Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Split – 2004


Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Horvátország – Split – 2004. augusztus


Ha az ember valami varázslat folytán Split egyik utcájában ébredne, nagy valószínűséggel képtelen volna megmondani, hogy hol van, hiába látta már képeslapokon a legnagyobb horvát kikötőt vagy diocletianusi palotát. Az, amit ő „Splitként” ismer, valójában igen kis részét képezi a dalmát városnak. Szinte azt kellene állítanunk, hogy két Split létezik.


Esti Kornél szerint minden nagyvárosnak megvan a maga sajátos illata. Ugyanígy – tehetnénk hozzá – megvan valamennyinek a maga színe is. Párizsé például a halovány rózsaszín. Isztambulé a kékes ezüst. Split színe valószínűleg a sárgaréz – de ez így igen nyersen hangzik. Inkább az aranyréz, ahogy a tenger felől látszik: mintha a szikrázó kikötő tükre volna.


A város lelke kitárul


Azt állítottam az előbb, hogy két Split van: az egyik, amelyet képeslapról ismerünk, a másik, amely ezt körülveszi és az érkezőket valójában fogadja. Ez a frázis persze minden nagyvárosra igaz lehet, Splitben azonban az a különös, hogy a diocletianusi palota nem csak a város kirakata, hanem tényleg a lelke is egyben. Splitet a dalmátok is olyan szemmel látják, ahogyan mi, mert minden nagyvárosias, csúf gyűrűjének a kellő közepén húzódik kétszáz méter hosszan az ezerhétszáz éves palota. Ez tulajdonképpen a nagybetűs Belváros, amely nélkül az a csaknem kétszázezer déli tempermentumú, hangos dalmát leblokkolna, pontosan olyan gyorsan és magától értetődően, ahogyan a pestiek szűnnének meg pestiek lenni, ha nem volna többé metró. Minden, ami igazán fontos, a palotában és vonzáskörzetében van, a legnépszerűbb üzletek és piazzák ugyanúgy, mint a háromezerötszáz éves szfinx és az eredeti diocletianusi lépcsők.
Messziről nézve Split félszigete egy panelrengeteg húszemeletes óriásokkal, amelyek – mivel tenger veszi őket körül – valahogy mégis inkább fehér felhőkarcolókra, mint lakótömbökre emlékeztetnek. Nyilván a kilátás sem ugyanaz a tizedikről, mint a győri Marcalvárosban, hiszen a kicsiny ablakokból egyenesen Brač vagy Čiovo erdős szigetét látják a lakók. Ám a turista csalódása sokáig nem akar szűnni, akkor sem, ha már a centrum közvetlen közelében baktat. Kellemetlen keveréke ez a környék mindannak, amit nem szeretünk a nagyvárosokban, annak. Ami az ódon, kanyargós Budában szürke és szögletes és ami a büszke, polgári ragyogású Pestben zajos és unalmas. Egyhangú és mocskos utcák vezetnek Gergely hatalmas lábai elé. És láss csodát, amilyen hirtelen ott terem a nini püspök hétméteres szobra, olyan gyorsan be is ereszt minket az „Aranykapun” a város szívébe, ahol minden, amit eddig Splitből láttunk, megszűnik és a „másik” Split mutatja meg arcát, valóban egy szempillantás alatt.


Hatvan nemzedék kéznyoma


Múltnak és jelennek káprázatos mozaikját őrzi ez a száznyolcvanszor kétszáztizenöt méteres, kissé szabálytalan téglalap. Arany-, Ezüst-, Bronz- és Vaskapuja között, a Diocletianus által ezerhétszáz éve építtetett palotában szinte minden kor minden hódítója, mestere és művésze ott hagyta a keze nyomát. Legalább hatvan nemzedék fiai, lányai rendezkedtek be a III. századi épület falai között, és az antik oszlopok, kertek közötti tágas térségeket saját házaikkal zsúfolták tele. Így a Belvárosban most római oszlopsor, egyiptomi szfinx, kora középkori templom és középkori házak sorakoznak és férnek meg egymás mellett, sőt sokszor egymásba építve. A forgandó sorsot megért palota – amely volt már szövőműhely, római egyenruhagyár – mellesleg kiterjedt pincerendszerrel rendelkezik, amely furcsa szerepet játszott Spalato életében. A pusztulásnak indult palotába menekülő új lakosok ugyanis házaikat a császári palota padozatára építették, s úgymond természetes célokra a padlóba vágott lyukakat használták. Másfél évezred alatt a pincék megteltek a történelem fekáliájával és igen hosszú időt vett igénybe a takarítás, hogy az ürülék ne váljon a világörökség részévé. Ez is mutatja, hogy a nemzedékek kéznyoma nem feltétlenül csillámporos.


Tilos lecserélni a rossz tetőt


Jelenleg több mint háromezer ember – főleg idősebb őslakos – él a sokszázéves házakban, ahol a mediterrán otthon elmaradhatatlan kelléke, a zsalugáter szinte örökké nyitva áll. A lakásokban a klímberendezés persze éppen olyan korszerű, mint mondjuk Marmont marsall idejében, a szobák mégis őrzik a kellemes hűvöst. Mi magyarok, ismerve a budai várnegyedben élők körülményeit, nehezen hisszük el, hogy a palota lakói nem a szuperelit képviselői, akik akkurátusan figyelnek a külsőségekre. Pedig csak le kell tekinteni a Szent Dujmo székesegyház tornyából, és máris belátunk, sokezred magunkkal a békés dalmátok otthonába. Az már megszokott, hogy a teraszon tüsténtkedő, mediterrán ember – s a déli főképpen – szinte igényli a nyilvánosságot a teregetéshez, a kártyapartihoz, a halvacsorához, tehát ezen még ez ókori falak között is hamar felülemelkedünk. Ami viszont meghökkentő, az a méhkaptárszerűen egymásba kapaszkodó háztetők állapota. A legtöbb cserepet a szentlélek tartja és a tetők egy része sok helyütt egyszerűen hiányzik. Van, amelyiket egy tátongó, két-három méter széles rés osztja három részre, a hézagot ponyvával és egy hanyagul odahányt deszkával pótolták. Bármilyen hihetetlen, de a világörökség része ezer sebből vérzik és a lakók hiába nyújtják a markukat. A pénz ugyanis nem elég: az Unesco engedélye kell minden egyes újításhoz, a szervezet pedig háromhavonta szerencsélteti az önkormányzatot. A város terveinek jó részét vétózta meg, ugyanakkor talán elkerülte a figyelmét az a bank, amelyet nemrég egyszerűen ráépítettek egy eredeti falrészletre. Persze ki ne szeretné a pénzügyeit ezerhétszázéves oszlopok között intézni, a helyieket nem is zavarja túlzottan a dolog. A múlt értékeit vigyázó Unesco most harcban áll a bankkal, de az épület valószínűleg még sokáig ott marad, így ez a kor sem múlik el építészeti nyom nélkül. S ha nem is lesz olyan méltóságteljes, mint a palota fala, biztosan tovább fogja bírni, mint az omladozó háztetők.


Tizenhárom éve gyászban


Ami viszont a leglátványosabban szegül szembe az idő múlásával, az az egyik fekete gránitból készült Szfinx, amelyet a Kr. előtti XV. század hagyott ránk és mindössze egyetlen repedést szenvedett el. Ma is pontosan ott őrzi a Szt. Dujmo templomot, ahová eredetileg rendelték Spalatoban, míg fejetlenül maradt párját a Jupiter templom mellett találjuk. Gyerekek labdáznak, fogócskáznak a szfinx körül, s koldusok, rokkantak, rekedten és olaszosan hadaró asszonyok százai tapossák az Ezüst kaputól vezető diocletianusi főút eredeti márványkockáit. Számukra mindez nem műemlék: mindennapi életük díszlete, ugyanúgy mint a sokezer turista és a sétány hetven pálmafája, amelyet egyébként igen nagy becsben tart a város. Mínuszok nem igen köszöntenek a kikötővárosra, de ha öt-hat fokra hűl le a levegő, a pálmákat féltő kezek kezdik kenegetni.
Split lakói mások, mint akár a húsz kilométerrel feljebb lakó kasteliek. Split népe „déli” nép, lélekben több száz kilométerrel délebbi a szemben fekvő Brac sziget tisztes polgáránál, akit ez tesz boldoggá, ha a háza elnyeri az „év legrendezettebb udvara” címet a komoly képpel házaló zsűritől. A spliti dalmát fütyül arra, hogy mit gondolnak a kertjéről, az sokkal jobban érdekli, hogy ő mit gondol másokról. Ugyanez igaz a kollektívára is: a város szemében az égegyadta világon mindenki hibás azért, hogy történelmi utcák tucatjai könyörögnek a restaurálásért, hogy még maga a sétány szürke aszfaltja is szégyenletes és az esti világítás bármelyik észak-dalmát sikátorban előkelőbb mint Horvátország egyik legszebb utcájában, itt, a tengerparton. A helyiek fejcsóválva veszik tudomásul mindezt, de csak úgy, mint a zsörtölődő anya, aki túlzottan szereti ahhoz gyerekét, hogy komolyan megfeddje. Mert jöhet eső, jöhet fagy, kihunyhat minden fény az Adrián, a spliti férfiak akkor is elindulnak este a palotába sebtiben felkapott polójukban, gyűrött ingükben, s az asszonyok is felöltik a fekete ruhát, amelyet tizenhárom éve viselnek. Nehéz megmondani, hogy e komor szín, amely a nők jó részét festi be tetőtől talpig, csak a gyászé-e vagy a függetlenség szimbóluma is egyben. De abban nem kételkedem, hogy Split polgára valamennyi karcsú oszlopért, ódon utcácskáért, de talán az Adria minden áldott cseppjéért képes volna az életét adni.


Laczó Balázs


A szerző írásai Az Útikalauzban

Laczó Balázs: Allah tébolyult városában – Isztambul – Törökország – 2000

Laczó Balázs: Egyiptom

Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Split – 2004

Laczó Balázs: Trogir – 2004


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Split – 2004" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár