Török Péter: Egy hét, két gyerek, három túra, négy kerék – Görögország – 2007

Török Péter: Egy hét, két gyerek, három túra, négy kerék – Görögország – 2007



Az alábbiakban egy rövid nyaralásról lesz szó, főként Olympic Beach, Thessaloniki, az Olympos-hegy és a Meteorák ürügyén. A szerző szerint a szöveg némileg informatív, teljes mértékben szubjektív, és itt-ott bizony még gonosznak, netán cinikusnak is nevezhető. Szerintem zseniális.


„Épelméjű üdülővendégekre nem lehet világfürdőhelyeket bazírozni.”
(Rejtő Jenő)


Szögezzük le gyorsan: e sorok írója alapvetően kedveli a görögöket, mivel remekül főznek, rendkívül vendégszeretők, és meglehetősen jól viselik a gyerekeket. (Legalábbis a nyaralók gyerekeit – hogy a sajátjukkal mi a helyzet, arról ebben az írásban nincs adat…) Persze ugyanakkor az is igaz, hogy a görög közlekedési morál csapnivaló, az Európai Uniós csatlakozás pedig – szaknyelven szólva – betett az országnak. Ezzel együtt, aki egy görög tengerparton eltöltött nyaralásból azt a következtetést vonja le, hogy ez egy elszegényedett vidék, az nagy mértékben a média befolyása alatt áll, tehát nézesse meg magát orvossal.


A továbbiakban ismertetésre kerülő kaland gépkocsi segítségével zajlott, figyelembe véve szerzőnk ösztönös húzódozását mind a társasutazások, mind pedig a személyes szabadság e területen jelentkező nagymértékű korlátozása tekintetében. Az út nem rövid, háztól házig nagyjából 14 óra leforgása alatt teljesíthető a körülbelül 1100 kilométer. A www.viamichelin.com a távolságot centiméterre pontosan adja meg, a lebonyolításra pedig 12 és fél órát ír, nagyjából százas óránkénti átlaggal – viszont megállás nélkül, azt meg azért nem ajánlanám. (Hangsúlyoznám, hogy nincs végig autópálya, még ott sem feltétlenül, ahol a térkép azt jelzi, úgyhogy itt-ott kicsit kalandos lesz a mutatvány.) Látnivaló van bőven, úgyhogy az út alatt nem fogsz unatkozni – de azért ha te vezetsz, ne a környéket bámuld, mert senki nem azért indul nyaralni, hogy egy szakadékban, egy szerb közkórházban vagy egy macedón személygépkocsi csomagtartójában kössön ki.


Az út maga


Előszezon végén, vagy főszezon elején járunk. Az iskolaév épp véget ért, csak még nem heverték ki a sokkot a diákok/szülők, úgyhogy viszonylag csendes útra számítunk.
Indulás reggel négykor. A tervek szerint a gyerekeket (korban mint az angol-magyar, vagyis 6-3) az utolsó pillanatban ébresztjük, átpakoljuk őket az ágyból az autóba, aztán alhatnak tovább. Ehhez képest délután kettőig vidáman figyel mind a kettő, csak Macedóniában hajlandóak elájulni mintegy hatvan perces időtartamra.


A szerb határra az M5-ös autópályán jutsz a legkönnyebben, a dolog matricaigényes, viszont az út világszínvonalú. Ha a határ előtt tankolni akarsz, Szatymaz környékén van az utolsó MOL kút.) Határátlépés nagyjából reggel hétkor, semmi macera, tíz perc az egész. Felhívom a figyelmedet, hogy sem Szerbia, sem pedig Macedónia nem tagja az Európai Uniónak, vagyis nemcsak a srácaidnak kell útlevél, hanem Neked is – itt egy személyi igazolvánnyal nem jutsz át. Más dolgod a határon nincs, fizetni nem kell semmiért, valutakiviteli engedély fejenként 2000 euro alatt szükségtelen, fölötte pedig öt perc adminisztráció – űrlap a helyszínen. (A kutya nem kérdezte, egyébként, hogy mennyi pénz van nálunk.)


A határ után egy darabig sima országút, utána fizetős autópálya kapu. (Nem nagyon értem az okát, mert lefelé menet egy darabig az autópálya még csak elképzelés szintjén létezik). A kapuknál fizetsz, nem kell matricát venni. Megy a dolog euro-ban is, nagyjából azonos összegért, de a váltásra felszámolnak valamennyi díjat, ráadásul a saját pénzükben adnak vissza, aztán számolhatsz Belgrádig fejben.


A hivatalos szerb fizetőeszköz a dinár, amihez itthon nagyjából 3,50-ért juthatsz hozzá, a határon meg 3,20-ért ebben a pillanatban. Egyéni beállítódás kérdése, hogy melyiket választod – én a fizetnivaló összegét ismerve úgy voltam vele, hogy nem akkora bukás előre készülni, mint végig azon aggódni, hogy találok-e pénzváltót a határon szombat reggel hétkor.


Az első kapu Novi Sad magasságában állít meg, 400 dinár a tarifa, gyorsan megy. Utána elvileg sztráda, ami Szerbiában 120 km/óra. Az autóút 100, a sima országút 80. Állítólag érdemes betartani, mert a rendőrök elég kemények. Mi is hallottunk róluk egy csomó legendát, hogy szimpátia alapján szórakoznak az autósokkal, kilövik a gumit, meg leöntik a kocsit savval, ha nem tetszel nekik. Ehhez képest személyes tapasztalatom a következő: rendőr van bőven az egész országban, mérik a sebességet (figyelem, nem csak rendőrautóból, hanem időnkét kézi műszerrel is, az árokparton üldögélve), és aki száguldozik, azt tényleg lekapcsolják, aztán tárgyalhat a poroltóról meg a vontatókötélről. De azért legyünk őszinték: ha szerb rendőr lennél, téged is idegesítene egy kicsit, ha valaki a hegyekben egy harmincas táblánál kiló negyvennel vágtatna el a szemed láttára. Úgyhogy: szabályokat betartani, és akkor fütyülnek rád, legfeljebb húsz perccel tovább tart az út – az meg nem akkora tragédia 14 óra viszonylatában, főleg, ha élve érkezel a célállomásra.


Belgrád előtt újabb kapu. itt is 400 dinár a tarifa, aztán rövidesen beérsz a székesfővárosba. Nincs agyontáblázva, de elég egyértelmű a dolog: mész magadnak előre egy nagy jobbkanyarig, ahol jó eséllyel kihagyod a zöldhullámot a lámpás kereszteződésnél. Ez azért lényeges, mert helyi srácok pucolják a szélvédőket, és ha elhajtod őket, készek rá, hogy esetleg megrántsák a kocsid fényezését valami hegyes fémtárggyal. Én 50 dinárt áldoztam ennek elkerülésére – cserébe úgy letakarították az ablakot, hogy visszafelé már vártam a találkozást. Persze nem voltak ott.


Röviddel a kereszteződés után egy „Tranzit – Nis” feliratú tábla jobbra terel, és maradsz az E75 jelzésű úton – ez visz egészen Görögországig, úgyhogy figyelgesd a táblákat. (A sztrádáról nem nagyon érdemes letérni, mert amit nyersz a fizető kapuknál, azt simán elveszted a tévelygéssel.)


Első pihenő egy benzinkútnál. Európai vécék, ami a továbbiakban már nem annyira jellemző – továbbá van egy jó kis játszótér is, amit imádtak a kölykök; nem muszáj tankolnod vagy kávéznod, hogy használhassák. Belgrád után újabb fizető kapu, itt csak sorszámot tépsz, majd Nis előtt kell fizetni, 1050 dinárt. Ezután kicsit országút, majd még egy fizetős szakasz – 240 dinár – és utána nagyjából másfél óra a határig, gyönyörű, ámde kanyargós hegyi úton, nemritkán hatvanas sebességkorlátozással. (Ennek betartása szintén ajánlott, részben a terepviszonyok, részben a korábban tárgyalt rendőri erők miatt.) Érdemes itt esetleg beiktatni egy biztonsági tankolást, és akkor Macedóniában meg sem kell állnod. A benzin oké, kicsit kénesebb (hölgyutasok megközelítésében: büdösebb) a Magyarországon kaphatónál, viszont kicsit olcsóbb is, nagyjából 1 euro körüli a literenkénti ár.


A délután kettő körül elért macedón határ kicsit több időt vett el az életünkből, mint a szerb, pedig pár autó álldogált csak a kapuknál. A határőrök láthatóan duzzogtak – valószínűleg azért, mert mi mentünk a tengerhez, ők meg ott szívtak egy fémládában, amiben még a ventillátor sem működött. Jó módszernek bizonyult, hogy a szendvicsmaradékainkkal megetettük a ténfergő határőr kutyákat – ettől a főnökeik is barátságosabbak lettek valamivel. Az útleveledet alaposan megnézik, és – figyelem! – elkérik a kocsi zöld kártyáját is. Legyen mindenképpen, különben úgy hazavágnak, mint a huzat.


Macedónia és Görögország között három fizetőkapu található. Mi ebből kettőnél fizettünk, a harmadiknál, fönt a hegyekben egy lélek sem volt – vélhetően azért, mert arra a pocsék útszakaszra nem volt képük kiülni a díjbeszedőknek. Személyautónak minden kapunál 60 macedón dénár a tarifa. Közismert tény, hogy ha euróban fizetsz, akkor a duplájába kerül az ügy – 2 euro kapunként -, ezért, ha gondolod, válthatsz dénárt a határon, 10 euro összeg betakarja oda-vissza az egészet. Viszont. A határt átlépve azonnal megpróbál leinteni valaki, hogy a szívbeteg gyereke számára kérjen pénzt. Miután valamennyi érkező autóst szívbeteg gyerekek szülei próbálják levenni, az ügylet egy kicsit gyanússá válik. Te megállnál dénárral vacakolni ebben a szituációban?


Macedóniában a legfőbb nevezetesség a táj – az osztrákok elejtenék örömükben a söröskorsót, ha ilyen helyekre járhatnának síelni. Többször is átkelsz majd a Vardar folyón – ez az egyik legnagyobb európai törésvonal, vagyis komoly földrengések epicentruma fölött csordogál. Gondolj erre, miközben nyolcvanas tempóban haladsz a kilencven méter magas viaduktokon, és közben száz kilométeres körzetben nem látsz embert – csak a különféle gumijavító műhelyek reklámtáblai tűnnek fel néha, többnyire az úttestre zuhant kisebb-nagyobb sziklák tőszomszédságában…


Görög határ, nagyjából délután négy óra. Illetve délután öt, mert közben átkeltél egy időzónán – de ha semmi olyat nem csinálsz, ami időhöz kötött, észre sem fogod venni a nyaralás alatt. Az ügymenet gyors, határátlépés után kis pihenő egy benzinkútnál – árak itt is 1 euro/liter körül -, aztán ráhajtunk a célegyenesre.


Az összes jelenlegi Európa-térkép szerint viszonylag hosszú szakaszokon haladhatsz autópályán a határtól Athénig. Felejtsd el. Lehet, hogy Brüsszelnek ez van lejelentve, de a tények kicsit rácáfolnak a térkép adataira. Az más kérdés, hogy az utat végig gyönyörű leander sövények szegélyezik, úgyhogy meg fog enni a sárga irigység…


Menet közben egyszer fizetsz autópálya kapunál, mégpedig két euro-t – pillanatok alatt, aztán már mehetsz is. Olympic Beach a határtól nagyjából 140 kilométer, a “Katerini” jelzésű táblánál kell lehajtanod a sztrádáról, onnan mindent kitűnően jeleznek a táblák.


Ja igen. Általános jellegű információ, hogy a görög betűk mellett latin betűkkel is kiírnak mindent a közlekedési táblákra – de ez csak részben igaz. A turisták által sűrűn látogatott helyeken stimmel a dolog, ha viszont kicsit délebbre merészkedsz – Meteorák, például – ott már nem mindig találsz számodra is olvasható írást. (Bár még mindig több latin betű van. mint például nálunk görög – tisztelet az üdítő kivételt jelenő Beloiannisz községnek…) Egy darabig működik, hogy ami csak görögül van kiírva, az nem is tartozik Rád, de a Meteorákat például simán el lehet hibázni ezzel a technikával. Úgyhogy utad során figyelgesd, hogy melyik latin betűt hogyan írják görögül – ha nem is szerzel ókori műveltséget, azért hasznát veheted.


Érkezés a célállomásra este hét körül, az előre lefoglalt apartman felkutatása. (Olympic Beach helytörténetének kutatói még nem jegyeztek fel olyan esetet, hogy valaki ne tudott volna a helyszínen szállást szerezni, de azért két gyerekkel már illik kerülni az ehhez hasonló halálugrásokat.) Kulcsok átvétele az utazási iroda magyar állampolgárságú munkatársától, behűtendő dinnye azonnali megvásárlása az első élelmiszer jellegű vegyesüzletben, aztán irány a part. A késői órára való tekintettel rövid lábáztatás a kölykök kedvéért, a település fő- (és nagyjából egyetlen) utcájának megtekintése, aztán irány a szállás, az úti fáradalmak kipihenése céljából. Nem tudom, hogy vagy vele, de én tizennégy óra vezetés és fél termosz kávé után nem nagyon tudtam elaludni, tehát végigpörgettem a tévén fellelhető görög nyelvű csatornákat. A tárgyalt időpontban – nem viccelek, nézd meg a műsorújságban – egy kivételével valamennyi görög tévéadón táncoltak. Azon az egyen egy középkorú pasas éppen híreket mondott – de rajta is látszott, hogy szívesebben menne inkább táncolni. Úgyhogy inkább aludtam mégis.
Megérkeztünk.


Olympic Beach


A főhadiszállás céljaira kiszemelt település legpozitívabb tulajdonsága, hogy pontosan tisztában van vele, mire való. Vagyis: nem akar tartományi székhely, fesztiválközpont vagy király főpecsétőr lenni – Olympic Beach egy üdülőfalu, annak viszont kiváló. Minden azért van, hogy jól érezd magad – az itt működő cégek, vállalkozások és dolgozók ugyanis pontosan tudják, hogy ebből élnek.


Az apartman kitűnő, a görögök – például a horvátokkal szemben – nem spórolnak a négyzetméterrel. Négyünknek két nagy szoba, tágas konyha és fürdő, az egész mellett pedig akkora erkély, amin komplett bantu törzseket lehetne elszállásolni. (A srácokkal kicsit nehéz megértetni, hogy nem sikoltozunk és rohangálunk, amikor birtokba vesszük a létesítményt, mivel este és délután elvileg csendrendelet van érvényben – de tapasztalni fogod: nem ők az egyetlenek, akik fütyülnek erre. Különösen 14 óra autózás után.)


Nappali nincs, de nem is kell, ide úgyis csak aludni jársz, vagy nézed a tengert a teraszról. Van viszont minden szobában klímaberendezés, amihez a távirányítót körülbelül napi öt euróért kaphatod meg, a helyszínen. A fürdőben zuhanytálca, elég kicsi, de azért nem zuhantunk ki belőle. Egyébként nincs is mindenhol, előfordulhat, hogy állsz a járólapon, és a víz rögtön a padlóösszefolyóba távozik. Ne is törődj vele, ha a görögöknek megfelel, neked is jó lesz. A komfortérzetet egy felmosóvödör is fokozza – jó hasznát fogod venni, amikor a tengerpartról visszatérve homokos lábbal összejárod az egész lakást. A konyhában a főzést elvileg egy mikroszkopikus méretű elektromos főzőlap segíti – ha akarsz, molyolhatsz a konyhában, de az éttermi árak ezt nagyjából feleslegessé teszik. (Egyelőre csak egy példa: gyros 1,80 – és még jó is.) Az esetleges főzéshez minden hozzávalót be tudsz szerezni, részben a helyi boltokban, részben pedig a szomszédos Kateriniben, ahol egy Champion nevű áruház várja a tisztelt vásárlókat, jó minőségű és diszkont árú termékekkel. (Ugyanott hódfarkú cserép kapható…)











Olympic Beach nappal…

…és éjszaka

Mivel a görög borokat úgyis megkóstolod, jelzem, hogy a dugóhúzó nem számít szériafelszerelésnek az apartmanban. Bár ha nem tudsz kinyitni egy üveg bort segédeszköz nélkül, vagy a környezetedben található bármilyen konyhafelszerelési cikk igénybevételével, akkor meg is érdemled, hogy szomjan halj…


A tenger


Ha eddig nem tudtad volna, a tenger alapvetően vízből, mégpedig – legalábbis első próbálkozásra – viszonylag hideg vízből áll. Találkozásotok alkalmával gondold végig a következőket:


1. A nyaralás túl rövid ideig tart ahhoz, hogy a térdig érő vízben vacogd végig.


2. A gyerekeid már rég a nyakig érő vízben lubickolnak, és röhögnek rajtad.


3. Az apartmanok teraszáról videózó nyaralóknak kellemes perceket szerzel a szerencsétlenkedéssel.


4. Igaz, hogy a norvégoknak ez sokkal könnyebben megy, viszont a hidegtűrő képesség nem elég kárpótlás a fókazsírért és a skandináv lottóért.


Ez a partszakasz egyébként homokkal borított, ami nagyon kellemes. Az már kevésbé jó hír, hogy a part közelében a víz meglehetősen gazdag moszatokban, így az első pár perc olyan, mintha egy ukrán káposztalevesben tanyáznál. A víz hirtelen mélyül – lehet, hogy ez koncepció, mert pár méter után jön egy nagyjából negyven lépés széles homokpad, ahol maximum derékig ér a víz, viszont egy szem moszat sincs. Medúzával egyszer találkoztam – üdvözöltük egymást, és ment mindenki a dolgára. Ha ennél közelebbi ismeretséget sikerül kötnötök, az ecetes vizes borogatás ajánlott. Nem a medúzának, hanem Neked…


A tenger alternatív felhasználási módjaira számos példát találsz. Nekem két kedvencem volt: az egyik, amikor egy idősebb úr minden napkeltekor kifeküdt hason a homokra, napnyugtakor pedig hazament. A másik, amikor egy középkorú úr besétált a vízbe derékig – ki tudja, milyen céllal -, végigszívott egy cigarettát, a csikket bepöccintette a vízbe, majd távozott. (Valószínűleg ő volt másnap a legdühösebb, amikor úszás közben esetleg belefejelt egy chipses zacskóba – ami egyébként szintén kedveli ezt a partvidéket, a trehányabb nyaralók jóvoltából.)


A part roskadásig tömve napernyőkkel és napozóágyakkal – ám ezek kivétel nélkül szálláshelyek vagy vendéglők tulajdonai, vagyis napidíjért vehetők igénybe. Ha mindenáron napernyőt akarsz, jobban jársz, ha veszel egyet a szomszéd utcában 5 euróért, aztán a nyaralás végén
1. hazaviszed házi használatra,
2. kidobod,
3. elsújtod valakinek karácsonyra.


Az viszont ne tévesszen meg, hogy mindig fúj egy kis szél – a nap ettől még ugyanúgy süt, úgyhogy a déli órákban tűnj el a partról. Felhívom a figyelmedet, hogy – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – vízálló napolaj nem létezik, úgyhogy bármit kensz magadra, a végén úgyis leégsz, vagy olyan foltos leszel, mint egy hiéna.


Ne lepődj meg, ha a parton cirkáló árusok – főleg, ha gyerek is van veled – a világ összes nyelvén rá akarnak venni, hogy fánkot egyél. Egyszer érdemes kipróbálni – darabja 1,50 -, de rászokni nem fogsz szerintem. Nagyanyám szakácsművészetének fénykorában is szárazabb fánkokat sütött, pedig amúgy nem kedvelte a zsírszegény életmódot.


Vendéglátás, étkezés, boltok


Ha a parttal párhuzamosan futó sétány mögötti utcába fordulsz, gyakorlatilag eléred a „Shopping Centert”: a legtöbb bolt itt található. Gyakorlatilag mindent megtalálsz, a napi szükségleti cikkektől kezdve a kisebb-nagyobb ajándéktárgyakon át egészen az olyan holmikig, amik láttán az Ízlés- és Jómodor Bizottság sírva könyörögne kegyelemért. Ne lepődj meg, ha a remek pékárukat forgalmazó üzletekben kenyérvásárláskor a gyerek kezébe nyomnak egy nyalókát – fogadd el nyugodtan, semmi rezsijük nincs rajta, csak azt szeretnék, ha holnap is itt vennél kenyeret. (Meg bírják a gyerekeket, mondom.)


Az üzletek árai között nincs nagy különbség, lévén, hogy többségüket ugyanaz az egy cég üzemelteti, úgyhogy ilyesmivel kár tölteni az időt. Ugyanez igaz a vendéglőkre is: hasonló ételeket hasonló áron kapsz meg mindenhol – a különbség nem ebben van. Sőt, még csak nem is a főzőtudományban, mert az is mindenhol egységesen jó. Éppen ezért az éttermek kisebb-nagyobb meglepetésekkel igyekeznek visszacsalogatni a tisztelt beutaltakat: miután fizettél, általában még letesznek eléd egy fagylaltot, süteményt, röviditalt.


Mondjuk, ezen a fronton érhetnek meglepetések. Egy alkalommal a búcsúajándék „Sierra Tequila” feliratú pohárban érkezett. Csak az volt gyanús, hogy nem az erre az italra vonatkozó klasszikus tálalásban – megnyalod a sót, beleharapsz a citromba, fejbe vágod magad egy féltéglával -, hanem valamilyen gyümölcslébe keverve. A pohárba szagolva a Mixtura Pectoralis elnevezésű köptető illatanyagát sikerült felfedezni, amiből kiderült, hogy ez nem más, mint a civilizált világ második legrosszabb röviditala, az ouzo. (Az első díjat nem osztották ki…) Bár gyümölcslével még viszonylag istenes.


Melegen ajánlom viszont a hideg frappét a parti sétányon található – valamilyen megfejthetetlen okból karibi hangulatú – kávézóban. Itt egy kitűnő jeges kávé áráért (4 euro) pluszban jégkrémet, jeges vizet, melegszendvics falatkákat és pattogatott kukoricát is felszolgálnak – vagyis felér egy komplett büfévacsorával. Ráadásul egy fonott függőfotelben üldögélsz, előtted az Olympos-hegy, melletted a tenger – szóval, van hangulat.


Apropó, kávé. Nem hiszem, hogy le tudlak beszélni a „görög kávé” nevű termék megkóstolásáról, de akkor legalább arra figyelj, hogy ne keverd meg. Ez ugyanis szűretlenül főtt őrölt kávé valójában, éppen ezért az állaga – és az íze – leginkább a diszperziós beltéri falfestékre emlékeztet. Ha körülnézel az országban, még a teraszokon üldögélő, ortodox kinézetű öreg görögök többsége is frappét iszik – attól tartok, az instant cuccok érkezésekor ők is rájöttek, hogy a görög kávé csak átverés.


Ételek tekintetében – a muszakától a sült kukoricáig tartó tengelyen – nem tévedhetsz nagyot, hacsak nem vagy allergiás valamelyikre. Ebben az esetben viszont gyorsan kaphatsz segítséget a számtalan – magyar anyanyelvű mozgó reklámemberek által hirdetett – orvosi rendelő valamelyikében (ha van biztosításod, akkor ingyen). A kiszolgálás gyors és udvarias, általában rájönnek, honnan érkeztél, és magyar nyelven rendelhetsz a magyar nyelvű étlapból. (Amikor leült mellénk egy holland házaspár, nagyon vártam a flamand nyelvű étlapot, de sajnos kiegyeztek a németben.) Az árak elfogadhatóak, viszonylag limitált összegért szerezhetsz olyan, kétszemélyesnek kikiáltott tenger gyümölcsei tálat, hogy három kiéhezett cápa is két hétig legelné. (Ne légy szívbajos: ami megmarad, szó nélkül becsomagolják neked, nem kell arra hivatkozni, hogy a kutyának viszitek. Tiéd, ki van fizetve, azt csinálsz vele, amit akarsz.) Egy dologra érdemes odafigyelni a – különben remek – gyrost ezen a vidéken alapesetben kecsappal és mustárral szerelik fel, nyilván a kényes gyomrú és furcsa ízlésű nyugat-európai populáció kedvéért. A végén adhatsz borravalót, nem sértődnek meg, mint az angolok, de (szemben az útikönyvek állításaival) nem is várják el – vagy elég udvariasak ahhoz, hogy időnként rákérdezzenek: komolyan gondoltad-e…
Ennyit az étkezésről. Utazzunk.


Első kaland: Olympos-hegy


A helyről alapesetben annyit tudsz, hogy ott laknak az istenek, látszik a partról, ahol tanyázol, továbbá citromlevet neveztek el róla. Úgyhogy ideje vele közelebbről is megismerkedni, ami első pillantásra nem tűnik bonyolultnak, lévén, hogy húsz kilométert kell utazni miatta.


Tehát. Sztráda, Athén irányába, fizetni nem kell (ne kérdezd, hogy milyen rendszer alapján állították fel a fizetőkapukat, fogalmam sincs). Hamarosan elérsz egy elágazáshoz, Dion irányába, itt hagyd el az autópályát. Igaz, hogy a térképek és útikönyvek eggyel odébb, Litochoro településnél javasolják ugyanezt, de a hegymenet előtt érdemes Diont is felkeresni.
Ez a görög Gorsium, nagyjából. Ha beérsz a faluba, balra van a régészeti múzeum, jobbra pedig – kis utca, a kertek alatt – a régészeti park. Ha olvasgatni akarsz, meg filmvetítést nézni, akkor a múzeumba menj, ha látnál is valamit, inkább a parkba.
Belépő 4 euro fejenként, gyerek nem fizet. A park tele van ókori görög és római épületek romjaival, szentélyek, paloták, fürdők között barangolhatsz, gyönyörű növényzettel kerítve. Az egy picit látszik sajnos, hogy a régészek alól kicsúszott a pénz, az itt-ott burjánzó gazból ítélve inkább múzeum ez mostanában, mint kutatási terület. Viszont szép és fotogén.


A sztrádára nem érdemes visszamenni, egy átkötő utat találsz Litochoro felé. Mielőtt beérnél a településre, jobbra lesz egy út – tábla jelzi -, az visz föl a hegyre. Remegős kezű és labilis idegzetű úrvezetők kerüljék a helyet, mert nem akármi: a szerpentin olyan hatékonysággal győzi le a szintkülönbséget, mint egy gyorslift – de azért eltart egy ideig, amíg kényelmes és biztonságos tempóban felküzdöd magad. Ha meglátsz valami szépségeset, ne állj meg rögtön. Hidd el, a görögök is meglátták, és pillanatokon belül találsz egy parkolót, ahonnan fotózhatsz anélkül, hogy valaki beledurranna az autódba. A látvány egészen elképesztő, a fényképeken viszont – nyilván – nem igazán jön át. Mindegy, legalább a haverjaidnak a kísérő szöveget is meg kell hallgatniuk, amíg a képeket nézik…


Zeusszal nem fogsz találkozni, keveset van otthon, ráadásul a hegy tetejére nem vezet betonút. Maga az Olympos egyébként egy húsz kilométer hosszú hegyvonulat, több megmászható hellyel – de ezek gyalogtúrák, ráadásul elég hosszúak ahhoz, hogy ne próbáld meg egy nap alatt végigjárni őket. Állítólag a hegycsúcsokon vannak vendégházak – mi nem láttuk, mert két gyerekkel azért mégiscsak túlzás lett volna kipróbálni. Az biztos, hogy az autóval elérhető legmagasabb pont közelében van egy kocsmahivatal, az eltikkadt vándorok jóltartása céljából.


Hogy felértél az autóval megközelíthető legmagasabb részre, azt csupán annyi jelzi, hogy onnantól már lefelé mész. Nem tőlem tudod meg, hogy az az út hová vezet, mert mi visszafordultunk, és megtekintettük a hegy lábánál elterülő Litochoro nevű községet.


Mégpedig elég részletesen. Alapvetően enni mentünk, viszont elkövettük azt a hibát, hogy a faluba érve – engedve a szép épületek és a még szebb szökőkút látványának – nem balra kanyarodtunk az első kereszteződésben, hanem jobbra. Ne tedd ezt, ha arra jársz. Balra vannak ugyanis a vendéglők, a hozzájuk tartozó parkolóval, jobbra pedig maga a település, a hozzá tartozó szűk, ámde egyirányú utcákkal. Mire visszakeveredsz a tavernákhoz, az utolsó sánta macskát is névről ismered Litochoro településen – annyira viszont azért nem izgalmas az ügy, mint amennyire idegesítő.
Szemben a tavernákkal. Ezek általában családi vállalkozások. Apu süti nyílt lángon a halat meg a húst, anyu felveszi a rendelést, a gyerekek megterítenek. A rendelést viszont maga a családfő teljesíti – aztán megy dumálni a haverokkal, vagy lecsipeget egy fél sertést a forgónyársról. Felhívom a figyelmedet, hogy ezen a vidéken az olívaolaj kultikus tiszteletnek örvend, még az olajat is megolajozzák. Ettől függetlenül a tzatziki fedőnevű joghurtos uborkasaláta olajban úszva is nagyon finom – bár amit ott joghurtnak hívnak, az mifelénk még tejfölnek is sűrű lenne. Erről meggyőződhetsz, ha a végén eléd teszik az aktuális ajándékot, ami a mi esetünkben csokoládé fagylalt volt joghurttal és lekvárral.


Mindezek után vissza a főhadiszállásra, még belefér egy kis tengerezés – jól fog esni, mert nem hidegek a nappalok – aztán egy kis esti séta, majd a tenger bámulása a fentebb már méltatott erkélyről, végül alvás.

Második kaland: Meteora


Vagyis a „levegőben lebegő” sziklakolostorok. Fényképen vagy filmen alighanem már láttad, de a valóság nem igazán leírható. Nincs közel (380 kilométer oda-vissza), de nagyon bántam volna, ha kihagyjuk, dacára annak, hogy az oda vezető út is tartogat meglepetéseket.


Először is: készülj fel arra, hogy a görög autósok láthatólag hírből sem ismerik a közlekedési szabályokat, és minden valószínűség szerint úri huncutságnak tartják a tiltó tábláknak álcázott képrejtvények megfejtését vezetés közben. Vagyis: amikor egy harminc kilométeren keresztül tartó, negyven centi mély munkagödrökkel színesített, ötvenes táblákkal sűrűn telerakott útszakaszon unalmadban már te is kilencvennel haladsz, úgy fognak letúrni, hogy a füled is kettéáll. Ezzel együtt ezen a vidéken a zökkenőmentes haladás a fő cél, ezért a leállósávok szélesek – ide illik lehúzódni az imént vázolt esetben. (Ha Te bizonyulsz száguldó viperának, előled is le fognak húzódni. Megjegyzem, egy héten át nem találkoztam görög rendőrrel – de tudod: attól még létezhet…) További izgalmakra adhat okot, hogy legelő kecske akár az autópályán is feltűnhet, akárcsak papucsos, törölközős strandolók, akik kiszámították, hogy a tengerpartra a négysávos autópályán keresztülgyalogolva lehet a leghamarabb eljutni. (Ja, igen: sztráda 120, autóút 110, közút 80 kilométer/óra.)


Tehát. Megint sztráda, megint Athén az irány. A sztráda a hegyek lábánál egyszercsak véget ér, ott mindjárt fizetsz is 2 euro-t. Az úton van még egy fizetőkapu, de ottjártunkkor éppen útépítés zajlott, tehát nem kellett fizetni. (Nem lesz ez mindig így…) A hegyeken konkrétan hatvannal tudsz átkelni, de nem is igényelsz sokkal többet, részben a látvány, részben a kanyargás miatt.


Egy Larissa nevű városnál kell letérned az autópályáról, Trikala irányába, az első, a második vagy a harmadik lehajtón. Ennél pontosabb információval nem szolgálhatok – mi a másodikat választottuk; bele is futottunk a gyártelepbe. Az sem veszélyes, csak kicsit sokáig tart, míg átvergődsz a városon.
Trikala után Kalambaka az irány – nekünk végig egy útépítésen, amit csak néha szakított meg autóút -, de innen már a Meteora is fel-feltűnik a táblákon. Amikor beérsz Kalambaka településre, (ez nagyjából két és fél órával az indulás után következik be), rögtön jobbra – a célállomás csak görögül van kiírva. Innen körülbelül még tíz kilométeres út vár rád, ami – figyelem! – csak a térképen egyenes. (A kolostorok is fantasztikusak, de azért ezt a szerpentint sem mókusok építették…)


A valaha létezett kolostorok közül ma már csak hat látogatható, mi ebből hármat néztünk meg – ez is fél napig tartott, ráadásul sikerült déli tizenkét órakor odaérnünk. Meleg: 40 fok árnyékban – árnyék viszont csak a kolostorokban található. Elvileg persze a sziklák alatt is hűsölhetnél, de ott valójában még melegebb van – majd megtudod, ha visszaérsz a kocsidhoz a parkolóba.


Valamennyi kolostorba 2 euro a belépő – gyerek nem fizet -, de csak akkor kíváncsiak a pénztárcádra, ha már feljutottál, a lépcsőmászás és a táj magaslatról történő fényképezése díjtalan. Rövid szoknyás nők hosszú lapszoknyát kötelesek felölteni – ezt ingyen kapod (kölcsön) a pénztárnál -, rövid- és hosszúnadrágos nők szintén (nő = szoknya a jelek szerint), rövidnadrágos férfi hosszúnadrágot kap, félmeztelen férfi inget is. A rövidujjú póló oké, fedetlen női váll kendővel takartatik. (Mit lépnének egy muzulmán nőre…?) Páran sopánkodtak, hogy hülyén fognak kinézni a fotókon – nekik a pénztáros udvariasan elmagyarázta, hogy ez itt egy kolostor, ha a megfelelő cuccban jöttek volna, úgy néznének ki, ahogy tervezték.


A kolostorok ma is lakottak, tehát ordítozás nincs, a szentélyekben fotózni tilos. (Kivételt képeznek a világ összes nyelvén kapható Meteora-könyvek fotósai, nyilván.) Ha nagyon rá vagy szorulva, vécét is találsz, de ne számíts ötcsillagos élményre, különösen ami a szagokat illeti…













A környék

Ez is a környék

Az első hely, amit megnéztünk, a Russzann nevű kolostor volt, ahová 192 lépcső vezet, fák árnyékában, viszonylag kellemes lejtőszöggel.. Ez talán a leghihetetlenebb épület: egy szál karcsú sziklán áll, és fel nem foghatod, hogy került oda. (Az első köteleket a szikla tetejére állítólag papírsárkánnyal juttatták fel – de az is szédült.) Az épület gyönyörű, ráadásul a benne található boltocska cuccai is ízlésesek (lekvár, terítő, festett kavics, satöbbi), ami a következő helyszín kapcsán már nem igazán mondható el. Mivel a gyerekek úgyis hajkurászni fognak valami emléktárgyért, szerintem jobb, ha itt választasz valamit. Mi a festett kavics mellett döntöttünk – tényleg hibátlan, főleg ha meg tudsz egyezni a srácaiddal, hogy ne verjék ki vele az autó ablakát. Legfeljebb a lábukra ejtik, de legalább nem állnak meg a fejlődésben – hacsak nem a kolostorral díszített Rambo-kést tartod a szocializáció alapvető eszközének…


Varlaam kolostora is izgalmas látnivaló (128 lépcső tűző napon történő megmászása után), de Russzann után ezt valahogy már tudomásul veszed.









Varlaam és a Nagy Meteoron


A bejáratnál hihetetlen giccsparádé: a kedvencem egy meteorás hógömb(!) volt, amit műanyag szerzetes tartott az ölében… Ebben a kolostorban láthatod a régi felvonók utódait. (Lépcső csak 1920 óta van, a turisták kedvéért, előtte kötélre akasztott hálókban és ládákban juttatták fel ami és akit kellett.) A felvonókat ma már villanymotor és drótkötél működteti, de így is izgalmas volt látni, ahogy a kötél megfeszült, húzta fel nyilvánvalóan szakrális terhét a magasba, és a kijelölt szerzetes áhítatos arccal várta a küldeményt. Ami esetünkben egy automata mosógép volt…
Ha Varlaam nem okoz katartikus élményt, ne menjen el a kedved. Ott van a szomszéd sziklán a Nagy Meteoron, azt igazán érdemes megmászni. (Ez 314 lépcsőt jelent, aminek fele ráadásul lefelé vezet a szakadékba, úgyhogy van perspektíva…) Ez az épület igazán gyönyörű, ráadásul jól áttekinthető benne a kolostorok szerkezete. A levegő is jó, erről részben a nem kis tengerszint feletti magasság, részben a burjánzó növényzet gondoskodik. A növényzet burjánzásának folyamatosságát pedig automata öntözőrendszer biztosítja…


Élményekkel eltelve is vigyázz lefelé menet: a szerpentin nem lett egyenesebb, időnként pedig a szűk úton szemből érkező emeletes turistabuszok is fokozzák az adrenalin-termelésedet.


Vissza a bázisra, tenger, vacsora, séta, bámészkodás, alvás. Jó nap volt.


Harmadik kaland: Thessaloniki


Előrebocsátom: ha a kulturális jellegű kalandok szerelmese vagy, inkább tavasszal vagy ősszel menj Görögországba. Még mi sem voltunk nagyon a nyárban, de a városi környezet pusztítóan meleg, még ha tengerparti városról van is szó. Ráadásul Thessalonikiben egy olyan helyen kell parkolóhelyet találnod, ami a budapesti Rákóczi út veszett lemmingekkel elárasztott ikertestvérének tűnik.


Tehát. Sztráda, irány Thessaloniki, a második legnagyobb görög város. Oda-vissza 150 kilométer, teljesen egyértelmű, menet közben egyszer fizetsz, a változatosság kedvéért 2 euro-t. A kikötő felől érkezel, végig a „Center” feliratú táblát kell keresned. Ha a bal oldalon már nem templomokat látsz, hanem a városi kórházat például, akkor inkább fordulj vissza, mert kiértél a városközpontból, és kiszáradsz, mire gyalog visszaérsz. Mindenki megy, amerre lát, legjobban a robogók fognak idegesíteni. (Bár ha jártál már például a kismotorok fellegvárának számító Triesztben, legalább halálfélelmed nem lesz…) Jóformán minden utca egyirányú, bizonyára valamilyen – általam nem ismert – logika alapján. Ha lekeveredsz a „paralia” nevű – egyébként teljesen lebetonozott -, parti sétánynak kikiáltott hőséggyárig, az is egyirányú. Legkésőbb a – felújítás miatt egyelőre zárva tartó – Fehér Torony nevű épületnél próbálj visszajutni a belvárosba. különben Bulgáriában szednek össze a mentőcsapatok.


Parkolót találni nem könnyű. Hanem nehéz. És ha találsz, akkor sem múltak el a viharfelhők a fejed fölül. Nekünk elég jó helyen, egy gyönyörűen feltárt – az útikönyv által említésre sem méltatott – római piactér közelében sikerült megállnunk, automatával felszerelt parkolóban. Namost. Én, a közép-európai értelmiségi ezt a készüléket nem tudtam kezelni, ezért segítségül hívtam egy rendőrt, aki jött is, csak annyit mondott mosolyogva, hogy előbb még feljelent gyorsan egy tilosban parkolót. Miheztartás végett… A trükk annyi volt, hogy be kellett gépelnem az automatába a kocsi rendszámából a számokat, ezután vehettem jegyet, maximum 3 euro-ért, ami két órás parkolásra jogosított fel. Ennek a jelentőségére pontosan két órával később ébredtem rá, amikor újabb jegyvásárlási kísérletemre a gép lazán közölte, hogy én ma már parkoltam itt ezzel a kocsival, úgyhogy tűnés. (Trükközni nem érdemes, a számsor a jegyen is rajta van, és ha jogtalanul tanyázol a parkolóban, simán feljelentenek. Nem tudom, külföldin behajtanák-e valaha, de nem is szívesen próbálnám ki.)


A másik lehetőséged a parkolásra, hogy találsz egy parkolóházat 4 euro/óra tarifával. Hát, nem tudom… Ezek sem tűntek biztonságosabbnak az általunk választott – számításaim szerint harmadik – lehetőségnél. Nagy nehezen találtunk egy utcai parkolóhelyet, és rövid, ámde hatékony kérdezősködés után kiderült, hogy ennek használatához a húszméterenként feltűnő utcai büfékben lehet kaparós (év/hónap/nap/óra/perc) parkolókártyát venni. Egy ilyen kártya 60 percig érvényes, darabja 1,50, annyit veszel, amennyit akarsz.


Thessaloniki – az európai nagyvárosok döntő többségével egyetemben – kitűnő melegágya lehetne egy globalizáció-ellenes tüntetésnek. Az összes világmárka kapható, ruha, cipő, étel és újság viszonylatban egyaránt. Azért persze látnivaló is akad bőven, a belvárosban nagyjából ki is táblázzák ezeket, de hogy kocsiból nem fogod meglátni a táblát abban a forgalomban, az ténykérdés. Az útikönyvedben se nagyon bízz, a miénkben például volt egy olyan térkép, hogy a jelmagyarázatot rányomtatták az egyik legnagyobb szerb templom utcájára. Köszönjük a hatékony közreműködést…


Egész Thessalonikit nem tudod egy nap alatt felfedezni – nem is kell: válogass. Mi alapból az Agia Sofia és az Agiosz Dimitriosz nevű templomok megtekintése mellett döntöttünk. Nem rosszak, bár előzőnek az oszlopos homlokzatát vitte el egyszer egy bombázás, utóbbi pedig porig égett a XX. század elején, de újjáépítették – jórészt a turisták kedvéért, ez elég jól látszik. (Viszont az eredetileg római fürdőnek épült altemplom nagyon szép, a templom belső udvarán pedig van egy nyilvános mosdó – bocsánat a blaszfémiáért, de az információ nem haszontalan.)


Ha sétálsz a városban, ne sajnáld magadtól a folyadékot, mert nagyon meleg van, és gondolom, nem azért mentél oda, hogy a napszúrástól összeess a nyílt utcán. A fentebb tárgyalt utcai büfék minden igényt kielégítenek, és bár annyi van belőlük, mint a köles, mindegyik meg is él, az imént vázolt hőmérsékleti viszonyoknak köszönhetően. Ha a városban sétálsz, izgalmas dolgokat találhatsz. Mondok egyet, a többi a Te dolgod: az Electra Palace Hotel egyik árkádja alatt van egy olyan kitűnő cukrászda, hogy hanyatt esel. (Ne lepődj meg, ha a gyerekeid által választott kisebb sütiket ingyen kapod, vagy ha válogatás közben megkínálnak valamivel. Ez egy ilyen ország – lenne mit tanulnunk…) Leülni nem lehet, ez egy bolt igazából, de a kiválasztott holmit kartondobozba rakják evőeszközzel együtt, aztán megeheted a főtéren a lépcsőn ülve – turista vagy, a kutya nem fog törődni veled, lásd jelen írásmű mottóját.













A római fórum

Az Electra Hotel a cukrászdával

Ha eleged lett, nyomás haza, minden ugyanaz, csak visszafelé, Athén táblákat kell keresni. Tenger vacsora, satöbbi, satöbbi, satöbbi…


Búcsú a lengyelektől


Utólag áldom a saját bölcsességünket, hogy Thessaloniki felkeresését nem a hazautazás előtti napra tettük, mert nagyon fárasztó volt. Így aztán maradt még egy teljes napunk egy kis tengerezésre, csatangolásra. Ráadásul hajnalban egy hazatérésének közeledte felett búslakodó lengyel csapat – a település leghangosabb, ám éppen ezért ablakunk alatt elterülő kocsmájában – a világ minden nyelvén arról énekelt ordítva, hogy a lengyelek a legfrankóbbak az egész földkerekségen. Hagymázas félálmomban az apartman gondnoka tőlem kért rajzszöget, hogy kitehessen egy „Diliház” feliratú táblát, görögül persze.


Aztán hazajöttünk – indulás magyar idő szerint reggel kilenckor, érkezés este tizenegy körül. Nem írnám le részletesen a visszautat (Skopje – Nis – Belgrád – Novi Sad – Budapest), a játékszabályok ugyanazok, mint idefelé. A macedón határon valószínűleg ácsorogsz egy kicsit, a magyarok meg kinyittatják a csomagtartót, de egyébként semmi különös.


Jó volt, csak rövid. (Nem úgy, mint ez az élménybeszámoló…) Azt hiszem, egyszer azért Lengyelországba is elmegyünk.
Majd énekelek nekik valamit a magyarokról…

Török Péter


A szerző írásai Az Útikalauzban

Török Péter: Egy hét, két gyerek, három túra, négy kerék – Görögország – 2007

Török Péter: Közép-olasz, haladóknak – Riccione, Rimini, San Marino, Firenze, Ravenna, Velence – Olaszország – 2008



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Török Péter: Egy hét, két gyerek, három túra, négy kerék – Görögország – 2007" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár