Süle Gábor: Schneeberg – 1999

Már egy hete lázban égek. Régóta várt kaland áll előttem, feljutni a Schneeberg csúcsára.
Az előjelek sajnos nem biztatók. Egész héten esett, sorban mondják vissza a túrát olyanok, akik gépkocsival jöttek volna, így szinte minden nap újból kell szervezni az egészet. A végén összejön nagy nehezen a dolog, sajnos két embernek még így sincs helye, ezeket fájó szívvel de értesíteni kell, hogy nem tudnak velünk jönni. Nagy nehezen eljön a péntek éjszaka, de nem alszom valami sokat, – pedig nem ártana – többször is megnézem az órát, nehogy lekéssem az indulást. Végre meg-szólal a vekker, eljött az idő! Az indulást fél hatra terveztük, nem is kell sokat várni, hogy a hat autó összejöjjön. Rövid tanácskozás a sofőrökkel, megbeszél-jük, hogy melyik úton megyünk, és már indul is a konvoj. Szombathelynél néhány kocsi a kerülő utat választja, így kicsit izgulunk, hogy hol fogunk találkozni újból, de a Shell benzinkúton újra együtt a társaság. Innét a határ már nincs messze, és gyorsan át is jutunk. A végcél Puchberg.
Szorosan együtt halad a csapat, csak Neustadtban tévedünk el, a kis sikátorokban nem találjuk a városból kivezető utat. Hangulatos kis mellékutcákban bolyon-gunk, élvezném is a dolgot, csak ne menne annyira az idő. Végül útbaigazítanak bennünket, és rálelünk a helyes útra. Innét már nincs megállás. Előttünk kirajzo-lódik egy hatalmas hegy körvonala. Találgatjuk, hogy ez lenne a Schneeberg? És mi van a tetején? Csak nem hó? De hát az nem lehet, szikrázóan süt a nap, és na-gyon meleg van, valószínűtlennek tűnik a dolog, hogy hó legyen fent, velem együtt fehér sziklákra tippelünk. Mint később kiderült tévedtünk. Puchbergbe ér-ve nem állunk meg, bár a kis település is megérne egy „misét”, de hát az idő…….., már amúgy is késésben vagyunk. Míg a parkoló felé tartunk, virágzó gyümölcsfák és virágzó rét mellett haladunk el, távolban pedig a Schneeberg ha-vas csúcsai meredeznek. Egyik útitársunk könyörög, hogy álljunk meg és fényké-pezzük le, ezt a festővászonra kívánkozó tájat, de nagy bánatára a konvoj tovább halad. Felhajtunk a sífelvonó parkolójába, és találkozunk a már ránk váró osztrák házaspárral is. Rövid „szerelvényigazítás” után a csapat ketté oszlik, egyik fele a csúcsot veszi irányba, míg a másik a környéken kirándulgat.
Este hat órára beszéljük meg a találkozót a kocsiknál. Mi a csúcsra tartók, a tér-kép alapján a sárga jelzést követve indulunk neki a felvonó alatt kapaszkodva. Vannak néhányan, akik felvonóval mennek fel az első házig, megbeszéljük, hogy bevárnak bennünket. Szép erdőben kapaszkodunk fel, itt-ott a felvonó suhan el a fejünk felett. Az első pár méter után lekerül a felesleges holmi rólunk. Sokfelé patakok csordogálnak, a hólé a völgy felé tart, síkos köveken haladva gyűrjük magunk alá a métereket. Nem túl gyorsan, de tempósan haladunk, néha rövid pi-henőket tartva, ilyenkor fel-fel pillantva a fejünk felett magasodó szirtekre. Töb-bekben megfogalmazódik a kérdés, hogy jutunk fel oda ?
Alaposan megizzadva érjük el a felvonó felső házát, ahol csatlakoznak hozzánk a kényelmesebbek. Két takaros kis turistaház mellett elhaladva folytatjuk utunkat az egyre meredekebbé váló ösvényen, amely szerencsére lombos fák alatt vezet, így nem szenvedünk a nagy melegtől. A rövid pihenők alatt szőlőcukrot, mazsolát eszünk, kell ilyenkor a kalória. Ahogy egyre feljebb kapaszkodunk, lassan eltűn-nek mellőlünk a fák, helyettük a törpefenyők lesznek útitársaink. A csapat szét-szakadozik, néhányan előre mennek, készülnek a fényképek. Ahogy kapaszko-dunk egyre magasabbra, úgy ritkul a növényzet, a gyalogfenyők is egyre ritkáb-bak. Ahogy felnézünk, apró pontoknak tűnő emberek kapaszkodnak előttünk a magasban.
A hegyi ösvény talaja egyre lazább lesz, vigyázni kell, hogy hová lépünk, nehogy köveket sodorjunk le az alattunk lévőkre. Egyik pihenő alkalmával visszatekin-tünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy már magasan járunk, a sífelvonó háza apró pontként látható a zöld legelő szélén. Utunkat kisebb hófoltok tarkítják, ilyenkor jólesik egy-egy marokkal felvenni, a nagy melegben jól hűsít. Elvakult síelők há-tukon zsákkal és léccel küzdik magukat fel, valamivel gyorsabban mint mi, ezért elengedjük őket. Ezek szerint komolyabb hónak kell lennie fent, mert különben miért mennének?
Az utolsó erőfeszítésekkel végre feljutunk a plató szélére, és ahogy körülnézünk, örömmel állapítjuk meg, hogy a nehezén túlvagyunk. Csak később derül ki, hogy korai még az öröm. Összevárjuk a elmaradottakat. Most veszem észre, hogy a pólómból facsarni lehet a vizet, ezért meg is szabadulok tőle, mert ahogy állok, fázni kezdek. A száraz ruha jól melegít, de nem sokáig. Ahogy elindulunk, kis idő múlva újból izzad az ember, csak azt nem értem, hol van bennem ennyi víz? Mint kiderül a palató nem vízszintes, itt is csak felfelé kell kapaszkodnunk, bár mászni már nem kell. Egyre nehezebben lépeget a csapat egy része, van akinek minden lépésért meg kell küzdeni. A platót egy kisebb völgy szakítja meg, arra gondolok, hogy ott lehet a menedékház, ahol végre jóllakhatok. Többen várjuk már, hogy kényelmesen leülhessünk és egy jót együnk, igyunk. Közben puha gyepszőnyegen haladunk egyre közelebb a menedékház feltételezett helyéhez. Mikor odaérünk, csalódva kell megállapítanunk, hogy a menedékház sehol. Nincs mese, tovább kell menni. A csapat teljesen szétszakadozott, eltévedni úgysem lehet, ezért min-denki a saját tempójában araszolgat előre. Egyik kis domb mögül előbukkan a várva várt menedékház, a Fischer Hütte teteje. Az utolsó métereket megtéve, a házban egy asztal mellé ülünk le, és bizony fel kell öltözni, mert mindenkin vizes a ruha és fázni kezdünk.
Lassan visszaáll a pulzus, előkerülnek a szendvicsek, a tea, sőt még sör is akad. Talán fél órát pihenünk és eszünk, és már pakolunk is, hogy végre a csúcsra jus-sunk. Ahogy kilépünk a menedékházból, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy e fél óra alatt megváltozott az idő. Hirtelen lehűlt a levegő, így a vastag dzseki és a sapka előkerülnek a hátizsákból, biztos ami biztos, még a kesztyűmet is felhú-zom. A menedékháztól balra meredeken szakad le a hegy, lelátni a völgyig, de csak rövid ideig gyönyörködhetünk a panorámában, mert egy felszálló felhő elta-kar előlünk mindent. Újból kézbe véve a túrabotot, elindulunk a csúcs felé. Most könnyebben és gyorsabban halad a társaság, és nem is kell sokat mennünk, mikor megpillantjuk – a már lentről is jól látható – parabolaantennákat. Csak nem ez a csúcs? – kérdezzük egymástól. Mint kiderül, bizony ez, az antennák mellett áll a kereszt, jelezve a hegy legmagasabb (2076 m) pontját. Nem nyeri meg senkinek sem a tetszését az antennaerdő. Nagyon nem illik a tájba. Hiába keressük a csúcskönyvet, hogy nevünket beleírjuk, nem találjuk, azért a csúcsfotók elkészül-nek, bizonyítva, hogy itt jártunk. A parkolóból indulva idáig 1205!! méter szintet jöttünk fel.
Rövid pihenőt követően a menedékházban kinézett másik úton indulunk vissza. Ahogy elindulunk, nemsokára tapasztalhatjuk, hogy a lefelé út sem könnyebb sokkal mint a felfelé vezető. A meredek lejtő alaposan igénybe veszi a lábat, fő-leg a térdet. Egy pár kapaszkodik felfelé, velünk szembe haladva, látszik rajtuk a kimerültség. Ahogy ereszkedünk lejjebb, nagy hómező állja utunkat. Szélei elég-gé megolvadtak, ezért nehézkes a gyaloglás rajta, mivel állandóan beszakad alattunk. Még a Magas-Tátrában láttuk egyik nyáron, hogyan lehet leküzdeni egy gyalogosnak a havas lejtőt. Meg is osztjuk ötletünket, így aztán előkerülnek az esőkabátok, és szabályosan bepelenkázzák egyesek magukat, majd fenékre ereszkedve száguldanak lefelé. Nagy sikere van a dolognak, a hölgyek hangosan sikítanak, miközben szánkáznak lefelé. Természetesen kattognak a fényképező-gépek is, és a videó is üzemel. Hamar eljut a csapat a hómező végére, itt már nem lehet tovább csúszni, no nem a hó hiánya miatt, hanem azért, mert a hóból törpefenyők állnak ki.
Gyalog folytatjuk utunkat, bukdácsolva a havas úton. Egy-egy rosszul megvá-lasztott lépésnél van úgy, hogy derékig is beszakadunk a hóba. A mögöttünk ma-radó lyukak tanúskodnak arról, hogy nagyon vastag a hó, szinte a törpefenyők tetején haladunk. Azoknak, akik nem hoztak magukkal kamáslit és bakancsot, hamar átázik a cipőjük. Nem szeretnék a helyükben lenni, bár ha nem áll meg az ember, akkor nem fázik a lába. A fenyők között haladva elveszítjük a jelzést, csupán egy lábnyomra hagyatkozva megyünk előre, de nem biztos, hogy jó az irány. Nincs más lehetőségünk, hiába nézzük a térképet. Egy biztos, lefelé kell mennünk, bár ez nem vígasztal. Egyre bizonytalanabbul haladunk előre. Egyik illusztris sporttársunk viccesen a fülembe súgva kérdezi „milyen lehet a fagyha-lál?”. Megkérem, hogy ne feszegesse ezt a témát, legalábbis most ne. A bizony-talanság egyre jobban erőt vesz rajtam, de egyszer csak kiáltás hallatszik, „meg-van a jelzés”! Nagy kő esik le a szívemről, de azt hiszem, nem csak az enyémről. Ahogy a jelzésre bukkanunk, megpróbálunk gyorsabban haladni, több-kevesebb sikerrel. A magas hó még mindig okoz meglepetéseket, felváltva süllyedünk hol térdig, hol derékig a hóba. Nagyon jó szolgálatot tesz a vízhatlan kamásli. A gyalogfenyőket lassan felváltják a normál fenyők, szoknyájukat leengedve állnak a havon. Egy elágazásnál megint elveszítjük a jelet, de kis tanakodás után egyik sporttársunk „kikaparja a hó alól”. Innen már jól láthatók a jelzések, és a térké-pen is követni tudjuk az utat. Egyszer csak furcsa hó-képződmények bukkannak ki a fák közül. Először arra gondolok, hogy hószobrász-verseny volt itt, de aztán kiderül, hogy egy hegyi út keresztezi haladási irányunkat, és a hómaró nyomait látjuk az út mentén. Hatalmas hófal szegélyezi az utat még most is, pedig már jócskán olvadhatott belőle. A térkép szerint az erdei úton kell folytatni tovább utunkat. Míg a jól járható úton ereszkedünk le, lassan szitálni kezd az eső. Néhá-nyan esőkabátot terítenek magukra, de többen dacolunk egy darabig, majd mi is felvesszük, azonban nem sokáig kell magunkon tartani, mert hamar eláll az eső, így visszakerülnek a hátizsákokba. Letérünk a hegyi útról, és egy gyalogösvényen érjük el a felvonóházat, ahol délelőtt már jártunk. Innét már ismert úton ereszke-dünk le a parkolóba. Nézem az órát, ha ilyen tempóban haladunk, akkor pont hat-ra érünk le. A víz most nagyobb az úton mint reggel, nagyon kell vigyázni a vizes köveken. Sajnos egyik sporttársunk edzőcipője megcsúszik a vizes kövön és sze-rencsétlenül a kezére esik. Csuklója hamar bedagad, és nagy a fájdalma is. Való-színűsíthető a törés, de mivel hál’ Istennek nem nyílt, ezért vizes borogatás kerül rá, és fájdalomcsillapítót kap. Lassan így bandukolunk a kocsikhoz. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak pár méterre a kocsiktól történt a dolog, és nem fent a hegyen. Ahogy elérjük az autókat, elered az eső, gyorsan átöltözünk és irány haza. Az eső kopog a szélvédőn, de már nem zavar senkit. Elégedetten dő-lök hátra az ülésben, és azt taglaljuk, hogy kinek mi volt a legnagyobb élménye a mai nap. Újabb csúcsot sikerült meghódítanunk, és már a következőre készülünk ami a Hochschwab (2276 m) lesz.

Süle Gábor
Zalaegerszegi Göcsej Sportegyesület

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu