Tóth József: Bulgária Románián keresztül – 2003

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.


Tóth József: Bulgária Románián keresztül – 2003


(Fót-Debrecen-Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Parajd-Buzau-Giurgeni-Constanta –
Várna-Szófia-Nis-Belgrád-Újvidék-Szabdka-Szeged-Budapest-Fót)


Az útvonallal kapcsolatban az volt az elgondolásunk, hogy a bolgár tengerpartra történő autós utazásnál a szerbiai útdíjakat megspórólva, a pénzt inkább erdélyi szállásra költjük, mégha az út maga hosszabb ideig is tart. Az út Románián keresztül azonban annyira megnyúlt, hogy visszafelé a tervet megváltoztatva Szerbián keresztül jöttünk.


Fótról este negyed 11-kor indultunk és az M3-ason, majd Debrecenen keresztül autózva éjjel negyed 3-ra értünk a határra. Az úton különösebb esemény nem történt, hacsak nem az említésre méltó, hogy éjjel kettő tájt a Debrecen-Biharkeresztes útvonalon a Románia felől jövő, román rendszámú, tömött Dacia rajtunk kereste Romániát. Amikor útbaigazítottuk és elmagyaráztuk, hogy vissza kell fordulniuk, elég látványosan hitetlenkedtek.


A határon az éjjeli időpont ellenére is volt sor, de egy negyed óra alatt túljutottunk különösebb bunkózás nélkül. A román fináncnak volt egy nem túl átütő erejű próbálkozása, hirtelen elénk pattant az útlevél ellenőrzés után, mikor már azt hittük, hogy mehetünk. Pillantnyi meglepettségünket kihasználva bekukantott a kocsiba, kérdezve, van-e valamink, ami azt hiszem inkább csak arra vonatkozott, hogy számára van-e valamink. Azok az idők már elmúltak, és ezzel ő is tisztában volt, úgyhogy továbbengedett.


Nagyvárad-külsőn új építkezések – pl. logisztikai terminál – kezdik elfedni el a Nagy Kondukátor idejéből ittmaradt szakadt csővezetéket és lepukkant gyárakat. Éjjel szerintem fölösleges a centrumot elkerülő utat választani, mely Cluj-Napoca táblákkal van jelezve, mert óriás kört ír le Várad körül. Éjjel nics forgalom a központban. Nagyváradról kifelé román rendőr igazoltatott. Nyelv ohne, de ő sem bunkózik, papírok ellenőrzése után tovább enged. A favorit a zöld kártya. Mindenkinek ajánlom, hogy legyen nála, mert ennek birtokában jelentősen csökken a támadási felület.


Az út majdnem egészen Kolozsvárig elég jó, napközben azonban bizonyos, hogy igen lassan lehetne haladni a szekereket és a szakadt Daciakat előzgetve. A Kolozsvár előtti 20 km katasztrofális, a sebváltó még kettesbe is ritkán kerül. Az út éppen felújítás alatt áll, ahogy elnéztem, ősszel már kész lesz.


A helységnevek magyarul is ki vannak írva azoknál a településeknél, ahol a magyar lakosság lélekszáma min. 20%. Funar úr bizonyára a mennyekben érezte magát, mikor kiderült, hogy Kolozsváron nem kell magyar táblát kitenni. Kolozsváron az egy négyzetméterre eső román zászlók száma a zászlógyárat leszámítva valószínűleg a világon a legmagasabb. Az út mellett szó szerint minden egyes oszlopon a román trikolor lengedez, hogy az utazó még véletlenül se felejtse a határtól néhány száz kilométerre, hogy milyen országban van.


A Kolozsvárról Marosvásárhely felé kivezető úton Shell kútnál tankoltunk. Színvonala a nemzetközi sztenderd alatti. WC 1-5-ös skálán 2.5-ös . Kicsit koszos, kéztörlő, szappan zéró. Az ÖMV és a MOL kutaknál később nem volt jellemző, hogy alább adják, ezért ezután csak ezeket választottuk az egész út alatt.


Parajdig meg sem állunk, ill. Parajd előtti egyik kis faluban megpróbálunk kávéhoz jutni, de a velünk lévő két hölgy jó hivatkozási alapul szolgál arra, hogy ezt a kocsma felderítés után inkább mellőzzük.


Parajdra CET 9-re tehát helyi idő szerint (HISZ) reggel 10-re értünk, az út tehát kb. 12 óra a sebességkorlátozásokat nagyjából betartva, rövid technikai szünetekkel.


Parajdon megpróbáltuk megtalálni a Szekeres Panziót, aminek címe Parajd, 1007(!). Utcanevek nincsenek, a számozás logikát nem követ, legalábbis 6 diploma nem volt elég hozzá, hogy a rendezőelvet felfedjük. Az utcanevek nélküli számozásos módszer legalább segít abban, hogy a nem túl nagy lélekszámú falu helybenlakói se tudjanak minket útbaigazítani. Egy jó félórás keresés után megtaláljuk Szekeres uram panzióját(?), ahol előzetes reményeink szerint megszálltunk volna. Szinte azonnal kifordulunk az ajtóból a látványtól. A szobák rendetlenek és retkesek, az ágyneműn tenyérnyi bizonytalan eredetű pecsét. A kosz láthatóan nem zavarja sem a házigazdát, sem a nyaralást ott töltő szőke, német családot akik láthatóan egészen jól el voltak a szemétdombon. Sajnos nem tudom a helyet másnak hívni, ha közel akarok járni az igazsághoz. Szekeres úr láthatóan nincs meglepve mikor megmondjuk neki, hogy mi nem erre gondoltunk. Valószínűleg nem mi vagyunk az elsők. Balhé nélkül továbbálltunk és pár utcával arrébb találtunk egy gyönyörű székely házat patyolattiszta szobákkal, fiatal házigazdákkal. Szállás 2000 Ft/fő/éj, mindenkinek merem ajánlani. (Stefankovits Stefánia, Parajd, Görgényalja u. 904, Hargita megye, e-mail:stafniapanzio@hotmail.com)


Parajdon két napot töltöttünk. Megnéztük Szovátát, ami tömve volt jobbára román turistákkal. A tó környéke elég szemetes és a meleg miatt a tavak sem tűnnek bizalomgerjesztőnek. Pénzváltás nem túl előnyös árfolyamon vihető itt ki, de még így is királyok vagyunk, mert az árak messze az otthoni alatt vannak.


Parajdon kb. 1000 Ft-ért megnéztük a sóbányát. A bánya meglehetősen érdekes, a termek gigantikusak, a falak tényleg sósak és termekben szó szerint egymásba érnek a játszóterek, amelyek primer funkciója, hogy az asztmás gyerekek jól érezzék magukat, míg lent kell lennniük. Ahhoz képest, hogy a bánya az asztmások Mekkája, a mélybe szakadt, bűzös, tömött dízelbuszokkal lehet fel- és lejutni. A látvány azonban kárpótol ezért a kellemetlenségért.


A bányalátogatás után megebédeltünk a bánya bejáratától kb. 50-100 m-re található Telegdy étteremben. Erről szinte csak jót tudok írni. A kaja nagyon jó és némileg meglepett minket, hogy a román borok is igen-igen finomak. Nem különösebben kedvelem az édes vagy félédes borokat, de a feleségemét megkóstolva ezek mellet döntöttem.


Egyébként Parajdon ettünk életünkben először muzsdét, mely Erdély válasza a globalista majonéz kihívására. A muzsdé két fő összetevője a tejföl és a tört fokhagyma, amihez még némi olajat, ecetet és borsot kevernek. Az egyik étkezésnél fő étel helyett csak egy pár csésze muzsdét ettünk néhány szelet kenyérrel, mert annyira ízlett.


A parajdi fürdőben rengetegen voltak, ezért egyikünk sem kívánkozott be. Elhatároztuk, hogy átmegyünk a kb. 50 km-re lévő Gyergyószentmiklósra. A térkép az utat sárga színnel jelölte, de kb. 15 km után egyszerűen vissza kellett fordulnunk, mert ezt az ötven kilométert vagy minimum három-négy óra alatt tettük volna meg, vagy Magyarországra visszérve mindjárt vihettük volna az autót szervízbe lengéscsillapítókat cserélni. Az út gyakorlatilag járhatatlan, ha egy kicsit is féltjük az autónkat.


Másnap Segesvárt céloztuk meg, de én a kb. 40 km-re lévő Székelyudvarhelyig biciklivel mentem. Az út Korondon át vezet, mely elvileg egy fazekas falu, ahol az út mellett népművészeti termékeket árulnak. A termékskála szerintem azonban át-átcsap a giccsbe, néhány árusítóhelyen pedig már szinte csak gagyi dolgokat árulnak.


Egy sörrel és egy citromos Perfect vodkával, ami itt tulajdonképpen csak fél, mert az alapértelmezett kiszerelés 1 dl, már megállás nélkül karikáztam át kedvenc városkámba, Udvarhelyre. Az úton két erősebb emelkedő van, ebből az egyik egy viszonylag hosszú és alattomos szerpentin, ami autóból nem tűnik annyira meredeknek, de kerékpáron annál fárasztóbb. A szerpentin után gyönyörű fennsík, majd hosszú lejtő fékezve is 40-45-tel hosszú perceken át.


Az út viszonylag jó, a legnagyobb problémát az okozza, ha a falu tehéncsordája közvetlenül előtted haladt át az úton ottlétük egyértelmű nyomait hátrahagyva, melyet aztán az autók egyenletesen szétdolgoznak az aszfalton. Ha az anyag kellő mennyiségben van jelen, már biciklivel sem lehet a kontaktust kikerülni és csak abbban reménykedhetsz, hogy a sárvédő felfogja a felreppenő szardarabokat.


Udvarhely még mindig igen kedves városka és feltűnően sok csinos székely csaj van az utcákon jellemzően szőkés vagy szőkésbarna hajjal, kék szemmel és igen jó, karcsú alakkal. Étteremmel viszont nincs túl jól ellátva, nehezen találtunk az időközben autóval megérkezett útitársaimmal reggelizőhelyet. Végül a főtértől nem messze a Romantika Fast Food kajáldában reggeliztünk amit egyáltalán nem bántunk meg, mert a pincér kifogástalan udvariasságal szolgálta fel a jól sikerült rántottákat.


A biciklimet a reggeli után autóra pakoltuk, majd kb. egyórás út megtétele után rövid pihenőt tartottunk a Segesvár előtti kissé kezdetleges kivitelű Petőfi emlékműnél, mely azt a helyet jelöli, ahol a költő feltételezhetően elesett a csatában. Most leginkább kamionosok tartják meg rövid technikai szüneteiket errefelé.
Segesváron valamikor nagy számban élt szász népesség. A vár melletti temetőben nagyon sok a német név és a kertvárosi részben is fel lehet még fedezni egy-egy németes nevet a bejárati ajtókon. Mára azonban a lakosság döntő hányada román.


Megérkezésünk után a forgalmas főutcán egy tábla angolul(!) őrzöttként hírdeti az alatta elterülő parkolót. Betértünk, majd rövid tanakodás után a csomagtartón lévő biciklit betuszkoltuk az autóba. Furcsamód parkolóőrt sehol nem találtunk Sétálgattunk fel- s alá míg végül figyelmesek lettünk egy háromfős társaságra, akik parkolójegyfélét szorongatva a kezükben, egy kiraktnak támaszkodva egy-egy oldalpillantást vetve az autónkra inkább autótolvajok tippadóinak tűntek mint parkolóőröknek. Pedig ők voltak a parkolóőrök. Annyira nem voltak bizalomgerjesztőek, hogy inkáb visszaszálltunk az autóba és elhajtottunk. A várhegy aljában találtunk is egy alkalmas helyet, ahol a parkolóőr a nyilvános WC-t is egyidejűleg üzemeltetve a többlábon állásból adott mintapéldát.


A vár nem nézne ki rosszul, de a néhány évvel ezelőtti felújítást már kikezdte az idő. A hegytetőn lévő templomhoz vezető, fából készült alagútban futó lépcső pedig egyszerűen botrányosan piszkos. Társaságunk többi tagját eléggé lesújtotta az elhanyagoltság, ezért rövid sétálgatás után visszaindultunk. Segesvár-Külsőn még megálltunk egy MOL kútnál tankolni. A kút jó karban volt és a WC is tiszta.


Udvarhelyen a Fenyves étteremben vacsoráztunk. Kiszolgálás udvarias, de nagyon lassú. A mulatós stílusú élőzene viszont elviselhetetlenül hangos, ami a helyieket, akik 0-70 év között minden korosztályban jelen vannak, láthatóan egyáltalán nem zavarja. Marhabélszín egy árban van a csirkével, az árak itt is meglehetősen alacsonyak az anyaországi zsebekhez mérten.


Parajdról hajnalban indultunk el felejthetetlen éményeket nyújtó utunkra Várnába, Bulgáriába. Az útvonallal kapcsolatban az volt az elgondolásunk, hogy Brassót elkerülve Buzaun áthaldva Giurgeninél hídon kelünk át a Dunán és a román tengerparton Constantát érintve a várhatóan nem túl nagy forgalmat átengedő Mangalia-Durankulak közötti határátkelőn lépünk bolgár földre.


A hajdai határon átkelve a Kárpátok gyönyörű látványt nyújtottak és az út is egész jó volt. A bajok ott kezdődtek, mikor a Siriu-tónál lévő útmenti kávézóba betértünk. Jóakaratom jeléül bonazjuával köszöntem. Az asztaloknál ketten iddogáltak. A pultosnő kinézett, rápillantott a magyar rendszámra, majd az arcán méla undorral informál minket, hogy az üzlet zárva. Az arcjáték másodlagos kommunikációs jelentés egyértelműen az volt: Nektek kurva magyarok az üzlet zárva van, húzzatok haza!


Mosolyogva fordultam ki arra gondolva, hogy Románia 2008-as EU csatlakozása bizony elég elhamarkodottnak tűnik. Ennek a két szomszéd népnek túlságosan nagyok a kulturális és ízlésbeli különbségei, s emiatt még nagyon sokáig nem fognak egymáshoz közel kerülni.


A Buzau előtti 30-40 km-en az út megint csak katasztrofális. Kikerülhetlen méretű kátyúk mindenhol, s ott is, ahol esetleg sikerülne kettesből hármasba kapcsolni biztos, hogy lesz egy ökrösszekér, ami az utadat állja.


Buzauba már meglehetősen ideges hangulatban értünk. A város nyomorúságos, koszos és szakadt. A városból kiérve 35-40 fokban autónk légkondija felmondta a szolgálatot. Bizonyára érdeklődésre tarthat számot, hogy az autó egy még 100 000 km-t sem futott céges VW Sharan és a légkondi bedöglése volt rövidke életének sokadik hibája. Az autó megbízhatatlanságát mi sem jellemzi jobban, minthogy eleddig a rendszeresen jelentkező apróbb hibák mellett már kétszer volt olyan leállása, amikor egyáltalán nem lehetett vele tovább menni, és tréleren kellett szervízbe vinni. (Ebből az egyik vezérműszíj-szakadás.) Egyébként a német autóklub statisztikái szerint is egyértelműen a legproblémásabb egyterű, úgyhogy én személy szerint vételét csak az ellenségeimnek ajánlom. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezen az úton már több hiba nem jelentkezett, és nem kellett a román autómentőkkel és szervízekkel kapcsolatba kerülve útiélményeink számát gyarapítani.


Buzau után Sloboziát keresve a táblázás akaratunk ellenére egy a térképen fehérrel jelölt útra vezetett minket. Magunkban már elkönyveltük, hogy aznap így már nem fogunk Bulgáriába érni. Szerencsére az út egész tűrhető volt szinte, kátyúk nélkül. Ennek ellenére már csak arra tudtunk gondolni, hogy minél előbb jussunk ki ebből az országból.


Sloboziánál feljutottunk a Constanta felé menő főútra. A forgalom elég nagy volt, de az út maga jó állapotú. Giurgeninél a Duna meglehetősen széles, és egy nem túlságosan régi hídon lehet átjutni rajta. A hídpénz 30 000 Lei, amit a híd túloldalán kell megfizetni.


Constantába szerencsére már további mesélnivaló nélkül jutottunk. Constanta külső megint csak koszos, zajos és visszataszító. A város dél felé eső részén lévő ÖMV kút viszont valóságos kis oázis. Az üzletrész légkondicionált, a kutasfiú és a kiszolgálólány is beszélt angolul, kedvesek és udvariasak voltak. Itt volt az ideje, hogy telefonon visszaszóljunk Parajdra: visszafelé mégsem megyünk arra, és lemondjuk a foglalásunkat. Az eladólány a saját mobilját ajánlotta fel, mikor a feleségem segítséget kért, hogy megtudja, hogyan lehet a roamingos mobilunkról helyi számot hívni.


Még vettünk néhány üveg román bort és finom kávét is ittunk, minden eshetőségre számítva azért félretéve néháy tízezer leit. Ez bölcs előrelátásra vallott, mert az utolsó román települést Mangaliát elhagyva és az autópályán(!) bóklászó tehéncsordán átjutva a határon 50 000 Lei-es fertőtlenítési díjat gomboltak le rólunk, melyért cserébe át kellett hajtanunk egy állítólag fertőtlenítőszerrel feltöltött mesterséges pocsolyán. Így aztán “megtisztulva” hagyhattuk el Romániát átjutva a határ bolgár oldalára. Azért az elég nehezen érthető, hogy a románok miért szedik a fertőtlenítési pénzt az ország elhagyásakor. Ha ez a bolgár oldalon lett volna van még megértem, avval együtt is, hogy az egész egy baromság.


A bolgár oldalon kicsit ‘levevős’ fejű mind a határőr mind a vámos, de az oroszt értékelik és különösebben nem cseszegetnek, miután gondosan áttanulmányozták az autó használatát és külföldre történő kivitelét engedélyező megbízó levelet. Az ellenőrzés után az úthasználati díj beszedésére hivatott bódéhoz küldenek, ahol a fazonnak elmagyarázom, hogy Várnán keresztűl Szerbia felé hagyjuk majd el az országot. 17 Eurót kért tőlem, és csak a kocsiba vettem észre, hogy a papíron viszont csak 15 Euró szerepel. Nem mentem vissza szólni, ez volt a tanulópénz. Az egész határátlépés talán ha 15 percet tartott. Az az elgondolás helyes volt, hogy a Mangalia-Durankulak határátkelő helynek csendesnek és várakozásmentes kell lennie, de ezzel együtt a román oldali út, legalábbis az általunk bejárt útvonal az útminőség ill. a forgalom miatt nem jelent alternatívát a szerbiaival szemben.


Bulgáriáról csak jókat tudok írni. Kaja, pia hihetetlenül olcsó és a színvonal szerintem nincs lényegesen a Horvátországi alatt. Arra érdemes tekintettel lenni, hogy minél inkább északon vagyunk a tengerparton, az árak egyre magasabbak. Druzsbában, 9km-re Várnától északra, amit most már átkereszteltek Szt. Konstantin és Elenára a tengerparton egy helyi sör kb. 150 Ft, Várnában 130 Ft, az Aranyhomokon viszont már 300 Ft. Igaz itt ezért az árért igen jó kiállású pincércsajok már a napozóágyadhoz hozzák az italt.


Várnától délre az árak tovább esnek, de helyi vendéglátónk szerint ez már a minőség rovására megy. Druzsbába érve egyébként szállásunkat megint csak elég nehezen találtuk meg, mert az utcák számozottak és a számozás logikát nem követ. Vendéglátónk egy 45-50 körüli bolgár pasi volt, akit Dimitrij Szpaszovkijnak hívtak, és hihetelen energia szorult belé, emellett a világ összes létező nyelvén beszél és megérteti magát.


Ezt a szállást is az internetről választottuk, de szerencsére itt nem volt Szekeres panzió effektus. Megérkezésünkkor, amikor felhívtuk, hogy térkép híján nagyon nehezen találjuk meg, egyszerűen kocsiba pattant és értünk jött.


A szállás kiválasztásánál az volt a vezérlő elv, hogy a kocsinak zárt hely kell. Ez nagyon fontos Bulgáriában (is), mert a kocsilopási statisztikák a mienkét is bőven verik. Ezzel szerencsére nem volt probléma goszpogyin Szpaszovkijnak van zárt udvara. A szállás tiszta, a berendezés a 80-as 90-es évekből, reggeli hideg svédasztalos, amit a kertben is megehetsz. Igaz, hogy a panzió kb. 800-1000 m-re van a tengerpartról, de az öreg – akinek egyébként igen kiterjedt kapcsolatrendszere van – mindennap kisbusszal le- és felviszi a partra ill. partról a lakóit. A druzsbai part homokos, a víz egész Várnáig tiszta. A tengerparton biciklivel is lehet közlekedni, mert egy rövid kezdeti szakaszt leszámítva van aszfaltozott, kisforgalmú út a föveny mellett ill. a tenger melletti Várnai parkon keresztül, ami egészen a belvárosig húzódik. Egyébként Várna is elég jó hely, itt is jól el lehet egy-két napot városnézéssel tölteni.


A bolgárok kedvesek, vendégszeretőek, a csajok kifejezetten csinosak. Egy nénit azért láttunk a legendáriumban szereplő bajusszal. Kaja nagyon finom. Kiemelkedők a halételek, a bárány és természetesen a saláták. Langusztát itt ettem életemben először, és az is mennyei.


Rengeteg az orosz és az ukrán turista, és az orosz az angolhoz hasonlóan mindenhol bejön, legalábbis a tenger mellett. Az országon belül azonban már több helyen is problémát okozott elmagyarázni, hogy a kávéhoz egy kis tejet is kérünk. Ezt még oroszul sem értették.


Minket magyarokat egyébként kedvelnek, a románokat már annál kevésbé. Az I. vh. után Dobrudzsát Romániához csatolták, de a II. vh. után annak déli felét visszaszerezték északi szomszédjuktól.


Szpaszovszkij uram elbeszélései alapján tudjuk, hogy nagyon erős a korrupció, de azt is látjuk, hogy a fejlődési irány és a kitörési pont a turizmus révén adott, és ennek tudatában is vannak, és a fejek töbségében rend van. Ez a fő különbség Romániához képest, ahol ugyan büszke lehet magára a siriui betérő kocsmárosnője, hogy egy szaros kávé áráért nem adta el a lekét a gonosznak, azaz nem szolgált ki magyarokat, de ezzel persze azt is elérte, hogy a következő húsz évben a román tengerpart nem lesz opció számunkra.


Összeségében szerintem Bulgária méltatlanul van elfeledve, de biztos vagyok benne, hogy egy-két éven belül újra a magyar turisták kedvelt célpontjává válik. Mi biztos, hogy visszatérő vendégek leszünk.


A visszaút szerencsére különösebb esemény nélkül zajlott. Az utak Bulgáriában mindenhol tűrhetőek voltak. A bolgár rendőrök kétszer állítottak meg, de nem cseszegettek.


Szerbiába átérve mintha egy kicsit visszajutottunk volna Romániába. A határon egy órát álltunk. A szerb oldalon fejenként 1 Eurot akartak lenyúlni a lányoktól a WC használatért, és a pénzváltós nő is unott és flegma volt.


Rendőrők igen nagy számban voltak az utak mellett, de Szerbiában mi kimaradtunk a szórásból. A magam részéről nem tudok sokat hozzátenni Szekeres úr (www.foldiutikalauz.hu/bulgaria/fus75.html) szerbiai útleírásához, hacsak annyit nem, hogy mi nem jelentettük be a csekélyre apadt valutakészletünket, és ez a kutyát sem érdekelte.


Még annyi azért kikívánkozik belőlem, hogy megvédjem az M5-ös autópályát, amelyet Európa legdrágábbjának tartanak. Itt legalább a lehető legjobb minőségű autópályát kapod a pénzedért. Ezzel ellentétben egyszerűen nem értem, hogy a Belgrád-Szabadka szakaszon miért van egyáltalán útdíj, mert evvel az erővel Magyarországon minden egyszámjegyű úton is lehetne pénzt kérni. A Szabadka-Újvidék szakasz jó minőségű ugyan, de autópályának a legjobb indulattal sem nevezhető, az Újvidék-Belgrád szakaszon pedig egyenesen bosszantó, hogy pénzt mernek kérni. Mindezzel együtt úgy hiszem, Románia felé egyelőre nem opció az utazás a Bulgár tengerpartra.


Tóth József

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Tóth József: Bulgária Románián keresztül – 2003" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár