Györgyi Gábor: Bringázgatás a salzburgi havasok közt – 1998


Györgyi Gábor: Bringázgatás a salzburgi havasok közt – 1998.VIII.1-8.


Év eleje óta fokozatosan a nyári, szlovák és az ausztriai túrára készültem. Kora tavasszal több helyre is írtam levelet kerékpáros prospektusok, információk ügyében; leginkább a kerékpármaratonok érdekeltek. Mint elmúlt évben, idén is szerettem volna az anyuékkal eltöltött hetet egy maratonnal kombinálni. Vagy a megelőző, vagy az azt követő hétvége jöhetett volna szóba. Mivel a Nockalmkönig radmarathont nyaralásunkhoz képest egy hét csúszással rendezték, újabb maratont keresve akadtam rá az 1998.augusztus 8-án szombaton rendezendő 24. Nemzetközi kerékpárturisztikai körtúrára Vorarlbergben. A helyszín Ausztria legtávolabbi csücskében található, szállásunktól kerékpárral két napra. A teljesítmény: 170 km-re 1800 m szintkülönbség, ráadásul mindez csak 350 öS-ért, ingyen szálláslehetőséggel a sportcsarnokban. Úgy terveztem, hogy anyuékkal Maria Almban töltendő hetet követően – Vorarlberget útba ejtve – pici Svájci és olasz kitérővel kerekezek majd haza. A kerékpármaratonnal együtt 11 napra terveztem a hazautat; naponta átlagosan 140 km-ekkel.
A túra miatti sok intéznivaló is feszültté tett, bele is fáradtam a sok teendőbe, ráadásul a marathont bevállalva 10 napnyi csomagos – nem kevés pénzebe kerülő – kerekezés várt volna rám a hegyek között, így végül lemondtam a marathonról. A szolnoki két defekttel zárult bringatúra és újabb bringaköltségek még jobban megerősítettek a döntésemben: pénzem is kevés, a vállamat nyomó teher is nagy, jól tettem, hogy lemondtam a kerékpármaratonról. “Ha úgyis dolgozni és keresni fogok, akkor bármely hétvégén beprogramozhatok egy közeli kerékpármaratont.” Arról továbbra sem mondtam le, hogy átlagban évente egy maratont teljesítsek. A sok terhelés, költség hatására a hazakerekezés iránti elkötelezettségem is csökkent; nem hiányzott úgy, mint tavasszal, koranyáron.


Július 11-én társaimmal együtt nekivágtam a Tour de Slovaky 1998 elnevezésű kerékpártúrának. 13 nap alatt csaknem 1400 km-t pedálozva a Lengyel-Tátrát, harmadik alkalommal végre napfényben is megcsodálhattam. A második héten sajnos egyre jobban kicsúcsosodott negyedik társunk, Laci és az én köztem fennálló gondolkodásbeli eltérés. Én az ilyen nyári és hasonló túrákon nem érzem a fáradtságot, minél több minden meg akarok nézni, útba akarok ejteni, míg ő inkább egy kellemes, nem túl fárasztó túrát szeretett volna. Túrámnak végül hátsó, gyári hibás kerekem tett be: napokon át tudtam kerekezni az oldalt kidudorodó külsővel – Zoliék meggyőztek, kár lenne hazáig újat venni – ám utolsó előtti nap, már magyar földön megadta magát. Ragasztani már nem lehetett, így Egerből közeléből végül vonattal érkeztem haza.
Az utolsó napok történései még az Ausztriából való hazakerekezésről is lebeszéltek: belefáradtam a sok izgalomba. Elegem lett abból, hogy mindig tartanom kellett attól, hogy a kerékkel gond lesz és be kell fejeznem a túrát. A nagy tervekből annyi maradt, hogy autóval – kerékpárral a tetőn – megyünk Ausztriába, a hetet néhány nap bringázással színesítem, majd szintén együtt, autóval jövünk haza. Bár négy egésznapos túrát terveztem, abból hármat szándékoztam megvalósítani; ráadásul még egy gyalogtúrára is nagyon vágytam. A négy bringatúra egyike Kufstein és Kitzbühel környékére vezetett, a másik: több bringamaraton útvonalát átvéve a Dachstein környékére, a harmadik Berchtesgaden hegyei közé, szintén egy kerékpármaraton útvonalát követve, míg a negyedik a legnevesebb: célbavettem a 2505m magas Grossglockner hágóutat. Úgy gondoltam nem lesz még egy ilyen alkalom, amikor a Grossglocknerhez ilyen közel – hágóút kezdetétől 35 km-re – nyaralunk. Nem akármilyen tervet eszeltem ki. Mivel az eddigi legtöbb szintemelkedést tartalmazó túrám még 1996-os keltezésű és “csak” 2850 m; idénre már a minimális cél a 3000 m, vagy akár a 3500 m szint elérése volt. A Grossglocknerutat kétszer szándékoztam egy nap alatt legyűrni: az első feljutást követően a másik oldalról az 1300 m magas Heiligenblutból ismét meg akartam mászni.
Indulás előtti utolsó nap még a bringáért kellett visszamennem a fővárosba, egy kerékpárboltba: új duplafalú felnivel és Schwalbe külsővel tértem haza.



Három túrám: Kitzbüheli (lila), Tauern-pass, Ramsau-i (kék) és a Grossglocknerút (piros)



1998.VIII.1, szombat
1.nap
5 órai kelés után 1 7-kor sikerült útnak-indultunk. A csomagtartó ezúttal is megtelt. A bringára, az autó tetején több mint 600 km autózás várt. Magyarországon még a nyaralás izgalmával élveztem az autózást, Ausztria nagy részét átaludtam. Rövid német szakasz után ismét osztrák földön – szűk patakvölgyben – gurultunk. Lofer városa első látásra mindhármunknak megtetszett. Az út csillogó, havas csúcsú hegyek közt, zöld mezőn és bringaút mellett vezetett. Két szurdok is várta a turistákat. Az utolsó kilométereken a völgy kinyílt, feltűnt Saalfelden és előbukkantak a kopasz, köves Steinernes Meer sziklái. “Azok a mi hegyeink!” – jegyeztem meg. Saalfeldentől kissé kanyargós, egyre szűkülő völgyben autóztunk és fordultunk szembe a – hatalmas sziklafalát felénk mutató – 2941 m-es Hochköniggel. Közvetlen a hegy lábánál virágos házakkal, csodálatos környezetben, 1016 m magasan épült Hinterthal, ahova szállásunk szólt. 1 5-kor érkeztünk meg.
Miután elfoglaltuk első emeleti appartmanunkat, anyu által készítendő vacsora előtt maradt még egy kis időm egy rövid bringás fefedezőtúrára Csupasz, mindössze kormánytáskával nehezített kerékpárommal a szomszédos hágókat (Filzensattel: 1290 m és Dientner sattel: 1358 m) céloztam meg. A faluból az útra kanyarodva, az azonnal meredek emelkedésbe kezdett. Eleinte könnyedén, frissen pedáloztam, bár sebességem a 10 km/ó-t sem érte el. A fél kilométeres egyenes végén autóparkoló és szép kilátás nyílt a településre. A hajtűkanyar után sem hagyott alább a meredekség, ezúttal már fenyőerdőben folytatódott az út. Néhány kisebb kanyar után egy hajtűkanyarban a meredekség ideiglenesen 8%-ra csökkent, ám azt követően 12% fölé emelkedett. Lassan hajtottam: az elmúlt 2 km-en már felhalmozódott az emelkedő huzamos nehézsége, egy újabb hajtűkanyar után szemmel láthatóan kegyetlen lett a meredekség. Alig telt el 2-3 km és már érezhetően sokkal magasabban voltam falunknál. A hajtűkanyart követően, 100 m-rel előrébb autók is félreállhattak, bár kilátás nem volt. Pihennem kellett, így én is megálltam. Miután pulzusom megnyugodott, folytatni tudtam az utat. Már csak 300 m nehéz emelkedő volt előttem. Bár még nem értem a tetőre, az út mentén kereszt állt: a meredek szakasz véget ért. A Filzen Sattelt nem sokkal később 20 m-rel magasabban 1290 m magasan értem el: kinyílt az erdő, így közvetlen a hegy tövéből gyönyörködhettem a Hochkönigben. Sietős fényképezés után gyors, tábla szerint 14%-os lejtő következett. 2 km gyors száguldás után Dienten falu fölső végénél értem a következő hágóra vivő út leágazásához. 3-400 m emelkedőt követően elfogytak a fák, és a Hochkönig 1500 m-es fala és 2941 m-es csúcsa alatt – elszórt házak közt -kanyargott a töredezett út. Míg 8-10 km/ó körül pedáloztam, folyamatosan a hegyeket bámultam: estefelé már gyengébb fények sütötték meg. A falu végén a meredek utat rövid lankás szakasz váltotta fel, majd két rövid meredek lépcsőben, csupasz mezőn érkeztem az 1358 m-es Dientner Sattelre. Ezúttal, a rövid pihentető szakaszoknak köszönhetően, nem kellett megállnom. Mivel anyuéknak azt ígértem, hogy kb. egy órán belül visszaérek, szinte pihenés nélkül fordultam vissza. A lejtőn, a házak közt ismét meglepve láttam, hogy sebességmérőm 60 km/ó-t mutat: a tájat, a mezőt nézve úgy tűnt, alig haladok. “Rossz a sebességmérő!” – gyanítottam. Volt azonban egy dolog, ami kétséget támasztott: fölfelé 12 %-osnak tűnt az emelkedő. A gyors gurulás után a Filzensattel keleti emelkedőjén, a lefelé már ismert 14%-os egyenes várt rám. Sebességmérőm memóriáit kikeresve kiderült, hogy az emelkedő éppen 2 km hosszú. Egy patak mentén kezdődött a kaptató: az első 300-400 m nem volt vészes, utána egy házikó mellett viszont meredekebbre váltott. Ki kellett állnom a nyeregből: a bringát billegtetve, egyik-másik karom és lábam felváltva feszült meg. Bár csak 7-8 km/ó-val vánszorogtam, de – ha fáradtan is – bírtam az emelkedőt. Félúttól, mikor az út már a hágó irányába vezetett, már csak 10 %-os meredekséggel kellett megküzdeni: 10-12 km/ó-val kerekeztem. A tetőn már nem álltam meg, azonnal nekivágtam az eleinte még lankás lejtőnek. A keresztnél, ahol a meredekebb szakasz kezdődött, a meredekség előjelző táblát épp nem tudtam megnézni. Gyorsan visszafordultam, mert kíváncsi voltam: 15% !! Úr Isten! Fölfelé 3 km-en át ezen szenvedtem…., de végül legyőztem. Hát…? Szlovákia után ez már más terep! A lejtőn nagyon kellett vigyázni: hamar gyorsult a bicikli, erősen fogtam a fékeket. A hajtűkanyarban egészen 10-15 km/ó-ra kellett lelassítanom. Félig kanyargós úton ereszkedtem lefelé. Mivel nem szeretek folyamatosan fékezni, ezért néha-néha megengedtem a járgányt, később pedig erősen húztam a fékeket. Az utolsó egyenes vége felé úgy döntöttem, hogy megengedem a bringát; meguntam az 50-60 km/ó-t. Tudtam, hogy hamar felgyorsulok és azt is, hogy a faluig szinte végig majdnem egyenes az út. A keskeny úton teljesen ráfeküdtem a bringára és óvatosan figyeltem a sebességmérőt: 73,6 km/ó-nál fékezni kezdtem: Hinterthalba, haza értem.
Otthon összehívtam anyuékat: “Képzeljétek: 20 km-es körtúrámon 750 m szintet mentem, részletesebben: ami emelkedő volt, az mind 10-12-15 % körül. Az első emelkedő kapásból 3 km-en át 15 %-os.”
Mint általában az estéken, ezúttal sem sok TV-t néztünk. Vacsora után inkább a másnapi terveket beszéltük meg: én egyből nem mertem nehéz túrára vállalkozni, ezért egy 100 km-es túrával akartam bemelegíteni. Kezdőtúrának a komolyabb hegymászás-mentes Kitzbühel és St Johann felkeresését terveztem. Míg az én – erre a környékre vonatkozó legtetszetősebb – útvonaltervem 200 km felett járt, anyuék inkább egy nyolcas alakú, másik tervet javasoltak. Az 20 km-rel rövidebb és 500 m szinttel könnyebb volt. 10 óra körül oltottuk el a lámpákat.


Adatok:
TM: 1.03.04 DST: 20,22 AVS: 19,2
TR/D: 20,25 MXS: 73,6 ODO: 37962


Szintemelkedés:
– Filzensattelig (1290 m) 290 m
– Dientner Sattelig (1358 m) 270 m
– Filzensattelig (1290 m) 190 m
750 m



1998.VIII.2, vasárnap
2.nap: Túra Kitzbühelbe
7-1/2 8 tájban ébredtünk; a szoba hőmérője 16 fokot mutatott. A reggeli- és szendvics-készítés közben a TV-ben megtekintett időjárás-jelentés és az “alpesi panorámák” is jó időt jósoltak. Az erkélyünkről a Hochkönig szépen látszott. Gyorsan felpakoltam cuccaimat a bringára, majd 10 órakor nyeregbe pattantam.
Az új hátsó kerékkel első egész-napos túrámnak vágtam neki. Elmúlt nap még nem sikerült megállapítanom, hogy lassít-e a hátsó MTB-kerék, így kíváncsian ültem nyeregbe.. Éreztem, hogy az előző napi 14-15 %-os emelkedők nem tettek jót a lábamnak: a lassú pedálozás, erős feszítés megerőltette a térdhajlatomat. Nagy hegyi túra helyett inkább bemelegítő-pihentető túrára indultam. Mivel anyuék is ugyanazt a programot tervezték, tudtam, hogy autóval hamarosan utol kell majd érniük. Túrám Saalfelden felé kezdődött. Az út kellemesen lejtett: folyamatos pedálozással 40 km/ó fölött haladtam. Élveztem a napsütést, a szép időt, a lejtőt, csak az ellenszélnek nem örültem. A kanyargós útszakaszon túljutva, Maria Almban már alig lejtett az út; a szél erősen zavart. Nem éreztem magamban a kirobbanó frissességet, ismeretlen táj felfedezése iránti vágyat. Maria Alm fölött csodaszép háttérül szolgált a sziklás Steinernes Meer sziklasora. Saalfeldentől továbbra is egyenesen, a tiroli St Johann felé folytattam utam.
Sokat gyönyörködtem a szép, muskátlis, alpesi házakban és a csodálatos fehér, csillogó hátteret nyújtó Leoganger Steinbergében. Leogang után az út már erdőben vezetett, nem sokkal a vasút mellett. Bár a térkép nem látta el a természeti szépségek megjelöléssel az utat, annak eleje – a Leoganger Steinberge fehér sziklái alatt – fantasztikus volt.
A lankás emelkedőn minél tovább próbáltam tartani a 20 km/ó-t. Hütten falu környékén végül már elöl is vissza kellett váltanom. Kissé beleuntam már a gyengécske, de hosszú emelkedőbe, a gyenge széllel való küzdelembe, így már csak 16 km/ó-val hajtottam, mikor anyuék integetve suhantak el mellettem. Indulás óta nem álltam meg, nem néztem térképet, így nem tudtam, hogy mikor érek az emelkedő tetejére: többször is egy-egy kilométert adtam még magamnak a térképnézésig. Végül – nem tudtam hol – éppen a tető előtt 1-2 km-rel álltam meg beazonosítani magam. Bár a térkép 963 m magasnak írja a Griessen-hágót, az út mellett 1000 m-es magasságot jelöltek. Sajnos beigazolódott, hogy tényleg nem igazi hágó volt ahova felkerekeztem: ahogy fölfelé, úgy lefelé is alig akart lejteni az út. Gyenge ellenszélben, 28-30 km/ó-val hajtottam át a nagy teherpályaudvarral ellátott Hochfilzen falucskán. A csodás sziklás hegyek elmaradtak, a völgyben előrefelé már csak a füves, alul fenyőerdővel borított hagyományos osztrák hegyek vártak. A távolban viszont végre feltűntek Kitzbühel hegyei: a Wilder Kaiser és társai egyre jobban kezdtek kimagaslani. A Kitzbühel előtti kilátóhegy tornyát sem lehetett már szem elől téveszteni.
Az út Hochfilzen falu végén kezdett igazán lejteni. Néhány kilométeren át 50 km/ó közelében gurulhattam, azonban ennek az volt az ára, hogy utána szinte sík völgy következett. Az egyik kanyarból, bár csodás kilátás tárult elém a Wilder Kaiserre, 45 km/ó-ról nem volt kedvem lefékezni. Este hallottam anyuéktól, hogy ott eszükbe is jutottam: “-Na a Gabi itt félre tud állni, biztos fotóz majd!” Nem tettem. Fieberbrunnban sem lassultam 35 km/ó alá. A patak egy sétány mellett, árnyas fák alatt csobogott, az út mentén napsütötte, színes, virágos házak; kedves településnek tűnt.
St Johann im Tirol (51 km, 659 m) központjában éppen térképem böngésztem, hogy merre tovább, mikor – délben – megkondultak a harangok. A várost elhagyva továbbra is nyugatnak folytattam utam, így az elkerülőútról Kufstein irányába fordultam. Bár a Wilder Kaiser lába alatt pedáloztam, eleinte – az erdőből – még nem láthattam a hegyeket. Éhségem csillapítására egy parkolóban tettem pihenőt: a fa asztalnál félmeztelenre vetkőzve láttam hozzá első szendvicsemnek.
Unott és fáradt hangulatomat – Going tájékán – az előbukkanó csodaszép Wilder Kaiser tudta csak megtörni. A széllel dacolva az lebegett a szemem előtt, hogy visszaúton végig hátszélnek kell támogatnia. Ellmau felé sokat gyönyörködtem a hatalmas, Dolomitok-szerű fehér sziklafalakban; többször álltam meg fotózni; addig is pihenhettem. Söllt követően épp jókor jött a gyors lejtő. “Ráfeküdtem” a bringára és szinte a keletnek, hazafelé tartó útra való átcsatlakozásig meg sem álltam; csak gurultam 40-50 km/ó-val. Itter falu mellett, egy patakocskán átkelve értem túrám legtávolabbi pontjára. Délkeletnek, majd keletnek fordultam: irány Kitzbühel!
A vasút mellett, a lankás emelkedőn, kellemes hátszélben kezdtem meg a Kitzbühelig hátra levő 26 km-t. Fáradtságom hatására már itt, félúton fel kellett ismernem, hogy túl hosszúra terveztem a túrát. “-Ha az anyuék által javasolt nyolcas alakú túrát választom, akkor is még 100 km áll előttem.” Szomorúan gondoltam bele, hogy indulás óta mindössze fél órácskát pihentem és csaknem 3 órát tekertem. Az idő szaladt, továbbra sem henyélhettem sokat. Bár jó lett volna pihenni, a következő gondolatmenet ráébresztett, hogy a 21-es csapdájába kerültem. Pihenésem újabb időt, későbbi hazatérést jelentene. Minél később érek haza, annál több energiára lenne szükségem, masszív kajám pedig nem sok volt.
Óvatosan pedáloztam a két éles kanyart vevő főúton. Alpesi körülmények közt még azon sem lepődtem volna meg, ha a kanyarok végére a szélirány megváltozott volna. Hopfgarten vasútállomása végén hirtelen “izmaimba hasított” a tábla megpillantása: 15 %-os emelkedő. Ahhoz képest, hogy szinte sík völgyben pedáloztam.… A vasúti sínek alatt talán 100 m hosszan tartott a meredek kaptató. A szűk sziklaszorosból kiérve a völgy kinyílt. Westendorfnál, a hoszúra nyúlt nyeregben, még a lejtő előtt kevés energiafelvétel miatt álltam meg. Egy virágosláda előtti padra ültem egy Twixet és felmelegedett almámat megenni.
Az egészen Kitzbühelig látható, hosszú lejtőn néha-néha találkoztam bringásokkal – sokkal többel, mint Magyarországon – de szomorúan kellett megállapítanom, hogy a Tour csapatainak ruhájába öltözöttek általában nem köszönnek vissza. “-Mire hordják úgy fenn az orrukat?” Jóleső gurulás végén Kitzbühel előtt 2 km-rel érkeztem a Schwarzsee leágazásához. Reggel, amint megmutattam a képet anyuéknak, ők is eldöntötték, hogy felkeresik. A Wilder Kaiser egyik gyöngyszeme ez a tó, mellesleg valószínűleg a kitzbüheliek legfőbb fürdőhelye is. A tóparton kemping és strand állt, a parkolóban sok autó és bringa állt. 28-30 fok mellett sokan fürödtek a vízben. Az elkerített, de megkerülhető tó körbekerekezésére indulva, 100 m hosszan szabad sétaútra leltem: padjaival, árnyas fáival ideális étkezőhelyül szolgált.
A víz szélére ültem. Hogy aktívan pihenhessek, lábam a kőre fektettem. Szembe velem csodás panoráma: a Wilder Kaiser 2344 m-es sziklasora előtt a fenyőkkel kísért tó csillogott, vizében színes fürdőzőkkel. Fényképezést követően a tóparton már nem kerekeztem tovább, inkább – idő híján – Kitzbühel felé vettem az irányt. Bár a városközponton át vezetett az utam, a belvárosba nem tettem kitérőt. “Anyuék úgyis körbejárták, megörökítették; meg időm sem lenne rá” – vélekedtem. Kitzbühelt elhagyva kellemes hátszélben, nyílt mezőn pedáloztam St Johann felé. A város – reggel óta – már ismerősként várt vissza. 10 km-en át folyamatosan gyönyörködhettem a szemközti Wilder Kaiserben. St Johannban (121 km), az aluljáró elkerülése után egy középkorú versenyző szélárnyékába szegődtem. Alig hagytuk el a várost, sajnos vezetőm a már megfordult szél elől egy mellékutcába kanyarodott le. Magamra maradtam a széllel: 23 km/ó-val hajtottam… néha a bicikliúton. Erpfendorftól az út hiába fordult teljesen keletnek, az ellenszél nem szűnt. Nem értettem: pár órával korábban, Kitzbühel felé teljesen keletnek haladtam, akkor hátszélben. Ezúttal egy másik völgyben – szintén keletnek – már ellenszélben kellett gyűrnöm a lankás emelkedőt.
Ezek a hegyek semmi extra szépséget nem nyújtottak, olyanok voltak, mint a többi. A lankás emelkedő elején még frissen pedáloztam, később azonban rövid időre – az unalom elől – félreálltam. Éppen a térképet bogarásztam, mikor hátulról egy jó erőben levő montis előzött meg. Gyorsan elraktam a térképet és a 200 m előnyre szert tett fiú nyomába eredtem. Fáradtságom ellenére – a későbbi szélfogás és tempódiktálás reményében – célszerűnek tűnt befogni a srácot. Schredergasse házainál már együtt pedáloztunk. Ahogy elnéztem, nem spórolt az erejével: vagy egyszerűen csak saját tempóját nyomta, vagy pedig ki akart fárasztani. Egészen a lankás, 778 m magas tetőig, – az alpesi panoráma műsorból ismerős – Waidring faluig követtem, akkor előre küldött, én kezdtem vezetni a lejtőn. Hogy én se adjam alább, erőből hajtottam, de pár kilométer múltán hiába néztem hátra, a srácnak nyoma sem volt. A 626 m magas Loferbe (16:35) egy csobogó patak mentén gurultam be. Kulacsaim üresen tátogtak, így víz után kellett néznem. Szerencsére Ausztriában a vízszerzés problémája megoldott: egyrészt egymást követik a tiszta benzinkutak, másrészt szinte minden település központjában, a templom közelében, díszkútból víz csobog.
Mivel az út Lofer központját elkerülte, a város szélén vezetett el, a bicikliúton az első útba eső település St. Martin volt. Nagyon sajnáltam, hogy a település fölötti havas, csillogó csúcsok teljesen a Nappal szemben helyezkedtek; nem fényképezhettem. Rövid pihenést követően, kissé már frissebb folytattam utam a Saalach patak szokatlan völgyében: oldalt 1000-1500 m magas sziklafalak, 2500 m magas csúcsok; lent, a patak mentén 1 km széles teljesen sík gyep, mező (1. foto). Ezen vezetett a csodás, néhol aszfaltozott, néhol felszórt Tauern-bicikliút is. Akár a paradicsomban. Ez a völgy az eltöltött egy hét alatt mind a négyünknek nagyon megtetszett. Itt végre ismét hátszélben kerekezhettem: sebességem folyamatosan 30-35 km/ó körül mozgott. Élveztem a gyors haladást. Félúton két kiépített szurdok, “Klamm” várta a turistákat. Saalfelden előtt 3 km-rel következett az autóból megjegyzett, rövid, közepes emelkedő. Előző nap anyu meg is jegyezte: egy túra végén nem lehet túl kellemes felpedálozni rajta. A szélnek és támogatásából fakadó jó kedvemnek, frissességemnek köszönhetően alig vettem észre az emelkedőt. A tetőről már Saalfelden (168 km, 17:40) központjába gurultam.
Saalfeldentől a szállónkig hátralevő távolság 15 km volt, ebből az első 5 km, Maria Almig szinte sík. A városon – amit a két hét alatt szinte meg sem néztem – könnyedén pedáloztam át. Hasonló fényviszonyok közt hajtottam, mint előző nap érkeztünk. Teljesen kiakadtam az ellenszélen; reggel is ellenszelem volt, este is; hogy lehet ez? Maria Alm és az emelkedők közeledtével egyre nehézkesebben tekertem, mind nagyobb fáradtságot éreztem. Elszállt a frissesség, az alig emelkedő úton, jó erőben 20 km/ó fölött lehetett volna haladni, én azonban 16 km/ó-nál nem bírtam jobban. Már a tájat sem figyeltem úgy, mint előtte, az embereket sem. Kínomban visszaszámoltam a kilométereket és átkoztam a teljesen kiszámíthatatlan szelet. A szálló előtti 50 m hosszú, 8%-os emelkedő még utoljára megkínzott. 18:23-ra értem haza. Fáradtan cuccoltam le, majd vánszorogtam fel a 123-as szobába, ahol anyuék már vártak.
A diagnózis: Kiéheztem, akár Ullrich a Touron. Anyu éppen a meleg vacsorát tette fel melegedni, így időben szóltam, hogy dupla adag tésztát kérek. A szemem nagyobb volt, mint a szám, így a tészta harmada megmaradt. Bőséges ivás és pár alma után már sokkal jobb közérzettel és tervekkel a fejemben készülődtem másnapra. Az időjósok szerencsére napos időt ígértek. Mivel öt napunk volt még hátra a nyaralásból, én pedig még három túrát szerettem volna, a következő napra is jutott egy. Bár a másnapi szép idő miatt apu a Grossglocknerutat ajánlotta, én – egy ilyen kiéhezés után – nem láttam célszerűnek a legnagyobb erőpróbába belevágni. Mivel anyuék is éppen Radstadtba és a Dachstein fala alá tartottak, én is úgy döntöttem: azon a túrán indulok el. A három egész napos túra közül, 220 km-ével és 2800 m szintemelkedésével ez számított a második legnehezebbnek. Mivel terv szerint az útvonal a 15 %-os hágó felé indul, megkértem aput: kocsival vigyen fel a második hágó tetejéig. Ott már – megérkezésünk estéjén – úgyis jártam; hadd kezdjem inkább hosszú gurulással a túrát.


Adatok:
TM: 6.55.22 DST: 182,52 AVS: 26,3
TR/D: 182,57 MXS: 54,1 ODO: 38144



Szintemelkedés:
– Griessen-hágóig (993 m) 260 m
– St. Johanntól Itterig 150 m
– Kitzbühelig 280 m
– St. Johanntól Waidringen, Loferen át Saalfeldenig 150 m
– Saalfeldentől Hinterthalig 270 m
1110 m


1998.VIII.3, hétfő
3.nap: Túra a Radstadter Tauernbe és a Dachstein alá
Már-már hagyományosan 7 óra után ébredtünk; az éjszakai front még nem ment el. A kissé felhős idő ellenére napsütést vártunk, az időjósok szép napot jósoltak. Reggeli után mindhárman autóval indultunk; a bicikli – a közeli, 1358 m magas Dientner Sattelig – az autó tetején utazott. A nyeregben egy fa tövében álltunk meg és kaptuk le gyorsan a bringát a Fiat tetejéről. Rövid mezbe öltöztem, de a meredek lejtőre még magamon hagytam a pulcsit. Mivel nem mertem magam 100%-osan a meteorológusokra bízni, mind egy tartalék hosszú nadrágot, mind egy pulcsit magammal vittem. Az első esti tapasztalatok miatt túrám részletes beosztását nem is néztem meg; a többihez hasonlóan 200 km körülire saccoltam. A szintemelkedést illetően az 1000 m magas Kleinarl falu, a Radstadter Tauern 1739 m-es hágója, valamint az 1135 m-es Ramsau felkeresése miatt legalább 2500 m-re lehetett számítani. Az időbeosztást nem kalkuláltam át ismét; bár azt nem feledtem, hogy túráim mindegyikét 8 órai indulással terveztem és hazaérkezésem egyik esetben sem esett 1/2 8-nál korábbra. Két óra késéssel 10 órakor vágtam neki lejtővel kezdődő túrámnak.
A túra – mint a térkép is mutatta – 15%-os lejtővel kezdődött. Apuék kikötötték, hogy előbb ők indulnak: el akarták kerülni nehézkes előzésem. A lejtő első két kilométere lankás, lépcsős volt; bár anyuék is, én is 50-60 km/ó-val suhantunk, ők egy picit eltávolodtak. A Hochkönig ugyan a tetejéig látszott, fölötte szürke felhőréteg borította az eget. A második kilométert követő hosszú egyenesben 73 km/ó-val robogtam anyuék nyomában, mikor egy óvatosan ereszkedő teherautót utolérve 40 km/ó-ra kellett lassítanunk. A 15%-oson alig győztam a féket fogni. Bár többször kinéztem, mivel kockáztatni nem akartam, nem előztem. Miután a teherautó elengedte a sort, anyuék eltűntek. Mühlbachon már egyedül pedáloztam át. Sebességmérőm 45 km/ó-t mutatott mikor a szemközti oldalról hirtelen egy autó hajtott keresztbe, az oldalsó utcába. A rövid féktávolság miatt rémültemben hangosan kiáltottam: “-Hééééééé!” A féket teljes erőmmel húzva, óvatosan, még az autó orra és a járdaperem közt próbáltam elslisszolni. Tán 20 km/ó-val haladtam, mikor a járdaperem mellett alig, de kissé megbillentett az autó. Egyensúlyvesztés nélkül maradtam nyeregben. A kalandot szerencsésen megúsztam. Ellenőriznem kellett, hogy minden rendben van-e, nem szenvedtem-e kárt. A járókelők pár pillanatra mind odafigyeltek, a sofőr is kiszállt megkérdezni, hogy nincs-e bajom? “Remélem, hogy nincs!” – nem jutott eszembe több németül. Még az elkövetkezendő kilométereken is a kis incidensen gondolkoztam. A lankás út egy patak mellett, a sziklák szorításában folyamatosan kanyargott. Apának nem lehetett öröm a vezetés, nekem azonban, bringanyeregben, 35 km/ó-val éppen kellemes volt. Sajnos a Nap még nem akart előbújni.
9 km-t követően az út, panorámás bal kanyarral Bischofshofenbe, a Salzach völgyébe ereszkedett. A kanyarból előbukkantak a város mögötti Tennengebirge hegyei is. Fotózni próbáltam, de az exponálás és a film továbbtekerése csak háromszori gombnyomásra sikerült. Éles elmémmel rájöttem, hogy a továbbiakban az egész napra tervezett 25-30 fotót ily módon nem lehet megcsinálni, előbb elemet kell a gépbe vennem. Szerencsém volt, hogy még mielőtt eldőlt volna, hogy merre kerekezek aznap aputól, – a német környékre tekintettel – 20 márkát kaptam tartalékba. A kimerült elem még a film visszacsévéléséhez is gyenge volt, így a gép hátát kinyitva, kézzel tekertem vissza és vettem ki a filmet. Szerencsére a táskám zsebében volt még egy tartalék tekercs film.
Bischofshofen főterén találtam fotósüzletet. Csodálkozva néztem, hogyan csavarta ki a fényképező szemmel alig látható négy csavarját, hogy könnyedén helyére tehesse az elemet. Negyed óra alatt végeztem is, így 10:50-kor már kifogástalan, filmmel “megtöltött” fényképezővel hagytam el a felhős várost. Az áruházaktól még utoljára megálltam visszanézni és szerencsére a fényképező is előkerült, mert így tudtam meg, hogy mivel a lencsét nem csuktam be, a rázkódástól a gép a 36-ból már 14-t exponált: maradt 22 képem. Bosszantott a dolog, de úgy gondoltam : “22 kép az éppen elég lesz.”
Bischofshofentől 6 km-re egy lejtőn kanyarodtam le a Salzach parti, 615 m magasan elterülő St. Johannba (25 km). A városka magas temploma már messziről magára vonta a figyelmet. A folyót keresztező híd után, a templom mellett 8 %-os emelkedő vezetett Radstadt irányába. A kaptató elején pulcsim levettem, majd kényelmesre fogtam a tempót. A számomra meglepetést okozó emelkedő talán csak a város végén enyhült kicsit és fordult keleti irányba. A térkép szerint Wagrainig – a következő faluig – kis patakot követve haladt volna az út. “Na igen: tényleg patak mellett haladok, de annál 100 m-rel magasabban, amit a térkép nem tud jelölni!” – magyaráztam a helyzetet. Az első pár kilométert követően az út kissé lejtett, majd ismét lankásan – már közvetlenül a patak mellett és azt keresztezve – emelkedett a 838 m magasan fekvő Wagrainig. A falucska neve egy színes prospektusról ismerősen csengett. Mivel Bischofshofentől már az Amadé Radmarathon útvonalán haladtam, ahogy az is, 8 km-es kitérőre fordultam az 1000 m magasan épült Kleinarl felé. Amint Wagrainban délnek kanyarodtam, az eső csepegni kezdett. A völgy végi hegyeket a sok felhőtől alig lehetett látni. Nem ilyen időt ígértek!
A korábbi fáradtas tempóval szemben, az eső felrázott: ismét rákényszerültem a sietésre, és ez megsokszorozta erőmet. Miközben a kellemesen lankás emelkedőn 20 km/ó fölött hajtottam, azon kezdtem gondolkodni, hogy az eső miatt megálljak-e, és ha igen, akkor hová lehet behúzódni. Az eső éppen annyira esett, hogy az embert idegesítse és fél óra alatt lassan elázzon, de annyira nem, hogy azonnal helyet kelljen keresni. 3 km-t követően már alig csepergett, így az összeszűkült patakvölgyben tovább folytattam a pedálozást. A kinyíló és lankásabb völgyben ismét nagyobb sebességgel hajtva érkeztem meg Kleinarlba (43 km), ahol egy fenyőfa alá húzódtam félre. Örültem, hogy az étkezést sikerült a lankás emelkedő végére kihúzni, innen ugyanis lényegében Radstadtig lejtő következett. A következő komolyabb emelkedőre még 25 km-t kellett várni.
Padon ülve jóízűen nassolgattam el egy szendvicset, egy banánt és egy almát. A gyümölcsöket nem akartam sokáig tárolni és szállítani, cipelni. Miközben kellemes tekerés mellett gurultam vissza Wagrainig, kíváncsian fürkésztem az eget. Azt próbáltam megállapítani, hogy vajon tényleg világosodik-e, vagy csak azt hiszem. Wagrainból lankás, 2 km-es emelkedőn frissen pedáloztam a 933 m-es Wagrainer Höhére. A völgy ezen része a korábbival ellentétben már sokkal nyíltabb volt. A “hágócskát” követően lankás, nem túl gyors gurulás, hajtás következett Altenmarktig. A város előtt néhány bringásnak talán csalódást okoztam, hogy nem tértem rá a messziről ordító bringaútra, hanem inkább a gyorsabb kocsiutat választottam. A városban nem időztem sokat, két fotótól eltekintve szinte csak áthajtottam rajta. Főtere nagyon megkapó volt, májusfa is állt a díszburkolatú tér közepén.
A 146-os főúton mindössze 3 km-t kellett hajtanom, mert a 862 m magasan fekvő Radstadtba érkeztem. A városban – bringás szokásom szerint – a templom oldalában elvezetett sétálóutcába fordultam. Képeslapvásárlás után, a másik, feldíszített sétálóutcán már vissza is tértem az útra és folytattam is túrámat. Az elágazásnál (1/2 2) a Radstadter Tauernpass, Obertauern (1739 m) feliratokat követtem. Ismét a híres – és egyre híresebb – Samson man Radmarathon útvonalán haladtam.
A hágó tetejéig tartó 22 km első fele, Untertauern településig mindössze 140 m-t emelkedett. Örültem a kellemes völgyi útnak. Mivel – bízva magamban – úgy éreztem, hogy le tudom majd küzdeni a később néhol 15 %-os meredekségű hágót, úgy véltem, annál jobb, minél tovább lankásan emelkedik az út, hiszen sebességem addig is 20-22 km/ó fölött tarthattam. A völgyet szegélyező két hegysor ugyan még felhőben volt, ám nyugat felől egyre világosodott; néhol már előbukkant a kék ég. A sík szakaszokat már többedszer váltották rövid, meredek emelkedők, mikor az eleredt eső elől – Kleinarl után szintén étkezésem idejében – Untertauern (1008 m) faluba menekültem. Egy buszmegállóba ültem be: falatoztam egy keveset míg a csepegő eső csendesedésére vártam. Energiabevitel után már száraz időben vágtam neki a következő 11 km-nek. Az előzővel szemben ez már nehezebbnek ígérkezett: 730 m szintemelkedés állt előttem. 12-14 %-os meredekségével már az első kilométeren bemutatkozott az emelkedő. Hosszú egyenesben küzdöttem. A fél kilométeres egyenes végén az út szűk sziklaszorosban, lankásabban emelkedett tovább; kicsit legalább lehetett pihenni. A szorosból már napsütésben jöttem elő: ismét 14-15 %-os meredekséggel kellett megküzdenem. Az autókat már leállósáv segítette. Nyeregből kiemelkedve 8 km/ó-val küzdöttem; a komoly erőkifejtés gyakori, pihentető megállásokra kényszerített. 1-2 km-enként megálltam. A táj – a hegyek mögött az ég már szép kék hátteret nyújtott – oly szép volt, hogy gyakran fényképeztem. Félúton – Untertauern után 4-5 km-rel – rövid lankás szakaszon fújhattam ki magam; földút ágazott le pár, fából épült vendéglátó-épülethez. Az út a meredek egyenesben, féloldali kilátást nyújtó alagút alatt emelkedett tovább, majd lassacskán keletnek a hágó irányába fordult. A nemrég múlt eső nyomán néha még fehér felhőcskék úsztak a 2000 m-es hegyek derekánál. Két meredek szerpentinkanyarban hajtva tűntek fel a fenyők közé keveredett törpefenyők. Lassan, 7-9 km/ó-val, kiemelkedve kapaszkodtam fölfelé, mígnem a fölső kanyar melletti parkolóban megálltam kifújni magam.
Végre megpillantottam a kopasz hágót és tövébe épült Obertauern üdülőfalut. Mikor 1/2 2-kor elhagytam Radstadtot, még azt gondoltam, hogy 3 órára akár fent is lehetek a hágón. Reményeimmel szemben azonban már 3 óra is elmúlt. A lankás emelkedő a sífelvonó alatt elhaladva még utoljára meredekebb lett. Az utat mind több panzió, vendéglátó-egység kísérte (2. foto). A környező hegyeken, de a hágón is már csak elvétve láttam fenyőket, törpefenyőket. A falu utolsó meredek kilométerén, a “célegyenesben” már frissebben tekertem, végre láttam a végét. Az úton több felfestés is arról árulkodott, hogy vagy az Osztrák-körverseny, vagy az osztrák bajnokság mezőnye is megküzdött a kaptatóval.
15:30-kor értem az 1739 m-es tetőre. A Napot ismét felhők takarták el: míg nyugat felől eloszlottak, délkelet felől szürke felhők érkeztek a környékre. Még csak 92. kilométernél jártam, ám az idő gyorsan szaladt. Ezt a túrát is a tervezett 8 óra helyett csak 10-kor kezdtem meg, így jobbnak láttam nem utánanézni, hogy terv szerint mikorra várható hazaérkezésem. Csak az elkövetkező 20-30 km-rel kalkuláltam. Megfelelő étkezés, pihenés és nyugalom mellett nem lehet gond – ezt tartottam szem előtt. Csak arra gondoltam, hogy rövid falatozás – már azért is, mert nem volt már sok szendvicsem – után akár fél óra alatt Radstadtban lehetek, 5 óra környékén pedig fent a Dachstein sziklafala alatt, az 1135 m magasan fekvő Ramsauban.
A fölöttem gyülekező szürke felhők sem ösztökéltek 10 percnél hosszabb maradásra. 15:40-kor nekivágtam a meredek lejtőnek, vissza Radstadtba. A gyors, eleinte kanyargós lejtőn szinte csak 60 km/ó fölött száguldottam: nem véletlen volt olyan meredek! Rövidúton egy teherautót értem utol, majd 1 km-nyi kíséret után előztem meg 76,1 km/ó-val.
Soha ennyit nem száguldottam még ilyen gyorsan: Szlovákiában nem ilyen meredekek a lejtők, tavaly pedig sem a Dobratsch, sem a Nockalmstrasse lejtője sem volt ilyen gyors. Radstadt irányába fordulva az alagútban óvatosabban gurultam, majd egy perccel – azaz egy kilométerrel később – a szurdok kanyarjaiban már lassabbra fogtam a tempót. A 10km-es lejtő utolsó egyenesében nagy meglepetés ért: a távoli, Radstadt környéki hegyek fölött megpillantottam a 3004m magas Dachsteint. Az Untertauernt követő többnyire gurulós kilométereken emelkedővel nem, csak sík szakasszal találkoztam. Radstadt felé már nyoma sem volt az esőnek, az eget bárányfelhők díszítették. A város elől visszanézve csodás panoráma nyílt a völgyre.
Radstadtban ezúttal meg sem álltam: a főútra térve keletnek fordulva célba vettem Pichl házait, ahonnan az Amadé Radmarathon útvonalát követve a Dachstein alá, Ramsauba szándékoztam felpedálozni. A főúton nagy táblák figyelmezteték az autósokat: “Fokozottan veszélyes útszakasz, kérjük a fényszórót nappal is égetni!” Ezt igazolandó, egy kilométerrel később egy közúti baleset miatt állították meg a forgalmat; pár percre. Az enyhén lejtő úton hosszan 28 km/ó-s sebesség mellett haladtam. Csak azt nem értettem, miért jelöl a térképem Mandlingpass nevű hágót, amikor, a “hágó” előtt és után is, azaz folyamatosan ugyanúgy lejtett az út. Pichl falu környékén az utat túrták, építették át, így csak kisebb keresgélés, forgolódás után találtam meg a meredek, keskeny emelkedőt, amely szembe vágott neki a hegynek.
Hiába számoltam, hogy 17 óra után nem sokkal már Ramsauban lehetek, 1 5 után vágtam csak neki a 12-15 %-os emelkedőnek. 125 km-rel a lábamban már nem esett jól az ilyen fajta erőpróba. Már az első kilométer első egyenesében meg kellett állnom: nem lehetett bírni a 15 %-os kaptatót. Hasonlókon a versenyzők is 39-53-as első hajtóművet használnak, én pedig 42-52-val hajtottam. Az is bosszantott, hogy nem a hegy oldalában szerpentinezett az út, hanem toronyiránt indult meg. Az első kilométer végén, a két meredek hegyoldal mögötti réten, már szerpentinben, 12 %-os meredekség mellett folytatódott a küzdelem: 6-8-10 km/ó-val. A nap fénypontjaként beharangozott Dachsteint jóformán még alig láttam. Ahogy a térkép alapján sejtettem, a leágazás és Ramsau közti 400 m szintkülönbséget nagyjából az első 4km-n kellett leküzdenem; utána – egy elágazást követően – gyakori kilátást nyújtó mezei úton tettem meg a hátralevő 3 km-t. A legelő közepén – ahogy északnak fordultam – szembe találtam magam a Dachstein hatalmas sziklatömbjével: erre tartogattam a fényképeket. Hiába bíztam az emberek fényképezőkészségében, akit megkértem lefotózásomra, antitalentum volt: engem rakott a “célkeresztbe”, így a hegy teteje éppen lemaradt. Utólag az vigasztalhatott, hogy az egész hét alatt annyi csodás fotó készült havasokkal a háttérben, hogy az adott kép úgy sem került volna a legjobbak közé: a Nap már ugyanis oldalról sütött csak.
A csodás kép reményében és a tájban gyönyörködve, a kellemes emelkedőn örömmel pedálozhattam a közeli Ramsau felé. A “ramsau” szócska egyébként fennsíkot jelent. A Dachstein sziklái alatt vezető panorámaútra, a Dachsteinstrasséra éppen egy buszmegálló padjánál csatlakoztam be, így azonnal megálltam / leültem falatozni. A padról csodás kilátás nyílt lefelé, Radstadter és Schladminger Tauern kopasz, barátságos kétezreseire.
Örömmel tapasztaltam, hogy – a várttal ellentétben – a sziklasor alatt vezető út még a következő jelentősebb településig, Filzmoosig sem szintben halad, hanem – ha lankásan is, de szinte végig – lejt: 40 km/ó fölött kanyarogtam végig a Dachstein alatt. Filzmoos felé félúton a panorámaút – amelyről egyébként nem túl gyakran nyílt kilátás – fenyők közt a Dachstein irányába kanyarodott, majd a sziklák alól fordult ismét vissza déli, majd ismét nyugati irányba. Rövid emelkedő végén csodás virágos üdvözlőtábla köszöntötte a Filzmoosba (1055 m) látogatókat. Hátrafordulva csodás, széles sziklafalat pillantottam meg. Az értelemszerű fotó és a kulacstöltés nem maradhatott el.
Az általam nagy Dachsteini üdülőhelynek tartott Filzmoos (18:16) szép házai nem leptek meg, ám az a tény már sokkal jobban, hogy mögötte a hegy már csak tetejét mutatta felém. A falut elhagyva a lejtő tovább folytatódott, és ahogy a térkép mutatta: innen kezdődött a gyorsabb rész. A kezdeti meredekebb erdős részen 50 km/ó fölött hajtottam a pedálokat, később – miközben Ebent és a Bischofshofenbe vezető főutat vártam – már csak a 40 km/ó-s sebességet tudtam tartani. Eben településen (856 m) már éreztem annyira az “otthon közelét”, hogy rászántam magam arra, hogy akár milyen lesz is a válasz, kiszámolom, mennyi vár még rám Hinterthalig. Már előző este kizártam, hogy – amerre reggel 70 km/ó fölött gurultam – Mühlbachon és a Dientner, valamint a Filzensattelen át hajtsak haza. Nem is éreztem magamban annyi erőt, hogy majd 180 km után leküzdjem a 4 km hosszú 15%-os kaptatót. A Zell am See felé történő kerülés idő híján nem fért a programba, maradt tehát a csupán 15 km-rel hosszabb kerülő Lenden és Dienten, majd zárásul a Filzensattelen át.
A kalkuláció így nézett ki: Bischofshofenig 18 lejtős kilométer, onnan újabb 6 km az ismerős St. Johannig, majd még 17 km – összesen már 41 km – Lendig (kb. 600m magasan). Idő híján Lendtől az egyetlen lehetséges út az 1290 m-es Filzensattelen és így 2 km 14%-os emelkedőn vezetett haza, ujabb plussz 17 km-rel. 18:46 volt, hátam mögött 156 km és 2000 m szintemelkedés fáradtsága. Két óra múlva sötétedni kezdett és még 60 km állt előttem 750 m szint leküzdésével. A szomorú valóság tudatában azonnal nyeregbe pattantam és hál’ Istennek továbbra is a már 20 km-en át megszokott 40 km/ó-val hajthattam tova a Fritzbach patak völgyében. Ezúttal az utam fölött már az autópálya, mellettem a vasút kísért. Gyors kilométereket követően az utat négy, egymást követő vasúti felüljáró tette érdekesebbé. Az utolsó néhány kilométeren a szűk szorosban már csaknem fázni kezdtem az egyetlen szál pólómban, mikor 1 8-kor a reggelről már ismert, Salzburg – St Johann, 311-es főútra érkeztem. A Salzach folyó mellett továbbra is frissen hajtottam; Bischofshofenben (556 m) pedig bezárult a reggel megkezdett kör. A város hátteréül szolgáló, tőle északra emelkedő Tennengebirge lenyűgözött; reggel még felhők takarták. A kilométerek gyors múlásával mind jobban feltűnt és mind jobban örültem neki, hogy gyorsan szelem át a tájat. Ramsautól St Johannig már 48 km-t hajtottam, gurultam – mindössze 10 perc pihenővel – gyakran 35-40 km/ó fölötti sebességgel, igyekezettel.
St Johannt (19:43) elhagyva az út lassan nyugatnak fordult: a völgyben már nem sütött a Nap, fénye már a szomszédos hegyoldalon kúszott fölfelé. Még mindig pólóban hagytam magam mögött a falvakat: előbb útbontás, majd Schwarzach környékén elkerülő alagút építése késztetett fokozottabb figyelemre. A térképet nézve Schwarzach (601 m) városát követően már vártam, hogy fokozatosan emelkedni kezd az út, hiszen Lend környéke – ahonnan Hinterthal és a csaknem háromezres magasságú Hochkönig felé terveztem kanyarodni – már 736 m magasra van jelölve. Csak otthon láttam a másik térképen Lend magasságát: 636 m.
A Salzach folyót keresztező híd után kapaszkodósáv jelezte az emelkedő kezdetét: eleinte még 20 km/ó-val kerekeztem, majd pár kilométerrel később már 15 km/ó-s sebesség mellett csodálkoztam: hova vezet még föl az út, hiszen már annyival a folyó fölött jártam. Az út 3km feleséeges emelkedőt követően visszatért a víz szintjére, ahol a folyócskát keresztezve Dienten felé fordultam. 20:35 volt: a Dientner Bach forgalomtól csendes, szűk völgyében már jócskán sötétedett. A patak közvetlen partján induló lankás emelkedő kezdetén, a korláton pihenve majszoltam el utolsó szendvicsem és müzlis szeletem. Fél kilométer híján már 200-t számolhattam a nap folyamán. Előttem még 16 km emelkedő és 3 km lejtő, valamint 650 m szint leküzdése, a legvégén – mint hab a tortán – a 14%-os mászással.
Az út az első kellemes kilométert követően kissé meredekebb lett, a kezdeti 20 km/ó helyett már csak 16-14 km/ó-val pedáloztam. A patak hangosan csobogott mellettem, időnként egyméteres zubogók is voltak benne. A meredek hegyoldalak közt, erdőben, közvetlenül a patakparton pedáloztam. Az út kőkorlátján 200 méterenként tábla jelezte az emelkedő kezdete óta eltelt távolságot. A harmadik – negyedik kilométer tájékán mélypontra kerültem: korábban azt vártam, hogy 18-20 km/ó-val tekerhetek Dientenig és csak az utolsó két nehéz kilométer lesz lassú. Az tört le, hogy belegondoltam, mennyit kéne még tekernem 14-16 km/ó-s tempó mellett. Így akár 10 perccel is tovább tarthat az emelkedő. Padlón voltam. Úgy tűnt, hogy a településig hátra levő 10 km-en is küzdenem kell. Arra már gondolni sem mertem, hogy mennyire fáraszt le ez a 10 km.
Egy út menti háznál megejtett kulacstöltés – és pár kortyolás – sikerrel törte meg monotonitásom; a nyeregbe visszaülve, az időközben lankásabb úton már ismét 18-20 km/ó fölött pedáloztam. Hogy ne legyen tiszavirág életű a feltámadásom Jan Ullrich, a tavalyi Tour győztes időfutamát képzeltem magam elé: rátámaszkodtam a kormányra, és az utolsó előtti fokozatban, koncentráltva hajtottam. Magam miatti aggodalmam teljesen elmúlt: tudtam, hogy hazaérek, azonban anyuékat sajnáltam. Sejtettem: mennyire aggódnak.
A völgy vége felé félúton a Hochkönig tűnt elő: úgy láttam felhőben volt, akár a szomszédos dombsor is. Sötétedett: a sebességmérőn már csak alig tudtam elolvasni a számokat. Dienten előtt 3-4 km-rel egyre több ház kísérte utam; volt már mit nézni, megszűnt az unalom. A 13 km visszaszámolása még csak 10-nél járt, mikor a patak mentén kandelláberes lámpák, a dombtetőn pedig csodaszép, kivilágított templomocska tűnt fel. Bár még nem értem a faluközpontba, de már szívembe lopta magát a település. A központban (210 km; 1 10) már teljes sötétben hajtottam, a sebességmérőmet is csak lámpafénynél láttam. Pár szép házat és fogadót követően kiértem a településről, ahol már csak a Hold világított. Egy kilométer múlva végre megérkeztem az utolsó 2 km-re. Az ismerős elágazás mindkét irányba meredeken, 1290 m-es, illetve 1358 m-es hágóra vezetett. Én az előbbit választottam, az vitt haza. Rövid pihenőt követően mély lélegzetet vettem és mind lelkileg, mind fizikailag nagy lelkesedéssel vágtam neki az utolsó 2 km emelkedőnek. Tudtam, hogy már nem sokat kell kibírnom; egy-két megállással kalkuláltam a tetőig (tisztában voltam, hogy megállás nélkül úgysem birom ki).
Az emelkedő első 3-400 m-e kellemes volt, ám utána fokozatosan éreztem, hogy egyre nehezebb hajtani: először csak vissza kellett váltanom, majd végül ki is kellett állnom a nyeregből. 200 m múlva annyira kifáradtam, pulzusom felszökött, hogy ki kellett fújnom magam. Többször is azt tapasztaltam, hogy nem is hosszú pihenőre volt szükségem, hanem épp csak míg a pulzusom vissza nem állt. A következő nekifutásra újabb 250 m-t haladtam, majd többet már nem álltam meg. Túljutva az első kilométeren és a 14 %-os kaptatón, már a kanyar következett. Bár csak egyszer másztam meg korábban (szombaton) az emelkedőt, tudtam, hogy amint az út a hágó irányába fordul, meredeksége 10%-ra esik vissza. Nyeregben ülve küzdöttem tovább. Az erdőből kiérve meglepve láttam az aszfalton pedálozó árnyékomat : a Hold erősen sütött. Az utolsó kilométeren már fel sem merült a pihenő kérdése, bár a végső 200 m-en – talán a korai öröm miatti ellazulás hatására – nagyon meg kellett küzdenem a feljutásért. 21:40-kor értem fel az 1290 m-es Filzensattelre. Az utolsó 2 km-en a fizikumé volt a főszerep, a következő 4 km-es 15%-os lejtőn azonban a figyelemé, az óvatos vezetésé lett.
A sötétben kanyargós, 15%-os meredekség várt rám, lámpám pedig a szlovák túra után túratársamnál, Zolinál maradt. Szerencsémre a Hold sütött, így gyengén ki tudtam venni az út kanyarulatait, még az erdőben is. Az első 10%-os egyenesben egy hátulról érkező autó világította be az utat, majd következett a “fekete leves”. A korábbi 50-60 km/ó-s száguldással szemben ezúttal kb. 20-30 km/ó-val “tapogatóztam a sötétben”. A hajtűkanyarban a Hold sokat segített, utána viszont az erdőben nagyon óvatosan kanyarogtam: szinte az úttest közepén vezettem a kerékpárt, forgalom nem volt. Újabb kilométer múltán a fák közt egy fényt pillantottam meg és kezdtem fékezésbe, mert szembejövő, vakító fényszórós autóra számítottam. Hiába vártam, nem jött, viszont párt kanyarral később mind több fény világított a fák között: feltűnt Hinterthal, a falunk! – örültem. Az utolsó egyenes elején teljes egészében, fényében láttam meg a csodás települést. A lejtőn való pihenés után könnyedén pedáloztam fel a szálló előtti rövid 10%-os kaptatón. Mi volt az egy ilyen nap után?
21:50-kor értem haza. Gyorsan lepakoltam megkönnyebbült táskámat, cuccaimat, és vigyorogva – a túrát és a tervet teljesítve – sétáltam fel a szobánkba. Reggel 8 órai indulás mellett 8-ra értem volna haza, 10 órai rajt után 10 előtt értem célba. Anyu hamar megmelegítette a vacsorát, én pedig örömmel meséltem kalandjaimat. Legnagyobb örömöm az volt, hogy az elmúlt napi kiéhezés után, akár csak Ullrich az idei Touron, teljesen felépültem; ezen a napon hatalmasat teljesítettem, mint példaképem is tette. Nyoma sem volt a kiéhezésnek, jól osztottam be a kajáimat. Két nagy túra, csaknem 400 km és majdnem 4000 m szintemelkedés után már vártam a másnapi pihenőt, autózást.


Adatok:
TM: 8.56.58 DST: 216,73 AVS: 24,2
TR/D: 216,78 MXS: 76,1



Szintemelkedés:
– Wagrainig (838 m) 350 m
– Kleinarlig (1008 m) 190 m
– Wagrainer Höhe-ig 100 m
– Radstadtig 30 m
– Radstadter Tauernpassig (1739 m) 920 m
– Ramsau-ig (1135 m) 420 m
– Dachstein alatt 50 m
– Bischofshofentől Lend előtti emelkedő tetejéig = 736 – 556 = 180 m
– Filzensattelig (1290 m) = 1290 – 636 = 654 m
Összesen 2894 m




1998.VIII.4, kedd
4.nap: Autós túra Berchtesgadenbe
Két nehéz kerékpártúra után már én is örültem, hogy pihenőnap következik. Bár reggel felhős volt az égbolt, a közeli Németországba, Berchtesgadenbe autóztunk. A határon az ellenőrzés már teljesen megszűnt, így 30 km/ó-val hajtottunk át rajta. Nem sokkal a határ után nagyon tetszett a sziklák és csobogó patak közt szlalomozó út: tipikusan olyan helyzet, ami kerékpárral jobban élvezhető. A környéken sok program volt, így még egy alkalommal vissza akartunk térni. Ahogy magát a várost sem lehetett kihagyni, úgy a Rossfeld-panorámautat és a Kehlstein sasfészkét és kilátását, valamint esetleg a Hintersee felkeresését sem akartuk elmulasztani. Berchtesgaden felé autózva közepesen meredek úton haladtunk; maximális emelkedése 10% volt. Egy 868 m magas hágóról – mivel a felhők nem távoztak – a közeli Hintersee felé kanyarodtunk. Szép erdei parkolóban hagytuk az autót és anyuval egyetemben – aki még kissé sántított és lassabban tudott haladni – a tóparton kezdtünk el sétálni. Szép volt a tó felhőben is, de még szebb lett volna napfény mellett – állapítottuk meg a képeslapokat látva. Míg anyu csak a tó alsó végén nézett szép, mi apával körbesétáltuk a 2-2,5 km kerületű tavat.
A templomáról és csodálatos környezetéről – amit a felhők eltakartak – híres Ramsaun át, gurulva érkeztünk Berchtesgadenbe. A városközpont szélén találtunk parkolót, onnan sétáltunk a centrumba. A sétálóutcák fel voltak díszítve, sok szép üzlet volt borsos árakkal. Két hetes szlovákiai túrám után – ahol megengedhettünk magunknak egy-két éttermi étkezést, cukrászdát, stb. – nagyon zavart, hogy csak nézelődni lehetett: a németek vígan sörözgettek, vásároltak, vigadoztak, mi meg sóvárogva néztük a kirakatokat, szagoltuk a jobbnál-jobb illatokat. A katedrális előtti főtéren hiába vártam anyuékat, meg sem néztem a templomot, inkább a közeli buckára másztam fel kilátás reményében. Kár volt.
A városból egy közeli szurdok felkeresése érdekében Bischofswiesen felé autóztunk. Bár megtaláltuk a közeli szurdokot, azt kőomlás miatt lezárták, így kihagytuk a programból. A parkolóban elfogyasztott ebéd után – mivel a felhők a Rossfeld panorámaútról még mindig nem távoztak – Ausztria felé, Hallein irányába autóztunk tovább. Au falucska felé 18 %-kal indult meg az út; egy versenyzőn láttam is, ahogy küzdött. Fél kilométer múltán már legyűrhető volt a kaptató: 10-12%-os. A falu tetején, a Rossfeld-panorámaút leágazása után Hallein felé kezdtünk gurulni. Mire leértünk a kellemes 10-12%-os lejtő aljára, a városba, megállapíthattam, hogy ebből az irányból célszerű majd véghez vinni a túrát. Hazafelé a továbbiakban Bischofshofen, Lend, majd Dienten falun keresztül autóztunk. Amint a folyóvölgyben elhagytuk Bischofshofent, előbukkant a Nap. Szép és meleg(ebb) idő lett. A hegyek több helyütt kibújtak a felhők közül, Dienten első házaitól pedig – felhőkoszorúval a derekánál – előbukkant a házi hegyünk, a 2941 m-es Hochkönig. Csodálatos volt. A faluban tett sétával és a dombtetei kápolna felkeresésével Dienten nagyon belopta magát a szívembe.
Este már csak a másnapi időjárásra voltunk kíváncsiak: elvonuló frontot és javuló időt ígértek. Bár a hátralevő három napra még két bringatúra-terv “hevert az asztalon”, anyuéknak nyugodt szívvel jelentettem ki, hogy: “-Ha a Berchtesgaden és a Grossglockner túra közül az egyik is összejön, akkor már boldog leszek.”



1998.VIII.5, szerda
5.nap: Túlélő(gyalog)túra a Steinernes Meer-ben
A reggeli időjárásjelentés után délutánra – optimistán – kellemes kirándulásban gondolkodtam. Délelőtt még nagyon lógott az eső lába. Mivel a front elvonulását először éppen észak-nyugat felől jelezték, úgy gondoltam délután szép idő lesz.
Korai ebéd után 1 12-kor, hátizsákkal a hátamon útnak indultam. Anyuéknak megígértem, hogy sötétedésre, 20-21 órára hazaérek. Túrámra bő fél napom volt: először a Torscharte 2247 m-es nyergébe szándékoztam felmászni, onnan a Brandhorn 2610 m-es magasságán át haza. A távolságot a térképen nem mértem le, időben számoltam a túrát.
Falunkon, Hinterthalon még felhőben sétáltam végig, ám mivel néhol már világosodott, így azt reméltem, hogy a hegyekről is elszállnak a felhők. A környező 2400-2800 m magas hegyek 1500 m fölött még mind felhőben voltak. A falu végén nedves “főösvényen” követtem a fenyőfákra festett jelzéseket. Bővizű kövecses patak mellett vezetett az út, szemerkélni kezdett az eső. Bízva a rövid esőben, nem fordultam vissza. Fél óra gyaloglással kiértem a fák közül és a hegyoldali legelőn szerpentineztem fölfelé. A falura visszanézve két kis tavacska csillogott az előtérben. A szerpentin második kanyarjában föntebbről lefelé haladó túrázókat pillantottam meg: “Vajon hülyének néznek, hogy ilyen körülmények között indulok a hegyekbe? Ők ugyanis talán épp az idő miatt tartottak visszafelé.” – gondoltam. 1200 m-es magasságban jártam.
A legelőt elhagyva ismét erdőben kapaszkodtam tovább: az út meredekebb lett, több csobogót kereszteztem. 1300 m-es magasságban egyre jobban megközelítettem a ködöt: már egy órája indultam el és a felhők elmozdulásának nyoma sem volt: a völgy másik felén látszott, hogy lentről lassan szállnak fölfelé a felhők, de a hegyek tetején változás nem történt. Utoljára nézhettem vissza a falura. 1400-1500 m-es magasságban egyre szürkébb felhők közé, sűrű ködbe értem. Sajnos a meredek ösvény olyan keskeny volt, hogy a fűszálakat nem lehetett elkerülni, így óvatos lépések mellett is benedvesedett a nadrágom. Szerencsére a bakancsomon belül nem éreztem a vizet. A törpefenyők közt haladva halk zizegést hallottam: egy magasfeszültségű távvezeték zúgott a fejem fölött és tűnt el 50 m-en belül a ködben: minden bizonnyal szintén a Torscharte nyeregbe tartott. Bár nem esett az eső, a köd elég sűrű és sötét volt. Kiérve a törpefenyők közül, reménytelennek tűnt az idő: néha kicsit világosabb lett, de nem úgy tűnt, mintha távozni akartak volna a fellegek. A kövek közt kicsit megijedtem mikor halk zajt hallottam: amerre a szem ellátott szürkeség, sötétség, csend; illetve a távvezeték halk zúgása hallatszott. Talán mormoták lehettek.
Már fél órája türelmetlenül vártam valami jelre, hogy megtudjam milyen magasan járok, mikor egy sziklán a jelzés mellett olvashattam (13:20): 1900 m. 2 órányi hegymászás után végiggondolhattam a túrámat: nem sok remény volt a gyors időjavulásra. Talán 5-6 óra felé már láthatok napfényt – reméltem. Visszafordulni nem akartam, hiszen a napom ugyanúgy elszállt volna élmény nélkül; továbbmászva viszont abban bíztam, hogy talán 2400-2600 m magasságban a hegyek majd kilátszanak a felhők közül, vagy ha nem, akkor pedig estére már tényleg tiszta idő lesz.
Az elmúlt fél évben nem kirándultam a természetben: utoljára februárban voltam teljesítménytúrán. Azon járt az eszem, hogy mi kell hozzá, hogy elmúljon a hiányérzetem: 4-5 óra erdőjárás, vagy nem is az idő számít, hanem az élmény? Nem tudtam, hogy mit éreztem volna, ha 2 óra hegymászás után visszafordultam volna. Akkor is úgy térnék vissza, hogy jót kirándultam? -ezek jártak a fejemben.
Éppen fél órával az 1900 m-es szint elhagyása után utam meredeksége csökkent, a felhők gyorsabban mozogtak. Megérkeztem a 2247m-es Torscharte hágóra (13:50). A túloldalon is minden felhőben volt, de egy-két percig egy keskeny részen le lehetett látni a mély völgybe. Az útjelző tábla mellett, kövekkel körülvéve hozzáláttam első szendvicsemhez. Az utóbbi kilométereken már nagyon megéheztem, nem véletlenül lassultam. A hidegben, ködben, gyenge szélben bizony elkélt a széldzseki.
Állva végzett jóízű falatozás közben hangokat hallottam a szürkeségből: 6 túrázó érkezett a szomszédos hegyről. Úgy tűnt, nem csak én vagyok oly bátor és hülye, hogy ilyen kilátástalan időben túrára indultam. “Ebéd” után, a távvezeték alatt átkelve nekivágtam a Brandhorn 2610 m magasságába vezető útnak. Rövid emelkedő után az ösvényt, és nem a jelzést követve elbizonytalanodtam: az út lankásan ereszkedett a hegyoldalban. A térkép mutatta meg, hogy rossz úton haladtam; szerencsére még volt időm áttérni a gerincen vezető 401-es ösvényre. Fél óra kapaszkodás után döbbentem rá, hogy a távolságok a térképen amily kicsinyek, oly időigényesek: néhol bizony csak óvatos sziklamászással lehetett csak haladni. Egy szűk sziklaréshez érve sziklamászás következett: figyelmesen kapaszkodtam a sziklákba és a falhoz minél közelebb lapulva kúsztam fölfelé. Öt perc feljutás után elvesztettem a jelzést, így visszaereszkedtem. Negyed óra már el is szaladt, mire végül mégis csak fönt találtam meg a piros-fehér-piros felfestést. A ködben a nehezen követhető jelzéseket tapasztalva türelmetlen és egyre idegesebb lettem: azt hittem, hogy a nyeregből 3/4 órán belül a csúcson leszek. További terhet jelentett, hogy a terv szerint kalkulált idő lassan már elmúlt.
Másfél órányi hegymászás után a ködben egy fakereszt tűnt fel: 1 4-kor a 2610 m-es Brandhorn csúcsára érkeztem. A keresztre szögelt faládika fedelét levéve kis könyvecske bukkant elő: a csúcsot meghódítók ebbe jegyezték bele teljesítésüket. Én lehűlt kezemmel ennyit írtam bele: “Györgyi Gábor; 1998.VIII.5: frog, regen, kalt”. Alig hagyatm el a csúcsot, már el is vesztettem a sziklák közt lefelé vezető utam jelzését: tíz percen át járkáltam a környező köveken, fürkésztem a sziklákat, mire megtaláltam a keresett felfestést.
16:10-kor az egyik sziklán a következő felfestést olvastam: “Biwak –>”: megérkeztem a Wildalmkirchl Biwakhoz. A biwak pár – hegyek közt rekedt – ember részére biztos menedékhelyet nyújt. Szerencsére nem volt rá szükségem. A ködben egyébként alig vettem észre a kis épületet. A térképem bogarászva meg kellett állapítanom, hogy a Torscharte 2247 m-es nyerge és a hazafelé vezető lejtő ösvény kiindulópontja közt még félúton sem tartottam, noha a nyeregből már bő 2 órája úton voltam. Induláskor úgy számoltam, hogy 5 óra után már lefelé fogok ereszkedni.
A biwaktól már igazi kőtengeren, avagy kősivatagban haladtam: a köd oszlásával már 1-2 km távolságra is el lehetett látni: mindenfelé barnás-szürkés kövek, gyakori hófoltok, néhol a fennsík fölé 200 m-rel felhőbe bújt hegycsúcsok magasodtak. Időm fogytán volt, így ahol lehetett kocogósra fogtam a tempót. Mint gyakran, ezúttal is sokat segített, hogy valakit a szemem elé képzeltem: szinte láttam, ahogy a Rambo II-ben Stallone a sziklákon szökellve menekül a helikopter elől. A közeli sziklákat nézve úgy tűnt gyorsan haladok, ám a távolabbi csúcsokat, vagy a kősivatag egészét tekintve negyed óra alatt nem sokat közeledtem a kinézett pontokhoz képest. A Scheereck csúcs lábát elhagyva 1 5-kor elágazáshoz értem: a jelölt hegyek, utak részben ismeretlenek voltak. Nem tudtam biztosan, hogy mi-merre van; ösztönösen tájékozódtam. Az egyik irányba a tábla a “Hochbrunnsulzen Sch.” felírást tartalmazta. Mivel úgy értelmeztem, mint egy út nevét, nem sok információhoz jutottam. (Utólag – nyugodt körülmények közt nézve a térképet – már minden világos lett.)
Nyugat felől a világosság miatt kilátást reméltem: az esetleges panorámát nyújtó nyereg nem tűnt messzinek, így azt mondtam magamnak: “Most jársz itt Gábor; fél óra alatt oda-vissza megjárod: ne hagyd ki!” Sietve vágtam neki a kitérőnek. Köveken való szökellésem később lassabb hegymászás követte. Sietős, lihegős tempómnál már éreztem, hogy elkalkuláltam a távolságot: fél órába felt csak a fölfeléút. Hiába reméltem a szép kilátást Saalfeldenre és a környező zöld mezőkre, amerre a szem ellátott minden felé csak kövek: ez a Steinernes Meer. A szomszédos felhőbe bújt csúcsról, a Selbhornról két túrázó ereszkedett le, majd folytatta útját a nyugati lejtőkön. Mint utólag feltártam: a Hochbrunnsulzen Schartén (hasadékban) voltam, 2359 m magasan. Kocogva érkeztem vissza az elágazáshoz: csaknem 3/4 órám ment rá a “kis kitérőre”. Épp egy medence mélyén voltam: az általam sejtett, Maria Alm felé vezető út kezdeti emelkedője valamivel hosszabbnak tűnt, mint a kitérőm.
Bár utoljára 2 órakor ettem, nem volt idő étkezésre: majd ha már biztos úton leszek – gondoltam. Szerencsére nem volt gond a jelzésekkel, annál is inkább, mert tudtam hova tartok: szemben a Selbhorn lábánál láttam a nyerget. 18 órakor értem fel a 2423 m magas Wasserfall Schartéra (vagy Schachtel ?). Utólag már megértettem az elnevezést: a folyamatos csobogók, vízfolyások miatt nevezték “vízesés nyeregnek”. Bár egy órával korábban szerettem volna nekivágni az igazán hazafelé vezető útnak, a késés miatt semmiféle nyomást sem éreztem magamon. Azért nem ártott sietnem. A felfestés, útjelzés ezúttal sem volt egyértelmű: nem Maria Alm-ot, vagy egyéb értelmes kifejezést, megfogható dolgot írtak.
Bár megtanultam, hogy hegyek közt az ember lefelé sem sokkal gyorsabb, mint fölfelé, mégis az utat látva-tapasztalva úgy sejtettem, hogy 8 óra-1/2 9 tájban, naplementekor akár az 14-1500 m-es magasságban lehetek, onnan pedig 9 órára hazaérhetek. Lefelé sajnos ezúttal sem volt kilátás. A hasadékban, a jelzéseket figyelve gyorsan haladtam: két oldalt a sziklákra támaszkodtam és ugrálva eresztettem le magam. Negyed óra alatt akár 200 m szintet is ereszkedtem. Gyenge szél fújta a felhőket, így néha pár percre már előbukkantak a környező függőleges, fenyegető, de napsütötte sziklafalak. Sajnos a lenti mezőkből még semmit sem láthattam. 2000 m-es magasságban már másodszor érkeztem hófolt közelébe. A jelzés sajnos a hófolt túlsó oldalán tűnt fel. Mivel a hófolt a korábbinál meredekebb volt, így nem mertem átkelni rajta, megkerülése szintén veszélyesnek tűnt, így – az elmúlt fél órában végrehajtott könnyed ereszkedésre gondolva – a jelzetlen, szűk völgyben, hasadékban folytattam utam.
Eleinte semmi sem zavart, gyorsan haladtam. 1900 m-es magasság környékén már a törpefenyők is visszatértek, ezzel is segítvén az egyre nehezebb, óvatosabb és így lassabb ereszkedést. Negyed órával azután, hogy elhagytam a jelzést, mind többször kellett sziklamászó-állásban, azaz arccal a sziklák felé fordulva, figyelmes sziklafogásokat, kiugrókat keresve ereszkednem. Szűk fél órával a jelzés elhagyása után egyre nagyobb nehézséget jelentett az ereszkedés, egyre lassabban haladtam, néha a meredek sziklafalon egy-egy sziklafogásnál már-már az jutott az eszembe: “-Ha ez kiszakad, akkor lezuhanok!” Mind gyakrabban remegett a lábam, fáradtam, idegeskedtem és félni kezdtem. 3 7-kor a vékonyodó ködbe már nem csak hallottam a víz csobogását, zubogását, hanem halványan, alattam 50-100 m-rel megpillantottam a lankás patakvölgyet: függőleges sziklafal tetején találtam magam. Zsákutcába kerültem.
Eleinte idegességem és félelmem hamar el tudtam oszlatni: optimistán úgy próbálkoztam, hogy tán 30-50 m-t szintben visszamásztam majd jobbra – amerre a hegyoldal kevésbé tűnt meredeknek – folytattam utam. Mivel a keskeny vízfolyás-vájta “völgyecskék” 20 m-enként követték egymást, a szomszédos sem lett sokkal jobb, hiába ereszkedtem le rajta. Annak az aljában is ugyanaz ismétlődött, mint az előzőben: sziklamászás, félelem. Ahogy valamivel följebb ismét oldalra haladtam, a fűben csapásokat követtem: csodálkoztam: mások is járnak erre? Perceken belül választ kaptam, mikor egy újabb “völgyecske” felé haladva egy hegyi kecskét, zergét pillantottam meg; gyorsan elszökellt.
Míg én az egymás mellett sorakozó hasadékokban próbáltam szerencsét, az idő gyorsan szaladt: a meredek falakon, néhol víztől csúszós kövek közt nem siethettem; minden kézfogást, lépést meg kellett gondolni. Miután a harmadik meredek hasadék sem hozott sikert, nyakamba szakadt a kétségbeesés. A sötétedés is nagyon fenyegetett. Rövid időre leültem egy kőre és észhez tértem: “-Gábor, ha kerülővel is, de le lehet jutni! Talán többet kellene visszamászni. Ne ess kétségbe!” Megittam a pár korty vizet a kulacsból, majd tovább próbálkoztam. 14 óra óta alig ettem: mindössze pár csokit faltam be. Híven az “eredmény nélkül nincs jutalom” szlogenemhez, addig nem akartam enni és inni sem, amíg meg nem találom a lejutást jelentő hasadékot. Miután már 20 óra is elmúlt, és a harmadik-negyedik hasadékban is hiába kerestem a lejutást, kockázatos döntést hoztam: kínzó szomjúságom a kövek közt csobogó vízből enyhítettem. A gyomorrontás veszélyével sem foglalkoztam már.
20 óra múltán a sűrű köd néhol már oszladozni kezdett: előtűntek a közeli sziklák, egyszer-egyszer már megpillantottam a 15 km-re a mélyben fekvő Saalfelden és Maria Alm házait, gyúladozó fényeit is. A harmadik-negyedik sikertelen hasadék után elvetettem a további lassú oldalazást, inkább a fárasztóbb fölfelé haladást választottam: Vissza a fönti gerincen vezető ösvényre! – adtam ki a parancsot. Könnyű volt mondani: a törpefenyők egyrészt ugyan segítették a kapaszkodást, biztonságot nyújtottak, másrészt viszont nagyon lassú átjutást biztosítottak. Mint egy labirintus: a vastag ágak közt a lábam gyakran lecsúszott, mélyre süllyedtem, mindig beleakadtam egy ágba. Jobbára a sziklahasadékok szélén haladtam és úgy fogtam a törpefenyők ágait; fokozatosan másztam át rajtuk igyekeztem oldalra is haladni. Csak nagyon rövid szakaszokon törtettem szembe a fenyők közt. Egy apróság nyugtatólag hatott: a törpefenyők rengetegében nem okozott bajt a megcsúszás, esés: a lentebbi ágak megfogtak. Néhol olyan magasra nyúltak a fenyők, hogy szinte át kellett vetődnöm az ágakon. Szabadidőruhám többször ágakba akadt be, de türelmetlenségemben már azzal sem törődtem, hogy kiszakítottam. Mivel a kirándulás túlélőpróbába csapott át, hazaérkezésem – tehát bíztam benne – sárosan, szakadtan, vizesen képzeltem.
3 9-kor, még éppen világosban értem fel a gerincre és találtam meg a 150 perce elhagyott jelzést. Bár a jelzés, a biztos pont megnyugtatott egy picit, semmiképp sem szabadulhattam fel: 1900 m-ről sötét erdőben való lejutás várt még rám. A csekély megkönnyebbülés mellett inkább a fárasztó szenvedésnek éreztem a végét. A továbbiakban már csak lefelé kellett ereszkednem: kevesebb energiára, de több figyelemre volt szükségem. Negyed órán át törpefenyők közt követtem a jelzést: erősen sötétedett. Ahogy a jelzések piros-fehér csíkjai közül a Holdfényben jól láttam a fehéret, dicsérettel illettem az osztrákokat. Bár sötét volt, de legalább kb. 1700 m-es magasságig, a fenyőerdő kezdetéig követni tudtam a jelzéseket. A sötét erdőbe érve – ahova már a Hold sem tudott besütni – alig tudtam haladni: lábam előtt semmit sem láttam, a jelzést is keresnem kellett. Többször megcsúsztam, elestem. Negyed óra alatt másodszor vesztettem el a jelzést, így bele kellett törődnöm, hogy lehetetlen a jelzés végigkövetése. Az erdőben nekivágtam a meredek lejtőnek, célba vettem a zubogó patakot és fától fáig ereszkedve próbáltam hazajutni. Gyakori csúszás kísérte utam; a patakvölgyben bozótos várt. Optimistán és naívan azt gondoltam, hogy a víz folyását követve könnyedén Maria Almba érhetek. Mivel túlélőtúrán voltam, nem törődtem semmivel; nekem már mindegy volt.
Mivel a patak szélén a bozóttól nem lehetett haladni, így belegázoltam a nem is túl hideg vízbe. A bakancsomban nem tűnt hidegnek a víz. A patakbeli haladást illetően nem számoltam a vízben található akadályokkal: a kövek csúsztak, gyakran ágak feküdtek keresztben; sokszor megütöttem magam. Az első vízi próbálkozásom után jobbnak láttam egy kicsit az oldalsó hegyoldalba visszakapaszkodni, hogy ott kövessem a vízfolyást. A teljes sötétségben – csak a Holdfény szűrődött be a fák közé – távol-közeli harangzúgás törte meg a csendet: talán 11 órát üthettek. Már teljesen megnyugodtam: jól esett egy picit a nedves fűbe ülni és két percet pihenni. Már nem foglalkoztam az idővel: egy célom volt: hazaérni. Senki sem hajtott, megnyugodtam. Már nem is magam, inkább anyuékat kezdtem sajnálni: nagyon aggódhattak. A túlzottan meredek hegyoldalban véghez vitt térden mászást, fűben való kapaszkodást megúnva visszatértem a patakmederbe. Mohón ittam: ezúttal már az erdei patakból.
A mindössze 100 méter bukdácsolás a lábamon keletkezett kék-zöld foltjaival végleg meggyőzött; így a továbbiakban inkább a hegyoldalban -, követve annak görbületét – fától fáig ereszkedtem, mígnem lankásabb nem lett. 30 m-rel mélyebben a holdfényben egy kisebb tisztás tűnt elő. Az enyhülő meredekségű hegyoldalban végre már a fák megfogása nélkül is le tudtam óvatoskodni a mezőre. A tisztásról egy autók által kitaposott földutat, erdészeti utat kezdtem követni. A patak irányába, jó felé vezetett, így egyre nagyobb bátorsággal mertem követni; főleg mert folyamatosan lejtett. Fél óra múltán egy hídon, már a korábban kísért patakom fölött sétáltam át. Az út innentől hosszan a vízfolyás mentén haladt, bátran szedtem a lábam. Végre előkerülhetett a szendvics is, hiszen “úton voltam”; nem kellett többet aggódnom. 1 1 körül végre az út mellett megjelentek az első házak; negyed órán belül a faluba vártam magam. Mivel a holdfényben nem láthattam a térképet, így nem tudtam, hogy még bő fél óra választ el a faluközponttól. Hosszasan haladtam egy mező mellett, majd a szintén elnyúló főutcán, sátrazókat magam mellett hagyva értem a templomhoz, Maria Almba. Mivel rég volt, mikor utoljára a patakból ittam, a díszkútnál fél liter vizet tankoltam kulacsomba. Lúdtalpbetétem kivéve a bakancsból, lábfájásom el is múlt. Mindössze egy-egy panzióban égett lámpa. 1 órakor kiértem a Saalfelden – Hinterthal kocsiútra, melyet kerékpárral már kétszer is bejártam.
9 km várt rám a hinterthali RCI szállodáig. Térképnézés híján mindössze azzal voltam tisztában, hogy 4 km-nél, tehát félúton lesz a Hintermoosba vezető leágazás. Másfél óra várt rám hazáig: 1/2 3-ra remélhettem érkezésem. Az aszfaltúton haladva annyira unalmasnak találtam a sétát, hogy – mint néha Budakalászon az állomástól hazáig – kocogni próbáltam. Kettőt léptem, de annyira fájt a lábam, hogy szó sem lehetett kocogásról. A gyors sétát semmi sem akadályozta, így kb. 5-6 km/ó-val igyekeztem. Az út fokozatosan kanyargott, a forgalmat Hinterthal felé másfél óra alatt 4 autó jelentette. Az első autó esetében meg sem fordult a fejemben a stoppolás.
Fél óra gyaloglás közben örömmel vettem a Hold fényét. Az út a sok kanyar közepette fokozatosan a 2941 m-es Hochkönig irányába fordult. Unalmam azzal próbáltam eloszlatni, hogy a kanyarokat levágtam: gyakran mentem az út közepén. Miután két autót hiába stoppoltam, 2 km-rel Hinterthal előtt, mikor újabb reflektor világította be az utat, már nem jeleztem a negyedik autónak: gyalog akartam hazaérni.
Az utolsó húsz percben már lépéseimet számoltam: egy kilométerre 1400 lépést saccoltam. Ha lassan is, de 1 3-kor Hinterthalba érkeztem. Volt okom az örömre. Befordultam a házak közé, majd a szállodánk felé gyalogolva azon kezdtem gondolkozni: vajon nyitva lesz a bejárat? Nem volt. Egy kis gondolkodás, nézelődés után szemembe ötlött a szobánk mellett felfutó dombocska, melyen felsétálva éppen az erkélyünkhöz lehetett jutni. Mivel a szomszédban is aludtak, így csendben próbáltam a korlátra felmászni. Az erkélyünkre hangos csattanással érkeztem, anyu egyből ajtót nyitott: nem aludtak.
Anyuék nagyon aggódtak: azt sem tudták, hogy merre jártam; már azon gondolkoztak, hogy miként jelentik be eltűnésem. Anyu lelki szemei előtt látott egy szakadék mélyén. Mivel anyu nem tudott aludni, kaját melegített nekem, így meleget vacsoráztam és fél órában összefoglaltam túlélésem történetét. A másnapi bringatúra persze elszállt: csak közös, autós, pihentető program jöhetett szóba. A korábban tervezett akár két bringatúra közül már csak egyre lehetet lehetőségem: nem volt vitás, hogy ez a Grossglockner-út lesz.


Távolság: 7 + 7 + 2 + 2 + 12 + 8 = 38 km
Szint: 1230 + 450 + 70 + 100 + 200 + 100 + 100 + 100 + 200 = 2550 m



1998.VIII.6, csütörtök
6.nap: Autós túra Berchtesgadenbe: Rossfeld-panorámaút, Kehlstein-panorámaút
Bár nem aludtam sokat, mégis frissen ébredtem. Az éjjel sportkrémmel bekent lábam séta közben még kevésbé, de leüléskor, felálláskor nagyon fájt: erős izomlázam volt. A lépcsőn tettem igazi próbát: erősen kellett a korlátban kapaszkodnom: alig tudtam járni. Mi lett volna, ha be sem kenem a lábam? Kissé megijedtem, mint amikor versenyzők ha egy fontos találkozó, erőpróba előtt megsérülnek: másnap reggelre rendbe kellett jönnöm, mert várt a Grossglockner. Örömmel ültem be az autóba: napsütésben Berchtes-gadenbe indultunk azzal a céllal, hogy felkeressük a Rossfeld-panoráma-utat és a Kehlstein tetején, 1834 m magasan található Sasfészek turistaházat.
A Rossfeld-panorámaút éppen az osztrák-német határ mellett kanyargott fel az 1600 m magas Rossfeld hegyre. Az alsó régiókban még fák közül, alól nyílt kilátás Berchtesgadenre, fentebb, a gerincen már kevés fa volt, így minden irányba szép panoráma fogadott: nyugat felé Salzburg tartomány, észak és kelet felé Berchtesgaden hegyei – köztük a Watzmann -, délre a havas és csillogó – kis felhőbe bújt – 2500 m fölötti Hocher Göll. A parkolókban az autóból kiszállva szomorúan vettem tudomásul szűk körű mobilitásom: hiába maszíroztam menetközben a lábam, alig tudtam sétálni. Egy szép parkolóban elfogyasztott ebéd után már a Kehlsteinre igyekeztünk. Prospektusokról tudtuk, hogy autóval nem, csak – fél óránként járó – buszokkal lehet feljutni.
Az együtt haladó négy busz 50 m-es távolságot tartva, meglehetősen gyors tempóval kapaszkodott fölfelé. A 6,5 km hosszú távon 700 m szintkülönbséget leküzdő emelkedő azonnal 10%-os meredekkel kezdett. 2 km múltán egyre több kilátás nyílt, az út mögött a hegy meredeken szakadt lefelé. Bár anyu belül ült, mégis nagyon félt; főleg azután, hogy egy hajtűkanyar után a külső oldalra került. Félelmetes volt, ahogy gyorsan érkeztünk a kanyarokba, a méteres kőkorlátok mögött pedig több száz méteres mélység tátongott. A tetőről nyíló kilátás lenyűgöző volt: a Königsseetől, a Watzmannon át Berchtesgadenig és Ausztriáig. A parkolóban, a buszból kiszállva azonnal le kellett jelentkezni, hogy visszafelé melyik járattal szeretnénk menni. Másfél órát szántunk a csúcsra. Lifttel a lakótelepi liftek sebességének 3-szorosával pillanatokon belül leküzdöttük a hátralevő 120 m szintet. A tetőről körpanoráma nyílt. Sokat fotóztunk, gyönyör-ködtünk: a lábam lassan mozgott; óvatosan kellett lépkednem.
A parkolóba visszaérve szép időben autóztunk haza. A másnapot illetően abban reménykedtem, hogy éjjel rendbe jön a lábam és teljesíteni tudom a Grossglockner utat.



1998.VIII.7, péntek
7.nap: Grossglockner-túra
A szokásos nyugodt ébredéstől eltérően anyu keltett: “-Gabi, igyekezz, hasadra süt a Nap; elaludtunk. Nem ébredtünk 7-kor, így már 8 óra van.” Kicsit nyújtóztam, majd kipattantam az ágyból. Nem volt idő lustálkodás közben végiggondolni az előttem álló napot. Előző nap, csütörtökön még csak nehezen mozogtam, reméltem, hogy sétálva bejáratom a lábam. Bíztam benne, hogy beválik a népi bölcsesség. “Kutyaharapást szőrivel!” Ahogy felálltam az ágy mellől, éreztem, hogy javult a helyzet: előző nap még nehézséget okozott az ágyból, vagy fotelból való felállás, e nap már alig. Jól használt a sportkrém, amivel este bekentem magam. A lépcsőn elmúlt nap még alig tudtam lemenni, ezúttal erős izomlázzal, de sikerült; fölfelé valósággal szökelltem.
Gyorsan megkentem 5 Toast-szendvicset és 3 zsömlét. Becsomagoltam még két Snickers csokit és két müzlis szeletet. A tévé csodaszép, 25-27 fokos, napos időt mondott; az alpesi panoráma műsora csodás időt és kék eget mutatott a Grossglockner 3798 m-es csúcsa mögött. Már csak rajtam múlott a túra sikere. Mivel a jósok esőt még csak nem is említettek, az esőkabát és a hosszúnadrágot nyugodt szívvel hagytam a szállodában: nem vállaltam kockázatot.
Még ausztriai kiruccanásunk előtt, otthon, a három túra között úgy terveztem e túrát, hogy nem elégedtem meg csupán a hágóút legmagasabb, 2505 m-es pontjára való feljutással, hanem – erőmet ismerve – bekalkuláltam még a Franz Josefs Höhe 2379 m-es parkolójának felkeresését is. Hochtortól számítva oda-vissza 31 km-es kitérő újabb közel 1200 m szintemelkedést jelentett, összesen kb. 3400 m szinttel kalkuláltam. Napokkal korábban, a fotelban ülve, jó erőben érezve magam úgy terveztem, hogy még a Franz Josefs Höhével sem elégszem meg, hanem teljesen kétszer akartam legyűrni az ország legmagasabb hágóútját: a 2505 m-es Hochtortól egészen az 1288 m-es Heiligenblutig terveztem leereszkedni, majd onnan a Franz Josefs Höhe megmászásával együtt visszamászni ismét a Hochtorra, majd onnan gurulni haza. Ahogy valójában is eljött a reggel és vártak a havas hegyek úgy mondtam le a felesleges erőfitogtatásról: előre nem akartam túltervezni magam: jobbnak láttam szerény teljesítés mellett – ha marad időm, majd akkor – megpróbálni újabb emelkedőket legyűrni. Indulás előtt nem sokkal elfogadtam apuék javaslatát, hogy nem ereszkedek le Heiligenblutig, ám a Franz Josefs Höhéről így sem mondtam le. Tájképileg a hágóút 85%-a így is benne volt a programban.
Reggeli után kíváncsian próbáltam ki, vajon hogyan forognak a lábaim. Előfordulhat-e, hogy sétáláskor vannak gondjaim, de kerékpárnyeregben alig? – járt az agyam. Nem láttam akadályát a túrának. Napsütésben felmálháztam (4 kg) a kerékpárt, majd 9:25-kor búcsút intettem anyuéknak: “Sötétedésre jövök!” – ígértem.
Hosszú ujjú pulcsiban és rövid kerékpáros-nadrágban hagytam el az 1016 m-es Hinterthal falucskát. A kellemes lejtőn – mint az elmúlt napokban megszokhattam – frissen forogtak a lábaim, sok erőre nem volt szükség; a kerékpár szinte magától is gurult. A Nap kellemesen melegített, a szellő sem zavart, sőt jól esett. A lábaimnak semmi gondjuk sem volt: a kihívást várva, gondolataimban elmerülve, vidáman hajtottam. Végre eljött amire vártam: havas csúcsok közt pedálozhatok, mint az igazi nagy versenyzők. A lábam frissessége, izomláza jelenthetett csak gondot, így ki is próbáltam, mit szól a nyeregből kiemelkedve való tekeréshez. Nem esett jól, de el lehetett viselni; úgy éreztem abba is bele fogok jönni. Érdekesmód Maria Alm felé hajtva, gurulva lábamnál nagyobb gondnak éreztem a bal kezemen levő 2 cm hosszú mély vágást, sebet. Ahogy a kormányt fogtam, nagyon ügyelni kellett rá, mert egyes esetekben bizony kis fájdalmat éreztem.
Maria Alm települést megpillantva azonnal fotózni álltam meg: a falu mögötti 2500-2600 m-es hegysor előtt 2-300 m vastag fehér felhőréteg úszott, a hegyek mögött az égbolt kék hátterül szolgált. Saalfeldentől eddig még ismeretlen úton – egyébként a 311-es főúton – kerekeztem dél felé: az útjelzőtáblákon már feltűnt a 30 km-rel délebbre kezdődő híresség, a Grossglockner-panorámaút felirata. Saalfelden városát elhagyva az utamba került kisebb emelkedők meglepőmód nem estek jól: megijedtem és féltem tőle, nehogy így maradjon a hegyek közt is. Mint írtam, szerényen indultam a hegyek közé: célomat – ideiglenes fáradtságom miatt – már csak a Hochtor egyszeri leküzdésére redukáltam, azonban egy órával később, bemelegedvén, friss pedálozás közben már ismét a nagy kihívás járt a fejemben: a teljes túra teljesítése.
A Saalbach-Hinterglemm völgyébe vezető leágazást követően részben azért, hogy elhagyjam a – kellemetlen kis emelkedői miatt – tetszésemet meg nem nyert utat, a híres fürdőtó, a Zeller See keleti partja felé kanyarodtam. 2 km pedálozás után hamar kiderült, hogy jól döntöttem: nemcsak, hogy nem kellett több kis emelkedőn fárasztanom magam, hanem ráadásul csodás reggeli panorámában lehetett részem. A tóparton még alig volt élet, a strand üres volt. A víztükörben a szembülső havas háromezresek tükröződtek.
A 4 km hosszú tavat egy csinos és gyorsan pedálozó lány megelőzésével hagytam el. Alig hajtottam fel a főútra, a következő lehajtónál már a Grossglockner Hochalpenstrasse feliratot kellett követnem. A 756 m magasságban épült Brucktól kezdve egészen a 2505 m-es Hochtorig közel 30 km emelkedővel kellett számolnom, melyből igazán csak az utolsó 16 km volt komoly, éppen a hágóút. Ahol a meredekség kezdődött, ott indult a hágóút, avagy fordítva: a hágóút jelentette a meredekséget. Az útikönyv azt írta, hogy az autósoknak is azért nehéz az út leküzdése, mert végig egyazon meredekséggel, 10-12%-kal emelkedik; sehol sem lankásabb. A hágóút kezdetéig még 14 km állt előttem.
Bár 11 órakor szerettem volna nekivágni a hágóútnak, hogy terv szerint 13-14 óra felé a tetőn legyek, 10:49-kor még csak a völgybe fordultam. Az első 7 km-en, Fusch házaiig az út alig emelkedett, a falut követően lett meredekebb az út. Havas csúcsok még csak elvétve tűntek fel. A hágóút fizetőkapujáig hátralevő 7 km-en az út több lépcsőben emelkedett: néhol bele-bele kellett kóstolni a későbbi megpróbáltatásokba; a patak mellé beszorított út, szinte függőleges sziklák mellett 10%-os meredekséggel kapaszkodott fölfelé. A fenyők árnyéka igazán jól esett. Az út mentén több helyütt barna táblák jelezték a megnevezett természeti érdekességeket, mellette a tengerszint feletti magassággal; pl: Boszorkány-szurdok.
A meredek szakasz vége felé – ismerve a fizetőkapu tenger szint feletti magasságát – sok emelkedőre már nem kellett számítani. Egy kilométerrel a hágóút kezdete előtt hangulatos, vizes csobogótól vidám, és havas háttértől csodálatos parkolóban álltam meg fényképezni. A közeli fizetőkapuk előtt a sávokban egyenként kb. 10-10 autó sorakozott, a kerékpárosokat felfestés irányította jobbra: mi a fizetőkapukat kikerülve egy fabódéhoz és tájékoztatótáblához érkeztünk (11:30-40). Hivatalosan itt, 1151 m magasságban kezdődött a Grossglockner Hochalpenstrasse. Egy kis fabódéban egy számítógép monitorát pillantottam meg. Tájékoztatók olvasásából jöttem rá, hogy ausztrál rendszerű versenyt rendeznek.
Aki részt akart venni, annak pénzt kellett befizetnie, amiért a számítógépből kódot, vagy mágneskártyát kapott. Lényegileg a rajtnál az érzékelő indította a stopperórát, majd 2428 m-en, Fuschertörlnél állt meg az időmérés. Mivel én 16 kg-os kerékpárral, rajta 5 kg-os csomaggal már 50 km-rel a hátam mögött vágtam neki a hegynek, nem versenyeztem. Nézelődni, gyönyörködni jöttem és mellesleg teljesíteni, de nem időre!
A szomszédos tájékoztató táblát már jobban szemügyre vettem: a hágóút adatait mutatta. A parkolók közti résztávolságokat és szinteket nézve szinte végig pontosan 10 %-os volt az út meredeksége, azaz 1 km-re 100 m szintemelkedés jutott. Egy finom banánt elmajszolva 11:40-kor nekivágtam a két órás hegymászásnak. A 2428 m-es Fuschertörlig 1300 m szint várt rám, ott kisebb döntést kellett hoznom: vagy rövid gurulással, majd újabb emelkedővel folytatom utam a 2505 m-es Hochtor nyereg felé és csak hazafelé küzdöm fel magam a 2571 m-es Edelwiesspitze 1,4 km-es kitérőjére, vagy azonnal felhajtok a hágóút legmagasabb pontjára. Én már lent, 1151 m magasan az utóbbi mellett döntöttem: hazafelé már csak gurulni akartam.
Alig vágtam neki a kaptatónak, hamarosan már ki is kellett állnom a nyeregből. Mivel már Fusch és Ferleiten között is volt dolgom 10%-os emelkedővel, a tenyeremen levő vágás egyre kevésbé zavart. 300 m-rel előttem egy versenyző billegett, szintén kiállva; úgy tűnt lassabban halad, így őt próbáltam utolérni. Az első egyenes azonnal 12%-osnak tűnt. Az induláskor jól megnézett térképről megjegyeztem, hogy az első nagyobb parkoló 1500 m magasságban az első hajtűkanyarok közt lesz. A 350 m-es magasságkülönbségből könnyen számolhattam ki a 3,5 km-es távolságot. Az út menti fenyők néhol kellemes hűst adtak, a völgy végében 3500 m magas hósapkás csúcsok magasodtak, én pedig lihegtem. Pihenés gyanánt többször visszaültem a nyeregbe, ilyenkor fönt kapaszkodtam a kormányba, hogy tüdőm több levegőt szívhasson be. A korai idő ellenére több lefelé száguldó kerekessel is találkoztam.
A 12%-os meredekségű első kilométer közben, egy pihenő montis páros mellett egy rövid időre én is félreálltam. Az első hajtűkanyarok egyikéből fantasztikus panoráma nyílt: az íven autók és motorosok haladtak fölfelé, mögöttük zöld vörösfenyők, havas csúcsok és a kék ég (3. foto). Gyakori fényképezéseim két-három perc pihenőt jelentettek. Az első 2 km múltán az út meredeksége kissé enyhült, már nem kellett olyan sokat állva tekernem. Az induláskor kinézett versenyzőt már elhagytam. Üldözésről szó sem lehetett, mert ilyen körülmények között nem én döntöttem arról, hogy gyorsabban megyek-e vagy sem, hanem az erőm. A 10-12%-os 13 km-es emelkedőn egy tempóról lehetett csak szó, gyorsítani, nagyobb sebességre kapcsolni nemigen lehetett. Az első két-három kilométeren örömmel tapasztaltam, hogy ha már 13 km-re 10%-os emelkedővel kellett is megbarátkoznom, legalább a hajtűkanyarok alig emelkedtek, ott lehetett pár nyugodt lélegzethez jutni és lendületet venni.
1500 m-es magasság tájékán – azaz 3,5 km emelkedő után – ahogy terveztem, egy padokkal ellátott napos parkolóban falatozni (szendvics, banán) álltam meg: indulás óta szinte csak a banánt és esetleg csokit ettem. Továbbhaladva, néhány kilométeren belül elbúcsúzhattam a fenyőktől. Már-már megszoktam a montisokat – azt a néhányat, akiket lehagytam -, azonban mikor egy ősz hajú 60 év körüli bácsi tűnt fel előttem. Teljesen elképedtem: “Ez igen, ilyen korban még a Grossglocknerúton hajt a bácsi!” – állapítottam meg. Egy percen belül, mikor a lankásabb szakaszon pár szép szál vörösfenyő alatt könnyedén elhagytam a 6 km/ó-val, de frissen kerekező bácsit, visszakapcsoltam csodálkozásom: olyan áttétele volt, mint a Rédei Zolinak idén: a legkisebb első fogaskereke 22-es, a legnagyobb 42-es; éppen az, ami nekem elől a legkisebb. A fogaskerekekre gondolva büszkén jegyzem meg, hogy én 42-52-es hajtóművel pedáloztam, míg hasonló hegyek közt Ullrichék 53-39-es hajtóművet, azaz az enyémnél könnyebbet használnak.
60 km-rel a hátam mögött kerékpárnyeregben már nem volt gondom sem a combizmommal, sem a vádlimmal, azonban mikor fotózás, vagy pihenés céljából megálltam és a padhoz vagy a fényképezőhelyre sétáltam, már nem tudtam igyekezni; lábaimmal óvatosan tudtam csak lépdelni.
Miután híres hágóúton jártam, sokat segített, hogy minden hajtűkanyarban táblák jelezték a kanyarok számozását és magasságát. Idén ilyenben még nem volt részem, utoljára 1997-ben a Dobratsch szerpentinjein örülhettem a tábláknak. Bár volt valami légmozgás, nem éreztem, ahogy szerencsére a jelentős forgalom – ilyen időben nem csoda a nagy turistaáradat – autóbűzét sem. Örültem, hogy 1700 m-es magasságban véget értek a hosszú egyenesek és gyakori kanyarok követték egymást: így nem volt olyan unalmas a hegymászás. Mint ahogy napokkal korábban az 1739 m-es Obertauern-hágót is szemüvegemet a nyakamba akasztva másztam, ezúttal is hasonlóan cselekedtem. Szemüvegemet nyakamba, bukósisakom a hátsó táskába, a fejpántot pedig izzadó fejemre raktam. 1700-1800 m-es magasság fölött egyre több autó is állt a parkolókban; a mind meredekebb hegyoldalban az út néhol már lábakon állt és kanyargott egyre magasabbra. Nagyon élveztem a havas csúcsokat: már nem is annyira alulról, inkább szemből néztem őket. Fényképeimen néhol a hajtűkanyarokat, máshol a lábakon álló utat kombináltam össze a havasokkal. A prospektus úgy reklámozta az utat, mint ami egyik éghajlatból vezet át a másikba; fent a hágón már a sarkvidéki éghajlat várja a turistákat. 1900-2000 m-es magasságba jutva -csaknem egy órányi tekerés, küzdelem után -, a fáradtság első jeleit tapasztaltam: fokozatosan ébredtem rá, hogy az erős meredekség jobban szívja az ember erejét. 2100 m-en rövid pihenőt tartottam: komoly étkezést csak 2428 m magasan, Fuschertörlnél, az Edelweisspitzére indulva akartam tartani, így egy Snickers csokitól vártam teljesítményem feljavulását.
Újabb hajtűkanyarok végén 2260 m-en ismét nagy parkolóba (Obernassfeld, 13:30-50) értem. Fölfelé még jó néhány kanyart számolhattam meg, így jobbnak láttam nem halogatni tovább az étkezést, pihenést. Kulacsaim is kiürültek. További küzdelmekre készülve két szendviccsel is könnyítettem csomagomon. Izomlázzal, fotó kedvéért lassan felballagtam a szomszédos magaslatra, majd a kerékpár mellett egy német nő segítségével magamról és a háttérül szolgáló 3564 m-es Gr. Weisbachhornról is készíttettem egy fényképet. Elismerően nézett rám: “Ez ám a férfimunka!”
A parkolót elhagyva az út kevésbé meredek hegyoldalban, de ugyanolyan meredeken vezetett tovább; föntről visszatekintve egészen a parkolóig lehetett követni az utat (4. foto). Az emelkedő azért is volt kellemesebb, mert ha emlékeim nem csalnak, kiállva már nemigen kellett tekernem. Pihenésem után már nem volt kérdéses, hogy a 200 m-rel magasabban fek-vő Fuschertörlig, sőt az onnan induló Edel-weisspitze 2571 m-es tetejéig csak fotózni állok meg. 2000 m fölött néha már végiggondoltam, hogy talán a magasság miatt tűnik nehezebbnek a hegymászás, ritkább volt a levegő. Néha már más ütemű, gyakoribb levegővétellel próbálkoztam, sikerrel. Fuschertörlnél, 2407 m magasan (14:00) parkoló és vendéglátóegység várta az autósokat és kerekeseket. Tábla mutatta a további lehetőségeket: vagy a 2505 m-es Hochtor nyereg felé, vagy 1,4 km-es, max 14%-os meredekségű emelkedőn fel a 2571 m-es Edelweisspitzére. Mint korábban eldöntöttem, ez utóbbit választottam. Ekkor még frissebben vágtam neki a kaptatónak, mint tettem volna órákkal később hazafelé!
Ahogy visszaemlékeztem, úgy macskaköves, de jól kerekezhető út indult a panorámaút legmagasabb pontjára. Az aszfaltcsík a korábbiakkal szemben már csak 6 m széles volt, az autók óvatosan kerülgették egymást. Rövid pihenésemnek köszönhetően 600 m hosszan kiállva ugyan, de megküzdöttem az emelkedővel; útközben bringájuk mellett sétáló montisokat hagytam el recsegő kormányommal. Túl a félúton – amikor ismét elfogyott a levegőm és két hajtűkanyarral feljebb a csúcsot is megláttam – kerékpáromra rogyva fújtam ki magam. Még 60 m szint – számoltam vissza. A tetőig még egyszer kényszerültem megállásra, de nem szégyelltem. Évekkel korábban szinte megvetően néztem azokra akiket kerékpárjukat tolva láttam meg; én teljes mértékben az emelkedők teljes leküzdése mellett voksoltam. Ez azóta sem változott. Az elmúlt 8 évben az idei Ómassai emelkedő utolsó 3 métere kivételével minden emelkedőt legyőztem, sehol sem toltam.
Mivel inkább az emlékek megörökítését és a tájban való gyönyörködést részesítettem előnyben a teljesítménnyel szemben, így meg sem fordult a fejemben, hogy hasonló hosszú hágókon megállás – azaz fotózás – nélkül hajtsak fel a tetőig. Nem is bírtam volna. Amennyiben a megállás mellett érveltem, azt is jelentette, hogy nem számoltam és nem tartottam fontosnak a pihenők számolását, végtére így is, úgy is feljutok. Még egy dolgot nem volt szabad elfelejteni: mások a körülmények a Dobogókő nem túl meredek megmászása és a Grossglocknerút 13 km-en 10 %-os leküzdése közben. Ausztriában, a 10 és 15%-os emelkedők birodalmában jöttem rá, hogy a meredek emelkedők esetében a szintkülönbségen felül további erőelszívással kell számolni, hiszen meredekebbek.
14:20-kor fellélegezhettem: felértem a 2571 m-es Edelweisspitzére. Elöntött a büszkeség: saját erőből, 15 kg-os, 4 kg-val terhelt 42-52-es áttételű kerékpáromon jutottam fel Ausztria legmagasabb, autóval járható pontjára : az útikönyv szerint egyszerre több, mint 20 háromezrest lehet látni onnan. A kilátótorony körül rengeteg autó parkolt: nem láttam értelmét a kilátótoronyba való felmászásnak; a parkoló széléről ugyanazt láttam.
A szomszédos vendéglátóegység oldalában színes zászlót fújt a szél. Észak felé halványan még a Zell am See is látszott. Filmcserélés után éppen elhagyni készültem a parkolót, mikor egy helyes lány kért meg fotózásra. A lehetőséget kihasználva ő is viszonozta a közreműködésem. Nem véletlenül reméltem, hogy a havasokkal a háttérben készült fotók közt biztos lesz legalább egy ún. “sztárfotó”. Lett is.Ha már ily híres helyen jártam, nem állhattam meg, hogy valami szép emléket ne vigyek magammal haza: 54 öS-ért egy szép jelvényt és egy képeslapot vettem. 14:40-kor hagytam el a tetőt.
Lefelé 30 km/ó alatt tartva a sebességem, óvatosan követtem az autókat és ereszkedtem le a 2407 m-es Fuschertörlre. Onnan rövid emelkedő végén, egy “díszbástya” mellől újabb lejtő következett. Az útikönyvből emlékeztem, hogy 2260 m-es szintig fogok leereszkedni, majd onnan az utolsó pár kilométer vezet a 2505 m-es Hochtor nyeregbe. 10%-os emelkedőt kalkulálva, 3 km kaptatóra számítottam. Az emelkedő aljától magam előtt láttam a Hochtor alagútjával átfúrt hegyet: az alagút előtt – a hágóút 2505 m-es tetején – több autó is parkolt, emberek fényképeztették magukat a megmaradt koszos hófolt közelében. 15:30-kor hajtottam be a nedves és hűvös, 300 m hosszú alagútba. Jól esett az érzés, hogy az út lejt. Este hazafelé ugyanezt tapasztalva jöttem rá: annyira belefáradtam a meredek kaptatóba, hogy már a sík utat is lejtőnek éreztem.
Az alagút Salzburgból Karintia tartományba vezetett. Felértem a közvetlen hágóút tetejére, a 2505 m-es Hochtorra (15:30-40). Akár haza is fordulhatnék, ha nem bírnám – jutott eszembe. Napokkal korábban még Heiligenblutig akartam leereszkedni; reggeli számolgatásaim és a Hochtoron észlelt állapotom, valamint az idő múlása miatt már nem is gondoltam Heiligenblutra: nem volt értelme. Mohóság lett volna a korábbi egy napi 2850 m-es szintrekordom után 4500 m-re tenni a lécet, ráadásul akkor az utolsó kaptató sem 7, hanem 13 km lett volna.
Anyuék reggel azzal indítottak utamra, hogy saját érdekemben odafelé próbáljak meg minél jobban igyekezni, mert – mint én is emlékszem – a Franz Josefs Höhe parkolójából a Grossglocknert délelőtt még süti szépen a Nap. A délelőtt már rég elszállt; szinte az első óra mászás óta szó sem lehetett sietésről; ilyen meredekség és hágóút esetében csak a saját tempóm mellett remélhettem a legsikeresebb teljesítést. Nem foglalkoztam vele, hogy hogyan süti majd a Grossglocknert a Nap, hiszen már félútig is annyi csodás dolgot láttam. Mivel a legutóbbi szendvicsek óta csaknem 2 óra és 600 m szintkülönbség “telt el”, újabb szendvicseket vettem elő és ültem a napos padokra falatozni.
“Hát, reggel még 1 3-ra szerettem volna felérni.” – gondoltam vissza; egy óra késésben voltam. Mint a Dachstein túrán, ezúttal sem láttam sok értelmét az idő további kalkulálásának, így nem foglalkoztam vele: mindössze 2-3 órát terveztem előre. Elővettem a következő 3 órára szóló rajzolt térképet, amin mint fényképen lehetett áttekinteni a Heiligenblut és Hochtor közötti szerpentinutat. Fényképezés után 7 km-es lejtő következett, majd újabb 8 km-es emelkedő a 2369 m magasan, közvetlenül a Grossglocknerrel szemközti fekvő Franz Josephs Höhe hatalmas parkolójába. A szintadatokat elnézve örömmel nyugtáztam, hogy a 8 km-es ún. Gletscherstrassén nem a szokásos 800 m szint vár rám, hanem csak 500 m; ez csak átlagosan 6,25%-os meredekséget jelentett.
A leágazásig 60 km/ó fölötti sebességgel száguldhattam; a 10%-os lejtő azt jelentette, hogy a hazaút sem lesz könnyű, az egyetlen ami vigasztalhatott, az volt, hogy fölfelé legalább a hátam mogja sütni a Nap. A leágazástól, 1859 m-ről már fenyők közt fordultam rá a Gletscherstrasséra. Az első két-három kilométeren az út többször alig emelkedett, így sebességmérőm gyakran mutatott 20 km/ó körüli sebességet. Öt-tíz perc tapasztalata alapján meg kellett volna barátkoznom a hazafelé tartó autók okozta szmoggal, a légmozgás ugyanis nem vitte el a bűzt. Nem volt elég kellemetlenség, hogy féltávtól egyre komolyabban, már ismét 10 %-os kapaszkodón küzdöttem, a szmogból nem szívesen szippantottam. “Röhej, hogy eljövök a Magas Tauernba, hogy fenyők, mezők, virágok, mormoták és havasok közt – ha máshol nem lehet – friss levegőt szívjak, és rosszabb levegőt kell szívnom, mint útban az Obertauern-hágóra. Éppen a Gross-glocknerúton?!?!” – fakadtam ki. 2300 m-es szintkülönbséggel a lábamban már érthetően fáradtabb tempómat talán csak a havas 3798 m magas Grossglockner látványa tudta frissíteni (6. foto). 16:55-kor Ferenc József szobra előtt elgurulva érkeztem a parkoló végébe. 2369 m magasan voltam. A Nap már nem teljes gőzzel, de éppen a Glockner fölül sütött, megnehezítve ezzel a fotós dolgát. Sok pihenésre nem volt időm, éppen csak fényképezésre, utolsó szendvicsem betermelésére és képeslapvételre. A “shopban” ügyes kereskedői húzásban volt részem: én ugyan csak két képeslapot vettem, de az árukkal, ajándékokkal, csokikkal megpakolt polcokból kiképzett labirintuson így is végig kellett sétálnom.
35 percesre nyúlt pihenőm – amiből csak 15 perc volt aktív pihenés – végén 17:30-kor elhagytam a Ferenc József magaslatot. Remény sem volt arra, hogy 6 órára ismét a Hochtoron legyek. “Ha 1 7-re a Hochtoron leszek, akkor 9 óra után már haza is érhetek” – bizakodtam. Halmozódó fáradtságommal és a még kegyetlenebb, feltámadó – vagy korábban nem észlelt – ellenszéllel nem kalkuláltam.
Csaknem 100 km-rel a lábamban és kb. 2800 m szintemelkedéssel a hátam mögött indultam neki a 8 km-es lejtőnek és az azt követő emelkedőnek. Autók sebességét követve 10 perc alatt le is tudtam a lejtőt: kezdetét vette az 1859 m-ről 7 km-en át 2505 m magasra vezető kaptató. Fáradtságomat érezve gyakori – két, vagy egy kilométerenkénti – rövid megállásokkal számoltam. Túl az első kilométeren az út kelet felé kapaszkodott fel a hegyoldalban: mind jobban érezhetővé vált az északi szél: mivel 8-10 km/ó-val küzdöttem, igazán nem esett jól a tovább fékező szél. Másfél kilométer elteltével fújtam ki magam először, pihenés nélkül tovább nem bírtam. Fáradtan egy út menti kőre ültem és nyomtam be egy Mars néven nevezett “csodaszert”. Hiába vett kisebb kanyarokat az út, mivel éppen a Hochtor felől fújt a szél, alig volt szélcsendes útszakasz. 3 km elteltével a széllel kiabáltam; többször is kifulladva álltam meg és görnyedtem a kormányra, hogy visszanyerjem erőmet és pulzusomat. Egyszer-kétszer több percre is leültem. A 2350 m magasan épült Wallackhaus mellett elhaladva már csak 1,5 km volt hátra, de a szél szinte megduplázta a nehézségeket. Hiába volt a közelség, hiába fordultam az utolsó hajtűkanyarba, erőm végén jártam. Az utolsó kilométeren belül 300 m különbséggel kétszer is meg kellett állnom kifújni magam. Talán a kimerültség, talán a kevés táplálék, talán a ritka levegő tette? Mindenesetre elmondhattam magamról, hogy a nap folyamán kb. 33 km-en át 10%-os emelkedőn küzdöttem, továbbá, hogy dél óta szinte végig 2000 m fölött “tevékenykedtem”. 18:48-kor fáradtan, gyengécske örömöt érezve érkeztem meg ismét a 2504 m magas Hochtor parkolójába. Három túrázó szintén a tetőn tartózkodott és öltözködött a hűvösnek sejtett lejtő előtt. Magamban kalapot emeltem a fiúk előtt, hiszen ha könnyű áttétellel is, de csomaggal győzték le a Grossglocknerutat. Naplemente előtt én is megörökíttettem magam, majd egy jóízű és energiadús csoki elfogyasztása után én is a gyors lejtőhöz öltöztem. Száraz pólómat vettem alulra, fölé a mezt, majd a pulcsi következett. Nadrágot és esőkabátot sem vittem magammal, így mást nem is vehettem fel. 18:55-kor nekivágtam a hazaútnak: 65 km állt előttem.
A hegyek miatt már árnyékba borult kezdeti kilométereken egy lassan ereszkedő autót értem utol. Nem lepett meg a rendszáma: holland volt. Bizony hazai környezetben nem sok hasonló tereppel találkozik, talán még fél is – nevettem magamban. Nem sokkal azután hogy megelőztem, Fuschertörlig még 200 m szintemelkedés várt rám: a hochtori rövid pihenő pozitív hatására mindössze egyszer kellett megállnom fölfelé: egész napnyi kemény küzdelem után már nem örültem semmilyen 1 km-nél hosszabb meredek emelkedőnek. A tetőn még sütött a Nap, szemben az Edelweisspitze köszönt vissza. Kifújtam magam, majd 19:25-kor, naplemente előtt egy órával nekivágtam a hazáig tartó 60 km-nek. Az adatok mögé tekintve nyugtatóan hatott, hogy e 60 km-ből az első 27-en semmi dolgom nem volt, csak kormányoznom kellett: az út egészen a Zell am See partjáig lejtett.
Jókedvűen, de kissé fázva száguldoztam a csekély forgalmú szerpentineken: az egyenesekben 60 km/ó-val suhantam, a hajtűkanyarokat 20-30 km/ó-val vettem be. 2000 m szint alá érve a völgy túlsó oldali hegyei árnyékot vetettek az útra, így hidegben száguldozhattam: izmaim megfeszítésével próbáltam melegen tartani magam. 3 8-kor suhantam el a fizetőkapu mellett, ért véget a 10%-os lejtő, ám szerencsére sebességem a további 7 km-en, egészen Fusch házaiig alig csökkent.
20:10-kor értem Bruckba, a Zell am See partjára. Mivel utolsó masszív táplálékom még a Ferenc József magaslaton fogyasztottam el 1 6 előtt, így örömmel álltam meg egy Shell benzinkút üzlete előtt és vásároltam a szép képeslap és finom Bounty csoki mellé két zsömlét is. A szállóig már nem akartam megállni. A reggeli úttal ellentétben a tavat a nyugati partján akartam végigkísérni, míg később Saalfeldent elkerülve a Tauern-kerékpárúton akartam a mezőkön átvágni.
Zell am See településen gyorsan átrobogtam, szép városkának tűnt. Örömmel nyugtáztam a déli szél támogatását. Alig hagytam el a tópartot és kezdtem figyelemmel kísérni a maishofeni útjelző táblákat, egyre erősödő szél kezdett akadályozni. Nem tudtam kiigazodni az osztrák szélviszonyokban: úgy tűnt, mintha egyes völgyeknek külön szélrendszerük lenne, azaz szelük független az országostól. Mire rövid keresgélés végén megtaláltam a mezőgazdasági úton kijelölt Tauern-kerékpárutat, a szél már fel sem tűnt. A sötétedésben 9 óra múltán már alig tudtam a táblákat elolvasni, így érzéseimre hallgatva és a hegyek alakját követve haladtam Hinterthal, de mindenek előtt Maria Alm felé.
Az idő, a sötétedés szorítása plusz erőt adott: 27-29 km/ó-val robogtam néhol a mezei, néhol az erdő széli úton; a sötét fák közt néha lassítanom kellett: halványan láttam csak a közeledő kerekeseket. Maria Almtól már otthon éreztem magam: “Már csak az utolsó, kanyargós lankásan emelkedő: 8 km” – emlékeztettem magam. Jól ismertem az utat, hiszen nem csak kerékpárral jártam végig háromszor, hanem két nappal korábban éjjel is az aszfaltúton sétáltam haza.
A Zell am See-i zsömlék elegendő energiát biztosítottak a 22-24 km/ó tartásához. A Hold gyengén sütött. Élveztem, hogy kerékpárnyeregben sokkal gyorsabban fogyott a távolság, mint nemrégiben gyalog. Szinte újra végigpörgettem az ott legyalogolt utolsó 8 km-t. Az utolsó kilométeren végre előbukkantak Hinterthal fényei: “-Éppen ugyanabban a percben fogok megérkezni, mint a Dachstein-túráról: 21:52-kor” – mosolyogtam. Jó erőben értem haza; örömmel és büszkén meséltem anyuéknak a kalandot, eddigi legnagyobb és legkomolyabb hegyi túrámat. Átlagom szépen mutatta a túra nehézségét: 169 km-re 20,1 km/ó, ehhez pedig 3751 m szintemelkedés.


Adatok:
Saalfelden, központ TM: 26.44.8 DST: 14,29 SAV: 32,0
Bruck, Pichl, leágazás a völgybe TM: 1.14.12 DST: 35,93 SAV: 27,3
Fizetőkapu, Ferleiten (1151m) TM: 1.58.26 DST: 49,87 SAV: 18,9
Fuschertörl (2407m), leágazás az Edelweisspitzéhez TM: 3.25.31 DST: 62,84 SAV: 8,9
Edelweisspitze (2571m) TM: 3.37.37 DST: 64,52 SAV: 8,3
Fuschertörl (2407m), visszacsatlakozás TM: 3.42.44 DST: 66,12 SAV: 18,7
Hochtor hágó (2504m) TM: 4.07.55 DST: 72,40 SAV: 14,9
leágazás a Franz Josefs Höhe felé (1859m) TM: 4.19.30 DST: 79,43 SAV: 36,4
Franz Josefs Höhe (2369m) TM: 5.00.40 DST: 87,88 SAV: 12,3
Visszacsatlakozás a Gletscherstrasséról (1859m) TM: 5.15.03 DST: 96,40 SAV: 35,5
Hochtor hágó (2504m) TM: 5.59.37 DST: 103,21 SAV: 9,2
Fuschertörl (2428m), lejtő kezdete TM: 6.17.57 DST: 109,38 SAV: 20,2
Fizetőkapu (1151m) TM: 6.36.08 DST: 122,75 SAV: 44,1
Bruck (750 m) TM: 6.57.54 DST: 136,63 SAV: 38,3
Becsatlakozás Saalfelden végén a hinterthali útba TM: 7.45.25 DST: 156,98 SAV: 25,7
Hinterthal, szálloda TM: 8.22.41 DST: 169,28 SAV: 19,8
Összesen: TR/D: 169,29 AVS: 20,1 MXS: 76,5


ODO: 38530




Szintemelkedés: 50 m
Brucktól az Edelweissspitzéig =2571 – 758 = 1813 m
Fuschertörlig = 2428 – 2407 = 21 m
Hochtorig = 2504 – 2261 = 243 m
Franz Josephs Höhéig = 2369 – 1859 = 510 m
Hochtorig = 2504 – 1859 = 645 m
Fuschertörlig = 2428 – 2261 = 167 m
Saalfeldenig 30 m
Hinterthalig = 1016 – 744 = 272 m
3751 m



1998.VIII.8, szombat
8.nap
Az utolsó nap már a hazautazás napja volt: szép utazóidőben vágtunk neki a több, mint 600 km-es távolságnak. A hosszú unalmas autópályán ezúttal is elálmosodtam. Salzburgot elhagyva egy órát aludtam; Bécsben ezúttal a rövidebb autópályán vágtunk keresztül, immár 32 fokos hőségben. Az osztrák fővárostól egy óra alatt, gyorsan Magyarhonba érkeztünk. Az út során többször is felelevenítettük az elmúlt napokat: elégedett voltam? A balsikerű kirándulásom ellenére három szép túrát is tettem, köztük a neves Dachstein alá, valamint a még híresebb Grossglocknerút tetejére, ez utóbbival új szintrekordot állítva fel: 3751 m egy túrán.





ÖSSZESÍTŐ
AZ 1998. ÉVI SALZBURGI TEKERGÉSEKHEZ















































Nap


Útvonal


Napi táv


Idő


Átlag


Szint


Aug.1.


Hinterthal – Filzensattel – Dientner sattel – Filzensattel – Hinterthal


20,25


1:03:04


19,2


750 m


Aug.2.


Hinterthal – Saalfelden – St Johann – Söll – Itter – Kitzbühel – Lofer – Saalfelden – Hinterthal


182,57


6:55:22


26,3


1110 m


Aug.3.


Dientner Sattel – Bischofshofen – St Johann – Kleinarl – Radstadt – Tauernpass – Ramsau – Bischofshofen – Lend – Filzensattel – Hinterthal


216,75


8:56:58


24,2


2894 m


Aug.7.


Hinterthal – Bruck – Grossglocknerút / Edelweiss-spitze – Hochtor – Franz Josephs Höhe – Hochtor – Bruck – Hinterthal


169,29


8:22:41


20,1


3751 m


ÖSSZ



588,86


25:18:05 (588,75 km)


23,27


8505 m


 



Györgyi Gábor
http://www.angelfire.com/pro/gyorgyigabor/index.html = Györgyi Gábor kerékpáros honlapja


A szerző írásai Az Útikalauzban

Györgyi Gábor: Adria – Alpok kerékpártúra – 1999

Györgyi Gábor: Bringatúra a Tour de France legendás hágóin – 2004

Györgyi Gábor: Bringázgatás a salzburgi havasok közt – 1998

Györgyi Gábor: Kerékpárral a Francia Riviérán és a Francia-Alpok hágóútjain – 2004

Györgyi Gábor: Kerékpárral az Adriaparton 2003

Györgyi Gábor: Kerékpárral az olasz vasúton – 2004

Györgyi Gábor: Ötletek, javaslatok egy szlovén kerékpártúrához – 2003

Györgyi Gábor: Szlovák kerékpáros túrajavaslatok, tanácsok – 2003



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Györgyi Gábor: Bringázgatás a salzburgi havasok közt – 1998" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár