Bokor Gitta: Tizennégy olaszországi kirándulás- francia, spanyol, portugál kitérőkkel


Bokor Gitta: Tizennégy olaszországi kirándulás – francia, spanyol, portugál kitérőkkel


Érdekes útirajzok nomád autós túrákról – szép élményekkel, sok információval


Az útleírásokban kevés beszámolóval találkozom, amely Olaszországról szól. Nagyon szeretem ezt az országot, ezért gondoltam leírom élményeimet, talán mások is szívesen olvassák.
Olaszországi kalandozásaink kezdete visszanyúlik egész a kilencvenes évek elejére. Férjemnek akkoriban lehetősége nyílt néhány napos szolgálati útra menni Parmába s azzal jött haza, hogy ez az ország olyan szép, hogy érdemes lenne alaposan megismerni. Utazni szeretünk, azelőtt megjártuk már Bulgáriát, Romániát, az akkori Jugoszláviát, Görögországot, eljutottunk egész Athénig, de ez most egy kicsit más volt. Kispénzű turistaként százötös Skodánkkal indultunk útnak, mindent a véletlenre bízva.


1. út – Velence, San Marino, Rimini, Pesaro, Ancona, Pescara, Nápoly, Vezúv, Róma, Pisa, Bibione


Hajnalban indultunk útnak, éjjel sosem utazunk, mert mindent látni szeretnénk. Lenyűgözött az osztrák, majd az olasz Alpok szépsége, megnéztük Velencét és Riminit majd San Marinot, ezzel telt el az első három napunk. Harmadnap estefelé Pesaro városát épp csak elhagyva alkalmas alvóhelyet találtunk az út melletti parkolóban a hűs fák alatt, ahol már állt egy prágai autó is. A parkoló tulajdonosa egy ízig-vérig olasz férfi, Vittorio, bár ő pésaróinak mondja magát, megengedte, hogy néhány líra fejében ott aludjunk a saját autónkban. A júliusi forróságban jól esett megpihenni a fák alatt, néhány méterre a tengertől. A prágaiakkal is könnyen szót értettünk, hiszen szlovákiai magyarként bírjuk a cseh nyelvet s mivel csupa jót mondtak erről a helyről, maradtunk néhány napig és élveztük a tengert meg a napozást. Történt azonban valami, ami megzavarta nyugalmunkat.
Egyik este az autó mellett ülve olvasgatok s hirtelen egy hatalmas durranás hallatszik. Egy öklömnyi kő zúzta be az auto szélvédőjét. Mindenki odaszaladt és igencsak megrémültünk. Vittorio azonnal kihívta a rendőröket, akik néhány percen belül megjelentek és rövidesen megállapították, hogy a hegy tetején levő étterem teraszáról suhancok gyakorolták a célbadobást, akik a fáktól nem láthattak minket. A rendőrök kérdésére azt feleltük, nem óhajtunk feljelentést tenni, de a betört ablakkal valamit csinálni kell. Azt hiszem itt és most dőlt el, hogy mi ezután mindig Olaszországba járunk kirándulni, mert mindenki segíteni akart rajtunk. Vittorio másnap egész nap a Skoda szervizeket járta velünk, mivelhogy a környéken már akkor is volt egynéhány, pedig az egész városban összesen három ilyen autó volt. Üveget azonban nem kaptunk, szerencsére a jobb also részen tört be és nem nagyon akadályozott a kilátásban, ezért csak beragasztottuk. A rendőrségre is elkísért, ahol igazolást kaptunk, amelyet a biztosítóban felmutathatunk. Az intézkedések közepette meghívott az otthonába, megismerkedtünk a feleségével, majd megmutatta a várost. A nagy korkülönbség ellenére, hiszen a fiai egyidősek velünk, kialakult egy barátság, amely a mai napig tart. Még azon az őszön meglátogatott, decemberben mi mentünk újra, de erről majd később.
A hatodik napon folytattuk utunkat délfelé, rövid városnézést iktattunk be Fanoban és Anconában. Nem részletezem, hiszen az útikönyvek leírnak mindent aprólékosan. Pescarában sem sokat időztünk, hatalmas város, épp csak egy tengerparti piacon megkóstoltuk életünkben először a sült rákot, és nagyon ízlett. Pescarából Chieti irányában “átvágtunk” az országon és Nápolyt vettük célba. A hegyekben valahol ránk esteledett és egy falu szélén megálltunk aludni Éjjel erős fény ébresztett, rendőrök jöttek és érdeklődtek vajon mi a baj, talán elakadtunk? Miután megmagyaráztuk, hogy egyszerű turisták vagyunk, szép álmokat kívántak. Utazásaink során hasonló eset még kétszer megismétlődött, a rendőrök mindig udvariasak, kedvesek és segítőkészek voltak, és olyan érzésünk volt, hogy itt vigyáznak a biztonságunkra. Kora reggel összepakoltunk, hogy minél előbb indulhassunk, s mivel Nápoly mégiscsak Nápoly, utolag már nevetséges, de akkor még féltünk a mindenféle maffia-mendemonda miatt, s bevarrtam zsebeinkbe csekély kis értékeinket és iratainkat. Épp e művelet közepette megállt egy autó és egy férfi szállt ki belőle, aki felajánlotta segítségét, ha bajban lennénk, mivel hogy az ő felesége cseh. Történt ez a félelmetes Nápoly előtt néhány kilométerrel, s én meg varrom a filléreinket a zsebekbe.
Elindultunk, nemsokára egy faluba(??) értünk, ahol falutábla nem volt vagy nem vettük észre a nagy bámészkodásban s ennek a falunak egyszerűen nem akart vége lenni. A házak kopottak, egyre sűrűbb házsorok, mindenütt ruhák száradnak, s hozzácsapodnak a piszkos falakhoz, ahogy lengeti a szél. Egyre több az ember, sűrűsödik a forgalom, ütött-kopott autók és motorbiciklisek furakodnak az autók közé, mindenki dudál, zűrzavar, zaj. Messze előttünk olyan ködpárás a levegő, mintha a tenger lenne s ekkor jövünk rá, hogy ez már Nápoly.
Valami furcsa bizsergés tölt el, s a filmekből ráismerünk a tengerpartra. Megállunk egy parkolóban, a kocsi kulcsát otthagyjuk a parkolóőrnél, ha át kellene állnia az autóval, és már ez nem is zavar. Motoros rendőrök igazítanak útba a központ felé, térképünk nincs, fene tudja miért és sétálunk az utcácskákban, betérünk hűsölni egy templomba, a mi inkább bazilikának néz ki, és részt vehetnénk egy hamisítatlan nápolyi esküvőn, ha a vőlegény nem késne. Így csak a menyasszony és a násznép ideges rohangálását látjuk. Megnéztük a királyi várat, a nápolyi öbölben sétáltunk, miközben elrágcsáltunk egy hűtött kókuszdiószeletet.
Gondoltuk, ha már itt vagyunk, megnézzük a Vezúvot, de előtte még megtankolunk. A kutas tankolás közben is szívta a cigarettáját, igaz a forgalmas út szélén levő kúthoz bárki nyugodtan odapöckölhette volna az égő csikket, de úgy látszik itt sose volt még baj. Egy rozsdás, pici tábla útmutatása szerint egy jelentéktelennnek tűnő keskeny utcán indultunk a tűzhányó felé, először azt hittük eltévedtünk, ez valami határba vezető út lesz, épp megfordultunk volna, mikor szembetalálkoztunk autókkal, buszokkal s a kanyarban mindenki dudált. Hamarosan parkolót találtunk, ahonnan a kigyúrt lávaköves ösvényen felgyalogolhattunk a Vezúvhoz, s láthattuk a füstölgő krátert, s a borús idő ellenére is lenyűgözött a kilátás az alattunk elterülő tájra.
Esteledett, mire elhagytuk Nápolyt s valahol a Tyrrén – tenger partján megálltunk, ahol más hozzánk hasonló, autóban alvó turistákkal együtt biztonságba tudtunk magunkat. Maradtunk is itt egy napot fürödni és megemészteni a sok-sok élményt. A közelben találtunk egy jó kis boltot, ahol főleg sajtot és sonkát árultak. Itt kóstoltuk meg életünkben először a bivalytejből készült mozarellát, amit azóta is szívesen fogyasztunk. Miután kipihentük az utazás fáradalmait, Rómáig meg sem álltunk, ahol majd három napot töltöttünk. Mielőtt elértük volna az Örök Várost, megnéztük Castelgandolfót, a pápa nyári rezidenciáját. Rómában a nagy forgalom ellenére kivállóan lehet közlekedni autóval, de metróval is. Csudajó alvóhelyek találhatók különböző ingyenes parkolókban kicsit távolabb a központtól és a vízzel sincs soha semmi gond. A városnézéshez kényelmes ruházat, cipő kell, utikönyv, hátizsák és flakon a víznek. Friss hideg vizet szinte mindenütt találunk, s ez vonatkozik az egész nyugati partvidékre, ezzel szemben az Adriai-tenger partvonalán vízhez jutni nagyon nehéz, estére a strandokon is mindig elzárják a csapokat.
Rómában megnéztünk mindent, amit ennyi idő alatt meg lehet nézni. Egy nap a Vatikán s a Szent Péter bazilika megtekintésével telt el, megcsodáltuk a híres és kevésbé híres helyeket, utcákat, tereket. Azóta még kétszer eljutottunk ebbe a csodálatos városba de újra visszavágyunk.
Körutunk vége felé Pisaban álltunk meg, hisz nem térhettünk úgy haza, hogy a ferde tornyot ne lássuk és nem csalódtunk. Az Arno-parti városban számtlan látnivaló akad, hiszen a középkorban a város mint tengeri köztársaság egyéb hires épületekkel is gazdagodott. Modena felé átkeltünk a túlsó partra, emlékezetes, szép út vezet át a hegyeken. Abbetoneban megpihentunk, szépséges üdülőhely a hegyek közt. Mivel ismerőseink Bibioneban nyaraltak, egy kis kitérővel meglátogattuk őket. Jó, hogy ezt tettük, egy életre megjegyeztük, hogy oda nem szabad befizetni. Ez egy hatalmas turistaipartelep, ahol a vízparton csak annak jut hely, aki hajnalban lefoglalja, a többiek messze a víztől a forró homokban szenvednek, kilátással a sokszínű napernyőkre. A tenger vize itt valamitől olyan, mintha szétázott vécépapír úszna rajta s rátapad az ember bőrére, ami keserves szappanozással kopik csak le. Este meg millió szúnyog támad. Olasz szót nem is hallani.
Ez a körút 16 napig tartott és 3450 km-t tettünk meg. Sok szép élménnyel tértünk haza és máris terveztük a következő olaszországi utakat.


2. út – Pesaro télen


Nyári utunk során megismert Vittorio szeptemberben meglátogatott minket otthonunkban, és egyben meg is hívott, látogassunk el Pesaroba még a télen. December közepén három napot töltöttünk el a városban. Barátunk a hotel San Marcoban foglalt számunkra szobát a városközpontban, de ide épp csak aludni jártunk, olyan sűrű programot tervezett. Bemutatta a várost, megnéztük Rossini szülőházát s láthattuk Pavarotti kertjében a rengeteg tyúkot, ő néha náluk vásárolja a tojást. Bámultuk a karácsonyi díszbe öltöztetett várost, a gyönyörű világítást, nálunk akkortájt ilyesmi még nem volt. Megtanultuk, hogy a városszéli étteremben sokkal olcsóbban megvacsorázhatunk és hogy fatüzelésű kemencében sül a legfinomabb pizza. Vittorio meghívott egy “szűkkörű” családi vacsorára a nővéréékhez, és eléggé meglepődtünk, amikor beléptünk s voltunk vagy tizenöten nagyszülőktől az unokáig. Itt aztán megismerhettük a szívélyes olasz vendéglátást!
Ők egyszerű emberek és nagyon kedvesek. Terített asztallal vártak, a kedves háziasszony Maria mindent saját kezűleg készített. Előételnek spagetti volt babbal, náluk szinte naponta van tészta, ugyanis a férje Pietro mást nem is eszik csak egy tányér paradicsomos tésztát. Ettől nagyon jól is érzi magát, egészséges, és szeretné megérni a száz évet, mert az édesapja is annyit élt. Ö Calábriából származik, s szerinte nincs szebb vidék annál az egész országban. Elragadtatással mesél róla, fényképekkel illusztrálja s megajándékoz egy csokor valódi calábriai oregánoval, mert ahogy mondja ilyen illatos finom fűszer csak ott terem.
A második fogás sok-sok ételből állt, volt ott csirke, meg sertés-belsőségek és töltött húsféle, de főleg sok zöldség, vajon párolt zöldbab, olivaolajban pácolt gomba, olajbogyó, fokhagymás párolt bietola és nyers saláták. Végezetül pedig panetonnet, azaz ádventi kuglófot kínált. Az ételek mellett az asztalon kétliteres csattosüvegekben viz és vörösbor. Ebben az időben mi még csak néhány olasz szót ismertünk, mégis nagyon jól megértettük egymást, csodálatos este volt. Meghívtak másnap ebédre is, amikor megmutatták kis konyhakertjüket, melyben a decemberi hidegben vékony fólia alatt piroslott néhány szem eper, érett a borsó, s annak ellenére, hogy a kannában a viz tetején hártyásodott a jég? még zöldpaprikát is találtam a kertben. Pietro szerint azért lehet ez, mert rájuk Szent Péter vigyáz.



3. út – Pesaro júniusban



Rövid, háromnapos látogatásra utaztunk Pesaroba, szállásunk Vittorio tengerparti parkolójában a saját autónkban. Vittorio a szezonra készült, szépítgette a parkolót, és kis büféjét bővítgette.Béreli ezt a helyet, kialakította és szívesen hagyják autójukat az emberek itt a fák árnyékában. Üdítőt és dinnyét árul, egész nap énekel és dobol a dinnyéken. Persze csak ha süt a nap és sok a vendég, mert akkor megkeresi a tésztára valót, de ha beborul, szomorú és szörnyűlködik, hogy estére nem kap spagettit, se makarónit vacsorára. Segítettünk neki rózsát ültetni, élveztük a napsütést.
Később minden évben épített valamit, kibővítette a büfét, és néhány egyszerűbb ételt is árult, amit ő egyedül elkészitett, a söprögetésben pedig a belga kis emberke, Vasco segitett neki. Sok ember megállt egy hűsítő italra, eleinte azt hittem mindenki ismerőse, de aztán rájöttem, hogy nem, de mindenkivel éppen olyan barátságosan beszél, mintha közeli barátok lennének. Néha kiállt az út szélére, és integetett az autósoknak. Látszik rajta, élvezi ezt a munkát. Egész nap futkos fel-le, intézkedik, s ha a telefon csörög, messziről hallózik.
Június eleje volt, a tengerben megmártóztunk ugyan, de fürödni még nem élvezetes. Inkább csak sétálgattunk a parton, és figyeltük a rengeteg rákot, azok is napoztak. A szomszédos Fanoban felfedeztünk egy hatalmas halpiacot, és vettünk is pár rákot meg halat, amit ebédre elkészítettünk.










Tagliatelle, ahogy Maria készíti
Olivaolajon megpirított egy nagy fej hagymát, apró kockára vágott sonkát és gombaszeleteket dobott rá. Enyhén sózta, borsozta, tett bele pici őrölt fűszerpaprikát és calábriai oregánot, majd felöntötte házilag készített paradicsomlével és fehér borral. Ezt erős lángon addig főzte, amíg sűrű nem lett. A kifőtt és leszűrt tésztára öntött belőle egy merőkanállal s erős lángra tette, egyet kevert rajta, hogy a vize elfőjön s már osztotta is a tányérokra a tésztát, erre meg a szószt.

Vacsorára azonban Mariáékhoz voltunk hivatalosak, ahol ezúttal még több ember gyült össze, mint a télen, így megismerhettük az egész nagy családot. A háziasszony most is kitett magáért, most tagliatelle-t azaz széles metéltet készített előételnek nagyon finom szószban, tőle tanultam meg én is. Az ember ezzel már teljesen jól lakott, de ezután következett még a vacsora, mégpedig töltött cukkini paradicsomos mártásban, sült paprika, sült paradicsom fokhagymás morzsával, sült nyúl mártásban és sok egyéb nyers, főtt és sült zöldség. Általában hosszúra nyúltak ezek a vacsorák s jó kis beszélgetésekkel zárultak.
Az egyik este megnéztük Riccionet, amely egy szép nagy tengerparti üdülő sok szórakozási lehetőséggel. Alberto, az egyik unokatestvér a nyári hónapokban itt pincérkedik az egyik cukrászdában, viszonzásul a téli vendéglátásunkért nagy adag fagyipohárral és orange-camparival vendégelt meg.


4. út – Pesaro, Fano, Riccione


Még ebben az évben augusztusban újra sikerült eljutnunk Pesaroba. Utunk során megtudtuk, hogy augusztusban nem szabad Olaszországba utazni, mert nyaral az egész ország. Nem ritkaság, hogy éjjel kettőkor is dugóba keveredünk valahol, például ha éppen Riccionebe ruccanunk át szórakozni. A kempingek általában drágábbak, az éttermek zsúfoltak ebben a hónapban. Ami viszont jó, hogy az utakon sokkal kevesebb a teherautó mint máskor, és annyi tehervonat sem zakatol. A tenger vize meleg, és érdemes kora reggel kimenni a partra, érdekes látvány fogad. Sok ember sétál és hajlong, gyűjtögetnek. A víz tiszta, homokos ugyan az alja, de ha lassan megyünk, és nem keverjük fel, akkor szedhetünk feketekagylót, azaz koccet vagy apró kagylót, amit vongolenak hívnak, esetleg apró tarisznyarákot.
Egy hetet töltöttünk el kedvenc helyünkön, a nappali forróságban leginkább a tengernél múlattuk az időt, esténként meg Pesaroban válogattunk a sokezerféle finom fagylaltból, vagy éppen Fanoban pizzáztunk. Kora reggel pedig a halpiacon válogattuk össze az ebédrevalót.
Vittoriót is megkínáltuk, de ő nemigen szereti a halat. A hazai dolgoknak inkább megörült, és valahányszor mentünk kenyeret, házi kolbászt és paprikát mindig kellett vinni. S ahogy letelt a szezon, ő jött hozzánk, mert egész télen utazott. Néha egyedül, máskor a fiával, rokonával vagy éppen valamelyik barátjával, és néhány napot töltöttek nálunk. Előfordult, hogy ötvenes évekbeli szép fehér Jaguárját itt hagyta, innen vonattal ment Karlovy Varyba, onnan Münchenbe, majd repülővel Londonba a rokonaihoz, és egy hónap múlva eljött az autóért. Valahányszor jött, mindig hozott olivaolajat, meg spagettit és paradicsomot, mert szerinte az csak Itáliában az igazi, s ő főzte az egész családnak a spagettit, közben vidámkodott, énekelt, egyszerűen boldog volt..


5. út – Asti



Háromnapos gyönyörű út volt ez novemberben. Utunk a havas Alpokon át vezetett Insbruck felé, a Brenner hágón hatalmas hóesésben keltünk át. Trento-Riva és a Garda-tó partján Brescia felé, Cremona, Lodi majd Paviában megszálltunk egy hotelban. Másnap értünk Astiba, ahol üzleti ügyeinket elintéztük és megnéztük a várost. Kényelmes kis hotelban szálltunk meg, általában a vasútállomáshoz tartozó hotelek kedvezőbb áron kínálják a szobát. A városka egyszerű, hangulatos pizzériákkal és bárokkal, hetente kétszer hatalmas szabadtéri piaccal, ahol megcsodálhattuk a szárított halakat, vásárcsarnokkal, amely esténként úgy néz ki, mintha baráti találkozóhely lenne, borozgatnak, kóstolgatnak az emberek.



6. út – Padova, Pesaro



Egyhetes tengerparti nyaralás, uticél Pesaro, Vittorio parkolója, amely időközben inkább kempinghez kezdett hasonlítani, sokan megálltak nála néhány napra lakókocsival. Ismerősként tértünk mi is vissza, hiszen néhány új barátra is tettünk itt szert tavaly nyáron, akiket a télen Astiba való utazásunk során meg is látogattunk otthonukban egy Torino melletti kisvárosban.
Az utazásra mindig örömmel készülünk és nem sietünk. Mindig hajnalban indulunk, hogy nézelődhessünk, megállhassunk egy-egy szép pihenőhelyen a hegyekben. Csodálatos látvány a kanyargos Tagliamento folyó, hatalmas medre nyáron száraz, csak a közepén csörgedez az átlátszóan tiszta vizú folyó. A hőségben az ember kívánja megérinteni a vizet, térdig beleállni s perceken belül lehűlni, hiszen a hegyekből zúdul bele a hideg víz. Forrásvizzel telítjük meg üvegjeinket és ámulva nézzük a fölöttünk hatalmas oszlopokra épített autósztrádát. Olyan magasan megy az út, hogy a forgalom zaját lent a folyónál egyáltalán nem hallani. Tarvisioban talán legszebbek a balkonvirágok, Pordenone környékén hatalmasra nőtt kukoricát öntöznek, és elvezetik a folyók vizét a növény soraiba. Velencét elkerülni legjobb a “tangenziale”-t jelző tábla alapján, amely ingyenes várost megkerülő sztrádát jelent. A várost elhagyva visszanézünk, és látjuk messziről az ismerős épületeket, miközben mocsaras lagunák felett haladunk. Nemsokára megjelennek a ciprusfák, amelyek mindig elkápráztatnak szépséges formájukkal.










Piadina, ahogy Vittorio készíti
Ez egy száraz lapon /serpenyőn/ sült vékony kerek tészta, amely lisztből, zsírból és sóból áll és különböző töltelékkel töltik, például sonkával, sajttal, ruccolával. Frissen nagyon ízletes.

Este hétkor már Vittorionál vagyunk, jó hideg vízzel és hűtött borral vár mindig, meg piadinával, amit ő készít.
Reggel meglepetten vettük észre, hogy megérkezett Alessandro a családjával Torinóból, akiket az előbb említettem. Ők Bariba tartanak a rokonokhoz,de néhány napra mindig megállnak itt fürödni. Másik szomszédunkkal is hamar megismerkedünk, a szicíliai származású Salvatore és népes családja Ternibol. Nagyon jó kis társaság alakult ki, olasz-német keverék nyelven és sok-sok mutogatással igen jól megértettük egymást. Olyannyira összebarátkoztunk, hogy megosztottuk egymással hazulról hozott ételeinket, hogy megismerhessük egymás konyháját, végül pedig együtt főztünk.










Kagylófőzés
Alaposan megsúroltuk a kagylót és sokszor váltott vízben tisztára mostuk, beraktuk egy hatalmas fazékba, szeleteltünk rá hagymát és citromot, majd víz nélkül, lefedve, erős lángon kb 5-10 percig főztük, addig, amíg ki nem nyíltak Valamennyit elvettünk belőle, kiszedtük a kagylóból a húst. Készítettünk egy mártást olivaolajból, hagymából, paradicsomból és borból, s ebbe tettük a kagylót, összefőztük, majd a kifőtt spagettira mertünk a mártásból. Együtt fogyasztottuk el s a végén jött a nagy fazék kagyló a gyerekek örömére, mindenki szedett és citrommal lecsepegtetve fogyasztottuk.

A férfiak beúsztak a hullámtörő sziklákhoz és szedtek egy zsák kagylót. Amíg elmentek bevásárolni, addig mi, nők nekiláttunk tisztítani a zsákmányt, és megfőztük. A társaság nagy tapssal jutalmazta az ebédet. Nagyon örülök, hogy megtanulhattam tőlük néhány receptet, de a legtöbbet Mariátol lestem el, hiszen ez alkalommal is meghívott vacsorára és gnocchit azaz krumplinudlit készített apró rákokkal szószban, különböző halakat és padlizsánt meg sok egyéb zöldséget. A férjemmel mindketten szívesen főzőcskézünk és kertészkedünk, ezért járjuk a piacokat, ahol mindig felfedezünk egy új növényt, fűszert vagy magot, amit itthon elvetünk és velük hazavarázsoljuk az olasz ízeket.
Miután megtanultam a kagylókészítést, regggelente mi is sétálgattunk a térdig érő tenger vizében és gyűjtögettük a kagylókat. A vongole nem nagyon jó, mert belemegy a homok, és a fekete kagyló is sokkal jobb, ha a szikláról szedjük, de így izgalmasabb.
A hazafelé úton megálltunk Padovában, mindenképp érdemes megnézni ezt a szép várost és a Szent Antal bazilikát.



7. út – Olaszország, Franciaország, Svájc, Németország



1995 júliusában egy szépséges körutazást tettünk. Két autóval mentünk négyen, az autókat úgy rendeztük be, hogy kényelmesen aludhassunk bárhol, és főleg ne kelljen kempingbe fizetni.
Szokás szerint lassan és kényelmesen utaztunk, bámészkodva, itt-ott megálltunk alpesi pihenőhelyeken. Estére Bellunoig jutottunk el, ahol a Piave és az Ardo folyó összefolyásánál elállt a lélegzetünk a szépséges táj láttán A folyóparton aludtunk, mögöttünk a Dolomitok csúcsai magaslottak. Élmény az ilyen szép helyen vadkempingezni, vacsorázni a jó levegőn és beszélgetés közben elfogyasztani egy pohár bort.
Másnap vasárnap, Trentoban templomba mentünk, majd a Garda-tó partján nézelődtünk. Virágok, pálmafák szegélyezik az utat, a tó is elkápráztat, de a zsúfoltság miatt nemigen lehet jó helyen megállni. Tervünkben szerepelt egy rövid városnézés Milánoban, de a nagy meleg miatt jobban vonzott a Pó-folyónál való letáborozás. A legnagyobb olasz folyó partján szétrakodtunk, s rögtön vízbe vetettük magunkat. Estefelé láttuk, hogy a folyóparti nyaralók ablakai becsukódnak, s az emberek sorra eltűnnek. Nekünk is odaszóltak, hogy jobb ha megyünk, mert jönnek a szúnyogok. Gondoltuk, láttunk mi már szúnyogot, mi az nekünk, oda se neki, itt alszunk. Hanem ami estére bekövetkezett, ilyet még nem láttunk. Szúnyogok milliárdjai leptek el, csíptek ahol értek, az autó is tele lett velük, a szúnyogirtó semmit se használt. Nem maradt más hátra, mint bedobálni cuccainkat, és eltűnni innen nagyon gyorsan egy biztonságosabb helyre. Másnap láttuk, hogy a környéken rengeteg a rizsföld, ott “termett” ez a sok szúnyog.
Ez már Asti környékén volt, néhány órára megálltunk körülnézni, aztán Crema felé nagyon szép változatos tájon vitt az utunk tovább. Ez év tavaszán a nagy esőzések következtében sok helyen megrongálódott az út, alámosta a víz és ez a kanyargós hegyekben igencsak izgalmas volt. Délután megpillantottuk a Ligúr-tengert, s Impériát elhagyva megálltunk fürödni. A hőségtől szinte olvadt az aszfalt, így az estét a tenger vizében pancsolva vártuk ki. A strandon kellemesen meglepett, hogy a zuhanyt estére sem zárják el, mint az adriai-parton, így felfrissülve, tisztán sétálhattunk be este San Remoba.
Késő éjjelig sétáltunk az egyik leghiresebb olasz üdülőhelyen.Megnéztük a kaszinót, kertje csodálatos virágokkal van körülültetve, a hatalmas banánfákon félérett banánt látni, de másutt a kertekben nem ritka a mandarin-vagy citromfa tele érett gyümölccsel. Az Adria-parti városokhoz képest ez egy csendes város, a sok turista ellenére sincs zaj és tülekedés, de amint átléptük a francia határt, az volt az érzésünk, hogy itt van igazán csend. Szinte megszűnt a forgalom, a tengerparton sincs sok ember, a nagy hőség miatt úgy döntünk fürdünk, s estefelé indulunk tovább. A part nagyon szépen kiépítve, mindenütt tiszta vécék, általában érmére működnek, tiszta a víz és zuhany mindenütt található. A kényelmes ingyen parkolókban nyugodtan aludhattunk, mások is ezt tették. Utunkat úgy folytattuk, hogy a melegben fürödtünk, s késő délután felfrissülve utaztunk.
Monacoban nagyon nehéz parkolóhelyet találni, minden túlzsúfolt, végül egy parkolóházban borsos áron sikerült megállni. A rövid idő alatt, amit ott töltöttünk, megcsodálhattuk a park növényeit, hatalmas fikuszfák és egyéb csodálatos növények, fák,virágok pompáztak a kertben. A kaszinó körül is rengeteg színpompás virág disziti a teret. Kíváncsiságunk behajtott a játékbarlangba is, előtte át kellett öltözni, mert oda rövidnadrágba nem lehet belépni, no de nem tettük kockára szerény kis vagyonunkat, csak körülnéztünk, ahol engedék.
A nagy hőség miatt nem sokáig tartózkodtunk Monte Carloban, de nem is érdekelt túlságosan, ahogyan Cannes és Nizza sem, mert ez a gazdagok giccses világa. Sokkal szebb ennél a tengerpart és annak növényzete. Nizzát elhagyva egy jó helyet fedeztünk fel, ahol fürödhettünk és éjszakára is megfelelt. Bámultuk a repülőtér nagy forgalmát, szinte percenként jöttek-mentek a gépek.
Itt találkoztunk életünkben először egy koldussal a gazdag világban. Estefelé megsütöttünk néhány darab kolbászt, hogy a nagy melegben meg ne romoljon s a kisült zsírt beleöntöttük egy kukába, amelyben a fóliazsákot éppen akkor cserélték tisztára. Arra jött egy fehért trikos, rövidnadrágos férfi, tisztán felöltözve és mindegyik zsákba belenyúlt. Nem nagyon törődtünk vele, csak amikor láttuk, hogy a zsírt élvezettel nyalogatja az ujjáról. Döbbenetünkben mozdulni sem tudtunk, talán nem is tudtuk mitévők legyünk. Amikor már nem is láttuk, akkor szólaltunk meg, hogy adni kellett volna neki az élelmiszerkészletünkből. Akkor még nem tudtuk, hogy a francia riviérán vannak nálunk is szegényebb emberek.
Esténként a városból kijöttek a családok és barátok a partra piknikezni, a levegő tele lett a grillezés illatával, körülülték az abrosszal letakart kempingasztalt és késő éjjelig borozgattak, meg falatoztak halkan beszélgetve, itt-ott gitárt pengettek. Ejféltájt még sétáltunk, mikor már mindenki elment és felfigyeltunk arra, hogy a kövek repedéseiből jönnek elő a patkányok a maradékokra. Hát ez elvette a kedvünket egy kissé. Alig pirkadt, amikor néhány egyenruhás férfira lettünk figyelmesek, akik gyors léptekkel közeledtek, egymás közt felosztva a partot, és hosszú botjaikkal összekotorták a szemetet, amit aztán a kukásautók elvittek s reggelre, amikor megérkeztek a fürdőzők, rend és tisztaság fogadta őket.
St.Tropez volt a célállomás a Francia-riviérán. Gazdagok városa ugyan, mégis szépséges és kedves. A város szélén kiválló alvóhelyet találtunk, ahol a tenger vize átlátszóan tiszta, és egész nap fürödhettünk, este meg besétáltunk a városba, meg másnap kora reggel is, mert teljesen más egy város az esti kivilágításban és más nappal. Este az éttermek megteltek, mindenütt zene szólt. Bámultuk a pompás jachtokat, épp az egyik királynő jachtja kötött ki. Megnéztük a filmekből jol ismert csendőr-házat, előtte a parkot, ahol golyóztak az emberek. Sehol másutt nem találkoztunk ilyen kisautókkal, mint ebben a városban, amelyeket szintén jól ismerünk a filmekből. Az éttermi árak itt nagyon magasak, de azért egy csemegeboltban mi is vásároltunk magunknak lényegesen olcsóbban kagylót meg polipot. Fokhagymásan, tejfölösen volt elkészítve és igazán nagyon finom, nem különben a polipsaláta. A halpiacon megcsodáltuk a millióféle tengeradományt.
Az egyik este St. Maximba sétáltunk, ahol már javában folytak a nemzeti ünnepre való előkészületek, az utcákon vidámság, árusok, színes fények és leánder illat.
Július 14-én a franciák nemzeti ünnepén délután elbúcsúztunk a tengertől, és északnak vettük az irányt. Egy-két órás út után meg kellett állnunk, mert nagy vihar közeledett, elsötétült az ég, dörgött és villámlott, és erősen lehűlt a levegő. Egy folyóparton a két autót szorosan egymáshoz állítottuk, elkészítettük fekhelyeinket, kényelmes ruhába öltöztünk, és lehúzott ablaknál beszélgettünk és egy pohár borral koccintva megünnepeltük a születésnapomat.
Reggelre elvonult a vihar és friss, de kellemesen meleg levegőre ébredtünk. Spórolás miatt elkerültük az autósztrádát, s kanyargós, keskeny utakon mentünk egyre feljebb a hegyekbe. Az itt megrendezett bicikliverseny és a sok lakókocsit vontató autó miatt meg az útviszonyok miatt is csak lépésben lehetett haladni. Védőkorlát sehol, alattunk szakadék. A fák elmaradtak, csak kisebb bokrokat láttunk és ezerféle virágot és zöld pázsitot. Természetvédelmi terület és csodálatos táj. 2650 méter magasan megállunk hógolyózni.
Lefelé lassan ereszkedünk, füstölögnek a fékek. Továbbra is gyönyörű a táj, a meseszép Poncon-tónál megállunk bámészkodni. Albertvillen áthalad az út, a város illatozik a sok virágtól. A hegyi falvak és városkák olyan tiszták és illatosak, mintha naponta mosná őket Valaki. Estefelé Megeve előtt megállunk egy tiszta parkolóban, ahol a turisták számára mosdók, vécék, padok, asztalok vannak. A levegő kissé hidegebb errefelé de olyan finom, hogy harapni lehet, a haragoszöld fű tele gombával, hegyek közti völgyben patak csörgedez, a hegyoldalon tehenek és lovak legelnek. Éjjel esett, reggelre ragyog a nap, s a fűszálakon ezüstösen csillognak a vízcseppek, minden üde. Vasárnapra virradtunk és Chamonixba érünk, elmegyünk templomba. Óránként van mise s a templom mindig tömve van, gyönyörűen énekelnek.A Mont Blanc-t nem látni a pára miatt, de jó a tudat, hogy itt vagyunk. Megnézzük a várost, szépséges, rendezett, tele virággal és minden zöld.
Délután átléptük a svájci határt. Itt sem vásároltunk sztrádamatricát, minden út nagyon jó, csak lassúbb, mert hegyeken-völgyeken át vezet, de nem is sietünk sehova. Lépcsőzetesen kiépített szőlőültetvényeket látunk, majd sík vidék következik, aztán újra hegyek, Grimselnél fölvisz az út színte az égbe a Rhône gleccserekhez. Az út mindenütt széles, védőkorláttal ellátva és nincs nagy forgalom.
Elszomorít, hogy a magasban semmit se látunk a nagy köd feketén telepszik ránk. 2 165 méteren megállunk, de semmi értelme maradni a csúcson, a köd nem oszlik. Hideg van és sok hó. Lefelé világosodik s láthatjuk a “tisztára mosott” házakat, réteket, amelyek olyan gondossággal vannak lekaszálva, hogy egy fűszál sem rontja el az összképet. A tehenek jóízűen falatoznak, szépek és egészségesek. Megkívánjuk az alpesi tejet, egy boltban veszünk is, mellé friss kalácsot és megvan a finom vacsoránk.
Luzern előtt a Vierwaldstatter-Seenél letáborozunk a tóparton. Vize hideg, senki sem fürdik, viszont kiváló alvóhely akad a tó körüli parkban. A tavon kacsák és hattyúk úszkálnak. Másnap Zürichet nézzük meg, de nem igazán nyerte el tetszésünket. Minden borzasztó drága, fényes és csillogó. Svájc gyönyörű ország, de leginkább a táj ami vonzó benne, érdemes keresztül-kasul átutazni és ámuldozni a temérdek természeti kincs láttán. A Bódeni-tó partján még elköltjük maradék frankunkat, aztán átmegyünk a németországi oldalra, mégpedig Friedrischafenba, ahova rokoni szálak fűznek, de rokonaink már nem élnek ott. Éppen jókor kerültünk oda, javában folyik a Seehasefest, azaz kijött a nyuszi a tóból (minek ment bele vagy mit csinált ott?) és ennek örömére háromnapos ünnepet ülnek. Hatalmas sátrakban folyik a sör, eszem-iszom,dínom-dánom, körhinták meg ami az ünnephez kell.
A hangulat kedvéért mi is leülünk az egyik sörsátorba és kértünk fejenként egy sört, de itt liter a korsóméret Megkóstoltuk a káposztás nudlit, a zsirban tocsogó bajor csülök nekünk nehéznek tűnik, nem kérünk belőle.
Utolsó napunk reggelén besétálunk a városba, látjuk a Zeppelin-múzeumot, a tóban úszkáló nagyméretű halakat, a sok hattyút, a kikötőt, ahonnan állandó hajójárat van Svájcba és elindulunk haza. Münchenben sem állunk meg, voltunk ott egyszer már Oktoberfesten. 3412 kilométert tettünk meg és tizenegy napig tartott az út.



8. út – Velence éjjel és Pesaro


Pesaroi ismerősünk tengerparti parkolójában szándékoztunk eltölteni egy hetet, ezúttal odafelé beterveztünk egy esti velencei városnézést, mivel húgomék, akikkel mentünk, még egyáltalán nem látták Velencét. A városba vezető híd előtt letáboroztunk, mert itt alvásra is megfelelő helyet találtunk, rajtunk kívul nagyon sokan gondolták így. A majd´ négy kilométeres hídon átsétáltunk, aztán a kanyargos kis utcácskákon beballagtunk a Szent Márk térre. A kávézók teraszán mindenütt zenekarok, énekesek léptek fel, mégsem volt hangzavar és nem zavarta egyik a másikat, halk, kellemes zeneszó csendült fel.Késő éjszakába nyúló séta után vaporettoval visszahajóztunk a Canal Granden a hídig. Csalódottan tapasztaltuk, hogy a város nem úszik fényárban, sötét volt és csend.
Vittorio megengedte, hogy a fák közt sátrat verjünk, és igazán kényelmes helyünk volt a hűs fák árnyékában, s a magasból pedig nagyszerű kilátás nyílt a tengerre. Ezt csak egy éven tehettük meg, mert később beleszólt a közeli hivatalos kemping tulajdonosa, s maradt az autóban való alvás. Az egy hét fürdéssel telt el, a víz nagyon jó. Reggelente a halpiacra jártunk az innen néhány kilométerre levő Fanoba, s a megtisztított halakat hidegen tartottuk ebédig, amikor frissen készítettük el. Esténként pedig vagy Pesaroban vagy Fanoban sétáltunk. Egy este Maria vendégei voltunk, tonhalas spagettivel várt, tenger gyümölcsei salátával és különféle halakkal meg zöldségekkel. Az éttermekben pedig megkóstoltuk a raviolit, tortellinit, lasagnat, canellonit és a pizzát tenger gyümölcseivel. Hogy mindent megkóstolhassunk, mind a négyen mást-mást rendeltünk, aztán elosztottuk egymás közt,
Nyaralásunk során megtapasztaltuk, hogy Olaszországban étteremben ebédelni dél és kettő között lehet, aztán este nyolcig legfeljebb édességet kapunk, ha az étterem egyáltalán nyitva tart a délutáni órákban. A Coopokban és Ipercoopokban viszont nagyon jól és olcsón bevásárolhatunk, ha egy esős napon nincs más dolgunk.



9. út – Pisa, Róma, Pescara



Tíznapos körút, négy ember, két autó, alvás az autóban. Nagyon bevált az efajta kirándulás, remek módszereink vannak ahhoz, hogy kényelmesen aludjunk, a tisztálkodást mindig meg lehet oldani egy folyó- vagy patakparton, de a fák között elrejtőzve is saját vízkészletből. A hűtőtáskába naponta szerzünk friss hideg vizet, esetleg jeget, s ebben tartjuk a gondosan becsomagolt élelmiszert és az italokat, még a legnagyobb melegben sem romlott meg soha semmi étel. A piacon vásárolt halat megtisztítva esetleg bepácolva ugyanígy tartjuk jól lezárt edényekben az ebédig, esetleg a vacsoráig. Termoszunkat lehetőség szerint forrás- vagy ásványvízzel töltjük meg.
Padováig autósztrádán mentünk, de nem érte meg, zsúfolt volt az út, meleg és poros, látnivaló semmi és még fizettünk is érte. Mantova táján aludtunk egy patakparton, másnap rövid városnézés Pármában, és utazás a szépséges Appenineken át. Lassan, nézelődve, gyakori megállással egy-egy szép helyen. Forrásvizet merítettünk, vagy egy hegyi falucska boltjában sajtokat kóstolgatttunk, és csodáltuk a hatalmas gombákat a piacon. Épp gombaünnepre készültek, kár, hogy egy hét múlva lesz a fiesta del funghi. Az olaszok mindig találnak ünnepelnivalót. Elérjük a Ligúr-tenger partját és Marina di Carrarában körülnézünk. Szép üdülőközpont, homokos strand, közel Massa nevű város, esti sétára kiváló, de mégsem maradunk. A városban narancsfák, érett gyümölcse lepotyogva, egyet-kettőt felveszünk, de íze nem jó, keserű, talán nem is narancs. Pisaban megállunk, hogy húgom és férje is láthassák, amit mi már egyszer megcsodáltunk, de bennünket is újból ámulatba ejt a torony meg a város. Estére megállunk a tengernél fürödni, nem merem bevallani, hogy rosszul érzem magam, belázasodtam, nemrégigen két műtéten estem át, talán nem kellene még kirándulnom. Örömüket nem akarom elrontani, így húzom tíz napig hol jobban, hol rosszabbul érzem magam, végül a magas láz miatt hamarabb haza kellett jönni a tervezettnél, de addig még sok minden történt.
Livornot elhagyva jó kempingeket találunk, de nem célunk letáborozni, inkább csak informálódunk. Piombinoban megállunk a kikötőben, innen indulnak hajók Elbára, Korzika és Szardínia szigetére. Gondolkodunk, jó lenne átmenni Elbára, de aztán elvetjük ezt az ötletet. Grosettonál ciprus-vagy pineaerdőben letanyázunk, csakúgy zeng az erdő a cincogó bogaraktól, a fákon mókusok ugrálnak. Kellemes hűvös van a fák alatt, közel a tenger, épp csak az illatos rozmaringbokor ültetvények közt kell átmenni. A tűzveszély miatt nem engednek itt aludni senkit, pedig sokan vagyunk, akik ezt szeretnénk. Más szállás után nézünk, és reggel újra visszamegyünk a ciprusfák alá, láthatunk itt néhány paratölgyet is. A tengerpart nagyon jó, bár nincs itt semmi, még zuhany sem, csak homokdűnék meg néhány szenegáli fiatalember árul mindenféle strandruhát, és álványon tologatják a homokban. A víz színe sötét, és se rákot se kagylót nem látunk, ezért gondoljuk, hogy tán nem valami tiszta.
Kipihentük magunkat és útra kelünk a via Aurélián, ez egy nagyon jó minőségű út, sztráda helyett bátran ajánlhatom, nem fizetős és nem annyira forgalmas, viszont itt sem látni sokat, de eltévedni sem lehet, meg amúgy is minden út Rómába vezet. Estére oda is érünk s a katakombáknál jó kis parkoló akadt, víz és wécé van, csend és nyugalom, teljesen megfelel az alvásra.
Másnap városnézés következik, de nagy a csalódás, mert az ezredfordulóra készülve mindent javítanak, minden beállványozva, így a Szent Péter bazilika is, de belül gyönyörű. Megnézzük a híresebb tereket, meg amit egy nap alatt meg lehet nézni, majd Pescarába vesszük az irányt. Csodaszép kanyargós hegyi utakon, falucskákon át haladunk, ahol az egyik ház teteje egyben a szomszéd ház udvarát is alkotja.
Vasárnap van, az emberek kint ülnek a házak előtt, járda nincs, sokszor vigyázni kell, hogy kikerüljük kinyújtott lábaikat. S ha az út szélén beszélgetnek, megvárjuk míg befejezik, mert egy lépést se tesznek hátra, hogy elférjenek az autók a szűk úton. Forgalmi dugók alakulnak ki emiatt, de senki sem ideges, bár mindenki dudál, de csak úgy megszokásból, mert közben barátságosan integetnek.
Pescarába valami nagy ünnepség van, nem derült ki mi, hatalmas sátrak alatt sütik a halakat és egy nagy téren rengeteg ember ül és jóízűen táplálkozik. Mi is sorba állunk és veszünk egy nagy halom tintahalat, meg polipot, s citrommal meg friss kenyérrel fogyasztjuk. Végül letáborozunk Pescarától északra Silvi Marinaban egy eurokempingben. Felállítjuk sátrainkat a fák alatt, eleinte zavarnak a közelben elrobogó vonatok, de később megszokjuk és észre sem vesszük. Az egész Adria útvonalon végig a part mellett vezetnek a sínek, bármilyen kempingbe is megyünk. A kempinget a tengertől néhány sor ciprus-vagy píneafa választja el s napközt a hőségben az emberek itt alusznak fuggőágyakban vagy matracokon a földön. Olyan kellemesen hideg van, hogy takaró is kell. A part homokos, a víz nagyon tiszta. A vízen matracon feküdtünk egy bójába kapaszkodva, s a kezünk szárára rákok másztak napozni. Az egyik napon férjem fogott egy tarisznyarákot, nagyon szép példányt, s az ott napozó olaszok összefutottak megcsodálni, és számtalan tippet kaptunk az elkészítésére. Húsa csak annyi volt, hogy épp megkóstolhattuk mi négyen. Szedtünk mellé kagylót, s megvolt az előétel, mert vacsorázni pizzériába mentünk, ahol válogathattunk a tésztákból is. Az itteni tésztafélék nagyon egyszerűen készültek, a kifőtt spagettit fokhagymás, petrezselymes olivaolajban forgatták meg, s reszelt parmezánsajttal kinálták. Sajnos nem sokáig élvezhettük ezt a jó helyet az említett láz miatt, hirtelen kellett összepakolni és hazaindultunk. Vittorionál épp csak egy csau-csaura /ahogy ő mondja/ álltunk meg. 2.954 kilométert tettünk meg.



10. út – Loreto, Gargano, Peschici



1999. júliusában a Garganói-félszigeten nyaraltunk. Kora reggel indultunk, estére Pesaróban voltunk s a családnál épp csak annyi időre álltunk meg, míg átadjuk ajándékainkat, de lelkünkre kötötték, visszafelé vacsorával várnak egyik este.
Tavalyi hazafelé vezető utunkon a távolban feltűnt Ancona után egy hatalmas épületkomplexum tornyokkal, amely büszkén állt a hegytetőn s olyan szép volt, hogy elhatároztuk, most megnézzük. Ez a város Loreto, jól ismert zarándokhely, csodálatos templomokkal, térrel, szobrokkal. Nagyon sok a tolókocsis beteg, apácák sétálnak velük a szép téren. A cukrászdák és éttermek is úgy vannak kialakítva, hogy könnyedén be tudnak menni a kocsikkal. Mindenképpen érdemes egy-két órát rászánni Loreto megtekintésére.
Ezúttal autósztrádán mentünk, mert a tengerparti út túlzsúfolt, a települések össze vannak nőve, itt viszont a sztrádáról is rengeteg a látnivaló. Az utat végig leánderek szegélyezik, különböző színekben pompáznak, roskadoznak a sok virágtól. Hatalmas szőlőültetvényekre látunk rá a magasból s megdöbbenünk, hogy sokhektárnyi felületen be vannak fóliázva. Műveletlen földdarab sehol sincs. Az út bal oldalán elő-előbukkan a tenger. Sokszor magas hídakon, máskor alagutakon át vezet az út. Pescarát elhagyva a forróság egyre nő s a látvány szépsége is fokozódik. Sokszínü parcellák váltják egymást, mindenütt virágok.
Foggia előtt letérünk a sztrádáról a Gargano félsziget felé. Izzik a levegő, a fű száraz, óriás kaktuszok az út mentén, piros föld. Hatalmas paradicsom és dinnye ültetvények, a növények három fázisban nőnek. Új zsenge palánták, látszik most voltak kiültetve, másik helyen kezd érni a paradicsom, a harmadik helyen meg már betakarítják. Ember sehol a nagy hőségben, biztosan kora reggel és este dolgoznak. Megművelt olajfaligetek következnek, mindenütt csepegtetőöntözés. Távolban két nagy tó, messziről úgy látszik, csak egy keskeny földsáv választja el a tengertől. Az utak jók, de keskenyek, kanyargósak, előzni tilos, de nem is kell, bámészkodunk. Fügefákat, szentjánoskenyérfákat, barlangokat látunk. Egyszercsak a vasútnak is végeszakad. Városokon megyünk át, de sehol egy lélek, úgy néz ki, mint egy halott város, mintha a világvégén járnánk. Később kiderül, csak a hőség elől bújnak el házaikban az emberek, s becsukják a zsalugátereket is.
Egy magaslatról elénk tárul egy szépséges táj, szemben egy sziklákra épült város, körös-körül zöld fákkal beültetett hegy, mélyen alattunk a tenger strandokkal és kempingekkel. A városka neve Peschici, szószerinti fordításban tán halacskát jelent.
Ilyen szép várost még sosem láttunk, bár ez csak este derült ki, nappal távolból úgy néz ki, mintha itt sem élne senki, semmi mozgás sincs. A kempingbe vezető út leánderekkel van övezve, barátságos hely. Vézna, idős emberke jön elénk, övé a kemping, ő a direttore. Rögtön körbevezet, tán húsz harminc sátor lehet itt, de a szomszédban van a fiának egy nagy kempingje bungallókkal, üzlettel, étteremmel, mosógépekkel felszerelve. Furcsán, halkan beszél, inkább hümmögve, később rájövünk, Peschiciben nem hangoskodnak, így beszélnek az emberek. Kiválasztjuk a megfelelő helyet, sátrunk előtt kis udvart alakítunk ki, előttünk illatos leánder.
Az öregúr minden reggel megöntözi az utakat, virágokat, fákat, hogy a vendégei friss levegőt szívhassanak, ha felébrednek. Nem csinál gondot a takarításból sem, mindent egyedül végez. Ugyanezzel a slággal, amelyikkel öntöz, beballag a mosdókba és vécékbe és kislágolja a homokot napjában kétszer háromszor és kész. Megkínáljuk őt egy kis hazaival, megajándékozzuk egy üveg sörrel, ő máris visszatér, hoz egy üveg saját termésű bort és egy liter saját készítésű olivaolajat. Ez utóbbi annyira finom volt, hogy nem hasonlítható az üzletihez, bár első látásra zavarosnak tűnt. Van néhány olajfája, meg egy kis földje is itt a kemping mellett, amit esténként szamárral szántogatott. Lelkünkre kötötte, okvetlen menjünk be este a városba, mivelhogy Santa Emília tiszteletére háromnapos ünnepség van s ezen az estén pompás tüzijátékkal fejeződik be. A fáradtságtól elaludtunk, nem mentünk, de éjjel felébredtünk a ropogásra és a távolból néztük a színpompás tüzijátékot.
A tenger pár lépésre van a kempingtől, vize tiszta, homokos öböl, szélén barlangok. Naponta programot csinálnak a parton, szól a zene és a vízben ütemesen tornázhatunk együtt a cocodrillo come sta – azaz a hogy vagy krokodil cimu slágerre. Itt is sok a néger árus, fafaragásokat kínálnak, meg mindenféle csecsebecsét. A déli melegben ők is elfáradnak, s ahogy vannak ruhástól, fejükön több szalmakalap – azt is árulják – ledőlnek a napon a homokban, és alusznak, így nem kell összepakolni a sok mütyürt.
A vízből rálátunk a városra és találgatjuk milyen lehet, alig várjuk az estét, hogy enyhüljön hőség s mehessünk szétnézni. Sok-sok lépcsőn vezet fel az út, a házak egymásba vannak épülve. Az egyik ház udvara a másiknak teteje. Pici kis kertecskék, tényleg csak zsebkendőnyi, mégis teleültetve. Látunk mandarinfákat, virít rajtuk az érett gyümölcs. Keskeny utcácskák kikövezve, a házak pici ablakokkal, mint a mesében. A falra mindenféle edények erősítve, benne virágok. Az egyik falon még szőlőt is látunk, indája méterekre elvezetve a falon, tele éretlen fürtökkel, a töve meg valahol a sziklatalaj repedéseiben elveszik. Hömpölyög a turisták tömege, a lakók meg kiülnek a ragyogóan tiszta lépcsőkre, beszélgetnek és árulják kis üvegekben az olivaolajat, szárított paradicsomot, fűszereket vagy a kézimunkájukat. Aprócska boltjaikban kézzel készített tésztát vásárolhatunk, igaz, nagyon drágán, meg narancs és citromlikőrt mindenféle díszes üvegekben, limoncsínonak hívják. Kézművesek, festők is kínálják műveiket. Még a templom is pici és egészen természetes, hogy éjjel is nyitva áll, égnek benne a gyertyák.
Séta közben bepillantást nyerünk apró házaikba, sok helyen vacsoráznak, vagy tévét néznek. Egy idős ember lefeküdni készül,összecsukják az asztalt, hogy elférhessen az ágy s a bácsi nyugodtan alszik, pedig egy lépésre tőle sétálnak a turisták. A konyha is pirinyó, szinte a háziasszony dereka köré van építve. Minden ragyogóan tiszta. Az éttermek kirakták asztalaikat a keskeny utcára, de csak kétszemélyes asztalok fértek el. Az egyik hangulatos sarokban mi is leültünk és sonkás spagettit rendeltünk tejszines szószban parmezánsajjttal vacsorára, mellé elkortyoltunk egy pohár bort. Kedves, szívélyes a kiszolgálás. Éjfél jócskán elmúlt már, mire leballagtunk a tengerpartra, de másnap hajnalban újból megmásztuk a lépcsőket, mert látnunk kellett milyen ott a reggel.
Nem csalódtunk. Ébredezett a város, apró balkonokon nézegettek ki a lakók félálmosan s hangosan köszöntöttük egymást. A piac már nyüzsgött. Gyümölcsöt vásároltunk. A halpiac csak néhány asztalból állt, de volt ott minden. Négy-öt árus álldogált néma csendben, nem kínálták hangosan a portékájukat s ha megszólítottuk, hümmögve válaszoltak. Mindegyik asztalnál vettünk valamit. Az ajtóban egy ember kagylót árult, tenyerén tartott egyet szétnyitva, hogy lássa a vevő milyen a belseje. Kértünk tőle, majd miután lemérte és kifizettük, ráadásul adott még egy nagy marékkal, de közben egy szót se szólt. A halakhoz vettünk itt termett citromot és fokhagymát, olivaolajat meg bort már kaptunk.
A jó vásárlás után megittunk egy capuccinot, majd megpihentünk a városka főterén levő kis parkban. Néhány öregúr ült a szomszédos padon és vitatkoztak. Elég sok szót megértünk már ahhoz, hogy értsük a lényeget. A vita tárgya az aznapi ebéd, mindenkinél tészta, de nem mindegy melyik tésztához milyen szósz készüljön. A kagylós árus nekünk is megmondta, vagyis inkább csak rámutatott a fülére, és egy szót hümmögött, hogy orichietti ami azt jelenti, hogy a kagylót kizárólag “fülecske” nevű tésztával kell fogyasztani. Halainkon olvadni kezdett a jég, ezért hazaindultunk. Az asszonyok megint a lépcsőkön ültek, és készítették az ebédhez valót. Az egyik salátát tépkedett, a másik babot fejtett, vagy zöldbabot válogatott, de volt aki ruhát varrott. Az utcán zajlott az élet. Azt éreztük akkor, hogy itt szeretnénk élni.
A kempingbe érve megtisztítottuk a halakat, bepácoltuk és hidegre tettük ebédig, addig strandoltunk, s aztán készítettünk egy tengergyümölcse salátát, meg sült halakat.
Egyik esti sétánk alkalmával befizettünk egy utazási irodánál egy Gargano-félsziget körüli motorbárkás útra, ami sajnos a rossz idő miatt elmaradt, de pénzünket hiánytalanul visszaadták.
Az enyhe szél és a borongós idő alkalmasnak mutatkozott arra, hogy beautózzuk a félszigetet, amely méltán nemzeti park. A kempinges bácsitól kértünk tanácsot merre menjünk, szeretnénk megnézni a félsziget “belsejét” is meg San Giovanni Rotondót, ami kb. 50 km-re van Peschicitől. Az őregúr szerint több mint kétórás út ez. Megtudtuk tőle, ő nem utazik sehova, egyszer ugyan volt Nápolyban, de soha többé, mert ott büdös van mondta, s egy legyintéssel befejezettnek nyilvánította ezt a beszélgetést.
Gondoltuk szamárháton járt az öreg a félsziget belsejében, azért tartott neki olyan sokáig az út, de neki lett igaza. Kacskaringós keskeny utakon egyre lassabban araszoltunk, az út is elfogyott alattunk, mintha nem lehetne tovább menni, hiába mutatja az utat a térkép. A magaslaton megálltunk bámészkodni, csodálatos táj tárult elénk, alattunk olajfaligetek, távolban a tenger. Két autó leelőzött s mivel egy ideig nem jöttek vissza, mi is tovább bátorkodtunk. Takaros kis tanyákkal találkoztunk, legelésző lovakkal és szamarakkal, birkákkal és kecskékkel. Aztán rátértünk egy jobb útra, amely elvezetett San Giovanni Rotondóba, s felkerestük az akkoriban boldoggá avatott pap Páter Pio templomát és sírját, rengetegen zarándokoltak el oda. Megnéztük a várost, a kálváriát. Visszafelé a tengerparton haladtunk, sziklák, szirtek, meredek sziklafalak, barlangok és festői környezet jellemzi a vidéket. Nem győztünk ámuldozni a sok szépség láttán. Az út magasan, szerpentineken vezet, pazar a kilátás a tengerre. Különböző tanyaféleségeket láttunk gyönyörűen megművelt kertekkel. Lassan haladtunk, hogy minél többet láthassunk, de vigyázni is kellett, mert szembejött egy tehéncsorda pásztor nélkül szép egyenes sorban. Másutt malacok futottak ki az útra.
Dinnyével csillapítottuk szomjunkat és éhünket, ott termett, soha ilyen finomat nem ettünk és nagyon olcsón árulták. Manfredonián, Monte Sant´ Angelón és Viesten keresztül visszatértünk Peschicibe. Akkor még nem sejthettük, hogy utolsó esténket töltjuk itt. Vacsorára egy pizzériába tértünk be, fatüzelésű kemencében sütötték és tengergyűmölcseivel gazdagították a finom tésztát. Egy pohár finom hideg bort kortyolgatva néztuk a naplementét, távolban a Tremiti szigetek körvonalai látszódtak. Sétáltunk még egy kicsit, az egyik étterembe szívélyesen invitált egy kedves asszonyság, de mivel vacsora után voltunk, megígértük, majd holnap elmegyünk, de nem lett belőle semmi.
Beborult s valami furcsa volt a levegőben, sietve visszatértünk a kempingbe. Hamarosan nagy vihar kerekedett, csattogott, villámlott, zörgött és szakadt az eső annyira, hogy befolyt a sátrunkba, s az éjjel kellős kőzepén átpakoltunk az autóba, és teljesen átázva ugrottunk be mi is. Egy korty pálinkával melegítettünk, s a hirtelen bedobált holmik tetején megpróbáltunk elaludni.
Reggelre a tenger olyan volt mint a moslék és nem is jósoltak jobb időt. Fürödni nem lehetett, és nem volt értelme maradni sem. Fájó szívvel búcsúztunk el ettől a szép helytől, de éreztük, ide még egyszer visszajövünk. Hazafelé vettük az utat, de szerettünk volna még néhány napot itt tölteni. Anconáig a tenger hordalékos, felkavarodott s innen északra kezdett tisztulni. Egy út melletti autogrillben hatalmas adag polipsalátával vigasztalódtunk, majd megálltunk Vittorionál s maradtunk még két napot. Nem igazán volt strandidő, meleg volt, de állandóan borult az ég. Így aztán különböző rákok meg halak sütésével és alvással telt az idő és persze egy estét Marianál töltöttünk el. 308O km-t tettünk meg.



11. út – Olaszországi korút – Via Adriaticán Leucáig, Tarantói-öböl, Calábria, Via Aurélián Grosettoig, Toscánán át Siena, Rimini


Az első nap délután megállapítottuk, hogy nem kell vasárnap utazni, mert mindenki hazafelé tart a tengerpartról, és dugó dugó hátán, Velencénél megszámoltam, hogy öt perc alatt 135 motoros jött szembe a sok autó között. Ravenna előtt a Lido di Spina nevű szép kis üdülőhelyen megaludtunk, szerencsére épp elkezdték permetezni a szúnyogokat. A tengerpartra egyébként nem jellemző a szúnyog, kivéve Bibione kőrnyékét és egyszer a Brenta torkolatánál zavarták meg nyugalmunkat. Egy-két éve már Seat Incával járjuk a világot, szuperül berendeztük, van ágy benne s minden ami kell, így nem gond bárhol megállni és aludni.
Vittorionál nem időztünk sokáig, épp csak rövid látogatást tettünk. Azóta nem is jártunk arrafelé, csak telefonon beszéltünk. Lejárt a bérleti szerződése, és már otthagyta a tengerparti parkolóját, nyugdíjba vonult. Nem tudom a parkoló működik-e, talán az idén sikerül eljutni oda.
Autosztrádán utaztunk, a garganoi leágazásnál nosztalgiával gondoltunk a tavalyi szép nyárra, de nem tértünk le, hajtott a kíváncsiság, mi lehet “lejjebb”. Foggia felé nem szép a táj. Szárazság, vörös földek, kőtörők. Igaz, nem sok mindent látni a sztrádáról. A forgalom egyre ritkul. Puglia fővárosában Bariban már nagyon meleg van még alkonyatkor is. A tengerpart feltűnően szép. A falucskákban keskeny virágillatú utcák, nyaralók. Az asszonyok kint ülnek a padon mint nálunk, csak éppen ott szemben a tenger hullámai verdesik a partot. Monopoli környékén megállunk fürödni és aludni. Festői környezet, átlátszóan tiszta tenger, kiépített strandot nem látunk, se külföldi turistát. A fürdéstől felfrissülve megvacsorázunk és hallgatjuk a csendet meg a tenger hullámzását, tele van a levegő jázmin, leánder és érett füge illatával. Ilyen környezetben nagyon jól lehet aludni. Reggel kipihenten indulunk tovább, s csodáljuk a hatalmas szőlőültetvényeket, olajfaligeteket, cseresznyeültetvényeket a kert közepén kis feldolgozóüzemmel s a rengeteg fügefát, meg a számunkra ismeretlen gyümölcsfákat. Egy magányos “senki fájáról” szedek néhány szem mézédes fügét.
Fasanonál elhagyjuk a tengert és a szárazföld belsejében levő trullik vidékére kanyarodunk. Ezek jellegzetes alakú, kerek házak, Puglia nevezetességei, körkörösen egymásra rakott kövek alkotják az épulet kúpos tetejét s ahány helység, annyi külön tető, a tetőkön különböző motívumok. Alberobello ez a szép kisváros, jellegzetessége, hogy az egyik városrész teljesen trullikból áll, kb. ezer ilyen épület van itt, amelyekben ma is laknak, de több kis boltocska is található bennük, sőt még a Szent Antal templom is egy ilyen épület. A nagy forróságban jól esett a hűvös trullo-templomban megpihenni. A környéken elszórtan másutt is láthatunk trullo házat, ezek az épületek sok esetben egy nagy gyümölcsöskert közepén lakóházként szolgál, mindenképpen érdemes ezért egy kitérőt tenni. Tanultam itt egy nagyon finom ételt, amit azóta sokszor készítettem. Lisztet olivaolajjal, sóval és fehérborral kell összegyúrni és kis kifliket formálva sütőben megsütni. Ez egy olyan ottani pogácsaszerűség. Vékony sonkaszeletekkel, salátával fogyasztják.
Pugliara jellemzőek a kőfallal elkerített nagy porták, a kőfal valószíűleg tüzbiztonsági okokból készült. A kertekben gyümölcsfák, olajfák, szőlő s nem ritka a kaktusz sem, amit szintén gyüöolcséért termesztenek, de hogy hogy szedik le, el nem tudom képzelni, rettenetesen szúr. Hatalmas citrusültetvényeket is látunk.
Brindisiből Korfura szerettünk volna áthajózni, de a jegy nagyon drága, az út sokáig tart, elállunk szándékunktól. A hőség szinte elviselhetetlen itt, épp csak a tengerparton álló híres oszlopnál időzünk néhány percet amely jelzi, hogy Brindisi a híres út a via Appia végállomása volt a római korban. Leccenél perzsel a hőség, a levegő poros, a házakon a redőnyők lehúzva, sehol egy ember, szinte megállt az élet. Jobbnak látjuk mi is, ha megmártózunk a tengerben, mielőtt elolvadnánk. San Calaedo-nál a ciprusfák alatt leparkolunk, s nicsak, itt van mindenki. Talán az egész város itt hűsöl, alszik, ebédel, piknikezik teljes nyugalomban, csak a kabócák zajonganak.
A tengerpart egyáltalán nincs kiépítve, a víz széle hínáros, de beljebb nagyon tiszta és nyakig merülünk benne, hogy lehűtsük magunkat. Néhány órás pihenő után a meleg ugyan nem sokat enyhül, de az egyre erősödő szél elviselhetővé teszi az utazást. A “csizma sarkában” állandóan fúj a szél. A táj lenyűgöző szépsége feledteti velünk a hőséget, Lecce után mintha holdbéli tájon járnánk. A növényzet száraz, fák csak elvétve, dimbes-dombos köves talaj, keskeny, de jó út, forgalom szinte semmi, alig találkozunk néhány autóval. Megállunk és csodáljuk alattunk a végtelen mélykék tengert, nagyon messzire ellátni, se vízen, se földön sehol egy lélek, csak mi vagyunk ketten a nagy végtelenben. Bőrünkön érezzük még a szél is éget, megyünk hát tovább. A semmi közepén egy csodálatos kis falu bukkan elő, pár ház az egész mégis van körforgalom és főtér meg sétálóutca. Mélyen alattunk egy kis öböl, apró figurákként ott nyüzsög a sok ember. Jó néhányszáz lépcsőt kell megmászniuk, mire onnan feljönnek. Egyre több a kaktusz, néha hatalmas kerteket tölt be itt-ott már érik is gyümölcse.
Esteledett, mire megérkeztünk Maria di Leucaba, megálltunk a “csizma sarkát” jelző oszlopnál, 1800 kilométert tettünk meg Komáromtól. Egyszerű, szép kis város, de semmi olaszos sincs benne. Sokkal inkább görögös vagy arabos jellegű. Az emberek halk szavúak, kedvesek, nagyon nehéz megérteni őket, mintha nem olaszul beszélnének.
Jó kis kempinget találtunk, fák alatt, muskátlikkal körülültetett kis “udvarokban” sátrazunk. A kemping mindenese egy kedves ötvenes évei vége felé járó ember, aki mivel valaha Németországban dolgozott, jól beszéli a nyelvet. Mire berendezkedünk, ő hoz egy üveg jó hideg vizet meg egy üveg hűtött bort. Hát ennél kedvesebb fogadtatás nem kell. Később is meglátogat és érdeklődik, hogy minden rendben van-e. A zuhanyzók tiszták, az egész kemping kicsi és rendezett, sok a virág, ciprus-és fügefák meg olajfák árnyékolnak, rajtuk mókusok ugrálnak. A tenger pár méterre, leánderekkel szegélyezett utcácskán jutunk oda. A part sziklás, az erős széltől kiabálni kell, hogy értsük egymás szavát. Sátorszomszédaink németek, kölcsönös tapasztalatcsere az esti program, majd séta a környéken. Az étteremben alig van ember, a pincérrel nem értjük egymást, a pizza sem olaszos, de azért jó.
Pontosan nem tudjuk hol a határ, de örülünk, hogy az Adriai -tengertől átsétálunk a Jón -tengerhez, de ha akarunk, át is úszhatunk. A környék hamar elnéptelenedik, korán aludni térnek az emberek. Reggel valahol a rádióból halk arabos zene szól. Két éjjel aludtunk itt, közben felfedeztük a kisvárost és a környéket, megnéztünk egy lakodalmat, és csodáltuk a nyugodt életet. Senki sem sietett sehova, beszélgettek a piacon, tereken.
A parton haladva Taranto felé vettük az irányt, mesés táj, hatalmas fikuszfák, kaktuszok, ültetvények. Gallipoliban már nem csodálkozunk, hogy az egész városban nincs senki, de megtaláljuk a lakosságot a parton, amikor megnézzük a strandot.
Éget a homok, nincs kiépítve, egy büfét találunk csak. Senki sem fürdik és a víz piszkosnak tűnik. A hőség elviselhetetlen, pedig jó kis kutat találtunk, feltöltjük ivó-és mosdóvízkészletünket, és magunkat is lehűtjük. Az útmentén reklámtáblák egész sora ajánlja figyelmunkbe, hogy 2 óra múlva, 1 óra 55 perc múlva… stb találunk egy légkondicionált üzletközpontot, el ne kerüljük. Nagyon vártuk, s Tarantónál végre megtaláltuk. A jó hűvös helyen azonnal meg is ittunk egy liter hideg tejet, soha ilyen jól nem esett. Nem szeretjük a gyorséttermeket, most mégis kivételt tettünk s megebédeltünk, majd addig időztunk itt, míg a hőség valamelyest alábbhagyott.
A Tarantói-öböl növényzete meglepett, rendezett szépséges gyümölcsösöket találtunk. Sok-sok narancs és citromfaültetvény, a sárgabarackos meg a szőlő pedig befóliázva. Gyönyörű látvány, ahogy a haragoszöld levelek közt sárgállik a citrom, és ekkora szőlőfürtöket sem látni sehol, mint itt, szinte roskadoztak a tőkék. Mindenütt csepegtetőöntözés, rendezett kertek, embert sehol sem látni. Átkelünk az Appenineken, természetvédelmi területen járunk. Nincsenek magas hegyek, inkább csak a nyugati part közelében és teljesen más klíma fogad, amikor legurulunk a calabriai Praia a Mareba. Nincs akkora hőség, mint a túlparton, minden zöldebb talán, csak a tenger vize sötétkék, mégis átlátszóan tiszta. Apró sötét kavicsos a part. Az üdülőfalu hosszan a parton húzódik, a szélén lakókocsis turisták, elférünk köztük az ingyenes parkolóban. Wécé és víz nincs, mindenki megoldja ahogy tudja, s megoldják, mert mint kiderül, sokan már hetek óta itt vannak, hiszen a falusi zöldséges kis teherautóján megrendelésre hozza nekik az árut. Nyoma sincs a pugliai csendnek, itt már “olaszabbak”, s ahogy közeledünk Nápoly felé, méginkább azok. Megalszunk, strandolunk majd Salerno felé indulunk, útunk a mesés Amalfitánán át vezet. S ha eddig volt mit nézni, innentől annál inkább van, elmondani nem lehet azt a szépséget, amit itt láttunk.
Valahol olvastam, hogy Amalfitana a világ legszebb útja s ez szerintem egész biztosan igaz. Gyönyörű hegyi kacskaringós utakon járunk, amely néha a tenger mellett, máskor pedi magasan felette vezet. Jobb oldalon citrusfák lépcsőzetesen ültetve magasan, talán egészen az égig, gondosan letakarva hálóval a madarak és kártevők meg az erős napsütés miatt. A házak sziklába vésve, az út mellett csak egy virágokkal borított kapu jelzi, hogy itt emberek laknak, szédületes mélységben lépcsőzetesen kialakított kertek, virágok mindenütt, mélyen lent a tenger, melynek színe állandóan változik, motorcsónakok hasítanak bele fehér habokat. A tenger fölött pára, néhol hirtelen egy mély szakadék s kivillan a haragoskék vizű öböl. A forgalom nagy, keskeny, kanyargós az út. A kanyarban dudálnak. Mindig, mindenki dudál, előz. Motorbiciklisek furakodnak az autók közé, néha négyen is egy robogón, elöl ül a kisbaba, csak azért, hogy szokja a közlekedést. A vezető telefonál, közben gesztikulál, hogy a vonal túlsó végén biztosan megértsék amit mond. Senki sem ideges, előzékenyek, kedvesek. Igaz, szinte az ősszes autóról hiányzik a visszapillantó tükör, az oldala is behorpadva sok esetben, de mi egy koccanást sem láttunk. Sőt, az egész országban nem láttunk egyet sem a sok utunk során, míg a mi fővárosunkban, ha pár csepp eső leesik, garantáltan több baleset is van azonnal.
Az út mellett több helyen citromot, narancsot árultak, egy alkalmas helyen mi is megálltunk. Idős bácsika ült egy széken, s ahogy a magyar ember falatozta valamikor bicskával a szalonnát meg a kenyeret, ő a citromot ette ugyanúgy. Válogatta, mert ami rohadni kezd, abból lesz a limocino. Nemigen lehetett érteni mit motyog s mikor egy hozzá hasonló öreg a magas hegyről messziről valami furcsa füttyszót hallatva leszólt hozzá, emez visszafelelt ugyanúgy, s tökéletesen értették egymást. Kanyarintott nekünk is egy jókora szelet kóstolót, és el kell hogy mondjam, ilyen édes citromot még nem ettem. Három kiló volt az alapmennyiség, amit meg kellett venni, keverte a narancsot a citrommal. Vizet is adott, jó hideget, s feltöltöttük készleteinket.Eszegettük a finom gyümölcsöt és néztük a forgalmat. Motoros autót előz, azt pedig egy másik motoros. Szemben is. Közben mindenki beszél, hátraforog, mígnem szembejön egy busz. Egy pillanatra mindenki megtorpan, majd eldöntik ki áll félre, s minden rendben.
Délután elértuk Sorrrentót, a tengerből meredeken kiemelkedő sziklateraszra épült várost. Családias kempinget találunk, citromfa alatt tanyázunk. Sátrat le se vertük, autóban aludtunk nyitott ajtóknál a jó levegőn. Kempinghez közel a város, kedves, sok látnivalóval és rengeteg turistával.Mégis mikor másodszor megyünk el egy ajándékbolt előtt, az eladó már ismerősként üdvözöl. Este a korzón nagy a nyüzsgés, éttermek zsúfolásig teltek, mégis gyorsan megkapjuk a pizzát.
Van azonban egy nagy hibája ennek a városnak, strandolni nem érdemes. A tengerhez 130 lépcső vezet, a víz piszkos, fürdésre alkalmatlan. A drága szállodák vendégeit lift hordja le-fel, számukra léteznek napozóteraszok, de fürödni ők se tudnak. Másnap hajójegyet váltunk és egy légkondicionált tengerjáróval áthajózunk Capri-szigetére. Szomorú, hogy a víz tele van eldobált szeméttel, gondolom a gazdag jachtosok “felejtik” ott dolgaikat, mert nagyon sok szebbnél szebb jachtot látunk. A szigeten szinte lerohannak a csónakosok, s mire észbekapunk, már egy szép kis bárkában ülünk, ami körbevisz a sziget körül és megáll a Kék-barlangnál, ahol kis csónakokba szállunk át, és beeveznek velünk a barlangba.
A látvány gyönyörű, a szűk bejáraton a csónakba lapulva férünk csak be, nagyon rövid ideig tart az egész, a sötétben, a víz kéken világít a beszökő fény hatására, miközben a csónakosok elénekelnek egy o sole miot. Alaposan megkoppasztottak, ugyanis először hivatalosan fizetjük ki a belépőt, aztán mégegyszer zsebbe. A férjem ezt szóvá tette, ezért engem kis híján belepottyantottak a vízbe iratostól, pénzestől, fényképezőgépestől. Ha előtte figyelmesen elolvassuk az utikönyvet, ez nem történik meg. Ennek ellenére páratlan élményben volt részünk.
Később fogaskerekű vasúttal felmentünk Capri városába. A látvány lenyűgöző. Az egész sziget virágoktól illatos, de ahogy a keskeny utcákon sétálgatunk, érezzük a régi épületek dohos szagát. Séta közben megpihenünk a gyönyörű virágos parkban egy padon, ahonnan káprázatos panoráma tárul elénk. Majd lesétálunk a kikötőbe, útközben betérünk egy kis temetőbe, s a nevek alapján megállapítjuk, hogy a világ minden pontjáról jutott ide is ember. A kikötő egyik pizzériájába szívélyesen invitál Peppino, éhesek és szomjasak vagyunk, hagyjuk magunkat rászedni egy jó tengeri herkentyűs pizzára. Szerencsénkre előre megegyeztünk az árban, mert a fizetésnél teljesen más összeg jött ki. A személyzet sehogy sem bírta megérteni a reklamációnkat, Peppino pedig elaludt s olyan mélyen, hogy bizony nehéz volt felébreszteni, s még nehezebb rávenni, hogy emlékezzen az árra, amiben megállapodtunk. Kénytelen-kelletlen elismerte igazunkat, de azért a víz árával így is átvert. Mellettünk levő asztalnál egy nagyobb lengyel társaság többfélét rendelt, figyelmeztettük őket, legyenek óvatosak. Később összefutottunk velük a kikötőben, s hálásan megköszönték, mert nagy átveréstől mentettük meg őket. Itt megjegyzem, hogy Olaszországban ezen kívül sehol sem találkoztunk ilyen csalással. Első útunkon ugyan úgy éreztük, sosem annyit fizetünk az étteremben mint az étel ára, de később rájöttünk, copertot, azaz terítéket számolnak föl, s az mindig szerepel az étlap alján. Ez az összeg változó, a teríték minőségétől függően, általában fél-egy euró körül mozog személyenként.
Estefelé jó fáradtan értünk vissza Sorrentóba. Gyors vacsorát és kiadós alvást terveztünk, de átalalakult a program. Épp lezuhanyoztunk, amikor tüzijátékra lettünk figyelmesek. Megtudtuk, ma kezdődik a háromnapos Szent Anna ünnepség. Fáradtság ide vagy oda, lesiettünk a kikötőbe. Ott már hatalmas tömeg várta, hogy a tengerről behozzák hajóval Szent Anna szobrát, melyet díszes papi kíséret vett körül, mögöttük a fúvószenekar játszott. A körmenet bevonult a gyönyörűen feldíszített templomba és éjfélig tartó ünnepség kezdődött, különböző énekkarok is felléptek. Az utcákon végig a part mellett árusok sora, mindegyik asztalán különös marhafejszerűséget láttunk, mintha átlátszó zselatinból lett volna, azt hittük valami ottani jelképes dísz. Ahogy a menet bevonult a templomba, ezeket a valamiket kezdték szeletelni, és a nép ezt ette. Mi sem maradhattunk ki, beálltunk a sorba. A szeletelő ember hatalmas kése hegyére szúrt egy nagy citromot, feldobta, s a levegőben ketté vágta, majd a levét rácsavarta a tálcákon levő adagokra. Érdekes porcogó ízű finom volt.
A nagy nézelődésben el is felejtettünk vacsorázni, de mikor újra másztuk a sok lépcsőt, rájöttünk, hogy éhesek vagyunk. Tizenegy is elmúlt mikor bekukkantottunk a kemping éttermébe. Tele volt vendégekkel, és egyáltalán senkit sem zavart, hogy a gyerek az asztalra dőlve alszik, kutya meg a szék alatt, a szülők meg vígan énekelgetnek. A családi étterem nagymamája nagyon kedvesen invitált, és jelezte, hogy hoz nekünk olyan, de olyan finomat… Néhány perc múlva hozta is a finom gőzölgő töltött tésztát, a raviolit tejfölös babszószban, meg a paradicsomos gnochit. Ehhez már csak egy pohár bor kellett, és nagyon jól aludtunk.
Vasárnap a déli harangszót már Nápolyban hallottuk, de nem időzhettünk itt, egyszer még el kell jönnünk, hiszen Pompeit sem láttuk.
Circeo egy szép kis városka a Tyrrén-tenger partján, itt szerettünk volna megállni fürödni és éjszakázni. A város teljesen kihaltnak tűnt, de a parton annyi volt az ember, hogy megállapítottuk, minden olasz Circeoban van, 20 km hosszan megállni sem lehetett, a parkolódíjat is robogósok szedték. Végre valahol Sabaudia környékén letáboroztunk, fürödtünk, vacsorára sütöttünk egy-egy szelet amalfitánai édescitromlébe pácolt húst, kortyolgattunk egy pohár olasz vörösbort, és néztük a tengert. Megismerkedtünk egy római családdal, akik vasárnap révén kijöttek nézni a tengert unokástól nagypapástól éppen ide, ahol mi üldögéltünk. Szardínia szigetével szemben van ez a hely, elmondták, hogy oda mindenképpen el kell mennünk, ha szépet akarunk látni, ott meg kell kóstolnunk a disznópecsenyét, mert világon sehol se tudnak ilyen finomat késziteni, mint ezen a szigeten, és hogy a hajójegyet az állami vasutaknál vegyük, ott a legolcsóbb. Azóta sokszor eszünkbe jut ez a beszélgetés, és az idén azt tervezzük, elmegyünk Szardíniára.
Rómába vezetett innen az utunk, közel a központhoz leparkoltunk, kényelmes cipő stb, és nyakunkba vettük a várost.Felkerestük azokat a helyeket, amelyeket eddig nem láttunk, de mivel napra pontosan tíz éve voltunk itt, nosztalgiáztunk a régi kedves tereken is, aztán meg csak úgy céltalanul bolyongtunk egész estig. Sötét lett, mire kijutottunk a városból és aludtunk valahol a parton, másnap a Toscana-i tájat csodáltuk. Siennában rövid városnézést iktattunk be, Firenze majd legközelebb jöhet számitásba, ezen az úton már nagyon sokat táttunk.
Körutunkat pihenéssel fejeztük be, Riminihez közeli Torre Predrerában töltöttünk el egy-két napot fürdéssel, sétálással és halkúrával. Így nevezzük ugyanis, amikor a halpiacon bevásárolunk, és hal az ebéd is meg a vacsora is, persze mindig másfajta halból és másként elkészítve friss salátákkal köritve.
4300 kilométer megtétele után a tizenötödik napon hajnalban értünk haza.




12. út – Franciaország, Portugália, Spanyolország, Olaszország


Ez az út nem éppen Olaszországról szól, az út végén három napot töltöttünk csak ott.


2001.július 22-én vasárnap kora reggel esős, borongós időben indultunk el egy kicsit körülnézni Nyugat-Európában. Útközben Pozsonyban részt vettünk a magyar misén, majd átléptük az osztrák határt. Az Alpok mindig elbűvöl, Salzburg táján már felszakadozott a felhőzet és a németországi Chiemseenél ragyog a nap, amikor beiktatunk egy rövid pihenőt. Délután Augsburgban már nagyon meleg van és egy órás városnézést tartunk. Valamilyen ünnepség van, hatalmas sörsátorok alatt ül a sok ember, az utcákon műsorokkal szórakoztatják a sétálókat. Estefelé a Fekete-erdőbe érünk, csodálatos helyeken járunk, itt is maradunk éjszakára egy parkolóban, ahol már pihen egy német család is. Az autónkban kialakított kényelmes fekhely s a jó levegő megteszi hatását, igen jól alszunk, és gyönyörű hajnalra ébredünk. Pompázatos virágkölteményeket látunk az ablakokban, tereken, hidakon s az út mentén mindenütt, semmihez sem hasonlítható szépség, erős színek káprázatos keveredése. S az illat….Délelőtt Strasburgban nézünk körül.
Párizshoz közeledve hatalmas vihar kap el az úton, az autók leállnak, a szántóföldekről ilyesztően hömpölyög a sáros víz. A fővárosba érve nyoma sincs a viharnak, csupán a levegő fülledt. A Notre- Damenál egy földalatti parkolóban sikerült megállni, még a szívünk is erősebben dobog, hogy itt lehetünk. Megnézzük a székesegyházat, sétálunk a Szajna-parton, átmegyünk a Pont-Neufön, és megnézünk minden híres helyet, amit látni kell. Valami csalódottságot érzünk. A Szajna parton büdös van, vizeletszag mindenütt. Sok a hajléktalan, s ez valahogy megtöri a varázst. Éjjel még megtekintjük a gyönyörűen kivilágított Ejfel-tornyot, és elhagyjuk a várost. Egy sztráda melletti hatalmas hangulatos parkolóban alszunk sokszáz más turistával együtt.
A következő uticélunk Lourdes. Az autosztrádadíj magas, mégis felváltva utazunk sztrádán és gyorsforgalmi vagy más úton. Így gyorsan is haladunk, meg látunk is valamit. Nagyon jók a BIS jelzésű utak, és az útjelzés is kiváló, csak meg kell szokni. Ha falukon keresztül megyünk, láthatjuk a házakat, udvarokat, látjuk hogyan élnek az emberek. Néha megállunk egy-egy falusi kis boltban, tejet vagy gyümölcsöt veszünk.
Tolous felé mediterrán jelleget vesz fel a vidék, egyre több a virág, a szín és a fiesta. Tarbesbes is egy ilyen virágos város, innen már egyenesen Lourdesbe vezet az út. Besötétedett, mire beérünk egy ragyogóan kivilágított városkába. Lourdes világhírű keresztény zarándokhely a Pireneusokban. Este tíz volt mire leparkoltunk, épp befejeződött a körmenet, de még rengeteg embert találtunk a téren, s a harangok az Ave Mariát zengték. Éjjeli szállást a Gave-folyó partján találtunk, s másnap reggel korán már újra sokan vannak a barlangnál a jelenés helyén, ahol Mária megjelent Bernadettnek a 19. század második felében. Hívő és nem hívő ember számára is élmény itt lenni.
A jelenés barlangjánál óránként van szentmise más-más nyelven, rengeteg a beteg, gyógyulni vágyó ember, sokan tolókocsikban, de még betegágyon is toltak ide embereket. Millió gyertya ég, a fürdőnél türelmes betegek sokasága várakozik hogy megmártózhasson. A templomok gyönyörűek, amint az egész környék, a város is. Találtunk egy földalatti templomot, ahova a nagy melegben üdítő volt megpihenni. Ez egyhatalmas modern építmény, ahova autóval levihetik a betegeket. A városban mindenütt kedvességgel találkoztunk. A nyelvet nem beszéljük, s amikor ebédelni szeretnénk egy étteremben, és a pincérrel sehogy sem értjük egymást, maga a tulajdonos jön asztalunkhoz, és segít kiválasztani a menüt, ami halkrémleves reszelt sajttal, sült bárányszelet zöldbabbal és salátával, végül sajt. A kenyér és a friss víz ingyen van, a francia árakhoz képest itt aránylag olcsón megebédeltünk.
Lourdesből Bayonnak vettük az irányt, a forgalom egyre erősödik, a vidék mind rendezetlenebb, olyan spanyolos. St Juannál meglátjuk az óceánt. Örömmel vetjük magunkat a hullámzó tengerbe, de nem sokáig tart örömünk, mert minden piszkos, szanaszét eldobált papírok, s az ottani fürdőzőket szemmel láthatóan ez nem zavarja. Keresünk inkább egy jó kis alvóhelyet, ahol lemossuk magunkról a sót, vacsorát készítünk, és jól kialusszuk magunkat.
Másnap átlépjük a spanyol határt. Amíg a pénzváltót keressük, szemétkupacok közt lépdelünk, rendetlenséget látunk, de ez a továbbiakban nem jellemző az országra. Az útvonal: San Sebastian Donostia, Burgos, Valladolid, Zamora. Az utak szélesek, sok helyen építik. Jelzőtábláik kétnyelvűek, spanyol és az adott tájegység nyelvén írják ki. Baszkföldön még nagy a forgalom, Ókasztíliában alig találkozunk autóval. A táj sivár, kopár, kecskék, birkák és marhák legelnek, learatott vagy feketére érett learatatlan búzamezőket látunk, itt-ott ötvenes évekbeli traktorok dolgoznak a földeken. Távol az úttól egy-egy települést pillantunk meg, mindenütt egyforma régi kőházak alkotják. Minden kihalt, nem csoda, nagy a hőség, forró szél fúj és így egész elviselhető, nem izzadunk. Meglepett, mikor egy motorestnél megálltunk, és az tömve van emberrel. Hogy kerültek ide, mikor az utakon sehol senki? Halkan beszélgetnek, és mindenki felfigyel, ahogy belépünk. Ebédelnénk, de sok a légy a pultban levő ételeken is, elmegy az étvágyunk. Amúgy tisztaság van, a vécé is tiszta, de nincs rajta ajtó. Kint az árnyékban mindenütt emberek ülnek a földön, szunyókálnak, esznek. Vizkészleteinket feltöltjük, hajat mosunk, perceken belül meg is szárad. Később egy városban klimatizált boltban hideg gyümölcsöt veszünk. Csodálatos édes dinnyéket kóstolunk, utunk során a hűtött dinnye a legjobb szomjoltó. Útikönyvünk ajánlása szerint minden tájegységben, amerre járunk kóstolunk valamit az ottani specialitásból, főleg sonka és kolbászféléket, boltokban ebből is abból is veszünk egy-egy darabkát. S amíg válogatunk, addig a fagyasztott áruk közé teszünk egy-két palack vizet, s amíg téblábolunk, jól lehűl.
A portugál határon semmit se láttunk egy kis táblán kívül, ami tudatta volna velünk, hogy valaha itt volt a határ. Egy bácsi söprögetett csak az út szélén. S ahogy átléptünk, mintha zöldebb lenne minden, a táj nagyon szép, tisztaság, rend. Hegyek és völgyek, bővizű folyók, olajfák tűnnek fel. Egy ember a feleségével lajtos kocsival viszi a vizet, kis olajfácskákat ültetnek, elgondolkodunk, ezek a fák tán sokszáz év múlva is ott lesznek. Az utak kitűnőek, nagyobb kanyaroknál építettek olyan kifutófélét, ha nem sikerül a kanyart bevenni, arra hajtsunk, s az enyhe emelkedő majd megállít. Felfigyelünk, mindenütt táblák figyelmeztetnek, hogy vezetés közben ne igyunk bort, talán nemigen tartják ezt be, ezért kellett biztonsági utat is építeni. Vila Realban bankomatot keresünk, útbaigazítást kérünk egy étteremből kilépő férfitól. Látszik szívesen segít, de nem igazán sikerül megszólalnia, kicsit több volt a borocska, de megmutatja merre találjuk, majd beül feleségével az autóba és elrobog.
Este tíz, még világos van, de mire Portóba érünk, besötétedik. Útjelzőtábla nincs, utcákon bolyongunk, keressük a partot. A lámpák fényénél látjuk, tízéves forma gyerekek autógumikat szúrnak ki, vagy feszegetik a parkoló autók ajtaját, a fényre riadtan elbújnak.
Az óceán partján alkalmas helyen végre megállunk, az ott pihenő lengyelek szerint jó hely. Hideg van, elkel a könnyű kabát meg egy korty melegítő ital is. Éjfél van, sok az ember, sétálnak a kisgyerekekkel vagy csak üldögélnek autóikban, és beszélgetnek. Horgászverseny van, férfiak néma csendben ülnek egymás mellett, némelyik már két-három szép hallal büszkélkedhet. Jó lenne vacsorázni, mindenütt grillezés illata érződik, aprócska éttermek előtt egy-két hófehér abrosszal megterített asztalka, rajta csillogó poharak, a pincér vagy tulaj fenetudja munkaruhában ácsorog az utcán, vendég sehol. Végül mi is inkább a parton maradunk, kitesszük kis asztalunkat, székeinket és megvacsorázunk, elkortyolgatunk egy üveg könnyű francia bort és hallgatjuk az óceán hullámzását.
Porto vagy Oporto színes, öreg épületekből állo város, Portugália második legnagyobb városa. Sajnos éppen minden föltúrva éppen, mert utakat építenek, körülnézünk, de nem maradunk itt, délnek fordulunk az óceán partján. Útvonal Aveiro, Figuera da Foz, Fatima, Liszabont elkerüljük és Sines, Szent Vince fok. A falvakban nem találni olyan házat, amely valamilyen módon ne lenne csempével díszítve, általában valamelyik szent is megtalálható a bejáratnál csempére festve. Templom és a temető kerítése is színes csempével van kirakva. Úgy látjuk, szegénység van errefelé, látni ugyan pazar palotákat is, de sokkal inkább apró házikókat, omladozó vakolattal. Az emberek kistermetűek, halk szavúak, kedvesek, főleg, ha portugálul köszönünk vagy megköszönünk valamit. Kendős nénikék a kosarat fejükön viszik a piacra, kezükben is megrakott kosarak. A boltok nincsenek tele vevőkkel, inkább a piacon látni tömeget. Dél felé haladva egyre több a szemét még a takaros porták előtt is, mintha odasöpörték volna a kapu elé. Többször megállunk a parton alkalmas fürdőhelyet keresünk, hatalmas homokdűnéken kell átmászni, ha az óceánt látni akarjuk. A nagy hullámok és a hideg víz nem csalogat, nem látni fürdőzőket sem sehol, nézelődünk. Az út mellett paratölgyeket látunk, meg valami kaucsukfákat, amikből a gyantát edénykékben fogják fel. Látunk ciprusfákat is, meg alacsony szárú kukoricát, tetején égre mered a kalász.
Uticélunk következő állomása Fatima, Mária jelenéséről ismert világhírű keresztény zarándokhely. Ismerve a történetét, áhitattal csodáljuk meg, részt veszünk a misén, megnézzuk az emigráns magyarok által épített keresztutat, hallgatjuk a harangok csodaszép játékát. A hatalmas parkolóban kevés a turista, néhány svájci lakókocsist látunk csak. Ebédelünk valami hazait és feltöltjük vízkészleteinket. Mindenütt folyik a vezetékes ivóvíz, de egy kicsit furcsa szaga van. Eddig bármerre jártunk, minden országban nyugodtan ittunk a csapvízből, így itt is. Egy óra se múlt el talán, a férjem erős gyomorfájásra panaszkodott, aztán alul-fölül jött ki belőle minden, néhány óra múlva én is hasonlóképpen jártam. Szédültünk és magas lázunk lehetett, így Liszabonban meg sem álltunk, kerestünk inkább egy nyugodtabb helyet a parton, hogy kialudhassuk magunkat. Víz kellett volna, de a boltokban csak ízesített citromos vizeket lehetett kapni, végre éjjel az egyik benzinkútnál sikerült hűtött szódát szerezni, de annak is éreztük a furcsa szagát. Ez egy borzasztó élmény volt betegen kínlódni valahol a világ végén Sinesnél, ahol Vasco da Gama született. Aludni se lehetett rendesen, mert a közelben levő lakókocsiban német narkósok egy csoportja egész éjjel egyforma ritmusban üvöltözött, és sehol egy rendőr, aki odaszólt volna. Reggelre gyöngék voltunk mint a harmat, de szerencsére minden kijött, és jobban lettünk. Ezután napközt csak tejet, este meg csak bort ittunk. Így értük el Európa legdélnyugatibb pontját, a Szent-Vince fokot. Útikönyvünk szerint nincs ott semmi, szerintünk meg mindenképpen meg kell nézni, mert ez a semmi gyönyörű. Erősen tűzött a nap, mégis majd megfagytunk, meleg pulóvert kellett húzni. Valószínűleg itt mindig ilyen hideg szél fúj, mert az árusok gyapjupulóvereket árulnak, meg mindenféle meleg holmit. A félsziget minden oldalán többszáz méter mélyen meredek, csupasz sziklákat látni, s a haragoskék óceánt, melynek zajától és a széltől nem is halljuk egymás szavát. Óvatosan megkóstolunk egy édességet, valami nagyon finom süteményféle, talán mandula és füge keveréke.
Utunk kelet felé kanyarodik, az útvonal: Sagres, Lagos, Portimao, Albufeira, Faro, Tavira. Felváltva haladunk közel a parthoz, máskor falvakat, üdülőhelyeket nézegetünk, keressük az alkalmas helyet, jó lenne egy-két napot egy helyben maradni. Algarve tengerparti városai szépek de a part tisztasága hagy maga után némi kivetnivalót. Sólepárló és algatelepeket látunk, cifra üdülőhelyeket, de strandolásra nem igazán találni alkalmas helyet. Annak ellenére, hogy külföldi autóval alig találkozunk, a kempingek túlzsúfoltak, igaz nincs is sok belőlük. Monte Gordóban megállunk, hosszú sor kígyózik az amúgy is zsúfolt, poros kemping bejárata előtt, másnap hajnalban még hosszabb a sor. A parton látunk lakókocsisokat, közéjük parkolunk. Az óceán hideg, kevesen merészkednek bele, napozni viszont jó. Feltűnően sok a kóbor kutya, a strandolók közt mászkálnak, és szedik ki a kukákból a szemetet élelmet keresve. Egyáltalán nem bizalomgerjesztő, mégis maradni szeretnénk, ha már ilyen messzire eljöttünk. Este várost nézünk, nem valami szép, egy kis étteremben halat vacsorázunk könnyű vörösbor kíséretében, ami nagyon finom. Aztán aludni térünk, de csakhamar zajra ébredünk. Borzalmas éjszakánk volt. Egy autóbusznyi fiatal fiúk csoportja, minden bizonnyal kábítószer, esetleg alkohol hatása alatt egész éjjel üvöltözött, verekedtek, ordítoztak, és a strandon könnyítettek magukon. Időnként nekiestek az autónknak. Sem az ott lakók – pár méterre emeletes bérházak álltak – sem az ott alvók, nem mertek beavatkozni, sehol egy rendőr nem bukkant fel. S hogy hol volt a sofőr vagy valami felnőtt aki velük jött, ki tudja. Ezzel betelt a pohár, amint virradt és ezek elaludtak, elhagytuk az országot. Talán egyszer még Liszabont megnézzük, minden bizonnyal repülős utat választunk, és hotelban foglalunk szállást. A határ közelében békésen alvó cigánytábort látunk egy fa alatt, körülöttük irgalmatlan mennyiségű szemét, majd még több szemét, a szeméthegyek után egy gyönyörű híd és Spanyolország.
Mintha egy választóvonal lenne itt a két ország között, megművelt vörös földek, gondosan öntözött narancs és citromültetvények, olajfaligetek váltják egymást, így érünk Huelvába, ahol a tilosban leparkolunk épp a rendőrség előtt.
A kilépő rendőr kedvesen figyelmeztet, és mutatja a táblát. Megkérjük segítsen, templomot keresünk, vasárnap van, misére szeretnénk menni. Kapunk tőle egy helybeli újságot, melyben megtaláljuk a templomokat és a miserendet meg egyéb fontos információt.
Délután egy óra felé ebédelnénk, de az éttermekben mintha kora reggel lenne, álmosan kávéznak, és forgatják a napilapot. Megszólítjuk az egyik pincért, aki az étterem előtt áldogáll, lehetne-e ebédelni. Rögtön feléled, és kedvesen beinvitál a hangulatos kék csempékkel kirakott kedves étterembe, persze, hogy lehet, s hoz olivabogyót meg ropogtatnivalót, amíg az étel elkészül. Látszik, most áll munkába a személyzet. Nagyon ízlett az andalúziai nevezetesség a gazpacho, ami itt fokhagymával ízesített hideg paradicsomleves volt, forró nyári napokon itthon is szívesen fogyasztjuk, majd megkóstoltuk a huelvai sült halat és a sült tintahalat a chokost.
Utunkat folytatva megcsodáltuk a Las Marisma mocsaras vidékét, természetvédelmi terület, szépséges érintetlen természet. Andalúzia látványosságai egyedülállóak az egész országban, amint a főváros, Sevilla is a római – arab örökségével. Illatos, tiszta város, buja növényzettel, pálmafákkal. Ha Andalúzia eszembe jut, jázminillatot érzek. Arabos házak, napsütés, turisták a piros buszok tetején ülve csodálják a várost. Jereznél sok-sok fahordót látunk, itt készül a híres desszertbor.
A Gibraltári-szoros felé igyekszünk, nem döntöttük még el, áthajózunk-e Afrikába. Érdekes tájon utazunk, Sevilla után még mogyoró és csicseriborsóföldeket látunk, Jerez környékén alacsony szőlő, Cadiz felé pedig szárazság. A réteken gondosan bekerített legelőkön bikák legelnek, az út mentén is hatalmas pléhből készült fekete bikákat látni. Ahogy közeledünk Gibraltár felé, egyre több a szélerőmű.
Tarifába érünk, érdekes arabos város, a kikötő és általában a város piszkos, az emberek ücsörögnek motyóikkal az utcákon a falak tövében, nem tudni várnak-e valamire vagy ráérnek, minden olyan retyemutya. Találunk a kikötőnél egy nagy parkolót, szeretnénk megtudni a hajómenetrendet Afrikába, de nem találjuk. Egyáltalán annyira nem bizalomgerjesztő a környék, hogy nincs is kedvünk az autót elhagyni, és úgy döntünk, nem is vagyunk annyira kíváncsiak a másik partra. Mint később kiderült, nagyon jól tettük, hogy erről lemondtunk. Gondoltuk megnézzük inkább Gibraltárt, a spanyol vámos át is engedett, de az angolnak vízum kellett volna, ami nekünk nem volt. Hiába kértük, engedjen át, épp csak körülnézünk, és milyen messziről jöttünk, hajthatatlan volt, vissza kellett fordulni. Így megálltunk a határt jelentő kerítésnél és bámultunk odaátra, meg ingyen sms-eket küldtünk haza, mert a gibraltári mobilhálózat alá kerültünk. Eközben felszállt a pára a tenger felett s átláttunk Afrikába.
Alig indultunk el a Costa del Sol-on, ami Tarifánál kezdődik, onnan délnyugatra van a Costa de la Luz azaz a Fény partja az Atlanti-óceán partján és Portugáliáig tart, míg a kelet felé vezető előbb említett Napos-part a Földközi-tenger partján vezet, rendőrök irányították a forgalmat. Az történt ugyanis, hogy megérkezett az Európában dolgozó és nyári szabadságra induló vendégmunkások első hulláma. Itt megint megjegyzem, hogy szerencsénk volt, hogy mi “hazafelé” tartottunk, augusztusban nem szabad errefelé kirándulni, mert ha bekerülünk ebbe a karavánba, az egész kirándulás tönkre van téve. Ugyanis a vendégmunkások autói elözönlötték az utakat. Először egy, majd két sávban, autó autó hátán, lassan jottek, megpakolva, annyi ember ült egy autóban, amennyi csak belefért plusz eggyel több, a tetején kék fóliába csavart nagy pakk s annak a tetején biciklik. Aztán buszok ugyanígy megpakolva, állóhely sem lehetett bennük, a buszok utánfutókat húztak, a busz és az utánfutó teteje megpakolva, kék fólíába burkolva, tetejükön biciklik. Néha egy-egy autó elromlik, kiállnak a sorból, a sok gyerek meg a család ücsörög a fűben, míg valami segítség nem jön. Így megy ez két álló napig, de később is találkozunk megpakolt autókkal, messziről felismerni. Belegondolok mi lett volna, ha most “odafelé” megyünk.
Malaga és Almeira útvonalán lassan elmaradoznak az arab típusú házak, gyönyörű, változatos a táj és egyre melegebb van a Földközi-tenger partvidékén. Haragoszöld citrusfákat látunk tele gyümölccsel, a kiskertekben úgy látszik megterem a banán is. A Cordilerrák hegyláncolata varázslatossá teszi a vidéket, a föld vörös színű, kacskaringós utak és csodaszép látvány a magasból a tengerre nézni. Gyümölcsöskertek váltják egymást, talán cukornádat is látunk meg ananászültetvényt, az útszegély hibiszkusz és valamiféle jázminszerű (vagy éppen az) illatos virág.
A köves talajt gépekkel zúzzák, így teszik termővé és hatalmas fóliasátrakat látunk, benne paprika, paradicsom, uborka és leveles saláták teremnek. A Sierra Nevada kopasz szikláin lépcsőzetesen felépített fóliasátrak, benne haragoszöld növények.Hát elgondolkodunk, évek óta zöldséget termelő vidéken élünk és tudjuk, hogy a jó növénynek jó föld kell, ami itt nincs, tehát marad a műtrágya meg a permet s most az itt termett zöldséggel vannak nálunk tele a hiperek, otthon meg a tönkretett mezőgazdaság.
A folyók vizét hatalmas medencében fogják fel öntözésre s a torkolatnál a meder teljesen száraz. Nagy a por és a meleg, Almeiráig szinte mindenütt kizárólag fóliasátrat látunk sok-sok kilométer hosszan. Almeirát elhagyva kopár hegyek közt kanyargós utakon járunk és elámulunk a völgyekben oázisként megjelenő citrusfaültetvényeken, micsoda éles ellentét a szárazság és az élet közt.
Torrevieja egy kis falucska, megtetszik és maradunk éjszakára. Érett kaktuszfügét szedünk kóstolni s jól összeszurkáljuk az ujjainkat, de a gyümölcs igen finom, megérte. Leparkolunk a parton, meleg van, de erősen fúj a szél, hatalmasak a hullámok, fürödni nem lehet. Kedves kis étterem tengerre nyíló teraszán paellát rendelünk vacsorára. Igazi finom hallal, rákkal és kagylóval teli gőzölgő ételt hoz a pincér és jeges pohárban a hűtött sört, s nem hiányzik tőle a kedves szó sem, ami még emlékezetesebbé tette ezt a vacsorát.
Alvásra rendezkedtünk, amikor a rend őrei igazoltattak, kik vagyunk s mit akarunk errefelé. Elmeséltük turistautunkat, udvariasan és kedvesen nyugodt álmokat kívántak, és elnézést kértek a zaklatásért, de ez nekik kötelességük. Mi meg örültünk, hogy vigyáznak a rendre és ránk, amiről meggyőződhettünk éjjel is, ha felébredtünk, mert láttuk többször is az autójukat. Rajtunk kívul sokan töltötték az éjszakát a parton, halásztak, és beszélgettek szép csendben hajnalig az emberek. A rendőrök diszkrét jelenléte mindig érződött az egész országban, elmondhatom, mindig udvariasak és segítőkészek, mint Olaszországban.
Murcia tartományt a szagáról felismerhetjük. Nemhiába híres a disznóhúsról, a forróságban mindenütt terjeng a bűz és rengeteg a légy. A partmenti úton egyre sűrűsödött a forgalom, látnivaló sem volt igazán vagy talán el is fáradtunk a nézelődésben, ezért inkább sztrádán utaztunk Tarragonáig. Itt aztán egy hatalmasat fürödtünk, már nagyon hiányzott. Nagyon jó strandra leltünk, igaz, a parkoló száraz és poros, meg rengeteg a nép, de a tenger vize nagyon kellemes. A Barcelóna előtti Villanuevaban egy nagyobb pihenőt iktattunk be. Sétálgattunk a tengerparti sétányon, válogattunk az éttermek között, mert valami nagyon jó vacsorára készültünk. Találtunk is a parton egy megfelelő helyet, és halat kértünk, mégpedig fejenként egy egészet, nem holmi darabkákat. Mivelhogy időbe telik mig elkészitik, apróhalakat kértünk előételnek salátával és egy üveg finom spanyol bort. Elkészült a hal, pincér kihozta egy tálcán, és megmutatta, valóban éppen ilyet kivántunk, szép két darab doráda volt megsütve. A pincér egy tálalaóasztalkán kezdi szétszedegetni és tányérra rakni darabokban. Férjem egy darabig meghökkenve nézte mit csinál, aztán csak odaszólt, hogy ne szedje már szét, hát mi azért kértük egészben, mert minden részét szeretjük. A pincér elnevette magát s azt mondja, hiszen én is igy szeretem otthon, de mit csináljak, ha itt ez a parancs. Végül külön tányérokon rakta elénk a szép szeleteket bietolás krumplival és sok salátával, a többit meg egy másik tányéron helyezte elénk. Nagyon izlett a vacsora, emlékezetes marad. Később részt vettünk egy spanyol táncesten. Alaposan kipihentük az utazás fáradalmait, s a hajnali fürdőzés után egynapos barcelóniai városnézésre került sor.
Barcelóna eléggé fel volt túrva ekkor, mindenütt építenek vagy javítanak valamit. Az autót a kulccsal együtt egy parkolóházban hagyjuk az őr kérésére. Az útikönyv alapján megnézzük amit e rövid idő alatt látni lehet, utoljára Gaudi templomát, a La Sagrada Famigliát. Mosolygunk, persze, hogy soha se készül el, ha e hatalmas építménynél is kis talicskán hordják a betonnakvalót. Nem hagyhatjuk ki az itteni specialitást sem, a zuppa de pescados-t, azaz a hallevest, amely halakból, kagylókból és rákokból főtt leves rizzsel.
Barcelónától a francia határig itt-ott megnézzük még az üdülőhelyeket, szépek, de nem igazán érdekel, mert iparosított, az összes utazási iroda ide szállítja klienseit s lényegében spanyol szót nem is hallani. Bocsánat, nem spanyolt, hanem katalánt, mert Katalóniában katalánul beszélnek, erre figyelmeztetett az egyik étterem pincére, amikor spanyol szótárból kerestem a szavakat, és sehogy sem találtam.
Franciaország. Újból szokni kell a jelzőtáblákat. Valahányszor átlépjuk a francia határt, mindig azt érezzük, itt csend van és nyugalom. Az út szép, Perpignan, Narbonne, Béziers, Sete – nél az út mellett megalszunk. A forgalmi út melletti sávban lakókocsik, autók sora, ez itt megszokott, itt alszanak. Mindenki kipakol asztallal, székekkel és vacsoráznak, mint a kempingben. Barátságosan köszöntjük egymást a szomszédokkal megérkezéskor és induláskor, pár szót váltunk kézzel-lábbal. Ingyenes strandok, legtöbb helyen WC és zuhany is található, amit naponta takarítanak. A reggel csodálatos, hullámzó tenger, jó levegő, kényelmes reggelizés, fürdés, utána tovább állunk, helyünkre mások jönnek.
Montpellier majd Marseille következik. A sztrádán valaki erősen dudál, majd átkiabál a nyitott ablakon, hogy odahaza mi újság. Szlovákiából származó férfi, hónapok óta nem volt otthon, úgyszintén kiabálva adjuk át a híreket, s mielőtt a városba érnénk, ő letér hosszasan dudálva, integetve s jó utat kíván. Marseille kikötője elbűvöl, hatalmas hajók, jachtok. A parton varázslatos kis éttermek, mint a régi filmekben. A nagy forgalom ellenére jó a közlekedés.
Toulonban ebédelünk provenszi töltött tintahalat. Egy boltban veszünk jó nagy tarisznyarákot, s igyekszünk kempinget keresni, hogy vacsorára elkészíthessük. St. Tropeznél végre rábukkanunk egy kempingre, ahol maradunk is pár napig. Egész nap csak fürdünk, napozunk, a nagy meleg miatt inkább hűsölünk, olvasgatunk. Vacsoránkat magunk készítjük, hal és vizi élőlények minden mennyiségben, amit frissen vásárolunk St Tropezban és esténként grillezzük, sütjük vagy főzzük és hatalmas zöldségadagok kiséretében elfogyaszjuk majd könnyű francia borokat kortyolgatva beszélgetünk, s éljük át újra kirándulásunk minden percét. Itt már tudatosítjuk, hogy lassan vége a szabadságnak, ideje hazafelé indulni. Cannesban még sétálunk a szép ám drága hotelsoron, Nizzában is fürdünk egyet azon a helyen, ahol múltkori körutunk során is megálltunk. Monte Carlóra vetünk egy pillantást, majd utolsó frankunkat ebédre költjük Mentonban, mi mást is rendelhetnénk, mint halat és tenger gyümölcseit. Rövid sétát teszünk a városban és átlépjük az olasz határt.
Amíg a Francia-riviéra gyönyörű vörös szikláit és mélykék tengervizét csodáltuk, addig az Olasz- riviérán főleg a tenger változó világoskékből zöldre, majd mélykékre váló színe ejt ámulatba. Lassan, bámészkodva haladunk és úgy érezzuk itt otthon vagyunk egy kicsit. Talán azért ez az érzés, mert Olaszországban bárkivel találkozunk, és egy buon giornot – azaz jónapot köszönünk, máris beszélgetés alakul ki az ország bármely pontján. Ezzel így vagyunk utcán, boltban, strandon vagy akár ha útbaigazítást kérünk. San Remoban nézelődünk, jó hideg édes dinnyét uzsonnázunk, araszolgatunk a parton és csodáljuk.
Albengánál megállunk s úgy döntünk itt is éjszakázunk. Nagyon kedves, nyugodt kisváros, tele turistákkal, de csak olasz szót hallani. Fürdünk egy jót és vacsorázni betérünk a kemping éttermébe. Kívülről nem néz ki valami jól, de a pizza tökéletes, vastagon megrakva tenger gyümölcseivel és a ráktál is ámulatba ejt, de enni már nem bírunk. Meg is kérdezzük a szakácsot, másnap ebédre készít-e nekünk ilyen tálat, de azt mondja, csak vacsorára tálalnak rákot, megígérjük, egyszer visszajövünk még ide, de most már nem maradhatunk. Sétálgatunk a hangulatos parti sétányon, aztán keresünk egy jónak tűnő alvóhelyet. Lefekvés előtt megiszunk még egy pohár bort, és aludnánk, ám a közelben levő vándorcirkuszosok ezt nem teszik lehetővé. Éjfél tájt az ember úgy összeveszett az asszonnyal, hogy azonnal neki is állt pakolni nagy dérrel-durral, zene és énekszóval (mert az olasz ha mérges is énekel), és hajnali négyre eltűnt gyerekestül, lakókocsistul, körhintástul, az asszony maradt a hullámvasúttal. Alig elaludtunk, jöttek a pékek, szemetesek, zöldségesek. Hajnali hat volt, és ők énekeltek hangosan, mert boldogok, hogy újra egy szép napra virradtak. Jobbnak láttuk, ha összepakolunk, megiszunk egy capuccinót és megyünk tovább.
Genovában most jártunk először. Hatalmas város, régi épületek, ódon lakóházak, keskeny utcák, a temető régi gazdagságról mesél. Egy héttel ezelőtt volt itt a nagy globalizációellenes tüntetés, látni még a betört kirakatokat, de amúgy minden nyugodt. Lasagnát ebédelünk a városszéli gyorsétteremben és fájó szívvel búcsút intünk a tengernek.
Piacenza felé szépen megművelt földeket, gyümölcsösöket látunk, majd csodaszép hegyes vidékre jutunk. A Garda-tó felé Rivába akartunk menni, de elnéztem a térképet s a tervezett úttól nyugatabbra térünk el s valami nagyon-nagyon szép hegyek közé keveredünk. Keskeny utakon haladunk, fölénk magasodó hegyek ormai különböző alakzatokat mintáznak. Sötét van, mire az Idro nevű tónál egy karavánparkolóban megállunk, itt töltjük utolsó éjszakánkat fák között, hegyekben a jó levegőn. Reggel harmat csillog a füvön és az ágakon ahogy a napsugár bearanyozza. Az utóbbi napok hősége után nagyon jól esik a hajnali hűvösebb levegő. Élvezettel szívjuk magunkba, sétálunk a kristálytiszta vizű tó partján, húznánk-halasztanánk még az időt, de menni kell, mert mint minden jónak, ennek is végeszakadt egyszer. Piave di Cadorenál egy kilátóból még lenézünk a zöld vizű Piave folyóra, majd hazaindulunk. Éjjel érünk haza egészségesen, élményekben gazdagon, 8200 kilométer megtétele után. Megállapítottuk, hogy minden nagyon szép és jó volt, de Olaszországban éreztük igazán jól magunkat.



13. út – Triest



Ez az út nem Olaszországról szól, mégis meg kell hogy említsem, egyik horváthországi utunkról kis kitérővel Triestnek mentünk haza, mert nagyon hiányzott az olasz vidék, az olasz nyelv és az olasz emberek.
Az Adriai-tenger északi részének keleti végében fekszik a nagy kikötőváros, Trieszt. Inkább csak látni akartuk, gondoltuk nyaralásra nem alkalmas, mert ahol nagy a kikötő, ott általában a víz nem igazán tiszta. A város régi épületei, utcái láttán úgy éreztem, láttam már nagyon hasonlót, mégpedig Genovában. Az útikönyvek szerint megnéztük amit érdemes és Udine felé vettük az irányt. Természetes, hogy meg is vacsoráztunk még olasz fölöon és a csodálatos Alpokon át jutottunk el Ausztrián keresztül haza.



14. út – Ausztria, Németország, Svájc, Lichtenstein, Olaszország – körút


Az olaszországi Astiban kellett elintézni egy üzleti ügyet, a hasznosat a jóval kombinálva 2004. május 27-én útrakeltünk és egy szép ötnapos kirándulást iktattunk be a dolgos mindennapokba.
Az odafelé út csak részben volt jó, a München előtti Chiemseenél még ragyogó napsütésben etettük a vadkacsákat az otthon termett májusi cseresznyével, de a svájci határt átlépve már eleredt és zuhogott az eső. Ilyen időben pedig nem látni semmit, de mivel utunk sürgős volt, késő éjszakáig meg sem álltunk.
Lugano előtt kb. 50 kilométerrel éjszakáztunk és reggelre ébredve láttuk csak igazán, hogy milyen csodálatos helyen. Hegyek közti parkolóban, ahol rajtunk kívul már sokan voltak, mert úgy látszik, már megkezdődött a nyári turistaforgalom, tehenek kolompolása ébresztett. Kora reggel ballagtak ki a legelőre, bambán bámulták a szembejövő kecskenyájat,távolabb birkák legeltek békésen, a fű harmatosan csillog a felkelő nap fényében, a levegő friss és tiszta. Megszólalnak a harangok, hangjukat a hegyek sokszorosan visszhangozzák. Gyönyörű reggel!
Sietünk, hogy időre oda érjünk, de közben csodáljuk a szépet, a zöldet, a természetet. Az olasz határon hosszú kamionsor, nekünk csak intenek, mehetünk. Milánóig nagy a forgalom, lassan haladunk a soksávos úton. Rizsföldeket nézegetünk, érezzük egyre melegebb van. Alessandria felé már tűrhető a forgalom, elérjük Astit és gyorsan végzünk is az ügyintézéssel, szabadok vagyunk. Sétálunk a rég nem látott városban, megkeressük a hotelt, ahol 12 évvel ezelőtt megszálltunk, megnézzük a piacot, kóstolunk egy adag mozarella buffalát. Teljesen más szemmel látunk mindent, mint azelőtt. A csillogás már nem annyira csillog, az árak már nem annyira elérhetetlenek. Megebédelünk egy pizzériában, ahol fatüzelésű kemencében sül a pizza, finom, mint mindig, ára felfelé igazodott az Euró bevezetésével.
Nagyon jól érezzük magunkat és itt helyben úgy döntünk, mivel közel a tenger, csak 130 kilométerre van, megnézzük. Szépséges Piemonte tartomány hegyes-völgyes kanyargós útjain csodálhatjuk a rengeteg mogyoróültetvényt, a tavaszi virágokat, édes akácillatot érzünk. Kedves települések, elszórtan házak, előttük levő kertecskékben hatalmasra nőtt articsókák, nekem itthon mindig kifagy, egyszer maradt csak meg a fűtött fóliasátor alatt, második éven termett. Különös, télen itt is fagy mégis megmarad a növény. Piemonte majdnem a tengerig ér, onnan Ligúriába lépünk át. Savonában elértük a tengert, lesétáltunk a partra. Előszőr csak megérintettük a vizet, majd lerúgtuk cipőinket, annak ellenére, hogy május vége van, egész meleg a víz, meg is fürödtünk. Először hidegnek tűnt, de aztán egész kellemesen simogatott. Esteledett, szállás után kellett nézni. Alig kiértünk a városból, rábukkantunk egy lakóautókkal benépesedett tengerparti parkolóra. A tavaszi tengerpart ámulattal töltött el, a sziklás partoldalon színes virágok pompáznak s lógnak le a magasból a lila meg sárga virágfűzérek. Zöld a zöld és formás ciprusfák nőnek a magasban.
Alkonyodott, amikor megálltunk, az összes lakókocsiban valamiféle tésztát főztek. Mi is elfogyasztottuk hazulról hozott vacsoránkat, és tengerparti sétára indultunk. Még nagyon szezon előtt
vagyunk, a bárok és éttermek zárva tartanak, de látjuk, bent már készülődnek, csinosítják, takarítják ezeket. A ciprusfák mind megvilágítva, hangulatos sétányon ballagunk.
Nagyon szép a reggel, illatos, tengerszagú. Vidám fütyörészéssel érkezik meg a parkolóban levő kis bár tulajdonosa, és sorra vonulunk be egy jó kis capuccinora. Mintha mindenki ismerné egymást, olyan közvetlen beszélgetés folyik, mi sem maradunk ki. Aztán elbúcsúzunk, és megyünk vissza a tegnapi strandra a városba. Előtte bevásárolunk a Coop-ban, legyen egy kis elemózsiánk, és otthonra mindenképpen veszünk néhány üveg olivaolajat. A parton már vannak néhányan, és egyre többen jönnek. A napocska melegen süt, de fürödni is csudajó. Apró színes kövekkel meg kavicsokkal van tele a homokos part, élvezzük a korai strandolást. Közben akaratlanul is halljuk a mobilbeszélgetéseket, amint a mellettünk napozók hazatelefonálnak, és nagyon sokat mesélnek az otthonmaradottaknak arról, hogy milyen szép itt minden, mennyire nagyszerű, és boldogok, hogy itt lehetnek s milyen szerencsések, hogy ilyen tengerpartjuk van. Csupa lelkesedés, ez az olasz mentalitás.
Délután útra kelünk, a város forgalmas, eldugul, nem baj, így több időnk marad a nézelődésre. Az egyik kertben narancsfát látunk érett gyümölccsel. Elcsodálkozunk, ilyen korán? A kikötöben szinte az út szélén nyolcemeletes kirándulóhajó köt ki. Majdnem Genováig a parton haladtunk, szinte fájt elbúcsúzni a tengertől. Északra fordulunk, bámuljuk a hatalmas lábakon álló sztrádát, s azon gondolkodunk, az egész ország ilyen, az utak nagyon jól meg vannak építve. Megállunk egy motorestben, paradicsomos pennét, genovai pestos tésztát eszünk, utána garnélarákot ruccolával, paradicsommal és mozarellagolyókkal. Alig befejezzük az étkezést, megtelik a helység focidrukkerekkel, akik a Milano-Genova meccsről jönnek több busszal.
Késő délután a Comoi-tóhoz érünk. Az ipszilon alakú tó környéke üdülőhely. Autózunk a keskeny utcákban, minden csupa virág és szépség, este meg a tóparton sétálgatunk.Hallgatjuk a többszáz éves templom tornyában megszólaló harangok zenéjét, vacsorázunk, de itt minden drága. Szálláshelyet sem találunk, ezért továbbindulunk, és pár perc múlva már Svájcban vagyunk, ahol kiváló parkolókat, mosdókat, wécét lehet bárhol találni az utazónak. Nagyon sokan itt éjszakáztak, így hangulatos lett az este, mindenki kirakodott az autó mellé asztalokkal, és vacsoráztak, beszélgettek.
Pünkösdvasárnap reggel 7-kor folytatjuk utunkat, s csakhamar meg is állunk Luganóban a Lugánoi-tó partján. Régi templomban veszünk részt az ünnepi olasz nyelvű misén, sétálunk a virágokkal körbeültetett tóparton, melynek közepéből hatalmas vízsugár tör fel. Megindulnak a sétahajók, a tó feletti ködpára hamarosan feloszlik és láthatjuk a tavat körülölelő gyönyörű hegyvidéki tájat.
Autosztrádán utaztunk, kicsi a forgalom, bőven volt időnk bámészkodni, pihenőhelyeken megállni. A tavaszi Svájc lélegzetelállítóan szép. Amíg a hatalmas hegyek tetején fehérlik a hó, a hegyoldal már zöld és lent mindenütt sárgállik a kutyatej. A hegyoldalakból vízesések zuhannak alá, az út mellett sebes vizű patakok, másutt zöld vizű tavak teszik még szebbé a tájat. Dél felé ebédelnénk egy motorestben. Érdekes, hogy az utakon nincs sok autó, de itt rengeteg autó és busz áll, bent tömeg. Szeretnénk valami jót, kicsit ünnepit enni, de mindenki a rösztit eszi, ami zsírban sült reszelt krumpli.Fantáziátlan. Nagy nehezen kiválasztottunk valami zöldségtálat, borzasztó drága, és jól sem laktunk. A boltok pedig zárva mindenütt, kenyeret sem tudtunk venni. Annál inkább jól lakattuk a szemünket.
Megálltunk a Via Malánál, ahol az egyetlen átjáró volt valaha a hegyeken. Lementünk a szakadékba, ahol a sziklák közt félelmetesen zúdul a folyó vize, magasan felettünk a régi híd és a vámház. A vámházban fényképes kiállítást láthattunk.
A hegyoldalakon meseszerűen helyezkednek el a települések, kimagaslik a régi templomok tornya. A legelőkön birkák és tehenek habzsolják a dús füvet. Az út mellett folyik a Rajna, majd átkelünk rajta és már Lichtensteinben vagyunk, márcsak megnézzük, ha ugyis épp erre járunk. Nincs ott semmi különös, mégis nagyon szép egyszerű épületeivel. Talán újabbak a házak, és ha lehet, még precízebb az egész elrendezés. A fővárosban Vaduzban mintha csak egy vidéki városban járnánk, néhány ház füvesített udvarán pár tehén legelészik. A határ felé parcellákon leveles saláta minden fajtája látható, színpompás. Amint átlépjük az osztrák határt tudatosítjuk csak, hogy Svájcban nincsenek lépten-nyomon reklámplakátok s nem is hiányoztak. Ausztria rövid szakasza után Németországba érünk, mert megállnánk a Bódeni-tó partján. Friedrischafen-ben hamar megtaláljuk a tóparti parkot, ahol alvásra is maradhatunk, előtte azonban besétálunk a városba. Itt is csupa virág a park, sétáló emberek, az éttermek már kiköltöztették az asztalokat a szabadba. Éhesek vagyunk, leülünk az egyik olasz étterem teraszára, és marhasültet rendelünk sok zöldséggel meg egy korsó sörrel. Tóból felszálló vadkacsák sétálnak az asztalok közt, lesik a falatot. Sétahajók, csónakok ringanak a vízen. Bócorgunk még a városban, nagyon sok a bevándorolt török az utcákon és éttermeket nyitottak a városban.
Pünkösdhétfőn kora reggel zuhog az eső. Maradni szerettünk volna, de nincs értelme ilyen időben. Mönchenig szakad, utána is borongós. Ausztriában megállunk a Mondensee partján pihenni, bámészkodni. Szeretnénk valami apróságot venni ajándékba, de minden zárva, kivéve a sztráda menti motoresteket.
2.850 kilométert tettünk meg és élményekben gazdag, csodaszép kirándulásban volt részünk.


Ez volt az utolsó olaszországi utunk, az idén szeretnénk eljutni Szardinia szigetére és egy kicsit körülnézni az országban is, majd meg látjuk mi lesz belőle s ha sikerül a tervünk, beszámolok róla. Ezt a beszámolómat az utinaplóm alapján irtam, amelyet évek óta rendszeresen vezetek.


Ha valakinek észrevétele vagy kérdése lenne, írjon, szívesen válaszolok.


Somorjai Gitta – 2006


A szerző írásai Az Útikalauzban


Bokor Gitta: Cannigione, Framariglio, Algherora, Olbia, Lucignano, Urbino, Pesaro, Fano – Szardínia és Olaszország 2006

Bokor Gitta: Halkúra a Grebaąčica-i öbölben – 2006

Bokor Gitta: Horvátország, Bosznia, Montenegro 2000-2005

Bokor Gitta: Peloponnészoszi körút és néhány nap Velence környékén – Görögország, Olaszország – 2007

Bokor Gitta: Székelyföldön pünkösdkor – a csíksomlyói búcsú – 2005

Bokor Gitta: Tizennégy olaszországi kirándulás- francia, spanyol, portugál kitérőkkel


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Bokor Gitta: Tizennégy olaszországi kirándulás- francia, spanyol, portugál kitérőkkel" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár