Győrffy Árpád: Nagy utazásunk északon - avagy rövid flört Skandináviával - 7. rész - Lappföld 2. - Stora Sjöfallet - Kukkola

10. nap - délután - Stora Sjöfallet

A városnézés után elindultunk a gallivere-i úton. Kopár sziklás tájak, nagy vizek és embermagasságú fákból álló "erdők" váltogatták egymást. Porjusnál balra fordultunk a Kjölen-hegység csúcsai felé. Egy tórendszer mellett vezetett az út, amely a Skandináv-Alpok legmagasabb részét köti össze a Botteni-öböllel. Lulea és Porjus között Lulealvennek - vagy talán csak Lulenak) hívják, innen tovább Norvégia felé több neve is van. Tizenegy hatalmas vizierőmű működik rajta, plusz másik öt az egyik mellékágon. Itt állítják elő a svédországi elektromos áram nyolcadrészét - 15 Twh évente. Az elágazó előtt megálltunk egy 1914-ben épült erőmű mellett, ami jelenleg múzeumként működik.
A hegyek felé haladva egyre kísértetiesebb lett a táj. Talán egy nukleáris robbanás után ezer évvel lehetne ilyen, amikor már újra éledezni kezd a természet. Nagyon kopárnak tűnik a vidék az alacsony, csenevész nyírfákkal, és mindenütt víz csillog. A kopárság ellenére mégis sok a zöld. Ilyen lehet egy megfagyott mocsár. Közben az ég újra ólomszürkére váltott, ami csak fokozta a táj kísérteties hatását.
Negyven kilométer után kezdtünk izgulni, mert sehol se láttunk lakott területet. Néha pihenőhely volt az út mellett, vagy balra, a folyó felé mutatott tábla ismeretlen nevekkel. Egy Kirjalokta nevű helyen - pihenőben - megnéztük a térképet. A jelmagyarázatnál látható felvonók, javasolt sítúra útvonalak szerint télen is sokan járnak ide. A vidék igazán a júliusi "nyáron" kedvelt a turisták körében, amikor egy hátizsákkal akár több hétig is vándorolnak a hegyek között. Vannak vezetett túrák is, minimum két fővel. A 3-4 napért fejenként 3-10 ezer sek-et kérnek. Mi éppen a holtszezonban jöttünk.
A pihenőből tovább mentünk Vietas, illetve Stora Sjöfallet felé. Itt már magasabb hegyek is voltak mindkét oldalon nem messze az úttól. A sziklák közül vízesésszerű folyók zuhogtak lefelé habos fehér vonalként. Ekkor még messze voltunk a hófödte csúcsoktól.

Kora délután, 4472 kilométernél fordultunk vissza kirándulásunk legészaknyugatibb pontján, Suorvanál - a Stora Sjöfallet vízeséstől mintegy 10 kilométerre északnyugatra - az északi szélesség 67 fok 30, keleti hosszúság 18 fok 18 percénél. A norvég Narviktól 100 kilométerre lehettünk. Nyugat-délnyugatra, alig 6-7 kilométerre a folyó másik oldalán az Akka nevű hegység legnagyobb hegye, a 2016 méteres Akka magaslott a tetején hóval. Észak-északnyugatra körülbelül 40 kilométerre lehetett tőlünk Kjölen-hegység 2111 méteres legnagyobb hegye, a Kebnekaise. Ez egyben az ország legmagasabb pontja.

Már az előző napi utunkon is folyamatosan érzékelhettük, hogy északon vagyunk. A most látott táj még erősebben mutatta a változásokat, mert a kisebb-nagyobb tavakkal, tócsákkal, ritkás erdőkkel tarkított sík felföld helyett hatalmas hegyek, kopár sziklákon kapaszkodó alacsony fák, bozótosok, fű helyett mindenütt valamilyen páfrányok(?), zuzmók(?) és moha. A növényszőnyeg néhol 10-15 centi vastag is lehetett, úgy süppedt, mint ha vastag szivacson járnánk - ez talán érzékletesebb hasonlat a korábbinál. A sziklák között láttunk egy kis állatot, egy lemminget*. Valószínűleg először találkozott magyarokkal, mert nagyon megnézett bennünket. (*Az állatka nevét sokáig nem tudtam. 2004 márciusában egy lundi honfitársunk, Márkus László írta meg. Idézném is rövid írását: lemming (angolul es magyarul), lämmel (svedul), lemmus lemmus (latinul). Nagyon kedves kis allatka, vandorol, a kajatol fuggoen neha nagyon sok van belole, neha eszre sem veszed. A feher roka kedvenc taplaleka. Ha sok van belole, akkor esetleg a kezedbe is beleugrik, ha van ott mit enni. S ha valakit ennél is jobban érdekel, a név ismeretében ide linkelek egy cikket is a Zöld Magazinból»)

A sok kő mellett rengeteg víz mindenhol. Hol kilométeresre szélesedő, hol összeszűkülő folyó, amelyet a magasból a sziklák közül érkező folyók tápláltak. A fények is olyan hidegnek, hűvösnek tűntek. Olyan alkonyi érzése volt az embernek.
Kicsit bukdácsoltunk a folyót szegélyező hatalmas sziklák között. Még a nemzetiszínű zászlónkat is felvontuk egy rúdra, mintha valami felfedezők, hódítók lennénk. Persze sokat fotóztunk, majd a japán turistákhoz hasonlóan visszaszálltunk a kocsiba és vágtattunk az újabb állomás felé. Még aznap este el akartunk jutni a 350 kilométerre lévő finn határig.

Talán ez volt az a hely, ahová leginkább vissza kellene menni egyszer - hosszabb időre. (www.gellivare.se/turism, www.stfsaltoluokta.com, www.lappland.se)
Gallivereben egy ABC-ben (4612 km) vásároltunk kekszet - mert elfogyott a hazai. A dél és közép svéd tisztasághoz, rendezettséghez képest kicsit lepusztult volt a város. Állítólag ez a vidék érezte meg legjobban a gazdasági gondokat. Magas a munkanélküliség, sok a vendégmunkás a környéken. A város népessége az utóbbi 15 évben egyharmaddal csökkent. A pecásoknak külön vonzó lehet a helyben, hogy sporthorgász múzeum is működik a városban. Persze az igazi nevezetessége a vasérc. Gallivere és a tőle észak-nyugatra lévő Kiruna alatti területen van a világ vasérckészletének ötöde. A bányában állítólag két teherautóval is lehet közlekedni egymás mellett a száz kilométeres tárnában. Gallivere közelében van Jukkasjarvi, ahol egy jéghotel és művészeti központ működik. (www.icehotel.com) A felnőttek 100, a gyerekek 50, a nyugdíjasok 80 sek-ért szállhatnak meg egy éjszaka a jégből készült palotában, vagy az eszkimó hókunyhóban. Ágyneműt (hálózsákot) érdemes vinni, mert enélkül kicsit hideg a hely, hisz kint télen -5 és -40 Celsius között ingadozik a hőmérséklet.
A Gallivere szélén megálltunk egy autóspihenőnél ebédelni (pontosabban uzsonnázni). A pihenőhely állapota illett a városhoz. Magyar viszonylatban kitűnőnek számítana, de itt kicsit elmaradt a megszokott színvonaltól. Voltak padok, tűzrakóhelyek, mégis minden sokkal szakadtabb, mint a korábban látottak. A két WC igazi budi volt. Még az ülőkét is lespórolták róluk - a vízről, papírról nem is szólva.
Innen aztán már megállás nélkül mentünk tovább. 4720 kilométernél visszaértünk a sarkkör déli oldalára.
Az utolsó éjszakát még Svédországba terveztük. Először vadkempingezésre gondoltunk, de mire a határfolyónál lévő Övertorneához értünk, nagyon eleredt az eső. A kempingben sem volt hely. Útközben többször próbálkoztunk, végül a tengertől 15 kilométerre, a halászairól híres Kukkolában (4867) találtunk szabad bungalót 4 személyre 480 sekért (13152 Ft). (pici volt, de teljesen önálló. Előszoba, fürdőszoba, saját konyha sarok a szobában és a tisztaság. Ez nem volt olyan lelakott mint a jokkmokki. Párna, takaró volt, de huzat itt sem. Ismét hálózsákban aludtunk - ahogy a szomszéd házikókban megszálló németek és osztrákok is.

11. nap Kukkolaforsen - Finnország

Pénteken korán keltem. Míg a többiek aludtak, csináltam néhány fotót a kemping mellett elrobajló folyón dolgozó halászokról. A Tornealv - vagy Tornionjoki - folyónak itt egy zűgós szakasza van a leszűkült mederből kiálló sziklák miatt. A lazacok meg állítólag ezt kimondottan szeretik, így a helyiek a 13. század óta ugyanúgy halásznak. (Korábban a pisztrángot ismertem zúgókat szerető halként, de itt az angol feliratok lazacról beszéltek.)

Gerendákból építettek egy mólót a folyó közepe felé, aztán vagy erre állnak, vagy kikötik a csónakjukat a mólóhoz, hogy a sebes folyású víz el ne vigye őket. Van egy 5-6 méteres rúd végére szerelt merítőhálójuk, amivel aztán a folyással szemben meregetik a vizet, amíg erővel bírják. Ha szerencséjük van, néha egy-egy halat is kimerítenek.

Régen nagyon sok volt, de az 1950-es években nagyon lecsökkent a számuk. Állítólag a július közepétől-augusztus végéig tartó szezonban ezer halat is fognak egy nap - persze valószínűleg csak együtt. Én fél óra alatt 8-10 kifogását láttam.
A túlsó parton, Kokkolában ugyanezt csinálják a halászok. Igaz, az ő házaik felett finn zászló leng.
A kemping mellett ma is áll a régi halászfalú, kis házakkal, templommal, kiállítással. (www.kukkolaforsen.se, www.norrbottens.se/turism, www.haparanda.se/turism)
A Svéd idő szerint 11.20 kor, finn szerint egy órával később elindultunk Finnország felé. Haparandában elvásároltuk az utolsó svéd koronánkat is - legalábbis akkor azt hitük. A Haparanda-Tornio átkelőnél (4884 km) elhagytuk Svédországot. Irány Finnország.

Győrffy Árpád