Árki József: Kréta – Görögország – 2002



Árki József: Kréta – Görögország – 2002



Lírai hangú beszámoló egy kilenc évvel ezelőtti krétai kalandozásról


Kréta! A sziget, amit a Jóisten mérgében teremtett.
Alkotás közben valami felbosszantotta – néhány huncutkodó kis angyalka, vagy pár vásott ördögfióka talán – és hirtelen haragjában belevágott egy marék sarat a tenger közepébe. Az a szétfröccsenő cseppjeivel együtt megszilárdult, szakadozott, csipkézett széleivel, néhol lágyan lejtő homokos, máshol meredeken alázuhanó sziklás partjával, egekbe nyúló kopár hegyeivel, körülötte sok apró szigettel, sziklaszirttel. Ez Kréta.
De mert az Isten nem tud tartósan haragudni, ezért mindjárt meg is sajnálta haragjának ezt a csúfra sikeredett eredményét, és megajándékozta ragyogó napsütéssel, bőséges öntöző esővel, a hegyekből lefutó széllel, amik elkezdték porlasztani a csúf sziklákat.
És hogy Kréta láthassa, ahogy változik, szépül, tükröt rakott köréje gyönyörű csillogó kék tengerből.
Kréta belenézett a tükörbe és megborzongott. A bőre ráncos volt, szürke, vörös és fekete.
Elszégyellte magát az Úr és, hogy hirtelen haragjában elkövetett hibáját eltakarja beültette Krétát olajfákkal. És ültetett rá fügét és citromot és narancsot és gesztenyét, és teleszórta az egészet sok-sok tarka, színes, illatos virággal.
És teremtett még rá szorgalmas méheket, amik összegyűjtik a nektárt a virágokból, és tett rá kecskéket, és birkákat, mert ezek megélnek a sziklák repedéseiből kibúvó gyér növényzeten, és megmásszák az egekbe nyújtózó hegyek függőleges sziklafalait is. És a juhok, a kecskék tejet termeltek.
Akkor lenézett az Úr és tetszett neki, és szólt.
Nézd Kréta, nézd meg magad a tengerben. Kréta körbenézte magát a csillogó kék tükörben és büszke volt magára. De mivel nő volt, csak elbiggyesztette az ajkát, és így szólt. Szép vagyok, szép az igaz, a fáim bőven teremnek narancsot, fügét, gesztenyét, az olajfák roskadnak az olajbogyótól, pompáznak a színes virágaim, a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, de mi haszna.
Megharagudott az Úr és dörgő hangon kiáltott Krétára.
Hálátlan teremtés. Hát mit akarsz még? Igaz haragomból születtél, de megbántam, és elhalmozlak minden széppel, jóval. Neked adtam a legszebb ruhákat, a legédesebb illatokkal árasztalak el, tejben mézben fürösztelek, hát mi kéne még.
És villámával lesújtott a tenger tükrére. A gyönyörű kék tükör zord, habos hullámokká tört össze. Hegyes tarajos szilánkjai tépték, szaggatták Kréta szoknyáját.
Megijedt erre Kréta és könyörögve fordult az Úrhoz.
Ne haragudj rám uram. Tudom gőgös voltam, de lásd be te is A sok gyümölcs lehull és elrothad. A virágok illata elszáll, a méz lecsurog a sziklák oldalán, a kecskék teje a földre csurran és ezt a bőséget senki nem élvezi. Nincs ki gyönyörködjön pompás virágaimban, nincs ki élvezettel szagolja illatát. Ki harap bele mézédes fügémbe, kinek csurran bogyóimból olaj, kinek a száján csordul mézem, s kit táplál kecskéim teje.
Legyen hát, mondta az Úr megnyugodva, és kisimult rögtön a tenger tükre. Sok apró kis embert szórt akkor a hegyek közé, akik építettek maguknak apró kis házakat, közel egymáshoz, mert jó egymáshoz közel lenni. És mert jó az Úrhoz is közel lenni neki is építettek. Aprót, piros meg kék kupolával, mert Krétán az apró, piros meg kék kupolás templomokban érzi jól magát az Isten.
És az emberek is jól érzik magukat ezekben az apró piros meg kék kupolás templomokban, pedig tudják, hogy az Isten nem csak ott, hanem mindenhol velük van.
És Kréta megnézte magát a visszakapott csillogó kék tükrében, és látta pompázatos színes, csipkés szegélyű szoknyáját, látta a gyümölcstől roskadozó fákat, a méztől duzzadó lépeket, a békésen legelésző kecskéket, juhokat, a szorgalmas, de békés, az Istent, Krétát és egymást szerető embereket, elnézte az apró fehér házakat, az apró piros és kék kupolás templomokat és boldogságában kicsordult a könnye. Kicsordult a sós könnye bele a tenger tükrébe és az még tisztább még kékebb lett tőle. És akkor Kréta csak annyit mondott.
Köszönöm uram!
És látta az Úr, hogy nagyon jól van így.


A repülő szinte a tengert érintve közelíti meg a chaniai repülőteret. Úgy érezzük, hogy ha lenyúlnánk elérnénk a tengert. Aztán hirtelen megjelenik alattunk a repülőtér betonja, és már gurulunk is. Kicsit macskaköves a chaniai repülőtér, zötykölődve robog a gép, aztán ahogy lelassul, már simábban gurulunk a parkolóhelyre.


 




Kiszállás. Az épületig autóbusz viszi a kedves utasokat. A repülőtér épületén Görög zászló. A kék, sárga csillagos nincs kirakva. Ja, ők már bent vannak az EU-ban.
Vagy csak görögök.
Vagy csak nem akarnak mindig maguk fölé rendelni úrnak valakit.
Szikrázóan süt a nap. Meleg a kabát a hátamon. Rajtam kívül mindenki rövid újjú ingben, pólóban van.
Várunk az útlevélkezelésre. Ráérősen megy, a krétaiak nem idegeskedő emberek.
Aztán egyszerre, nem tudni honnan, de megnyílik az ég, és ömlik az eső. Nem esik, hanem mintha feltépték volna a felhő alját, és egyszerre zúdulna ki belőle a víz.
Szépen fogad bennünket Kréta.
És amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is állt. Mire megkezdődik az útlevél-ellenőrzés már újra ragyog a nap, és vastag párát gőzölög a meleg beton.
Toporogva ácsorgunk, nézelődünk. Néha elmegy mellettünk egy-két helyi alkalmazott. A nőket megnézzük. Nem is igaz, hogy a Görög nők feketék, vagy chaniai repülőtéren nem Görög nők dolgoznak?
Végre megjelenik két határőr, és megindul a sor. Egy pillantás az útlevélre, egy pillantás rád, komputeres ellenőrzés – nem vagy-e körözési listán -, pecsét és mehetsz tovább. Az útlevélkezelés gyorsan lezajlik. A csomagjaink lassan gördülnek le a szállítószalagról. Vámvizsgálattal nem foglalkoznak. Az épület előtt vár az autóbusz. Az út a szállásig, Rethimnonig kb. 60 km.
Chaniából nem sokat látunk. Tengerparti város, mellette nyúlik a tengerbe egy félsziget, itt van a polgári, mellette mindjárt egy katonai repülőtér (Krétán nagy NATO hadibázis van. ) A repülőterek tulajdonképpen egy fennsíkon vannak mintegy 100-150 m-re a tenger szintje fölött. Innen kanyarog le az út a sudai-öbölbe, ami egy újj formájú tengeröböl a félsziget és a sziget között. Egyébként itt van a NATO-nak egy hadi kikötője.
Sudát elhagyva kanyarodunk rá az E75-ös jelzésű gyorsforgalmi útra, ami a sziget egyetlen, európai mércével mérve is megfelelő útja. Időnként ugyan kicsit összeszűkül, de hát Krétán a sziklák mindent behatárolnak. Az E65-össel kiegészülve majdnem végigfut az északi tengerparton, az ÉNy-i csücsök közelében levő Kastelli Kissamostól, az északi oldal keleti nagyobb városáig Agias Nikolaus ig.
Az északi oldalon viszonylag laposabb és kevésbé tagolt a part. A busz ablakából a mélykék tengert látni, tetején fehér habos hullámok szaladnak a partnak, hogy a csipkés fekete sziklákon apró cseppekké zúzódjanak szét. Jobbról az óriási kopár hegyeket itt-ott üdítő zöld fenyőligetek, máshol igénytelen apró bokrok teszik változatossá.


Rethimnon
A város a Fortezza a velencei kori erőd látványával fogad.
Hejj Velence! Micsoda gazdagság tette azt lehetővé, hogy ilyen távolságban elfoglalj és megtarts egy várost, ahol egy ilyen erődöt felépítesz? Milyen borzalmas ellenség ellen kellett egy ilyen óriási erődítményt építeni? Hány szerencsétlen ember vére, hány hajórakomány kincs épült bele ezekbe a sziklára épült hatalmas falakba?
Rethimnon, hány nemzet volt a gazdád? Hány nemzet fiai hagyták lábnyomaikat szűk sikátoraidban? Hány istent imádtak szentéjeidben, és hányféle tanítás szerint imádkoztak Istenhez templomaidban, minaretjeidben?
Hány nemzet hány nemzedéke ültette, gondozta pompázatos virágaidat, amik oly hangulatossá teszik az estéket szűk utcácskáidban? Hány nyelven vallottak szerelmet erkélyeidről, hány náció vére keveredik lányaid szépségében?
Mit tudnának mesélni az ősi falak a török erőd romjai között, és miről a tenger hullámai, amik évezredek óta ostromolják a parti sziklákat.
A parti út mintegy két kilométer hosszan vezet a tengerpartot követve, mellette színes térkővel burkolt járda. És pálmafák mindenhol, és sok-sok színpompás, mindenféle virág.
A járda mellett, szikrázó fehér homok, a strand. A kikötőtől ameddig a szem ellát napernyők és napozóágyak, és a csodás mélykék tenger, ami most éppen haragos kedvében van. Méteres, tarajos hullámok ostromolják a partot. Ez még a Chaniai zápor utóhatása lehet. De szikrázóan süt a nap, a hőmérséklet lehet 25-26 fok, és a strandolók -bár a vörös zászló van felhúzva- élvezik a habos hullámokat.


 




Az út másik oldalán a város. Az út mellett végig emeletes épületek szállodák motelek. A földszinten éttermek, tavernák, szupermarketek, autó és motorkölcsönzők, és tavernák és szupermarketek és autókölcsönzok egymás után végig. Itt minden a vendégekért és vendégekből van.
A parti útról nyílik az a keskeny, alig két méteres kis utca, ahol a szállásunk van. A Samythos.
A motel egy kedves két emeletes épület. Jelenleg. Mert itt az új épületeknek csak pillanatnyi magassága van. Kevés a befejezett épület, az utolsó födémből mindenhol kiállnak a betonvas szálak megadva a lehetőségét a későbbi továbbépítésnek.
Nesze neked Európai Unió, meg mindenféle kötelmek, amit nekünk – mint belépni szándékozóknak – olyan nagy szigorral írnak elő. Vagy ezt is csak ugyanúgy túllihegik országunk vezetői, mint minden egyebet, ami jó hivatkozási alap lehet arra, hogy saját érdekeiknek – meg a beidegződésüknek – megfelelően szorosan kezükben tartsák a gyeplőt.
A házigazda egy kedves idősebb athéni házaspár. Németországban dolgoztak, és az ottani keresetükből spórolták össze ennek a kis motelnak az árát. A hölgy jól beszél Németül, a férje kevésbé jól, viszont egyfolytában. Nagyon barátságos, nagyon barátkozó, mindenkit meginvitál egy-egy kupica ouzo-ra, és kedvesen kínálja mellé azt a háromhetes szárított kiflivéghez hasonlító valamit, amit nagyon kedvelnek errefelé. Kell is, hogy feligya valami ezt az ánizsos italt, ami 40%-os alkoholtartalmával nagyon becsapós tud lenni. Főkép, ha vacsora helyett issza az ember. Tudom, kipróbáltam. Rövid egy hetes ott tartózkodásunk kevés volt rá, hogy megkedveljem, ennek ellenére több liter megittunk. Elhelyezkedés a szobában. Földszinten, közvetlenül a bejárat mellett, a recepcióval, vagy kis társalgóval -ez a házigazda, Marcos főhadiszállása- szemben kapunk szobát. Ennek megvan az a kellemetlen oldala, hogy minden kedves vendég mozgásáról értesülünk, hisz Marcos mindenkit harsány Hello! Guten Morgen (Tag vagy Abend mikor mi aktuális) felkiáltással fogad, és érdeklődik hogylétéről, és mondja egyfolytában, néha angol szavakat keverve a németbe, mint a mözsi Németek Sagte der Józsi bácsi gehe in die vásár am Szekszárd.
A szoba pici, de kedves kis stúdió. Benne kis konyhasarok, mosogatóval, hűtővel, kétlapos rezsóval. A fürdőszobában tusoló WC.
No, ez kedves. Aki még nem ismeri a helyi viszonyokat, és krétai utat tervez, az készüljön fel rá. Külön is felhívják a figyelmet, de az apartmanokban ki is van írva a WC ajtóra, hogy a használt WC papírt a kagyló mellet elhelyezett szemetesvödörbe kell dobni. Ezzel aztán reggel a kedves vendég – a zacskó száját szépen összekötve – elballag az utca sarkán levő közös szemétgyűjtőhöz. A házaknál ugyanis nincs kuka, mindenki maga viszi a szemetet az utca sarkán elhelyezett nagy, közös szemetes konténerhez.
Délután városnézés. Végig a parti úton, be a belvárosba. Végignézzük a kis kávézókat, éttermeket tavernákat, ahogy közeledünk a belvároshoz, egyre inkább uralják az utcaképet. Kis kerthelyiségek árnyékot adó tetővel. Feltűnően kicsi a forgalom, persze ez a szieszta ideje, és ezt itt még az utószezonban – bár ilyenkor is kellemes az idő- is betartják. Megnézzük a kikötőt, Nemrég érkeztetett a hatalmas athéni komp, aztán tovább a régi kikötőig, ez a jacht-kikötő. A parti sétányon mindenhol asztalok székek egész a vízig, egymást érik a tavernák teraszai. A parthoz kikötve egy kétárbócos, mintha egyenesen a középkorból került volna ide a Fortezza, a velencei erőd csodálatos romjai. Az egymásra épült velencei és török épületeivel az embert magával ragadja a történelem. Megelevenedik a vár virágkora, amikor pezsgő élet folyt itt az évszázados falak között, amikor katonák gyakorlatoztak a dombokon, ágyuk torka ásított az öles falak keskeny lőréseiben, és emberi vér áztatta az évezredes sziklákat. A XXI sz. embere számára felfoghatatlan rendeltetésü épületek maradványainak, romjaiban kusza összevisszasága.
Itt egy vélhetően velencei kori templomrom, amott egy kőkupolás török épület. Talán egy dzsámi lehetett?! És romok és kazamaták és kövek, kövek, tanúi a történelem véres viharainak. A tenger felé félkörben mintegy ötven méteres mélységbe szakad alá a sziklafal. A tetejére épített ősi várfal csipkézett lőréseivel mintha koszorú lenne a fején, lábánál gallérként fut körbe az aszfaltos parti út, és vállára omló fodros palástként terül el alatta a szikláknak csapódó tajtékos tenger.
A szárazföld felöl meredek kőfallal néz le az óváros keskeny sikátoraira. Lábainál hatalmas bokor kaktuszok nyújtogatják fölfelé ízelt sütolapátforma törzsüket, máshol fenyőfáként tör az ég felé hatalmas virágjuk, és piros és fehér és rózsaszín leánderek, fügebokrok mindenütt, ahol a porladó sziklában az élet meg tud kapaszkodni. Krétán szent a növényzet. Krétán nem ismerik a gaz fogalmát, amit ki kell irtani. Krétán az ember csak annyit vesz el a természettől, ami a megélhetéséhez szükséges. Felépíti a házát – elég hozzá 25-30 m2. Nem vágyik 200 m2-es palotára- és a fal mellett háborítatlanul él tovább a természet. Susog a nád, virágzik a nem tudom milyen bokor, és ha úgy támad szeszélyes kedve egy apró magnak, hogy a fal hasadékában eresszen gyökeret, akkor ott pátyolgatják tovább. Sokak véleménye szerint ettől Kréta elhanyagolt és gazos, számomra megkapó volt az ember és a természet ilyen háborítatlan együttélése, amikor nem leigázni, nem átalakítani akarja a környezetét, hanem élni benne. De talán a természet is érzi ezt, és úgy hálálja meg, hogy sok színes virággal borít el mindent
Az Óváros. Csodás fehér mézeskalácsházak egymáshoz ragasztva. Apró erkélyek, szűk sikátorok. Olyan keskeny kis utcák hogy a szemben levő erkélyről kezet lehet fogni. És nem érzi az ember dohosnak, nyomasztónak, mert mindent elborít a virág. Némely helyen olyan az utca, mint egy rózsalugas. Az ajtók a lakásokból közvetlenül az utcára nyílnak. Rengeteg a kis üzlet. Nagyon sok ilyen kis utca egy egész keleti bazár. Az áru kirakva, kiaggatva az utcára, a tulajdonos valahol a harmadik, negyedik szomszéddal beszélget, bemehetsz az üzletbe anélkül, hogy árgus szemek figyelnék minden mozdulatodat, de ha vásárolni akarsz, előkerül az árus, és készségesen elmagyaráz mindent. Angolul, németül, görögül, de megérted. Ha látja, hogy nézelődsz, beinvitál a boltba, körbe mutogat mindent, ha alkudsz, enged az árból, de ha mégsem vásárolsz ugyanolyan kedvesen búcsúzik el tőled, mint ha a legjobb vásárlója lennél.
Nem a boltban várják a vevőket, hanem behívják az üzletbe. De nem erőszakosak. Ha tiltakozol, kedvesen elbúcsúzik és utánad szól, hogy jöjjön be holnap.
Rengeteg a fűszer. Különböző ételekhez összeállított fűszerkeverékek, kisebb nagyobb csomagolásban, egyedi fűszerek, ismertek és sosem hallottak, teák, gyógyfüvek és olívaolaj minden mennyiségben és minden formában. Meg olívabogyó. Olívabogyó olívaolajban, paprika olívaolajban, paradicsom olívaolajban, halak, polipok olívaolajban, minden elképzelhető és elképzelhetetlen olívaolajban. És rengeteg méz mindenütt. Nagyon gusztusos, kisebb nagyobb csuprokban. Önmagában, vagy benne dióval, mogyoróval és a legkülönbözőbb gyümölcsökkel. Rengeteg mézet használnak. A süteményeik mind mézzel készülnek. Ez valószínűleg a Török hatással magyarázható. Csurog a méz a süteményeikből, ezért a mi számunkra túlságosan tömények. Kíváncsiságból megkóstoltam, két évre elegem lett az édességből.


 




A közlekedésük európai ember számára átláthatatlan. Egy heti ott tartózkodás után sem látom át a szabályokat. Pedig állítólag nemzetköziek. Tele egyirányú utcával, és nem az Óváros sikátorai, hanem az új város szélesebb utcái. Behajtani tilos táblák, kanyarodni tilos táblák tömkelege. Még véletlenül sem tudsz arra kanyarodni, amerre menni akarsz. Már háromszor tetted meg az utat, és mindig ugyanoda jutottál vissza, ahonnan elindultál. Aztán észreveszed, hogy a forgalmi táblákhoz csak te ragaszkodsz görcsösen, mész egy egyirányú utcán, de jönnek veled szembe is, aztán jobbra kellene kanyarodnod, de nem tudsz, mert behajtani tilos tábla van kint, de az egyirányú utcában veled szembe jövő mögötted nyugodtan bekanyarodik. Rendőrt nem látni, de ha véletlenül van egy a közelben ilyen aprósággal az nem foglalkozik. De még sincs baleset. A vezetők türelmesek, nyugodtak, hajtanak dinamikusan, de ha látják, hogy valaki akár szabálytalanul is, de elé fog kanyarodni, vagy kihajt elé, nem átkozódik, nem mutogat, hanem nyugodtan elengedi. Nyomják a kürtöt, de nem egymásra dudálnak csak úgy saját szórakoztatásra. Ép autót viszont keveset látni, ami nem a balesetekkel magyarázható, hanem azzal, hogy nyugodtan behajtanak a szűk sikátorba, ami olyan széles, mint az autó, és innen még be kell kanyarodni egy másik sikátorba, hát bizony az autó hozzá alakul a kanyar ívéhez. Volt szerencsém bemenni egy ilyen szűk kis utcácskába. Én nem tudtam kikanyarodni, negyed óra alatt visszatolattam. Volt olyan hely, hogy mindkét tükör érte a falat.
Rethimnon új városrésze nem szép, a többié sem. Betonrengeteg. Mindet öntött vasbetonból építenek. Itt nem kell a hideg ellen milliókat költeni a szigetelésre. Hogy a nyári meleggel mi van, azt nem tudom. Aki nem bírja a meleget, az beépít egy klímát. Fűteni sem kell. Kémény nincs a házakon. Viszont szinte minden épület tetején ott a napkollektor, ami bőségesen ellátja a házat melegvízzel.
Rethimnont egy nap alatt be lehet járni. Minden szögletét. De ha egy hétig járod sem tudsz betelni vele. Mindig ad valami újat. Más hullámokat a tenger, más jachtokat a kikötő, megjött a hatalmas athéni komp, kifutott a kétárbócos – mint ha Flint kapitány kalózhajója kelt volna ki a habokból – sajnos motorral.


 




A mólón a tavernák előtt a pincérek mindig ugyanazok és mégis minden nap mások.
A virágoknak más a színe, más az illata.
Csak a pálmák ugyanazok. Egekbe nyúló törzsük tetején zöldellő koronájuk közül hatalmas karokon nyújtják ki vékányi méretű gyümölcscsokrukat, vagy éppen törpe törzsükről hajlanak le öles leveleik.
Már megkóstoltad a faszénen grillezett gyrost, a kis fapálcikákon sütött souvlakit, ettél a tenger gyümölcseiből, tudod milyen a kalamares, tintahal panírozva, az oktopus, polipkarok roston sütve, ettél enyhén füstös ízű kagylót, finom volt a tzatziki és az elmaradhatatlan, szinte kötelező görög saláta. De az étlapot görögül még mindig nem tudod elolvasni, és ez az egy hét kevés is lesz rá, hogy megtanuld, mert nem találkozol kétszer ugyanolyan alakú görög betűvel.


Második nap.
Csodálatos a tenger, bár még mindig fent vannak a piros, viharjelző zászlók, és a telepített idegenvezető szerint ilyenkor nem tanácsos belemenni a vízbe, meg egyébként is, a parti mentőszolgálat ilyenkor kiparancsolja a vízből a fürdőzőket.
De hát ezt a strandolók biztos nem tudták, és valószínű nem tudták a parti mentők sem, vagy ha tudták, akkor még aludtak, ami nagyon elképzelhető, mert tisztességes krétai ember, hajnali kilenc órakor még nem áll neki dolgozni. Ha ezek a bolond turisták meg álmatlanságban szenvednek, hát szívük joga kínozni magukat.
És csodálatosan meleg, már ilyen korai órában is a finom parti föveny. Élvezzük, ahogy a lapos lomha hullám elindul valahonnan bentről a part felé, és egyszer valami megmagyarázhatatlan okból, mintha a hátul jövő víz le akarná előzni az elöl haladókat, feltorlódik a tetejére és habos tajtékot vetve átbukik fölötte. Kintről félelmetesnek tűnt, bent nagyon jó, amikor neked csapódik a kellemes 25 fokos víztömeg, átbukik fölötted, vagy felemel, ha hagyod. Csak a szád meg az orrod ne maradjon nyitva közben, mert csoda keserű tud lenni egy váratlanul lenyelt korty.
Közben 10-11 óra körül megindul az élet. Nyitnak a kis boltok (a szupermarketek meg az autókölcsönzők a turistákhoz igazítják a nyitást) A tavernák teraszain a pincérek a tenger felé fordítják a székeket, asztalokat, a strandon megjelenik a fánkárus, és hangos dóóónec” kiáltásokkal kínálja portékáját, ami “extra vitaminos, extra cukros, és nullakalóriás”. És zajlik az élet délután két óráig. Akkor megint elcsendesedik minden úgy 17-18 óráig. Ez itt a szieszta ideje. Nyáron a nagy forróság miatt érthető, az egy hónapos utószezon miatt meg ugyan minek változtatnának a bevált szokáson. A turisták meg arra a pár órára elvannak magukban is, ha már mindenáron a parton akarják aszalni magukat.
Aztán meg hosszú még a nap, mert éjfél egy órakor még mindenki talpon van.
A telepített képviselet kirándulóutakat szervezett. Knossosi palota meglátogatása, egynapos kirándulás a szamáriai szurdokhoz, egy nap Santorini szigete és egy nap az Elefanosisi tengerpart.
Nem igazán vagyok oda érte, ha nekem más akarja megszervezni az életemet, így aztán úgy gondoltam inkább bérelünk egy autót, amivel nem vagyunk kötve más programjához. Az idegenvezető hölgy szerint ugyan bunkó falusi vagyok, hogy nem az ő programján akarok részt venni, így majd azt sem tudom, mit nézzek meg, nem fogom tudni, mit láttam, de mégis úgy döntöttem, a magunk útját járjuk. Három nap 100 Euro a bérelt autó, de szabad vagy.
Nézzük először Knosost.
A minoszi kultúra több évezredes fővárosa, a sziget jelenlegi fővárosa Heraklion mellett fekszik. Jól kiépített út vezet végig a tengerparton a már említett E 75-ös. Szép a tengerpart, de arra is csak olyan lehet, mint Chaniától Rethimnoig. A régi út a hegyek között az már érdekesebb lehet. A térkép különlegesen szép kilátást ígér. 500-550 m magasságokba kanyarog az út. Stavromenos-tól Peramáig ezen megyünk. Aztán úgy döntünk, hogy van még egy út, még följebb a hegyekben, kipróbáljuk azt.
Meg magunkat.
Az út Peramától Krasounas-ig, viszonylag egyenes enyhén emelkedik. Krasounas viszonylag jelentős település. A jelentős települést úgy kell érteni, hogy ezek között a hegyi falvak között van, amelyik csak négy öt házból áll. Krasounasnál aztán egy éles kanyar után elkezdődik a térkép által jelzett gyönyörű kilátás. Mármint az utas számára, mert a vezető ettől kezdve merően nézze az utat, a kilátásból csak annyit lát, hogy a jobb oldalt ne nyúzzák le a sziklák, a bal kerekek meg még ne a szakadékba guruljanak. Az 5 m széles út egy kanyar után hirtelen 2,5, de néhol két méteresre szűkül. Tíz méteren 1. 5 métert is emelkedik, de hol van itt tíz méter egyenes szakasz. A hajtűkanyar után közvetlenül az előző szakasz fölé kanyarodik az autó. Aztán ahol volt egy kis hely ott egy kicsit kiszélesedik az út. Némely helyen még 2,5 sőt 3 m-es is lehet. Na itt lehet elmenni nyugodtan a szembejövő mellett.


 




Az autók ütött kopottak. Szinte mindegyiknek horpadt az ajtaja, vagy végigkarcolt az oldala. De ki tudja kiszámolni, hogy csak ott jöjjön szembe valaki, ahol szélesebb az út.
Ha van egy kis lankásabb rész ott juhok legelnek, a meredekebb részeken kecskék. A juhász autón követi őket. Megpihenés, ha beérünk egy kis faluba Itt a szakadékra nem kell figyelni. Házak között fut az út. Némely faluban csak négy ház közt, ennyi a falu. Ahol több a ház, az pihentetőbb csak ott óvatosabban kell vezetni. Négy ház után már biztos van egy minimum derékszögű kanyar, és ahogy bekanyarodsz a ház sarkán, szembetalálod magad egy autóval. Hogy egymásba ne fussanak a sarok előtt dudálnak. Nem kell megijedni, ez csak annyit jelent, hogy szembe jövök, te ne kanyarodj be, hanem húzódj le. És húzódj is le, mert beléd megy. Ha te dudálsz először, ő is lehúzódik. És ne átkozódj, meg ne mutogass neki, mert ő biztos nem fog téged átkozni, de megköszöni ha elengedted, és int, hogy jó utat kíván.
Ne várd, hogy mindig megtudod, milyen helységbe értél vagy honnan távozol. Nem mindenhol találsz helységnévtáblát.
Tündéri kis faluba érkeztünk egy hirtelen kanyar után. Mit kis faluba, itteni viszonylatban komoly település. Mintha az Erdélyi Korondot látnám manóországban.
A falun átvezető út van jó három lépés széles. Az út két oldalán tündéri pici egymáshoz ragasztott házak. Némelyik emeletes. És a házak elé, utca hosszat kipakolva, felaggatva minden elképzelhető csecsebecse, boráru, háziipari termék, szőnyeg szőttes csipkeholmi.
Megállunk fényképezni.
Pici, töpörödött nénike – mint a mesében a jóságos öreg anyó – tipeg ki elénk és invitál be az apró kis boltocskába. Tiltakoznák, hisz nem igazán tudom a csipkéket értékelni, de olyan kedvesen unszol, hogy nincs szívem visszautasítani.


 




Németül próbálom neki magyarázni, hogy gyönyörűek a csipkék, csak hát nincs otthon feleség, aki értékelni tudná.
Kérdezi, hogy német vagyok? Mondom neki, hogy nem, hanem magyar. Erre átkarol és visz fel a keskeny kis lépcsőn, és mutogatja a valóban szebbnél szebb hímzett, meg csipketerítőket, szőtteseket, szőnyegeket, és magyarázza, hogy ezt mind ő meg a családja készíti. Cseppet sem haragszik meg, amikor nem vásárolok semmit, és megsimogat, amikor elmegyek. Közel járhat a nyolcvanhoz. Nem tudom mire vélni a kedvességét, hisz nem sokat mondhat neki itt a világ tetején ez a szó, hogy magyar.
Aztán pár nap múlva megértem, amikor Rethimnoban nézelődve az utcán, hasonló körülmények között történt bemutatkozás után egy szintén idős boltos, Ah Ungar! Janosz Kadár. Beloianisz! felkiáltás után karon fogott és bevitt a boltjába, és töltötte a kis pohárka ouzot, és inni kellet vele, mert mi magyarok befogadtuk a görög kommunista menekülteket.
Ez ott az ottani népbe mélyen beleivódott. Mi meg nem is tudunk már róla. Ittam vele egy ouzot bár nem kedvelem, de nem árultam el neki. Meg azt sem, hogy én a Jánosz Kadárra sem vagyok olyan nagyon büszke.



Anogia
Ez már akkora település, hogy már talán város is. Akkora hogy el is tévedünk benne. A térkép szerint egyenesen megy a főút, míg élesen jobbra ágazik ki egy másik út, ami vezet fel a hegyekbe 1500 m magasságba.
A navigátorom nem szól semmit, én megyek egyenesen, balra vezet egy kisebb út le egy benzinkút felé. Van valami tábla, de nem nagyon figyelem, inkább az előttem levő utat, mert megint nagyon kezd emelkedni. Aztán egyre gyanúsabbá válik, mert egyre meredekebben kapaszkodik a szerpentin egy kopár hegy teteje felé, és még mindig nincs egy lakott település, holott a térkép szerint már lenni kellett volna. Pedig a térkép által jelzett szélerőmű mellett elmentünk. De a másik út mellett is jelez a térkép egy szélerőművet.
Aztán amikor egy hajtűkanyarban meglátjuk a Flinston-család kerti asztalát a sarokpaddal már tudjuk, hogy nem jó felé jöttünk. A térkép itt jelöli a szép kilátást a hegyi úton.
Megállunk kicsit pihenni.


 



A kilátás valóban csodálatos. Körülöttünk a kopár sziklák, távolabb olajfaültetvények, amott lent a völgyben egy mesterséges víztározó, emitt a szélerőmű, vitorlái most bénán álnak. Pedig fúj a szél itt a hegytetőn rendesen, termelhetné a villanyt.
Leülünk Frédi és Béni asztala mellé. Hatalmas lapos kő, ráhelyezve egy kiemelkedő sziklacsúcsra -hány Toldi Miklós Kellett volna a felemeléséhez- körülötte szintén lapos kövekből épített pad.
Vissza Anógiába. A benzinkút előtt meglátom a táblát Tilissos felé. Itt kellett volna lekanyarodni balra.
Húsz kilométer Tilissosig. Közben csak egy jelentősebbnek jelzett település Goniai lehet vagy tíz ház szétszórtan. Megint kunkor kunkor hátán, aztán beérünk Tilissosba.
Ez már egész nagyváros. Nagyobb, mint Anogia. Aztán két -három kilométer után Arolithos piciny kis településénél kanyarodunk rá a felső útra, és négy, öt km után elérjük az E75-öst. Heraklionba (Iraklio) nem megyünk be, hanem lekanyarodunk a Knossosi palota felé.
Nem értem, hogy Knossos az E75-ös út jobb oldalán van, mi pedig balra kanyarodtunk. A jelzőtábla mutatta irányba és nem emlékszem, hogy átjöttünk a másik oldalra, de Knossosba értünk.


Knossos
Nem tudom, hogy kerültünk ide, de itt vagyunk. A térkép szerint az E75-ös úttól jobbra, déli irányban van Knossos, mi a jelzőtábla által mutatott irányba balra kanyarodtunk le a főútról a tenger felé, és most mégis ide értünk.
Csak délután, tovább autózva a déli partra, értem meg, hogy a térképen jelzett Knossos falucska nem azonos a Knossosi palotával.

Előzékenyen integetnek, hogy kanyarodjunk be a parkolóba. Tovább megyünk. A következőnél is invitálnak. Végül egy nagyobb parkolóba, a palotához közel bekanyarodunk. A parkoló bejáratánál kis kávézó, taverna. Mint kiderült minden parkolónál. Ezért hát a nagy invitálás.
A tavernák – egyébként mindenhol – külön “vendégfogó” embereket alkalmaznak, akinek az a feladata, hogy a vendégeket becsalogassa az étterembe, kávézóba. Nem erőszakosan, de rámenősen invitál, hogy foglalj helyet náluk. Elmondja, mit lehet enni, inni. Valamilyen szinten szinte mindenhol beszélnek angolul, a legtöbb helyen németül is. Nem csak Knossosban hanem az egész szigeten. A tavernákban, boltokban mindenhol tudtunk beszélni angolul vagy németül, de előfordult, hogy egy faluban véletlenül megállított férfi nekem németül a fiamnak Robinak angolul mondta el a kérdezett utat.
Beállunk a parkolóba. A parkolás ingyenes. Krétán állítólag csak egyes nagyvárosok zsúfolt központjaiban vannak fizető parkolók. Mi nem találkoztunk ilyennel. A kijáratnál a taverna előtt ott vár a megszokott csalogató ember, kérés nélkül elmondja, hogy a palota arra balra, tovább kb. 100 m-re van, kellemes sétát kíván, és ha kinézelődtük magunkat térjünk be egy italra, vagy kávéra. Ha megéhezünk ebédelhetünk is náluk, és felsorolja milyen ételeket kínál.
A palota. Belépődíj kettőnk számára 12 Euro. Ahogy belépünk, azonnal ajánlkoznak idegenvezetésre. Angolul, németül, görögül. Nem kérünk. Majd belehallgatunk itt-ott az ismertetésekbe.
Romjaiban is monumentális a palota. Ha visszagondolunk a történelemtanulmányainkra, az ókori Görög kultúrát is megelőző minoszi kultúrára méltó fővárosa lehetett a több ezer évvel ezelőtti államnak. Bejárva és elnézve a romokat, felmerül bennünk, hogy a Minotaurusz legendája, Theseus és Ariadne valóban csak mitológiai alakok voltak?


 




A szűk folyosók, a néhol alig két méter hosszú és másfél méter széles helyiségek rajtuk szűk bejárattal láthattak-e el valami más funkciót, mint valóban egy labirintusét, függetlenül attól volt e Minos királynak bikatestű szörnyszülött fia, vagy sem.
A palota – bár még az ókorban lerombolták – feltárt, restaurált részei hihetetlen pompáról és gazdagságról, és ezeknek az ókori embereknek a mai ember számára felfoghatatlan építészeti igényességéről és óriási hozzáértésről mesélnek. Hol vannak a XXI sz. építészeinek vasbeton kockái ehhez a romjaiban is csodálatos építészeti alkotáshoz képest. És hol lesznek ennyi idő múlva. Poraikat is rég elfújja a szél. Romjaikat nem fogják ámuló szemekkel járni az akkori emberek. Ha lesznek még annyi idő múlva emberek.
Kár hogy az idegenvezetők nem figyelmeztetik a turistákat, hogy a látottak csak díszlet. Hogy a hatalmas robosztus oszlopokat Sir Arthur Evans betonból öntötte, ugyanúgy, mint a födémeket is, és a harsány színekkel pingált freskók, természetesen csak másolatai az előkerült freskótöredékeknek. Az eredetiek a múzeumban természetesen megtekinthetők.
De bármily szépek is Minos király palotájának romjai, egy délelőtt be lehet járni, és annyi mindent kellene még látni Krétából. Kevés az egy hét mindenre. Végig kellene menni az északi parton, megnézni a városokat. Milyenek ott a keleti részen. Jobban érződik-e a török hatás. Agios Nikolaos aztán a legkeletibb Sitia. Megnézni a keleti partot. Le lehet vajon menni a tengerig? Települést itt nagyon keveset jelöl a térkép. De idő sincs, hisz még vissza kell érni Rethimnonba.
Nézzünk valami közelebbit. Nézzük meg a déli partot. Nézzük meg a Líbiai tengert.
A déli part szinte végig meredeken szakad a tengerbe. A parttól néhány kilométerre még 900-1000 méter magasak a hegyek. A parton -főképp itt a Heraklionnal átellenes mintegy 100-150 km-es szakaszon- nagyon kevés település található, legtöbbjébe csak szamárháton vagy a tenger felöl lehet eljutni. Alig néhányba vezet csak autóval is járható út. Nézzünk egyet, ami legközelebb van, és még belefér az időbe egy fürdés is a líbiai tengerben.


Keratokambos
Heraklionnal átellenben mintegy negyven Km-el keletre, közvetlenül a Líbiai tenger partján. Tőle nyugatra mintegy 10-15 Km hosszan a partot követve fehér jelzésű, tehát valószínűleg autóval is járható utat jelöl a térkép.
Legyen hát. Átvágunk déli irányban a hegyeken. Már megszoktuk a hajtűkanyarokat, a néhol két méter széles utakat, az 500-800 méteres magasságot. Apró faluk során vezet át az út, jelentősebb település az egyetlen Arkahori.
Az ötven kilométert majd két óra alatt tesszük meg, majd Martha nevű kis településnél rátérünk a déli oldali 97 sz. útra Ano Viannos felé, majd úgy 5 km után megkezdjük a nyaktörő ereszkedést Keratokambosnak.
12 km hosszú szerpentin, amiből 4 km még emelkedő, aztán nyolc Km hosszú ereszkedés le a tengerig majd nyolcszáz méter magasból, olyan hajtűkanyarokkal, hogy némely helyen az autó a kanyarban 30 fokban áll. Aztán végre megérkezünk.
Keratokambos kis település, gyönyörű zöld pálmafák mindenütt. Gondozzák, öntözik őket. A parton minden felé kis pálmalevél tetős, árnyékot adó kantinok, tavernák. Már utószezon van kevés a vendég, a parton is csak néhányan napoznak, a vízben is pár embert látni. Pedig még ragyogó az idő, kellemes a víz. De hát ez a déli part. Kiesik a turistaforgalomból.
Megfürdünk, a part kavicsos de közvetlenül a víz mellet, és a meder már homok. Sekély a víz, mint a Balaton a déli parton. Harminc-negyven méterre még alig combig ér.
Melegebbnek képzeltem. Napozunk egy kicsit, míg megszáradunk aztán indulni kell, mert hosszú az út Rethimnonig. Pedig mint később megtudtuk ez a “Palm Beach”.
Nyugatra a part egész Tsoutsourosig viszonylag lapos part rengeteg pálmafa, szezonban nagyon kedvelt és látogatott partszakasz.
Visszafele újra a hajtűkanyarok csak most fölfelé. De legalább nem látjuk alattunk a mélységet.
És újra a 97-es úton vagyunk. Marthaig még követjük az egyszer már megjárt utat, innentől már ismeretlen az út.
Skinias jelentősebb település, csak mellette megyünk el, Dema itt megyünk át az eddigi utunk folyamán, az első patakon, amiben víz is folyik, aztán egy csomó apró kis falu, és az első jelentősebb település Pirgos.
A főút megint kicsi házak közé szorítva kanyarog.
Aztán egyszerre vége a városnak. Az út keskenyen kapaszkodik fel a kopár hegy oldalán, belevájva a sziklába, hogy néhol a fejünk fölé hajlik a hegy oldala. Másik oldalon meredek szakadék. Korlát nincs (az északi parton végigfutó főút kivételével sehol sincs) némely helyen gyenge kerítésféle jelzi, hogy 20cm el kijjebb a végtelen szakadék van alattad.
Rossz érzésem van. Jó fele megyünk? De máskor is volt már, hogy a keskeny kis út egyszerre kiszélesedett.
Ez nem akar. Kapaszkodunk egyre feljebb, a felhőfoszlányok belógnak alánk a völgyekbe. Sehol egy település, sehol egy jelzőtábla, amiről azonosítani tudnánk, hol járunk.
Hosszú idő után elágazik az út. Jelzőtábla nincs. Jobbra az út mellett egy birkahodály. Balra megyünk tovább. Egy kanyar után kis faluban találjuk magunkat. Helységnév táblát nem látok, de ez itt nem különös dolog. Robi ugyan mondja, hogy látott valahol egy kidőlt táblát, és akkor remélhető, hogy a falu végén is lesz. Beérünk a faluba. Keskeny kis út kanyarog vagy tíz méteren, kétoldalt a megszokott pici alacsony lapostetős házikók.
Egy sötét Mitsubitsiból csinos fekete görög lány száll ki, ujjatlan fekete blúz, fekete csípőnadrág simul formás fenekén – Budapesten is utána fordulna az ember – és bemegy az egyik kis házba. Az út egy ház sarkán derékszögben bekanyarodik.
A sarki ház egy ivó? Kocsma? Kultúrház? Alacsony ajtaja nyitva, berendezése egy fekete fehér TV -megy rajt valami görög műsor – három, négy szék, és két, három helybéli férfi ouzot vagy rakit iszik.
Előttünk piciny kis tér, színes díszburkolattal lerakva.
És vége. Nincs tovább. Nem megy tovább út, nem tudjuk, hol vagyunk.
Egy biztos, Pirgosban nem a megfelelő úton jöttünk ki. Irány vissza? A falu előtt megnézzük a kidőlt táblát. Űtjelzőtábla. Halihó! Mégis a földön vagyunk. Paranimfi.
A térkép szerint Paranimfnél három út csatlakozik. Itt nincs más út csak ez amien jöttünk. Akkor csak Tris Ekklesies nevü település lehet
Úristen hol járunk? Elő a térképet, hát igen. Pirgosnál elmentünk az ellenkező irányba, és majdnem kijutottunk a tengerhez. A térkép szerint hasonló úton, mint amilyenen jöttünk egy Amigdalos nevű helyiségen keresztül eljutunk Harakasba, ahonnan egy kicsit visszafelé haladva Protoriánál, vagy Agia Fotia, Stermes érintésével Asiminél rákanyarodhatunk a főútra. De hol az az út, ami Amigdalosba vezet. A faluból nincs másik autóval járható kivezető út.




Megkérdezzük a Mitsubitsis srácot, nem tudja. Vagy nem érti mit akarunk? Robi bemegy a kocsmába, mutatja a térképet – lehet, most látnak ilyent először – eredménytelenül. És már sötétedik. Nyomás vissza Pirgoszba amíg látunk valamit.
Újra Pirgosban. Nagy nehezen megtaláljuk a helyes utat. Jó egyenes széles út viszonylag egyenletes terepen. Protoriánál éles bal kanyar – Robi kezd belejönni a navigálásba – és lehet nyomni a gázt, először amióta Krétán autózunk 90-100-al.
Agii Deka 22 km Mires, Timbaki és Agia Galininél újra elérjük a Líbiai tengert. Nem kellett volna bekanyarodni a városba. A város előtt folyik egymásba a 97-es és a 77-es út. Ez utóbbi egyenesen Rethimnonba vezet. Egyenesen? Hol van krétán olyan út, amelyen egyenesen lehet menni csak egy kilométert is? Agia Galini különben kedves kis város lehet, kár, hogy már teljesen sötét van. Ha időnk engedné -meg világos lenne- szívesen elidőznénk egy kicsit, így csak lekanyarodunk a kikötőhöz megfordulni, és megyünk vissza.
Nyolc óra és előttünk kb. 60 km ismeretlen terep, keresztül a szigeten, tehát valószínűleg keskeny kanyargós szerpentineken. Spiliig csodálatos kilátást jelöl a térkép. “Schöne Strecke, Beautifull scenery”. Kár hogy a szurok sötétben semmit sem élvezünk belőle.
Spiliben megállunk vacsorát vásárolni. Fél kilenc, de az üzletek még nyitva vannak, Aztán nekivágunk az utolsó szakasznak. A térkép itt már nem jelez “beautifull scenery”-t, de annál több a kanyar és az ösvénynek is beillő szélességű szakasz. Aztán végre feltűnik Rethimnon. Innen fentről nézve hatalmas városnak látszik a sötétben. Persze végig a tengerparton összeérnek az egymást követő települések, Perivolia, Platanias.
És végre haza értünk. Nagy nehezen bepréseljük magunkat két kocsi közé egy közeli parkolóba, és megyünk a motelba. Jól esik az ágy a mintegy 500 km hegyi vezetés után.
Vasárnap. Igen, tényleg vasárnap van, mert nincsenek nyitva a szupermarketek. Ez már az utószezon.


Elafonissos vagy a Szamáriai szurdok? Mindegyiket jó lenne látni, és Haniaig ugyanaz az út, Haniatól balra fordulva 40-50 km-es út vezet a Samariai nemzeti park bejáratánál fekvo Xiloskalo nevu településig. És ott a világ vége. Út tovább nem vezet, itt kezdődik a Samariai szurdok. A térkép szerint Fournesig enyhén emelkedő viszonylag egyenes út vezet, aztán kezdődik Kréta egyik legkanyargósabb útja. Kell is kanyarognia, hisz az út 1200 m feletti magasságban ér véget. A környéken vannak Kréta legmagasabb csúcsai. Az 1629 m-es Koukoule, a 2093 m-es Lines és Antropolithos, a 2140 m-es Zaranokefala, a 2453 m-es Pachnes már csak igen elszánt turisták számára közelíthetők meg. De a szurdokon érdemes lenne végigmenni. Igaz hogy az utazási iroda erre a lehetőségre, és az ehhez szükséges felkészülésre nem figyelmeztetett, de ha turistabakancs nincs is, csak kibírja a sportcipő azt a 14 km-es utat a tengerparti, Agia Roumeliig végig a szurdokon, na meg persze vissza, mert tovább csak úszva lehetne menni.
Elafonissosba Haniatol tovább kell menni, kezdetben a 90-es úton, majd Kastelli Kissamostól a nyugati partot követve a sziget délnyugati csücskében az út végén van Hrissoskalitissa és néhány km-re tole Elafonissos.
Visszariaszt a 28 km-es gyaloglás, Elafonisosba megyünk.
Haniaig már ismert az út, hisz megérkezésünkkor ezen utaztunk Rethimnoba.
Hánianál a térkép szerint vége az új E75-ös útnak gyakorlatban azonban már tovább építették és E65-ös ill. 90-es jelöléssel fut tovább a jó minőségű széles út Kolimbariig ahol vége látszólag vége szakad, de egy kis kitérővel a falu felé és egy szűk mellékutcán keresztül megtaláljuk az út folytatását. Aztán egyenes az út Kastelli Kissamos-ig. Itt lemegyünk a tengerpartra megmozgatni egy kicsit magunkat.
Kavicsos tengerpart. A parton, kilométeren kiépített díszburkolatú sétány, és nyitott teraszú kávézók tavernák végig. A tenger jó két méterrel mélyebben, 15-20 m-enként lépcsőkön közelíthető meg. A támfal alatti keskeny parti sáv távolabb a strand felé kiszélesedik. A tengerfenék kavicsos. Mit kavicsos! Emberfej nagyságú lapos fényesre csiszolt kövek borítják. A víz ragyogóan átlátszó tisztaságát, a hazai ivóvizeink megirigyelhetnék.
Robi kagylókat keres, eredménytelenül, szerinte ebben a vízben nem is élnek állatok. Véleményét alátámasztani látszik, hogy a szintén kagylóhéjra vadászó csinos kis német lány is csak színes kavicsokat visz haza emlékbe.
Tovább Elafonissosba. Innentől már nem igen állunk meg. Az út a hegy oldalában kerülgeti a sziklákat, helyenként alig két méter széles. A jobb oldali kerék alig 30 cm-re a szakadéktól. Itt-ott vékony drótháló jelzi az út vagy a szakadék szélét, alattunk száz méterekre mossák a tenger hullámai a hegyek lábát. Előttünk kilométereken át egy kék Golf araszolgat Rent a car címkével és hűségesen követ bennünket egy sárga Autorent címkés szürke Hyundai. Aztán az út egy kiszélesedett szakaszánál a golfos lehúzódik, mintha gyönyörködni akarna a kétségtelenül csodálatos kilátásban, de tovább is indul utánunk. Fárasztó dolog ilyen szűk, kanyargós hegyi úton egy konvojt vezetni.
Aztán Sfinari néhány házból álló falucska után mi is megállunk. Az út kanyarulatában kis parkolószerü kiszélesedés. Meredek út vezet le jobbra, egy apró kis piros kupolás templomhoz, körülötte kis temető. A temetőben talán húsz kripta valamennyi szürke márvány, mindegyik tetején kis berendezett szentély mécsessel, zöld gallyakkal, virággal díszítve, és benne az elhunyt fényképe. Némelyikben férj feleség.
Nagyon vallásos nép a krétai. Tiszteli Istent, tiszteli, megbecsüli a halottjait és egymást. Úgy látszik valóban csak az a nép tudja egymást is tisztelni, becsülni, aki az Istent tiszteli. Talán ezzel magyarázható, hogy nyugodtan ott hagyhatod a holmidat bárhol, egy óra múlva visszamész, ugyanott találod, de holnap is ott találnád. Nem zárják az autókat, ha kiszállnak belőle, és nem veszik el belőle semmi, de ha megállsz egy kis hegyi út mellett, és ütött kopott, horpadt autójával elmegy melletted egy helybéli birkapásztor, vagy paraszt, aki tíz olajfával gazdálkodik, kiint az autójából, és rád köszön. Rád, az ismeretlenre.
Megyünk tovább. Közben föltámad a szél. Óvatosan kell vezetni, mert egyre viharosabb, és kibújva egy-egy hirtelen kanyar mögül belekapaszkodik a kocsi elejébe, ami ilyen mélység peremén elég veszélyes. Szerencsére úgy Vathi környékén már kiegyenesedik az út. Innen még jó húsz kilométer Elafonissos.
Hrissoskalitissa. A térkép szép kilátást jelez. Valóban az. Egy tengerbe nyúló keskeny sziklaszirten egy templom. De talán nem is csak egy templom az.
Megnézzük közelről. Nem valóban nem templom az. Egy valóságos működő kolostor előtt álunk, ahova szabad a bejárás.
A kolostor a tengerbe nyúló keskeny szirtbe épült bele. Igen bele, mert nem rá építették, hanem az alsó szintjeit belevájták a sziklába Keskeny lépcső vezet fel a felsőbb szintekre. Nem turistaforgalomnak szánták. Ugyanilyen keskeny kis út vezet körbe az épületek körül mellette 80 cm magasra felfalazott korlát. Gazdasági helyiségek és cellák sora előtt megyünk el. A fő helyet a templom foglalja el. Benne a hagyományos görögkeleti stílusú festett faragott oltár. A bejárat mellett a tartóban a minden templomban megtalálható hosszú vékony barna színű gyertyák, és a homokkal töltött 40 cm átmérőjű kör alakú tartók, ahova a meggyújtott gyertyáját mindenki elhelyezheti.
Nem csinálnak üzletet a vallásból. A templomok nappal mindenhol nyitva vannak, A gyertyákból mindenki vehet, nem kell érte fizetni. Az Isten közelségét nem mérik pénzben. Hosszú szürke csuhás szakállas szerzetesek végzik a dolgukat. Türelmesen félreállnak a sok bámészkodó turista elöl. A templom szintje a sziklagerinc tetejével egy szintben van. Ha a talán fél méter széles úton átbújunk a mellvéd és a félig fölé hajló szikla között, kijuthatunk a gömbölyűre koptatott sziklákra. Olyanok, mint ha egy óriás dobálta volna ide nagy összevisszaságban. Ideális hely a magányos meditálásra. Aki még közelebb akar kerülni az éghez, felmászhat a templom kerengőjére.
Iszonyúan fúj a szél. Meg kell kapaszkodni a mellvédbe, hogy le ne sodorjon, de a látvány megéri. A kolostor fala alatt szépen művelt kis kert. Az elmaradhatatlan olajfák, fügebokrok datolyapálmák. Távolabb nagy négyszögletes épület zárt fakapuval, de a kolostorhoz tartozik, mert a kapun ott a nagy kereszt. Gazdasági épület vagy az lehet inkább a kolostor, és ez a templom és a napi szolgálat, a liturgiák színhelye? Valóban a hely nagyságához viszonyítva kevés egyházi embert látni. Ilyenkor valóban jó lenne egy a helyet ismerő idegenvezető, aki válaszolna a kérdéseinkre, bár nem hiszem, hogy tudna róla valamit. Kételyemet igazolni látszik, hogy a szervezett úton Elafonissost meglátogató csoport a kolostort nem is látta.
A sziklaszirt mellett kis öböl. Csodálatos tiszta átlátszó víz, mélykék és egész világos türkiz. Tökéletesen látni az alját. Egy könnyubúvár keresgél valamit a sziklák alatt, időnként felbukik kifújja a vizet a légzőcsőböl, aztán alábukik újra. Rákot keres talán vagy kagylót?
Gyülekeznek a felhők, a szél is nagyon fúj, menjünk tovább Elafonissos csak egy-két kilométer.
És itt vagyunk. Letérünk az útról a homokos strandra. Megérkeztünk a rózsaszín fövenyre. Az eső is. Messziről látjuk, hogy Elafonisi szigetéröl menekülnek az emberek a hideg eső elöl az oltalmat adó pálmatetők, de inkább az autók oltalmazó melegébe. Jönnek, mint Mózes népe, száraz lábbal a tengeren. Ömlik az eső, és kegyetlenül fúj a szél. Tépi, cibálja a pálmák leveleit. Mindenki száraz helyre igyekszik. Emberek jönnek a vízen, fürdőnadrágban, de vastag vihar dzsekiben, hátizsákkal a hátukon, mások csak egy szál kis pólóban vagy éppen félmeztelenül, kit hogy ért túl az eső és a viharos szél. Tarajos hullámok csapódnak a parthoz közelebb távolabb a tengerből kiálló sziklaszirteknek. Aztán amilyen hirtelen jött olyan hirtelen eláll az eső. A nap kibújik a felhők közül. A szél is csendesedik, de azért kitartóan fúj tovább. Én pedig haza nem megyek anélkül, hogy a “rózsaszín parton meg ne mártóznék a tengerben. A Kocsiban levetkőzünk, a pólót -biztos ami biztos- azért magamon hagyom, fogok egy törülközőt és elindulok. Robi is követ egy szál gatyában. Nem is rózsaszín a part. Lehet, hogy az idegenvezetőnknek valami kellemes kalandja volt itt, és rózsaszínben látta a világot?
Aztán leérünk a vízhez, és tényleg rózsaszín. A partra kifutó majd visszahúzódó víz nagyon finom iszapszerű fövenyt mozgat. Belemarkolok, és vastagon van ez a rózsaszín lerakódás. A Líbiai-tengernek ezen a részén vörös korall telepek vannak és a tenger évezredek óta töri, morzsolja porrá és rakja le a partra meg a sziklaszirtek közé ezt a porrá őrölt mészvázat, egész homokpadokat töltve fel belőle, Úgy hogy a part és a tőle 40-50 méterre levő kis sziget Elafonisi között alig öt-, tíz centis víz fodrozódik a homokpad felett. Belemegyek a vízbe egy kis, pár méterre levő sziklaszirthez. A víz helyenként térdig ér, hideg de aztán megszokja az ember. Kellemes lenne, ha utána nem kellene kijönni a hideg szélre. Robinak kékül a szája széle az egy szál gatyában, de nem menne vissza felöltözni, végül odaadom a törülközőt, legalább azt terítse magára. Átmegyünk a szigetre. Mintha valami amerikai filmbe csöppentünk volna bele. Szabálytalan homokdomb belőle kiálló sziklákkal, ritkás fűcsomók, elszórtan virágzó medvehagyma, és gyér tüskés bozót borítja a szigetet. És az elmaradhatatlan pálmafák.
Elindul a fantáziám. El tudnák itt élni. Egy kis házat építeni ott fenn a domb tetején, körbe pálmafákkal, fügével, sokféle színes leánderrel, ami itt szinte állandóan virágzik, és nyugdíjas napjaimra ellennék itt. Felébredek az álmodozásból, mert átfújta a pólót a szél, és az eső is kezdett újra csöpörögni.
Kimegyünk. A fürdésből itt ma nem lesz semmi. Az idő is eltelt, ismeretlen terep van előttünk, és nem igazán szeretnék kanyargós hegyi ösvényeken, ismeretlen úton, esőbe, sötétben vezetni.
Nincs más út, Kefaliig vissza kell menni. Onnan jobbra fordulunk, és kanyargós kis hegyi úton haladunk Elosig, innen -a térképen folyónak jelölt, valójában – száraz szurdokkal párhuzamosan halad az út, amíg bele nem torkollik a régi 90-es útba.
Krétán a térképekkel vigyázni kell, mert azon kívül, hogy a frissen vásárolt térkép esetleg már elavult, azóta máshogy mennek az utak, Még nem is minden esetben fedik a valóságot. Példa erre az előző nap.
A folyónak jelzett kék vonal az esetek többségében csak időszakos vízfolyást jelent, vagyis nagy esők esetén lezúdul bennük a víz a hegyekből, egyébként csak kiszáradt patakmedrek, Krétán egyetlen forrást nem láttam, mint az Erdélyi hegyekben, ami táplálhatott volna egy kis patakot. A térkép egyetlen jelentősebb folyóvizet jelöl a Geropotamos-t, ami -mintegy 30 Km hosszan – nagyjából párhuzamosan fut a sziget déli oldalán kelet-nyugati irányú 97-es úttal, nagyjából Asimi és Timbaki között és Timbakitól délre pár Km-re ömlik a Messarai öbölbe. Sajnos már este volt mikor a környéken jártunk így nem láttuk a folyót, pedig Timbaki előtt mintegy tíz Km-el egészen megközelíti az utat. Ha még világosban járunk arra, szívesen megnéztem volna, annál is inkább mert a Matalába, a tengerpartra vezető út keresztülmegy a folyó felett és alig 1 km kitérő lett volna. Ami vízfolyással még találkoztunk az az Anapodaris felső szakasza Dematinál, kisebb árok alján csörgedező ér. Sajnos a torkolatát ennek sem néztük meg, pedig Keratokambostól csak pár kilométerre van, és a tengerparton kiépített út vezet (talán). Hossza ennek sem lehet több tíz Km-nél. Pedig valahonnan van vizük, mert a hegyek tetején, madár nem járta helyeken, tenyérnyi parcellán levő három olajfa öntözéséhez, ki van építve a vízvezeték. Fekete műanyagcső-kötegek kígyóznak a sziklák között, csak úgy a felszínen, hisz a sziklába nem áshatják le, meg aztán itt egyébként sem kell a fagyhatár miatt 80 cm alá fektetni, mint otthon. Jön a gerincvezeték, Isten tudja honnan, az út szélén kialakított kútfej, rajt 8-10 mérőóra, és kígyózik a cső, ki tudja hány kilométeren keresztül, hegyre fel, völgybe le. Elgondolom magamban, hány generációnak kell nálunk felnőni ahhoz, hogy az ilyen szabadon heverő értékek -nem tovább, legalább egy hétig- érintetlenül megmaradjanak. Vajon hány honfitársunk nem használná ki ilyen körülmények közt az alkalmat egy kis spórolásra, hogy a sajátom helyett a szomszéd órájáról öntözzön. Persze ha másnap még meglenne a cső. És vajon megtérül ez a beruházás? Mert, hogy nem kis pénz lehetett ezt az óriási öntözőhálózatot kiépíteni -még ha még oly primitív is- az nyilvánvaló. Meg a víz sem lehet itt olcsó, ha belegondolunk, hogy nálunk – ahol az itteni viszonyokhoz képest bővelkedünk vízben – micsoda óriási összegekről beszélnek az öntözés költségeivel kapcsolatban. Vagy itt már EU Támogatásból megy? A tíz olajfára? Hisz az E. U. állítólag csak a szövetkezeteknek ad támogatást.
Ez itt a Topoliai-szurdok
Koutsomatados után egy alagúton kelünk át. Előtte volt valahol egy barlang a hegyoldalban, az Agia Sofia. Sajnos nem kerestük meg .
A világtól távol a hegyek közepén ott egy közlekedési lámpa és irányítja a forgalmat. A keskeny alagúton ugyanis egyszerre csak egyirányú a forgalom. Az alagút után a kanyarban egy kis parkoló, a szakadék szélére épített tavernával Meg kell állni a kilátás miatt. A kis faház hátsó fala már a szurdok peremén. Csinálunk néhány fényképet, és már megyünk is tovább.
Valahol Topolia környékén az országút mellett egy tavernánál megállunk ebédelni. Közel s távol nincs lakott hely.
Krétán a Tavernák elé kirakják az árat is tartalmazó étlapot, sőt fényképen egy terítéket is az illető étel nevének aláírásával. Így a kedves vendég, ha nem ismeri, megnézheti, hogy mi az, és hogy néz ki az étel, amit majd megrendel. És biztos lehetsz benne, hogy ha a fényképen egy nagy tál Görög saláta van, akkor te nem fogsz a tányérodon három szelet uborkát meg két szelet paradicsomot találni, hanem kihoznak neked egy nagy tál mindenféle, összedarabolt zöldséget egy fél marék olajbogyóval, jól nyakonöntve valami finom gyümölcsecettel és természetesen az elmaradhatatlan olívaolajjal. A nagy tányér gyros pedig az asztalodon is egy nagy halom finoman fűszerezett grillezett hús, halom krumplival, egy jó halom tzatzikival és bőségesen salátával.
Az étterem jó tágas, vendég rajtunk kívül nincs (nem igazán étkezési időben vagyunk) a sarokban szól a TV -csecsemőgondozási tanácsok videóról-, a Konyha amerikai rendszerű egy térben az étteremmel. A sarokban járóka benne nyolc-kilenc hónapos csecsemő. A tulajdonos huszonéves kis töltött galamb fiatalasszony, Robival folyékonyan beszél angolul. – Nem is hittem volna, hogy Robi ilyen jól meg tudja értetni magát – Választunk egy báránysültet krumplival, salátával hozzá egy üdítőt, fél liter krétai fehérbort és egy-egy szelet süteményt, hogy azt is megkóstoljuk. A bárány ízletes és bőséges, a bortól nem vagyok elragadtatva. A sütemények, az egyik valami diós, mogyorós töltelékű, leveles, rétes szerű tésztával és csurog belőle a méz, a másik töltelékét nem tudjuk megállapítani, a tésztája olyan, mint ha cérnatészta lenne föltekerve, és természetesen ez is vastagon átitatva mézzel.
Minden süteményük mézzel készül, és olyan bőségesen használják, hogy a cukrászdaszerű üzletekben, a tálcában a sütemények állnak a mézben.
Tovább megyünk. Elérjük a régi 90-es utat, vissza kell menni Kastelli Kissamosig. Itt tudunk az új útra rákanyarodni.
Kolimbarinál nem találjuk meg az új utat, a régi, tengerparti úton megyünk Haniaig. Jó út ez is csak a tengerparton megy végig, sok lakott területen ezért lassú. Nem Lenne baj, csak Hania előtt sem tudunk rátalálni az új útra, így aztán bemegyünk Haniaba. Legalább megnézzük azt is.
Megnéztük, sötétedett mire kikeveredtünk belőle. Ha lett volna időnk, szívesen elnézelődtem volna egy kicsit, de ennek egy külön programnak kellene lenni, és már estére járt az idő. Mire elértük az E75-öst jól besötétedett. De ez már ismert út is, jó út is, széles út is, nincs semmi baj. 58 km egy óra.
Megy a kis Twingo 110-120-al a jó úton. Pici ez a kocsi soknak tűnik a 120-as tempó, de bírja.
Aztán zutty. Nyakunkba szakadt az ég. Mintha egyszerre esett volna ki a víz a felhőből. Az ablaktörlő gyors fokozaton nem győzi törölni. Sorra álnak le az autók az út mellett. Vissza harmincra. Előttünk hosszú konvoj, valahol távol kék lámpa villog. Lassan megy a sor, talán baleset van? De nem mert a rendorök -ha azok- is haladnak, csak lassan. Közeledünk Rethimnonhoz. Megtaláljuk, hol kell lemenni? Az útjelző táblák itt elég alternatívak – vagy vannak, vagy nincsenek.
De igen ott a tábla Rethimnon felé balra. Ez már ismerős út a városban is megtaláljuk a megszokott parkolóhelyet, és még nincs is későn. Maradt egy kis idő a társasággal beszélgetni, meginni egy-két ouzot. Bár ne maradt volna.


Ouzo
Ouzot inni, muszáj! Pedig borzalmas ital. Édeskés ánizsos íze beleeszi magát az ízlelőbimbókba, és már a másodikat iszod, és nem tudod, hogy annak az ízét érzed vagy még az előzőé van a szádban. Ha utána metaxát iszol, képes annak az ízét is elnyomni. De muszáj inni, mert Marcos a házigazda, ha meglát, máris invitál be a társalgóba. “Hello. Komm kicsi ouzo” és már hozza is a poharat meg a két literes üveget és tölt. És muszáj inni, mert megsértődik. És hozza mellé azt a száraz cvibakot, amit harapni nem lehet, csak összetörik az ember foga alatt, és ha már sikerült eléggé apró darabokra összedarálni, akkor megfelelő mennyiségű ouzot felszív és megpuhul. Lehet, hogy nem is az ouzo mellé eszik ezt a kétszersültet, hanem az ouzot isszák azért, hogy feloldódjon a cvibak.
Szóval Marcossal inni kell. Pontosabban nem vele kell inni, hanem nála, mert ő soha nem iszik. Ő csak kínál. De ha biztatod, hogy igyon ő is, akkor szabadkozik, hogy csak sört iszik. És akkor hozol neki egy sört, amit örömmel elfogad, de nem issza meg, hanem elrakja a hűtőbe.
Meg a magyar cigarettát is elfogadja. A Sophianat szereti, ezt még kér is. Fiatal csoporttársunk szerint egy hét alatt elszívott három doboz cigarettáját. Igaz ő meg megivott három üvegre való ouzot.
Robi korabeli fiatal társaság volt a csoportban, három 28-30 körüli fiú egy 19 éves kislánnyal, Két harminc, negyven közti házaspár, két magányos fiatal nő, néhány idősebb asszony meg három vagy négy idősebb házaspár. Társasági élet igazából nem volt, járta mindenki a maga útját. A két fiatal nő mindenáron valami görög férfit szeretett volna becserkészni, már a második nap azon agitálták az idegenvezetőt, hogy szervezzen meg nekik valami programot. Fel is hívtak valami görög férfit, de úgy látszik nem jött össze nekik, mert végig ott láttuk őket. Az egyik fiatal házaspárral meg a négy fiatallal a csütörtök estét átbeszélgettük a lugasban. Elfogyott három liter ouzo meg fél liter metaxa, de aztán mindenki a maga programja szerint élt.
Vasárnap este – mikor Elafonissosból hazaértünk – a fiuk kint ülnek a lugasban, és hívnak, hogy gyertek, igyatok egyet. Na egy kicsit kijövünk, de hozok magammal egy üveget ne az övékét igyuk. Aztán ittunk egyet, aztán még egyet, közben eleredt az eső és bezavart bennünket a társalgóba és ott is ittunk egyet, meg még nem tudom mennyit, csak azt tudom, hogy hirtelen azt éreztem, nekem most kell nagyon gyorsan abbahagyni.
Reggel úgy éreztem, hogy tengeribeteg vagyok. Veszélyes ital. Senki nem szerette, és mégis ezt ittuk. Nem tudom miért, mert nem sokkal drágább a metaxa, és az legalább minőségi ital. De az ouzo, megiszod az első pohárral és megállapítod, hogy erre nem fogsz rászokni, aztán megiszod a másodikat, és lemegy a harmadik, és a nemtudomhányadik után hirtelen tör rád a felismerés, hogy nagyon gyorsan abba kell hagyni, és egy pohárral sem többet, mert baj lesz.
A Szamariai utazásból ilyen körülmények között természetesen nem lett semmi. Fáradtak is voltunk mind a ketten a nyolcszáz kilométer hegyi autózás után, az este megivott ouzo sem lelkesített igazán, meg gyönyörű idő is volt és a tenger is vonzott, a szikrázó homokos strand. Úgy döntöttünk inkább vesszen az egy napi bérlet, de a visszalevő időt napozással, fürdéssel töltjük. Össze kell gyűjteni egy kis krétai színt, mert otthon nem hiszik el, hogy itt voltunk.
Nagy vihar lehetett az éjjel a tengeren is. A hullámok vastagon megrakták a partot valami tengeri növény törmelékével. Néhol 60 cm magasan áll a homokon ez a zöldes barnás undorító kulimász. A hullámok visszamossák a vízbe, és mocskos barna zavaros lé lett a gyönyörű sötétkék tenger. Nem igazán vágyunk fürödni, pedig az idő az esti felhőszakadás és az éjszakai vihar után csodálatos. Keresünk valami szárazabb helyet a nedves homokon, ahol leterítjük a törülközőinket, aztán hamarosan el kell költöznünk, mert megjelennek a takarítógépek, nagy tolólapos traktor szedi össze a parton a hordalékot és rakja össze nagy halomban az út mellett. Jó trágya lesz belőle, állapítja meg Robi. Ki hitte volna, hogy beletalált. Valóban trágyának használják
A ragyogó napsütés hamar felszárítja a homokot. Mire megtelik a strand már kellemes meleg a nemrég még nedves föveny. Hamarosan megjelenik a fánkárus is, hangosan kínálva portékáját. Ám a fánk helyett ugyan szívesebben ennék egy jó szelet puha, kacsazsíros kenyeret rászeletelt vöröshagymával.
A kenyeret, legalább is a mi értelmezésünk szerinti kenyeret nem fogyasztanak. Van valami kis vekni kétféle is, a fehér inkább kalácstésztához hasonít, a barna talán rozsos szívós állagú, meghintve szezámmaggal, meg létezik még a szupermarketekben jó nagy lekváros buktához hasonlító, csak töltelék nélküli előrecsomagolt kalácstésztaszerű “kenyér”, de általánosságban kétszersült vagy szárított tésztafélék terjedtek el. A sütödékben három-öt kilós zsákokba csomagolva árulják többféle változatát. Létezik a fentebb már említett szezámmagos barna kenyérből leszeletelve és megszárítva, aztán a már többször emlegetett ouzohoz felszolgált változat, ami úgy készül, hogy a tésztát 2,5-3 cm-es rudakba kisodorják, mint nálunk valamikor a kulcsos kalácshoz, megszórják szezámmaggal, megsütik, majd 3 cm-es darabokra vágják, és forró levegőn hirtelen megszárítják. Létezik még ehhez hasonló barna tésztából is. A tavernákban viszont mindenhol szolgálnak fel puha kenyeret, és pedig a fehér fajtáját, amit külön nem számolnak fel. A tésztaféléknek ilyen kétszersült formában való fogyasztása valószínűleg abból a tényböl adódik, hogy a szigeten nincs gabonanövény termesztésre alkalmas terület. A kevés sziklás talajon, ahol a fafélék, megfelelő termesztési feltételek mellett szép termést hoznak, gabonafélék termesztésére nem megfelelők. Magának a talajnak az adottsága miatt sem, de a művelhetőség miatt sem.
Ugyanez lehet a magyarázata a mézfogyasztás számunkra szokatlan mértékü elterjedésének is.
Cukrot – igaz kimondottan nem kerestünk – nem láttunk. Mézzel viszont tele vannak az üzletek. Nem lehet bemenni olyan élelmiszerárusítással foglalkozó üzletbe, hogy azonnal szembe ne tűnjön a gusztusos csuprok sora, az egy decis kiszereléstől a literesig, sőt vannak olyan kimondottan édességgel és füszerekkel foglalkozó üzletek, ahol az üzlet közepén ott áll a nagy húsz literes tartály és csapon lehet engedni a mézet. Valamelyik nap a városban sétálva egy édességbolt kirakatában nagy négyszögletes befőttes üvegeket láttunk, benne szirupban a legkülönbözőbb gyümölcsök. Cseresznye, füge, mandarin héjastól, és több felismerhetetlen egyéb. Bent a merőkanál. Kimért befőtt? Érdekes. Aztán egy más helyen csomagolva láttuk ugyanezt. Kóstoljuk meg mi ez, darabonként csomagolt befőttet még úgy sem ettem. Kilóra árulták, vegyünk hát mindegyikből egyet-egyet. Otthon megkóstolva, mézbe áztatott gyümölcsök voltak. Nagyon finom, és nagyon édes. A méz átissza a gyümölcsök szöveteit, amik telítődnek vele, és teljesen megváltozik a szerkezetük. Kellemes keleti csemege.
A cukorkákat is kilóra árulják. Rengeteg féle apró, színesen csomagolt édesség egység áron, ömlesztve van a dobozokban kirakva, összeválogathatsz magadnak olyan összetételt, amilyen tetszik.
Egy délután elmegy a bevásárlással. Csak kis apróság mindenkinek, egy kis flaska ouzo, kis üveg metaxa, mézes gyümölcs, hogy az otthoniak is megkóstolhassák, kis cukorka csokoládé, meg mindenféle fűszer, mert ezt már otthon is akartam összegyűjteni, és holnap, az utolsó napunk a szigeten csak a strandon akarok lenni.


Kedd. Az utolsó nap. Szerdán tíz órakor indul a busz a repülőtérre. Használjuk ki ezt az utolsó napot. Ragyogó napsütés, a legmelegebb nap amióta itt vagyunk. Egy felhőt nem látni az égen. A partot már megtisztították, irány a tenger. Nem láttam ilyen nyugodtnak a tengert, amióta itt vagyunk. Szinte sima a víztükör. Csak amikor már a vízben vagyunk, lehet érezni a széles lapos hullámok lomha mozgását. Ráfekszem a sós vízre, elringatnak lágyan az alig mozgó hullámok. Budapesten reggel egy fok volt a hőmérséklet, és a kékesen szálingózott a hó. Itt forró a strand homokja és szikrázik a nap. Holnap 13:50-kor Haniaban felszállunk a repülőre, a hőmérséklet feltehetően a maihoz hasonlóan 25-26 fok, és kétórai repülés után Budapesten 14:50 körül (egy időzóna eltérés) leszáll a gép. Hány fok lesz vajon Budapesten? Lehet, hogy elállom a zakót.
És ez a nap is eltelt. És letelt a nyaralásunk is.
Este a régi kikötő mólóján egy tavernában vacsorázunk. Ez itt már egy reprezentatív hely. Az árai is. Eszünk egy kétszemélyes tengeri menüt a szokásos előételekkel. Egy nagy tál görög saláta, ami durvára darabolt paradicsom, uborka, hagyma olajbogyóval meghintve, dúsan fűszerezve egy speciális fűszerkeverékkel, nyakonöntve olívaolajjal és valami finom ecettel, a tetején egy szelet FETA sajt. Ha kevesellnéd az ecetet és az olajat, hogy hiányt ne érezz emiatt, kis gusztusos üvegcsében mellékelnek hozzá mindegyikből. Második előételként egy tál tzatziki, egy nagyon vékonyra szeletelt uborkás, fokhagymás, joghurtos, jól fűszerezett kellemes ízű frissítő saláta. Főételként egy kétszemélyes tengeri tál, rajt egy fél kilónyi forma valamilyen hal -amit a pincér kívánságra a helyszínen szakszerűen kicsontoz- egy jó kéttenyérnyi nagyságú kardhalszelet, hat vagy nyolc darab polipkar ás nyolc darab kagyló valamennyi roston sütve, mellé köretnek négyfelé vágott nagy, szintén roston sütött krumpli némi rizs, mindez két nagy salátalevéllel kibélelt tálon nagyon gusztusosan elrendezve, mellé valami híg, zöld színű kellemes ízü öntet. Italnak fél liter krétai vörös bor, ami ugyan egy kissé meleg volt – és hát, hogy őszinte legyek akármelyik hazai borunk magasan verné minőségben – és két deci hideg ásványvíz. Vacsora után két kávé – ami az előítéleteinkkel ellentétben nagyon finom és jó erős -, és búcsúzóul két kis pohár RAKI nevü törkölypálinka. Mindezért fizettünk 61 eurot (durván tizenötezer forint) Éjfél körül volt mikor hazaértünk. És még pakolni kellene, de majd inkább reggel.


 




Szerda. A nyaralásban ez a legrosszabb. Vége van, és indulni kell hazafelé, és várakozás. Már bepakoltál nagy nehezen mindent, a bőröndök, táskák kirakva az udvarra, hisz a szobákat takarítani kell, délután érkezik a következő turnus. Ténfergünk, ülünk egyik helyről a másikra, és nem múlik az idő. De végre megjött a busz és búcsút veszünk Rethimnontól. Öt óra múlva otthon vagyunk Magyarországon.
Isten veled Kréta. Isten veled te csodálatos kék tenger, ti zord sziklák keskeny kanyargós útjai, kedves kicsi falvak, szűk virágos utcácskát. Kedves krétai emberek isten veletek.
Árki József, 2002 okt. 9











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Árki József: Kréta – Görögország – 2002" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár