Béres Hajnal: Nyaralás Dalmáciában – boszniai hazaúttal – 2006

Béres Hajnal: Nyaralás Dalmáciában – boszniai hazaúttal – 2006. augusztus



Rengeteg pozitív és sok negatív tapasztalat Dalmáciáról, megszívlelendő információk az ottani kempingek színvonaláról és egy gyorsan felejtendő boszniai átkelés

Pár napja érkeztem meg párommal horvátországi kilencnapos csavargásunkból. Ami fölöttébb érdekes, hogy véletlenül keveredtünk le, azaz eleve eszünk ágában sem volt odautazni, de az Alpokban már meguntuk a hógolyózást…:)), no meg azt, hogy napokig dézsából öntötték fentről a vizet.


Legurultunk hát – öt nap után – hirtelen elhatározással melegebb vidékre, hátha ott jobb az idő….alapon. Három éve már jártunk Vodicében, igaz, akkor magyar utazási irodán keresztül szervezett apartmanban. Anno tetszett a tengerpart, főleg azért, mert előtte egy évvel Észak-Olaszban voltunk, ahol is rettentően koszos volt a víz. (Az, hogy itt milyen kristálytiszta, nem kell gondolom említeni, aki még nem látta, sürgősen tapasztalja meg!)
Szóval,legurultunk – indulván péntek délben Zell am See-ből, Olaszon keresztül. Udine és a Horvát autópálya közötti szakasz eszméletlen lassú volt.
Ha már lúd, legyen kövér, teljesen Splitig gurultunk a pályán, először életünkben, mert ugyebár 2003-ban ez még nem állt rendelkezésre. (Visszafelé úton korábban 60-km-es dugót is megismerhettünk.) No, dugóról itt is lesz még szó, de a későbbiekben…..
Beleolvasgatván honfitársaim véleményeibe, késztetést éreztem rá, hogy én is megosszam mással tapasztalataimat, főleg azért is, mert úgy gondolom, reálisan sikerült megítélnem a horvát-helyzetet 2006. augusztusában, és így hasznos információul szolgálhat bárkinek.


Szerencsére jó idő fogadott 5-én reggel érkezésünkkor, bíztunk a továbbiakban is, ezért a kempingezésnél döntöttünk, annak ellenére, hogy alig-alig voltunk erre felkészülve. (Az egyterűt azért biztos, ami biztos, induláskor átalakítottuk hálószobává.)
Arra gondoltunk, hogy ha már ennyire délre lejöttünk, még délebbre megyünk, nehogy utolérjen bennünket az eső, ezért úgy döntöttünk, irány a Makarska Riviera. Abszolút fölkészületlenek voltunk, csak a parton jöttünk rá, hogy igen jó helyen járunk. A zivogoscei kempinggel semmi bajunk nem volt, tejben-vajban fürödtünk, és a környezet is festői volt. A magyarok százaléka elenyésző volt, ámde itt szembesültünk sajnos azzal, hogy jobban számíthattunk egy külföldi szomszédra, mint honfitársainkra, amikor arról volt szó, hogy egy kb. tíz forint értékű segítséget nyújtsanak.
De, hogy mondjak jót is, fölüdülés volt elbeszélgetni egy ott üdülő fiatal hölggyel, aki számomra nagyon tetsző magyar tájszólással – tökéletes magyarsággal – hozta tudomásomra, hogy ő nem “szlovákmagyar”, hanem tiszta szlovák, csak szeret magyarul beszélni.
A horvátok pedig? Nem volt semmi probléma. Nem találkoztunk diszkriminációval, sőt, ahogy a páromnak fordítottam németről, és így megtudták, hogy tulajdonképpen magyarok vagyunk, több helyen a “viszontlátásra” hangzott el magyarul.
Apropó, nyelv…….: Olaszországban Firenzétől, Horvátországban pedig kb. Splittől délre nyugodtan el lehet felejteni a német nyelvet. A horvát recepciósok csak olaszul és angolul hajlandók általában tárgyalni, a köznép meg azt sem tudja, hogy eszik, vagy isszák a németet. (Az olaszokról nem is beszélve…., Firenze alatt még azt sem értette senki, hogy “deutsch”, náluk ez “todesco”, fene tudja, miért…:)….Firenzétől délre egyébként sem mennék soha többé, mert két éve nagyon megszívtuk a grossettói kórházat. Az majd egy külön történet lesz….
Érdekes, hogy kevés orosz tudásomnak mennyire hasznát vehettem itt Horvátban.


Napoztunk és fürödtünk hát, a búvárkodásról nem is beszélve……, csakhogy meguntuk a jót, és elhatároztuk, hogy délebbre költözünk, és Bosznián keresztül megyünk majd haza, közben persze, leugrunk Dubrovnikba is. Hááááááát, majdnem azt mondom, hogy kár volt…… Dubrovnikot persze nem árt, ha látja egyszer az ember. (Kétszer nem fontos, mert szörnyű a tömeg és a parkolás.) A várfalat jobb, ha kicsit rosszabb időben másszuk meg, mert rekkenő hőségben nem lesz egy kellemes időtöltés. De vissza a “háááááááááát”-ra! Ha tíz kempinget nem néztünk meg, akkor egyet sem, Dubrovnikig, sőt, még attól délre tizen-km-re is egy KUPARI nevű szörnyűséget, ahol is végül egy éjszakát kényszerűségből eltöltöttünk. A higiénia egyenlő volt a nullával, pedig eszméletlen nagy a reklámja. Senkinek nem ajánlom. A dubrovniki újvárosi kemping higiéniai vonatkozásban OK, de a part messze van, és a városon keresztüli megközelíthetőségéhez kemény idegek kellenek, nem is beszélve az időről és a rossz kitáblázottságáról.
Nagy nehezen találtunk egy közepes szintű kicsi kempinget Dubrovniktól északra egy húszassal, (közvetlen az út mellett) de azt sem ajánlom, csak ugródeszkának, mert a partja nem jó, a puritán vendéglőjében pedig 200 Kuna volt kettőnk vacsorája, és jól sem laktunk. (Egy húsz centis sült hal ötezer forintnak megfelelő Kuna). Két napot arra szántunk, hogy felderítsük, létezik-e egyáltalán itt délen elfogadható kemping. Hááááááát, nem sok, kettőt találtunk azért, ahova valószínűleg visszanézünk. (Az egyik közvetlen Ston mellett) Azzal tehát számolni kell sajnos, hogy minél inkább délebbre halad az ember, a higiénia annál kevésbé köszön vissza.


Az árak egy átlagmagyarnak magasak. Ennek három okát látom:
1./Az átlagmagyarnak nem átlagolasz a jövedelme.
2./Rengeteg az olasz, szinte elözönlötték a horvát partot.
3./A szezon nem egész éves, ezért kaszálnak a szezonon kívüli időszakra is.
Arra gondoltunk, hogy a közértekben szolidabbak az árak, hát nem sokkal. Az üdítő – a víz is – méregdrága, a szalámiféleségekről nem is beszélve.
Végül is az utolsó előtti napon hál’Istennek (mint később kiderült, rossz idő következett) megfáztam egy túlklimatizált közértben, ahol éppen akkor kellett elromlani a mérlegnek, no meg a kiszolgáló hölgy is béna volt hozzá, úgyhogy hazaindultunk, irány BIH szombat, 11h.
Alulról indulva természetesen kétszer kell átlépni a BIH-határt, az első még csak fél órába, a második már három(!!!) órába került. DURVA!!! Megvan persze mindennek a maga oka, de azt most nemigen ecsetelném, hogy lehetne ez másképp is, de kinek az érdeke, hogy legyen? (Bosznia szerintem a tíz évvel ezelőtti Románia, szorozva hárommal.) Mosztárba nem mentünk be, mondván, hogy nincs időnk már rá, majd legközelebb. Sarajevo-t ismét másfél óra araszolással értük el. Egyedül a minaretek dobták föl kicsit a hangulatomat, a többi tapasztalatom nem volt túl felemelő. (Ordítozó drogos hapsi a benzinkútnál, stb., no meg a végig zuhogó eső is tett rá egy lapáttal.)
Jött egy hosszú, véget nem érő szakasz, valamivel ütemesebben, de közben ugye – az egyébként is gyér – táblák átváltanak cirillre. Aki nem tud oroszul, annak annyi. Persze, így sem volt könnyű kitalálni az országból, mert váltig Beográdba akart vinni az út, természetesen még mindig esőben. Végül is egy mellékút átvitt Horvátba, amit úgy saccra találtunk meg. Eszékig semmi különös,hacsak az nem, hogy a második benzinkút éttermében zárás előtt kedves kiszolgálással, a tengerparti árak osztva kettővel, ettünk még egy finom csevapos vacsorát.
A városból kilépve ismét csak kapkodtuk a fejünket, hogy merre is van szép hazánk, mert tábla azt nem mutatta. Olasz rendszámú románok is köröztek körülöttünk, gondolván, mi magyarok, jobban tudjuk, merre volt a mohácsi vész, de el kellett őket keserítenünk. Végül is úgy döntött a konvoj, hogy a jobboldali utat választja, csak úgy:), ami végül is szerencsére bejött, mert a határ előtt pár km-el felvillant egy táblán, hogy “Mohács“. Nagy kő esett le szívünkről, hogy nem kell harminc km-t visszaautóznunk. Végül is tizenöt órát csücsültünk hazáig az autóban, pedig csak Bács-Kiskunig mentünk. (Ha még nem mondtam volna, a 21. században írom mindezt…….gondolná valaki???)
Azért van két jó hírem is: A háromezer km-t jól viselte a kilencéves egyterűnk, és szúnyoggal, cápával:) sehol sem találkoztunk.
Jó pihenést kívánok mindenkinek, a fentiek figyelembe vételével.
Béres Hajnal – BKKm





A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Béres Hajnal: Nyaralás Dalmáciában – boszniai hazaúttal – 2006" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár