Tóth sz. Zsuzsanna: Montenegrói csillagtúra dubrovniki kitérővel – 2009

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.



Tóth sz. Zsuzsanna: Kotori csillagtúra dubrovniki kitérővel – Montenegró, Horvátország – 2009



Kerek történetté kapcsolódó impressziók Montenegró több ismert és kevésbé ismert helyéről, nagyon szép képekkel illusztrálva


Augusztus 15-én, szombat este, közel félévnyi tervezgetés után útra kelt a csapat, hogy meghódítsa Montenegrót. Szolnokról indultunk, és Kotor volt a célállomás, rövid dubrovniki és herceg novi kitérővel.


 



Montenegrói Boszniai Szerbiai Albániai útibeszámolók helyszínei nagyobb térképen való megjelenítése



Kicsit tartván a szerb út- és rendőri viszonyoktól, már jó előre megterveztük, hogy Horvátországon keresztül közelítjük meg úticélunkat, így tudtuk turnénkba belecsempészni a régóta látni vágyott Dubrovnikot.
A sok-sok megállóval tarkított utunk során – hét ember már bizony tömegnek számít, különböző igényekkel -, több mint jól tudtunk haladni, kb. 20 órai starttal, kb. fél 7-kor parkoltunk a dubrovniki óvároshoz legközelebb eső fedett parkolóban (minden megkezdett óra 6 KN).
Utunk során nem volt semmilyen szokatlan, vagy negatív élmény: néhol 100 km/órás sebességkorlátozó-táblák, a szokásos horvát fizetőkapuk (36+181 KN), illetve a szokatlan “országban az ország – határátkelővel” – gondolok itt a horvát-bosnyák határokra, és a rövid bosnyák riviérára. Ezek után, kissé nyúzottan, de annál elszántabban vetettük bele magunkat a csodaszép dubrovniki látnivalókba.
Várfalon belüli óváros, valószínűtlenül magas lépcsősorokkal a lakásokhoz – nem irigylem az ott lakókat :)-, Horvátországhoz “szokott szemünknek” ismerős motívumokkal: gyönyörű spaletták a sok száz éves kőházakon, szűk sikátorok, melyek tereken futnak össze, hívogató kávézók, ahol nem mindig kíváncsiak ugyan a vendégre…, de ahol igen, ott kedves kiszolgálással.


 




Körbesétáltunk az óvároson, kávéztunk egy jót egy félreeső kis utcában, készítettünk egy-két szép fotót, és indultunk is tovább Montenegró irányába.
A horvát-montenegrói határon viszonylag hosszú volt a sor, és már az átlépés előtt beszedték a 10 eurós “ökológiai adót” …


Ennek kapcsán nem tudom megállni, hogy leírjam, milyen állapotok fogadtak bennünket néhol. Lentebb olvashattok/olvashatnak majd egy alagútról, ami önmagában halálos veszély minden belépő számára, ill. egy barlangfürdőzésről, ami szintén az. Ezen kívül a helyiek öregebbnél öregebb autókkal róják a kilométereket, amik csak úgy okádják magukból a szén-dioxidot; környezettudatosság, mint olyan, ebben a csodaszép országban sajnos (még) nem létezik: szemetelnek, bár kukát se nagyon látni; sehol egy szelektív gyűjtő, sok helyen terjeng a bűz, rengeteg a kóbor kutya, és úgy egyáltalán lesújtó az összkép.
Szörnyű látni (igaz nemcsak itt, hanem bárhol a világban), emberek mennyire nem igénylik a szépet, a tisztát; pedig olyan természeti csodákkal rendelkeznek, hogy ha a maguk kedvéért nem is, legalább az emlékek iránti tiszteletből viselkedhetnének kulturáltabban ilyen téren.


Na, de vissza a határra. Mivel utánajártunk, tudtuk, hogy itt meglehetősen szigorúan veszik az autó kötelező biztosításának meglétét igazoló nemzetközi igazolványt (“zöld kártya”): az egyik autónál elkérték, a másiknál nem; azért jó, ha nálunk van.
Innen is simán haladhattunk tovább a normál, kétsávos úton Herceg Novi irányába.
Hamar megérkeztünk, vasárnap lévén parkolási díjat sem kellett fizetni, így gyorsan beszaladtunk itt is az óvárosba, csak, hogy elmondhassuk: itt is jártunk. Hiszen itteni városnézésünk már elképesztően kurtára sikeredett. Mindenki fáradt volt, és borzasztó meleg volt, délhez közeledve. Így, itt annyira futotta erőnkből, hogy a főtéren végigsétáljunk, ott igyunk egy kávét (és nagyon finom limonádét!), majd onnan föl a várba, ahová 1 euró volt a belépő. Gyönyörű volt a panoráma, és egy kicsit a szél is jobban fújt ott fent 🙂


 


Hercegnovi - kilátás a várból


Herceg Novi – kilátás a várból



Ezek után ismét autó, és már meg sem álltunk Kotorig. Ez a szakasz már idegesítően kimerítő volt, mert nem komppal utaztunk, hanem végig a parton, a tenger mellett, szinte mindenhol 40-es, 50-es táblákkal, erős forgalomban.
Ekkor már nagyon vártuk az érkezést. Azt reméltük, kicsit tudunk majd pihenni a nagy utazás után. Szállásadónk – egy magyar férfi – kifogástalanul pontos leírása alapján egyből megtaláltuk az apartmant, ami a várakozásokat messze alulmúlta.
A honlapon hirdetett “a háztól minden csak 5 percre található” figyelemfelkeltés után meglehetősen nagy csalódás volt, hogy csak a városba bejutni kocsival (!) több volt, mint 5 perc, gyalog pedig kivitelezhetetlen, hiszen egy olyan, közel másfél kilométeres alagúton kellett átjutni, ami még autóval is életveszélyes volt a tüdőre nézve (képet nem készítettünk, éppen emiatt).
Az apartmanban elképzelhetetlenül meleg volt: mi a legfelső szinten kaptunk szállást, közvetlenül a fekete bitumen tető alatt – milyen praktikus… Szállásadónk előre tájékoztatott, hogy klímát csak térítés ellenében tud rendelkezésre bocsátani; sebaj, gondoltuk, most már bármi, csak legyen picit elviselhetőbb a rekkenő hőség. Igen ám, de a kétszobás lakás nagyobbik szobájába volt a szerkezet felszerelve, ahonnan az életben nem jutott volna át hozzánk a hűvös levegő. Így maradt a hőség, és a szó szerint “vízben” történő alvás… (A kétszobás sem volt teljesen helytálló, hiszen az egyik szobában volt a közös fürdőszoba, tehát lakótársainkon “átjárva” tudtunk csak oda bejutni.)
Helyzetünket tovább bonyolította, hogy a szobánkban nem lehetett bezárni az ablakot, így minden reggel az eggyel alattunk lakó barátainknál tároltuk el a nagyobb értékeinket.
A házhoz “tartozott” még egy rühes kutya, aki az esti szellőztetés közben (hogy éjszakára legalább egy kicsivel tűrhetőbb legyen a hőmérséklet) ki-be járkálhatott az apartmanban.
Egyébként nagy állatbarát a társaságunk, de ez már nekünk is sok volt.
A sort hosszan tudnám még folytatni, de ez a honlap nem (csak) erről szól, és különben is, eszméletlen dühbe gurulok, akárhányszor csak eszembe jut.
Utolsó gondolat: az ár, “természetesen” ennél a színvonalnál jóval magasabb volt – magyarul nem volt gyanúsan olcsó, amiből sejthettük volna ezeket a következményeket.
Ezek után el lehet képzelni, hogy milyen csodás kedve volt hetes kis csapatunknak.
Az erősebbik fele a tengerpart felé vette az irányt, én pedig megpróbáltam emberbarátibbá tenni a helyet, egy kis takarítással, mosogatással a közel egy napja tartó utazás után…
Este egy könnyed, hazaiból álló vacsorára futotta még erőnkből, aztán mindenki bezuhant az ágyába, ahol azonnal hőgutát kapott, és viszonylag gyorsan elvesztette az eszméletét.


Hétfő kora reggel elindultunk a Kotor óvárosa fölé magasodó Szent János-erődbe, amely kb. 300 méterrel fekszik a tengerszint felett, és több, mint ezer lépcsőfok vezet odáig.
Jó választás volt a reggeli (6-6.30) időpont, hiszen így is szakadt rólunk a víz, hát még ha napközben vágtunk volna neki.
A kilátás lenyűgöző, ennél még sokkal több lépcső megmászása árán is megérné felmenni.
A belépő elvileg 2 euró lett volna, de mivel a jegyszedő csak 8 óra után foglalja el a helyét, az erőd pedig egyébként éjjel-nappal nyitva áll, minket már lefelé jövet ért a 8 óra, így tőlünk nem kértek semmit. Ajánlatos strapabíró cipő vagy szandál, és semmiképpen sem papucs viselete, továbbá víz betárazása az akcióhoz.


 



 



 




A reggelit követően, a szállásadónk által ajánlott egyik népszerű strand felé vettük az irányt, név szerint a Jazra. Ez, az egyik felén egy “igazi” strand: homok, nyugágyak, vendéglátóhelyek, mindenféle vízi járművek és játékok; majd fokozatosan változik apró kavicsosból sziklássá a partja. (Hurrá!)
Itt kipihentük magunkat, de sajnos tenger alatti látnivalókban nem bővelkedett a helyszín.
Mivel, az előző nap a csapat másik része a Ploce nevű strandon volt, és tudták, hogy én sziklás part-mániás és amatőr vízalatti világ rajongó vagyok – messze túlzás lenne búvárkodásnak nevezni 🙂 -, így páran átnéztünk oda.


 





Az a strand maga volt a csoda! A partról létrákon, vagy fejest ugorva lehet a hihetetlenül mély – és emiatt jéghideg -, kristálytiszta vízbe csobbanni. Kb. 10-15 méter mély víz, elképesztő látnivalókkal a tengerszint alatt: sokféle hal, rengeteg tengeri sün, csodálatos sziklák, és az azok közti óriási vájatok – kimondhatatlanul fantasztikus! Aki sziklás part-imádó, annak látnia kell!
Ezek után már én is úgy éreztem, francba (elnézést!) a szállással és a szállásadónkkal, ez egy gyönyörű ország, és senki nem ronthatja el a kedvemet, kedvünket.


Kedden reggel együtt indultunk el, hogy felfedezzük kicsit a Kotortól nem messze fekvő Budvát. Montenegróban átértékelődött a “nem messze” és a “csak 50 km” fogalma, mert nagyon nagy a forgalom; az utak, bár viszonylag jó minőségűek, de szinte mindenhol csak két-, vagy helyenként – főként a hegyekben, a szerpentinen – egysávosak, illetve kaotikus a közlekedés a helyiek vezetési kultúrája miatt.
Tehát a Kotortól kb. 25 km-re található Budvát közel negyven perces autókázás után “már” el is értük. 🙂
Itt, az általunk nagyon kedvelt burek elfogyasztása után sétáltunk egyet az óvárosban, és a luxusjachtok, valamint éppen “boldogan” reggeliző tulajdonosaik között a kikötőben – azt máig nem értjük, miért vágott mindegyik olyan fancsali képet… (A burekről: délszláv nemzeti étel, leveles tésztában különböző töltelékekkel: juhsajt, darált hús, spenót – nagyon laktató, ára általában 1 euró volt mindenütt)


 



 



 


A séta után kettévált társaságunk. Egyik része strandolni indult, mi pedig, a párommal Cetinje felé vettük az irányt. Panorámás hegyi utunk során találkoztunk szamarakkal és tehenekkel az úton és az út mellett, és hozzá szoktattuk magunkat a kicsit lassabb tempóhoz.
Megérkezvén a volt fővárosba, mely monarchia-korabeli épületekkel van tele, rövid sétát tettünk a belvárosban, megnéztük a Szent Péter-kolostort és egy templomot, valamint a mai politikai elit által is kedvelt Biljardat, azaz az uralkodói rezidenciát, amely Montenegró legnagyobb becsben tartott államférfijának és gondolkodójának, II. Péternek volt a palotája.
Ez inkább emlékeztet középkori várra, mint biliárdteremre, mégis – meglepő módon – erről kapta a nevét. Ugyanitt, a főtéren volt egy kissé exhibicionista kovácsmester, aki a Dire Straits ritmusaira készítette eladásra kínált termékeit. 🙂


 



 



 




Cetinjei látogatásunk után a Shkodrai-tó északi nyúlványa felé indultunk, hogy megcsodálhassuk a Crnojevic-folyót a lehető legmegfelelőbb pontról.
Rijeka Crnovicébe érve, meglehetősen szélsőséges látvány tárul elénk: a falu egyik vége lepusztult házak sorát vonultatja föl, míg másik részén kedves kis éttermek és vendéglők csábítanak finom fogásokkal a mérhetetlen nyugalmat árasztó folyóparton.
A csábítás sikeres volt, egy hangulatos étterem teraszán, kiváló halebédet fogyasztottunk.
Igaz, fogalmunk sincs, miféle hal volt :), de az biztos, hogy valamilyen édesvízi, finom és kettőnknek bőven elég volt. Sós krumpli és ínycsiklandó sopszka-saláta dukált mellé, és az egészért, itallal együtt fizettünk 16 eurót.
Ezek után megpróbáltuk előkeríteni a helyi turista információs iroda alkalmazottját, ami nehéz feladatnak bizonyult, de némi bennfentes segítséggel végül is összejött. Segítőkész és kedves hölgy tájékoztatott bennünket arról, hogy a folyóban ott fürdünk, ahol kedvünk szottyan, és különböző természeti, kulturális vagy építészeti szempontból izgalmas helyeket ajánlott figyelmünkbe. Mindemellett beszélt egy keveset magyarul, és elárulta, hogy járt már Magyarországon is.
Az egész környék lenyűgöző volt, tényleg lehetetlen szavakkal leírni, micsoda látvány várt ott, illetve egész Montenegróban ránk. A szavak mellett képek segítségével igyekszem bemutatni a tájat, az országot.


 



 



 



 



 


A faluból Kerucba mentünk, ahol szinte egy lélekkel sem találkoztunk, és kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy – bár szerettük volna – éppen itt nem tudtuk kicsit felfrissíteni magunkat egy kis fürdőzéssel, tekintve, hogy nem találtuk az információs hölgy által javasolt strandot.
Mindenesetre, a táj itt is gyönyörű volt.


 




Innen Podgoricába autóztunk, amit útikönyvünk ugyan nem ajánl mint látogatni való várost, de ha már a közelben (ugye, emlékeztek/emlékeznek még? 🙂 ) jártunk, gondoltuk, csak megnézzük magunknak.
Valóban nem egy turistaparadicsom. Szürke utcák, rengeteg járókelő és autó, de munkanap révén, kicsit belepillanthattunk a városi montenegróiak mindennapjaiba.
Tulajdonképpen hasonlóan élnek, mint mi, de az biztos, hogy ők nem rohannak haza munka végeztével, hanem beülnek a kávézókba, éttermekbe, cukrászdákba, és ott múlatják picit az időt.
Megnéztük a Millennium hidat – modern és számunkra nem különösebben tetszetős, de ma a város jelképe, így kötelezőnek éreztük, hogy megtekintsük.


 








 



 


Ami szimpatikus, hogy sok helyen van ivóvíz, ami utcai kutakból folyik, így nem szükséges mindig ásványvízre költeni.
Útikönyvünk egy kecsegtető városrészt ajánl felfedezésre, ami elég nagy arcon csapás volt számunkra: azt írja, hogy a régi török város, Stara Varos, az oszmán befolyásról árulkodik. Találunk itt mecsetet és kasabát vagy mahalát (török negyedet), ahol a keskeny, macskaköves utcák mentén kis műhelyek nyílnak.
Ebből sajnos, csak annyi volt igaz, hogy felleltünk néhány macskakövet, ill. láttunk egy mecsetet, de itt a vége. Egyéb látnivaló sajnos nem volt, vagy nem leltük őket.

Podgorica után elindultunk vissza, a szállásunk felé, és örültünk, hogy ennyi csodát láthattunk aznap is. Barátaink sült császárszalonnával és krumplipürével vártak bennünket, amit a helyi boltban vásároltak. Különben jellemző, hogy szinte teljesen hasonló árakkal találkozhatunk ott, mint itthon – ez alól talán a fagyi kivétel, de minden egyéb élelmiszerrel számolhatunk úgy, mintha itthon lennénk. A strandokon, illetve a nevezetességek környékén – mint általában – valamivel drágább árak fogadnak, de nem vészesek, átlagkeresetű magyar számára megfizethetőek.


Következő nap hajókirándulásra fizettünk be. Egy kint élő kedves idős hölgy (Katica néni) szervezi ezeket az utakat, nagyon jutányos, mindössze 18 eurós áron.
Állítólag csak aznap, csak nekünk volt akkora pechünk, hogy hajó helyett, egy kis, motorizált csónakkal kellett nekivágnunk a tengernek… – arra garanciát vállalni nem tudunk, hogy máskor nem pontosan ugyanígy van.
Nem is sejtettük, hogy ez egy háromórás út lesz, hánykolódva a vízen, WC nélkül, egy helyi, kb. húsz fős, borzasztóan hangos turistacsoporttal kiegészülve. Mindenesetre, ha már ott voltunk, hát belevágtunk az újabb kalandba.
Gyönyörű úton haladtunk a nyílt víz irányába, útközben láttunk kedves üdülőfalvakat, sok-sok hegyi templomot, és még tengeralattjáró-tárolókat (vagy garázsokat?) is. Ezen kívül, félig süllyedt roncsot, és hatástalanított víziaknából készült bójákat is.
Az útiterv szerint a helyi Kék-barlang volt az első megállónk, ahol kék színben pompázik a test, amíg a vízben lubickolunk. Ez egy nagyon szép barlang, cseppkövekkel, és valóban kristálytiszta vízzel. Ennek ellenére elkeserítő élmény volt az ottlét! Mivel rajtunk kívül még sokan voltak e helyre kíváncsiak, egyszerre több kisebb-nagyobb hajó vesztegel a barlangon belül, folyamatosan járó motorral (!).
Mi, kis tudatlanok, kiúsztunk az öblön kívülre – nem tiltotta semmi és senki, és mások is úszkáltak arrafelé -, majd amikor jeleztek, hogy induljunk vissza a hajó felé, ért bennünket a nagy meglepetés: az öböl szájánál nagyon erős, kifelé irányuló sodrás volt, amivel meg is birkóztunk volna, ha kapunk normálisan levegőt, de a kiáramló óriási füst miatt már-már lehetetlenné vált ez az alapvető dolog.


 



 



 



 




Meglehetősen kellemetlen emlékekkel távoztunk innen, és éppen emiatt egyáltalán nem ajánlom látogatni.
Innen, dideregve, vizesen hajóztunk tovább egy, Herceg Novihoz tartozó strand irányába.
Ez sem mondható egy paradicsomnak, homokos part, a szokásos, tengerparti vendéglőkkel.
Szerencsénkre, volt itt egy strandröplabdapálya, és kihasználva a lehetőséget, teljesen amatőr meccseket játszottunk, majd óriás palacsinta evéssel koronáztuk meg a délutánt, amit csak a jelenlévő ezernyi darázs keserített meg.
Ezután folytatódott a tortúra, visszafelé. Útközben megálltunk a Szirti Madonna szigeten, ami egy mesterséges sziget, rajta egy templommal. Itt ingyen megtekinthetjük a templomot, ill. belépőjegy ellenében léphetünk be a kolostorba, ahol egy hajszálakból készült gobelint csodálhatunk meg.


 



 



 




Mi erre nem igazán voltunk kíváncsiak, de Katica néni elmondása szerint, a kép készítője saját haját használta alapanyagként, és az idő előre haladtának megfelelően, változó színekben pompázik a mű.
Ezek után már csak a hátralévő kilométereket kellett leküzdeni, majd várt bennünket az “édes otthon”. Mindent összevetve kellemes nap volt – így, hónapokkal később, a karosszékből visszagondolva -, de most már biztosan nem “pazarolnánk” el erre egy egész napot, a mindössze egyhetes nyaralásunkból.
Csütörtökön nagy útra határoztuk el magunkat, a montenegrói-albán határon fekvő Shkodrai-tó felfedezésére vállalkoztunk. Először Virpazar városában álltunk meg egy kávé és üdítő erejéig, ill. a helyi turista információs irodából szereztünk további tájékoztatást tervünkkel kapcsolatban.


 



 



 


Eztán belevágtunk a hét leghajmeresztőbb kocsikázásába, egysávos szerpentinen, kb. 30 kilométeren keresztül. A párom vezetett, melyet ezúton is köszönök :), nem biztos, hogy én ugyanannyi idő alatt teljesítettem volna ezt a távot. Minden egyes kanyarban hangos dudaszóval jeleztük közeledtünket, mely egy-kétszer kínos esetektől mentett meg bennünket.
Alig voltak autók, a szervezett utakon lévő nyaralókat valószínűleg nem merik ide hozni, inkább hajókirándulás keretében fedezik fel a tó környékét (sok lehetőség van erre itt).
Miután átvágtuk magunkat a hegyi út felén, úgy döntöttünk, pihenünk és fürdünk egy cseppet.
Elindultunk lefelé a hegyen, és egy mesebeli településre, Muricába érkeztünk, ami a helyiek kedvelt fürdőhelye.
Ez a hely maga volt az idill: tehenek legelésztek a tópart menti füves réten, majd dolguk végeztével a víz irányába indultak, kis hűsölés reményében. Néhány méterre tőlünk, a tó sekély részén sétálgattak ezek a békés jószágok, és bár senkit nem zavart a jelenlétük, a vízben csak a legmerészebbek mártóztak meg.
Viszont bent, a matracon az ember a világvégén érezhette magát. Meghatározhatatlan, ritka pillanat volt.


 



 



 



 



 



 


A településen egyébként egy vendéglő volt, ahol a tengerpartiaknál magasabbra rúgtak az árak. Volt itt egy kemping is, hamisítatlan “tappancsos” WC-vel, meg sok barátságos turistával. Voltak itt franciák, lengyelek, magyarok és persze németek is 🙂 Szép volt.
Ezen csodák után vissza volt még a hegyi szakasz második epizódja, ami az elsőnél kicsit humánusabbra sikerült: kevesebb szerpentin, és egyre szélesedő utak.
Ugyanezen a kiránduláson, de már a sík terepen, egy nagyon bizarr esemény is történt velünk: elütöttünk egy teknősbékát. Annyira felfoghatatlan volt a látvány, és nagy a forgalom, hogy nem tudtuk elkerülni az ütközést. Őszintén reméljük, a páncélja megfelelő menedéket jelentett számára.


Pénteken, a nagy kaland után a többség óhajára pihenőnap következett. A Kotortól kb. 10 km-re lévő Plavi Horizonti strandot vettük célba, ami sajnos megint nem a legjobb választás volt a sziklaimádók számára, hiszen végig homokos a part, és csak szemetet látni a tenger alján 🙁
Egy kis sporttal dobtuk fel a pihengetést: röpi a vízben, majd kosarazás – jajj, de nagyképű vagyok 🙂 – a strandon ingyen igénybe vehető pályán. Itt volt egy balesetünk is: egyik barátunk, aki az év elején egyik lábát törte korcsolyázás közben, most a másikat tette tropára, még a kosarazás előtti bemelegítés során. Egyéb okok mellett, emiatt is egy nappal korábban indultunk haza a tervezettnél.
Este Kotor óvárosában vacsoráztunk. Az árak nem voltak elvetemültek, de akkor sajnos nem úgy álltunk, hogy ezt a kényelmet minden nap megengedhessük magunknak.
Szerencsére mindenki finomat evett, és bár a pincér meglehetősen “trükkös gyerek” volt, jól éreztük magunkat. Trükkös alatt azt értem, hogy bájvigyorral az arcán sorolta a ház aktuális ajánlatait, és persze, hogy, ha ezt rendeljük, az lesz grátisz; ha pedig amazt, akkor kapunk majd hozzá köretet… addig sorolta, mire annyira belebonyolódtunk a dolgokba, hogy természetesen mindenből sikerült a legkevésbé gazdaságosan kijönni. Sebaj, legalább az étkekre valóban nem lehetett panasz.
Ezek után még egy kis esti városnézés, majd teraszos italozás várt ránk, és eldöntöttük, hogy egyrészt barátunk egyre dagadó bokája és a vasárnap várható autóáradat miatt inkább szombat este hazaindulunk.


 



 



 




Szombaton a párommal ketten kora reggel indultunk Ulcinj városába. Még a város ébredése előtt odaértünk, a pékségek éppen nyitottak, az utcák csöndesek és kihaltak voltak: egy-két helyin kívül senkit sem láttunk.
Felsétáltunk a tengerpart fölé magasodó óvároskába, amit sajnos nem sikerült maradéktalanul megtekinteni, mert itt-ott renoválják, és vannak lezárt, ill. jelenleg csúnyácskább részei. Ezek után leültünk reggelizni a már zajos város főterén, és figyeltük kicsit az ittenieket: mindenki alacsony termetű és barna bőrű volt, ami nem meglepő, hiszen a mai Ulcinj lakóinak túlnyomó része albán.


 



 


A hely népszerű célpontja a koszovói albánoknak, de nagy számban vonzza az európai és észak-amerikai albán közösségek tagjait is (ezt a viszonylag sok amerikai rendszámú autó is igazolja). Napjainkban a település óvárosa sokkal inkább keleties hangulatú: mindenütt a török befolyás jeleit tapasztalhatjuk.
Ulcinjból továbbutaztunk Barba, melynek óvárosa, a kalózok miatt a parttól 5 kilométerre, a Rumija-hegység lábánál épült. Ez a rész ma már szinte lakatlan, mi mégis ezt szerettük volna látni. Napjainkban javarészt elhagyatott és felújítás alatt áll, és értékeit látva nehéz megérteni, miért nem kezdődött meg korábban a helyreállítása.


 













Bar óvárosát elhagyva visszaindultunk Kotorba, hogy hazautazásunk előtt tudjunk a forró szállásunkon egy kicsit pihenni. Már csak annyi teendőnk maradt, hogy együnk egyet a helyi talponállóban, összepakoljunk és zuhanyozzunk, majd indulás.
Este 10 óra körül ültünk autóba, és ezúttal nem a part mentén döcögtünk végig, hanem komppal rövidítettük a távot. A kompozást követően következett a nehézkes szakasz, majd kb. 100 kilométer után – amit 3 óra alatt tudtunk megtenni – elérkezett az autópálya, amin már hazáig békésen elautókáztunk.


Összegezve elmondhatjuk, hogy szerencsénkre ismét sok-sok szépséget láthattunk, újabb tapasztalatokat szereztünk, jókat és rosszakat egyaránt, de az biztos, hogy nagyon örülünk, hogy láthattuk Montenegrót.
Mi nem vagyunk nagy visszajáró-típusok, de abban megegyeztünk a párommal, hogy ebbe az országba, ha nem is egyhamar, de visszatérünk, hiszen számtalan dolgot nem láttunk az időhiány következtében, pl.: teljesen körül lehetne járni a Shkodrai-tavat, ami pótolhatatlan élmény lehet; jó lenne meglátogatni a Njegos-mauzóleumot a Jezerski-csúcson, szeretnénk eljutni az Ada Bojana-szigetre, ami egy zátonyra futott kereskedőhajó roncsa köré alakult sziget; ott van még az Ostrog-kolostor és az a sok nemzeti park, ami egyedülálló ritkaságokkal is rendelkezik, mint pl. a Durmitor Nemzeti Park, ahol a Grand Kanyon után a világ második legnagyobb kanyonja található.
Szóval, beszámolónk közel sem ad teljes képet erről a kedves kis országról, és mi mindenkit csak biztatni tudunk, hogy menjen Montenegróba! Még talán azt is hozzátennénk, hogy szerintünk még azelőtt, amíg a nyugati befolyás nem érezteti annyira a hatását, hogy az igazi értékek szépen lassan eltűnnek.
Tóth sz. Zsuzsanna











A szerző további írásai az Útikalauzban >>


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Tóth sz. Zsuzsanna: Montenegrói csillagtúra dubrovniki kitérővel – 2009" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár