben összeismerkedtünk egy pár szimpatikus fiatal sráccal, az egyik egy közeli faluba meg is hívott minket magához éjszakára, miután elmeséltük hol lakunk. Persze nem mertük elfogadni a nagylelkű ajánlatot, mondván már úgyis kifizettük a 400 rugót a szállásra. A vendéglői körülményekre tekintettel a csirkefalatokat inkább ‘haza’ vittük. Aznap persze el is fogyott a teljes fertőtlenítő készletünk.
Este viszont egy nagyon jó sétát tettünk, megnéztük Szíria legidősebb mecsetjét, és bejártuk a városka széles, de nagyon kellemes hangulatú utcáit. Jó volt belesni a házakba az ablakokon vagy a nyitott ajtókon, hallgatni a gyerekek játszadozását. Betértünk egy gyönyörű és még a magyar viszonyokat tekintve is első osztályú cukrászatba is – ilyenből egyébként többet is láttunk – de a darab mint mértékegység itt sem működött. Hiába ragaszkodtunk hozzá, hogy kifizessük, az eladó nagyon kedves természetességgel becsomagolta nekünk a kiválasztott két-két süteményt és ajándékként élvezhettük a pisztáciát meg a szirupos mogyorót (ezúttal ellenőrzötten proteinmenteset!). Tényleg szenzációs édességeik vannak!


7. nap


Bár az éjszakai alvásunk tökéletességét korlátozta a félelem, hogy némileg kilógunk a szorosan becipzározott hálózsákunkból (vagy épp bemászik mellénk valami) azért reggel pihenten vágtunk neki a városnak, és hét körül már úton is voltunk Bosra felé. Mikor a minibuszunk megállt tankolni, alkalmunk volt utána számolni, hogy errefelé 7 forintnyi szír fontért adják a benzin literét. No comment.
Bosra közepes nagyságú település, láthatóan mindenkit hazaszállítottunk, mert vagy negyed órát keringtünk az utcákon, mire a végállomásra, a romvároshoz értünk. Bosra egy igazi ősi város, már i.e. 1400 évekből fennmaradt írásokban említik. A ma látható műemlékek zöme a római birodalmi évek alatt jött létre, a második században épült pl. a gyönyörű római színház, ami állítólag az egyik legjobban megőrzött ilyen építmény a világon.
A buszról leszállva rögtön megpillantottuk az erőd fekete falai és bástyái között a bejáratot, melyet természetesen Nagy Testvér több méteres mosolygós színes posztere őriz. A citadella – vagy annak maradványa – első látásra kívülről nem tűnik különösen nagy jelentőségűnek, hiszen nem hegyre épült és nem érnek égig a falai. A belépő kifizetése és a csomagok lepasszolása után (együtt kb. annyiba került mint nálunk egy olcsóbb csomagmegőrző óradíja) rögtön az építmény belsejébe jutunk, első utunk a sötét, labirintushoz hasonlító, és éppen renoválás alatt álló folyosókon és termecskéken keresztül a híres római színházba vezet. Egyedül vagyunk. A színház lenyűgöző, hatalmas, és az ember pillantok alatt évszázadokat utazik vissza a múltba. Állítólag 15000 férőhelyes (ami azért nekem kicsit hihetetlennek tűnt egész addig míg meg nem próbáltam lefényképezni – sehogyan sem fért ugyanis bele a képbe a nézőtér és a színpad egyszerre). A nézőtér olyan meredek, hogy pl. Magyarországon már csak nagykorú felügyelete mellett korlátok beépítésével és 18-as piros karikával lenne látogatható.
Az akusztikája egész egyszerűen fantasztikus, ki is próbáltuk párszor a színpadról is meg a nézőtér tetejéről is. Körbejártunk a falakon, megnéztük közelről a szépen faragott kődíszletet a színpadon (ami lényegesen világosabb kőből készült mint a színház többi része) és időközben még pár kószáló turistát is láttunk. A legfelső sor gyakorlatilag az erőd falának magasságával esik egybe, mindenképpen érdemes a falakon is körbe járni, megnézni a nyílt-téri múzeum szobrait és a mozaik képeket a túloldalon. Szépen megfigyelhető ahogy a római kori színházat körbeöleli a középkori vár, védve és egyben elzárva azt a külvilágtól. Szépen látszik a környező város híresen régi minaretjeivel, de sokkal jobb a másik oldalra nézni, ahol az ősi város fekete falai és oszlopai borítanak mindent. A látvány lenyűgöző. Ameddig a szem ellát fekete kőből épült házak, mecsetek, fürdők és oszlopcsarnokok romjai láthatók. Nem várt fénypontja ez az utunknak, olyan mintha egy másik világba jutottunk volna a kapun belépve.
Legnagyobb megdöbbenésünkre felfedezzük, hogy a romok egyike-másika újra használatba került, rikító kékre pingált ajtókat és ablakkereteket látunk, az egyik távolabbi ház előtt egy kisteherautó áll, és gyerekek ugrálnak körbe. A helyiek valószínűleg a nyomortól ösztönözve egyszerűen újra birtokba vették a még viszonylag épen maradt épületeket, és szépen beköltöztek a műemlék romváros közepébe! Ezt látnunk kell közelebbről is! A falakról lekecmeregve elindultunk felfedezni a füstös fekete kövek birodalmát. Már a kövek színét is nehéz leírni, hiszen nem is igazából fekete, hanem mintha a vöröses alapszínre ülne rá egy füstszerű fekete bevonat, aztán közelebbről kiderül, hogy bizonyos kövek feketék, de azért van vörösesbarna vagy szürkés vörös is köztük – több mint érdekes. Bárhova szabadon kószálhattunk, felmásztunk több magasabb építmény tetejére a kilátásért, de senki nem szólt ránk – ezért cserébe viszont nem is találtunk egy árva feliratot vagy útba igazító táblát sem, tehát megint kedvenc könyvünk tökéletes útmutatására hagyatkoztunk. Mindenfele oszlopok, boltívek, aztán találunk egy diadalívet is (Nabatian Arch?). Felfedezhető (legalább) egy főutca is, és több mecset, amik könyvünk szerint ebből vagy abból a szempontból egyedülállóak a világon. De ez szinte jelentéktelennek tűnt azokban a pillanatokban. Az egész úgy volt csodálatos ahogy volt. Kószáltunk vagy másfél-két órát, egy fürdőben találkoztunk egy idős önkéntes idegenvezetővel, akit annyira megsajnáltunk, hogy hagytuk hadd mondja el mire és hogyan használták a fürdőket – néha kijavítgattuk hibás angolját és kiegészítettük az elmondottakat a Hama-i fürdőben tanult dolgokkal, amire ö csak meglepetten összehúzta szemöldökét. Viszont nagyon örült a fejenként 15 fontnak. Bekukkantottunk a lakott épületekbe is, találkoztunk már-már bántóan agresszív kolduló gyerekekkel is, de látva szerencsétlenek életkörülményeit, el is költöttük összes aprónkat – beleértve még a magyar forintot is.
Hatalmas élményekkel gazdagodva déltájban aztán magunkhoz vettük csomagjainkat és nekiálltunk buszt keresni Damaszkusz felé. A szokásos kérdezősködés most is hamar eredményre vezetett, viszont kb. tíz perces séta után találtuk csak meg a buszállomást, ahonnan alig fél órával később szerencsére légkondicionált pullman indult Damaszkuszba. Gyönyörű meleg napsütéses napunk volt. A maradék időt a helyi emberekkel és gyerekekkel ismerkedve töltöttük el.
Nagyon gyorsan visszaértünk a világ legősibb városába (i.e.Damaszkuszba), és miután nagy keservesen sikerült megtalálnunk a térképen hol is tett minket le a busz, zsákkal a hátunkon elindultunk a könyvünk szerint turisták között messze földön híres Hotel Al Haramain felé. Ennyire már régen tévedtem el életemben (utoljára talán Hamaban…), viszont megnéztük a madárpiacot, a vasútállomást és a damaszkuszi belvárost.
Hihetetlen volt a tömeg a járdákon, a hatsávos utakon pöfögő jobbára matuzsálemi korú autók okádták a füstöt, így igazi nagyvárosi kalandtúra élménnyel gazdagodtunk. Miután tévedésből felmásztunk egy kelmefestő padlására is, (eléggé meglepődött az ürge, de nem csoda) nem messze a szomszéd hasonló épületben ráleltünk a haramiák hoteljére. Jópofa lobby része volt, családias hangulattal, és pár fiatal zsákos turistával. Legjobb azért mégis az volt, hogy ingyen otthagyhattuk a csomagjainkat a hallban. És otthagytuk. Senki nem kért, és senki nem adott garanciát, mégis biztosak voltunk benne, hogy amikor visszajövünk semmi sem fog hiányozni a zsákokból (sőt abban is bíztunk, hogy nem is fog belekerülni semmi). Irány Damaszkusz!
Azért zsák nélkül szebb az élet, és Damaszkusz tömött utcái is vidámabban abszolválhatók. A forgalom elképesztő mértékű, a széles egyirányú utcákon helyenként hét autó szélességben dübörögnek a felerészt sárga taxikból álló nálunk már veteránként besorolandó járművek. A kipufogó füst fojtogató, és sokkal büdösebb mint idehaza, és meglepődve tapasztaltuk, hogy a járdákon legalább akkora volt a tumultus mint az úttesten. Mindennek ellenére meg van ennek a helynek is a maga varázsa.
Első utunk természetesen a városfal felé vezetett, ami – főleg Palmyra meg Aleppo után – azért elég nagy csalódás volt a maga szolid (kb. 8-10m) magasságával. A bástya-szerű kapuk, arabul Bab-ok azért szépek voltak. Innen pár sarokkal arrább megtaláltuk a híres souq Al-Hamidieh-t, ami vélhetően a leghíresebb bazár Damaszkuszban. Tulajdonképpen hatalmas, fedett folyósok/csarnokok láncolata ez, persze beleértve a környező utcákat is, melyben az árutípusok csoportosítva azonos területen találhatók. A fedett részek belmagassága hatalmas, szerintem a városfal magasságát elérő, a “plafon” tulajdonképpen acélból van, helyenként üveggel, de sokszor egyszerűen kisebb-nagyobb lyukakkal biztosítva a világítást. Ez adja a hely különleges hangulatát. Nyilvánvalóan nem a legolcsóbb bazár Szíriában, de a kínálatra valószínűleg nem lehet panasz. Nagyon sok és nagyon szép arany ékszert találtunk, meg persze az összes többi piaci kelléket, mint szőnyegek, terítők, ruhák, stb. Sajnos ekkorra már jócskán benne voltunk a délutánban, így próbáltunk a lehetőségekhez képest gyorsan eljutni a központi mecsethez, úgy, hogy közben az ajándékvásárlási kötelezettségünknek is eleget tudjunk tenni. Miután vásárlás terén valahol a reménytelen és a tehetségtelen között vagyok, eléggé nyomasztott ez a feladat. Később, szinte már a mecset oldalában, nagy nehezen sikerült szert tennem egy szép barna bőr pénztálcára, amin a mecset képe látható – azóta sem használja a megajándékozott -, így ez a probléma megoldódott.
A bazárból hirtelen kibukkantunk egy aprócska térre, amin egy gyönyörű diadalív maradványai álltak, (az egész szinte fényképezhetetlen, annyira kicsi a tér), amin túl végre megpillantottuk a mecsetet (Omayyad Mosque), a muszlim világ egyik legidősebb és legszentebb épületét. Állítólag innen származik a köralapú minaret és a patkó szerű boltív ‘receptje’. Eredetileg itt egy keresztény templom állt, amit a muszlimok finoman fogalmazva kissé átépítettek a hatszázas évek végén, bár a történetnek van más értelmezése is, ami a keresztény templom építését helyezi egy már meglévő muszlim uralom ideje alá. Végül is teljesen mindegy, lényeg az, hogy maga a mecset gyönyörű. Hatalmas falakkal, gyönyörű boltíves bejárattal, kívül-belül díszes mintákkal vitán felül a legszebb mecset amit láttam. Kár, hogy a tér zsúfoltsága miatt nem lehet rálátni az épület egészére, és így részenként kell megnézni, majd összerakni fejben a látványt – ha jól emlékszem, három minaret is van a falakhoz építve, és mindegyik nagyon szép. Sajnos pár perccel a zárás előtt (Ramadan…) értünk oda, így nem maradt túl sok időnk a belső látványosságokra. Azért sikerült körbepillantani, és miután cipőnket otthagytuk a többi kb. 150 pár lábbeli között, be is léphettünk a belső térbe. Gyönyörű boltíves falak, egy zöldes és sárga (drága?)kövekkel díszített oszlopokon álló furcsa épületecske (asszem ez volt a kincstár) és a díszes imádkozófal(?) tett ránk mélyebb benyomást. Ja és a padlót borító szőnyegek közül bármelyiket boldogan elfogadtam volna a lakásomban.
Visszafelé menet ismét megcsodálhattuk a hihetetlen szervezettséget, amivel az árusok pillanatok alatt eltűnnek az utcákról az imám hangjára. Mire kiértünk a fedett részből már csak két három megkésett kereskedő sietett az imént még túlzsúfolt utcákon, így immár szabadon megcsodálhattuk a hátrahagyott szemét mennyiségét, és a városközpontokban számunkra szokatlan, végletekig lerobbant düledező épületeket, amikből rögtön a piac sarkánál találtunk egy párat. Ha nem tudtuk volna, hogy arab országban vagyunk igen csak sietősre vettük volna a léptünk, hogy kijussunk ebből a magyar szemmel igen csak ‘bicskásnak’ tetsző környékről. De ott, akkor, persze nem éreztük szükségesnek, hogy a hátunk mögé pislogjunk. Most természetesen a gyorsétkezdékben sem kellett volna sorban állni, amik meglepetésre nyitva voltak.
A ránk szakadt nyugalomban még egyszer körbe jártuk a városfalat, ami igen hangulatos séta, majd lassan elindultunk a hoteltől az ellenkező irányba. Itt már nem figyeltük az utcaneveket, csak arra vigyáztunk, hogy majd visszafele is megtaláljuk az utat, következésképp nem tudom megmondani, hogy hívták ezt a részt. Átvágva egy pár forgalmas úton, ráakadtunk egy dombon felfele vivő sétáló és bevásárló utcára – valószínűleg a pesti Váci utca (egyik) damaszkuszi megfelelője lehetett. Ez a rész kifejezetten európai (mediterrán) hangulatot árasztott, ezernyi kisebb-nagyobb bolttal, üzlettel és színvonalas kirakatokkal. Mintha mondjuk Athénban jártunk volna. Közben besötétedett, és a tömegek visszatértek az utcákra. A hangulat láthatóan és számunkra is érezhetően ünnepi, mondhatnám “farsangi” volt. Az utca végén ücsörögtünk és nézelődtünk még egy fél órát egy nagyon szép parkban, próbáltuk jó mélyen elraktározni magunkban ezt a csodálatos szír hangulatot. Visszatérve a dombról beültünk egy szimpatikus kis étterembe egy kis terecskén – volt ott vagy három négy hasonló étterem szorosan egymás mellett. Dugóra ettük magunkat mindenféle sült húsból, zöldségből meg egyéb nehezen beazonosítható kajából, hiszen el akartuk költeni a maradék szír fontot. Nem volt rossz, de valahogy ez az étkezés sem hozta az arab kultúrától remélt kulináris élvezetet, a fűszerezés inkább csak középszerű volt. Lehet, hogy csak most sem volt szerencsénk???
Már csak az volt hátra, hogy gond nélkül begyűjtsük csomagjainkat, és fogjunk egy taxit, aki így este 10 tájban hajlandó kivinni minket a reptérre. Miután az étterem árait kicsit alulbecsültük (kb. 300 fontot hagytunk ott), keményen kellett alkudni, hogy a maradékért kijussunk a reptérre.
A reptéren természetesen találkoztunk régi ismerőseinkkel, akik a hajnal három órai becsekkolásig érdekes történetet meséltek a szír emberek becsületességéről és az utazók iránti barátságáról. Történt ugyanis, hogy mikor el akarták hagyni Palmyrát, az egyik busztársaság jegyüzére rábeszélte őket, hogy vegyék meg a jegyet mert mindjárt itt a busz. Fizetés után az a busz nem jött (kiderült, hogy majd csak két órával később jön), jött viszont egy másik társaságé. Ők meg hiába kérték vissza a pénzüket, hogy akkor inkább a másik busszal mennek. Szinte lincshangulat alakult ki a jegyüzér körül az állomáson, a szír utasok és a többi árus mélységesen szégyellte a dolgot. Végül a busz egyik utasa ragaszkodott hozzá, hogy megvegye a jegyet a négy átvert magyarnak Damaszkuszig. Ez azért nem kis pénz az ottani viszonyok között, de hát a becsület úgy látszik ott ennél tényleg többet ér…
Találkoztunk még egy másik zsákos csoporttal is, akikkel bár egy gépen is érkeztünk, valahogy akkor nem futottunk össze. Őket már érkezéskor ‘behálózták’ és egy élelmes vállalkozó (ha jól értettem) fejenként 400USD-ért 7 napos all inclusive országnézésre vette rá őket. Jártak Libanonban is (plusz 40USD vízum) másfél napra, sőt még éjszakai bárba is elvitte őket vezetőjük. Ennek ellenére volt egy olyan érzésem, hogy mi talán sokkal többet láttunk az igazi Szíriából, és több olyan élménnyel gazdagodtunk, amit soha nem fogunk elfelejteni életünkben.


A hét nap egyenlege


– megismertem egy újabb gyönyörű országot
– tökéletesen megváltozott az arab társadalmakról alkotott világnézetem, megtanultam becsülni az arab kultúrát
– megtanultam az igazi arab számokat (ők nem az 123456789-et használják!)
– Elköltöttem 100 USD-nek megfelelő szír fontot, ami minden költséget fedezett tokkal vonóval! (plusz Malév repjegy)
– elfogyott 1,5 liternyi tsipuro-m (ez kb. 5 évnyi átlagos alkohol fogyasztásomnak felel meg)
– megtapasztaltam, hogy a kosz/ higiénia hiánya/ igénytelenség tanulható és megszokható (bár azért ezzel a tudással inkább nem élnék)
Nagyon jól éreztem magam, alig várom mikor tudok újabb arab országot meglátogatni.


Schmidt István


A szerző írásai Az Útikalauzban

Schmidt István: Aleppo, Hama, Serjilla, Homs, Damaszkusz – Szíria – 2003

Schmidt István: Belgrad-Nis-Szofia -Thessaloniki- Volos – 2003

Schmidt István: Olympos, Görögország – 2006


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Schmidt István: Aleppo, Hama, Serjilla, Homs, Damaszkusz – Szíria – 2003" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár