Fodor József: Erdély – Románia – 2004

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.


Fodor József: Erdély – Románia – 2004


Egyéni hangú beszámoló egy rövid erdélyi kirándulásról. Várhatóan lesz folytatása.


Írtam egy fogalmazást, mint az iskolában, ezúttal teljesen magamtól. Szerencsére nem kell felolvasnom se, ezt megteszitek majd Ti, magatoknak. Csak osztozni szeretnék mindabban, miben részem volt, a levél bizonyára korábban jut így el Hozzátok, mint az élőszó. Két előnye bizonyosan van. Nem tudtok félbe szakítani, és anélkül tehetitek mindörökre félre, mert nem érdekel, hogy tudnék róla. Csupa haszon, nem?
Az üdüléstől azt várná az utazó, hogy a pihenést, feltöltődést szolgálja. Na hát az esetünkben csak a második rész teljesült az elvárásokból, ami persze cseppet sem kevés. Az ára az volt, hogy nem volt pihenés. Legfeljebb éjszaka, ami a következő nap túléléséhez volt elegendő. Rohanás volt, de két nap alatt ugyan mi mást lehetett volna még tenni?


Első nap. Indulás hajnali ötkor, tájékozódás a lej árfolyama után a Tescóban (még pénzt is kellett felvennünk), aztán a 700 km gyilkos tempója. Gyilkos, mert Budapest után a négyes úton szinte megszakítatlanul 60-as korlátozás él annak, aki betartja, mert így még ma is utaznánk. 10-kor határátlépés, aztán egy kis szusszanás a Király-hágó tetején.


Kolozsváron ebéd, lassan alakuló magyar párbeszéddel a pult mögött álló kiszolgálóval, de aztán valamennyien elégedettek voltunk, az éhségünk elmúlt. Megnéztük a Mátyás király szobrot, az előtte ásító ásatást, pénzt váltottunk, átmenetileg 10 ezer Ft-ot. A kisasszony nem beszélt magyarul, de gyorsan angolra váltott. A 160-as szorzó eredménye 1 millió 400-valamennyi ezer lett – a különbözet 8%-nyi, ami kezelési költség. Funár utolsó bosszúja. Különösebb hatást nem tett a város, de röpke egy-másfél óra legfeljebb lábaink zsibbadása ellen lehetett elég. Bármelyik magyarországi településnek is megfelelt volna. Talán a kirakatok kisebbek, kevésbé hivalkodón kínálták magukat, de az egyenzene, vagy a román nyelvű együttesek már elég hangosan kiabáltak minden presszó, fagyizó teraszán. A fényképezőgép az autóban maradt, képek nem készültek.


Pont elég félelem volt bennünk az utak állapota miatt, de a csalódás kellemes. A mi 4-es, agyon korlátozott főutunknál lényegesen jobb minőségen haladunk. Aztán egy-két meglepetés: a nagyszerű színvonal néhány helyen minősíthetetlen. A hibák nagy méretűek, de szerencsére láthatók. Talán az út készítői itt fejezték be az aznapi szakaszt, és a pokolba kívánták az egész napot. Ez az ő bosszújuk. Ez azonban az elenyésző kivétel, és nem igazán értjük az internet ijesztgetését.
Torda ködben volt, nálunk azonban ezt szmognak hívják. A környezetvédelem terén hatalmasat lehetne alkotni… Aztán Marosvásárhely után, útban Szováta felé ízelítőt kapunk a figyelmes vezetés feltételeiből. A kátyúk helyenként 20 cm mélyek, és elég szélesek ahhoz, hogy idő előtt véget érjen a kirándulásunk. A megoldás többféle, de mind úgy kezdődik: óvatosan.


A hegyek közben megnőttek, Vicus nyomkodja a fényképezőgép gombjait, mi gyönyörködünk, számolgatjuk a székelykapukat. Sok, nagyon sok kidőlő-félben.







Farkaslaka

A kerítések mögött az ottani élet hiányai, boldogságai és fájdalmai. A települések között alig van szünet, a tempó még elviselhető. Közeledve valami idegenforgalmi központhoz, az út szélén állva, kövön ülve gombát, áfonyát, málnát árulnak. Ez nem a gazdagok időtöltésének példája. Farkaslakára fél hétre érünk, időnk annyi marad, hogy a templomig elsétáljunk, de az üzlet este 10-ig nyitva van, mindent az idegenforgalomért. A kínálat bármely magyarországi falu boltjával azonos, a cukor valóban olcsó, de a kávéba vágyakozó kockacukor csomagolása teljesen azonos a hazai hasonló termékkel, a gyártó is azonos – magyar. Az utcákban az ivóvíz vezeték cseréje, és csatornázás utáni állapotok. Tisztító mű még kilátásban sincs, de a csövek a földben. A munkák utáni állapotra a hepe-hupa nem a megfelelő szó. Az elalvással nincs gond, az éjszaka rövid és hűvös, reggel a szarka csörgött a ház előtti fán. Gabit kell csalogatni reggelezni, a szöveg hagyományos: ébresztő, nyitnak az üzletek!








Tamási Áron sírja

Második nap, ami tulajdonképp az első, hiszen most kezdődik csak a nyaralás. Az előző csak utazás volt. A cél a Tamási Áron ház, Korond, Parajd, Szováta, amit pedig csak út közben vallok be: Gyilkos-tó, Békás-szoros. Ha nem ezen a napon, akkor nincs esély áttenni a következőre. Aztán indulás az író házához. A hozzávezető utcában a kerítéseken a portéka: terítők, szőttesek, horgolások, pulóverek, mellények. Szóval az idegenforgalom okozta konjunktúra. A házat könnyű megtalálni, épp egy nagyobb csoport távozik, mi négyen érkezünk. Erzsike néni, Tamási Áron 93 éves húga a teraszon fényképezkedik az egyik látogatóval, gyermekei az idegenvezetők. A számtalanszor elismételt bemutatás, az egyszerű környezet mégis megkapó, lényegesen több számomra, mint bármely más hazai híresség lakóhelye. Igaz, az éppen meglátogatott, lényem lényege, az emberség soha felül nem múlható példája. Emiatt a megközelítés is egészen más. A lélek emelkedettségét csak az emlékek súlya terheli. A legnehezebb talán az a néhány pillanat volt, amíg Erzsike néni ugyancsak koros lánya hátat fordított, és ott bólogatott előttem a kontyba tekert hajfonat hajtűkkel összefogva. Akár édesanyámé is lehetett volna…


Korondon is szezon van, és főleg nagyüzem. Eladó minden, ami otthon elkészíthető, és mindent elfogadnak. forintot, lejt, eurót. Mindennek van forintban meghatározott ára is, és nincs átszámolgatás. 300 ezer Lej, vagy 2 ezer Ft. A valóban szép darabok mellett van egyéb is. Meztelen lány vonalát formázó, falra akasztható, fából készült, áttört dombormű (ha ez jó fogalmi meghatározás), de baseball-ütő is. Fogy ez is, az is. Véletlenül épp arra a házra is rátalálunk, ahol készülnek az agyagművek. Be is pofátlankodom magam a műhelybe, de rossz érzésről szó sincs, készségesek, barátságosak, a jó szó kifogyhatatlan. A munka itt is véget nem érő. A korongozás reggeltől éjszakáig tart, a gyerekek is tanulják, de a helyük az üzletben van, és amit még számosan rájuk bíznak. Az anyu végzi a minták bevésését, naponta két nagy vázával végez. Emellett persze a családot is el kell látni.


Parajdon ma is művelt sóbányát nézünk meg. Autóbusz viszi le a látogatókat a mélybe. Odalent meg is fordulnak, de a számunkra megtekinthető tárna ajtókkal le vannak zárva, elég bőven kell lépcsőznünk amíg megérkezünk. A látvány lenyűgöző. Nem a mi csoportunk (két teljes buszra való ember) az egyedüli, hanem már a nyitástól itt sziesztázó, gyógyulni vágyó tömeg, több százan. Tollasoznak, sétálgatnak, a gyerekeknek gumivár ugrálni, komplett játszóterek, pénzbedobós fenékringatók. Hátrébb berendezett kápolna, vitrinekben a történelem. A talapzat a párától fényesen csillog, akár márvány is lehetne, de són járunk. Alattunk 40 m-es réteg után újabb bányarész, jelenleg is művelik. A kifelé vezető úton jönnek a bányászok is, térdükön legalább 10 kg só, ahogy kiérünk, már várják is, és meg is vásárolják a helybeliek.







Szováta – Medve-tó

A fürdőt kihagyjuk, de az ebédet nem. A kürtős kalács friss, és nagyon finom.
Szovátán Medve-tó, séta, aztán vissza Parajdra, mivel az összekötő út innen vezet Gyergyószentmiklósra és tovább a Gyilkos-tóhoz.
Ekkor még nem tudtuk, hogy ez egy nagyon hosszú utazás lesz. Az első másfél órában, a kilométerkövekről leolvasható módon talán 10 km-t tettünk meg. Település sehol, időnként hatalmas teherautók, a fakitermelés nyomai mindenütt, gyönyörű fák, hangosan suhanó hegyi patak, vízfolyások a hegyoldalról, rohanó Daciák, és gödrök, kátyúk, rázkódás, hűtőventillátor gyakori kapcsolása, egyes, kettes sebességfokozat. A család romokban.
Eleinte még reménykedem, próbálom vidáman felfogni a kínokat. Megfordul a fejemben egy műszaki hibának a lehetősége, de nem merem megnézni a telefont, van-e térerő. Ez nyilvánvaló pánikkeltés lett volna. Tűrök, a család oldalról, hátulról morgolódik. Az egyik hajtűkanyarban emléktábla: Épült 1904-ben. A távolság alig fogy, Gyergyószentmiklós előttünk 63 km-re van, és csak az idő az, ami gyorsan halad. A Gyilkos tó onnan még 34. Az utazás előtt csónakázást ígértem, és látnivalót, nagyon sokat. Most a kétségekkel küzdünk valamennyien. A nejem érezhetően sokáig formálgatott szemrehányásba kezd, ami úgy indul, hogy olyan jól indult ez a nap. De most, hát igen most, ez most már elviselhetetlen. Hogyan akarunk így odaérni, mi vár még ránk, alig tettünk meg valamit az útból. És még folytatja, amit az elkeseredése diktál. Azután mintegy válaszul, egyik méterről a másikra megszűnik a zötykölődés, végre felkapcsolhatok négyesig, néha még tovább is. Végre haladunk.
A célt még rendes időben elérjük, az autó kibírta, nem maradtunk ott. Még csónakáztunk is. A nejem ugyan nem, mert az úszás nem az erőssége, de Gabinak az evezés sem volt az. A látvány kárpótolt.







A Békás szoros még csak fokozta a kellemes érzést.







Visszafelé egy hosszabb, ámde reményeinkben jobb minőségű utat választunk. Ugyan kevés olyan közúti szabály volt, amit nem hágtam át, de a sötéttől való félelem, és egy kétségekre alkalmat adó toporgás talán mentségül szolgál. Így is volt számtalan sötétben bandukoló szénás szekér, hatalmas kamionok a szerpentineken és kátyúk, de szerencsére még elviselhető számban. Néhányat sikerült a sötétségben megtalálnom, és mondtam olyant is, amit jobb társaságban nem illene, de megérkeztünk Farkaslakára. Vendéglátóink aggódtak értünk, és látszott, hogy nem csak udvariasságból. Mi is tudjuk, volt miért.


Harmadik nap. Az alvással nem kellett bajlódni, könnyen jött. Utazásunk elsődleges célját kellett teljesíteni, meglátogatni Dobót, a gyökereim talaját, rokoni szemekben megtalálni elveszett pillantásokat. Tusnádfürdőt vettük előre a Szent Anna-tóval.








A Szent Anna-tó vidéke

A távolságok becsaptak ugyan, de senki nem bánta, máris kárpótolva lettünk szemeink által. Az esőt szerencsére autóban éltük át, de elég legyen annyi, hogy az a jelző: zuhogott, nem írja le az állapotot. Mire Csíkszeredára értünk csak csöpögött, de ebéd közben oda is megérkezett a derékhad. A magyar szó itt sem volt hiánycikk, jó volt a forint is fizetőeszköznek. Az eső még kétszer elkapott, a mennyiségével se volt baj – ha az itthon hagyott kert kapta volna. Ugyanazon az útvonalon végre világosban is végig mehettünk. De a Dobóhoz vezető út utolsó városi elágazásához, Székelyudvarhelyre már későn, fél ötkor érkeztünk. Az útbaigazítás adó nő szintén lakott régebben Dobóban, és amikor az út minősége felől kérdeztem, mondta, hogy az alig 30 km-re, másfél órát számoljak. A fia azt mondta az egyik látogatása után, hogy ne számítson újabb találkozásra, mert nem akarja az autóját tönkre tenni. Hát volt alkalom mérlegelésre, induljunk-e bele az ismeretlenbe? Féltem az esőtől is, mert az út második szakasza mezei út, amit valami osztrák egyszer legyalultatott és kaviccsal leboríttatott ugyan valamikor, de sötétben már a jó is más.







Székelykapuk

Visszafelé aztán az utána következő, rettenetnek ígérkező rész is ki tudja hova vezetett volna. Így aztán a cél közel volt ugyan, de mégsem elérhető. Ennyi felelősség mindannyiunk irányában elvárható, ennyi lemondás talán megérthető. Helyette megnéztük azt a székelykapu parkot, ahol előttünk valami nagy buli lehetett az eldobált használt óvszerekből ítélve, és még várható volt később Ákos is. Ezt ígérték a plakátok, és a rádió itthon.


A negyedik nap már csak haza kellett érkeznünk. Az útvonal ismerős, a látnivaló nem változott. A fényképezőgép memóriája betelt, a kilométeróra közel 2 ezer km-t számlált. Voltak beszélgetéseink, kaptunk pálinkát. Láttuk majdnem mindazt, amit elterveztünk. A szállásadónk üzlete szépen halad. Többet kért, mint amit az Interneten hirdetett, kevesebbet adott, mert nem volt berendezett konyha. De nem reklamáltam, felfogtam annak, ami a segítő szándék alá be szokás sorolni. Csak őnekik már valami működik, ők már élnek valahogy. Segíteni nem itt, hanem a maradó, sokkal nagyobb táboron kellene. De már azt a tv-kábelen folyó egyenkultúrát kapják, mint mi, az üzleti világ ott is beszedi az európai vámot. A kis székely ember talán nem változik. A téli hóban, távol az aszfaltozott utaktól legfeljebb a következő faluig merészkedik el, van ideje elmerengeni jó és rossz sorsán. De, mint eddig is mindig, megtalálja boldogulása útját. És bár lehet, a lépteit belepi az esti hó, de biztonsággal mégis haza talál. Az erő, amit a falu összetartása, a boldogság amit a család adhat, átvezeti őt a napi terheken és megmarad embernek. Reménykedjünk, talán mindörökre.


Utószó


Kedves Barátom, László!


Talán nem ütközöl meg a megszólításon, de barátomul befogadtalak most ebben a csendes nyári estén, mikor már elhallgatott a hűtő zúgása is, és nem zörög az ablak alatt a szomszéd macskája sem a mi macskánk etető táljaival. Csend lett tehát kis házunkban, alkalmas csend a gondolatokhoz. Alig néhány hete hagytunk ott Erdélyben Benneteket, hogy viharos látogatásunk után visszatérjünk a hétköznapjainkhoz, amíg Ti tovább szorgoskodtok a vendégek kiszolgálásával, hogy tovább jussatok, egyre feljebb, és beljebb a boldogságba. Reménykedem, hogy nem is tértek le erről az útról, ami végén, és közben is a boldogság övezi kis családotok életét.


Mikor még el sem indultunk, már tudtam előre, ez az utazásunk is emlék lesz. Olyan, mint bármelyik más, amin már túl vagyunk, és munka közben, vagy bármilyen fullasztó pillanatban feltűnik egy útkanyar, egy tó vize, egy erdőrészlet… Most aztán már végképp emlékké lettetek. Visszafordíthatatlan jele ennek az, hogy munka közben, vagy bármilyen fullasztó pillanatban feltűnt már egy vasúti átjáró Korond felé vezető utunkban, a szélén áfonya árusokkal, egy mozdulat a kaputok előtt, amivel nejemet húztam magamhoz, hogy fényképezkedjünk. Nektek mi egy vendég voltunk, nekünk Ti a szállásadó, aki egyúttal emberséges, nyitott és szeretni való. Néha eszembe jut, amiről Gyöngyinek beszéltem mindjárt az első reggelen, amikor már meguntam ébren hallgatni a szarka csörgését, és lementem az udvari asztalotok mellé teázni. Gyöngyi jólesően említette, hogy ma még nem kell különösebben figyelnie milyen márkájú ruhát, vagy egyebet kell vennie, mert még kicsik a gyerekek. De ebben az is benne volt, egy idő után ez is fontos lesz, és nem csupán a növekvő értelem és növekvő igények miatt, hanem mert lehetséges ilyen oldalról is szemlélni a világot. Mert nem volt ez így mindig, és már most is másként éltek, mint akár a szüleitek harminc évvel ezelőtt. Ahogy megérkeztünk, azonnal tegezésre váltottunk, ami jól esett, hiszen ez a befogadás közeli jele. De én azt is tudom, ez a változás. Változás, mert nem is oly régen, talán még most is sok helyen a testvérek között is a kisebb magázza az idősebbet. Ti azt gondolhatjátok, haladóbban gondolkoztok, és ostoba az, aki megvet emiatt. De ezzel együtt valami el is vész, és nem csak az idő múlása folytán, hanem világ fordulása miatt is, ami maga alá gyűri a régi tetteket, mint kocsikerék a nyíló virágot, ami túl közel merészkedett a szénégetők útvonalához. De ma még nem volt hiány a jó szóból, az idegennek járó barátságból. Ha elhoztam Tőletek valamit, akkor ezt a sehol másutt idegen földön nem kapható kedvességet hoztam el, amit őrzök is féltve, hátha visszavisz újabb szeretet-töltekezésre. Ha útbaigazítás kellett városon, vagy faluszélen, a második szó már nem is az irányról szólt, hanem az embertársról, mint mikor az elkóborolt farkast fogadja vissza a horda. Nem a megtépett bunda, nem a felszakadt sebek fájdalma sajog immár, hanem a vissza, a befogadás öröme tesz boldoggá. Ezt a magától értetődő befogadó erőt, ezt képesek lesztek-e még megtartani? A tv-ben már ugyanazokat a csatornákat nézitek mint mi, a nyugatról jövő szelek fuvallatai már fodrozzák is a vágyaitokat.


Mit is hoztam még? Talán nem is hoztam, hanem csak elvittem a vágyat, aztán tisztára fürdetve a szavaitokon, visszatértem vele. A szellemét annak az embernek, akinek ha kedve volt, szavait a hegyről leszaladó patak fodraira varrta, hogy elszaladjon vele fenyvesek övezte emberi paradicsomába. Aki úgy tudott szólni hozzám a könyveiben, mintha a magam gondolatait olvasta volna ki százados fogságából, hogy aztán annál boldogabb legyen a szavakba formált szabadság mámora. Mert nem csak a tiszta szó ereje, hanem a bennem megtalált gondolat párbeszéde minden sor, ami arra késztetett: induljak, és hozzak egy mesét az ő falai közül, amiből egy szó, vagy csak egy írásjel talán én vagyok. Vagy inkább, én is lehetnék.


Csak foszlányok maradtak a negyven évvel korábbi találkozásból.

Fodor József

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Fodor József: Erdély – Románia – 2004" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár