Török Péter: Közép-olasz, haladóknak – Riccione, Rimini, San Marino, Firenze, Ravenna, Velence – Olaszország – 2008


Török Péter: Közép-olasz, haladóknak – Riccione, Rimini, San Marino, Firenze, Ravenna, Velence – Olaszország – 2008



Tavalyi görögországi beszámolóját röviden zseniálisnak minősítettem. Azóta kicsit javult. Ha valaki mégsem venné szerzőnk fanyar humorát, akkor is olvassa el a rengeteg információ miatt -szép képekkel


 


„Aki túl sokat beszél, az egyéb aljasságokra is képes.” (George Toth)
„Akkor elnézést!” (Török Péter)


Előhang melyből a kíváncsi Olvasó megsejtheti, mi vár rá a továbbiakban


Az alábbi írás egy hét napos olaszországi túráról szól, Riccione, Rimini, San Marino, Firenze, Ravenna és Velence érintésével. Ha átfutod, látni fogod, hogy eléggé feszített programot tartalmaz – ha már elmentünk ilyen messzire, igyekeztünk sok mindent megnézni, úgyhogy ha inkább a tengerparton fekvős nyaralás híve vagy, nem biztos, hogy erre a történetre lesz szükséged. Tehát: ez nem kotta – nem muszáj pontról pontra végrehajtanod, de utazásra, parkolásra és étkezésre vonatkozóan igyekszik hasznos segédeszközként működni.


Első fejezet: az út maga – Ebben a fejezetben szerzőnk és családja az éjszaka közepén felkerekedik, hogy félnapos autózást követően megmártózzon a tengerben


Indulás nagyjából az ország közepéről, reggel fél öt körül. Személyzet: négy fő (két felnőtt, két gyerek.) Egy óra elteltével tizenöt perc biztonsági alvás a volán mögött (álló autóval!!!) napkeltéig, onnantól két pihenővel de egy lendülettel a célállomásig, ami Riccione városa. A magyar résszel nem terhelnélek, tételezzük fel, hogy Körmenden laksz, és akkor nagy mázlid van. (Ausztriát alig két óra volt átszelni, a 8-as számú országos főúton pedig 150 kilométert tettünk meg három és fél óra alatt. Még ma is felsírok, ha álmomban előjön.)


Az internetes útvonaltervező (a map24.com magyar változata) különös módon Horvátországon keresztül szeretne célra vezetni, de mivel szombaton utazunk, tudjuk, hogy ezt nem szabad elhinni, mert nem tartozunk azok közé, akik fizetős alagutak előtt szeretnek órák hosszat tanyázni, ahelyett, hogy haladnának. (Persze, mehetnénk szervezett buszos túra keretében is, csak az a baj, hogy szociális értelemben nem vagyunk alkalmasak a társasutazásra…) Szóval jobban jársz, ha a keresőben megadod tranzitállomásként Klagenfurt városát, és akkor Ausztrián át jutsz Olaszországba, ami lényegesen meggyorsítja a folyamatot. (Pont most nézem a tévében az egész Európát átérő kocsisorokat – mi július második hetében utaztunk, és alig lézengett valaki a sztrádákon.)


Ausztriában matricás autópályák vannak, kétezer forintért kapsz egy tíz napra érvényes papírt, aztán mehetsz, mit a távirat, Fürstenfeldtől Graz érintésével Villach-ig. (Bocsánatot kérek az osztrákoktól, tudom, hogy ott is meg kellene nézni egy csomó dolgot – Griffen várára például már régóta vadászunk -, de ez most egy másik történet. Egyetlen élményünk, hogy Graz előtt megálltunk egy benzinkútnál, és mivel a benzin 1,449 euróba került literenként, 64,99-ért tankoltam, csak hogy bosszantsam a személyzetet.)


Az osztrák-olasz határ a hegyekben van, okulására mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy az ember legyőzte a természetet. Részeredmények persze vannak, ezt a több kilométeres alagutak igazolják, de azért a hegyek lábánál rájössz, hogy kicsik vagyunk. Érdekes módon Ausztriában átmentünk egy olyan alagúton is, ami fölött nem volt hegy. Először azt hittük: ez egy gyakorló alagút, ami felkészít a továbbiakra, de aztán rájöttünk, hogy inkább az osztrákok bölcs előrelátásáról lehet szó: ha majd lesz itt egyszer hegy, az alagúttal már nem kell vacakolni…


Amikor Tarvisionál átérsz Olaszországba – magyarul: levergődsz a hegyről – kisvártatva találsz egy Tamoil benzinkutat, a szokásos, Autogrill nevezetű kávézóval. Felhívom a figyelmedet, hogy ez a hely tömve van: valószínűleg mindenki itt akar kávézni a hegyek okozta ijedtségre. (A magyar ember ilyen: az éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóközpontok korában péntek délután még mindig úgy bevásárolunk hétvégére, mintha szibériai száműzetésre készülnénk…) Tehát: ha hajlandó vagy még húsz kilométert vezetni, találsz egy Esso kutat, ami úgyszólván néptelen, a kávé viszont ugyanolyan jó, mint bárhol Olaszországban. (Ha kettőt iszol, a kocsi már nem is kell, mert az olasz kávé olyan erős, hogy három napig futhatsz tőle.)


Az olasz autópályákon fizető kapuk működnek. Az elsővel Udine előtt találkozol, az automata ad egy cetlit, az alapján fizetsz, amikor elhagyod a sztrádát. Ez Velence térségében meg is történik, mivel itt a körgyűrű nem fizetős. A kaput onnan ismered meg, hogy a kétsávos útpálya hirtelen tizenöt sávossá változik, és kezdődik az idegbaj. A „mindig a másik sáv a gyorsabb” elv alapján ugyanis többen úgy gondolják, hogy a kapu előtt négy méterrel a tizenöt sávból át kell szelniük legalább kilencet, ami tumultuózus jelenetekhez és gyakran testi erőszakot is kilátásba helyező szóváltásokhoz vezet. Úgyhogy nyugi. A gyorsabb haladás előkészítése érdekében már most döntsd el, hogy a háromféle fizetős kapu közül melyiket választod. Az egyik típusnál kártyával fizethetsz, a másiknál készpénzzel, a harmadik pedig az úgynevezett „Telepass”, ami automatikusan kinyílik, ha van a kocsidban előre megváltott mágneskártya. Felhívom a figyelmedet, hogy ez a kártya nem szériafelszerelés az autókban, tehát Neked nincs ilyened, ezért még véletlenül se állj Telepass kapuhoz, mert nem tudsz visszatolatni, és órákra feltartod a sort. És ha véletlenül mögötted állok, én is testi erőszakot fogok kilátásba helyezni.


Nagyjából háromnegyed óra alatt (és 11,8 euró kifizetése után) átjutottunk az első kapun – ez jó idő ám! -, aztán irány Padova az A13-as autópályán (újabb sztrádabiléta kézhezvételét követően), Bologna mellett váltás az A14-re, Ancona felé. A pihenőkről most nem értekeznék külön, ha elfáradtál, állj meg akármelyik benzinkútnál, tizenkettő egy tucat, kávé és benzin mindenhol van, a mosdó úgyszólván európai.


A szállásunkról Riccione városa gondoskodik, amely tizenkét órás autózás – és 14,9 euró autópályadíj kifizetése – után leginkább egy elmegyógyintézet szabadtéri nyílt napjára emlékeztet, úgyhogy ha van biztosítás a kocsidra, örülhetsz. Az utcákat kollektív öngyilkosságra készülődő biciklisek és motorosok lepik el, ráadásul fogalmad sincs, hol találod az utazási iroda kihelyezett tagozatát, és minden utca egyirányú, de ez az irány általában szöges ellentétben áll a Te irányoddal. (Ha szerencséd van, az utazási irodától kapsz majd egy térképet, azzal könnyebb az élet, mert megmutatja például, melyek azok az utcák, amiken lejutsz a tengerhez, és nem egy vasúti töltésbe ütközöl.) Mindegy, előbb-utóbb minden megoldódik – gondolj arra, hogy vár a tenger.


Apropó, szállás. Hááát… én néhány lepratelepen már megfordultam életemben, de ez az első kettő között ott volt, szerintem. Ha küldesz egy e-mailt, elárulom, melyik utazási iroda intézte, bár ha ideírnám, az sem hitelrontás lenne, hanem közegészségügyi misszió. A lakást egy apartmanház alagsorában leltük meg – a tulajdonos valószínűleg rájött, hogy krumplitároló átalakításából még ki lehet húzni egy kis zsebpénzt. Persze, tudom, hogy aláírtam egy papírt, miszerint a mediterrán szálláshelyek természeti környezetének megőrzése érdekében a patkány, a krokodil és a kígyófogó mongúz feltűnése értelemszerűnek minősül, de ez a hely még koszos is volt ráadásul – az „előre kifizetett végtakarítás” kifejezés a jelek szerint azt takarja, hogy a takarítónő a végét járta, amikor felmosott. A bútorok alighanem a tél végi lavina által a hegyekből lesodort uszadékfából készültek, a félnapos autózás után fellelt – vélhetően még Garibaldi által, szálláscsináló őrmester korában kiselejtezett – puha ágyakért pedig bíróság előtt kellene felelni. Egy hasznos tulajdonsága azért volt a lakosztálynak: a tengerparttól öt utcányira épült, vagyis pár percre a strandtól, de már nem a turistáknak álcázott megveszekedett lemmingcsorda tőszomszédságában.


Második fejezet: Riccione – Ebben a fejezetben a szállás céljára kiszemelt város nevezetességeivel ismerkedünk, és felderítjük a vendéglátóhelyeket, parkolókat és élelmiszerboltokat is



Ha tengerre néző apartmant szeretnél, Riccionében légy óvatos, mert lehet, hogy oda néz, csak nem oda lát. A tengerparton ugyanis a város teljes szélességében strandok és az ezeket szegélyező éttermek találhatók, meg néhány szálloda, ami nagyon jó, kivéve azt az esetet, ha apartmanban szeretsz lakni, ahogy mi. Ezekhez a szállásokhoz általában adnak egy strandjegyet a kulccsal együtt, és megmondják, hogy a százharminc részre osztott partszakasz melyik szeletében kapsz a papírért cserébe nyugágyat meg napernyőt.


A mi strandunk történetesen a 123-as számú volt, valahol a város szélén, ami több ok miatt sem jelentett problémát. Egyrészt: nem olyan nagy város ez. Másrészt: ha nem ragaszkodsz a napernyőhöz, vagy van sajátod tavalyról, akkor arra a strandra mész, amelyikre akarsz, a tenger ugyanis különös módon nincs bekerítve, és senki nem kérdezi, hogy miért pont arra az egy négyzetméternyi homokra teríted a törölköződet. (Semmi bajom a Balatonnal, csak most úgy eszembe jutott…) És végül, de elsősorban: pont a mi strandunkkal szemben volt egy ingyenes parkoló, ami nagy szó, mivel ezen a helyen az éttermek előtti parkolók is fizetősek – nem kis mértékben -, a nem fizetős kis utcákban pedig egymást érik az autók. Ez az ingyenes parkoló ráadásul szinte teljesen üres, talán mert ide is ki van írva – olaszul persze -, hogy fizetős, de alatta ott van, hogy csak este kilenctől reggel négyig kérnek 2 eurót, automata közreműködésével. Ha pisztolyt tartanak a fejemhez, akkor sem tudom az okát, így van és kész. A kerítéssel védett földdarab egyébként a „Dark Dog” elnevezésű vendéglátóipari egységgel szemközt található. (Ha a nagy érdemű szerzőnk a bekezdés közepén arra célzott volna, hogy a Balaton be van kerítve, akkor enyhén szólva is túloz. A déli parton legalább 20 kilométernyi szabad strand van ingyenes parkolási lehetőséggel. Csak Siófokon 6-7 km hosszú, Zamárdiban is hasonló, Lellén 2 km, stb. – lásd Balatontipp. – Bocs! a szerk.)


A strand teljesen rendben van, homokos part, sós víz, dél és három óra közt kerülendő vízparton tartózkodás, ordító üdítőárus lánctalpas(!) kézikocsival. Bérelhetsz vízibiciklit is, 4 fő részére tíz euróba kerül 15 perc, ami pontosan arra elegendő, hogy megtaláld az egyensúlyodat a szerkezeten. A strandon töltött időnk jelentős részében a tengerben tartózkodtunk – pedig én megpróbáltam napozni, esküszöm, de egy perc húsz másodperc után már azon kaptam magam, hogy a lányomat ásom el a homokba. Ja, igen. Ha azt veszed észre, hogy váratlanul egy emberkereskedő kinézetű olasz a gyereked elé térdel és lefotózza, nem muszáj reflexből leütni, ő ugyanis egy fényképész, majd kapsz tőle egy kártyát, amin a műterem címe található – ha akarod, estefelé ott megveheted az előhívott képet, ha nem akarod, akkor meg nem.








Riccione fő nevezetességei két csoportba sorolhatók. Az egyik csoportot úgy hívják: Via Dante – ez a második utca a tengertől visszafelé, és gyakorlatilag éttermek, élelmiszerboltok, szórakozóhelyek és semmirevaló emlékvackok kusza halmazának tekinthető. Estefelé ezen a környéken esélyed sincs parkolni, úgyhogy vagy besétálsz a vasút túloldaláról az apartmanból, vagy leparkolsz a vasút túloldalán, és besétálsz.
A boltok és éttermek árai nyaralóhelyhez képest viszonylag elfogadhatók, egy dolgot nem találtunk: normális kenyeret, érdekes módon. És ha már élelmiszer: A Via Dante értelemszerűen ki sem látszik az éttermekből – nem könnyű választani. Javaslom, hogy olyan helyet keress, ahol az étlapon fotók is vannak – ezek a képek jellemzően megfelelnek a valóságnak. (Mi például rendeltünk egyszer egy nagy adagnak látszó tenger gyümölcsei spagettit, amiről kiderült: az elkészítéséhez alighanem komoly pusztítást kellett végezni a kagylóállományban.) A kiszolgálás kellemes, a pincér időnként magyarul is próbálkozik – kiröhögni tilos, a te olasz kiejtésed sem sokkal jobb. Ha megkedvelnek – vagyis: eleget rendeltél – az étkezés végén megkapod a ház ajándékát, általában valamilyen sütemény formájában. Még egy dolog, amit érdemes megjegyezni: ha egy étteremben kevesen vannak, az általában nem véletlen…



A város másik fő nevezetessége egy szórakoztató központ, amit rögtön a sztrádafelhajtó mellett találsz. Ez a hely három részből áll, az egyik az „Aquafán”, a másik az „OltreMare”, a harmadik pedig az „IMAX” nevet viseli. Az Aquafán egy csúszdapark. Itt nem voltunk, mondjuk, de információnak talán annyit, hogy ennek a helynek az egyik csúszdája az, amit a világűrben keringő műholdak először megpillantanak Riccionéből. Az OltreMare-ban viszont voltunk – az egy kitűnő hely. Olyasmi, mint egy földtörténeti kiállítással kombinált természetrajzi bemutató, megnézheted a Földközi-tenger élővilágát, egy műanyag, ámde morgó/hörgő dinoszauruszokkal súlyosbított kiállítást – amitől a gyerekeink konkrétan megijedtek, de azért ki nem hagyták volna -, és van egy delfinárium is, napi többszöri show-műsorral. (Nagyon jó, ha vannak gyerekeid, mert azt mondhatod, miattuk jöttél ide – de amikor életedben először úszik el előtted szoros alakzatban tizenhat gyönyörű delfin, Te is meghatódsz szerintem, akárcsak én.) A belépődíj egyébként 23 euró felnőtteknek, 18 euró 6 és 11 év közötti gyerekeknek, hat év alatt ingyenes. Szociális juttatásként a jegy mellé kapsz egy IMAX-belépőt is, amivel megnézhetsz egy 3D-s tengeres filmet. (Ha szerencséd van. Ha nincs, akkor valami dínós filmet vetítenek éppen, a rosszabbik fajtából.) Emellett 4 eurót fizetsz a parkolásért, és semmilyen módon nem tudod elkerülni a delfines cuccokkal telezsúfolt ajándékboltot. Viszont: ha éppen születésnapod van, ingyen mehetsz be (nem a boltba, hanem az egész létesítménybe).


Mindjárt megyünk tovább Riccionéből, csak még két apróság. Az egyik, hogy ha sűrű a napod, nem árt kinézni egy hosszan nyitva tartó élelmiszerboltot, a másnapi reggeli beszerzése érdekében. Egy egész jó biztosan van a Vialle Carpi 4. szám alatt, CONAD a neve. Vasárnap délután egyig van nyitva, egyébként meg orrvérzésig. A másik dolog, hogy az olasz konnektorok eltérnek a magyart konnektoroktól, így aztán érdemes esetleg előre beszerezni egy átalakítót – ha több elektromos holmit akarsz üzemeltetni egyszerre. Ha nem, akkor a hűtőt kell kihúzni, mivel az EU-szabványra épülő csatlakozóval működik, vagyis minden normális cucchoz jó. Az olasz konnektorokhoz ugyanis alapesetben csak a villás dugót tudod csatlakoztatni: a hajsütővas működik velük, de a hajszárító nem…



Harmadik fejezet: Firenze – Ebben a fejezetben átkelünk a hegyen, hogy aztán idegbajt kapjunk a firenzei közlekedéstől – de azért megcsodáljuk a várost



Először is leszögezném, hogy az alábbi néhány sor Firenzével kapcsolatban még pillanatképnek is csak nagy jóindulattal tekinthető. Sokkal több mindent láttunk, még több mindent nem – és sokkal-sokkal több mindent éreztünk. A belváros hangulata ugyanis magával ragadó: gyönyörű épületeket és utcákat láthatsz, amikről úgy gondolod: jó volna tudni, mik ezek – de ha nem tudod, akkor is tetszenek.


Firenze a Medici-családról és az Uffizi-képtárról nevezetes, így aztán ezekről nem is lesz szó a továbbiakban. A Mediciekkel nem sikerült találkoznunk, a képtárt meg nem mertük bevállalni két kisgyerekkel – majd legközelebb. Viszont: ha figyelmesen olvasol, tudsz majd parkolni – ami nem semmi Firenzében -, és összerakhatsz egy kellemes sétaútvonalat.


Riccione irányából Firenze kétféleképpen érhető el. Az egyik lehetőség az autópálya: elmész Bolognáig, aztán megcélozod Milánót, és tovább Firenzéig – ez 230 kilométer, 2 óra 45 perc és 12,9 euró pályadíj. Az egyedüli gond az lehet vele, hogy Bologna környékén az autópálya időnként erősen beáll, akár órák hosszára is – bár ez valamennyire sejthető, ha figyeled az útpálya feletti elektronikus táblákat, amelyek minden ilyesmit jó előre jeleznek, vagyis sokkal hasznosabbak, mint magyar társaik, amiken az információk nagyjából a „ne egyenek sok zsírosat!” szintig szoktak eljutni.


A másik lehetőség – mi ezt választottuk -, hogy a sztrádán csak Forli városáig mész el (3 euró), aztán lekanyarodsz a 67-es számú útra, és hajrá: ez 170 kilométer, amit azonban 3 óra 45 perc alatt sikerült teljesítenünk. Egyrészt, mert kifogtunk egy német kamionost, aki meg akarta spórolni az autópályadíjat, ezért ötven kocsit maga mögé felsorakoztatva száguldott, nem ritkán megközelítve a lélektaninak nevezhető 50 km/órás sebességet. Másrészt, mert ez az útszakasz csak az autós térképeken sík vidék – valójában átszeli egy meglehetősen nagyméretű hegyvonulat. Márpedig az olaszok nem sokat szórakoznak ám a szintkülönbséggel. Azt azért már belátták, hogy a közúti járművek döntő többsége alkalmatlan a függőleges irányú helyváltoztatásra, de azért túl sok engedményre nem hajlandók ezen a téren. Úgyhogy mire kettőt pislogsz – amit nem nagyon ajánlanék ezen a terepen -, már fent is vagy ezer méter magasan, két kanyarodással. Úgyhogy ha gyenge a gyomrod, ne erre menj Firenzébe – de ha gyenge a gyomrod, holnapután San Marino-ban is érhetnek meglepetések.


Firenze gyönyörű város, ám nem különösebben vendégszerető. Tudomásul veszik, hogy ott vannak a turisták, minden lehetséges módon elszedik a pénzedet is gond nélkül, de inkább szükséges rossznak tekintenek, mint kedves vendégnek.


Mi a déli oldalról érkeztünk a városba, a jelek szerint meglepetésszerűen, mivel ebből az irányból a világon semmi nem utal arra, hogy itt található a világ egyik legszebb belvárosa. Két helybeli írástudót is megkérdeztünk, hogyan juthatunk el a Dómhoz – mind a kettő nézett, mint nyúl az uborkára. Összességében: irány észak, és előbb-utóbb találsz egy „Centro” feliratú táblát, azt kell követni. A belváros körüli gyűrű ezer sávos, a formális logika alapvető szabályait semmibe vevő felfestésekkel ellátva. Itt hosszasan fogsz keveregni, lehet, hogy pár plusz kört is megteszel, mert tényleg elég bonyolult a hely. Nekünk például lányos zavaromban sikerült olyan szinten bemennünk a belvárosba – ami tilos -, hogy egészen a Dómig jutottunk, amitől még a térfigyelő kamerák is a fejükhöz kaptak. Annyi haszna mondjuk volt a dolognak, hogy tudtuk: kifelé menet, a belváros szélén biztosan van parkolóház – és úgy is lett, megtaláltuk a „Stazione” elnevezésű épületet, ami a város egyetlen normális parkolója, óránként 2 eurós tarifával. (Egyre vigyázz: kifelé menet a felszínre vezető emelkedő alján(!!!) várd meg, amíg az előtted haladó ügyfél elhagyja a sorompót, a kijárat előtt ugyanis ész nélkül rohangálnak a tisztelt gyalogosok, amitől előttem valakinek sikerült olyan szinten lefulladnia, hogy öt centin múlt a karambol, amikor hátragurult.)


Amikor kisétálsz a hasznos, ám igen ronda parkolóházból, rögtön szemközt látsz egy templomot hátulról: ez a Santa Maria Novella – erre kell menni. A templom nagyon szép, egy kolostor is van mellette, viszont máris szembesülsz az anyagias szemlélettel, mert külön levesznek mind a két helyen: templom 2,5 euro, kolostor 2,7 euro – 11 év alatti gyerek viszont nem fizet. (Ide kattintva külön ablakba behívhatod a “Centro” mozgatható, nagyítható térképét, hogy könyebben kövesd a szerző sétáját)


Az épület főbejáratával szemközt állva fordulj jobbra, szeld át a teret, és menj tovább a Via d’Carretani nevű utcán – ez a Dómhoz vezet egyenesen. Ennek megtekintése kötelező és díjtalan – ám ha az altemplom is érdekel, az 3 euró, ha a kupolát is megnéznéd, az 6 euró, és ha még a harangtoronyra is kíváncsi vagy, az is 6 euró. Mivel a Dómban nincs úszómedence, nem mehetsz be fürdőruhában; enyhébb esetekben – pánt nélküli ruha, például – kapsz egy vállkendőt. Figyelem: a Dóm 16.45-kor bezár.
A Dóm-téren, ha kell, találsz térképes Firenze-útikönyvet, a világ minden nyelvére lefordítva (talán egyedül szingaléz kiadás nincs, de még senki nem reklamált).


Tovább délre: a Dóm főbejáratától jobbra kezdődik a Via dei Calzainoli nevű utca, ami a Piazza della Signoriára vezet, egyenest az Uffizi-képtárhoz. (A képtárról annyit, hogy lehet az interneten előre jegyet foglalni, és akkor megúszod a sorbanállást. Ha pedig ezt elmulasztottad, a Via dei Calzainolin találsz egy jegyirodát, ahol gyakorlatilag nem kell sorbanállni, mivel valószínűleg a kutya sem tudja, hogy ott van…)


A Piazza della Signorián van egy másolat egyebek közt Michelangelo Dávid-szobráról, ha nem vállalod az Uffizit, ezt itt is lefotózhatod. (Viszont nem nyúlhatsz hozzá, ahogy a többi szoborhoz sem: minden ilyen kísérletet megakadályoz a semmiből előbukkanó civil ruhás kápó, aki még a gyerekek leszidásától sem riad vissza, ha veszélyben érzi a tér épségét.) A szobortól jobbra van az az utca, amely a képtárhoz vezet, ha pedig továbbmész az árkádok alatt, kiérsz az Arno-folyóhoz, a Ponte Vecchio nevű hídnál, amit azért nem kéne kihagyni, mivel igen szép, ellenben ékszerboltok vannak rajta, szinte kizárólag.



Firenze – a Ponte Vecchio


A hídon áthaladva tovább egyenesen, és egyszercsak ott találod magad a Pitti-palotánál – nem fogod eltéveszteni, jó nagy. (Az előtte elterülő hatalmas tér a gyerekeink kedvenc futkosóhelye lett – ami nem baj, csak a tér elég meredek és úttestben végződik, vadfogó háló pedig nincs kifeszítve a szélén.)









Dávid – másolatban




a Pitti-palota


Visszafelé ugyanez, és ha a Dómtól a másik irányba indulsz, bármelyik kis utcán eljutsz a Medici-palotához. Megnézed, balra fordulsz, és visszaértél a parkolóhoz. Közben persze találkozol egy csomó utcai árussal, illetve a világ összes divatmárkáját forgalmazó üzletekkel – de ha azt várod, hogy most felsorolom, melyik hol található, akkor sajnos rossz mesét olvasol, bocs, hogy eddig feltartottalak.


Most már este van, úgyhogy inkább menj a sztrádán – a táblák egész jól kivezetnek a városból. Ha nem ettél Firenzében, a sztrádán megteheted. Amennyiben elfogadsz egy javaslatot, azt ajánlom, hogy Bologna előtt állj meg, de csak olyan benzinkútnál, ahol az „Autogrill” tábla mellett egy „Ciao Ristorante” felirat is van. Ez egy Agip-kút egyébként, és kitűnő az étterme, ráadásul a sztráda fölé épült, úgyhogy van hangulat.


Érkezés Riccionébe éjfél körül, még vetünk egy pillantást az éjszakai tengerre, aztán alvás.



Negyedik fejezet: Rimini – Ebben a fejezetben a szomszéd városba látogatunk, de ámulatunkba egy kis nemtetszés is vegyül



„Néhány kitatarozott fal között két-három ember iddogált, és nini! az egyik valami illusztrált lapot olvas. És előttük elmosódottan, de világosan olvasható a római házak szokványos felirata, kőbe vésve, > óvakodj a kutyától<: >CAVE CANEM<
– Csodálja, mi? – mondta büszkén a kormányos. – Pontosan felépítettük ezt a régi várost. Öregebb, mint a dédapám, és még a kávéházat is arra a helyre építettük, ahová ezek a görögök odaírták, hogy CAVE…”
(Rejtő Jenő: A sárga garnizon)


A fenti idézet tökéletesen illik Rimini belvárosára. Olyan az egész, mintha a település gazdái nem tudtak volna mit kezdeni a rájuk maradt római romokkal és az azóta keletkezett patinás épületekkel: „itt van ez a sok kő, valahogy meg kéne mutatni a turistáknak, de hát végülis azért mégiscsak tengerparti üdülőhely vagyunk, vagy mi a fene.” Ennek következtében például sikeresen lebetonozták Tiberius császár hídját, hogy autóval is lehessen rajta közlekedni – ami nem volt szép dolog, valljuk be.


Mindegy, megnézzük azért. Rimini Riccione tőszomszédságában található, bár az odavezető út rögökkel van kikövezve. Riccione után ugyanis van egy lámpás kereszteződés és egy körforgalom, a San Marino-ba vezető út és a sztrádafelhajtó miatt. A lámpa még elmegy, de a jelek szerint a körforgalom – mint legkorszerűbb közlekedésszervező elv – még egy kicsit felkészületlenül érte a földlakókat, mert akkora dugók tudnak itt kialakulni, hogy egy pezsgőgyáros elájulna a boldogságtól. Az út mentén található az „Italia in miniatura” nevű park, amely – nevéhez illő módon – Olaszországot mutatja be kicsiben, fejenkét 8 euró leszurkolása ellenében. Ugyancsak az út mentén lelhetsz egy „Ingrada” elnevezésű bevásárlóközpontot, étel-ital rogyásig.


Riminibe érkezve most is a „Centro” táblákat kell követned, amíg csak el nem éred Augustus császár diadalívét – meg fogod ismerni, ha másról nem, arról, hogy itt kettéágazik az út. Fordulj jobbra, aztán a következő sarkon balra, és akkor találsz egy fizető parkolót a buszpályaudvar mellett. Automata van, az első óra 0,8 euró, minden további óra 1,3 euró, reggel fél nyolc és este nyolc között. (Rimini belvárosának mozgatható, nagyítható térképét ide kattintva hívhatod be külön ablakba)


Ha átgyalogolsz a buszpályaudvaron, aztán balra fordulsz, rövidesen eléred a Tempio Malatestiano templomot, ami szieszta idején zárva van, különben ingyen megtekinthető, csak öltözz fel normálisan. Ezután kiérsz a három mártírról elnevezett Piazza Tre Martiri térre, ahol egyebek mellett Julius Caesar kőből készült változata bámészkodik egy talapzaton, emlékeztetve a felkészült látogatót, hogy innen nem messze található a Rubicon-folyó, melyet fent nevezett császár átlépett egy alkalommal.


A téren egyébként több remek fagyizó található – az olasz fagylalt világszínvonalú. Egy brutális méretű adag 1 euróba kerül, ha műanyag tálkába kéred, 1,5-től 5 euróig terjed a skála – figyelem: az 5 eurós adag akkora, hogy másfél évig üzemi hőfokon tudna tartani egy jegesmedvét.


A szobor mellett elhaladva a Corso di Augusto nevű utcán sétálhatsz tovább – innen nyílik a Piazza Cavour, ami Rimini főterének tekinthető, legalábbis kulturális értelemben. Városháza, színház, halpiac – jól néz ki, tényleg. A színház bal oldala mellett elhaladva eljutsz a Malatesták várához, aminek elidőzhetsz az udvarán, beleshetsz a koncerttermébe, vagy megnézhetsz egy kőtárat 10 euróért, ha 6 és 11 év közötti vagy, akkor hatért, ha még nem múltál el hat, akkor meg ingyen. Itt is van egy fizetős parkoló egyébként, csak sokkal macerásabb megtalálni.









a színház




a Malatesták vára


A színház és a vár között félúton találtunk egy „La Mia Mama” fedőnevű éttermet, ahol tradicionális olasz ételeket ehetsz, Coca Colával, nyilván. Nálam alapelv, hogy nem eszem semmi olyasmit, aminek a nevét nem tudom kimondani a rohammentőben, de itt nem volt más választás: a szigorúan olasz nyelvű étlapon egy ismerős szótagot sem találtunk. Úgyhogy véletlenszerűen ráböktünk két sorra, és bíztunk benne, hogy nem a szakácsok nevét sikerült bejelölni – de nagyon finom tésztás meg zöldséges ételnek bizonyult mind a kettő, vagy legalábbis azt hozott a pincér.


Vissza a főtérre, Corso di Augusto-n balra, és az utca végén ott van Tiberius hídja, a már említett, meglehetősen méltatlan körülmények között. Ezt követően megkeressük az autót, és nem nézzük meg Rimini strandját, hanem ügetünk vissza Riccionébe, és tenger, tenger, tenger, tenger.










Rimini – Piazza Cavour




Rimini – Tiberius hídja, a betonnal



Ötödik fejezet: San Marino – Ebben a fejezetben egy másik szomszédos városba látogatunk, és ámulatunkba nem vegyül nemtetszés. Ráadásul kiderül, hogy ez már egy másik ország



San Marino önálló köztársaság Olaszország kellős közepén, 28 ezer lakossal. Olaszul beszélnek, euróval fizetnek, vámúnióban élnek az olaszokkal – vagyis úgy néz ki, mint a macska, úgy csinál, mint egy macska, de azért mégsem macska, hanem önálló köztársaság, amit még Napóleon is békén hagyott annak idején. (Aminek rájöttem az okára különben, ugyanis a Riccionétől számított 35 kilométeres távolságot nagyjából egy óra alatt lehet teljesíteni, és az a rengeteg lámpás kereszteződés valószínűleg Napóleont is visszariasztotta… Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogsz magyar származású eladóval találkozni az üzletek valamelyikében – mindig is leleményesebbek voltunk, mint a francia császári hadsereg.)


A köztársaság bejáratát egy sztrádakapu kinézetű vasszerkezet jelzi, semmi más, mivel a kilenc településből nyolc ugyanolyan, mint bármelyik olasz kisváros. Na de a főváros: az másmilyen…


San Marino alapítása egy heveny keresztényüldöztetésben szenvedő dalmát kőfaragó nevéhez köthető: ő volt az, aki bevette magát a hegyek közé, remeteség céljából. A környékbeliek tartották el, amíg megérkeztek a rokonok, és kifaragták a sziklákból a mesterséges emberi környezet egyik csúcsteljesítményét. (Azért ezek a dalmát kőfaragók tudnak valamit – ha van élő leszármazottjuk, a Mátrát is rendbetehetnék esetleg.)


A fővárosba rendkívül kanyargós úton jutsz el, ami nem meglepő, mivel 700 méteres szintkülönbséget kell legyőzni, meglehetősen rövid távon. Összesen tizenegy darab parkolóházuk van, a látnivalókhoz a kilences számú visz a legközelebb, azt kell keresni, mindjárt a vár tövében, jobbra. A bejárat meredek, úgyhogy légy óvatos. Ha bejutottál, kilenc emelet valamelyikén tudsz megállni, menj lefelé nyugodtan, a lift majd visszahoz, és különféle földalatti folyósok és további liftek segítségével egészen a várkapuig juthatsz. Közben találsz a fali tárolókban egy „Info” című, több nyelven létező kiadványt – egy ilyet markolj fel, még várostérkép is van benne. (De vehetsz bárhol az utcán komplett útikönyvet is, bármilyen nyelven – abban is ugyanaz van.) A parkolóból kifelé menet a legfelső szinten fizethetsz, embernél vagy gépnél. Első óra 1,3 euró, második óra 2,6, harmadik 3,3, negyediktől hatodikig 4, hetediktől egész napra 8. Az egy kanyarral lejjebb épült, 11-es számú, „Borgo Maggiore” nevű parkolóház ennél kicsit olcsóbb, viszont onnan csak a „Funivia” nevű libegővel tudsz felmenni a várba, amit inkább csak erős idegzetűeknek ajánlanék. (A libegő folyamatosan közlekedik, 12 év alatti gyerekeknek ingyenes, a jegy egyébként 2,8 euró, ha elég életunt vagy, vehetsz retúrt is, 4,5 euróért.)


Mondjuk, hogy a fenti leírás ellenére feljutottál a főbejárathoz, ami a „San Francesco” kapu. Szerintem itt balra fordulj, és máris megkezdheted az ismerkedést San Marino-val: nagy élmény lesz. Ha ezt az utat választod, a várostérkép, a táblák és némi előzetes olvasgatás segítségével bejárhatod a várost, ami gyakorlatilag csoda csoda hátán, úgyhogy nem részletezném. Ami viszont fontos lehet: templomok megtekintése díjtalan, viszont fel kell öltözni, ráadásul a Bazilikában külön ember figyel rá, hogy csendben maradj és ne fényképezz. A múzeumok belépti díja általában 3 euró.


Ha a Bazilikától továbbmész a főváros legfőbb nevezetességeinek számító kaputornyok felé, balra találsz egy lépcsőt, ami egy kis kertbe visz. Innen gyönyörű a kilátás a Bazilikára, a hegyekre és a tengerre, emellett errefelé vezet az út egy kellemes étterembe (kellemes = jó környék, jó levegő, jó étel, jó árak). Ezt érdemes megjegyezni, mert körülbelül itt éhezel meg a túra során.



San Marino – látkép


És akkor a kaputornyok. Három van, mindegyik látogatható, de kettő fizetős (a harmadik nem, az viszont egy erős séta az erdőben). A fizetős tornyoknál két lehetőség közül választhatsz. Az egyik a „sárga jegy”, amivel a két torony egyikét nézheted meg 3 euróért, a másik a „piros jegy”, amivel mind a kettőt plusz a múzeumot, 4,5 euróért. Kisgyerek nem fizet, de a beengedő néni lelkületének függvényében előfordulhat, hogy át kell emelni a látogatószámláló kapu fölött. A tornyok – nevükből is adódóan – magasak, és első látásra nehéz bennük megközelíteni a felső szinteket, amelyek oldalán idegesítően keskeny teraszokra léphetsz ki – a látvány azonban kétségtelenül kárpótol a feljutással kapcsolatos nehézségekért. (Az Első Torony egyik emeletét például egy függőlegeshez közelítő vaslétra köti össze a következővel – ne aggódj: a két gyerekünk összesen nincs tíz éves, de úgy megmászták, mint a mókus.)



San Marino – az Első Torony


San Marino tárgyiasult nevezetességei közé tartoznak a köztársaság bélyegei, amiket a gyűjtők szeretnek, a likőrök, amiket a hölgyek szeretnek, továbbá a csokoládék, amiket pedig én szeretek. (Vettünk egy félkilós táblát valahol: én még csokiba ekkorát nem haraptam életemben…)


Papírforma szerint végeztünk is nagyjából, de figyelmeztetlek: itt sokat fogsz egerészni, mert igen hangulatos a hely, ráadásul a látnivalók töredékéről sem volt szó az előbbiekben – ez nem is szerepel jelen írás céljai között. Azért még egy apró tanács a visszaútra: San Marino-t elhagyva érezni fogod, hogy a hőmérséklet elég gyorsan emelkedik a tenger felé menet – kicsit álmosító, úgyhogy jobb az óvatosság.


 


Hatodik fejezet: Ravenna – Ebben a fejezetben már csak ámuldozunk, nemtetszésről szó sem esik


Illetve egy kicsit azért igen, mivel egész úton motoszkált bennem egy gondolat, ami Ravennában már meggyőződéssé vált. Eszerint: ha valamilyen okból egy hétre megtennének a NASA műveleti igazgatójává, az útikönyvek szerzőinek hetven százalékát nem haboznék azonnali hatállyal kilőni a Marsra – és a maradék harminc százalékban is lenne olyan, aki csak szociális alapon úszná meg, méltányosságból. Úgyhogy maradjunk annyiban: leírom a mi útvonalunkat – ami működőképesnek bizonyult –, Te pedig dönthetsz emellett, vagy választhatod az útikönyvet, ami pontosan fordított sorrendben tárgyalja a város nevezetességeit, és szerintem a legszebb résztől indul a kevésbé látványos felé, úgyhogy a végén esetleg unatkozni fogsz.


Tehát. Indulás reggel, ezúttal nem a sztrádán, hanem a Rimini felé tartó országúton, ami később nem bizonyul rossz döntésnek, leszámítva azt a bizonyos kereszteződést San Marino felé (lámpa, körforgalom, földlakók, satöbbi). A távolság nagyjából hatvan kilométer, a táblák vezetnek, és egy szakaszon még autóút is van, ami meggyorsítja a közlekedést. (Nem mellesleg: az autóutat és az autópályát Olaszországban nem könnyű megkülönböztetni, mert ugyanolyan tábla jelöli mindkettőt – viszont az autóúton a maximális sebesség 110 km/h, nem pedig 130. Ráadásul a sebességkorlátozó táblák zöld színűek és négyszögletesek, ami Magyarországon a „jótanácsok” kategóriát jelenti – itt viszont nem. Ha például a sztrádán látsz egy nyolcvanas táblát, az nem azért van, mert sok ilyen maradt a raktárban és ki kellett tenni – hanem azért, mert ha nem lassítasz, legalább nyolcvan métert zuhanhatsz egy viaduktról.)


A városba dél felől érkezel, annyi körforgalmú kereszteződésen át, hogy az autó egy idő után csak jobbra tud menni. Kövesd a „Centro” feliratú táblákat, amikor pedig parkolóra utaló jelzést találsz, a „Stazione” nevű a cél. Ha minden jól megy, némi kanyargás után bal kéz felé látsz egy „Billa” elnevezésű, élelmiszer-jellegű vegyesüzletet – ez jelzi félhivatalosan a történelmi belváros szélét. Ha itt jobbra fordulsz, találsz egy felszíni parkolót, ami fizetős: 2 euróért négy órát tölthetsz el benne. (Ravenna belvárosának térképét ide kattintva hívhatod be külön ablakba)


A továbbiak bejárhatók gyalog, viszonylag kényelmesen, mivel a belváros kifejezetten emberi léptékű – bár azért kell menni. (Megjegyzem, hogy a továbbiakra teljes mértékben érvényes jelen írás „Firenze” című fejezetének első bekezdése.) Ha elfáradtál, néhány műemléki épület előtt találsz bicikliket, turisták számára kihelyezve. Két szabály:


1. ha elviszed az ingyen bringát, a végén ugyanoda kell visszatenned,


2. csak sárga biciklit vigyél, mert az a turistáké, és az olaszok elég kényesek a magántulajdont érintő kérdéseket illetően.


Most a „Via di Roma” nevű út alsó végén vagy, a Szépművészeti Akadémia épülete előtt. Mellette áll a „Kikötői Szűz Mária” templom, itt kezdjük az ismerkedést Ravennával. Nézd meg, szép és monumentális – de még nem láttál semmit, hidd el.



a „Kikötői Szűz Mária” templom


Irány felfelé a „Via di Roma”-n, és hamarosan elérsz Szent Apollinárisz bazilikájához. Innentől fizetős az ügy: 8,5 euróért kapsz egy jegyet, amivel a város öt legfőbb nevezetességét nézheted meg – ne háborogj, legalább négybe be fogsz menni. A bejáratnál lyukasztanak, tehát kétszer nem tudsz beosonni sehová, viszont a jegy egy hétig érvényes, ha több napra jöttél, nem kell mindent egyszerre megnézni. A Bazilikánál a torony mellett jobbra van a kassza – katona, 11 év alatti gyerek és újságíró ingyen látogat, de nekik is kell ingyenes jegyet kérni, mivel az adminisztráció legyőzhetetlen kényszere időnként felülírja az életszerűséget, még az olaszoknál is.










A bazilika a kertből




A bazilika belseje


Ha olvasod valahol, hogy Ravenna a mozaikok városa, nyilván bólogatsz és tudomásul veszed. Hát most majd meglátod, mit jelent ez a gyakorlatban – és ez a bazilika még mindig csak a bemelegítés. (Jellemző momentum, hogy itt még a gyerekek szája is tátva marad – pedig ők kiskorukban még nem kedvelik annyira a muzeális holmit.) Ha megnézted az épületet, és eleget csodálkoztál – van miért, tényleg -, benézhetsz a templom mögötti mozaikkészítő műhelybe, ahol a kész – persze kortárs! – mozaikok mellett alapanyagok is vásárolhatók; ha akarod, lemásolhatod velük az egész templomot, de nem lesz olcsó… Nyilván veszel majd valami mozaikos cuccot, és nyilván azt tervezed, hogy végignézel előbb minden útbaeső szuvenírboltot – tegyél így, de a végén alighanem ide fogsz visszatérni a kocsidhoz menet.


Tovább északra, aztán két sarokkal odébb balra, a „Via Mariani”-n. Balra egy hosszadalmas középület (városháza talán), jobbra egy Dante nevét viselő színház – a középület után, a Piazza Garibaldinál balra, és egy kis utca végén megtalálod Dante síremlékét (a jobboldali képen). Nem méltatnám, szakrális és irodalmi vonatkozásai egyaránt jelentősek. Az épületet övező kert megkerülése után egy térre érsz, itt áll a Szent Ferenc-bazilika, amit mi épp zárva találtunk, de kívülről is szép.


A templomnak hátat fordítva hagyd el a teret, és menj be – kicsit jobbra tartva – a szemközti utcába. Itt sárga táblák jelzik az utat Ravenna Dómjához: egy parkon keresztül a templomkert hátsó bejáratát éred el. A dóm maga nem fogott meg különösebben – ráadásul zárva is volt – és az érseki palota szintén itt található múzeumába sem mentünk be, bár a jegyünk ide is érvényes volt, csak a gyerekeknél nem ez a fő szempont… A kertben álló ortodox keresztelőkápolna megtekintése viszont erősen ajánlott: sokkal kisebb, mint az iménti bazilika, mégis sokkal lenyűgözőbb. (Fiatalabb évjáratú látogatók pedig jót rohangálhatnak az épületek közti parkban.)


Mindezek után fordíts hátat a Dómnak, és a tér túloldalán menj be a jobb kéz felé eső utcába, ami a „Via Garatoni” nevet viseli. A következő sarkon balra („Via M. D’Azeglio”) el a „Piazza Kennedy” mellett, a negyedik sarkon jobbra („Via Barbiani”), aztán előre, amíg lehet, és máris a Régészeti Nemzeti Múzeumnál állsz. Át az udvaron, be a múzeumba – ha maga a kiállítás nem érdekel, akkor is, mert erre vezet az út a San Vitalis bazilikába – és ha csak két dolgot nézhetnék meg Ravennában, ez lenne az egyik. (A másik is itt van, kint az udvaron, mindjárt mondom.) Ez a templom fantasztikus, bárki bárhol ír róla lelkendezve: igaza van. Fotózhatsz, viszont nem használhatsz állványt – ha remeg a kezed a kupolát borító mozaikok fényképezésekor, minden négyzetcentiméterről találsz képeslapot a shopban – ezeket olyanok készítették, akik használhattak állványt…


A főoltártól balra ki tudsz menni az udvarra, aminek a sarkában áll egy feltűnően jelentéktelennek látszó épület – na, ez a másik dolog, amit ki nem hagynék Ravennában: Galla Placida mauzóleuma. A jegyed ide is érvényes, itt is fotózhatsz – viszont: nem használhatsz vakut, ami szinte egyenlő a tiltással, mivel az épületben majdnem teljes a sötétség. Ha ezt megszokta a szemed, olyan mozaikokat látsz, amikről azt hittem, csak Konstatinápolyban vannak – ha a fényképezőgépeden lehet hosszú záridőt állítani, meg is örökítheted őket. Ha nem: vissza a shopba…









A Galla Placida mauzóleuma – kívülről



… és belülről


A kerten áthaladva, a bazilika mellett jutsz vissza a városba. Itt mindjárt találsz egy éttermet, ahol a múzeumi belépődre adnak tíz százalék kedvezményt, éppen ezért tömve van. De ha elindulsz a szemközti utcán („Via Argentario”) és a következő sarkon balra fordulsz („Via Cavour”) több étkezési lehetőséget is találsz: mi például bementünk egy kis udvarba, ott is egy kis étterembe, ahol mindenféle „utcán ehető” ételeket árulnak, a pizzától a hamburgeren át a pizzáig és a hamburgerig…


Az utca végén jobbra („Via IV Novembre”), és máris ott állsz a Piazza dei Poppolo nevű téren, ami sokkal kevésbé lenyűgöző, mint azonos nevű római társa, de azért mégiscsak tér. Balra, aztán egyenesen a „Via Diaz” utcán, ahol a táblákat követve („Via Ariani”) meglelsz egy ariánus keresztelőkápolnát – szép búcsúajándék Ravenna városától.


Vissza a „Via Diaz”-ra, a következő sarkon jobbra – és ez már a „Via di Roma”, ami egyenesen visszavezet az autódhoz, érintve a Szent Apollinárisz bazilikát, a fentebb méltatott ajándékbolttal.


A parkolóban engedélyezett négy órát túl fogod lépni, reméljük, a kocsidat és a pénztárcádat emiatt nem éri atrocitás – nekünk nem reklamált a kutya se. Ahogy mi sem reklamáltunk azért, mert meg kellett néznünk Ravennát. Fantasztikus volt.




Hetedik fejezet: Pihenőnap – Ebből a fejezetből megtudhatjuk, mit csináltak hőseink, hogy kipihenjék a többnapos városlátogatások fáradalmait, és egyúttal felkészüljenek a szomorú, de elkerülhetetlen búcsúra a másnapi hazautazás miatt


Fürödtünk.



Nyolcadik fejezet: Velence – Ez a fejezet az utazó cirkusz hazafelé vezető útját meséli el röviden, és egy velencei kitérőről is megemlékezik, hosszasabban



Velencében már jártunk két éve, egy elég intenzív észak-olaszországi kaland keretében (az is egy jó történet, csak még nincs kidolgozva), úgyhogy most csak „beugrottunk” hazafelé menet, mintegy öt óra hosszára.


Ha Riccione felől érkezel (az útvonal ugyanaz, mint odafelé, csak a másik irányba) és kifizetted Velencénél a pályadíjat, akkor a „Venezia – Centro” feliratú táblákat kövesd. Nem szabad beugrani a „Venezia – Porto” tábláknak, mert azok a tengeri kikötőhöz vezetnek – igaz, hogy a tengerjáró hajók látványa is felemelő, csak most nem ezért jöttél. (Az olasz autópályák jelzőtáblái egyébként legtöbbször sokszereplős indiánregényeket megszégyenítő módon teleírt felületek, de ne állj neki kibetűzni, mert esetleg nekimész valamelyiknek. Az autós térkép egy fokkal jobban áttekinthető, de azt se vezetés közben nézegesd.)


Velence alapvetően sziget – ezt a problémát az élelmes olaszok egy hihetetlen hosszúságú híddal orvosolták; ha szédülsz, kapaszkodj. A hídon átérve jobb kéz felé találsz egy sokemeletes parkolóházat: befelé azonnal, mert felszíni parkolót nem találsz, ha belezöldülsz, akkor sem, viszont ha sokáig mész körbe, megint a hídon találod magad, csak a kifelé vezető irányban, aztán kezdheted előröl az egészet.



Velence – a térképet itt is mozgathatod, nagyíthatod, vagy ide kattintva külön ablakban önállóan behívhatod


A parkolóház sorompójánál automatán keresztül kapsz egy mágneskártyát, továbbá beszél hozzád egy élő ember: először megkérdezi, értesz-e valami emberi nyelven (ez olasz, német vagy angol lehet szerintük), aztán megmondja, hol találsz szabad helyet. Ez a parkolás 24 euróba kerül, akár öt percet leszel Velencében, akár egy egész napot. A kedved elrontásához a fenti összeg mellett az is hozzájárul, hogy amikor – nyilván – felkeresed a mosdót, további egy eurót kérnek fejenként. Hm… Kifelé menet a parkoló földszintjén a mágneskártya bemutatásával fizetsz, lehet kasszánál és automatánál is.


A parkolóházból kilépve szemközt lesz a „vaporetto” nevezetű vízibusz megállója – abban az irányban van az a Velence is, amit keresel. A vaporetto menetdíja 4 éves kor felett 6,5 euro. Szerintem gyalog menj befelé a Szent Márk térre, fáradj el jól, és gyere busszal visszafelé – a helyet, ahol most állsz, „Piazza di Roma”-nak hívják, olyan buszra szállj, aminek ez a végállomása, különben elvisznek a tengeri kikötőbe, és ha eddig rám hallgattál, nem ott parkol a kocsid. (Egyébként gondola és motorcsónak szintén igénybe vehető a közlekedéshez, de azt nem próbáltuk, fogalmam sincs az árakról.)


Gyalogszerrel a „Rialto” és a „San Marco” táblák vezetnek végig a városon – sétálj és ámuldozz. Azt hiszem, Velencében a második vagy annál többedik alkalom igazán élvezetes: addigra már lefotóztál mindent, amit kellett, és nyugodtan csodálhatod a várost, amit itt-ott kicsit kopottabb annál, mint amit az árak feltételeznek, de hogy csodálatos, a ténykérdés.


A templomok és látogatható középületek felkeresése általában díjtalan, kivéve a múzeumokat és a Szent Márk tér épületeinek többségét. Gyümölcsöt venni, enni-inni, fagylaltozni az utcai árustól a Mc-Donalds-on át a flancos éttermekig bárhol lehet – ez szabadon választott. Az utcákon ottjártunkkor fekete bőrű fiatalok népes hada árulta az idei nyár velencei slágertermékét, valódi Dolce&Gabbana táskák formájában – hogy valódiak voltak, az biztos: az egyik árus megesküdött az anyja életére –, de különféle álarcokban és emléktárgyakban sem szenvedtünk hiányt. Az azért érdekes volt, hogy a standok egyikre kiírták: „fényképezni tilos” – nyilván azért, mert ha véletlenül lefotózod a tucatálarcokat, Velence városát azon nyomban elnyeli a tenger.


A Szent Márk tér az útikönyvekben felsoroltakon kívül a galambokról nevezetes – ez elég falánk népség, mondjuk téged nem esznek meg, de a szendvicsedre azért vigyázz.



Velence – San Marco


Bár hozzátenném, hogy jóval kevesebb volt a galamb, mint két éve, madárkaját pedig ezúttal senki nem árult. Lehet, hogy az önkéntes madárvédő golyókapkodók intéztek valamit, aminek hatására minden normális galamb elhúzott valami gazdagabb vidékre.


A tér tenger felőli oldalán, majdnem szemben a Sóhajok Hídjával megtalálod a vaporetto állomását, itt vehetsz jegyet – ami egy mágneskártya -, és fel is tudsz szállni a kétféle busz valamelyikére. Az egyik nagyjából húsz perc alatt visz ki a parkolóhoz, a másiknak pedig majdnem egy óra kell ugyanerre. Hogy a két változatot mi különbözteti meg, nem sikerült kiderítenem, csak amikor már felszálltunk az utóbbira – ez ugyanis megállt minden rókalyuknál, és olyan hangja volt, mintha innen egyenesen a roncstelepre készülne.


Vissza a parkolóba, vissza a sztrádára, irány Udine, Tarvisio, Graz, Fürstenfeld, satöbbi – Velencétől ez nagyjából kilenc óra volt mindenestül, ajtótól ajtóig pedig centire pontosan 2600 kilométer (mármint az egész nyaralás), nem számítva a gyalog és úszva megtett távolságokat.


Egyszóval: volt mit kipihenni…
Török Péter


A szerző korábbi írása


Török Péter: Egy hét, két gyerek, három túra, négy kerék – Görögország – 2007 &






Válaszok olvasói kérdésekre


Tisztelt Péter! Még soha nem voltunk Olaszországban kérlek írj nekem erről az útról az anyagi oldalról is, ha lehetséges, kb. mi mennyibe került, útiköltség (benzin, autópálya) szállás stb.! Az étkezések helyben megoldhatók (ár?)!
Jövőre megcéloznánk Riminit és nagyjából ugyanezeket a városokat néztük ki mi is, és ahogy olvastam nálatok is két kislány van mint ahogy nállunk is, ők hogyan bírták a gyűrődést? Válaszodat előre is köszönöm!
Tisztelettel: Köteles Csaba (2008. október 11. 14:21)


Szia! Nálunk egy fiú (4 éves) és egy lány (7 éves) az összeállítás, ők jól bírták a kiképzést, de mondjuk négy napos koruk óta az autóban „laknak”.
Az autópályadíjak benne vannak az útleírásban, a benzin nagyjából mint Magyarországon. Autópályán kicsit drágább, de ahol lehet, mégis inkább a sztrádát válasszátok, mert az olasz főutakon elkeveredtek, mint majom a házicérnában. Riminiből Firenzébe van egy jó kis hegyi út, de arra csak akkor menjetek, ha nincs a családban gyenge gyomrú versenyző, mert elég kemény szerpentineket kell megúszni – megállás nélkül, mivel a mögötted jövők idegesek lesznek, ha cammogsz.
Az étkezések megoldhatók, a hideg élelmiszer az írásban említett diszkontokban teljesen normális áron beszerezhető. Apartmanban főzni nem nagyon érdemes, a konyhai tűzhelyek elég gyengék, fél nap is rámenne. A vendéglők árai a normálistól a csillagos égig tartó skálán mozognak, de mindenhol ki van téve az étlap, árakkal együtt – ha nagyon olcsó a hely, viszont mindig üres, akkor azért érdemes gyanakodni. Összességében ugyanaz a helyzet, mint nagyjából minden európai országban: ha odaértél és kifizetted a szállást, nem nagyon lehet észrevenni, hogy nem Magyarországon vagy (mármint az árakat tekintve, nem a minőséget…)
Ne ragaszkodjatok a közvetlenül tengerparti szálláshoz, mivel a vizet úgysem fogjátok látni az ablakból (eltakarják a szállodák), viszont a partközeli utcákban éjszaka akkora a hangzavar, mintha Fásy Ádám engedte volna teljes hangerőre Bunyós Pistit a nagykátai Fekete Szemekkel súlyosbítva.
A „300-800 méterre a tengertől” rovatban szereplő apartmanok teljesen jók, egy rövid séta, és ott vagytok a parton, éjjel meg azért el lehet lenni tenger nélkül is, főleg, ha két gyerekkel akartok városokat nézni másnap… Ha van még kérdés, írj nyugodtan.
Török Péter (2008. október 13. 08:21)


A szerző írásai Az Útikalauzban

Török Péter: Egy hét, két gyerek, három túra, négy kerék – Görögország – 2007

Török Péter: Közép-olasz, haladóknak – Riccione, Rimini, San Marino, Firenze, Ravenna, Velence – Olaszország – 2008



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

1 Comment on "Török Péter: Közép-olasz, haladóknak – Riccione, Rimini, San Marino, Firenze, Ravenna, Velence – Olaszország – 2008"

  1. Varga Ágnes mónika | 2017.01.24. at 12:32 |

    Kedves Péter!És Mindenki, aki-esetleg- olvassa. Nagyon tetszett a beszámolód, a humorod, érdekelne, hogy az elmult években merre jártál, mert 2008 már rég volt.
    Én 20 éve viszek iskolás csoportokat olaszországba, de ilyen ízes , jó leírásokat csak dicsérni tudok!ééés Ravennába csak jövőre jutok el, mindent lejegyeztem, köszi
    Varga Ágnes

Comments are closed.

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár