Denke Gergely: Észak – Olaszország – 2003

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.


Denke Gergely: Észak-Olaszország – 2003. augusztus 6-15.



Információban rendkívül gazdag beszámoló kéttucatnyi nagy múltú település középkori emlékeinek  végiglátogatásáról – sok jó képpel


Az útvonal
1. nap             Szolnok – Spittal után                                 800 km
2. nap             Bolzano, Trento, (Castel Beseno) Cesole     370 km
3. nap             Parma, Montechiorugolo, Modena, Mantova 240 km
4. nap             Bergamo, Iseo-tó, Brescia                           350 km
5. nap             Piacenza, Fidenza, Fontanello, Cremona, Sabbioneta 400 km
6. nap             Ferrara,  tengerpart, Pomposa                     390 km
7. nap             Bologna, Cento, Pegognaga, Mantova 2      300 km
8. nap             Verona, Garda-tó, Sirmione                        200 km
9. nap             Velence, Aquileia – Szolnok                     1.150 km
                                                                  Összesen: 4.200 km


A terveknek megfelelően szerda reggel indultunk barátainkkal, 2 autóval – két kétgyermekes család – Szolnokról, s egy M0-ás melletti bevásárlás után Hegyeshalom felé hagytuk el az országot. Ez az útvonal gyorsaságot jelentett, bár hosszabb volt 70 km-rel, de mindössze 30 km-t kellett osztrák területen normál úton menni, a többi autóút illetve sztráda volt – szemben a 8-as úttal.
Délután megálltunk az autópálya végénél, Spittalban (Spittal an der Drau). Kedves kisváros, a Drávával – jó volt megmozgatni lábainkat ilyen kellemes helyen. A városka közepén a Porcia-kastély jelentős, olasz reneszánsz épülete ragadja meg a látogatót. A városháza későgótikus épülete is szemet gyönyörködtető, s még egy XIV. századi templom is van. De az egész városközpont kellemes, parkos, üzletekkel, vendéglátóhelyekkel sűrű – szóval nyugodt, de a történelmi múltját is idéző. Folytattuk utunkat besötétedésig, akkor keresett barátunk szállást egy kis faluban. Családonként 42 €-ért – reggelivel – kényelmes és egyszerű szállás volt, a reggeli is finom volt.


Korán elindultunk, és az első város Bolzano, németül Bosen volt – Dél-Tirol fővárosa, ahol már évtizedek óta német egyetem is van, amiről az autonómia pl. Erdély autonómiája témakörében érdeklődők, sokat hallhattak már. Ez a műemlékeket tekintve alapvetően német város ma is, annak ellenére, hogy a fasizmus alatt erőteljes olaszosítás és betelepítés volt. Parkolni elég messze sikerült a történelmi belvárostól, egy, a fasiszták által épített városrészben, a várost átszelő folyó túlsó partján. A belvárossal összekötő fő híd külső hídfőjénél egy klasszikusan Mussolini korszakos diadalív volt – vesszőnyalábbal (latinul fasces, innen a mozgalmuk neve) és egyéb jelképekkel. Maga az óváros kellemes, igazi rendben tartott német építkezésű hely, központjában a gótikus dómmal. A templomban felfedeztem az új Metzler orgonát, amely 1997-es építésű, így egy volt csoporttársunk által készített sípok mindenképpen szólnak benne. A Metzler svájci cég, az orgonakészítés egyik csúcsa, amely nyugaton sok remek hangszert épített. A kicsi, koraközépkori várba is sikerült bejutni, ma kulturális központja a városnak – főleg konferenciák és koncertek vannak benne. Az udvart teljesen lefedték ponyvával, úgy, hogy azért szabadtéri jellege legyen – legalábbis ami a levegőt illeti. Különösen a nagyterme volt érdekes – a falak nem egyenesek, hanem egyenetlenek voltak, alsó részén kárpitot utánzó festéssel. Több helyen növénymintás díszítés is volt, s a fagerendás mennyezet méretei is megnézésre érdemesek.















A várhoz kicsit kacskaringósan lehetett eljutni, mert az évszázadok alatti feltöltődés miatt körülötte méterekkel magasabb földszintre épültek az újabb épületek – el is takarták sokfelől a háromszintes, alacsony saroktornyos épületet.


Következett Trento, magyarul Trident. A főtéren a román stílusú dómot sikerült megnézni, a híres zsinat valamikori helyszínét – csak kivártuk, míg véget ér a szieszta. Nekem meglepő volt a kevés díszítés, egyfajta komorságot mutattak a falak és a sötét. Persze a zsinat alatt, és egyáltalán a középkorban a díszítést, a pompát a textilekkel érték el, és az egyéb, ideiglenes építményekkel – pl. trónusokkal. Ezzel együtt nem éreztem magamat rosszul benne. A várba – Castello del Buonconsiglio – is felmentünk, sőt végigjártuk a termeket. Épp egy zongorakiállítás volt benne, hihetetlen értékű muzeális hangszertömeg volt benne – legalább 100 hangszer – az utóbbi 3-4 évszázadból. Csak Pleyel zongorából, pianínóból 4 volt, amelyek pótolhatatlan értékek! Sajnos nem lehetett kipróbálni őket. A hangszerek miatt temperált, kellemes hűs volt a levegő, nagyon jól esett a kinti hőség után. A termeket jól meg lehetett nézni, a különböző korok építési módjait figyelni. Az egyik teremben a vár urainak képei voltak a freskókon, köztük Zsigmondot –német-római császárt – is fel lehetett fedezni, s tán még Habsburg Albertet – mint magyar uralkodókat.















Ezt követően még megkíséreltük a Besenello melletti Castel Beseno, a trentói vár udvarán kiállított légi látkép szerint fantasztikus várát „meghódítani”. Nagy nehezen megtaláltuk az egyik hozzá vezető utat, de az utolsó néhány km-t gyalog lehetett volna csak megtenni, s a tetejébe még legalább 120 m magasságot is legyőzni. Így erről le kellett tennünk – nagy fájdalmunkra.


Estére így megérkeztünk Césolébe, a szállásunkra. Mantovától DNY-ra 18 km-re volt, egy mellékúttól 800 m-es kővel leszórt földúton lehetett megközelíteni. Az úton jól ki volt táblázva, így könnyen megtaláltuk. Némi izgalom volt azért bennem, mert bár láttam a honlapjukon a képeket, a levelezés is a kezemben volt, de a valóság azért nem mindig szokott azonos lenni a várakozással. Szerencsére nem kellett csalódnunk, a szállás megfelelő volt. Ez egy „agriturismo” hely, vagyis falusi turizmus a mi kifejezéseink szerint. Ennek megfelelően egyszerű, de tiszta és hangulatos. A tetőtéri szobában volt egy franciaágy-keret nagyanyáink korából, beletéve egy fémvázas, új ágybetétes ágy, és még két új emeletes ágy a gyerekeknek. Ilyen szoba volt még egy és még egy 2+2-es szoba. Mindhárom szobában, a sarokból leválasztott zuhanyzó és angol WC volt. Elméletileg mindhárom szoba külön bejáratú, de az egyiket egy elég meredek falépcsőn keresztül lehetett megközelíteni, így inkább a másik szobán keresztül közlekedtünk. Mind a három szoba a főépülethez épített melléképület tetőterében volt, így a nagy meleg okozott azért megszokási gondokat – irdatlan meleg volt egész idő alatt. A földszinten volt egy nagy konyha, ami rendesen fel volt szerelve, palackos gázzal lehetett főzni is.
A tulajdonosok kedvesek voltak, nem tolakodók, de ha kellett, meg lehetett őket találni. Korrektek voltak, a januárban lefixált feltételekkel kaptuk a szobákat – a gyermekkedvezményt is figyelembe véve 250 € volt családonként a 7 éjszaka – ami kb. 70 ezer forint. Reggeli vagy vacsora nincs az árban, azzal nem foglalkoznak, mert arra nem szokott igény lenni – mindenki a környéken mászkál, aki ide jön. Az udvarház egyébként XVII. századi építésű, reneszánsz stílusú, kellemes épületegyüttes. Tartozik hozzá egy elég nagy földterület, csak az erdő 5 ha – 500-500 diófával (nem régi ültetésű), tölggyel és cseresznyével(?); érdekesen, tudatosan keverve a fajokat és fajtákat a biogazdálkodáshoz gondosan összeválogatva. De van kukorica és egyéb is. A családnak van egy kevés állata is, kecske, tyúkok, cica. Szimpatikus és nagyon normálisan gondolkodó emberek, csak természetes érlelést alkalmaznak – bor, borecet, stb. is van.
A legjobb idő a június és a szeptember – az ő elmondásuk alapján. A feje az egésznek az akkor 50 éves Vanni Feroldi, aki angolul, németül és franciául is kommunikációképes, így könnyű vele szót érteni. A címei:
info@cortegalvagnina.it; feroldivanni@virgilio.it; a honlapjuk: www.cortegalvagnina.it – ezen képeket is láthattok. Mindenkinek tudom javasolni ezt a helyet, aki Észak-Olaszország keleti részén akar kalandozni – amit a mi utunk mutat. A gyerekek nagyon élvezték a helyet, esténként az épületek előtti betontéren jókat labdáztak, tollasoztak, és az állatok is nagy sikert arattak, különösen a két kecskegida, amiket hosszan képesek voltak levelekkel etetni.


Másnap könnyített nap következett. Pármával kezdtünk, ahol a városháza után a gótikus dómot néztük meg, majd pedig a keresztelőkápolna következett. A dómban épp temetésre készültek, így nagyon nem volt módunk körbejárni. A szentély a hajó szintjénél úgy egy emelettel magasabb. Az épület tömege és tagoltsága hátulról látszott igazán. Egyébként említésre méltó, hogy a dóm szentélyének csúcsától 8-10 méterre már egy másik, szintén elég nagy templom homlokzata állt. Ilyesmit aztán több helyen láttunk még. A keresztelőkápolnának (baptisterio) döbbenetes hatása volt, az eredeti, építéskori (XII. század vége!) freskók friss színekben pompáznak ma is, s mivel a freskók alkotója az építész maga volt, így a tökéletes stílusharmóniát tapasztalhattuk meg.  Nagy nehezen megtaláltuk a Farnese palotát, ami szerintem egyszerűen ronda. Óriási épületegyüttes, nagyon magas szintekkel, benne múzeummal, de oda nem mentünk be. Utána sikerült elkevernem magunkat, rossz irányba jöttünk ki a városból, így véletlenül láttunk kívülről egy aranyos várat Montechiorugolóban – természetesen szieszta volt.















Itt is, és a megye sok helyén láttuk azt a plakátot, amelyen a megyében levő közel 20 téglavárat népszerűsítették – ebből kb. hármat láttunk is. Ezek között több volt a kis alapterületű, de kifejezetten szép erődítmény.


Modenában csak a dómot néztük meg. Ez egy lombard stílusú románkori templom, lenyűgöző volt. Monumentális és gazdagon díszített volt, megemelt szentéllyel. A főteret a templom hosszháza és kereszthajója zárta le az egyik oldalról, a homlokzata a bejárati kapukkal egy másik, kis térre nyílt.










Itt is ki kellett böjtölni a hosszú déli szieszta végét – több mint egy órát szenvedtünk a kánikulában, de megérte.


Az este előtt még berohantunk Mantovába, és megnéztük a Gonzagák kastélyát (Palazzo Ducale) – remek és gazdag kiállítás volt benne, kár hogy kevés volt az időnk, alig több mint fél óra a bezárásig. Pedig az itt látható alkotások – a történelem során máshova elkerültek „maradéka” – több órát igényeltek volna. Egyébként ez Itália egyik legnagyobb fejedelmi palotája, több udvara van, már maga az épület is élményt nyújtó. A máig megmaradt műemlékek-tárgyak is igen komoly értéket jelentenek, azonban mindez csak halovány visszfénye a Gonzagák fénykorának. Mostanában (2008) volt vagy lesz egy kiállítás, amit a valaha bizonyítottan itt volt műkincsekből állítanak össze – az egész világból kapva kölcsön a szétszóródott anyagot.








A kijövetel után még a dómba is bejutottunk – épp véget ért a mise. Ez kívülről téglagótikus, de belülről már későbbi korok nyomják rá a bélyeget, sőt egy klasszicista homlokzatot építettek elé. A főhajó gazdagon díszített, aranyozott kazettás reneszánsz famennyezete azonban lenyűgözött. Mantova földrajzi helyzete eleve csodálatos, három tó között fekszik, a vár ezek csücskében van – mögötte fekszik az előbb említett Palazzo Ducale. A városba még néhány nap múlva visszamentünk a XVI. századi építésű Palazzo Te-t megnézni – ami egy eléggé különleges épület, a maga méreteivel, termeivel. Ez a hercegek nyári palotája, érdekes, extravagáns termekkel – pl. az egyikben kizárólag lovak vannak a freskókon. Kertje is szép, korszakos jelentőségű épület, mintaként, hivatkozásként, viszonyítási pontként szolgált – pl. a bajorországi Landshutban is egy palotánál (amire kifejezetten ez az utalás miatt voltam kíváncsi pár évvel később a németországi utunkon).








Következett Bergamo, a budai várra emlékeztetően, hegyen épített óvárosával. Természetesen az egyetlen megmaradt lakótornyát éppen renoválták, így a látványt eltakarta a bevonat. A régi, román stílusú dóm – Santa Maria Maggiore – csodaszép, nem különben az előtte levő városháza épülete. A templom tele van óriási méretű gobelinekkel, ezek döntő része XVI. századi, és az utóbbi pár évben sorra restaurálták. Jó volt látni ilyet – mint korábban Franciaországban – hogyan is nézhetett ki akkoriban egy templom – a falakat gobelinek, vagy más borította (bár én szeretem az épület szerkezetét látni). Mellé építette az egyik condottiere a lánya temetési kápolnáját – Colleoni-kápolna -, kicsit odébb pedig a keresztelő kápolna áll. Mindezektől pár méterre áll a reneszánsznak indult, aztán inkább klasszicistává módosult dóm.
Itt hangsúlyosan tapasztaltuk, hogy mennyire szocialista (politikai szövegekkel tűzdelt) és egyéb butaságokkal, hamisításokkal tele van a hatvanas évekből származó, az általam korábban is egyenetlennek tartott útikönyv. „A mai kor embere csak azt nem éri fel ésszel, miért építették? (mármint a XIX. század második felében befejezett Dómot) – mikor 1137 óta állt már tőszomszédságában Észak-Olaszország egyik legszebb hatalmas temploma, a Sta. Maria maggiore pompás kőerdeje.” (Fajth Tibor) Ez a szöveg magát minősíti – pedig nekem az újabb templom egyáltalán nem tetszik. Máshol meg egyértelmű volt, hogy nem járt a helyszínen, sőt az anyagot sem írta át megfelelően. Csodaszép helyek még említve sincsenek, mint pl. Sabbioneta (majd erről később).










Itt a toronyba is felmentünk, szép kilátás volt róla – pl. a régi dóm természetes pala teteje óriási élmény volt. A tér túlsó oldalán a Broletto, vagyis a városháza régi épülete áll. Tettünk egy sétát az óváros csupa lejtős-emelkedős, girbegurba, köves utcácskáin, hogy a hangulatát még jobban magunkba szívjuk.


Ezt követően az Iseo-tó következett. Találtunk egy fürdésre alkalmas partrészt, a tó nyugati oldalán a déli csücsöktől kb. 8 km-re. Ez is köves talajú, mint minden gleccsertó, az utóbbi évek felmelegedése miatt 1-1,5m-rel alacsonyabb a vízszint, mint korábban – ez a köveken és a növényeken is jól látszik. Úgy két órát „feredőztünk” a csodaszép környezetben, a hatalmas hegyek tövében. Ezt követően barátom ötletére megkerültük a tavat, ami nem kis feladat volt, hiszen kb. 40 km kanyargós, sokszor egy sávnyi széles utat jelentett, a többi részen meg üdülőhelyek miatt kellett nagyon figyelni. Természetesen a legkeskenyebb és kanyargós részen jött szembe egy busz, alig fértünk el egymás mellett. Egyébként tényleg nagy élmény volt – vezetni is.


A délután Bresciáé volt, nem kis megpróbáltatást jelentve. A Dómtér egyik legszebb épülete a Rotonda (Régi Dóm), egy XI. századi körtemplom. A templomtérbe lépcsőkarélyon lehet lemenni, a mélyebb járószint kicsit a külvilágot is kizárja és elcsendesedik a turista is. De a régi városháza több épületből álló együttese – a XII-XIII. századból. Itt antik emlékek is voltak, a római fórum és egy színház romjai. Én nagyon szeretem az antik dolgokat, különösen vonzanak az ilyen maradványok. Múzeumba nem volt erőnk bemenni, túl nagy falat lett volna a középkori keresztény művészetet bemutató óriási régi kolostor-épület. Inkább a szintén középkori várba mentünk fel, ami szintén nem kis megpróbáltatást jelentett a kánikulában.















Itt „garázdálkodott” az általunk, magyarok által is jól ismert Haynau is, a „bresciai hiéna”. A vár tetszett, sok termét, kazamatáját be lehetett járni szabadon – pedig a kiállítások már bezártak.


A következő napot Piacenzában kezdtük, ahol elsőként egy tégla gótikus ferences templommal kezdtünk, majd pedig a szintén gótikus, a téglával gyönyörűen díszes homlokzatokkal ékeskedő városháza következett (még a belső udvarok is díszesek voltak), végül a román stílusú dóm a XII. századból.








A városháza előtti óriási méretű XVII. századi lovasszobrok is említésre méltóak. Kellemes séta volt, ez a gyerekeknek is könnyű és befogadható volt.


Fidenzában, ebben a kisvárosban a román stílusú katedrális volt a célpont. Épp mise végén értünk oda, így a tömeg kijövetele után még kivilágításban tudtuk megnézni az épületet. Román gótikus és lombard stílusok nemes együttese, megkapó altemplommal.









A városháza épületét épp renoválták – ahogy a templom egy részét is – a középső, díszített emeleti homlokzati részről azért így is sikerült emlékezetes felvételt készíteni.


Ezt követően sikerült megtalálni Fonatanellato várát, Stendhal A pármai kolostor c. regényének színhelyét. Ez egy, a városka közepén álló, ma is vizesárokkal körülvett, elég épen megmaradt téglavár. Szép, néhol freskómaradványokkal díszített loggiákkal, ablakokkal tagolt a fala. A siesta idején is nyitva volt legalább az épület udvara, és a külső és belső vár közötti udvar is – csak a termek voltak zárva. Az egész környezete nagyon kiegyensúlyozott, stílusos volt. A faluban épp nagy piac volt – a legvégére értünk oda. Itt is sok Cso Cso Szán leszármazottat láttunk, ugyanazokat a bóvlikat árulták, mint itthon.


A délutáni menetet Cremonában kezdtük, ahol a dómot a legmagasabb torony, a 121 m magas Torrazzo egészíti ki. A főtéren a szintén gótikus városháza áll még – sajnos jelentős átalakításon ment át a homlokzata. Azonban az árkádjai alatt az épületet tartó fő oszlopok erőteljesek, erőt sugárzóak, mégis szépek. A térnek remek hangulata van itt is, kávézók, éttermek szegélyezik.















Természetesen a városban működött világhírű hangszerkészítésre számos dolog hívja fel a figyelmet, volt olyan kirakat, amelyben hegedűk, brácsák, csellók voltak kitéve. Hát igen, a Stradivari és mások régi dicsősége máig ható hagyomány és védjegy.


Innen Sabbionetába mentünk, egy olyan városba, amelyet a Gonzagák építettek fel az 1500-as évek második felében. A várost egy 6 sarkú, bástyás védműrendszer védi, most is legalább 3 m széles vizesárokkal. Több kapuja is elég épen megmaradt, még színháza is van – sajnos már bezárt, mire odaértünk. (Egy kicsit a provence-i Aigues Mortes-ra emlékeztet az egész, ahogy ezt is egyszerre építették fel egy akaratnak megfelelően, és így most is igen egységes képet mutat.) Van itt minden, ami egy városkához kell. Aranyos főtér, városházával, kicsit odébb hercegi templommal – sajnos nem jutottunk be – sőt még egy ma is álló barokk színházzal (épp az orrunk előtt zárt be)! Ha valakinek van több ideje, érdemes keresztül-kasul bejárni. És ezt a helyet még csak nem is említi a korábban említett útikönyv!








A nap végén még elmentünk a szállásunktól pár km-re levő Oglio folyó torkolatához – ahol a Póba folyik bele. A szállásadónk hívta fel rá a figyelmet. Valóban szép természeti hely, jó volt a szemnek egy kis csendes, természeti szépség a sok rohanás és kő után. 


Házigazdánk mondta, hogy épp faluhét van Césoléban, ami azt jelenti hogy minden este élő zene, tánc és enni- innivaló van – megfizethető áron. Ez – tipikus olasz szokásnak megfelelően – az együttlétről szól, nem a nyereségről. 3,50 €-ért két pálcikányi rablóhúst körettel, vagy töltött tésztát, vagy akár sült halkarikát lehetett venni, fél liter hideg ásványvíz is 0,8 € volt csak – ami mindenképpen alacsony árat mutat. A Vöröskereszt is benne volt a dologban – gondoljuk, hogy részesedést kaphatnak a bevételből. A helyiek nagyon élvezték, hétköznap is tele volt, az étel nekik is ízlett – az öregek ételhordóban is vitték haza. Nálunk a rablóhúsnak volt a legnagyobb sikere, a töltött tésztát nekem kellett megenni, mert a tésztája édes volt – bár nekem így is ízlett, de kisebbik lányom nem kérte. A zene minden este élő volt, a pódium előtt egy kb. 10 m oldalú négyzet parkett tánctér – ami köré három sorban székeket is tettek – volt is nagy helyezkedés, főleg az idősebbek részéről. Körben aztán asztalok és padok. A helyiek láthatóan nagyon jól érezték magukat – mi az evés után azért hazamentünk. Még egyszer beszéltek rá a lányok egy vacsorára ugyanitt. Ez is egy színfolt volt az úton.


Hétfőn a tengerparti célpont volt a meghatározó, de ha már útba esett, délelőtt Ferrarát néztük meg. Sikerült a vár (Este-palota) mellett közvetlenül parkolót találni – mint utólag kiderült, ott nem is lehetett volna bemenni, ahol bementünk, pláne nem lehetett volna leparkolni, de csak nekem tettek oda a szélvédőre 101 €-s (!) cédulát, a kettővel odébb parkoló barátom kocsijára nem. Hétfő lévén csak az épületet csodáltuk meg – az udvarát is, aztán tettünk egy sétát. Savonarola szobra (nem épp kedvencem) és két antik oszlop mellett mentünk a dóm felé, ami egy hihetetlenül nagy építmény, talán az oldala még érdekesebb, mint a homlokzata. A középkor óta van a hosszházhoz hozzáépített üzletsor, ahol ma is mindenfélét árulnak, a képeslaptól az elektromos berendezésekig – ami máshol is előfordult, de én itt találkoztam ilyennel először, így eléggé mellbevágó volt. A város erődített faláig kimentünk az egyik kapunál, impozáns még a mai kor szemével is, romos állapotában is – kb. 6 m magasságú. Megnéztük még a szintén híres Gyémántpalotát a XVI. századból – a homlokzata sok kicsi vízszintesre elfordított „piramis”-ból áll.















Ezt is több helyen próbálták utánozni később, de ennek az épületnek a harmóniáját, optikai játékát nem sikerült nemhogy felülmúlni, de még elérni sem.


A tengerpartra mentünk, ott alig volt ember, hiszen déli 1 óra körül értünk oda – a normális emberek ilyenkor valahol hűsölnek. Jó volt egy kicsit az Adriában úszkálni, labdázni, de háromkor én bemondtam az unalmast, még mielőtt napszúrást kaptam volna. Az meglepett, hogy a gyerekeink mennyire nem értékelték csodának a tengert, mintha csak mindig ott lennének – nem úgy, mint én annakidején, 23 évesen. Az igaz, hogy a nagy hegyek az Alpokban nagyon tetszettek nekik. Persze ők már TV generáció a javából.


Ezt követően Pomposába mentünk, ahol egy VII. századi alapítású bencés kolostor és monostor maradt meg viszonylag jó állapotban – a XIV. században hagyták el a kolostort, amikor az egész terület már teljesen mocsarassá és így jelentéktelenné vált. Egyébként itt élt évtizedekig Arezzoi Guido is, aki a szolmizálás atyja. Az idők elején egy szigeten volt a kolostor, aztán a tenger messzebbre kerülése a hanyatlást hozta magával – mocsarassá vált és járványok tizedelték emiatt az itt élőket.  Sok freskó és padlómozaik is maradt meg a XI. századi építésű templomban – ez is mutatja, hogy nem maradt a fősodorban a terület, nem fosztották ki és nem cserélték ki újabbra, divatosabbra az évszázadok során. A freskók képes bibliaként rengeteget mesélnek a mai embernek is – több sávban vannak a képek. A padlómozaik is csodálatos, de a kolostorépületben is vannak még freskók. A VI. századi kereszténység bizánci útját mutatja, bár némi római hatást is fel lehet fedezni – a könyvek szerint. Mi csak ámultunk-bámultunk. Az akkori bíróság épülete is megmaradt, ma az a bejárat az épületegyüttesbe. Mondanom sem kell, hogy ez sincs benne a mi 1966-os útikönyvünkben.








A következő nap fő attrakciója Bologna volt. Ez majdnem kikerült az útitervből, mert egy extremitásokra, hülyeségekre és nem igazán számunkra lényeges dolgokra fókuszáló filmet láttunk a Spektrum TV csatornán. De aztán maradt, szerencsére.
A parkolással itt is volt gond, mert nem volt elég aprónk, így itt is papír lett a vége – 33 €, ami disznóság, mert maximális 2 órát kifizettünk, és kb. 1 órával maradtunk tovább – de hát Bologna annál szebb és nagyobb, mint hogy két óra alatt meg lehessen nézni. Ez az idő is csak a legfontosabbak végigrohanására volt elég. A dominikánus templommal kezdtünk, itt van Szt. Domonkos sírja is, aminek egy kis részét Michelangelo alkotta. A régi egyetem épülete a dóm mellett, lenyűgöző volt, a sok címerrel és a helyreállított boncteremmel. A címerek között több magyar diákét is felfedeztük, hiszen egy időben sokan tanultak itt a Magyarországról.  










Bologna nagy károkat szenvedett a háborúban, de szép lassan rendbe tették, ami óriási restaurációs feladatot jelentett. Az új egyetemi épületet is megnéztük – az is elég régi (XVI. sz-i), de az egy keskeny utcában van, gyakorlatilag fényképezhetetlen. A St. Petronio dóm óriási, gótikus stílusú templom, a félbe maradtak kategóriának mintapéldánya – még szerencse, hogy nem építették meg teljesen a megalomán elképzeléseknek megfelelően, lehettek volna gondok, mint ahogy a franciaországi Beauvais-ben láttuk a következményeket, vagyis, hogy a beomlott a főhajó az évszázadok során. A hosszház külső oldalán érdekesek a tervezett továbbépítés indító részei – a pillérkötegeknél leginkább. A pénz elfogyását az is mutatja, hogy a homlokzatának díszesnek induló márványhomlokzata 5-7 m magasságig készült csak el – az gyönyörű – fölötte azonban csak az egyszerű tégla látszik. A főtér közepén a városháza épülete is csodálatos. A város két ferde tornya bennünket is megállított, a nagyobb a magasságával is bódító – közel 100 m a magasabb. Nekem nagyon tetszett a kereskedelmi palota is a XIV. századból. De a legnagyobb élmény a ma Santo Stefano templomegyüttesnek nevezett ún. Jeruzsálem volt. Ez egy szépen sorban épített 7 templomot jelent, a legkésőbbi a XVII. századból való, de a többi legfeljebb gótikus stílusú – ma 4 templom áll belőle. Egymásból nyíló, szinte labirintust alkotó, több rétegben is épült együttes, mintegy a jeruzsálemi templomot akarták maguknak felépíteni. Megkapó és lenyűgöző, de sok szép jelzőt lehetne még találni rá.








Az egyik templomban még egy régi orgonát is találtunk, ami rendbe lett hozva. A fújtató két szélládás, kézzel kell felemelni, és a tetejére tett nagy kő súlya adja a nyomatékot a levegőnek. Mindössze 6 sípja van (szó, – dó – ré – mi – fá – szó’), ami az orgonaponti szerepet is mutatja – a pedálok madzaggal vannak összekötve a sípokkal – ki is próbáltam, persze. A sziesztát sajnos percnyi pontosan betartják, így egy kicsit sietnünk kellett, hogy mire bezárnak végig tudjuk nézni. A belváros szinte minden utcája árkádos (kb. 36 km-t említ az útikönyv) – erről is híres a város – kicsit félelmetes is, főleg este lehet az.


Ezt követően mi visszafelé vettük az irányt, néhány kisebb helyet terveztünk be. Centóban egy várat néztünk a XV. század közepéből – téglavár és sajnos nincsen nyitva, csak rendezvény esetén. A formája téglalap alaprajzú, a sarkain és a középső részén bástyákkal. A hosszabb oldala sem több 120 méternél, vagyis nem túl nagy méretű. Így is szép volt. A gyerekek unszolására pizzát ettünk – bár ez egy büfében volt és a tészta inkább pitára emlékeztetett, de a belevalók frissek és finomak voltak. A következő megálló Pegognaga XI. század végi temploma volt – sajnos ez ma a falu szélén, a temető mellett van, így csak kívülről tudtuk ezt is megnézni. Ez is tégla, de végtelen egyszerűségében is gyönyörű.








Az utolsó előtti nap Verona és Sirmione következett. Verona az egyetlen olyan hely, ahol nincsen siesta, vagyis a város felfogta, hogy a turizmusból élnek. Ez nem jelent többet, mint hogy 10-15 helyen kell a folyamatos nyitvatartást biztosítani a többszázezres városban. Persze ez maga után vonja, hogy a vendéglátóipar sem zár be délben legalább 3 órára, mint máshol. (Bolognában pl. 11 után már nem láttunk nyitva semmilyen étkező helyet, még egy pizzázót sem!)
Itt ugyan szinte minden templomba van belépti díj – 2-4€ – de többféle lehetőség közül is lehet választani. Van egyszerű belépő, de templomokba szóló bérlet és Verona kártya is (1 és 3 napos), amivel a templomok mellett a világi épületekbe is be lehet menni. Mi az 1 napos kártyát vettük, ami 8€, vagyis igencsak megérte. Főleg, hogy az óváros széli San Zenóban vettük meg, ahova a tömeg nem megy, így pl. az arénánál csak érvényesíttetni kellett a jegyet és nem pedig sorba állni. Az is igaz, hogy itt szembesültünk először az iszonyú méretű turistaáradattal és annak primitivitásával. A kreált Júlia-háznál pl. szinte úgy kellett beverekedni magát az embernek már az udvarra is a kapualjon át – az épületben állítólag szép belsők vannak kiállítva, de nem furakodtunk be. A kapualj teljes magasságban tele van firkálva „szerelmesek” neveivel, folyamatosan firkálnak egyszerre legalább négyen-öten. Iszonyatos – főleg, hogy az erkélyt 1935-ben illesztették az épületre. Kicsit hasonló volt az Arénánál is a helyzet, de ott a nagyobb tér miatt nem volt ennyire nyomasztó. Igaz, az arénából nem sokat lehet látni, mert az operaelőadások miatt a színpad és a modern ülések az épületmaradvány nagyobb részét eltakarják. Nekem azért így is megérte, főleg, hogy a többit hozzá képzeltem a már látott hasonló római emlékek alapján.



Óriási élmény volt a San Zeno templom, amely Szent István idejében már állt. Azóta is megmaradt szinte háborítatlanul – a kolostorral együtt. Belseje tulajdonképpen tipikus itáliai román stílusú – fehér és rózsaszínes kőből vízszintben csíkos fala, nyílt fedélszékű, három karélyos boltozata, fél szinttel lejjebb levő altemploma, ami fölött a félemeleti szint a szentély, főkapuja domborművekkel díszített. Szóval egy valós művészettörténeti tanulmány. Sajnos a mellette levő VI. századi templom nem volt nyitva.


 











Ahol lehetett, kerültük a turistákat – pl. az Adige folyó partján mentünk a csipkés téglavárhoz. A Scaligeri-vár kiállítása óriási képzőművészeti anyag, Mantegna, Veronese, Tintoretto és sok egyéb festménnyel. Gondoltak a gyengénlátókra is, sok festmény domborképe is el van helyezve – kb. A/3 méretben a kép mellett. A vártól vezet át egy középkori híd a túloldalra. De mi nem itt, hanem a helyreállított római hídon mentünk át néhány római kori emlékhez – színházhoz, múzeumhoz. Volt még a városban római diadalív, városkapu, a mai földszinthez képest több méterrel lejjebb volt akkor a járószint – itt is a feltöltődést láthattuk.

















Maradt a napra még vagy 3 templom, további 2-t jó lett volna megnézni, de agyilag már nem lehetett volna befogadni, no meg lábbal sem lett volna könnyű. A kevésbé rohanóknak egy teljes napra is bő programot nyújt.


Délután kimentünk a Garda-tó déli partjára, és Sirmione földnyelvén fürödtünk egyet. A Garda is egy-másfél méterrel alacsonyabb, mint korábban. Ennek megfelelően iszonyatosan éles köveken kell bemenni vagy 70 métert, hogy úszni is lehessen az egyébként remek vízben. Másfél óra után felkerekedtünk és Sirmione világhírességei felé vettük az irányt, előbb a Scaligeri-várat néztük meg, amelyet a kis félsziget nyelénél remekül tervezve építettek meg. A magas falairól remek kilátás van, így a szerkezetét jól lehet látni, no és a tóra is szép a kilátás. A várnak több udvara is van, kőcsipkés falai és tornyai – ezek persze nagyon attraktívak, természetesen a lőfegyverek kora előtti védelmi képességekkel. Innen a Catullus grottáinak nevezett római kori fürdőkomplexumhoz mentünk a földnyelv végére, ami több km-re van. A kánikulában kimerítő séta volt, de megérte az elég jelentős területű romkert.








Az utolsó nap már hazafelé útra volt tervezve, így elköszöntünk házigazdánktól. Velencét vettük célba, tudtuk hogy nem kis próba vár ránk. Az érkezés még viszonylag egyszerű volt, a parkolóház 18 €-s díja azonban mellbevágó volt. Az olaszok nem a precizitásukról híresek, itt sokszorosan bizonyítottak. Csak kérdezősködés és sok bizonytalanság után sikerült megtalálni a vaporettót – egyszerűen nem volt kitáblázva normálisan. Fejenként 5 €-ért a Nagy Csatornán mentünk be a Szent Márk térre, és innen terveztük a visszacsorgást az autóhoz. Látványos volt az út. A Szent Márk téren egyből láttuk, hogy a San Márk Bazilikát nem fogjuk látni, hiszen mindkét irányba „Mavzolej Lenyina” szintű sorok kígyóztak, soronként 2-3 emberrel, és szinte meg sem mozdultak. A tenger irányában a Doge palota tenger felőli  végéig állt a sor. Viszont a Campanilébe fel tudtunk menni – 6 €/fő – ahonnan szép kilátás nyílt a városra. Ezt követően bementünk a Doge palotába, ami szintén fárasztó séta volt, de óriási hatású. Ezt követően az óratorony felé elhagytuk Velence szívét, és a Frariba vettük az irányt. Itt az épületen kívül a Bellini és a Tiziano oltárok is vonzottak – sok évvel korábban egy rohanás során már volt szerencsém látni.




















A tömeg hihetetlenül nagy, viszonylag sok magyar szót hallani. Ahol lehetett, itt is kerültük a tömeget, de csak kevés sikerünk volt, bár vittem egy részletes térképet is, aminek nagy hasznát vettük – főleg a menetelés második felében. Az iszonyú melegben a végén már alig vonszoltuk magunkat az ipari jellegű területen – át a vasút felett, útban a Tronchettóra – a mesterséges parkolószigetre.


Innen az ókori Aquileiába vettük az irányt – ma egészen kicsi helység. Felmásztunk az antik kövekből később épített templomtoronyba, ami a nagyon magas lépcsők miatt igencsak megerőltető volt. Maga a koraromán templom csodaszép, különösen a szinte eredeti állapotában megmaradt padlómozaik, amit a fölé körbe tett plexijárdáról elég közelről meg lehet nézni. A templom előtt külön álló keresztelőkápolna is óriási élmény volt. A városkában sok helyen vannak különböző római maradványok, mozaikok, épületalapok, stb. amiknek egy részére a toronyból rá lehetett látni. Kiemelkedő lelet az itt, a templomtól pár száz méterre levő római kikötő, szinte hihetetlen, hogy mit tudtak építeni az antik időkben.








Az épen maradt kikötőkarika példázza talán legjobban azt, hogy a rómaiak nem rövid időre építettek! A kikötőt a valahai dokkban hosszában vivő magas sétányról lehet megnézni – ahogy kiásták a feltöltődés után évszázadokkal. Az út mellett jókora kövek, épületelemek, sírkövek, stb. állítják meg az érdeklődőt.


Ezzel délután fél ötkor véget is ért az út kulturális része, csak egy esőzónás hazajövetel várt még rám – a hidegfronttól igencsak felfrissülve a 850 km-t egyhuztomban hazajöttük a lakásunkig – csak a másfél órás araszolást sajnáltam a magyar határnál.


Gyönyörű volt.


Denke Gergely


Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>


Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Olaszországról >> 











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Denke Gergely: Észak – Olaszország – 2003" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár