Dr. Székely Ildikó: Siem Reap, Phnom Penh hátizsákkal, saját szervezésben – Kambodzsa – 2013
Az ország kulturális öröksége és nyomora kézzel fogható közelségből – tapasztalatok, információk helyekről, árakról, ételekről, mindez szép és érdekes képekkel illusztrálva
Érdekes utunk volt 2013 márciusában ebben a szép, ámde nagyon szegény országban – mondhatni egyik szemem sírt a másik nevetett az utazás során.
Thaiföldről érkeztünk (útibeszámoló ott), ahol helyi vonattal 3. osztályon utaztunk Aranyaprathet állomásig (az utazás ára 48 THB, megközelítőleg 7 órán át tart és szinte biztos, hogy nem a kiírt időre érkezik- utazásunk előtt egy THB 7.2 HUF volt).
Az utazás előtt mindenféle blogon, fórumon és weboldalon elolvastam a határra vonatkozó ismertetéseket, átverések leírását és javaslatokat, így elektronikus vízummal és a határátkelő különféle épületeit és kritikus pontjait ábrázoló nyomtatott térképpel felszerelkezve érkeztünk (a külügyi minisztérium honlapján megrendelve 56 USD -be került kettőnknek a vízum, amiből 6 USD a bankkártyával való fizetés miatt vonódott le; az kifizetéstől számított kb. 16 óra múlva megjött emailben a kész vízum).
A vonatról leszállva szédelegtünk néhány percig az állomás körül, mivel azt olvastam az interneten, hogy egy 7 Eleven bolt mellől indulnak kisteherautók a határhoz, de nem találtunk 7 Elevent, így megkérdeztünk egy tuk-tukost, hol találjuk. A válasz természetesen az volt, hogy kilométerekkel arrébb találjuk csak ezt a boltot, ami nyilván nem volt igaz, de végül lealkudva 80 THB-ra az árat (200-ról indultunk ha jól emlékszem) kértük, hogy egyenesen a határhoz vigyen. Néhány percnyi utazás után a tuk-tukos megállt egy udvaron egy épület előtt és közölte, hogy megérkeztünk (gondolom, a vízum-maffia épülete volt, de meg sem néztük). Az épület mellett elhaladva (miközben kitartóan, ámde sikertelenül próbáltak minket az épületbe terelni ) és még kb. 300 métert gyalogolva végül megérkeztünk a thai határ épületéhez. Itt jó félórányi sorban állás után kiléptünk Thaiföldről és átértünk a senki földjére, ahonnan úgy közlekedtünk, mintha teljesen megsüketültünk volna, senkinek nem válaszoltunk, csak mentünk előre (jó néhány “helló, vízumot itt kell kérni” vagy “nem jó irányba mész” bekiabálás kíséretében).
A hídon átérve elhaladtunk a valós vízumot adó épület mellett (az út jobb oldalán), ahol látva a nem kevés embert, örültem, hogy megelőztük ezt a 35 fokban való kb. 2 órás sorban állást. Majd kaszinók következtek és különböző árusok – fillérekért lehet vásárolni tőlük. A kambodzsai határátkelő épülete (amit inkább bódénak neveznék) a legutolsó kaszinó után az út jobb oldalán található. A határőrök az ablak mögött ülnek, a tömeg az ablakok előtt sorban állva kitartóan vár a hőségben, hogy sorra kerüljön. A tömeges ájulást elkerülendő egy ventilátor mozgatta a hihetetlenül fulladt levegőt, de ez nem sokat segített a tömegen és az ügyintézés sem zajlott túl kapkodva. Minden belépőnek ki kell töltenie a belépő papírt és mind a tíz ujjunkról ujjlenyomatot vett a barátságosnak éppen nem mondható hivatalnok (a határ egyébként 7.00 és 20.00 között tart nyitva).
Amint kiléptünk a határról, egy kedves fiatalember csapódott hozzánk, hogy elmagyarázza, amit egyébként is tudtunk, méghozzá, hogy ingyenes buszjárat jár a 6 km-re elhelyezkedő Tourist Passenger International Terminal-hoz (az öltözete megfelelt az interneten leírtaknak – fekete nadrág és bézs felső+ kitűző, amin a feliratot nem tudtunk kibogarászni , csak ezért álltunk vele szóba). Pár perc múlva érkezett is a busz (múzeumba illő darab és nagyon csodálkoztunk, hogy még működik), és elvitték valamennyi várakozó turistát az említett épületig. Itt a fent említett fiatalember egy pénzváltó ablak előtt elmagyarázta, hogy váltsuk át valamennyi megmaradt thai bhatunkat helyi pénzbe, mivel előírás szerint nem lehet nálunk más ország pénze, és ráadásul Kambodzsában csak a helyi pénzzel lehet vásárolni. Mikor látta, hogy senki nem harap rá a pénzváltás lehetőségére, külön-külön is megkérdezett mindenkit, hogy nincs-e thai bhatja- furcsa módon senkinél nem volt… Majd saját magukat meghazudtolva előadták, hogy amennyiben busszal szeretnénk menni, az 9 USD-be kerül (nem rielbe, ami a helyi pénz és amiben elvileg az árak vannak), de meg kell várni, hogy 40 ember összegyűljön és megteljen a busz, míg kisbusz esetén ugyanez csak 10 USD és 9 embernek kell összegyűlnie. Természetesen mindenki utóbbi utazási módot választotta, és révén, hogy immár időközben 12-en gyűltünk össze, ez sem jelentett problémát, mindannyiunkat bepréseltek a csomagokkal együtt- különböző beépített ülések kerültek elő furcsa helyekről. Indulás előtt még a kedves fiatalember, aki előzetesen “útbaigazított” mindenkitől megkérdezte, nem-e adnának neki 1-2 dollárt a kedvességéért. (1 USD 4000 Riel volt az utazásunkkor).
Három órán át utaztunk így Siem Reap városáig koszosan, izzadva, de jókedvűen cseverészve a többi turistával. Volt itt Portugáliából, Olaszországból, sőt Brazíliából származó vállalkozó kedvű utastársunk is – utóbbiak 34 órája voltak úton. Útközben néhány helyen láttunk az útszéli fekete pocsolyákban halászó helyieket és az oly jellemző csontsovány teheneket – állítólag valamilyen parazitás betegség miatt fogynak le ennyire. A határon átkelve szembetűnő volt a Thaiföldtől való eltérés, ugyanis itt nem láttunk madarakat repülni, bármennyire is néztük. Ámbár az út mentén elszórt szemét mennyiségében nem volt nagy eltérés. Siem Reapban a kisbusz letett minket egy udvaron, ahol természetesen a tuk-tukosok fogadtak. Elgyalogoltunk a következő sarokig, mivel nem akartunk a busz-maffiával szerződött tuk-tukosokkal utazni, és az út szélén álldogálló tuk-tukossal utaztunk a hotelünkig 3 USD áron (mint utólag kiderült, ez is eléggé drága fuvar volt).
A hotelünk a belvárosban volt és sok szempontból még meg is haladta a várakozásainkat, négy csillagos ellátásban volt részünk az itthoni ár töredékéért, két medence, ingyenes internet, tágas, tiszta és jól felszerelt szoba és nagyon kedves és operatív személyzet fogadott (az ára 40 USD /szoba volt egy éjszakára, Royal Crown Hotel). Első este Siem Reap belvárosában sétálgattunk az éjszakai piacon árusított portékákat nézegetve.
Siem Reap egy kedves kisváros, ahol szinte minden a turizmusról szól- masszázsszalonok, éttermek és piaci árusok tömkelege fogadja az ide látogatót, a bárokból élő zene dübörög (bár sok esetben igen fals hangokkal), a Pub Street utcai árusoktól és kolduló gyerekektől hemzseg, a piacokon pedig egymást érik az Angkor Wat-ot ábrázoló mindenféle képek, faragványok és festmények. A híres khmer lábmasszázsban nemigen tudtam megállapítani, melyik elem tér el a bangkoki thai lábmasszázstól, de fél órán át mosolyogva szolgáltatták 2 USD áron. Néhol felsejlik a szomorú valóság a turizmusnak szóló csillogás mögül – édesanya két gyermekével a járdaszegélyen álomra hajtva fejét, máshol kisgyermek a padon aludva. Egy helyi piacra is betévedtünk, ahonnan felfordult gyomorral távoztunk. Aznapi próbák: sárkánygyümölcs, mangosztán, Angkor sör (mindegyik finom).
helyi piac lógó húsokkal a hőségben
mangosztán
sárkánygyümölcs
Másnapra a hotel rendelt nekünk hajnali 5 órára tuk-tukot, mivel meg szerettük volna nézni a napfelkeltét – a napfelkelte extra szolgáltatás révén 20 USD/ nap áron vitt minket a tuk-tukos. Kérésre reggelit is csomagoltak nekünk a hotelben és első teendőként 3 napos belépőt vettünk 40 USD/ fő áron (napi belépő 20 USD, 3 napos 40, helyben fotóznak le), majd kiültünk az Angkor Wat-al szemben egy romra, és sok más emberrel együtt türelmesen vártuk, hogy felkeljen a nap – jó másfél órán át.
Angkor Wat várostemplom a világ egyik legnagyobb vallási műemléke közel 200 hektáros területen. Napfelkelte után végigsétáltuk a templomot, megnéztük a mögötte lévő kertben a régi fákat, a játszó majmokat és a tópartot, majd felkapaszkodtunk a 7.40-kor nyitó legbelső toronyba (ami az útikönyvünk szerint nem látogatható – itt tenném hozzá, én csak egy magyarul elérhető útikönyvet találtam, az viszont használhatatlannak és elavultnak bizonyult).
A nap további részét a templomok bejárásával töltöttük, délután 3-ig megtettük a “kis körnek” nevezett utat, szerencsére a tuk-tukosunk úgy tervezte a templomok közti utat, hogy mindig szembe mentünk a tömeggel, így az általunk éppen látogatott templomban alig lézengett egy-két turista. A nap igen kitartóan sütött és a páratartalom is meglehetősen magas volt, a tuk-tukosunk jégbe hűtött vízzel és legyezővel várt minket, amikor kiszédültünk egy -egy templomból. A legtöbb templom lépcsői igen keskenyek, és oly meredekre tervezték őket, hogy lefelé mászáskor se tudjanak a hívek hátat fordítani a központi szentélynek. A legtöbb templom bejárata után egy kitartó árus csatlakozik az emberekhez, aki hűtőmágnestől kezdve ivóvízen át sok mindent árul és kitartóan kéri a látogatót, hogy ha most nem is, de kijövetelkor, amennyiben vásárolni szeretne, mindenképpen tőle vegyen valamit.
Angkor Wat egyik ablakából kifotózva az esőerdővel körülvett komplexum
Délután a városban sétálgatva megnéztük a Preah Promreah pagodát és újra elvegyültünk a turisták tömegében az árusok boltjai között. Kambodzsában a közlekedésre a legtalálóbb szó a káosz, semmiféle szabályt nem tudtunk felfedezni, és igazat adtam a kormánynak azon rendelete kapcsán, mely értelmében külföldi nem bérelhet autót – valószínűleg az első sarokig sem jutna el baleset nélkül. A lakosság nagy része robogóval vagy motorral közlekedik, mindent és mindenkit szállítva rajta – láttunk motort kb. 20 élő csirkével vagy két élő disznóval a vezető mögött illetve jellemző látvány a motoron négytagú család utazása is. Este merészen egy építkezés mellett felállított konyha főztjét ettük, ahol biztonsági őrt felügyelte, hogy zavartalanul ehessünk – még így is odatévedt egy-két kólát-pénzt-bármit kérő kisgyerek.
a gyalogosoknak zöld a lámpa
utcai étterem konyhája
megszokott látvány a 3-4 embert szállító motor
Másnap reggel a tuk-tukosunk újra várt a hotel előtt, és a “nagy körre” indultunk. Az út mentén felállított pink sátorban esküvőt tartottak reggel 8-kor, az útikönyvünk szerint ez akkora ünnep, hogy még a legszegényebb család is évekig gyűjt, hogy egy sátorban megünnepelhesse a fiatalok egybekelését. Délután 2-ig lezavartuk a romlátogatást, már kissé untuk is a nagy hőségben. Sok szép helyen jártunk, ahol a természet visszakövetelte a jussát és az épületekre ránőttek az óriási fák. Helyi árusoktól megkóstoltuk a pálma gyümölcsét illetve a helyi kókuszlevet, mely sokkal nagyobb kókuszból iható, mint Bangkokban (mindkettő a tuk-tukosunkra maradt, nekünk nem ízlett; viszont a kókusz-shake és a bambuszos csirke isteni). Tanúi lehettünk továbbá, hogyan halásznak kosarakkal a helyiek az inkább pocsolyának tűnő patakból.
esküvő a főút szélén
pálma gyümölcse egészben
pálma gyümölcse meghámozva
egyik templomban óriási fa ránőve a romokra
helyiek halásznak
A tuk-tukosunkkal megállapodtunk, hogy második napra is 20 dollárt fizetünk, amennyiben a harmadik napon kivisz minket a hajókikötőbe, ahonnan a Phnom Penhbe tartó hajó indul, ugyanis eredeti – itthon jól kigondolt- tervünk alapján a Tonle Sap folyón szerettünk volna eljutni a fővárosba (ez 35 dollárba került volna fejenként és 6 óra az utazási idő). Egy utazási irodába vitettük magunkat, hogy jegyet vásároljunk, ám itt hamar kiderült, hogy az alacsony vízállás miatt nem közlekedik a hajó. Kisbuszt ajánlottak, de arra sem volt hely. Végül 8 dollárért megváltottuk a jegyet egy nagy buszra (természetesen megkérdeztük, van-e klíma benne és igenlő választ kaptunk) és azt az ígéretet kaptunk, hogy reggel 7 és 7.30 között jönnek értünk a szálloda elé.
Délután a szálloda medencéjében pancsoltunk, estére pedig elmentünk a közeli bazárba, ahol khmer tánc-showt adtak elő minden este ingyen – előzőleg fontolgattuk, hogy a szállodában nézzük-e meg, de ez 15 dollárba került, egy étteremben pedig ötfogásos vacsora kíséretében 18 dollárért kínálták ugyanezt. Tánclépésekben nem volt túl bővelkedő, ám annál nagyobb tehetséggel tudtak az ujjaikat hátrafelé hajlítva mindenféle bonyolult mozdulatot tenni.
apszarák tánca
Reggel 8 körül meg is érkezett egy kisbusz, hogy felvegyen minket a szállodától, már az első benyomás sem volt túl biztató; mire értünk jöttek, már 12-en ültek a 8 helyen és még bedobták a csomagjainkat, valamint mi is helyet kaptunk- egymás ölében. Szerencsére csak rövid távon tartott ez az út, a buszállomáson (kb. 6-8 km-re) átülhettünk egy múlt század közepe táján gyártott, kosztól fekete belsejű buszba. A csomagokat levitték a busz alsó részébe, nekünk pedig szigorúan az előre meghatározott helyeket kellett elfoglalnunk. Miután az ülőhelyek megteltek, a busztársaság alkalmazottja kisszékeket helyezett az üléssorok közötti folyosóra, ahová még jó néhány helyit leültettek. Közben megfigyelhettük, amint a busz alsó részébe motorkerékpárok, 30-40 élő csirke valamint sok teli zsák kapott helyet – talán még néhány ember is utazott ott, de ebben már nem vagyok biztos.
Miután már egy tűt sem lehetett leejteni, elindultunk a nyaralásunk legkalandosabb útjára. Akkor – őszintén megvallva – nem élveztük túl nagyon. A 6 órásra ígért út 9,5 órásra sikeredett, mivel Siem Reap és Phnom Penh között egyetlen út van, ahol iszonyatos dugó volt, órákon át meg sem mozdultunk. Természetesen klímáról a busz nem is álmodott soha, így egy idő után hatvan fok körüli hőmérséklet miatt kezdtünk rosszul lenni. Mindeközben a sofőr fölé akasztott TV-ből üvöltött eleinte a khmer karaoke, majd amikor azt hittük, ennél rosszabb műsor már nem lehet, átváltottak egy színházi komédiára ahol felváltva nyikorogtak és beszéltek eltorzított hangon az előadók. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott és már mindenki ájuldozott, a kanadai talpraesett útitársunk kirúgta a busz drótokkal rögzített tetőablakát, így némi levegő is beáramlott és felváltva emelte ki rajta a khmer kisgyerekeket, hogy kapjanak levegőt. Időközben gyógyszert is adtunk egy, a hátunknál utazó hölgynek, aki 3 percenként hányt a busz elindulása óta és elhasználtuk illetve elosztogattuk valamennyi antibakteriális törlőkendőnket.
Útközben megálltunk pihenőre egy helyi ételárusnál, de inkább nem voltunk éhesek, látva a körülményeket és a kínálatot- rizses húst árultak a szemétdomb közepén, de a húst termetes svábbogarak képviselték. A másik opció a helyi különlegesség, a megtermékenyített tojás volt, benne apró embrióval.
félig telt busz a megálló után
fotó a busz tetőablakából
helyi ételárus
az ételkínálat
Ezen út során szembesültünk Kambodzsa igazi arcával és a mérhetetlen nyomorral, amiben a helyiek élnek. Az út mentén fából tákolt vityillókban élnek, amikben nemhogy berendezés, de egyetlen használati tárgy sincs, és nagy korsókba gyűjtik az esővizet, hogy legyen vizük. A buszból még az út szélén nyers nyúzott patkányt evő embereket is láttunk.
Majd 10 óra utazás után letettek minket egy gettóra hasonlító piac közepén, kihajigálták a buszból a csomagokat és megérkeztünk Kambodzsa fővárosába, Phnom Penh-be. Egy helyi kávézóban kaptunk egy térképet, és elutasítva a tuk-tukos 3 dolláros ajánlatát, gyalog nekivágtunk, hogy megkeressük az előre lefoglalt szállodát. A címet meg is találtuk bő negyed óra gyaloglás után, ám azon a címen egy építkezés volt és senki nem tudott útbaigazítást adni, hogy merre induljunk, a szálloda által küldött térkép pedig használhatatlannak bizonyult. Így végigsétáltunk az utcán és kiderült, hogy több azonos házszám is van egy utcában, sőt, több azonos nevű utca is, de végül szerencsésen megtaláltuk a szállodát, amit 55USD/éj áron foglaltam le (Eureka villas, családi vállalkozás, nagyon kedvesek, bár a reggeli messze elmarad a Siem Reapban kapottól). (Mindenképpen nyomtassuk ki előre az utcát vagy nevezetességet, amit keresünk és mutassuk meg helyi írással annak, akitől útbaigazítást kérünk, mert a helyiek zöme nem tudja elolvasni a mi írásjeleinket.)
A hotelben természetesen kiderült, hogy a standard szoba nem erkélyes, mint ahogyan azt hirdették, de ilyen apróságon már nem volt türelmünk fennakadni, örültünk, hogy lemoshatjuk magunkról a nap folyamán szerzett fél centis koszréteget. Itt tenném hozzá, hogy Phnom Penhben már kényszeresen kezet mostunk és mosakodtunk, valamint benéztünk az éttermek konyhájába, mielőtt rendeltünk. Ekkora már nagyon tudtam értékelni azon döntésünket, hogy beoltattuk magunkat az utazás előtt hepatitis A, B és hastífusz ellen, bár Siem Reapban így is beszereztünk egy kisebb fertőzést, ami szerencsére egy nap alatt elmúlt, hála a velünk cipelt hasfogó és fertőtlenítő szereknek.
útszéli ház
buszjegy- ezt a busztársaságot nem ajánlom
megérkeztünk Phnom Penhbe
Másnap gyalogosan felkerestük a Királyi palotát , bár útikönyvünk szerint a város gyaloglásra alkalmatlan- ezt megcáfolnám, bár néhol az út közepén kell közlekedni, de nem lehetetlen.
A Királyi palota ma is a király otthona, a tényleges királyi rezidencia kivételével látogatható az összes része (belépő: 6,50 USD, nyitva 7,30-11 és 14-17 között; ide is mindkét nem esetén csak a vállat és térdet fedő öltözékben engednek be- ez egyébként javasolt az utcán is, ellenkező esetben furán méregető pillantásokba ütközhetünk). A palota területén található az Ezüst Pagoda, mely nevét a padlóját borító 5 tonnát nyomó ezüstlapról kapta, egy 90 kg-os, állítások szerint színtiszta arany Buddha-szobor, valamint a király lovas szobra. Kissé visszásan hatott, hogy a szobor időtállóságának megőrzése érdekében fehér olajfestékkel festették le, valamint a falakat borító hindu eposz történeteit ábrázoló falfestményekre fehér festék-cseppek kerültek a mennyezet festése során.
Királyi palota, trónterem
falfestmény festékcseppekkel
A palota megtekintése után kiegyeztünk egy tuk-tukossal, hogy egész napra 18 dollárért elvisz az összes általunk kiszemelt látnivalóhoz, így utunk a Tuol Sleng Népírtási Múzeumba majd a városhatáron kívűl lévő Choeung Ek Gyilkos mezők emlékhelyre (Killing Field Memorial) vezetett (14 km, 5USD a belépő mindkét helyre). Sokkoló élmény volt látni, hogyan tartották fogva, kínozták és végezték ki az embereket. Nem szeretném részletezni a történelmüket, de annyit illik megemlítenem, hogy a vörös khmer rezsim 1975-ben került hatalomra, és 4 év alatt több millió embert öltek meg. Egy mezőgazdasági utópiát akartak létrehozni, a magántulajdont és a pénzt megszüntették, az összes vallási és oktatási helyet bezárták, mindenkit arra kényszerítettek, hogy egyforma pizsamaszerű öltözékben járjon. A városlakókat kiköltöztették újonnan létesített falvakba, ahol kényszermunkával létrehozták a lakóhelyet, a felnőtteket véletlenszerűen összeházasították és kényszerítették utódnemzésre, ellenkező esetben kivégezték őket. Mindenkit megöltek, aki tanult volt, nyelveket beszélt, szemüveget hordott vagy bármiben is eltért a paraszti ideáltól, az iskolákat vallatóhelyekké alakították. Egy ilyen vallatóhelyet alakítottak át múzeummá (Tuol Sleng Népírtási Múzeum) és egy kivégzőhely látogatható (Choeung Ek Gyilkos mezők emlékhely). Utóbbi helyen az audio-guide-ot hallgatva sírással küszködtem, emberi fogakon, foszló ruhákon és csontokon lépkedtünk, bár a tömegsírokból már kivették a nagyobb csontokat és elhelyezték egy ide épített emlékműbe.
tömegsírok helyei a Gyilkos mezők emlékhelyen
A városba visszatérve tarthatatlan volt a por, pólót az arcunkra tekerve tudtunk csak levegőt venni. Ekkor nyert értelmet, hogy miért árusítanak pormaszkot mindenhol az utak mentén.
fővárosi látkép
az út mentén egészben sült malacokat árusító eladó
A nap végén még meglátogattuk a város leghíresebb pagodáját (Wat Phnom, ha jól emlékszem, 1 USD a belépő), ahol a környező parkban az útikönyvünk szerint hemzsegnek a majmok, de mi egyet sem láttunk. Ezután felkerestük a Wat Lanka templomot, ahol a könyvünk szerint meditálást oktatnak és 18 órától beültünk az oktatásra. Csakhogy senki nem oktatott semmit, mindenki magában meditálhatott a méretes Buddha-szobor előtt ülve.
A napi próbálgatás: Longan gyümölcs és Plong Kong gyümölcs, nagyon hasonlítanak egymásra és mindkettő finom.
Wat Phnom
Plong kong Fruit
Másnap reggelre a szálloda rendelt nekünk egy tuk-tukost aki kivitt a reptérre emlékeim szerint 12 USD-ért (pormaszk szükséges lett volna, de egy csomag papír zsebkendő is jó szolgálatot tett) és elhagytuk Kambodzsát hogy egy teljesen eltérő világban érjünk földet, ahol kis túlzással a földről is enni lehet (Szingapúr).
Összességében Kambodzsa felejthetetlen élmény volt, a helyiek első pillantásra emberevőknek tűnnek a thaiok után, de kedvesek és így utólag érthető, hogy miért távolságtartóak. Ám aki luxusra és kényelemre vágyik, az inkább csak Siem Reapot és Angkor Wat-ot keresse fel, és lehetőleg repülővel utazzon, az általunk látogatott többi résznek és utazási módoknak még igen sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy európai viszonyokhoz szokott turistának elfogadhatóvá váljon. (Közvetlen repülőjáratok vannak Bangkok és Siem Reap között, az utunk tervezésénél ez 54000 HUf/fő volt). Mi közelről szerettük volna megismerni az országot, ami nagyrészt sikerült is. Remélem hasznos információkkal tudtam szolgálni, mindenkinek kellemes és biztonságos utat kívánok, aki ide látogat.
Székely Ildikó
Dr. Székely Ildikó írásai az Útikalauzban >>
Ruzsinszki Zita: Ahová vissza kell menni – Phnom Penh, Siem Reap – Kambodzsa – 2008
A szerzőnek szerkesztoutikalauz.hu a címen küldheted el kérdéseidet |
Ha értesítést kérsz a legújabb írásainkról,iratkozz fel az Útikalauz hírlevelére