Tepliczky István – Oracsbitu 2002

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.


Tepliczky István – Oracsbitu – ORszágos AmatőrCSillagász BIcikliTÚra- 2002


Előhang


Immáron 19-dik esztendeje minden nyáron megtörténik, hogy néhány lelkes amatőrcsillagász biciklire pattan, és útrakél kishazánkban vagy a környező magyarlakta vidékeket bejárva. A tekergés megfogalmazott célja eleinte az volt, hogy felderítsük szűkebb-tágabb környékünk csillagászati megfigyelésekre, táborozásra alkalmas tájegységeit – ez időből származik az akció “hivatalos” elnevezése: ORszágos AmatőrCSillagász BIcikliTÚra = ORACSBITU -, de azután hamar rá kellett jönnünk, nappal tekerni, majd éjszaka csillagászkodni elég macerás egyszerre. Így hát a modern időkre csupán a tekerés maradt, szebbnél szebb tájakon, olyan vidékeken, ahová az átlagos emberfia másképp biztosan nem jut el. Hogy azért maradjon a tekergésben valami csillagászattal kapcsolatos ürügy is, igyekszünk meglátogatni a kiszemelt tájegységen élő Magyar Csillagászati Egyesületi tagtársaink közül a vállalkozóbb szelleműeket. (Értsd: aki hajlandó vendégül látni a kertjében a bandát, esetleg velünk végigpedálózni a környék látnivalóit.) Valamint igyekszünk az átlagosnál nagyobb figyelmet fordítani a kulturális látnivalók közül a csillagászati vonatkozásúakra.
Mindez az idén is így történt, bár olyan vidéket szemeltünk ki, ahol az utóbbi években sajnálatosan csökkent egyesületi tagtársaink, barátaink száma, így az előbb megfogalmazódott elv csak jelképesen érvényesült.
Utunk idén a Székelyföldre vezetett, Brassótól az Erdővidéken, a Hargitán, a Csíki-medencén, Gyimesen és a Kelet-Kárpátokon keresztül a Gyergyói-medencéig. 16 biciklis emberke és 3 autóval 7 hölgy családtag indult útnak július 13-án keletnek. E létszám a két hetes tekergés alatt csak kismértékben és csak “előre tervezett módon” csökkent – magyarán: senki sem dőlt ki. Székelyföldön nem először jár Oracsbitu – ezelőtt 6 esztendővel tekeregtünk erre. Ezúttal igyekeztünk olyan útvonalat választani, amely “kicsit más, mint a szokásos” (azaz nem a leglátványosabb túristanevezetességeket érintő) – így betekinthettünk kissé a “kirakat mögé” is.


Indulás (az első) – július 13-a


Szombaton reggel indult a vonat Bp. Nyugatiból egy fél vagon bicikliszállításra átalakított kocsival. Hatan (Speti, Nyergeske, Oláh Jani, Uhrin András, Dolánszky Gyuri és e sorok írója) egy másik csapattal együtt a mintegy 30 biciklinyi hely felét elfoglaltuk. De a vagon másik felében található ülőhelyekre nem tudtunk bepakolni, mert le volt foglalva a Cegléden felszálló 43 (!) biciklistának! Nagyon jól szórakoztunk előre, miként fognak majd beférni. A kalauz már külön stratégiát dolgozott ki, beküldve bennünket az 1. osztályú szakaszba…
Cegléden végülis 3-4 biciklista szállt fel – az illetékes bizonyára a két számot megcserélte, és a kötőjelet is elhagyta. 🙂 Ezzel a kalanddal utaztunk Püspökladányig, ahol átszálltunk egy kis piros BzMot-ra. Aggódtunk egy kicsit a biciklik elhelyezésén, de ezen is akadt egy kis elkülönített szakasz a kerékpároknak.
Biharkeresztes a nagy találkozás színhelye. Ide érkezett a Dr. Facsar házaspár két gyermekükkel, azután Marcell és Virág egy előző heti csillagászati (ágasvári) táborozásból, továbbá Dömény Gábor és Balogh Jani, akik sok nappal korábban elindultak Dél-Magyarországról – biciklivel. (Minthogy az eredetileg Debrecenbe tervezett találkozás helyszíne megváltozott, értesítésük komoly logisztikai feladatot jelentett.) Az ártándi határátkelés gyorsan és problémamentesen ezajlott, csupán Marciék Dobson-távcsövét kellett felirattatni, nehogy itteni terméknek nézzék majd a kiutazáskor. 🙂 Közben persze a hőguta kerülgetett valamennyiünket, hiszen a közel 4 hete tartó forró aszályt csak-csak nehezen viseltük (aszfalt fölött 40 fok).
Hogy a nagy forgalmat kerüljük, Nagyváradra egy kisebb mellékúton érkeztünk be. Rögtön egy hatalmas bauxitiszap-lerakóval ismerkedtünk meg, később pedig Dömény Gabi gumija durrant szét (welcomme to… :-), úgyhogy a “hullaszállító kocsira” rögtön szükség is volt. A már korábban a szülői házba hazalátogató feleségemmel, Emesével, Csilla lányunkkal és kedves ismerősünkkel, Borbálával a Kőrös-parton található református templomnál (szinte Tőkés László ablaka alatt) találkoztunk össze. A legfőbb programpont a biciklik feladása volt Brassóig a másnapi expresszre. Romániában sajnos még nem tűnik annyira rugalmasnak a biciklik vasúti szállítása, mint nálunk – muszáj volt őket előre feladni poggyászkocsiba. Sokan fájó szívvel váltak meg egy teljes napra a kétkerekűtől, de nem volt mit tenni, minthogy vasárnap a poggyászosok nem dolgoznak. A szállításért kifizetendő több mint 2 millió lej (!) némi kis meglepetést okozott. (Az árfolyamot és a nullákat ekkor még szoknunk kellett.)
A könnyed nyári zápor elmúlta után elfoglalta a csapat a szállást, majd egy nagyszabású kerti parti keretében gulyás- és fánkevésre voltunk hivatalosak anyósoméknál. A poci megtelt, a nép elfáradt, de még maradt erő egy kis öntevékeny esti városnézésre. Megcsodáltuk például a város fölött a vékonyka holdsarlót, majd összehasonlítottuk a holdas templom által mutatott fázissal – sikerrel!


A második indulás – július 14-e


Másnap (vasárnap) a még nagyobb utazás napja. A vonat fél 12-kor indul Brassó felé, a három autós különítmény is kényelmesen tud készülődni.
A távolság 430 km, vonattal az utazás mintegy 7 óráig tart, autóval sajnos kissé tovább. Szubjektív útleírásomat az autós szemszögből kell tennem, lévén a leírt távolságot magam vezettem le végig egeszre tömött autónkkal. (Szegény Emesének pl. harmad méretűre kellett “összeharmonikáznia” magát az anyósülésen…) A bicikli mellett a tetőre szorult néhány nem igazán vízálló csomag is – az idő ezúttal még kegyes volt hozzánk, nem esett sehol, bár jópár kifejlett zivatarfelhő-üllőt megcsodálhattunk menet közben.
Nagyváradról kelet felé az út a Sebes-Kőrös völgyében vezet, fel egészen a folyó forrásáig. A vasút is hasonlóképpen, azonban egy szakaszon olyan szűk a völgy, hogy csak a vasút fér el benne, az is alig, a közútnak fel kell másznia párszáz méternyit egy jókora hágóra – ez a Királyhágó, csodálatos panorámával mindenfelé. Azután irány vissza a völgybe, jobboldalt távolabb magas hegyek (a Gyalui-havasok).
Kőrösfő után a Sebes-Kőrös eredésénél megálltunk, ettünk-ittunk.
Kellett is a pihi, mert utána leírhatatlanul katasztrofális minőségű az út egészen Kolozsvárig. Legutóbb, 6 évvel ezelőtt is pont ilyen volt – láthatóan igyekeznek csinálgatni, egyelőre még kevés látszattal.
Megcsodáltuk Kolozsvár főterén a nemzetiszínű (piros-sárga-kék) kukákat, padokat, autóterelőket és ásatásokat, majd folytattuk az autózást délkelet felé, a Mezőség dombjain bukdácsolva. Tordánál egpillanthattuk a híres hasadékot, majd legurultunk az Aranyos folyó majd a Maros völgyébe, onnan pedig a Kis- majd a Nagy-Küküllőébe.
Szétnéztünk volna Segesváron, de a városban épp egy hatalmas banzáj zajlott, így lehetetlen volt bárhol is leparkolnunk. Helyette a soronkövetkező néhai szász falvak egykor gyönyörű, jelenleg az enyészet jeleit magánviselő házainak látványán szörnyülködtünk. (A Németországba kitelepült szászok házait más – többségében barnább bőrű – nemzetiségek vették meg kilóra.) E vidéken kettéválik a vasút és a közút, az előbbi az Olt völgyében gurul, míg a főút rövidít egyet a “Apácai-erdőn” keresztül. Itt nemrég javították a burkolatot, kiváló fekete az aszfalt, viszont mindenféle burkolati jel hiányzott, hasonlóképp a védőkorlátok. A többszörös szerpentinekben olykor másfél méteres útpadka is előfordult – de jó, hogy nem sötétben értünk oda. Persze a sötétségre sem kellett sokat várni, de ekkor már Brassó határában voltunk.
A vonatozók persze hamarabb odaértek, sőt megjavították Dömény Gabi biciklijét is (tiszavirág-életűen), s elindultak az előre lebeszélt szálláshely felé, a Brassó mellett található Pürkerecre. Kalandos módon megtaláltuk meg ezt a pici falut, ahol elég puritán szálláslehetőségre leltünk, de minthogy még az elején voltunk, toleranciánk nagy vala.
Lehetett aludni egy nagyobbacska, enyhén dohos szagú teremben közösen, de a családok inkább a sátrak felverési kísérlete mellett.
Sikertelenül, minthogy hihetetlenül kemény és köves volt az udvar talaja. Néhány hamvábaholt cövekgörbítés után ráleltünk az udvaron található farakásra, a méretes ölfákkal sikerült stabilizálnunk a sátrakat belülről. Szerencsére éjjel nem esett eső. Még!…



Magasra szárnyaló képzelet – július 15-e


Brassó egy normális, “európai kinézetű” város a Kárpátok kanyarjában.
Az átlagosnál simább úthálózat, gyakori tömegközlekedés, rengeteg autó.
A város közepén egy 1000 m-es hegy fekszik (a Cenk), amely még akkor is figyelemre méltó, ha az átlagos tengerszint feletti magasság 600 m körüli. Híres üdülőterülete, Brassó-Poiana pedig a Kárpátok előterében fekszik, mintegy 1000-1200 m-es magassággal. Ezt a napot “pihenőnapnak” szántuk, így a fő programpont az ide való feltekerés volt. :-))) Előtte sokat időztünk Brassó szépen kialakított főterén, megnéztük a Fekete templomot, ebédeltünk, és Gabi biciklije ismételt szerelés keretében új gumikat kapott – nem is volt gond vele többet.
Persze nemcsak neki voltak “hardvergondjai”, hanem e sorok írójának is, mint az felfelé tekerés közben kiderült. De a megoldást másnapra halasztottuk. Hogy mégis “történjen valami”, a számos szerpentint megunva rövidítettem egy nagyot az erdei utakon. Egy meredek szakaszon megcsúszva jópár métert repültem, de valami csodálatos szerencsével csupán a jobb nagylábujjam bánta. A csúnya látványt Dr. Facsar dokink ellátta, nehogy kiessen a gyakorlatból szabadsága alatt. 🙂
Fent Poiana-n kellemes volt a lét. Ez tehát egy üdülőterület, inkább csak téli üzemelésre berendezkedve. Pihegtünk, nézelődtünk, ettünk ittunk és sajnálkoztunk, két dolgon is. Egyrészt, hogy – késő délután lévén – már nem jár a felvonó az “igazán magas” hegyre, a Poiana fölötti Keresztyén-havasra. Másrészt, hogy nem leltünk fent alkalmas szállást, hogy pl. másnap reggel a fellibegést megejthessük. Kemping nem volt fent, a szobaárak nekünk magasak voltak, s különben sem volt szabad hely. Kaptunk tippet, hogy létezik egy “félhivatalos” vadkempingezési terület, vagy 3 km-rel arrébb, egy patak partján. Az utolsó csepp benzinünkkel felkerestük, s elhűltünk rajta, hogy valóban táboroznak – egy patak partján, amelynek túloldalán egy hegyi birkatelep honol, teljesen széttúrt tájon, iszonyú birkakaka-bűz közepette! (Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem fotózni a látványt.
Meg a szagot…)
A fentiek után nem maradt más hátra, mint legurulni 600 m-nyit, vissza a városba (magasságban persze), átgurulni rajta, s meglelni a város egyetlen kempingjét. El is indultunk szomorúan, lógó orral, azonban feleségem, Emese 1-2 km után meglelt egy épülőfélben lévő fogadót, ahol a – hát persze! – magyar tulajdonossal elfogadható áron meg tudtunk alkudni. (Az ár szobára vonatkozott, s elfogadta, hogy annyian aludnak egy szobában, amennyien csak gondolják.) Így értünk révbe az alkonyban, s csodálhattuk 1000 m fölött a vérvörös holdsarló-nyugtát, ill.
nézegethettük a nyári csillagképeket Brassó közelsége ellenére, lomha szcintilláció mellett.


Még magasabbra, majd végre előre! – július 16-a


Reggel önmagunkhoz is képest korán keltünk, szolíd reggelizés után a cuccokat a szálláson hagyva az egyetlen működő felvonóhoz siettünk (több autós fuvarral). Hamarosan 1800 m magasan szálltunk ki, nem messze a Keresztyén-havas csúcsától. Ez tehát egy kis “hegysziget”, északra a Kárpátok fő vonulatától. Párszáz méteres sétával a “legcsúcsabbon” találja magát az ember, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik mind Brassóra, majd távolabb a Hargitára, mind a másik irányban a 2500-as fennsíkra, a Bucsecsre és nem sokkal alacsonyabb társaira. De előttük húzódik mégegy hatalmas völgyvonulat, ezen keresztül kapaszkodik a vonat át a hegységen Bukarest felé.
Sétálgattuk a hegygerincen, fotóztunk lelkesen, szívtuk a jó levegőt – és kissé csodálkoztunk, mennyire nyugodt a levegő, ugyanis alig fújt bármiféle szél, ami pedig ebben a magasságban igencsak ritka eset lehet. A légköri átlátszatlanság viszont eléggé magas fokú volt.
Azután minden csoda végetér egyszer – máris süllyedt velünk a kabin vissza az alapállomásra. Felcuccolás, s gurulás le a városba. Itt került sor biciklim megreparálására, amely hátsó agyában egy golyóval kevesebb volt az egyik oldalon a kelleténél. Már majdnem elkeseredtem – de ehelyett ideje bemutatnunk az idei oracsbitu legfőbb szerelési hősét, Virágot.
A tekerő csapat egyetlen leány résztvevője Marcell oldalbordájaként tartott velünk – nélküle azonban nemsokára egy halom roncs ócskavas lett volna jópárunk biciklije. Hihetelen lelkesedéssel és szakértelemmel hárította el a legkacifántosabb problémákat, minden gondot pillanatok alatt orvosolva. Ahhoz képest, hogy az túrát Marcellel egyfajta elő-nászútjuk tekintették, igazán kitettek mindketten magukért. (Előreugrok a történetben. Később a hegyek között találkoztunk egy holland tekerő kollégával, aki 5 hetet kerekezett a vidéken. Mondta, hogy egy hetet kellett várnia valahol, mert a csomagtartója eltörött, és Hollandiából küldték utána a pótlást!!! Hehehe, miért nem velünk, pontosabban Virággal kerekezett?)
Még bevásároltunk, majd mindezek után – immáron megújult golyóimmal – elkövetkezett a túra legfontosabb lépése: végre elindultunk, elhagytuk a kiinduló város, Brassó területét. Északnak vettük az irányt, előre az Olt folyása mentén. A délutáni hőgutában sorban faltuk a falvakat (kocsmákat keresve, de hiába), végre elértünk Apácára. A falucska főteréről nyíló utcában megleltük Apáczai Csere János szülőházának (ill. a helyén álló háznak) falán felavatott emléktáblát. Találtunk egy eldugott kis kocsmát, töltekeztünk, majd egy kis sikátoron keresztül tovaindultunk az esti végcél, Barót felé.
Útközben két említenivaló is történt. Egyrészt román 7 órakor (magyar 6-kor) bejelentkeztem telefonon Budapest egyik közösségi rádiójába, a FIKSZ Rádióba, amelyben keddenként ekkor kezdődik a Zöldindulás című műsor. Ilyen távolból úgyis ritkán szoktak betelefonálni!… Másrészt Miklósvár falucska központjában, jé, kivel találkozunk? Bakó Misi sepsiszentgyörgyi barátunkkal, aki már a 6 évvel ezelőtti Oracsbituban is fontos szerepet kapott (ők voltak a végcél). Különböző szervezési elcseszések miatt az utolsó napokban nem tudtam Őt pontosabban informálni, mikor pontosan merre is fogunk járni – ennek ellenére (egy kis székely találékonysággal és érdeklődési technikával) kiválóan utolért (megelőzött) bennünket. Most csak egy napot töltött velünk, de később ismét csatlakozott hozzánk.
Alkonyattájt értünk Barótra, ahol Borbála egy kedves régi diáktársa, Vera lakott. Szülei Barót egyik vendéglőjének gazdája, így finom vacsoránk és szállásunk biztosítva volt. A vacsora bizony, épp jókor érkezett – a szállás pedig az oracsbituk két évtizedes történetét nézve minden eddiginél eddigibb: a csapat nagyobb része a étteremben, az asztalok között hevereghetett!!! :-))) A családok számára rendelkezésre állt a közelben egy üres lakás, fürdési lehetőséggel. Jót aludtunk, s külön öröm volt, hogy az éjszaka kitört zivatart ilyenmód átvészeltük.
Még!…



Erdővidéki barangolás – július 17-én


Eljött a (lassan szokásossá váló) dél, mire a csapat összeszedte magát, és elbúcsúzott Baróttól, a néhai bányászvidék központjától, ahová korábban a bányászkodás végett jópár embert – mindenféle népséget – betelepítettek. Utána a történet a szokásos: a bányászni- való elfogyott, a jónép meg maradt, munka nélkül. Erdővidék egy láthatóan szegény vidék. Mezőgazdaság alig (hiszen a terület meglehetősen magasan fekszik, nem terem meg akármi), jelenlegi értékét és hírét pl. a borvíz jelenti, amelyet a következő faluban, Bibarcfalván palackoznak. A forrást is megleltük persze, kivártuk a sorunkat és ittunk, vételeztünk belőle. (A víz így “natúre” persze sokkal vasasabb, amit a palackozás előtt kivonnak belőle. Meg kap bele egy csomó plusz széndioxidot – így kivánja meg a fogyasztói társadalom.
🙂
Kicsit tovább, Kisbacon mellett található Benedek Elek emlékháza, ahol életének jelentős részében élt feleségével, írt, alkotott.
A kiállítást egy alapos, bár kicsit sajátos hangulatú élőszavas “tárlatvezetés” kísérte, mesékkel, idézetekkel. A faluban más érdekességet is láthattuk, pl. egy kamion elejű buszt, amely a tömegközlekedést szolgálhatta. 🙂 Elek apózás után visszagurultunk Bibarcfalvára, felkeresve a helyi strandot, ill. a strandként hirdetett medencét. Lelkesedésünknek azonban le kellett lohadnia, ui. épp szerdánként történik a medence nagytakarítása – szó sincs bármiféle vízforgatásról, dugó ki, medence le, a felgyülemlett vastag barna réteg (rothadás, vasas iszap stb.) eltávolítása slaggal (egyébként mezitlábosan), majd utána (másnapra) újra feltöltés egy hétre…
Maradt a külső zuhany, de az legalább ingyen. Helyette finom csapolt barna sört nyeltünk, ebédeltünk, vártuk a meleg múlását.
Baróton keresztül az irányt Vargyasnak vettük, ahol megtekintettük Sütő Béla fafaragó művészi házi kiállítását. Majd a Vargyas-patak völgyében földúton elindultunk a sziklás-barlangos vidék felé. Mintegy 10 km-t tekertünk-toltunk (a viszontagságokat most hagyjuk), s alkonyattájt értünk egy szép, táborozásra alkalmas helyhez. E sorok írója rögtön belevetette magát a patakba felfrissülni, és lám, milyen jól tette!
Később nem volt mód már erre, illetve volt, csak egészen másképp…
A kellemesnek ígérkező estében közvetlenül a patak mellett vertünk tábort. A sátorverés haladtával egyidőben viharos gyorsasággal kezdtek összeállni a zivatarfelhők is. Az égi jelet egy, a felettünk lévő hegycsúcsba vágó jókora villámcsapás adta meg este 9 körül.
Pillanatokon belül ömleni kezdett az eső – szerencsére nagyjából mindenki befejezte a sátrak felállítását. Becsülni sem tudjuk, mennyi csapadék hullott le, amikor már azt gondoltuk, végre mindjárt eláll, mindig újra- és újrakezdte. (Négy hullámban 40-50 mm-nyire taksáltuk utólag.) Az ég szinte folyamatosan világos volt a temérdek villámlástól, szerencsére mind távolabb ért földet. A szél sem volt vészes, a völgy védett volt – legalábbis a széltől.
Este 11-re nagyjából lecsendesedett a vihar, béke kezdett honolni a tájon. Felmértük a “veszteségeket”, nem voltak vészesek, így a csapat lassan nyugovóra térhetett. A mellettünk zubogó patak, mint várható volt, egy kicsit megduzzadt, nézegettük, méregettük, vagy félméternyit nőtt a víz szintje, de nem tűnt vészesnek. Jómagam még fentmaradtam vagy egy órát – “emlékirataimat” írva, meg a patak miatt -, de minthogy a vízszint állandó maradt, magam is sátorba bújtam.



Úszás, kúszás, ázás és tolás – július 18-a


A zubogó Vargyas-patag hangja társaságában marhaságokat álmodtam, de alapvetően kellemes aludtam. Egészen hajnali 3-ig, amikor Marcell jellegzetes hangja ébresztette a társaságot: “Ámberek, úgy néz ki, a patak hirtelen nőnyi kezdett, és egyre kijjebb gyün…” Álomtól kábán bújtunk ki a sátrakból, néztük, mi is történik. De sok nézelődésre nem volt idő, mire térültünk-fordultunk, a víz egyre közelebb jött, s máris a sátor előterében, majd benn a sátorban! Gyorsan próbáltuk menteni, ami menthető: az apróbb cuccokat, ja, és a gyerekeket hamar a kocsiba, majd a kocsikkal fel a part kissé magasabb részeire. Tényleg hamar kellett cselekedni, mert a terület egyfajta sziget lett, a patakból kilépett víz a másik oldali árokban is folyt már legalább félméteresként, s hát autóink, biciklijeink nem kétéltűeknek készültek.
Maguk a sátrak csak a második menetben, térdig vízben gyalogolva menekíttettek ki.
Érdekes, hogy 1-2 sátor, amely a terület legszélén veretett fel, majdhogynem érintetlenül megúszta. Tulajdonosai békésen aludtak bent, amikor mi már biztonságba jutva észrevettük, hogy nem veszik észre a fennforgást. 🙂 Gyurit és Spetit úgy kellett felrázni, hogy “hééé, nem-e gondoljátok-e, hogy ki kéne úszni a partra?…” Talán még a mai napig is békésen alszanak, ha nem indítunk “mentőexpedíciót” hozzájuk.
Sajnos az éjszaka okán kevés felvétel tudott készülni magáról az eseményről.
A továbbra is vaksötét éjszakában a magasabb partról immár biztonságban, de még fél(rém)álomban próbáltuk felfogni, mi is történt. Valahol távolabb (a Hargita alján) még ennél is több csapadék eshetett, vagy a vízgyűjtő sajátosságai úgy hozták, hogy egy nagyobb másodlagos (sokadlagos) árhullám is keletkezett, amely hajnali 3-kor ért el ide. Csapadék már rég nem esett, nyugodt csendes, békés, enyhe éjszaka vett körül bennünket, amikor a patak egyszercsak meghaladta a medrét, és átfolyt a mezőn. Meg lehet érteni a Tisza mentiek érzéseit, amikor 2001 tavaszán a folyó pár óra alatt 7 méternyit (!) emelkedett – úgy, hogy ott helyben alig esett csapadék… Nem akartunk belegondolni, mi lett volna, ha sokkal “markánsabb” az árhullám, s nem csak pár centis “átfolyás a mezőn” – hiszen a helyi szokásokat nem ismerhettük. Érdekes, mire felpakoltunk, a “lenti” árvíz máris csillapodott, s mire kihajnalodott, csak a kissé megtépázott fű jelezte a kataklizmát. (A patak visszatért a medrébe, de persze továbbra is nagy és sáros maradt.)
Az adalék: Két héttel a kaland után a hazai lapok is hírüladták, idézet: “A Harghita alatt fekvő Szentegyháza kempingjéből a felhőszakadás után tűzoltóknak kellett kimenteniük a lakókat – sokaknak mindenük odaveszett…” Na, vajon melyik patak tette?
Nyert! A Vargyas…
Mint írtam, szerencsére békés, nyugalmas, enyhe volt a hajnal, így némi szárítkozás után – immár fedél nélkül – nyugovóra tértünk, ki-ki úgy, ahogy. Jómagam pl. a kocsiban, hogy a felélénkült Csillát elszórakoztassam, a család többi része kint a szabad ég alatt matracon.
Mások is jelezték, hogy a történtek ellenére az egyik legjobbat itt, a Vargyas völgyében aludták. Az ijedtségen kívül más kár nem keletkezett, később minden hiányzó alkatrészt megtaláltunk – a cövekektől más bizgentyűkig – a folyásirányban, itt-ott fennakadva, sőt, még többet is. (Hmmm, úgy látszik, már máskor is ért másokat itt hasonló meglepetés… 🙂
A délelőtti szárítkozás tartalmas programmal, barlanglátogatással telt.
A megáradt patak elzárta a gyalogutat, ezért – a helyiek tanácsai szerint – előbb fel kellett mászni a domboldalba, és egy másik, kisebb barlangon keresztül átkúszni, majd vissza a patakhoz, át rajta, és így volt elérhető a tágas Orbán Balázs cseppkőbarlang. Helyi alkalmi fiatal idegenvezetőink hihetetlen lelkesedéssel élvezettel kalauzoltak bennünket. Dél is elmúlt, mire – szerencsére – minden kiszáradt annyira, hogy útnakindulhattunk. Visszagurultunk Vargyasra a földúton, miközben hipp-hopp, kialakult mellettünk-felettünk egy kisebb zivatarfelhő. Észbe sem kaptunk, máris dörgött, zuhogott. Azután elmúlt, s mire a csapat Vargyasra érkezett, már mindenki csontszáraz volt, s a hőguta kerülgetett minket. A második felvonás a faluban jött – ezúttal folyamatos forró napsütés mellett (!!!) kezdett el ömleni.
De ez is elmúlt, nyomában gőzfürdő.
Elindultunk tovább, végcélként Székelyudvarhely irányába. Hatalmas dombok jöttek szembe, változó minőségű út mellett. Ez annyit jelent, hogy néha teljesen elfogyott az út, de a láthatóan építési területen senki sem építkezett. Egy helyen találkoztunk útkarbantartókkal, akik erősen látszattevékenységet végeztek. Persze közben átértünk Hargita megyébe, amely köztudottan a legrosszabb úthálózatú megyék egyike (talán nem véletlenül?). Bolyongásaink között szép, átlagtúristák által ritkán látogatott tájakat láttunk. Szerettünk volna átjutni Székelydályára, ahol Speti szerint kellő látnivaló akadt volna, megtudván azonban, hogy csak földút vezet oda, különösebb rábeszélés nélkül lemondtunk erről. Márcsak azért is, mert az idő telt-múlt, s Udvarhely még messzi. A legváratlanabb szakaszokon “jöttek szembe” dombok, egy helyen pl. legalább 200-250 m-nyi szintet kellett felmásznunk – s az út minősége miatt nem volt felhőtlen a legurulás élménye sem.
Utunkat egy jókora zivatarfelhő-rendszer kísérte, amely mindvégig “mellettünk” volt, nagyjából épp akkora átlagsebességgel mozgott, mint ahogy mi haladtunk. A Nap minvégig a felhőzet szélén sütött, még kísértetiesebb fénykontraszt-viszonyokat teremtve. Ezen az éjszakán eredetileg Udvarhely mellett, Máréfalván, a Kis-Küküllő partján sátoroztunk volna egy telken. Az előző éjjeli élmények nyomán ezt nem mertük vállalni, gyors átszervezéssel Emese egy viszonylag jutányos árú református kollégiumi szállást szerzett. (Ezúttal biciklijeink hevertek bent az ebédlőben!… 🙂
Rá is fért a csapatra egy jó kis forróvizes fürdés, s cuccaink kimosásának lehetősége. Utána hatalmas adag vacsorát ettünk egy közeli kis étteremben (iszonyúan jóllakva), ahol élőzenés kíséret tett nehézzé a beszélgetést (de hát úgyis ettünk). Végezetül néhányunknak – minthogy a többség kidőlt – egy exkluzív éjszakai városnézés következett.
Nyergeske főnöke ugyanis épp udvarhelyi születésű, s a nyári suliszünetben több hétre haza-haza szokott látogatni (Esztergomból).
Idén is így történt, s mintegy véletlenül összefutottunk vele.



Fel a Hargitára! – július 19-én


Az udvarhelyi kollégiumban még automata mosógép is akadt, a száradás folyamatát hajszárítónkkal gyorsítottuk. Így lassan-lassan elkövetkezett a szokásos déli időpont az indulás idejére. 🙂 A várban épp egy nagy helyi banzáj (fesztiválféleség) rendeztetett, ezen kívül viszont (ismét, a többiek kedvéért) megnéztünk mindent, amit csak lehetett, septében, bicikliről. Kicsit éhesen indultunk útnak, magamban morgolódtam is emiatt, de a morgolódás nem tartott sokáig. Ugyanis az egyik útbaeső falu végén egy nagy jégkrémgyártó üzem jött szembe! 🙂
A csapat egy emberként dobta el biciklijét (meg kocsiját), s rohanta meg a telep mellett nyitvatartó mintaboltot, ahol barátságos diszkont áron végtelen mennyiségű fagylaltféleséget lehetett vásárolni, majd megenni azonnyomban. Jómagam 4 fogást fogyasztottam, de ezzel korántsem voltam csúcstartó. Pedig hát mikor eszik az ember 4-fogásos ebédet? 🙂
Teli pocival nyomtuk a pedált egészen Zeteváraljáig, ahol jobbra tértünk, be a bővízű Ivó patak völgyébe. Az azonos nevű falucska vagy 8 km hosszan nyúlt el a kristálytiszta zuhatagok mellett. Egy helyen helybeliek erdei szamócát árultak vödörben – ez volt az ebéd-ráadás, épp jókor. Utána megkezdtük az út legnehezebb, legkellemetlenebb szakaszát. A tetőig vezető 800 m szintkülönbséget mintegy 9 km alatt teszi meg az út – csekély matematikai tudás birtokában kiszámítható, hogy ez átlagosan 10%-os emelkedőt jelent. Ez önmagában még feltekerhető lenne a jobb kétkerekűekkel (és masszívabb gazdáik által), viszont az úton található temérdek kő ezt szinte lehetetlenné teszi. Az oracsbitu átment tolacsbituba, de a nagy csomagokkal még így is megszenvedtünk. Illetve embere válogatja. A legelsők már rég felértek, még a záróboly (pl. én) a táv feléig sem jutott. De hát mire való a “hullaszállító” autók tömege, ha nem arra, hogy ilyenkor jelen legyen! 🙂 Úriasan, egy csomó embert leelőzve érkezhettünk Emese által fel a Madarasi Hargitára.
Szállásunk az egyik síházban történt, ahol fűtött (sőt: túlfűtött)
cserépkályhák fogadták a vendégeket. Melegvíz a fatüzelésű bojler által hasonlóképpen. Mondani sem kell talán, hogy ilyen körülmények között és után viszonylag hamar elalélt a társaság – bizony nem volt senki, aki a házigazdával átlátogatott volna a közeli menedékházba egyet sörözni…

Fent a székelyek szent hegyén – július 20-a


Reggel elbúcsúztunk Szalmáéktól, akik egy hetesre tervezték a programot, s lassan hazaindultak, magukkal vive a két tekerő fiúkat is.
A leírt előzmények után a szombati napot pihenőnapnak szántuk, de tényleg! Sikerült is nulla km-t tekernünk a biciklikkel, ellenben jókorát sétálgattunk fent az 1700-1800 m-es magasságokban. A déli éledezés után felgyalogoltunk a Madarasi Hargita tényleges csúcsára, ami a menedékháztól alig 1-2 km-re pihen. Egy nagy kopár dombhátról van szó, tetejéről impozáns kilátással minden irányba. A gyér fű között rengeteg kisebb-nagyobb kő pihen – amelyek a fellátogató emberi elme jóvoltából számos feliratot alkotva csoportosultak idővel. Legtöbbször településneveket olvashatunk, főleg magyarországiakat – a kirakósdi, gondolom, itt a fába vésést helyettesíti. Azután lehet fent látni más ábrákat, szövegeket is, pl. hatalmas stilizált “H” betüt, azután “MAGYAR FÖLD” feliratot, meg “VISSZÁ”-kat…
Hatalmas szerencsénk volt az időjárással, körben mindenfelé szép kumulusztornyok épültek, távolabb az aljuk velünk egy szintben látszott – azonban a hegytető fölött szinte folyamatosan sütött a Nap a felhőlyukakon által. A levegő is alig mozdult, ami – hasonlóan a Poiana-i élményhez – legalábbis szokatlannak látszott ilyen magasságban.De sajnos a nagy légköri homály okán nem lehetett ellátni pár tíz km-nél távolabbra, pedig biztos láthattuk volna a Fogarasi havasokat, meg a Bucsecset.
Délután egy másik hegymagasra vonszoltuk fel (szép lassan) magunkat, ahol áfonyáztunk, szamócáztunk telepofára. Elücsörgéltünk fent több órát is, jó békésen, székelyesen. Koraestére egy kis ebédet rendeltünk az egyébként szépen megcsinált – még anno Kós Károly tervezte – menedékházban, ha nem is volt kiadós, de jól esett. Rajtunk és egy-két helyi lakón kívül nem volt forgalom, ami meglepőnek tűnt így hétvégén, szombat este. Azt mondják, inkább a tél a fő időszak, és szinte kizárólag csak magyarok vendégeskednek, nincs is más (kétnyelvű)
felirat sehol sem.
Egyébként mindkét este jókora esőt kaptunk – igen morcosak lettünk volna, ha kint sátorozunk valahol. A helyiek egy része legyintett, “ilyen szokott lenni”, mások viszont mondták, hogy ez egy meglehetősen csapadékos nyár. Ezen mi “medenceiek” eléggé csodálkoztunk, eszenkbe jutván az oracsbitu előtt tapasztalt hónapos hőguta. Azután elfogadtuk a tényeket, megnyugodva hallgatva az eső hangos dobolását a bádogtetőn.


Csodálatos átkelés a Hargitán, érkezés a csűrkertbe – július 21-én


Az alcímet látva a kedves olvasó talán értetlenkedik: mi az, hogy átkelés, amikor már a tetején tanyázunk? Hát igen, ahhoz az átkeljünk rajtunk, előbb le kell jönnünk róla. 🙂 Bár kelet felé, a Csíki medencébe indultunk, először vissza nyugat felé, az Ivó-patak völgyébe kellett lejönnünk a hegyről, ugyanazon a köves úton, amelyen feltoltuk a cajgákat. Lefelé valamennyire ment a gurulás, de korántsem Mecsek- rally színvonalon. Valahogy azért megtörtént, bár a jókora kövek jelentette útakadályok mellett az erdei málnás szakaszok is erősen lassították a tempót. 😉
Alig értünk le, máris kitört egy heves zápor – ezt még egy fedett esőbeálló alatt csak-csak átvészeltük. A második már az út közepén talált bennünket. Beálltunk az árnyas fák alá, s az intenzitásához képest egészen jól megúsztuk. Azután csak-csak meguntuk az ácsorgást, és továbbindultunk, de újra nagyon rákezdett – úgyhogy szerencsére párszáz méterrel arrébb egy karámban oltalmat leltünk. Ezzel persze jól leszakadtunk a sztahanovista élcsapattól, akik szinte már az emelkedős szakasz legtetején jártak, és vígan szürcsölték a szakadó esőben az autós különítményesek által megfőzött forró, sós, de isteninek ható “életmentő” porleveseket.
Szép lassan mi is felértünk az 1350 m körüli hágóra, közben az eső is elállt. A táj gyönyörű volt, többé-kevésbé érintetlen. Ebbe a fogalomba persze egész Erdélyben beletartozik, hogy a rétek, legelők, domboldalak mindenütt szép simára vannak legeltetve a szabadon tartott haszonállatok által. Olyan, mintha nyugaton járnánk, ahol a bajor gazda fűnyíróval hetente-naponta végigszalad a kerten. Egyszerűen elképzelhetetlen, mennyi állatot tarthatnak legeltető állattartáson, ha ilyen alapos munkát végeznek mindenütt. A hágó még nem a környék legmagasabb pontja volt, de arra a völgyre fantasztikus kilátás nyílt, amelybe rövidesen legurultunk.
Végre “elereszthettük” magunkat, már amennyire persze az útviszonyok megengedték. Ennek az ereszkedésnek és a gyönyörű tájaknak a hangulata, azt hiszem, sokáig megmarad emlékezetünkben. Nem kell nekünk szépen szabályozott, kimunkált táj (mint korábban nyugat felé történt tekergéseinken láttunk ilyeneket), hatalmas forgalommal, turistaáradattal! Itt a hegyek között elvétve találkoztunk emberrel, szekérrel, autóval. Az út egyre lejjebb ereszkedett, a patak egyre bővízűbb lett. Idővel megjelent egy-egy erdészház is, az egyikőjükön a felirat: “Akár egyetlen fa kivágása is börtönnel büntethető!” (Sajnos fotó nem készült róla, kár!) Persze a környezetvédelem azért még messze nem áll ilyen szigorú szinten ezen a tájon: láttunk szeméthegyeket, rendezetlenséget bőven. Ilyen a jelen valóság – vajon milyen lesz pár év, évtized múlva? Lehet-e, hogy majd ide is elér a “szépen, nyugatiasan kimunkált” világ? Jaj, és akkor vajon mi hová tudunk “menekülni” oracsbituzni?
A völgy torkolatánál várt bennünket későbbi (egyetlen amatőrcsillagász)
gyergyószárhegyi vendéglátónk, Molnár Zoli. Egy magaslat tetején álltunk meg, a horizont kinyílt, s beláthattuk a teljes (és szinte kopár) Csíki-medencét Csíkszentdomokostól Tusnádig, északtól délig.
Mindenki ámult, ugyanis a nagy esőzések egy hidegfront-feléséget jelenthettek, merthogy a levegő kitisztult, és soktízkilométeres lett a látástávolság. Igen, a felhőzet is mostmár északias irányból vonult, volt belőlük bőven, s hirtelen fel is tűnt, hogy egy nagyobbacska csapadékzóna jelent meg a a medence északi részén. Húha, húztuk is az irhánkat le a völgybe, Csíkmadarasra. Mire fölénkgyalogolt az esőzést jelentő homály, épphogy leértünk, és a templom kapujának boltíve alá zsúfolódtunk. Így is meglehetősen szarrááztunk, amit folytattunk egy második hullámtól Csíkrákos felé biciklizvén.
A következő két éjszakai szállásunk eredetileg egy csíkrákosi csűrkerti sátorozás akart lenni. Hogy mi az a csűrkert? Egyszerű: a csűrnek a kertje! Minthogy azonban a csűrkert enyhén víz alatt állt, maradt lehetőségként maga a csűr? Hogy mi az a csűr? Nem, nem a csavar párja, hanem takarmány tartására szolgáló fedett faépítmény. A szénát praktikus megfontolásokból a padlásszerű magaslaton tárolják, de a hely többfunkciós is lehet – ide lehet felcsalni pl. a kiszemelt menyecskejelöltet a puha szénában való kis “hettyempittyre”… 🙂
Mi “csak” egyszerűen alvás céljába vettük igénybe a következő két éjjelen. A családok, gyerekek bent kaptak helyet az egyik szobában, vendéglátóink – két generáció – nagyon kedves emberek voltak.
Hogy a nagy gurulás után azért “meglegyen a napi teljesítmény”, a csapat nagyobb része még felmászott a falucskától nyugatra, egy domb tetején épült kis kápolnához. Iszonyú sáros földúton kellett átkelnünk az Olton, de a panoráma nagyon is megérte fentről – szép fotók készültek a Csíki-medencéről.



Csíkszeredai kóválygások – július 22-én


Reggel, ahogy egy ilyen helyen kell, kakas kukorékolt, kutya ugatott, kecske bégetett, nyuszi nyusszogott, birka birkult – a városi fülek számára mind megannyi inger, ami néhányunkat nem hagyott aludni. Nekem végülis másodmagammal lent a “földszinten” tűnt tágasabbnak az alvóhely. (Anno észleltem már eleget szénakazalban az Alföldön, s mindig összesüppedt alattam…) Állíthatom, hogy az egyik legjobb alvásom itt következett be. Érdekes, hogy alul – más irányból nyilván – disznóól építtetett egybe a csűrrel, de annyira jól megcsinálva és karbantartva, hogy “illata” egyáltalán nem volt zavaró.
Mi minden terem “itt fenn” a Csíki-medencében és mikor? A meggy és cseresznye mostanra (július közepe!) épp hogy beérett. A gyalogbodza itt-ott még csak most virágzik. Se búza, se kukorica, se szőlő nem terem meg – a bort messzi vidékekről hozzák. A közismertebb növényen közül a pityóka (=krumpli) állja a sarat – hogy miként és mennyire, azt majd az utolsó nap láthatjuk meg! 🙂
A szokásos déltájban indulván először a csíkrákosi erődtemplomot látogattuk. A déli időpont előnye, hogy nem kellett a harangozót előkerítenünk – ugyanis épp harangozott. Szigorúan manualice, szó sincs telematikáról, meg vindózos felületen történő időzítés pipa- beklikkelésről!… :-))) Itt is láttunk a templom falán feltárt freskókat, amely a változatosság kedvéért valószínűleg Szent László- jelenetfélék lehettek. Napórát is lelhettünk a templom déli falán – hogy legyen benne egy kis csillagászattörténet is. Érdekes még, hogy ezen a vidéken a falusi templomok köré “épült” a temető is.
Később megérkeztünk Csíkszeredára, ahol többféle programot is terveztünk. Az első utunk Csíksomlyóra vezetett, a klasszikus búcsújáróhely és kegytemplom megtekintése végett. A templom melletti kolostor udvarán egyszerre 3 napóra is látható, a nyugati, északi és keleti falakon. Ittunk a közeli borvízforrásból, majd a csapat többsége elkezdett felszaladni a mellette lévő hegyen épített kápolnához a keresztúton. A keresztút nehéznek bizonyult, nemcsak a meredeksége, hanem a közben kitört soronkövetkező zápor okán is.
A kis kényszerszünet után bugurultunk a városközpontba, s leragadtunk egy pizzázóban. Jól tettük, mert újabb éjfekete felhők érkeztek észak felől, de a napernyőknek köszöntehően nem lett lucskos a pizza. De ezzel persze megint elment az idő. Már este 6 körül járt, amikor – újabb felhőszakadásocska kíséretében – elindultunk a korábban meghirdetett legfontosabb programpontunk helyszíne, a sörgyár irányába.
El sem jutottunk a tetthelyig, egy eresz alatt ácsorogtunk az ítéletidőben, amikor jött a hír, az üzemlátogatásra du. 3-ig kerülhetett volna sor, az engedélyező igazgató csupán addig dolgozott.
(De jó neki! Ha nálunk is ilyen lenne, mennyivel nyugodtabb lenne a világ!…)
Így hát a sörgyárazás helyett maradt a biciklis városnézés. Csíkszereda túlnyomórészt magyar város, román szót csak nagyon elvétve hallottunk.
A feliratok vagy kétnyelvűek (általában elől a magyarral), vagy csak egynyelvűek. Szebb lett a 6 évvel ezelőtti állapothoz viszonyítva, a fejlődés szemmellátható. A biciklis bagázs nagyobb része “hazaindult” Csíkrákosra, mi néhányan viszont ottmaradtunk Nyergeskét vonatra rakni, aki rokonlakodalom miatt elhagyott bennünket. A bevagonírozás némi logisztikát kívánt, ugyanis a Korona-expresszen az idő múlásával megszüntették a poggyászkocsit, s expressz lévén a kerékpárt – ellentétben a 6 évvel előtti gyakorlattal – elvileg nem nagyon lehetett volna szállítani rajta. Borbála előrejelzése kiválóan működött: az ezen országban szokásos “eljárásnak” megfelelően a ropogós magyar forint az összes érintett kalauz szívét azonnal meglágyította.
Mi pedig egy fővel kevesebbek lettünk…
A vasútállomási várakozás alatt egy gyönyörű szivárvány tűnt fel és látszott hosszasan a keleti égen. Nyomtam lelkesen a fotógép gombját, de a képeken nem túl jó a jelenség kontrasztja. A színjátékot a biciklizők is látták. Azután visszaérkeztünk Csíkrákosra a csűrbe, egy jókorát vacsoráztunk, majd megkezdődött az udvaron a “nagy fürdés” nevű művelet. A mostohára vált időben ugyanis a napok óta tervezett strandolásból természetesen semmi sem lett. Előkerült hát a lavor, a gáztűzhely pedig gyártotta a forróvizet.
Végezetül pár gondolat a délután megejtett nagybevásárlás kapcsán.
Csíkszeredán végre ráleltünk egy olyan üzletre, amely emlékeztetett bennünket a nálunk teljesen általános önkiszolgálókra. (A falvakban szinte csak ősi pultos boltokat láthatunk – készült is egyik-másikukról “szociofotó”.) Sokminden volt benne elfogadható áron, így többek között igazi észlelőkávé (!), azaz kis kiszerelésben hagyományos, pörkölt babkávé. Ugyebár ezt használjuk meteorozások alatt, fogaink között látványosan (hall-ványosan) elropogtatva, nemcsak koffeintartalma és kesernyéssége miatt, hanemhogy az akusztikus komponens a többi megfigyelő ébrenmaradására is lelkesítőleg hasson. Az utóbbi esztendőkben szűkebb hazánkban a szuperhipermarketekben szinte kizárólag csak előre őrölt kávé lett kapható – s ez a tény a meteorozások számára is visszafogóan hatott. 🙂 Csak azt nem értem, miért nincs fellendülve Székelyföldön a meteorozás?


Sétagurulás Gyimesben – július 23-a


Hajnaltájt egy jókora záporra ébredtünk – lent a csűr “földszintjén” csak a hanghatása volt markáns, de a csűrpadlásra a lyukakon rendesen be-betalált egy nagyobb vízcsomag-darab, így arrébb-arrébb kellett “hernyózniuk” a hálózsákjukban egyeseknek. Azután nyugi lett, így csak a már megszokott reggeli állatsereglet ébresztett. No meg Bakó Misi telefonja, aki elvonatozott hozzánk biciklistül, hogy a következő két napban velünk tekeregjen Gyimesben. Amikorra összeszedtük egymást, s a társaság is összekészült volna, egyszerre hihetetlen fekete felhők kezdtek érkezni észak felől! Túránk eddigi – nem igazán csapadékmentesnek mondható – szakasza alatt még nem láttunk ilyen fekete fellegzetet!!! Jellemző, hogy fényképezőgépemmel, amely többször bizonyította konrasztkezelési képtelenségét ilyen esetekben, igen hatásos módon sikerült megörökíteni a látványt. Amikor fölénk ért a rendszer, persze a felhőszakadás sem maradt el. Ennek ürügyén ismétcsak dél lett az indulásból, pedig mi akartunk volna… (Akartuk volna?)
Elbúcsúztunk hát kedves vendéglátóinktól, s Csíkrákost kelet felé hagytuk el egy átkötő földúton – ami persze teljesen megszokott, hivatalos útvonal, még kamionok is járnak rajta. Egyenesen a Gyimesbe átvezető völgyet céloztuk meg. Ennek elejénél egy hatalmas völgyzárógát duzzasztotta fel a nevenincs patak vizét – állítólag ez szolgálja Csíkszereda ivóvízkészletét. Mellette egy kis villamos erőmű is létesült, de ahogy a patak vízhozamát néztük, az áramnak fordítva kellett folynia… 🙂 A Gyimesbe átvezető főútvonal végre normális aszfaltút volt, a térképen pirossal jelölve. Gondoltuk, lesz rajta bőven forgalom. Ehhez képest igencsak meglepődtünk, hogy csupán pár percenként ha elvonszolta magát egy-egy autó. (Szűkebb hazánk bármelyik mellékútján nagyságrendekkel nagyobb a forgalom egy átlagos hétköznapon napközben.) A táj persze errefelé is gyönyörű, az élményt a felfelé tekerés-tolás szenvedése sem árnyékolta be nagyon.
Az 1200 m-es magasság közeli hágón persze csodálatos panoráma nyílt mindenfelé. Kipihegtük magunkat, utána gyors gurulást kezdtünk, mert ezúttal a szokásos napi sópótló porlevest az autósok a nagy szél miatt miatt kissé lejjebb, egy kis ortodox kolostor mellett főzték meg.
Lelkesen nyeltük, amikor megérkezett a soronkövetkező égi áldás.
A biciklis nép egy része bekéreszkedett a kolostortemplomba a pópákhoz – íme, élmény minden kilométeren!
Gyimes a Tatros-patak hosszú völgye mentén elterülő településsorozat.
Nagy számban lakják a Kárpátok vízválasztóján kívül “került” magyarajkúak, a csángók. Külön kis mikrovilág – amely az állattartáson kívül nem is tudom miből élhet. Talán egyre inkább az “érintetlenségéből”, az idegenforgalomból? (Ennek jeleit egyre inkább látni lehetett – de persze még ne “szállodakomplexumokra” gondoljunk.)
Az utolsó felhőszakadásocska hosszban kissé szétzilálta a társaságot, jómagam a legvégére maradtam, de hát nem volt hová sietni. Szép lassan “gravitációsan” gurultam lefelé, közben csodálkoztam, gyönyörködtem a tájban és a látnivalókban, s rengeteget fotóztam.
Jó 15 km-t kellett gurulni a hágó után Felső-, Középlokon, Gyimesbükkön majd Palánkán keresztül a néhai magyar határ eléréséig. Egy Tatroson átívelő vasúti híd mellett egy néhai tipikus magyar őrbódé található, mellette lépcsősor vezet fel a dombra. Felmászva rá, jól látszik még ennyi év után is a határsáv nyoma. A hely egyébként elhagyatott és elhanyagolt, mégis meglepően nagy volt a (természetesen magyar)
turistaforgalom. Én csodálom, hogy a nyomokat az illetékesek nem igyekeztek minél inkább eltüntetni. Persze ettől a történelem még nem változik meg…
Szállásunkig, amely Sötétpatakán volt aktuális, jó 10 km-t kellett visszakapaszkodnunk. Közben gyönyörű derült idő lett, fantasztikus fényjáték tette még emlékezetesebbé a délutánt. A fogadó, ahol vendégül láttak bennünket, bent, egy oldalvölgyben, bővízű, kristálytiszta, csobogó patak mellett állt – mindazonáltal eléggé puritán környezetben.
Vele szemben egy fürdő épülete állt, hevergésünk pedig új, egy tisztán fából készült, építés alatt álló, de jól berendezett faházban volt – egyébként egy fatelepen. Kaptunk vacsorát, helyi hangulatú gulyás képében, vadhúskolbásszal, amelynek némelyike csak enyhén volt avas.
🙂 De nagyon jól esett így is.
Vacsi után irány a fürdő, amely kicsit meglepett valamennyiőnket. Engem leginkább a 60-as évek magyarországi “tisztasági fürdőire” emlékeztetett – egy-két élénk gyermekkori emlékképem maradt róla, de a nálamnál fiatalabbaknak, gondolom, nem nagyon. A patakon egy kis malomkerék működött (ha kézzel “berúgták”), amely egy kis maszek szivattyúval pumpálta a vizet a fűtőházba – ennek sűrű füstje az egész völgyet bejárta, még szerencse, hogy helyi “ökofával” üzemelt. 🙂
A langyosított víz jó sárga, vasas, borvízszerű, állítólag gyógyvíz.
Ezt kellett (volna) a pár szobában elhelyezett jókora kádakba beleengedni lubickolás végett. Klasszikus zuhanynak nyoma sincs.
Többünknek komoly higiéniai aggodalma támadt a rendszer láttán, így inkább a tisztálkodás valamilyen más gyors technológiáját választották.
Én megkíséreltem a csobbanást – utólag megállapíthatatlan, hogy az út vége felé rajtam kijött néhány bőrpötty feltűnése ezzel, vagy melyik más immunológiai támadással hozható-e összefüggésbe. A fürdés után márcsak a gyors álomba szenderülés volt hátra, a friss – mintegy 1000 m-es magasságú levegőben – nem voltak alvási problémáink.


A Keleti-Kárpátok hegyei között – július 24-én


Reggelre azt álmodtam, hogy Zalatnay Cini nálunk, otthon, a szülői házban vendégeskedett, és playback-ről nagyon kellemes, dzsesszes dallamokat énekelt folyamatosan, nem a szokásos hülyeségeit. Kissé ciki volt, hogy csak ketten-hárman alkottuk a nézőközönséget, de engem ez egyáltalán nem zavart, egy hosszú listával a kezemben pipálgattam az elhangzottakat… 🙂 Az év más időszakában, amikor csupán 5-6 órákat alszom zsinórban, ritkán adatik meg, hogy az álmok tudatosodjanak.
Az oracsbitu alatt 7-8 órák is összejöttek, hála a tekerés “narkotikumának”.
Sejtettük, hogy nem könnyű nap vár ránk szerdán – a térképeket nézegetve a különböző kiadások a különböző utakat erősen különböző minőségűeknek tüntetik fel. Annyi viszont biztos, hogy jóra (szilárd burkolatra) nem számíthattunk. A szokásos délidőben nekilódultunk hát, s Hidegségpatakánál északnak fordultunk. Sok-sok kilométeren egymást érték a fából készült házak, hatalmas portákkal, s a hozzá tartozó (természetesen laposra legelt) jellegzetes domboldalakkal. Az egyik domboldalon egyszercsak megpillantottunk egy vadiúj, 2000-ben épült katolikus templomot – modern, hazai (mo-i) dizájn szerint. Hehe, még a kivilágításra szánt reflektort helyét is előkészítették – de nem szerelték fel. (Vagy már ellopták?) Nemcsak a kultúrát, de a fényszennyezést is exportáljuk?
Ezt követően egy még alsórendűbb földútra tértünk rá, de még ezen is lehetett volna jól autózni. (Sajnos az autós különítmény a kalandot nem vállalta, a 30-40 km helyett képes volt “körbemenni” betonúton, 130 km-t is megtéve. Emiatt pl. nagyon hiányzott a koradélutáni forró porleves is…) Szép lassan felkaptattunk (vö. tolacsbitu) egy nagy vízválasztóra, gyönyörű erdők között. A zötyögtető köveken Balog Jani csomagtartója mindörökre megadta magát. A klasszikus spárgás technológia azonban a szokáshoz híven kiválóan remekelt! 🙂 A mintegy 1200 m tsz. fel magasságig felnyúló vízválasztó tetejéről messzi hegyeket pillantottunk meg – nem mindenki által gyanítva, hogy ma legalább odáig kell eljutnunk, ha nem épp tovább…
Egy kis legurulás után letértünk egy, még az előzőnél is alsórendűbb útra. Sok apró pocsolya és sár után ismét felfelé ívelt a terep – még az előzőnél is nagyobb toláshalmazt kiváltva. A 1300 m fölötti hágóról körültekintve mostmár egészen közel látszottak a hegyek. (Jó párás idő révén nem igazán működött a távolságbecslősdink.) A legurulás viszont pár perc alatt lejuttatott bennünket egy hosszú völgybe, közvetlenül a nagy hegyek alá. A lelégzetünk szinte elállt, jómagam majdnem felbuktam, bámulván szemben a látványos sziklaalakzatokat. Bakó Misi biciklivel tesztelte le a patak mélységét (“kerékmosás” fedőnéven), sikeresen a tengelyig merülve.
Rendes volt, a fotó kedvéért megismételte. Birkák, libák, bocik és pacik nézték vonulásunkat, s néhol még a helybéliek is kimerészkedtek, tátott szájjal.
Azután az út egy kicsit elhagyta a patak közelét, megjelent a Szentséges Térerő, s rögtön meg is szólaltak a mobilok. De a visszaráncigálás a technojelenbe még nem sikerült, visszagurultunk a patak mellé, amely hirtelen bekanyarodott egy klassz sziklás szurdokba.
Lestünk nagyokat, keresgettük móricka-térképeinken, ugyan hol is játhatunk. Azután ahogy jött a szurdok, úgy tova is állt, egyszercsak fel kellett gurulnunk egy hirtelen vízválasztóra, majd a túloldalt le egy “ugyanolyan” völgybe. (Körben a nagy hegyek persze maradtak.)
A végjáték kemény: hosszú és kitartó emelkedés után megérkeztünk fel, a Gyilkos-tóhoz.
A kocsis különítmény ez idő alatt elfogadható szállást keresett lelkesen. Sátorozni is lehetett volna ötletszerűen, de annyira hideg és nyirkos volt minden, hogy mi sem ellenkeztünk valami fedett hely ellen. A végeredmény csak kicsivel volt jobb: egy kis parasztházban a nénike 3 kis szobában 12 embernyi helyen elaltatta a csapatot relatíve (a többihez képest) csekélyke összegért. Mosdás lavórban, ha hozunk patakvizet, a pottyatós budi tűrhető, bár a tiszta hegyipatak mellé pottyantott – de legalább nem loccsan fel a talajvíz a popsira akképp, int az előző szálláshelyen…


A Pongrác-tetőn át a pityókalaborig – július 25-e


Lassan a búcsúhangulat kezdett úrrálenni a csapaton, tekerési kedvünket gyaloglásira cseréltük, s a szokásos délidő a Gyilkos-tó körül sétálva talált bennünket. A tó hihetelen sáros vízű lett az elmúlt napok felhőszakadásai nyomán. Románul a hely neve “vörös tó”, utalva a környező erdei talajra, ami a tó medrét is alkotja, magyar elnevezése azonban sokkal találóbb! Keletkezése jól bizonyítja, hogy a “földtörténet” egy élő történet – ezernyolcszázvalahányban egy nagy földrengés nyomán hatalmas földomlás keletkezett, gyakorlati egy hegy fele leomlott jó másfél km hosszan. Ez eltorlaszolta az itt csörgedező Békás-patak medrét, így keletkezett a tekintélyes méretű Gyilkos-tó, amelynek medrében az elöntött erdő fái szép lassan elkorhadtak, víz alatti részük azonban konverzálódott, s a mai napig áll szerte a vízben, mint megannyi cölöp.
Terveztük, hogy “felszaladunk” a közeli hegyoromra – ezt végül csak a fiatalos Virág és Marci ejtette meg. Helyette “öregesen” beültünk helyi specialitást, “mitcset” ebédelni, persze némi barna sörrel elegyítve.
Azután lassan elközelgett a biciklis indulás ideje, át az 1250 m magas Pongrác-tetőn. Hogy ne legyen hiányérzetünk, el is kezdett rendesen esni az eső – csak azt nem értettük, miből. De eddigre az ilyen “érhetetlenségekhez” már jól hozzászoktunk. Az esőkabát ugyebár kifejezetten alkalmas az esőben való hegytekerésre, hiszen a nedvességet jól visszatartja – kívül is, belül is! Eképp “bőrig izzadva” néztük a szép panorámát a hágón, ahol elállt az eső, s a gurulásban megszáradhattunk. Útközben többen is bevásároltuk az út mellett árusított hegyi vadmézzel – a mai napig nagy becsben nyelegetem.
Utolsó vendéglátónkkal, Molnár Zolival és kedvesével, Csillával Gyergyószentmiklós főterén találkoztunk. Egy gyors esti városnézés következett az alkonyatban, amelynek sötétségét nem is elsősorban a lebukó Nap, sokkal inkább a nyugati eget sunyin magáévá tevő éjfekete záporfelhőzet setétítette be. Érdekes volt a látvány, ugyanis szellő látszólag nem fújt, esni (ekkor még) nem akart, a felhőzet csak állt, ácsorgott. Tartott mindez a városszemle végéig. Amint elindultunk a szomszéd falu, Gyergyószárhegy felé, a város határánál elkezdett esni, majd zuhogni, ömleni, szakadni – lehet-e még fokozni? No én itt adtam fel a küzdelmet a modern technika közreműködésével: telefonáltam a házi “hullaszállító” kocsiért, azaz a benzinkúthoz rendeltem Emesét, s szégyenszemre egy utolsó 4-5 km-t száraz kocsiban “tekertem le”. Súlyos sportszerűtlenségemért mostanáig lelkiismeretfurdalás terhel, de lelkem épen maradása akkor megkívánta ezt az árulást! A történetnek annyi haszna vala, hogy menet közben megleltük a bőrig ázott Virágot, aki elszakadván a csapattól kétségbeesetten várta a falu szélén az útbaigazítást valaki jótevőtől.
Hát öntevékenyen nem is lett volna könnyű. A falu közepén egy nagy mezőgazdasági udvarféleségre kellett bekanyarodnunk, mint kiderült, ez egy – nem teljesen szabatosan fogalmazva – “pityókakutató telep”, amelynek Molnár Zoli a vezetője. A szobákban tágas helyre leltünk, meleg víz és még villanyfűtés (radiátor) is segítette a mérhetetlenül szarráázott csapat hitének és életkedvének visszatérését. Nem kevésbé az utolsó vacsoránk is, amely nagy közösségi szertartássá vált a tágas konyhában, állófogadás gyanánt. Hargitai sör és skót whisky társaságában végre csillagászati témákról is beszélgethettünk egyetlen igazán ilyen beállítottságú vendéglátónkkal.



Végjáték a pityókakutatóban – július 26-án


Reggel (=délben) végre nem kellett igazán sehová sietnünk, ez a nap az utolsó. Felébredtünk, kényelmesen, úriasan. Kulturális program gyanánt Molnár Zoli bemutatta a csapatnak az “életterét”, a pityókakutató állomást. Ezeken a vidékeken egy csomó, számunkra triviális dolog nem terem meg (pl. szőlő) a nagy tengerszint feletti magasság miatt.
A krumplinak viszont mindegy, ezért hát kutatgatják. Az igazi központ Brassóban székel, az ilyen kihelyezett “alközpontokban” folyik az érdemi munka, különböző pityókafajták vizsgálata. Zoli végigvezetett bennünket a “pityókáskertben”, majd bemutatta a laborban folyó vizsgálatokat. A program valamennyire kárpótolt minket a Csíkszeredán elszalasztott sörgyárlátogatásért – kár, hogy a pityókalé nem igazán iható… 🙂
Közben lassan közelgett az oracsbituzárás pillanata. A “csak bicikliseknek” komoly logisztikai gondot jelentett a hazakerülés megszervezése: normális kerékpárszállító vonat a “székely körvasúton” alig van, inkább csak személyvonat és idióta időpontokban (éjjel).
Eszembejutott, hogy gyakran vannak viszont közvetlen buszjáratok Budapestre számos székelyföldi nagyvárosból, így Gyergyóból is, szinte pár óránként. Zoli segítségével előre leszerveztük a lehetőséget, megbeszéltettük biciklijeink plusz fuvarozását – költségben talán még olcsóbban is jött ki, s nem kellett átszállniuk, meg a bringák miatt aggódniuk.
Megtörtént a búcsúfotó a pityókakutató előtt, egy kicsikét “kizokogtuk” magunkat egymás vállán, majd ki-ki útjára indult. A bicikliseknek még bőven volt idejük megtekinteni a szárhegyi Lázár-kastélyt, majd Gyergyó felé indultak a buszállomásra. A két autónyira fogyatkozott különítmény – hiszen Szalmáék még a Hargitáról hazaindultak – gyönyörű vidékeken, a Maros völgyén indult “lefelé”. Az itt még nem túl nagy folyó sok tíz km-en zubog lefelé az út mellett – s ahogy egyre lejjebb ereszkedünk, úgy válik az éghajlat is érezhetően egyre melegebbé. Legalábbis átlagos esetben így van, most viszont a négy zivatarrendszer, amit átszeltünk, ezt az érzést kissé megzavarta. Volt, hogy alig lehetett kilátni a szélvédőn, az ablaksüsü minden igyekezete ellenére. A “városnézés” Régenben is így történt, még szerencse hogy eltévedtünk, legalább többet láttunk a városból. 🙂 Marosvásárhely mellett, egy kis falu viszont megálltunk pár percre, meglátogatandó egy régi családi ismerősünket. Azután jött Torda, hasadékostul, amelyet most alaposabban szemügyre vettünk az útról, lévén, hogy pont “szembe mentünk vele”. Készült pár szép fotó róla, lenyúló esővirgák között…
Kolozsvár után persze megint jött a katasztrofális minőségű útszakasz, közben jó kis felhőszakadással. A közelgő alkonyatban viszont egyre feltűnőbb lett, hogy a nyugati horizonton egy derült csík csak azt várja, hogy a nyugvó Nap kidughassa orrát rajta keresztül. Ez Kőrösfő előtt meg is történt – fantasztikus bíborvörös fény borította be hirtelen a tájat. Nem túlzok, hogy a forgalom szinte leállt ettől! Életemben talán nem láttam még ilyen hihetetlen fényjátékot. A derültség határvonala mintegy 100 km-rel arrébb, Nagyvárad, szóval az Alföld széle felett húzódott – éjszakai megérkezésünk után a rokonság elmondta, az elmúlt napokban arrafelé korántsem volt olyan zivataros, kataszrofális idő, mint amilyenben mi “beljebb” részesültünk.
A buszra ült biciklis csapat utazási élményeiről nem nagyon meséltek a többiek. De lehet, hogy nem is nagyon lehet mit? A “Favorit trans” busz 16 órakor indult, éjfél után ért a határra, két órás ácsorgás után hajnalban érkezett Budapestre. Ismerve ezeket a buszokat, túlságosan nagy kényelemre ne gondoljunk. De talán még ezzel együtt is kevésbé macerás volt a történet, mint rohangálni vonatról vonatra, kalauzolat jattolgatni, átkelni a határon biciklivel, majd újra vonatozni, további két menetben, átszállással. Virág és Marci éjfél körül Nagyváradon leszállt, hiszen a kocsijuk udvarunkban hevert. Másnap tértek haza, akárcsak mi.
Hát ennyi az Oracsbitu 2002 igaz története. A 14 nap alatt megtett távolságunk nagyjából 540 km-nyi, de ezalatt tizenegynéhány “nagy dombon” keltünk át. Emiatt és a köves utak miatt a fenti számot be kell szorozni a “székely-állandóval” (3). A kapott értékhez tegyünk még hozzá a napi négy templomnyi távolságot, és az esőszorzóról se feledkezzünk meg…
Összeállította: Tepi (Dolánszky Gyuri közreműködésével)


(A biciklitúra képanyaga elérhető a Magyar Csillagászati Egyesület – http://www.mcse.hu – Képgalériájában.)


A szerző írásai Az Útikalauzban

Tepliczky István – Oracsbitu 2002

Tepliczky István: Az 1998-as Oracsbitu igaz története


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Tepliczky István – Oracsbitu 2002" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár