Trukáné Katona Zsuzsa – Hidak Boszniában – 2005.
A Balkán-félsziget nyugati részére utazónak nem a cím által sugallt gondolat jut eszébe, ha Bosznia-Hercegovina nevét hallja. A hegyek és minaretek országának tudja, azonosítja a több ezer emberéletet követelő boszniai függetlenségi harccal, a máig is megmaradt etnikai ellentétekkel (a lakosság 48 százaléka bosnyák, 37 százaléka szerb, 14 horvát) s az egykori Jugoszlávia egyik legszegényebb területével.
Én most mégis arra hívok mindenkit, hogy szegődjünk a gyönyörű, kanyonos völgyek mélyén futó Boszna, Verbász, Neretva, a Lasva és a Pliva folyók mellé, s keljük át az azokat átívelő kecses gyalogos, vagy közúti hidakon, még pedig annak okán, hogy “az áramló folyók az idő múlandóságát jelképezik, a föléjük emelt hidak pedig az emberi elme és munka eredményei. Szembekerülnek a folytonos változással, az állhatatosság és a megmaradás szimbólumaként.”
És annak okán is, hogy ezeken a folyókon átívelő hidaknak “hídtörténelmük” van. Múltidézők, történelemi események hordozói, emberi sorsok őrzői. Olyan átkelőhelyek, amelyeknek fahíd elődei voltak, amelyeket fel- és újjáépítettek, hogy elpusztíthatatlanságukkal az emberi élni akarást és békességet hirdessenek.
Bennünket, magyarokat ehhez az országhoz vezet még Asbóth János nagyszerű könyve, a természetimádó Csontváry Kosztka Tivadar álomvilágában megfogant képei Mostárról és Jajcéről. S nem utolsósorban itt van hídja a Drinán a Nobel-díjas Ivo Andricsnak.
A tisztavizű folyók sok-sok kilométeren keresztül kísérnek. Számtalan kisebb nagyobb hídon kelünk át, míg az ország fővárosába, a hegyektől ölelt katlanban kibontakozó Szarajevóba érünk. Szarajevó a nyurga minaretek, zöldes-aranyosan csillámló dzsámik, az előreugró emeletű török házak, a régi és új temetők, a sziklacsúcsokat koronázó erődromok, az ódon városnegyedek, a lepusztult lakótelepek, a szétlőtt házak és a mindig nyüzsgő Bascsarsíja városa. A völgy közepén végigsiető Miljacka folyó megosztja a fővárost zavaros múltjával, a legutóbbi háború pusztításainak nyomaival, és a régi pompájukat még őrző épületekkel, palotákkal, szállodákkal.
A folyócskán tizenegy híd ível át. Keressük meg azt a hidat, amely számunkra történelmi hely. Időzzünk el egy kicsit a híd környékén. Ez a nagy kőtömbökből épített, 16. századból származó Latin híd. Az első világháború után, a szarajevói merényletet végrehajtó Gavrilo Princip emlékére a Princip híd nevet kapta. Mára visszavette régi nevét. A híd nevének változása történelmi sorsfordulókat is tükröz. Az első világháború előtt ez a híd kötötte össze a török negyedet, a Beglukot a keresztény negyeddel, a Latinlukkal. S így tejes joggal viselte a Latin-híd nevet. Amikor 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd és felesége Szarajevóba, az örökké forrongó tartományba látogatott, azzal az egyáltalán nem titkolt céllal, hogy a Monarchia balkáni vetélytársának számító Szerbiát figyelmeztesse: Ne terjeszkedjen tovább, hagyja békén Boszniát. A város hadgyakorlattal és katonai parádéval, a szerbek merénylőkkel készültek a trónörökös fogadására. Ferenc Ferdinándot hosszú gépkocsisor vitte a Miljacka partján, a járdán kíváncsiskodó tömegben pedig nem kevesebb, mint hét merénylő várakozott. Egy sikertelen bombamerénylet után itt, a Latin híd hídfőjénél megállt a trónörököst szállító kocsi. Ezt a pillanatot használta ki egy boszniai szerb egyetemista, Gavrilo Princip, és az üdvözlő vagy csak bámészkodó tömegből előlépve közvetlen közelről rálőtt a trónörökös párra.
Ezen esemény után a merénylő útja egy monarchiai börtönbe, majd a szerb nemzeti hősök panteonjába: a Monarchia útja a világháborúba, majd a felbomláshoz, Boszniáé pedig a háború után Szerbiába vezetett. Érthető tehát, hogy a szerbek nemzeti hősnek tekintették Pincipet és az is, hogy a helyet, ahonnan a lövést leadta, tettét dicsőítő emléktáblával jelölték. A híd szép – sokat mondó – történelmi nevét pedig Gavriló Principre névre változtatták. Öt éve, hogy Bosznia megszabadult Szerbiától. A híd azóta ismét Latin híd, az emléktáblát is kicserélték. Az új szöveg csak tényt közöl, és nem minősít. A gyilkos golyó minősíti a tettet. Így tükrözi egy híd nevének változása a környékén történt események magítélésének változásait.
A Miljacka Ilidzsánál ömlik az ország névadó folyójába, a Bosznába. Ilidzsa Szarajevó kiránduló és üdülőhelye, ahol a Rimski Most hotel Boszna fölé épített teraszán kellemes estéket töltöttünk el. A szállodából az ókori időkre emlékeztető Római hídra tekinthettünk. A hidat nem a rómaiak építették, de a nyaralóhely története a római időkig nyúlik vissza. Kedves és egyedi jellegzetessége, a Monarchia korában ültetett platánsor. Ezen a közel ezer fából álló allén végigfiákerezve jutottunk el a Boszna forrásához. A több ágra szakadó hidakkal átívelt forráságak idillivé teszik a szépen rendben tartott parkot. A Miljacka hídja az első világháborúig, a Boszna kicsi hídjai a boldog békeidőkbe vittek vissza bennünket.
Szarajevóból tovább dél felé hatalmas szirtek, sziklacsúcsok, a hegyek derekánál lebegő felhők alatt kacskaringózva halad, hömpölyög a hol zöldes-szürke, hol smaragdzöld Neretva. A folyó mentén jutottunk el a bosnyák-török világú Mostárba, Hercegovina fővárosába. Mostár nevét a szláv híd szóval hozzák kapcsolatba. De eredeztetik a mostár szóból is, ami magyarul hídvédőt, hídőrt jelent. Legyen bármelyik is igaz, Mostárnál kezdődik a mediterránum. A Neretván átívelő hidak pedig a mohamedán és katolikus kultúrát kötik össze. A folyón átvezető több híd közül a legismertebb, leghíresebb az Öreg híd, amely a város, s az ország szimbólumává vált. A Balkán egyik legcsodálatosabb kultúrtörténeti értékét a világörökség részének nyilvánították.
Amikor a törökök 1466-ban elfoglalták a várost, a mai híd közelében egy fahíd állt, láncon függött és a törökök azt használták. A 16. századra a híd állapota romlott, Mostár súlya erősödött, így a lakók egy szilárdabb híd építésének engedélyezését kérték. Nem csak az engedélyt, de a híres török építész, Szinán tanítványának, Hajrudinnak a terveit is megkapták, amelynek alapján 1566-ra elkészült az új híd. Különleges kőből épült, amit a várostól öt kilométerre fekvő kőfejtőből szállították. Az egynyílású híd 28 méter hosszú, közepén 20 méter magasan emelkedik a folyó fölé. Elkészültének idején csodának számított. A páratlan építészeti alkotás körül épült fel az óváros: erődök, tornyok, kapuk alkotják a híddal együtt a világon egyedülálló látképet. A híd felállítása az iszlám és a katolicizmus közötti hídverést jelképezte. 427 évig kötötte össze a város két részét: a horvátok lakta nyugati partot a keleti muzulmán résszel.
A boszniai polgárháború idején, 1993. november 9-én horvát tüzérségi lövedékek találata következtében omlott a folyóba a mostári Öreg híd. Azt mesélik, hogy egy tévétársaság fizetett, hogy csak akkor lőjenek, amikor beállították a kamerákat. Tény, hogy a felvétel létezik.
A háború befejeztével a NATO SFOR magyar mérnökeinek irányításával emelték ki a köveket a folyóból, amelyeket fel akartak használni az újjáépítésnél. De az eredeti köveknek csak a tizede került elő, s azok is felhasználhatatlannak bizonyultak. Így a közeli kőbányában 1000 kőtömböt vágtak géppel formára. Zömmel török és muzulmán kőfaragók végezték a munkálatokat. Sok kísérletezés, különböző eljárások kipróbálása után épült újjá a híd. A mostáriak úgy érezték, hogy a város a lelkét kapta vissza a híddal. A lerombolás az etnikai gyűlölködés jelképe volt, s bíztak abban, hogy az újjáépített híd elhozza a megbékélést a horvátok és a bosnyákok között. Sajnos az új Öreg híd 2004. július 24-i ünnepélyes átadásán a horvát püspöki kar távolmaradt. S az is szomorú, hogy az avatáskor a felrobbantást irányító parancsnok az egyik tévécsatornának azt nyilatkozta, hogy újra megtenné. S talán az is jelez valamit, hogy a horvátok olyan magasra építették a templom tornyát, hogy eltörpüljönek hozzá képest a mecsetek.
Mostár két külön város maradt. Mi mégis úgy éreztük, hogy a híd elhozta a megbékélést. A hídhoz vezető utcácskákon a nyüzsgő, kavargó tömeg, a hídugrásra váró kíváncsiskodók, a sima köveken csúszkáló turistahad mintha már nem törődne a múlttal. A mostáriak pedig legyenek muzulmán bosnyákok vagy katolikus horvátok, szívesen látják a vendégeket. Mi túlságosan rövid időt töltöttünk a városban, hogy megítéljük, hogy az Öreg híd másolata áthidalta-e már az etnikai különbségeket. De azt érzékeltük, hogy felélesztette a halott várost. S felélesztett egy régi hagyományt is. Az újjáépítést még be sem fejezték, már felelevenítették a hídugrást. A hagyomány szerint a mostári ifjú addig nem vezethette, oltár elé hitvesét, amíg le nem ugrott az Öreg hídról, így bizonyítva bátorságát. Még 1566-ban rendezték meg az első versenyt, amely a hídnak, a város büszkeségének is az ünnepe lett. A fiúk és férfiak ezután már évente bizonyították bátorságukat: “Előbb járni tanulsz meg, azután pedig ugrani” – mondogatták az apák fiaiknak. Amikor a folyóba ágyúzták a hidat, a hetvenéves Emir Balics, aki tizenötéves kora óta ezerszer vetette bele magát a Neretvába az Öreg hídról, elsírta magát, amikor meglátta maradványait. “Olyan érzés volt, mintha egy családtagomat vesztettem volna el.” S az új híd átadása után 2004. július 31-én megtartották a 438. hídugró versenyt. 75 férfi sárga liliommal vonult az Öreg hídra. Virágaikat egyszerre szórták a folyóba, a háború áldozataira, köztük néhány ugróra emlékezve: Majd a bátor férfiak egymás után ugrottak a sziklákkal szabdalt zöld vizű Neretvába.
Mivel is zárhatnánk egy boszniai út, kirándulás visszaemlékezését, mint Ivo Andrics “Híd a Drinán” című művébe való betekintéssel. Még akkor is, ha nem jártunk Visegrádban az emlékezetes hídnál, de ez a “híd” vitte el a regényt elolvasót a boszniai tájba és a történelembe, s az itt élő népek életébe. “Ahol a Drina víztömegének egész súlyával, zölden, habzón, a fekete hegyek látszólag zárt öbleiből előbukkan, itt áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. Amint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, rajta a visegrádi kaszaba, a kisváros, a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve.”
Ez a nagy kőhíd, ez a páratlan szépségű értékes építmény, amilyet sokkal gazdagabb és forgalmasabb városokban sem találhatunk, a Drina felső folyásának egyetlen állandó és biztos átkelőhelye, s nélkülözhetetlen kapocs azon az úton, amely Boszniát Szerbiával s Szerbián túl a török császárság többi részével, egész Sztambulig összekötötte.
A kőhidat a gyerekkorában Boszniából elhurcolt Mehmed Sokolovic török nagyvezír – többek között budai pasa, – emeltette a magyarországi nagy szpáhibirtokainak jövedelméből, hogy így rója le háláját szülőföldjének. A janicsárnak vitt gyereket valaha Visegrád mellett, kompon vitték át a Drinán, s a nagyvezír ide építtette 1511-ben a hidat Szinán, kiváló török építésszel. Ezzel a híddal kapcsolatban mondja el Ivo Andrics a tájra és embereire jellemző “krónikáját.”
A pompás híd a muzulmánok életének központja volt. “…A kapuban s a kapu körül támadtak az első szerelmes ábrándozások, séta közben itt estek az első pillantások, odaszólások, sugdolózások. Itt történetek az első üzletkötések, vásárok, veszekedések és megbeszélések, itt a találkozások és várakozások… Itt üldögéltek gyakran az érett, tekintélyes férfiak, hogy közügyekről és közös gondokról beszélgessenek, de még gyakrabban a fiatalok, akik csak a dalt és tréfát ismerik.”
A kapu híd legfontosabb pontja, éppúgy, mint ahogy a híd a város legfontosabb része, vagy ahogy azt egy török utazó, akit a visegrádiak illőn megvendégeltek, útleírásában lejegyezte: ” a visegrádiak kapuja a híd szíve, a híd szíve ennek a városnak, amely mindenkinek a szívében kell maradjon.”
Trukáné Katona Zsuzsa
Az írás Bedécs Gyula közvetítésével jutott el hozzánk
A fotókat Győrffy Árpád készítette
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu