Denke Gergely: Középkori templomok, várak Franciaországban – németországi és svájci ráadással – 2008

Denke Gergely: Középkori templomok, várak Franciaországban – németországi és svájci ráadással – 2008

Az egyhónapos útról szóló beszámoló alapján már-már azt hihetnénk, hogy nincs is olyan románkori vagy gótikus templom, amit szerzőnk nem keresett fel. A rendkívüli kalandról szóló írást szép képek illusztrálják

A napi program (A szálláshelyek kiemelve)
1.   kedd           Szolnok – Győr
2.   szerda        Győr – Katzwang – Kornburg – Schwabach – Feuchtwangen (D)
3.   csütörtök    Feuchtwangen – Basel (CH) – Murten (CH) – Le Poizat (F)
4.   péntek        Genf (CH) – Ambronay (F) – Bourg-en-Bresse – Nantua
5.   szombat     Lyon (F) – Clermont-Ferrand – Uzerche – Milhac d’Auberoche
6.   vasárnap     Toulouse – Albi – Cordes-s-Ciel – Cahors
7.   hétfő           Angouléme  – Saintes – Dordogne megye Ny-i része román kori templomai: Villebois-Lavalette; Champagne-et-Fontaine; La Chapelle-Grésignac; Cherval; Saint-Martial-Viveyrol; Saint-Paul-Lizonne; Allemans; Villetureix; Saint-Victor; Montagrier
8.   kedd           Bordeaux – a megye Ny-i része román kori         templomai 2.: Saint-Aulaye; Aubeterre-sur-Dronne; St-Privat-des-Prés; Festalemps; Vanxains;Siorac-de-Ribérac; St-Martin-de-Ribérac; Ribérac; Chancelade
9.   szerda        Limoges – a megye ÉK-i része: St-Yrieix-la-Perche; Jumilhac-le-Grand; Ligueux – Périgueux
10. csütörtök     Lascaux 2 barlang és a Vézére és Dordogne folyóvölgyek: St-Amand-de-Coly;  Sarlat-la-Canéda; Monfort; Viyac; La Roque-Gaeac; Domme; Vézac; Castelnaud-la-Chapelle; Beynac-et-Cazenac; Saint-Cyprien
11. péntek        a megyéből: Bergerac; Lanquais; Beaumont; St-Avit-Sénieur; Cadouin; Paunat; Les Eyzies-de-Tayac
12. szombat      La Rochelle – Niort – Poitiers – Monniéres
13. vasárnap     Ploermel – Josselin – Carnac környékén megalitok – Vannes
14. hétfő           pihenőnap: Nantes – Guérande -Clisson
15. kedd           Chambord – Blois – Chenonceaux – Azay-le-Ridau
16. szerda        Fontevraud-i apátság – Montsoreau – Saumur – Angers
17. csütörtök     Mont Saint-Michel – Bayeux – Caen – Montesson
18. péntek        Senlis – Noyon – Laon – Soissons -Pierrefonds
19. szombat      Fontenay – Vézelay – Auxerre
20. vasárnap     családi nap – Versailles
21. hétfő           Párizs
22. kedd           Párizs
23. szerda        Párizs
24. csütörtök     Párizs
25. péntek        Párizs
26. szombat      Párizs – Strasbourg – Drezda
27. vasárnap     Drezda – Szolnok

Mint az előzőkből is látható, időben és térben is igen nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor ezt az utat elterveztük. A gyerekek már három éve rágták a fülemet, hogy Párizsba és a Mont Saint-Michelhez menjünk már el. Viszont ehhez minél idősebbnek kellett lenniük, különösen a kisebbnek, hogy minél több maradhasson meg aztán a rengeteg látnivaló emlékéből.
A másik szál Dordogne megye volt – az egyik francia testvérmegyénk. A megye kis településeiről – egy testvérmegyei küldöttségtől – 8 éve kaptam egy albumot, amelyben sokat gyönyörködtem mindig, amikor elővettem. Maga a tájegység igencsak részese volt a francia történelem zivatarainak, már a történelem előtti időben is lakták – erről a sok barlangbeli régészeti lelet is tanúskodik, mostanra pedig egy Prehisztorikus Múzeum is a világhírű Lascaux barlangon kívül. A rómaiak is uralták ezt a területet, bár ennek kevés emléke maradt. De a normann hódítások korában is határterület volt, amikor sok erődített helyet épített a két szembenálló hatalom a X-XIV. században. De a vallásháborúk sem kímélték, hiszen ez volt a hugenották – francia reformátusok – egyik fő bázisterülete. Bizonyára sok minden elpusztult, de izgalmas térségnek ígérkezett, sokféle látnivalóval. Így érthető, hogy ezt a területet is be szerettük volna járni egyszer.

Aztán két éve eldöntöttük, hogy 2008-ban francia út legyen nyáron, s az anyagi és szellemi felkészülést is ekkortól kezdtük el. Vagyis a híradásokban, újságokban, interneten, beszélgetésekben jobban figyeltem az oda vonatkozó információkat, persze, ha lehetett, akkor papírokat is gyűjtöttem. Sajnos Magyarország teljesen kiesik a francia turisztikai szemszögből, így pl. az Utazás kiállításokon gyakorlatilag semmi sincsen erről a nagy és látnivalóban hihetetlenül gazdag országról. Útikönyvek beszerzése is szükségessé vált, mert a Panoráma könyveket nem találtam elegendőnek – a kis helyek nincsenek benne terjedelmi okokból, és térképek is csak a nagy helyekről vannak. Szerencsére a feleségem francia szakos tanár, így a legautentikusabb, francia kiadású könyvek-füzetek is jól hasznosíthatók voltak. A használaton kívüli cserépkályhánkra kiragasztottam egy régi autóstérképet, amelyet sokszor böngészgettem, frissítettem a megépült sztrádákkal, autóutakkal. Ahogy alakult az útvonaltervezés, úgy vettem Michelin útikönyveket a bejárni remélt tájegységekről, összesen 5 darabot. De mindenféle kiadványt átböngésztem, ami a kezembe akadt. A kinti barátainkkal is egyeztettünk, ezt is figyelembe véve pl. a nagyon szeretett Provence teljesen kimaradt, viszont adta magát, hogy „egy útvonallal” északabbra szeljük át az országot – vagyis a Lyon-Clermont-Ferrand-Périgueux-Bordeaux vonalon. Ezek nagy része olyan hely, hogy csak célirányosan lehet arra járni, nem esik útba másfelé mentünkben. A Szolnoktól számított távolság is igen nagy, a legtávolabbi meghaladja a 2000 km-t is, tehát érdemes tagolni az utat emiatt is.

Ennek megfelelően kellett a szállásokat is tervezni, odafelé több tranzittal. Mi szeretjük a falusi turizmus helyeket, így most is ezeket kerestük meg, és nem is csalatkoztunk reményeinkben. Ezek ára is igen kedvező volt – igaz, már december elején lefoglaltuk mind a három kereskedelmi szálláshelyet: 2, 7 illetve 5 éjszakára – a többit barátainknál töltöttük. A franciáknál a „lepapírozás” sokkal komolyabb, mint pl. az osztrákoknál, itt mindkét részről aláírt szerződések voltak jó előre, 30%-os előleg átutalással. Ezeket be is tartották. Előre megkérdeztük, hogy tudunk-e bankkártyával fizetni – ahol voltunk, ott nem. Az átlagár 3.500.-Ft/fő/napra jött ki végül a különböző kedvezményi és tarifarendszerekkel. Ebben általában nem volt reggeli.

Többnyire pontos menetrendünk volt, de egyes területek bejárásakor csak kulcspontokat jelöltem meg előre, a többi ott alakult ki. Az autót – 9 éves Opel Astra kombi 1,4 benzines  – természetesen indulás előtt szervizbe vittem, mert a 10.300 km az autónknak is kihívást jelentett – az út során futotta be a 150.000. km-t. Az étkezést főleg magunk oldottuk meg – a kinti élelmiszerárak a nagyobb áruházakban hasonlóak az itteniekhez, így ott vásároltunk néhány naponta paradicsomot, gyümölcsöt, szeletelt-fóliázott húsféléket, szalámikat, sajtokat – ezeket lehetőleg az üzletlánc saját márkás kiszerelésében. Ezért is volt jó, hogy a szállásokon volt hűtőszekrény. Baguette-et, kenyeret sűrűbben vettünk, azt többször városnézés alatt, kis pékségekben. A kenyérféle jóval drágább, mint itthon, a baguette fél-egy euro (igaz, méretkülönbségek is vannak), a kenyér elérheti a 4-5 eurót is kg-ra számítva. A tankolásnál is az áruházak benzinkútjait volt érdemes előnyben részesíteni, mert a „normál” kutakhoz képest 0,1 euróval olcsóbbak voltak általában literenként – 95-ös benzin esetében, így általában másfél euro alatt tankoltunk literenként. Az áruházakban kizárólag bankkártyával fizettünk, a benzinkutaknál azonban csak a dombornyomásúval lehetett, sőt néhány automata kútfejfajta valamiért nem fogadta el a mi Mastercard kártyáinkat. Az automata kutak egyébként jók, előre kell a kártyás fizetést intézni, kóddal, stb. melynek végén 110-130 euro maximumig tankolhatunk – a végén a tényleges tankolási mennyiségről adja ki a cédulát. Viszont a kerékbe nem tudtunk pumpálni az ilyen helyeken, mert ha volt is készülék, a tömlője hiányzott. Pedig pl. a hosszú hazaút előtt igencsak érdemes volt ellenőrizni a nyomást, hogy a fogyasztást kordában tartsuk egy kicsit.

A 2. és 3. falusi turizmus helyeken volt főzési lehetőség is, így esténként legalább levest főztünk, de tésztát is, vagy a mikróban pattogatott kukoricát sütöttünk. A gyerekek reggeliznek csak nálunk, ők viszont szeretik a kukoricapelyhet – amihez a pelyheket és a tejet vittük, majd ott pótoltuk, ha elfogyott.

A GPS óriási előny volt most is, bár két esetben, útépítés esetében hagyományos térképi segítséget kellett kérnünk, valamint egy esetben egyértelműen adathiba okozott gondot. Ekkor egy  kis helyen az óváros közepén a templom mellett 8 lépcsőn fölfelé akart vinni – hát nem mondtam szépeket. De egyébként csudajó volt, főleg amikor Dordogne megyében kalandoztunk kis helyeken, olyan mellékutakon vitt (még felező sem volt felfestve nagyrészt), amelyeken öröm volt autózni a gyönyörű környezetben, kis forgalomban – igaz száguldani sem lehetett, de nem is lett volna értelme. Még az ilyen kis utak minősége is remek volt, az egész úton alig voltak az itthonihoz mérhető úthibák.

A parkolással a szokásos gondjaink voltak csak, akkor bosszantó, de visszatekintve természetes gondok, helyzetek. Az jól jött, hogy többnyire dél és két óra között nem kell díjat fizetni, így ha több helységbe mentünk egy nap, egy helyet többnyire megúsztunk, sőt a hideg ebédet is el tudtuk intézni. A parkolási díj mértéke igen eltérő volt, itt azonban egy óránál nem találkoztunk rövidebb időmaximummal. A csúcsot Versailles jelentette a 2 eurós óradíjával. Az ellenőrök dolgoznak errefelé is, még pl. egy várromnál is – de elővigyázatos voltam, inkább mindig bedobtuk a szükséges eurókat. E tárgyban Párizsról nincs tapasztalatom, ott kizárólag tömegközlekedéssel voltunk.

A sztrádák jók, bár én a kapus díjfizetést nem szeretem, de az biztos, hogy nincs akkora forgalom, mint a németeknél. A sztrádadíjak elég magasak, pl. a Párizs-Strasbourg 500 km-re összesen 33,1 euro volt. A kapuknál is előnyösebb bankkártyával fizetni – a CB jelnél (carte bancaire) mindig sokkal kevesebben álltak sorba, így gyorsabban végeztünk a fizetéssel. Nekünk az összes sztrádadíjunk meghaladta a 200 eurót – előzetesen a viamichelinnel is ennyit kalkuláltam nagyjából.

A fő költségnemek a következőképpen alakultak:
– szállás 200.000 Ft (14 éjszaka)
– múzeumi belépők 110.000 Ft
– parkolás 12.000 Ft
– sztrádák (H, A, CH, CS, SK, F) 62.500 Ft
– benzin (646 liter – 6,27 l/100km) 228.000 Ft
– biztosítás 46.000 Ft

Az út műfaja most is a nálunk szokásos „kultúrrohanás” volt (volt aki „látványvadászat”-nak nevezte), hihetetlenül sok élménnyel tértünk haza. A bőséges látnivaló lehetővé tette, hogy változatos is legyen, így azért befogadhatóbb is volt – ehhez a mi érdeklődési körünk is kellett. A látottak rögzítésére is készültem, kellően sok memóriakártyát vittem a fényképezőgéphez, ismerve magamat – végül a napi 150 kocka átlag jött ki, amiben persze a sok életlen felvétel is benne van az épületbelsőkből.

Ennyi bevezető után jöjjön a részletes beszámoló.

Július 2. szerda

Ez a nap tulajdonképpen csak utazás lett volna, de egy programváltozás miatt volt időnk egy kis nézelődésre Nürnbergtől DNY-ra – ami két éve kimaradt, amikor arra jártunk.
Katzwang temploma a sokat látott kisfalusi német román és gótikus stílust ötvözők egyike – 1287-ben már kész volt -, kisebb folyó partján, erődített fallal körbevéve – szinte Erdélyben éreztük magunkat. A templombelsőben gótikus oltárok, freskórészletek és szentségtartó. A bejárati ajtón régi zár is volt.

Kornburgban egy kis vízi várat kerestünk, meg is lett, de sajnos nem látogatható, mert egy intézmény van benne. Kívülről körbejártuk a látványos kisebb épületet, amennyire lehet, a régi vizes árka is elég mély – bár ma már a környéke igencsak föltöltődött.
Schwabach városa már nagyobb látnivalókat tartogatott. A városkapu-maradvány után elsőnek a Francia-templomot kerestük meg, ahova jó lett volna bejutni. Ezt a Franciaországból menekült hugenották – akik főleg a textiliparban működtek – építették a XVII. század legvégén, és a mai napig vannak szőtt bibliai igés feliratok, amelyek az egyetlen díszítőelemet jelentik a kor szigorú református szokásainak megfelelően. Kis barokk, egytornyos templom egyébként, de látni kellett, kár, hogy csak kívülről sikerült. Innen tovább a XV. századi gótikus Kórháztemplomhoz mentünk – ez sem volt nyitva. Végül a Marktra értünk, ahol a klasszikus német kisvárosi építészet szépségeit láthattuk – gerendavázas, 1509-ben épült, emeletes városháza, és mögötte egy nagy, háromhajós, egytornyos, gótikus templom. Itt minden szépség megvolt, amelyeket nagyon szeretek. Még egy 1469-es bevéset – az építés kezdete – is volt kívül. A templomhajó végében a régi, levett sisakdísz is ott volt – így közelről megdöbbentő a mérete. Az óvárosban még sok szép régi épületet láttunk. Jó, hogy megnéztük ezt a várost is.

Július 4. csütörtök: A barátainknál töltött éjszaka után igen korán indultunk tovább, és 400 km megtétele után, fél tízkor már Baselben egy parkolóházban álltunk meg. Zuhogott az eső, így esőkabátban, alaposan beöltözve indultunk neki a város újbóli meghódításának -16 éve már egy rövidebb körbejárásunk volt egy svájci utunk során. Az időjárás rányomta a bélyegét a nézelődésünkre, le is rövidült emiatt, és fotózni is csak elég rosszul lehetett – persze mire elmentünk, akkora már elállt az eső.
A parkolóház a Claramette-en volt, a tér alatt, a Rajnán túl, Klein-Baselben, de elég közel az óvároshoz. Elsőként a St. Clara-templom akadt utunkba: a volt klarissza kolostorból megmaradt gótikus templom. A város legrégebbi hídján keltünk át a Rajnán, a Mittliere Rheinbrückén, amelyen az eredeti hídkápolnát meghagyták a száz évvel ezelőtti átépítéskor is. Az eső miatt egyenesen a Halpiacra mentünk, a gótikus díszkutat megnézni. A Piactéren a Városháza XV. századtól több szakaszban bővített épületét néztük meg, nehéz volt képet készíteni az eső és a jelentős villamosforgalom miatt. Az épület udvarán nagyon szép részletek vannak, a hivatalok felé bejáratnál régi épületszobrokat helyeztek el – ott van a WC is – és régi stílusú freskók is vannak. A Martinskirche felé vettük az irányt, felfelé a térről a meredek lépcsőn. Sajnos csak kívülről láthattuk az eredetileg Karoling kori, ma főleg XV. századi állapotát mutató gótikus templomot, mert épp CD felvételt készítettek benne – pedig mi a zenét is értékeltük volna. Középkorias szinten van körbeépítve, így még képet is alig lehetett róla készíteni. Az Augustinergassén, vagyis magasan a Rajna feletti utcán közelítettünk a Münsterhez, közben sok szép történelmi épületet látva. Maga a Münster most is lenyűgözött. A vörös homokkőből épült templom itt is több korszakban épült, egyes részei még XII. századi románkoriak, de legnagyobb része gótikus. Tornyai sem egyforma magasak – az egyik fel volt állványozva. Ennél a templomnál gondolkodtam el, hogy a mai fényképezőgépekkel mennyivel könnyebb „dolgozni”. 16 évvel ezelőtt egy akkor jó Olympus cserélhető, zoomos optikás gépemmel az alsó végfokkal is a hosszú tér túlsó végéig el kellett mennem, hogy oldalról bár, de beleférjenek a tornyok a képbe. Most meg szemből simán ment a dolog. Ez a különbség a fókusztávolságban van, az akkori 50mm-ről, ma 32mm-es alsó végfokú digitális kis gépem van, ami előtétlencsével 22mm-re csökkenthető. A vastag felhő miatt alig volt fény az egyébként is sötét templomban, így a szokásos főhajó, mellékhajó felvételek láthatatlanok. Viszont ahol helyi megvilágítás volt, ott volt esélyem. Különösen jó volt, hogy a szentélyben a bibliai jeleneteket ábrázoló oszlopfőket megvilágították, sőt, ha valakinek van ideje, részletes leírás is van hozzájuk. Az altemploma is méltóságteljes, sőt egy jelenleg ásatási területtel ez még bővülhet is a jövőben.

Kijőve leereszkedtünk a Barfüsser térre, ahol a névadó, XIV. századi volt ferences templom is található – ma a város történeti múzeuma – egyszerű, háromhajós gótikus, huszártornyos. Innen a Leonhard-kirchéhez kellett felkapaszkodni – szintén meredek lépcsős feljárattal. Ez az 1489-ben épült, második templom már gótikus, három azonos magasságú hajója az igen karcsú oszlopokkal tulajdonképpen egy nagy teret alkot. Ez az egyik francia nyelvű, hugenotta református gyülekezet temploma, régi mentorunk is ide járt, így jobban kötődöm a helyhez. Most egy temetési szertartásra készültek – teljesen mások a szokások arrafelé, mint itthon -, és nagy virágkompozíciókat helyeztek el a ráccsal elválasztott szentély előtti részre. Nagyméretűek és pompásak voltak – volt köztük kb. 130 cm magas is.

Utunkat a St. Alban városrész felé folytattuk, egészen a túlsó végén levő városkapuig. Visszafelé még az 1300-ban épült St. Alban-templomba – korábban egy kolostor része – megpróbáltunk bejutni, sikertelenül. Ezen a részen több érdekesség is lett volna még, de nem voltak megtekinthetők, így meg kellett elégednünk a középkorias utcaképpel. Innen már az autó felé kezdtünk tendálni, a Wettstein-hídon újra Klein-Baselbe értünk, a túlodali hídfőnél van a volt karthauzi kolostor gótikus épületegyüttese, a Weisenhaus és a XIV. századi Theodor-templom. Sajnos egyik sem volt nyitva. A hídról egyébként szép rálátás volt az óvárosra, különösen a Münsterre a szentélye felől. Ekkorra az időjárás is jobb lett, de indulnunk is kellett tovább, hiszen még 300 km állt előttünk, s legalább egy helyen szerettünk volna megállni. Az időjárás ellenére elég sokat láttunk a városból, tulajdonképpen a St. Péter-negyed maradt le a Spalentorral.

Végül a választás az útvonalhoz legközelebb eső, kis tóparti városra, Murten-re / Morat-ra (német ill. francia neve) esett. Egy fallal körülvett kis óváros mindig nagy sikert arat nálam és a családomnál, és ez most sem volt másképp. Ahol lehetett, ott felmentünk a gyilokjáróra. A feljárónál egy régi toronyóra-szerkezet van kiállítva. A városfalnak sok tornya van, hálás fotótémát adva a turistáknak. A vár elég jó épület, de nem voltunk benn, csak az udvarán, ahol egy első világháborús nagy ágyú állítottak ki. A városkának két párhuzamos szélesebb utcája van, a Főutca és a Városház utca. Régi és régies házak szegélyezik ezeket, kényelmesen be lehet járni rövidebb idő alatt. A népesség megoszlik a két nemzet szerint, így templomaik is külön vannak. A Francia-templom egy 1484-ben emelt kis gótikus istenháza, bejárata felett a város nagy reformátoráról, Farelről emlékeznek meg. A Német-templom már barokk és klasszicista stílusú, belül elég lapos boltozattal – szintén református.
Folytattuk az utat, amely felhős, esős, vizes volt, és az első falusi turizmus helyünkre, Le Poizat-ba hajtottunk. A határral semmi gondunk nem volt – szemben 1999-cel – szinte észre sem vettük, befelé jövet Baselnél az éves sztrádamatricát nagyon egyszerűen intézték – lehúztam az ablakot, adtam a 40 CHF-ot és a hölgy fel is ragasztotta rutinosan a szélvédőmre. Már francia területen foglaltuk a szállást, kb. 70 km-re nyugatra Genftől, a sztrádalehajtótól pedig mindössze 10 km-re. Mire a szállásra értünk, már a nap is kisütött, így a felpakolás és a hivatalos ügyek elintézése után egy kis sétára is lehetőségünk nyílt. Ez a hely egy sífutó-paradicsomban van  – maga a falu is kb. 600 m-re van a tengerszint felett, a hegyek között. Nyáron inkább alvónak tekinthető. Vízszintes utcája nincsen, csak a legalapvetőbb dolgok vannak itt, de neoromán temploma van. Az meglepett, hogy egy új osztásban számos tetszetős, mostanában épült lakóháza van, amelyben laknak is – láthatóan nem turisták. A hegyek is szépek, az erdők pedig gyönyörűek. A nagy esők után a felhők jöttek-mentek, a nap pedig sokszor alájuk sütött. Maga a szállás egy 50 fő befogadására alkalmas nagy épület, amelyet több fázisban építettek meg – a legkorábbi része már vagy 100 éves, az ebédlő falán több régi képeslapon is láttuk. Mi egy 7 személyes szobában voltunk, jó és szép, modern fenyőágyak voltak, és a szobához volt mosdó és WC – a közös zuhanyzó a folyosón. Nekünk összesen 100 euro volt a két éjszaka a két gyerekkel. Ékezést is lehet kérni, annak áráról nincsenek információim. A falusi turizmus helyek nagy előnye, hogy ellátják őket turisztikai prospektusokkal a környékkel kapcsolatban. Ez most nagyon jól jött, mert másnapra Genf után tiszta időre egy Mont Blanc felé való kanyart terveztünk, de ez a nagy eső miatt aktualitását vesztette. A bejárat mellett egy üveges szekrényben sokféle prospektus között megláttam az Ambronay nevet egy románkori kolostor képével. A név ismerős volt, kis gondolkodás után rájöttem, hogy a Mezzo zenei tévécsatornán láttam ott felvett koncertet – és a helyszínt adó templom tetszett. Egy másik prospektusból kiderült, hogy innen csak 50 km-re van DNY-ra, így bekerült a másnapi programba. Ezeket is figyelembe véve terveztem meg alvás előtt a másnap délutáni menetrendet.

Július 4. péntek
Korán beértünk a Genfbe, így a Konzervatórium mögött egy utcával le tudtunk parkolni, vagyis szinte az első látnivalónál. Genf kedves városom, már harmadjára jutottam el a számomra Kálvin városának tartott helyre. A Neuve téren szétnézve elsőként a Konzervatóriumot láttam meg – némi büszkeséggel töltheti el itt a magyarokat, hogy az alapításában Liszt Ferenc is részt vett. A Nagyszínház épülete sem csúnya, de nekem a legfontosabb az innen nyíló Promenádon megközelíthető Reformáció Emlékműve. Az Illyés Gyulát is megihlette emlékmű végignézése egy néma református történelem- és földrajzórát inspirál – ráébresztve arra, hogy mennyi mindent legfeljebb sejtek, de nem tudok.

Az meglepett, hogy a kora délelőtti idő ellenére – alig volt 9 óra – nagy létszámú turistacsoportok jöttek. Innen felkapaszkodtunk a St. Pierre felé, de előbb a St. Germain-templomot jártuk körbe kívülről. Ez Genf legrégibb, IV. századi templomának helyén épült a XII. századtól, ma gótikus XV. századi formájú – sorsa kalandos, de több mint 120 éve újra templom. A következő épület, az Arzenál, vagyis a Régi Fegyvertár XV-XVII. századi épülete, aljában ágyúkkal, mozaikokkal. Vele majdnem szemben van a Tavel-ház, amit inkább fejes házként ismerünk – mert a még régebbi épület 1334-es tűzvész utáni újjáépítéskor díszítették maszkokkal. Az egyik korábbi látogatásunkból egy jó városmakettre – a középkori állapotot mutatta be – emlékszem – mintha az is itt lett volna. És végre a St. Pierre-templom következett. Előtte ismét megpróbáltunk bejutni a mellette levő Auditoriumba, ahol Kálvin az előadásait tartotta – de most sem sikerült. A templom Genf legmagasabb pontján épült XII-XIII. századi hatalmas épület – Viollet-le-Duc kicsit belerondított a XIX. században, pl. a magas négyezeti toronnyal – egy nem túl hozzáillő klasszicista homlokzattal. A háromhajós, román stílusú, de gótikus befejezésű katedrális most is nagy élményt jelentett, a református tradíció okán pedig nekem kiemelt jelentőségű. Kálvin egyszerű széke nemcsak puritán felfogását, hanem a tradíció továbbvitelét is jelképi erővel jeleníti meg. Ezt később Noyonban értettem meg, ahol a Kálvin Múzeumban a történelmi helyzetben igencsak „praktikus” szétszedhető prédikáló széket is láttunk, és egy képet arról, hogy a hugenották az üldözések idején a szabadban hogyan tartották az istentiszteletet. Kálvin széke valójában ennek nem szétszedhető változata – természetesen annak megemelő, alsó, dobogószerű része nélkül. Innen már a tó felé csorogtunk lefelé – a XV. századi, gótikus Madelaine-templomot néztük – csak kívülről. A drága üzletek övezte utcákon a Virágóránál kötöttünk ki, melynek díszítése az akkor pár napja befejeződött foci EB-re készült.

A tópartra sétálva a kis és a nagy szökőkutat (Jet d’eau) csodálhattuk meg. Innen sétáltunk a Rousseau-sziget felé – közben strandröplabda-pályát is láttunk az egyik kis téren. A Molard-torony az egyik megmaradt középkori torony, 1591-ben épült. A Rousseau-szigeten a francia filozófus szobrát is megnéztük, valamint a hattyúkat. A tó túlpartján is sétáltunk egyet, korábban azon a részen volt az a hajó kikötve, amelynél lelőtték Sissit – de most nem találtuk. Viszont az egyik híd alatt egy gyalogjáróvá átalakított uszályon mentünk át. Ennek érdekessége még az volt, hogy a járdafelület a középső részén kb. 1 méterrel a víz szintje alatt volt. Kicsit félelmetes is volt. Még a koragótikus St. Gervais-templomhoz is elzarándokoltunk, azonban ez sem volt nyitva. Ezzel be is fejeződött a sétánk. Hamar kiértünk a városból, és most napsütésben tettük meg az előző nap a felhők és eső miatt alig látott gyönyörű tájon az utat.

Épp ebédidőben értünk Ambronayba a kolostorhoz – az előtte levő szép parkban ettünk. Maga a kolostor egy elég jó állapotban megmaradt románkori épületegyüttes. Az egytornyos, háromhajós, kereszthajós templomon kívül megmaradt a teljes kerengő, sőt még több gazdasági épület is. Ezek nem annyira teljesek és látványosak, mint pl. Maulbronnban, de így is lenyűgöző műemlék.

A következő hely Bourg-en-Bresse lett, Ambronaytól északra kb. 60 km-re. A Brou negyed a város DK-i részén van, amelynek központja a Kolostor. A XVI. század elején felépített, három kerengős nagy kolostor ma múzeum, a belépő 6,5 euro, 18 év alattiaknak azonban ingyenes. A legnagyobb élmény maga az öthajós – a szélsők kápolnakoszorúként vannak lezárva – lángoló gótikus-reneszánsz templom. Már kívülről is magára vonja a figyelmet a színes mintás, mázas cseréptető. Itt megmaradt a díszes szentélyrács és a szentélyben a faragott stallumok is. Három főúri márvány síremlék is van még, amelyek a kor szokásainak megfelelően kétszintesek – az alsó részen valósághűen ábrázolják az elhunytat, míg a felsőn megszépítve a valóságot – mintegy álomban. Mindegyiken számos kisebb díszítő szobor van, amelyeken főként a ruházatok tetszettek. A múzeum anyaga nem túlméretezett, így befogadható – tulajdonképpen a középkortól kezdődően az épületekhez kapcsolódó művészetekből kapunk ízelítőt – textilek, bútorok, étkezési tárgyak, szobrok, festmények. Nincs nagy tömeg, így közelről is meg lehet nézni a tárgyakat – némelyikük igen régi. A gótikus faszobrokat különösen szeretem – általában ezekről már lekopott a festék, sőt sokszor a fa is szúette, de így is átüt az alkotás ereje. Itt egy Szent Sebestyén mártíriuma volt ilyen.

A városban is van egy gótikusnak indult templom, a Notre-Dame, azonban az évszázadok alatt más stílusokkal is bővítették-újjáépítették, így nem mindenben tetszett. Középtornyos, háromhajós templom, szép faragott stallumokkal a szentélyben – maga a szentély magasabb, mint a hajó. A szentély gazdagon variált bordázata különleges, az ablakok osztásaiból is indulnak ki tetőbordák.

A szállásunkra visszafelé, útban kelet felé, Nantua városába tértünk be. A város régóta lakott hely, egy gleccsertó partján fekszik, ma kedvelt üdülőhely. Minket egy XI. századi kolostortemplom vonzott ide, amely a városka közepén áll, a hegyek aljában. Háromhajós, kereszthajós, az épületen uralkodó, gazdagon díszített, nyolcoldalú négyezeti toronnyal. A kolostor Clunyhez tartozott, így igen egyszerű, kevéssé díszített a belseje – nagyon tiszta vonalú, nemesen egyszerű. A torony bevilágító ablakai sok fényt engednek be a templomtérbe, és a külső gazdag díszítése a „leghivalkodóbb”. A templom mögött meredek lépcsősorok visznek a hegynek, így pár perces kapaszkodás után már jó rálátás van a templomra. Szép zárása volt ez a napnak.

Július 5. szombat

Mivel elég hosszú út állt előttünk, már reggel hatkor gurult velünk az autó, és a csodás hegyes vidéken a sztrádán jól haladtunk. Még igen korán reggel beértünk Lyonba és az óvárosban sikerült leparkolnunk a gyér forgalomban. Itt egy jó kis kört terveztünk a Saone és a Rhone szabdalta alsó részen – a hegyre nem mentünk fel a neoromán templomhoz, ahol pedig szép kilátást ígér az útikönyv.
Elsőként a St-Martin-d’Ainay templomot kerestük. Az 1995-ös Panoráma Franciaország könyv térképe alapján kerestük, de szerencsére volt egy másik térképünk is a városról, így kisebb nehézségek után, de csak megtaláltuk – a könyvben a 22/4 és a 22/5 fel van cserélve! 1107-ben már állt a templom, ennek megfelelően egy régi román stílusú háromhajós, közép-homlokzati tornyos istenházát láthattunk, belülről is. A legnagyobb hatást a bibliai jelenetes faragott oszlopfők tették rám. A letisztított – vagy kicserélt – fehér kőfalakon kívül vörös színű kővel kontrasztos díszítéseket alkottak, de faragott köves fríz és néhány apró dombormű is tagolja a homlokzatot.
Innen az alig 50 m-re folyó Saone partjára mentünk, és északnak fordultunk. A Zsinagóga vélhetően XIX. századi épülete teljesen besimul a rakparti házak sorába, alig lehet észre venni. A Bonaparte-hídon sétáltunk át a Vieux-negyedbe, amely az egyik ősi városmag. Ennek központjában áll, szentélyével a Saone felé a St-Jean katedrális csodaszép épülete. Háromhajós, kereszthajós, négy alacsony saroktornyos koragótikus épület – természetesen különösen a belső díszítései már későbbiek, így díszesebbek. Számos történelmi esemény is volt itt, a legismertebb IV. Henrik és Medici Mária esküvője 1600-ban. Egy asztronómiai óra is található még itt a XIV. századból – ezek működésével, egyáltalán a céljával még nem ismerkedtem meg, de azért érdekesek. A templom körül régi egyházi és világi épületek is vannak még, szeretem látni a vakolatlan falak „életét”.

Az egyik óvárosi utcán haladtunk tovább északra a St-Paul-templomhoz, amely a szintén középkori St-Paul negyed temploma. Maga a negyed is élmény, sok régi házával, kapubejárataival, a zsúfolt udvaraival, szép lépcsőházaival, kockaköves utcácskáival. Több nevesített épület is van, amelyek a város történelmének részei, de ezekre már csak a szépségük okán is rácsodálkozik az ilyenre érzékenyebb turista. A legnagyobb reneszánsz palota, amely múzeum, most felújítás alatt áll, így csak a kerítés fölötti részt láthattuk. Maga a St-Paul-templom egy különleges építészeti megoldású román-gótikus stílusú egytornyos, háromhajós, kereszthajós, négyezeti kupolás épület. A különlegességet a négyezeti nyolcszögletű kupola adja – olyan görögös érzetet ad a látványnak. A homlokzatát nem lehet jól fényképezni, mert közel előtte egy közúti felüljáró van, így még a 22mm-es fókusztávolságom sem volt elég hozzá. A legjobb része szerintem a négyezeti kupola környéke, ahogy a hajók és a kupola találkoznak, és még a díszítések is izgalmasabbá teszik. Sajnos nem volt nyitva. Innen egy gyaloghídon tértünk vissza a Saone és a Rhone közti földnyelvre.

A következő templom a St-Nizier lett, klasszikus gótikus tornyaival. A főhomlokzatba egy reneszánsz portált építettek be később, amely azonban kevéssé zavart. Háromhajós, kereszthajós épület, legfőbb ékessége a gazdag lángoló gótikus díszítettsége, különösen a boltozata. A Rhone partja felé vettük az irányt és a St-Bonaventura-templomra bukkantunk még – mintegy zárásul. Öthajós, alacsonyabb XIV-XV. századi gótikus ferences templom, vagyis a dísztelenebb fajtából való – a névadó szent itt, Lyonban halt meg a XIII. században. Voltak szép gobelinek is, valamint az egyik oszlop alsó részén régi bevésett felirat. Ezzel véget is ért körutunk.

A következő megálló, hosszabb hegyi hajrával nehezített útszakasz után, Clermont-Ferrand volt. A két, megnézett óriási templom közül az első a Katedrális lett. Ez a város talán legtetején álló gótikus, kéttornyos, háromhajós, szentélykörüljárós, sötét színű lávakőből álló, alapvetően XIII-XIV. századi templom, azonban a pl. Genfnél már emlegetett Vilollet-le-Duc felújításában, kisebb (vagy nagyobb?) átalakításában. A két toronysisak, az aranyozott oltár, és minden valószínűség szerint (analógia a párizsi Notre Dame-mal) a vízköpők az ő XIX. századi alkotásai. Ezzel együtt nagyon tetszett. Rengeteg látványos részlete van: sok freskómaradvány, régi faszobrok, olyan sírkőfedlapok, amelyeken látszik, hogyan készítették – szinte ipari módszerrel. Remek épület, nem szabad kihagyni. De ugyanez áll a másik nagy templom, a sajnos csak kívülről látott Notre-Dame-du-Port Bazilikára. Jelenleg restaurálás folyik belül, de már a külsejével is teljesen elbűvölt bennünket. Háromhajós, szentélykörüljárós(?), kápolnakoszorús, egy homlokzati és egy négyezeti tornyos román stílusú XI-XII. századi templom. Az oldalbejáratnál remek dombormű látható az ajtó feletti kis timpanonban. De a legnagyobb kedvencek közé saját anyagával díszítettségével, annak harmóniájával emelkedett. A szentély és annak kápolnái külső falának díszítése egészen egyedi kompozíciójú. Lehet, hogy bent már nem is lehetett volna ezt fokozni, csak lerontani – de hát ez már nem derülhetett ki.

Még lehetett volna egy templomot keresni, de a város meredek dombokra épült óvárosa után már nem nagyon volt kedvünk további csatangolásra.

Jól haladtunk innentől kezdve a sztrádán, közben csodáltunk a környék legmagasabb, süveg alakú hegyét, szinte körbejártuk. Ennek köszönhetően maradt idő a szállásra érkezés előtt még egy kb. 50 km-es kitérőre, hogy Uzerche városát meglássuk. Szombat késődélután volt, így a szinte fellegvár jellegű óváros előtt a városfalnál kialakított csodás kilátású parkolóban alig volt már valaki. Maga a városka szenzációs, persze nem kell világcsodát várni. Jó régi házak között mászkáltunk, egy románkori kápolnában képzőművészeti kiállítás volt, érdekes, ötletes, sőt elgondolkodtató alkotásokkal. A főtér még ebben a csendes időszakban is egy kicsit mozgalmas volt, a kávézóban folyt az élet. Tiszta mellékhelyiség várta a turistákat, aminek jó hasznát vettem. A templom egy védművekkel megerődített, háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós kápolnakoszorús, románkori templom. A kápolnán kívülről fejes díszítés van, belülről pedig az oszlopfők díszesek. Az altemplom – ami XI. századi – is bejárható, ott, az egyébként megkapóan bumfordi falakon kívül semmi sincs, döngölt föld a padló is.

Innen már csak bő egy óra autózásra volt a libatenyésztőknél lefoglalt falusi turizmus  hely szállásunk, Périgueux-től 18 km-re DK-re. Itt voltunk 7 éjszakát, innen jól be lehetett járni a tervezett helyeket. Egy 50 hektáros birtok – a libákhoz kellő biokukoricát is itt termelik meg – egyik sarkában volt a kis camping, ebben volt két mobilhome. Maga a szállásunk az egyik mobilhome volt, ami letelepített lakókocsit jelent, mindennel felszerelve – WC, zuhanyzó, tévé, gáztűzhely, hűtő, mikró, mosogató.

Olcsó és jó volt, a kb. 150 m-re levő libáknak nem éreztük soha a szagát – igaz, a kocsik egy kis telepített erdőben voltak. A bejáratnál egy kb. 4x4m-es betonlappal kirakott terület volt, amire egy oldal nélküli sörsátrat állítottak fel, alatta műanyag asztallal és 4 székkel, amire jól esett esténként kiülni vacsorázni. Kedvesen fogadtak minket, és az sem mellékes, hogy minden az előzetesen lefoglaltak szerint volt – ár, minőség. Sőt még egy meglepetés is volt, de arról majd a napjánál számolok be.

Július 6. vasárnap
Bár nem voltunk a legfrissebbek, de a vasárnapi kisebb forgalmat ki kellett használni, főként, hogy Toulouse több mint 600.000 lakosú nagyváros, ahova hétköznap nem lett volna könnyű bemenni. Ez volt utunk legdélebbi pontja, 250 km távolságban a szállástól – sztrádán. Ide régóta vágytam, mióta egy bolhapiacon Svájcban egy, az itteni St. Sernin Bazilikában készült remek orgonafelvételt vettem. Vasárnap ellenére óriási forgalom volt a belvárosban, alig tudtunk leparkolni az óváros szélén – nem is tudom, mi lett volna hétköznap. Az eső eleinte esett, így a könyvek és térképek használata elég nehézkes volt, de így is megtaláltuk a parkolótól nem túl messzi levő St-Etienne katedrálist. Ez egy elég sajátos felépítésű templom, mert a több évszázados építése során az „építési program” alapvetően változott meg. Elsőként a mai templomhajó épült meg a XIII. század elején, majd pedig sok évtized múltán egy jóval nagyobbat akartak, s ezt végül úgy oldották meg, hogy a régi rész oldala lett nagyjából a hozzá épített szentély középtengelye. Ilyet még nem láttam. A végső formája gyakorlatilag leírhatatlan – a hajó nagy fesztávolságú, erőteljes, egyszerű, koragótikus, most egyházi tárgyú képes faliszőnyegek díszítik – mint ahogy régen is volt sok helyen. A szentély hosszú, és teljes szentélykörüljárós, magas, gótikus stílusú – igaz az összképet rontja a nagy barokk oltár. Az orgonája érdekes helyen, a szentély hajó melletti zárófalán van. Kívülről a szentély felől gyönyörű téglagótikus, míg a nyugati homlokzaton van egy XV. századi főbejárat és még egy erőteljes, szinte hadászati értékű XVI. századi tornya. Összességében egy érdekes és szép templom, az orgonáját azért szívesen meghallgattam volna nemcsak egy pár hangos gyakorlást. Innen a főtér felé indultunk, épp szembe mentünk az Avon női futógála sokszáz fős mezőnyével. Szinte rózsaszín volt az egész utca a versenypólóktól – persze ilyen helyen mindig van néhány poénkodós férfi, aki parókában, mellénél kitömve kocog, nagy derültséget kiváltva a közönségben. Ekkor már kezdett elállni az eső, de azért túl nagy nézősereg nem gyűlt össze az utcákon. A főtérnél először a Városháza mögötti Donjont, az Öregtornyot néztük meg: remek középkori téglaépület. A Capitole a teret uraló, óriási XVIII. századi városháza, monumentális klasszicista stílusban. Folytattuk a sétát a Garonne folyó felé, de nem mentünk el a partjáig, hanem a Világörökség része címmel büszkélkedő – mint a Szt. Jakab zarándokút része – Les Jacobins templomba igyekeztünk. (A templom neve ne tévesszen meg senkit, nem a jakobinusokról kapta a nevét, hanem fordítva, a párizsi Jacobins templomban gyűltek össze a szélsőséges forradalmárok, a jakobinusok, és őket nevezték el erről.) Kéthajós, egyszerű, domonkos rendi templom, fantasztikus, karcsú és magas oszlopokon nyugvó téglabordázatos boltozattal, különösen a szentély fölött levő pálmaszerűen szétterülő rész. Elfárad az ember nyaka, ahogy hosszan néz felfelé és szívja be lelkével is a gyönyörűséget. A templom falán a textileket utánzó díszítések egy része megmaradt, érdekes, néhol keleties motívumok vannak. Itt a kerengő megmaradt a kolostorból, ami még további fotózásra ingerlő helyeket rejt, pl. a refektóriumot, oszlopfőket. A kertet is újraálmodták, így az összhatás egy más világba kalauzolja az erre rezonáló látogatókat.

A Capitole tér másik oldala felé mentünk vissza, s egy sétálóutcába térve a Notre-Dame-du-Taur templom felé mentünk. Ez az utcába belesimuló homlokzatú XIV. századi, egyhajós gótikus templom, kissé átépítették a XIX. században, azonban remek részei vannak belül is. De vitathatatlanul leglátványosabb része a homlokzata, amely egy vár és templom vegyes, mégis művészi összegzése – téglából. Az utca végén várt minket a St-Sernin bazilika óriási román stílusú épülete. Kissé nehéz volt bejutni, mert körülötte heti- és bolhapiac volt, óriási tömeggel. A XI-XIV. századokban épített bazilika 115m hosszú, 64m széles és 21m magas – ez is téglából – nem véletlenül nevezik Toulouse-t rózsaszín városnak. Öthajós, kereszthajós (az is háromhajós), szentélykörüljárós, négyezeti tornyos a szerkezete. Harmóniája elfeledtette a kinti nyüzsgő vásárt. A torony ötemeletnyi díszes részből és az ezt csak méltóságteljesen befedő egyszerű süvegből áll. Itt is a tégla dominál, azonban a kapuk márványborítást kaptak. Belül a tégla és a kő fehér színével szép mintákat alkottak meg, és a boltozatokat, falakat sok helyen borítja freskómaradvány. Az oszlopfők faragványai itt is magukra irányítják a figyelmet, többnyire növénymintásak.

Ezzel véget is ért az itteni túránk, várt ránk Albi.

Albiról már a történelemórán is hallhattunk, mint az albigensek, vagy másképp a katar eretnekek főhadiszállásáról. 2007-ben a Tour de France egyik szakaszának is itt volt a befutója, amikor a közvetítésben többször is körbemutatták a templomot a fölötte köröző helikopterről – egyből a térképet vettem elő, hogy az akkor még tervezés alatt álló utunkba be lehetne-e építeni, mert annyira tetszett. Ahogy sétáltunk az óvárosban, egyszer csak egy lépcsősor végén egy kerengőrészes templomudvarban találtuk magunkat, majd innen a templomhajóba jutottunk be. Kiderült, hogy a románkori eredetű, de belülről gótikussá formált St-Salvi templomban vagyunk. Szép oszlopfői vannak a háromhajós, egytornyos épületnek – a torony több szakaszban épült, a legfelső, keskeny hengeres befejezése inkább őrtorony funkciót sejtet. Innen már igen közel volt a templomtér, közepén a St-Cécile katedrálissal. Körülötte vásári jellegű forgatag volt, nagy zajjal: több zenés produkció és árusok sora, főleg étel-ital kategóriában. A legjobban egy középkorias jellegű ruhába öltözött hölgy testvérpár játszott fémhordó-xilofonon ismert dallamokat vagy francia sanzonstílusú dalokat, nagyon jó és kellemes volt az egész, állandóan legalább 10 fős hallgatóságuk volt! A teljesen téglából épített templom külseje inkább erődítményre emlékeztet, de annál több harmóniával és szimmetriával. A tér méreteihez képest nagyon magas – közel 30 m. Végre beléptünk a díszes későgótikus főkapun, s elámultunk. A boltozati bordák közötti felületeket teljesen betölti egy freskó. Az egyhajós, szentélykörüljárós, kápolnakoszorús templom egyik felét a szentélyráccsal elválasztott kórus és szentély foglalja el, a másik felét pedig a torony előtti falat elfoglaló középkori freskó uralja. Ennek két oldalsó része, az üdvözültek és az elkárhozottak fala maradt meg, a középső része, az ítélő Krisztus a XVII. században elpusztult. Igen intenzív a színkezelése és a kifejezőereje, a középkori alkotók fantáziája a mai horrorfilmesekét is eléri (kicsit Hieronymus Bosch-ra emlékeztet) – sajnos elég hullámos a felülete és a fényviszonyok sem az ideálisak, vagy én voltam türelmetlen, de a képek nem nagyon sikerültek, igaz, az egész templomban így volt. A szentély egy nagy gótikus csipkecsoda, hihetetlen gazdagon díszített, harmonikus alkotás. Ide 2 euró volt a belépődíj (további 3 lett volna a kincstár), de megérte. Eredeti állapotában még több szobor volt, de nekem már ez is hihetetlenül gazdag – a stallumok, vagyis a szerzetesek padjai is faragott alkotások. Ez a templom az ilyesmire kevésbé érzékenyeket is megérinti. A folyó felé a következő épületegyüttes a Püspöki palota (Palais de la Berbie), ma Toulouse-Lautrec Múzeum – mi kihagytuk, de egyébként híres anyaga van. Viszont szép kertbe lehet itt sok lépcsőn lemenni, sőt szép kilátás nyílik a Tarn folyóra, régi hídjára, visszafelé pedig a palotára és a katedrálisra.

Innen tovább az 1000 lakosú Cordes-sur-Ciel városkába mentünk, amely a hegyi városok mintapéldája – remek védelmi helyzete miatt az eretnekségek idején az albigensek egyik biztos helye. Már messziről látszott, hogy hova igyekszünk – fel egy hegyre a festői házak közé. A felsőváros egy szikla platójára épült, nagyjából ellipszis alakú, hosszanti főutcás és ezen kívül kicsit zegzugos utcaszerkezetű meseszép hely. Ezt még tovább erősítették városfalakkal, kapukkal, bástyákkal, szóval már a megközelítése is esztétikai élményekkel bír. Itt rengeteg turista van, a fő vonulási útvonalon a házak alsó szintje kézműves boltoknak és persze éttermeknek/presszóknak/borozóknak adnak helyt. Annyira középkori a hangulata, hogy filmeket is lehet itt forgatni – az is igaz, hogy a házakat csak felújítani lehet, a középkoritól elütő stílusú modern épületet valószínűleg nem engednek építeni. Helyieket inkább a félreesőbb tereken lehetett látni, de ott pl. meglepetésemre fiatalok játszották a pétenque-ot, a francia népi eredetű golyós játékot. Ilyet aztán másfelé is láttunk még.

A szállásra visszafelé előttünk állt még Cahors városa, amely hasonlókat ígért, csak nagyobban. Ez persze csak részben lett így, mert a kis helyek sokkal egységesebb arculatot tudnak megőrizni a régmúltból, de Cahors remek hely. Először láttuk az errefelé sok románkori templomnál előforduló bizáncias építészeti megoldást, hogy a hajókat egymás mellé helyezett kupolákkal fedték le. A St-Étienne katedrális egy közepesen nagy templom, azonban nyugati homlokzati tornya egy masszív védőbástya – templomtorony-sisakokkal fedve. A torony mögött a főhajót két félgömb kupola fedi, melyből az egyiken középkori freskó is van, a szentélyben azonban már bordás mennyezet található. Kerengője tipikus gótikus, gyönyörű.

A Lot folyó közeli partjához mentünk egy kis kerülővel, és a régi épületek hangulatát, építészeti megoldásait élveztük, közben még két gótikus templomot láttunk kívülről. Ekkor már ahhoz fáradtak voltunk, hogy az autótól nyugatra és északra 600-600 méterre levő régi, látványos védműves hidat és a város másik komoly gótikus templomát még becserkésszük, így hazatértünk. Másoknak több erőt kívánok, hogy legalább a hídig még bírják.

 

Július 7. hétfő

Ez is egy menősebb nap lett, mert a legtávolabbi pont, Saintes légvonalban is 140km-re volt ÉNY-ra a szállástól. Angouleme volt az első megálló, amely nagyobb város, így a parkolás nem volt a legegyszerűbb. Végül a dombon levő Felsővárosban, a St-Pierre katedrálistól 200 méterre álltunk meg, de innen már rá lehetett látni a templomra, ez egyfajta biztonságot jelentett. Érdekelt a templom, mert viszonylag sokat és ellentmondásosakat olvastam róla, ugyanis ezt az épületet Abadie építette újjá, illetve át. Abadie az a XIX. századi építész, aki sok műemléken dolgozott, s szabadabban nyúlt hozzájuk, mint a szintén ilyen tevékenységet folytató Viollet-le-Duc. Onnan is lehet ismerni, hogy Abadie a párizsi Sacré Coeur templom tervezője – igaz, az a Périgueux-ben levő St-Front katedrális hatását mutatja. A román stílusú St-Pierre katedrális – az ország egyik legszebb románkori templomának tartják – gazdagon díszített homlokzatú, amely utolsó ítélet kompozíció, valóban monumentális. A homlokzat két oldalát tornyok zárják le. A hajóba lépcsősoron lehet lemenni. Egyhajós, kereszthajós, négyezeti bevilágítós kupolás az épület, a hajó felett három kupola van, de kívülről sátortetővel. Az egyik kereszthajó fölött hatemeletes szögletes torony emelkedik, engem a római tornyokra emlékeztetett. A belseje ennek is végtelenül egyszerű, fehér kövek, kevés díszítéssel – és még azok egy része is Abadie újraálmodása. Ezt a templomot is kár lett volna kihagyni.

Saintes is egy műemlékekben elég gazdag város. Szeretem az antik emlékeket, és itt a Charente folyó partján van egy látványos diadalív-rom, az Arc de Germanicus. Elég jó állapotba hozták rendbe – eredetileg nem pont itt állt -, ez persze csak a szerkezetét jelenti, a díszeiből viszonylag kevés maradt meg – néhány oszlopfő és feliratrészletek.

Mellette antik kori lapidárium (kőtár) van. Ezen a található a Nők kolostora, amely XI. századi, román stílusú egyhajós, kereszthajós, egy, négyezeti tornyos templom. A hajó fölött itt is két félgömb kupola volt valaha, ma deszkával van lefedve – jelezve, hogy ez nem eredeti építészeti megoldás. A fehér kőből épített templom szépen fel van újítva, belülről az egyszerűsége igen hatásos. A többi épületből szinte nem maradt meg semmi.

Alig 20 méterre, a falon kívül is van egy kis szintén románkori egyhajós templom, azonban ennek már bordás a boltozata.  A folyón át egy gyaloghíd vezet a túloldalra, ahol egy magaslaton áll az évszázadok során sok hadi sérülést szenvedett St-Pierre katedrális. Jelenleg egytornyos, háromhajós, kereszthajós gótikus „félrom” épület, amin azt értem, hogy a korábbi legkiterjedtebb állapotához képest úgy a fele van meg – vallásháborúkkal kezdődött a romlása – és a boltozatai lefedése is a korábban említett provizorikus jellegű. Belülről egyszerű, kívülről a portálja lángoló gótikus, és a teljes állapot díszes támasztóívei és a torony tagoltsága sok nézelődnivalót adott. Itt is lett volna még sokkal távolabb egy szép altemplomot ígérő XI. századi templom – St-Eutrope -, de nem kerestük meg.

A délutánt Périgord tájegység – közigazgatásilag a partner Dordogne megye és annak határán kicsit átnyúló – ÉNY-i részén töltöttük, ahol egy kb. 40 km-es körön belül legalább 30 (!) román kori templom van. Ezek persze szinte kivétel nélkül falusi kis templomok, esetleg némi erődítéssel. Nagyon kíváncsi voltam erre a részre, milyenek ezek a kis emlékek a távoli, akár 8-900 évvel ezelőtti múltból. Azt találtuk, amire számítani lehetett, vagyis ez csak a megszállottaknak való. 10 helységben jártunk, amiket ide külön nem sorolok fel, és csak a kiemelkedőket említem meg. Persze csak egy részükbe sikerült bemenni, így egy-egy faluban esetleg csak 10-15 percre álltunk meg.
Villebois-Lavalette már messzebbről csalogató volt, várával, templomával festői látképe sokat sejtetett. Sajnos várába nem lehetett bejutni, viszont kupolás hajólefedéses kis temploma tetszetős volt. A faluban láttunk még egy fedett piacot is – máshol is lesz még -, amelynek gerendázata igen komoly mesterségbeli tudást mutatott. Nehezítette a feladatot, hogy a nagy terület alatt a szintemelkedés elérte a másfél métert is.

Montagrier kicsi, de arányos temploma a kereszthajójával, a szentély melletti kápolnájával az utolsó hely volt, méltó zárása a napnak.

 

Július 8. kedd
A napot Bordeaux-ban kezdtük, a korai kelés meghozta a gyümölcsét, a tervezett helyen való parkolás formájában. A nagyváros a terület központja, több évezredes múlttal, rómaiakkal, angolokkal, hódításokkal, és mára nagy iparral és turizmussal. Az első hely a Szent-Kereszt-templom lett, az óváros DK-i végében. Sajnos nem volt nyitva a XII-XIII. században épített, román stílusú, kéttornyos (befejezetlen), háromhajós, mindhárom hajó végében szentéllyel, kereszthajós méltóságteljes épület. A valamikori templomkert területén van a modern építésű Zeneművészeti Főiskola, a két épület között szabadtéri színpad található, ami valószínűleg remek akusztikájú koncerthely. Folytattuk utunkat a XV. században, lángoló gótikus stílusban épült Szent-Mihály templom felé, amelynek 114 m magas, különálló tornya van. A könyv szép belsőt ígért, azonban ez sem volt nyitva, pedig kívülről már a nagyobb része meg volt tisztítva – igaz, épp a főhomlokzata maradt még szinte fekete. A szerkezete érdekes, a támpilléreknek csak a felső része látszik, mert az alsó részénél a mellékhajók, illetve kápolnák eltakarják. Innen a XVIII. századi városkapuhoz (Porte des Salinieres) jutottunk ki a legrégebbi, eredetileg 1882-ben épült, azóta persze átépített, kibővített Péter-hídhoz, vagyis a Garonne partjára. Széles sáv – utak, villamospályák és parkok – van a parti sétány és az egységes építésű rakparti házsor között.
E házak között áll az 1495-ben épült impozáns, szobrokkal díszített, kis tornyokkal tagolt tetejű, lőrésekkel is ellátott Cailhau-kapu. Innen szinte egyenes út vezet a város központjába, ahol elsőként a Szt-András-katedrálishoz tartozó, de teljesen különálló, lángoló gótikus Pey-Berland-torony áll – 1440-ből. A nevét az építtető érsekről kapta. A katedrális egy saját kis történelemmel rendelkező, tipikus francia gótikus templom. A XI. században román stílusban kezdték el, aztán pár évszázad múltán gótikusban építették fel a jelenlegit, melynek méretei lenyűgözőek – és láthatóan nem fejeződött be az építészeti program, a nyugati homlokzata gyakorlatilag egy egyszerű, ideiglenes jellegű lezárás. 124 m a hossza, 44 m a szélessége és 23 m a belmagassága – ezek a legnagyobb kiterjedései. Belső képe is jellegzetesen francia, még abban is, hogy XIX. századi az orgonakarzat és rajta egy nagy, romantikus orgona, tipikus klasszicista orgonaszekrénnyel. Belülről már viszonylag szépen rendben van, azonban a külsőn még évekig el fognak dolgozni, és akkor csodálatos lesz (most a feketeség miatt inkább elképzeli az ember). Az Aquitániai-kapu felé mentünk vissza az autóhoz – ez a régi egyetem előtti tér, érdekes szobrokkal, obeliszk-félével.

Ismét egy olyan délután következett, amikor a megye ÉNY-i részén a román kori templomos területen mászkáltunk, most délebbre. De érdekes módon ekkor több kiemelésre érdemes helyen jártunk, mint előző nap. Az első Saint-Aulaye volt, ahol egy háromhajós, kereszthajós, zömök, szinte bástyaszerű, teljes főhajó szélességű négyezeti tornyos, tagolt díszítésű román kori templom várt. Ugyanezt a romlatlan harmóniát mutatta az átalakításmentes belseje is. Van itt egy jó kinézetű kastély is, magántulajdon.

A nap különlegessége Aubeterre-sur-Dronne-ban várt ránk. Ez a megye határán épp túl fekszik, de a tájegység része (ott sem esik egybe a tájegység és a közigazgatás határa). Már a fekvése is igen tetszett, magasan a környék fölé emelkedik, festői utcácskákon járkál a látogató – és elég kicsi, de kedves kis hely, régi házak sorával, és egy nem látogatható várral. A főtéren éttermek, kávéházak várnak mindenkit, s közel van egy jó kis háromhajós, szép nyugati homlokzatos románkori templom – képet szinte lehetetlen a homlokzatról készíteni, mert a falsíktól 4-5 méterre már kb. 3m magasságba emelkedik a környezet szintje, itt lépcső van, onnan próbálkoztam a 22 mm fókusztávolsággal befogni az egészet – nem nagy sikerrel.

A legfőbb büszkesége azonban a Barlangtemplom, ahogy ők mondják: monolit templom. Ezt a csodás helyet az V-VI. században kezdték el, majd főleg a XI-XII.-ben alakították ki. Van itt külön bejáratos kápolna, 20m belmagasságú templom karzatfolyosóval kb. 15 m magasságban, a templomhajóból nyíló temetkezési termekkel. Az alaprajza a négyzetre emlékeztet – amelyből egy kis szentély is nyílik -, melynek oldala nagyjából megegyezik a magasságával, és mindössze két oszlop van a templomtérben, további négy a falból alig vastagodik ki. Van egy kör alakú keresztelő medence (gödör jellegű), amelynek átmérője kb. 3m, és kereszt mélyedés van kivájva az aljába – 4 lépcső vezet le bele. Valószínűleg ez a legrégebbi része. Csodálatos hely, nem szabad kihagyni, mert ez is ritka látványosság – de számítani kell a déli sziesztára!

St-Privat-des-Prés háromhajós, XI. századi, erődített temploma is kiemelkedett szépen tagolt nyugati homlokzatával és faragott köveivel, oszlopfőivel. A nap utolsó helye – közben persze még több faluban jártunk – Chancelade XII. századi, ágostonrendi kolostorral. Itt egy picike kápolna és az egyhajós, kereszthajós, nagy alapterületű négyezeti tornyos templom nyűgözött le bennünket.

És ekkor kellett este hat órára visszaérni a szállásra, a meglepetés okán. Mint kiderült, a heti szállás díjában benne foglaltatott, újdonságként, a vendégekkel közösen elkészített tájjellegű vacsora is. A közös elkészítés annyit jelentett csak, hogy a hölgyek – 3 család volt összesen a kis kempingben – megpucolták a krumplit, közben pedig kellemesen megbeszélték, hogy mit és hogyan készítettek a háziak. Ők alapvetően libatenyésztők, és a libamájat saját maguk dolgozzák fel – szombatonként Périgueux-ben, a megyeszékhelyen a heti nagypiacon árulnak is, sőt aranyérmet is nyertek már a libamájpástétom-konzervükkel. Így az elmaradhatatlan aperitif után az előétel szarvasgombával díszített libamájpástétom volt, majd pedig fokhagymaleves következett – én szeretem az ilyeneket. A vacsorához a házigazda az itteni régi viselet szerinti fekete színű kerek sapkát adott mindenkinek, ami már eleve megalapozta a vidám hangulatot. A főétel természetesen a libamáj „mellékterméke”, a libacomb volt, amit hagyományos módon, lesütve és saját zsírjában eltéve tárolnak, s ilyenkor csak átmelegítik és a frissen sült krumplival összekeverve tálalnak. Meglepett, hogy milyen porhanyós volt a hús, az íze pedig fenséges – bőségesen jutott mindenkinek, sőt a gyerekek maradékát is örömmel ettem meg. Helyi vörösbort ittunk hozzá, itteni szokás szerint mélytányérból – ez a része kicsit nehezebben ment. A gyerekek persze gyümölcslevet és ásványvizet ittak. A desszert egy egyöntetű, diós süteményalap volt, amihez szintén a háziak készítette nagyon finom, savanykás, nagy gyümölcsdarabos dzsemet ettünk. Mindannyiunknak minden fogás ízlett, valóban nagy meglepetés volt ez a finom tájjellegű vacsora a kellemes időben a szabad ég alatt.

 

Július 9. szerda
A napunk Limoges városában kezdődött. Itt két templomot néztünk meg, először az Oroszlános Szent-Mihályt, amely XIII-XV. századi építésű, háromhajós, egytornyos gótikus templom. Tornya 70m magas, alakja jellegzetes – a hatszög formát 4 élén felfutó henger és ezek tetején levő csinos fiatornyok teszik emlékezetessé. Az Oroszlános előtagot a torony alatti bejárat melletti két kőoroszlánról kapta, melyek mára igen erősen megkoptak. Előtte, kis téren áll egy szent szobra is. A kriptába nem jutottunk le, ahol Szent Martialis szarkofágját írta a könyv. Egy másik domb tetején áll a Szt-István-katedrális, amely egy nagyméretű gótikus templom – románkori indítással. Háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, a nyugati homlokzat feletti egy tornyos templom, amelyet természetesen több évszázadig építettek, a XV. században készült el – persze még utána is formálták kicsit.

Hajói keskenyek és magasak, a tekintetet és a lelket egyaránt felemelők. Régi, faragott, kazettás, nagyméretű fakapui a bejáratnál ki vannak állítva – nem egyértelmű, hogy így is marad, vagy ez csak egy restaurálás előtti átmeneti állapot. A volt püspöki palota épülete sem lett volna rossz, de ott is rekonstrukció folyik, így még képet sem tudtam róla készíteni.

Ezt követően Dordogne megye ÉK-i részén csordogáltunk lefelé, a megyeszékhely felé. Hogy mennyire a véletlen is tudja alakítani a programot, arra St-Yrieix-la-Perche temploma a legjobb példa. Zötyögtünk át a helységen, amikor is előttünk kb. 3 autóval egy kamion beszorult az útépítés miatti szűkületbe. Megpróbáltunk egérutat nyerni, de közben egy pillanatra szemünkbe ötlött a gyönyörű temploma – aztán kiderült, hogy az egérút reménye is csalfa volt. Ha már így alakult, akkor megnéztük ezt a remek egyhajós, kereszthajós, a nyugati homlokzaton levő egytornyos románkori templomot, aminek befejezésekor már a gótikus stílus hódított. Emberfejes oszlopfői még érdekesebbé tették a várszerű, erőteljes épületet.
Jumilhac-le-Grand, bár nincs benne a Franciaország könyvben, igencsak látványos vár, amelyet a XII-XVII. század között építettek, alakítgattak a mai formájára. Egy U alakú tömböt alkot az épületegyüttes, a középső nagyobb rész középkori kerek tornyai a védelmi funkcióját mutatják, a rajta levő toronysisakok, díszítések pedig a kastéllyá alakítást. Az oldalsó épületek későbbiek. Sajnos csak vezetéssel látogatható és nem is olcsó, így az idővel való gazdálkodás okán nem mentünk be, csak bekukkantottunk az udvarára és egy kis sétát tettünk a külső részen, bár a magas kerítés miatt nem sokkal többet lehetett látni, mint a falu főtere felől.

Közeledve Périgueux-höz még Ligueux kolostorát vettük célba. Ide tulajdonképpen kalandvágytól hajtva mentünk, mert még a francia nyelvű Michelin útikönyvben sem volt benne, azonban a megyei turisztikai térkép jelölte piktogrammal. Az út egyik emlékezetes helyévé vált, ami nem feltétlenül csak a látottaknak köszönhető. A kapu be volt zárva, a belépési kísérletre mérges kutya reagált igen hangosan, aminek alapján a tulajdonos látogatót sejtve kijött. Igen, a tulajdonos! Ugyanis a hölgy nagymamája a már nem egyházi használatban levő ingatlant egy úriembertől kapta ajándékba. Azóta ők gondozzák a megmaradt épületeket, ami szép és egyben keserves munka is. Pl. pár éve egy nagy szélvihar három évi ráfordítható összeget vitt el, amikor a tetőt igencsak megbontotta. A templom maga egyhajós, kereszthajós, négyezeti tornyos, románkori kisebb templom, amelynek nagyobb része volt a szerzeteseké, a hátsó, kisebb része pedig a falusiaké.

A falusiak részének felújítására még nem került pénz, így az a tető kivételével romos, földpadlós, de az első rész szépen rendben van. A rendfőnöki épület a XVII-XVIII. századból a tulajdonosok lakásául szolgál. Megmaradt a gazdasági épületek egy része is, különösen jó állapotban van a volt istálló, és a hely különlegessége, a galambház is. Ránézésre egy szélkerék nélküli szélmalomnak látszik, de belülről egy több ezer galambnak helyet adó nagy galambház. Egy jó kis leírás is volt ott, amit hellyel-közzel értettünk is – a szakszavak néha megoldhatatlan feladatot jelentettek szótár nélkül. A galambok szájszűkület nélküli palack formájú cserép odúkban laktak, mindegyiknek volt egy. Ezek sorakoztak az egész falat betöltve, kb. 1m magasságtól felfelé.

Az indító perem alsó oldala félkör formájú (mintegy fordított ereszcsatorna), hogy a patkányok ne tudjanak felmászni. Ablakok is voltak, de csak annyi, hogy kellő fény legyen, de ne legyen nagyon meleg. A bejáratok mérete pedig ahhoz igazodott, hogy a galambok beférjenek, de a ragadozó madarak ne. A galambok számát ahhoz számították ki, hogy mekkora terület tud ellátni ennyi jószágot – szóval egy régi kis ökoszisztéma, ahogy manapság hívják az ilyesmit. A hölgy egy régi kútházat is megmutatott, amit a XIX. században gépesítettek. Mesélt egy kicsit a környékről és a családjáról is. A nagymamája esküvőjén pl. 300 kg szarvasgomba volt a lagziban felszolgálva, ami akkor is rengetegnek számított. Ennek kapcsán mondta el, hogy egyre kevesebb a szarvasgomba, bár még azért van. Egyfajta tölgyfa gyökereinél jobban terem, de igazából semmit sem tudnak róla érdemben. A szélvihar pusztításait képeken is bemutatták, ennek kapcsán a régiek okos építkezési módjából is ízelítőt kaptunk, mert az újjáépítést a régi módon kellett végezniük. A kedves kalauzolás, a sok szép és érdekes dolog a kolostorról, a régi eseményekről még akkor is emlékezetes maradt, hogy a hallottak nagy részét már elfelejtettük.
Erre a délutánra még egy nagy falat várt ránk, a megyeszékhely, Périgueux. Ez a hely kétezer éve lakott, komoly római emlékei és sok középkori épülete van. Két súlypontjuk van a látnivalóknak, az egyik a római aréna környéke, a másik az óváros, ahol a középkori városmag van – a két rész közötti távolság kb. 500 m. Az autót a római részen tettük le, innen cserkésztük be a látnivalókat. Az Aréna romjai még ebben az állapotukban is impozánsak, pld. remekül látható a kijáratok szerkezete, s ahogy mindez ennyi idő óta áll. A méretei nem túl nagyok, de ez csak a hasonló épületekhez viszonyítva igaz, mert a külső átmérője meghaladta a 100 métert.Az meglepett, hogy gyakorlatilag most egy játszótér, rengetegen voltak akkor is, amikor arra jártunk.

Nagyon tetszett a Vésone torony és a Barriere kastély – ez utóbbi római romokra részben ráépített középkori palota. Ezen a részen van az antik anyagot bemutató múzeum is, de oda nem mentünk be.
Errefelé található a St-Étienne-de-la-Cité templom is, amely egy XII. századi kétkupolás, román stílusú templom. Nekem ez jobban tetszett, mint a St-Front-katedrális. A középkori városból valóban rengeteg épület maradt meg, városfaltornyok, paloták, házak. Remek épületrészletek voltak, egy napot el lehetne bóklászni és fotózgatni. Aki szeret szép környezetben beülni kávézni, borozgatni, annak rengeteg hely kínálja magát – ez a vidék borvidék, ezért azt érdemes kóstolgatni. Nagyon vártam a St-Front-katedrálist, bár már előre többféle véleményt olvastam, volt ahol nem nagyon, volt ahol pedig erősen kritizálták a XIX. századi rekonstrukciót-átépítést végző Abadie építész munkáját. Sajnos az én véleményem a kritikus hangokkal esik egybe. Óriási méretei vannak a XII. században épített, bizánci jellegű kupolás hajólefedési technikával készült, nagy négyezeti kupolával és még az épületet megkoronázó magas toronnyal bíró templomnak. Kívülről az összhatás szép, és ez a legjobb nézete, azonban a belsejébe lépve egy furcsa érzés kerített hatalmába. Nehezen tudtam megfogalmazni, de végül letisztult bennem. Túlzottan rendbe van téve, és az eredeti építészeti stílusától idegen elemek nagyon zavaróak, leginkább a korinthoszi oszlopfők (ezekért a részletekért olyan kár). Kicsit olyan, mintha egy románkori templomot az egri bazilikával kereszteznénk. Ezzel együtt, aki arra jár, ne hagyja ki, mert így is emlékezetes épületet fog látni, és nem biztos, hogy egyet fog érteni velem. A katedrális mellett a kolostor romjai is látványosak lennének, de csak bekukucskálni lehet.

A következő két napot Dordogne megye déli része megismerésének, különösen a Dordogne és a Vézere folyók völgyeinek megismerésére szántuk. Itt sok csodás látnivalót reméltünk, és nem is csalódtunk. Itt is csak azokról emlékezem meg, amelyekben nagyobb, vagy érdekesebb látnivalók voltak a mi szemszögünkből.

Július 10. csütörtök
Az út egyik kimagasló érdeklődésre számot tartó helye következett, a Lascaux II barlang, amely az eredeti barlang másolata – az eredetit már több mint negyven éve nem látogathatják a turisták. Ez egyébként érthető, mert pl. ide 20-30 km-re volt Cro-Magnon barlang, ami teljesen elpusztult – a látnivalókat tekintve. A belépő 12 euro/fő, és nincs gyerekkedvezmény, vagyis igen drága, különösen, hogy kb. 40 perc a nézelődési lehetőség. A jegyeket a kb. 2 km-re levő Montignac falu központjában lehet megvenni, és időre szólnak – negyedóránként indítják a csoportokat. Ezzel is védik a helyet és a természetet, mert így sokkal kisebb parkoló is elég, mint ha a turisták oda mennének, és akár 2-3 órát itt várakoznának. Mert a barlangon kívül ezen a helyen más látnivaló nincs – de az lenyűgöző. Először egy kis teremben mesélik el a barlang megtalálásának történetét, a 17 000 évvel ezelőtt keletkezett barlangfesményekről is valamennyit, közben hozzászokunk az igen kevés fényhez, majd pedig egy ajtón átmegyünk a kb. 120 m2 területű festett terembe. Itt van kialakítva a lascaux-i barlang pontos mása – mind a barlang formájára, mind pedig a festményekre, mind pedig a festési anyagokra is igaz ez, ahogy mondták. Fantasztikus érzés, a történelemkönyvekből jól ismert festményeket ott, szinte eredeti helyén látni. Olyan kicsi a fény, hogy a vezető öngyújtójának a fénye legalább kétszeresre emeli a „világosságot” – ezt épp ennek érzékeltetésére mutatta. Nagyon erős színeket használtak a képek készítői, és meglepően pontosan ábrázolták állatokat – bikákat, lovakat, szarvasokat. Sajnos még vaku nélkül sem lehetett képeket készíteni, pedig a világosabb részeken lett volna talán esély. A teremből egy kis keskeny nyúlványon másik irányban mentünk ki, és már jött is be a következő csoport utánunk.
Az újabb megállónk St-Amand-de-Coly volt, ahol az épületeket kővel és nem cseréppel fedték be. Igaz ez az apátságra is, amely egyhajós, kereszthajós, egytornyos, erődített falas istenháza. A falu a patak szélétől a hegy felé terjeszkedik, a templom bejárata eleve vagy 20 lépcső után következik, s a terepszint a szentély végéig kb. 8 métert emelkedik. A bejáratnál lóg a harangkötél, ami az archaikus érzetet tovább erősíti. A templombelső nemesen egyszerű és kellően kopott – nagyon tetszett. A kis girbegurba utcákon elmentünk a régi ispotály (kórház) épületéig – az kb. XVII. századi lehetett.
Sarlat városa is híres, középkori óvárosa turistaparadicsom. A IX. századtól lakott hely, a meglévő épületek főleg a XV-XVI. századiak. A legnagyobb a háromhajós, egytornyos St-Sacerdos-katedrális, amely román indítású, belseje gótikus befejezésű. Mellette van a püspöki palota, mai szintén jelentős épület. Mögötte pedig a cukorsüveg alakú, kb. 10 m magas Lanterne des Morts – amelynek pontos funkcióját nem ismerik. A templomhoz közel van Étienne de la Boétie, a híres XVI. századi író szülőháza, amely háromemeletes, díszes reneszánsz lakóház. Ahogy sétálgattunk a városban, egy volt templomépületben működő piacot találtunk, ami meghökkentő volt, hiszen a gótikus ívek között a pultok nem mindennapos látványt nyújtanak.

Monfortban egy csodaszép kis vár volt a sziklaszirtre építve, sajnos azonban nem lehetett meghódítani.

La-Rocque-Gaeac volt az első ún. bastide, ahol jártunk. Ezek a helyek gyakorlatilag kis városerődök, vagyis eleve védelmi céllal építették őket egymás ellen az angolok és a franciák a XIII-XIV. században, amikor e terület uralmáért harcoltak egymással. A Dordogne folyóvölgyében, a mai vízszint felett 2-300 méterrel sok szikla van, az erődített helyeket ezekre építették fel. Fallal vannak körülvéve az eleve igen jó hadászati helyek, néhány kapun lehet ma is megközelíteni. Az utcák igen meredekek, nem ritkák a 16-18%-os emelkedők, és az egysávnyi széles kapuk, utcarészek. Vagyis már a közlekedés is egy kisebb kalanddal ért fel a mai, motorizált világban is, hát még a parkolókeresés művészete! De nagyon kedveltem ezeket a helyeket. A hangulatuk fantasztikus, pedig pl. itt nem volt semmi kiemelkedő hírű épület, a temploma átlagosnak tekinthető, de az egyik végéből álomszép kilátás nyílt a folyóra – ahol épp egy csapat kajakos ereszkedett lefelé. Utána pedig már újra a folyó mellett mentünk az úton, és alulról néztük a sziklákat és az abba vájt barlangok bejáratait.

Castelnaud-la-Chapelle vára egy igazi, turistáknak meghódítandó vár. A parkolótól előbb le kellett menni a völgybe, majd pedig felmászni a várba. De közben van WC és persze evő-ivó-nyaló helyek szép számmal. A vár eredetileg a XIII. században épült, de a XVII. századig alakítgattak rajta, a tűzfegyverek fejlődéséhez igazítva a védműveket. Most egy nem túl nagy kiállítás van benne, ami kifejezetten jó, ellenben különböző részein legalább négy hajítógép-rekonstrukció van felállítva, ebből az egyik bástyán egymás mellett három. Amikor ott jártunk – csütörtök volt -, kosztümös bemutató volt a régi katonai életből, a gyerekeknek aranyos, viccelődős jelenetekkel, amibe bevonták őket. Persze melyik kisfiú nem akar kardozni?! Szóval remek családi program is, főleg fiús családoknak. De maga az épületegyüttes is igen látványos, jó kis bástyákkal, lőrésekkel, és több helyről is fantasztikus kilátás nyílik a többszáz méterrel alattunk kanyargó folyóra és a környék váraira, falvaira.

Szinte szemben vele – azért a „szemben” kifejezést elég nehéz lenne konkretizálni – áll Beynac-et-Cazenac vára. Ennek a története és a fekvése is hasonló az előzőhöz, ugyanúgy a XIII. századból valók a legrégebbi részei, és a későbbi századokban alakítgattak rajta, és ez is a folyó feletti sziklára épült. Talán komorabbak a falai, szögletesebbek a bástyái. Erre a napra egy vár elég volt belülről, így csak addig mentünk be, ameddig ingyen be lehetett jutni. A könyv egyébként freskókat ígért volna.

Július 11. péntek
Mivel előző nap remekül haladtunk, így ezen a napon a megye DNY-i részébe is eljutottunk, amit nem is reméltünk. Bergerac városa igen fontos helye volt a reformációnak, azonban talán emiatt is, de kevesebb régi épület maradt meg. Egyébként egy hangulatos város, igazán kiemelkedő műemléke azonban nincsen. A volt kolostor udvara valóban szép hely, de régi templomába nem jutottunk be. A régi kikötőt most parkolóként hasznosítják, így nem látványos, de igen hasznos. Ezzel együtt nagyon hangulatos hely, és a girbegurba utcácskákban sok megállásra késztető hely volt. A református templom egyszerű épülete sem volt nyitva. Egy technikai érdekességet is lefényképeztem: a motoros „kutyagumiszedő” gépet. Épp a család többi részére vártam, amikor megláttam.

Alig mentünk keletre 15km-t, és máris Lanquais erőteljes külsejű, reneszánsz várkastélyánál voltunk. Kívülről körbejártuk az egyébként erdős-ligetes területen, csöndes helyen felépített, körbekerített épületet.

Továbbmenve délkeletre egy keveset már Beaumont-ban voltunk – igaz itt is fel kellett mászni az autóval a magaslatra. Ez egy bastide, vagyis erődített hely, ezt az angolok építették, 1272-től. A város tervezésénél nem egy, hanem két párhuzamos főutcát gondoltak ki, a város közepén egy kisebb térben kötötték össze, így ez a H betűt adta ki – Henrik király tiszteletére. Itt van természetesen a városháza, a boltok és a gótikus St-Front-templom is. Külseje azonban inkább egy várra emlékeztet a négyszögletes, tetején pártázatos tornyaival. Falrendszere is elég jól megmaradt, így jó képeket lehet készíteni a régi kapuk környékén.

Tovább keletre néhány km után St-Avit-Sénieurba értünk, ahol csodálatos erődített kolostortemplom van – a Szent Jakab útja részeként a Világörökség része. Egyhajós, a nyugati homlokzaton két zömök, szögletes tornyos (az egyik csak részben áll) csarnoktemplom, alapvetően román stílusú, de az építés vége felé a gótikus jelleg is megjelenik. A falon textilutánzatú festés is látható, különböző mintázatokkal. A kolostorból is megmaradt valamennyi. Az egész kis hely árasztja a csöndet, nyugalmat, és ami meglepett, amíg ott voltunk, folyamatosan érkeztek látogatók – igaz, egyszerre legfeljebb nyolcan-tízen voltunk a templomban. A templom előtt kis parkoló volt, padokkal, árnyat adó nagy fákkal – a kellemes helyen jól esett az ebéd a „képletes tarisznyánkból”.

Tovább ÉK-re pár km-t mentünk a megye talán legrégebbi, Cadouinben levő cisztercita kolostorába. A XII. század közepén alapították, temploma az eredeti román stílusú – háromhajós, kereszthajós, nem túl magas, zömök négyezeti tornyos. Szép oszlopfők, freskómaradványok díszítik a belül igencsak fényszegény templomot. A kerengője pedig már gótikus stílusú, csodaszép boltozattal és mérműves kerengőablakokkal. Ide már csak a múzeum részeként lehet bemenni, de megéri, mert a kerengőben további freskórészletek, ablakkeretek, kis szobrok vannak.

Északra fordulva 10-15 km után Paunat-ban álltunk meg. Itt egy XII-XV. századi román/gótikus templom áll. Külseje teljesen román, és szinte erődszerűen robusztus, ellenben a belsejének befejezése, így boltozata gótikus. Egyhajós, kereszthajós, alacsony, nyolcszögletű négyezeti toronnyal és a nyugati végében egy magas harangtoronnyal. A mai járószint több méterrel az eredeti felett van, erre utal egy feltárt rész is, ahol az eredeti járószintig kibontották a falakat, sőt egy ajtót is. Egyébként az épület belső arányait nézve volt egy kis furcsa érzésem, ami aztán beigazolódott a feltárt résznél. Érdekes volt, hogy a boltozata valamikor beomolhatott, mert jelenleg a főhajó feletti részben csak a boltozatgerendák feszülnek, a kitöltése nélkül. Ez egyfajta épületszerkezeti tanóra építészetkedvelőknek. A környezete is festőien szép, hegyes-dombos vidék.

Mivel jól álltunk idővel, még célba vettük az innen keletre 15 km-re levő Prehistorikus Múzeumot Les Eyzies-de-Tayacban. A múzeum épülete eleve érdekes, egy hatalmas sziklapárkány alá építették a teljesen modern, kétemeletes épületet – egy korábbi kastély folytatásaként. A belépő 5 euro a felnőtteknek, a 18 év alattiaknak ingyenes. Fantasztikus anyaga van, ahogy az várható is volt. Ezt emberi aggyal nem lehet felfogni, tulajdonképpen nézeget az ember, amíg be nem sokall a rengeteg információtól és látványtól. Az alig egy centis csont varrótűtől, a csiszolt, pattintott kőszerszámokon keresztül a temetkezési díszekig rengeteg mindent látni, jól rendszerezetten. A karcolt csontdíszek, használati eszközök különösen tetszettek, azonban ezekről szinte lehetetlen éles képet készíteni kézből, mert egyrészt üveg mögött vannak, másrészt hajszálpontosan kellene bemérnie ilyen körülmények mellett a gépnek a lefényképezendő mintás tárgyat. Vannak emberi és állati csontvázak is, különösen az állatiak érdekesek, pl. egy nagy halé. Egy órányit nézelődtünk, aztán csorogtunk hazafelé. Útközben még egy helyen megálltunk, hogy barlanglakásokat nézzünk, de csak alulról fényképezés lett belőle. Az egy hét itt letelt, a másnap reggel 6 órai induláshoz még össze is kellett pakolni mindent, így viszonylag korán hazamentünk.

 

Július 12. szombat

Ez a hétvége már a francia nemzeti ünneppel egybefolyt, így a következő három napban sok kisebb-nagyobb korlátozással találkoztunk a célba vett helyeken, de szerencsére sehol nem okozott komoly problémát.
A hajnali indulás után kb. 3 órával érkeztünk meg az első megállónkhoz. La Rochelle-ben, bár korán ott voltunk, csak egy kicsit kijjebb tudtunk parkolni, igaz, az öböl szélén, így könnyen visszataláltunk. Először szétnéztünk az óceán partján, bár innen azért nem nagy látványosság. A városra nagyon kíváncsi voltam, hiszen a hugenották egyik fellegvára volt, sokáig állt ellent a vallásháborúk idején. Az óvárosba menet először a Tour de Lanterne-be akadtunk, amely XV. századi, a kikötőt őrző torony – ez a legfiatalabb az itt meglevők közül. Szép gótikus díszítésű toronysüvege van, ami akár későbbi is lehet. Már itt is óriási készülődés volt, a régi kikötőhöz közeli parkolókat, promenádot lezárták, színpadokat építettek, a népünnepélyhez az evő-ivó helyeket építették nagy munkában. A következő megállónk a Tour de la Chaine mellett volt, a kikötő bejárata nyugati oldalán, vele szemben pedig a Tour St-Nicolas áll. Ezek a város jelképei, így szinte minden képen megtalálhatók. Remek két torony a XIV. századból, régen valóban igen félelmetesek lehettek. A Nagy óratorony kapun – amely középkori városkapu barokk toronysisakkal – mentünk át a Katedrális felé. Az azonban barokk, így csak a szentélye mögötti, régi templomból megmaradt román stílusú tornyot néztük meg. Útközben számos régi épület volt, de igazából nem lett nagy kedvencem a város. Lehet, hogy ha egy napot eltölt itt a turista és a múzeumokat is megnézi, akkor jobban tetszik, nekem a régi építészeti emlékekben nem annyira gazdagnak maradt meg. Ezzel együtt látni kellett!

A következő megálló Niort városa lett. A XV. századi gótikus, háromhajós Notre Dame-templom, 76 méteres toronnyal jó kis építmény, nagy csodák nélkül – hogy örülnénk mi egy ilyennek itthon! Sajnos nem sok maradt meg a várából, amit Plantagenet Henrik és Oroszlánszívű Richárd épített a XII. században – gyakorlatilag két donjon -, de az nagyon monumentális. A közte levő rész már XV. századi összekötés. Az egész nagyon tetszett. Innen még a Le Pilori nevű, reneszánsz saroképülethez mentünk el, amely ma kiállítóhely. Mivel Niort-tól nem vártam különlegeset, így nem is csalódtam.

A nap fő látnivalójának Poitiers városa ígérkezett. Ez a vidék régóta nagy városa, a történelem során több nagy csata is zajlott mellette. Az egyik megnézni tervezett templom mellett sikerült leparkolnunk, így szinte kerülő nélkül járhattuk végig az egyébként kb. 5-6 km-es sétát. A város turisztikai irodájában remek preparált, képes térképet és a legfontosabb műemlékekről az alapinformációkat tartalmazó lapot lehet kapni – ingyen! A Szent János keresztelőkápolnánál kezdtünk, amely a legrégebbi francia keresztény templom – a IV. században épült, mai formáját a VI-VII. században kapta. A templom járószintje több méterrel van a jelenlegi terepszint alatt, egy lépcsősoron lehet lemenni a hajóba. Torony nélküli kis templom, amelyben kőtár van most – van déli szieszta is! -, és a falakon rengeteg freskórészlet. Az ablakok alabástromból vannak, vagyis csak igen kevés fényt engednek be – mint régen is. Kár lett volna kihagyni – mi is visszamentünk a séta végén, hogy ne csak kívülről lássuk.

A következő a Szent Radegonde-templom lett, amely királynéi alapítású – az ő nevét viseli az egyhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, egytornyú templom -, és amelyben a román és a gótikus elemek keverednek. A ma álló templomot a XI-XV. századig építették. A torony és a bejárati kapu a legkésőbbi. A szentélyben a román stílusú oszlopok és az oszlopfők színesre festettek – ritka hely, ahol ennyire helyre lehetett állítani. A szentély alatti altemplomban van a névadó szent szarkofágja. Az egyik mellékkápolnában jó kis kiállítás volt, melyben a szent életét és a templom történetét mutatták be képes tablókon. Ettől alig 100 méterre áll a Szent Péter-katedrális, amely a város legnagyobb temploma. Háromhajós, kereszthajós, két homlokzati tornyos, alapvetően kívülről román stílusú, azonban a nyugati homlokzata díszes gótikus – hármas kapuzattal. Az építése a város angol uralmára esik főként, ún. Plantagenet stílusúnak mondják a koragótikus főhajót.

A sétánk a Szent Germain-templom mellett vezetett el, amely egy XII. századi román stílusú épület – ma a konzervatórium koncerttermeként használják. A cél az óváros északi végében a St-Jean-de-Monterneuf-templom volt, amelynek szentélye az eredeti, XI. századi, román stílusú építészeti programot mutatja még ma is – egyébként háromhajós, kereszthajós kolostortemplom. Jó kis séta után a város közepén lévő Nagy Notre Dame templomhoz értünk. Épp egy jelentősebb társadalmi kapcsolatokkal bíró pár esküvőjére készültek – legalábbis a gyülekezők öltözete, létszáma, és az egyéb külsőségek ezt mutatták. Maga a templom is kész csoda. A homlokzata igen gazdagon díszített, tulajdonképpen egy nagy szoborkompozíció. Valaha igen színes is volt, ennek mára csak egyik-másik kompozíció mögötti falfelületen van némi nyoma. A belseje azonban a középkori erőteljes színekkel van díszítve, ami még sötétebbé teszi az egyébként sem túl világos XI-XII. századi, román stílusú, háromhajós, szentélykörüljárós épületet. Az Igazságügyi Palota épülete gótikus részei elbűvölőek, valaha az aquitániai hercegek palotája volt – sajnos belül nem jártunk, az igazi érdekességeket oda írja az útikönyv. A Szent Porchaire-templom szinte belesimul az utca házsorába, csak ha a tornyot figyeli a látogató, akkor veszi észre. A tornya a legszebb része, és a legrégebbi is egyben – XI. századi. Kéthajós, XVI. századi a templomtest, gótikus stílusban. Az utolsó hely a Szent Hilarius nagytemplom lett, az óváros déli végében. Ez eredetileg 1049-ből származik, egy évszázad múltán, egy tűzvész után átépítettek – így alakult ki a mai héthajós szerkezete. Van kereszthajója, szentélykörüljárója és szentély-kápolnakoszorúja meg egy tornya is – a szentély eleve kb. 4 méterrel magasabban van a hajókhoz képest. Építészek nagyon élveznék, mert az átalakítás miatti változtatások mégis harmonikus egységet hoztak létre – sok érdekes helyet teremtve. Ezzel az itteni városnézésünk véget ért, Poitiers a látottak alapján az egyik kedvencünkké lépett elő – a kihagyhatatlan kategóriába.

El is ment az időnk, így már csak a következő szállásra menés maradt hátra a napból – még vagy 150 km. Nantestól kb. 25 km-re DK-re egy faluban volt a szállásunk szintén a falusi turizmus jegyében. Házigazdáink szőlőtermelők és borászok voltak, az udvarukon álló legalább 200 éves, kétszintes borospincét alakították át szálláshellyé. Remekül sikerült, olyannyira, hogy tavaly a megyében az „Év falusi turizmus helye” címet is elnyerték. Ezt mi is csak megerősíteni tudjuk. Az épületet igényesen újították fel, a régi részeket, ha lehetett megőrizték, sőt kiemelték azok szépségét. Pl. a szobában vagy félméteres gerenda volt, vagy a szőlészethez-borászathoz használt régi eszközökből többet is díszként helyeztek el. Az alsó szinten volt a konyha-étkező, mindennel fel volt szerelve, amire szükségünk volt. A felső szintre a régi, külső lépcsőn lehetett felmenni, ahol a szoba sarkában alakítottak ki egy vizesblokkot. Az ágyak is nagyon jók voltak. Itt meglepetésünkre reggeli is volt a díjban – mi inkább megbeszéltük, hogy estére kérnénk, mert a korai induláskor úgysem ettünk volna semmit. Meg persze ők sem szívesen keltek volna fel hajnalban etetni minket. A reggeliben több volt az édes – saját lekvárjuk, sőt a házigazdáné sütötte sütemény is. A konyhahelyiség kb. 1 méterrel lejjebb volt az udvarnál, ahova letett régi szőlőkaróköveken lehetett lemenni. Ez az utolsó este derült ki, amikor hosszabban beszélgettünk a breton házigazdáékkal. Az ablakok, ajtók hőszigeteltek voltak, így ha nappalra bezártuk az ablakot, nem volt túl meleg éjszakára. A saját borukat árulják is, ezen a borvidéken fehér és rozé van – kellemes, valódi borok, bárcsak ennyiért a mi borainkat is el lehetne adni (7 decis üveg 4-6 euro).

 

Július 13. vasárnap
Megint korán reggel nekivágtunk, hogy egy emlékezetesnek remélt napon minél többet tudjunk látni. A nap végére ez valósággá is lett, ebből a számunkra ismeretlen, érdekes világból egy kicsiny ízelítőt kaptunk. Délkelet-Bretagne fért bele a szállástól való távolságba, vagyis a Nantes-hoz közel fekvő része.
Az első megálló Ploermel városka főterén volt, a templom mellett. Még a mise kezdete előtt sikerült belülről is megnézni a templomot, amely valóban eltérő stílusjegyeket viselt magán. Háromhajós, egytornyos, gótikus templom, amelyben a boltozat fából van és a merevítő gerendákon, és az egyéb fa részeken szinte mindenütt faragott díszítés található. Ezek a díszítések sokszor figurálisak, de a hosszabb szakaszokon természetesen egyszerűbb mintázatúak. Itt több XIV. századi hercegi síremlék is van. Sajnos hiába a tűző napsütés, bent nem volt elég világos a fényképekhez, főleg hogy a sötét fáról szerettem volna jó képeket készíteni. A templom környékén remek régi épületek vannak, a hercegek és más előkelőségek emeletes házai – a palotái kifejezéshez kicsinek találtam őket.

Innen már csak pár km-re van Josselin vára és a városka. A vár egy folyócska partján áll, de a másik oldala már a városka főutcájáig ér fel – a szintkülönbség legalább 15 méter. A folyócska felől erőteljes tornyokat és falakat építettek rá a sziklára, a város felőli oldalon helyezkedik el a kastélyrész. Az építés a XV. század legvégén volt, ezt az állapotát őrizték meg máig.  A városka egyébként kedves hely, az általunk kedvelt gótikus templommal – a XII-XIV. században építették – itt is fa boltozattal. Az utcán a hangszórókból breton populáris zene szólt, sajnos nem tudtam CD-t venni, mert csak a szűken vett turistáknak való boltok voltak nyitva, a zenebolt nem.

Innen bő egy órányi autózással DK-re értük el az óceán partján levő Carnac – bretonul Karnag, ahogy ki is van írva – városát, illetve a környékét, ugyanis itt egy 8-10km-es vonalon belül több megalitmező van az út mellett. A megalitok ősi, nagy kövek, amelyek 4-7 ezer évesek. Bretagne területén a helyi prospektus szerint kb. 4000 db található, és ebből több mint a fele ezen a kis területen összpontosul.

Az egyedül álló köveket nevezik menhireknek, a fedlappal is ellátott kőegyüttest (kamraszerű) dolmennek, a föld alattiakat pedig tumulusnak. A legnagyobb ilyen mező a Carnactól északra húzódó K-Ny-i út mentén, e terület nyugati végében van, a Ménec mező. Itt 1099 menhir van – a mezőt kettészeli egy út -, amelyek hosszú sorokban állnak, mint egy telepített erdő. A legnagyobb kövek elérik a 4 métert is. A mező kerítéssel van körülvéve, hogy a turisták ne menjenek be, mert a kövek, ha nem elég kemény a föld, akkor elborulhatnak – és akire az rádől, annak nincs sok esélye. Az út egyik oldalán e mező mellett elég hosszan van parkoló, a másik oldalán egy keskeny földes járda, s már a mező derékig érő kerítése – vagyis fényképezni zavartalanul lehet. A mezőt átvágó út nagy előnye, hogy innen a sorokról lehet képet készíteni – már amennyire ez a képeken kijön. A Ménec mezőnél van egy kis múzeum, jó könyvesbolttal – aki ilyesmikről szeretne könyvet venni – a parkoló mellett, és WC is! Keletre gurulva – óvatosan, hogy a többi csodálkozó turistát el ne üssük – a kettővel odébb lévő Kermario mező nyugati végéhez mentünk, ahol a fedlapos fajtát, a dolment lehet szemügyre venni. Innen nem haladtunk tovább keletre, hanem a kíváncsiság a föld alatti, a tumulus megkeresésére sarkallt – ezt Szent-Mihály-kápolnának hívják. Reménykedtünk a józan ész felett, hogy nagy látványban lesz részünk. A város felé mutatta a térkép a helyet, de nem volt végig jól kitáblázva, valahol le kellett volna kanyarodni, amit nem láttunk. Aztán visszafelé láttuk a gyalogos megközelítés útjának kezdetét, és épp ott le is tudtuk tenni az autót – nem biztos, hogy szabályosan. Azt nem írták, hogy mekkora távolságban van, így csak a turistajelzést követtük, nem kis izgalommal. Kb. 3 km erdei út után előttünk állt egy fűvel borított domb – hossza 125m, szélessége 60m, magassága 12m -, tetején egy kis templommal. Felmásztunk, de semmi érdemlegeset, pláne nem érdekeset nem láttunk. Ekkor villant be a svédországi Tanum környéki hasonló hely, ahol két, ennél sokkal kisebb halom volt (igaz, ott egy a jég által lecsiszolt domb tetején), de ott a kőhalmon nem volt humuszréteg és építmény (nem is lett volna hozzá hely). Ezen a szemüvegen nézve már a domboldalt fürkésztem, s néhány helyen a kőhalom is kilátszott. A föld alatti dolgokról semmi nem volt kitéve, sem egy rekonstrukciós kép, netán modell, ha már a föld alatti részeket pl. egy alagúttal nem lehetett megnyitni – így becsapva éreztük magunkat. Visszaérve az autón nem volt büntetőcédula, így azért könnyebb szívvel mentünk az aznapi utolsó helyünkre, Vannes-ba.
Vannes egy nagyobb sétát megér, de nekünk a napi nagy program végén már csak egy kicsire futotta az erőnkből – így a folyópartot, a városfalat a tornyokkal és a kishajókikötőt nem jártuk körbe. Viszont ebben a városban írta július második hétvégéjére az útikönyv a középkor-napokat. Ebbe reméltem belekóstolni – és úgy is lett, elvégre nem véletlenül rakosgattam így a napokat. A város több mint 50 000 lakosú, és ilyenkor persze a látogatók hada is ellepi. Mi délután négy után értünk oda, és vagy fél órát keresgettük a parkolót, mert vagy tömve, vagy pedig magánhelyek voltak, már épp ott tartottunk, hogy feladjuk, akkor nagy nehezen találtunk egyet. Az is feltűnt, hogy a rengeteg kocsi ellenére embereket szinte nem is látni az utcákon – teljesen kihaltak voltak. Nem értettük, és így kérdezni sem tudtunk kitől, hogy merre van a templom. Aztán egy sejtés után indultunk el, és szerencsére egy posztoló rendőrbe akadtunk, aki útba igazított. Néhány rövid sarok után aztán megértettük mindennek az okát, ugyanis a városháza terére érve irdatlan tömeget láttunk. Keresztülverekedtük magunkat a templom felé – ez volt a legjobb döntésünk. A Szent Péter katedrális eredetileg XIII. századi volt, amiből egy torony még áll – nem akármilyen torony! -a többi leginkább XVI. századi gótikus, de a befejezése már lángoló gótikus és reneszánsz elemekkel vegyes háromhajós, kéttornyos templom. Mire kijöttünk belőle, már el is indult a középkorfesztivál záró felvonulása – mint utóbb kiderült, ez csak az egyik oszlop volt. Mivel az út mentén már sokan álltak, mi kénytelenek voltunk jó helyeket keresni – én pl. a templom kerítésének lábazatára álltam fel, és a kerítésbe kapaszkodva jól ráláttam a felvonulókra. Ilyet én még nem láttam. Akik előttünk elmentek, azok legalább 2-300-an voltak, ez sok csoportot jelent. Mindenki be volt öltözve különböző szép ruhákba, főleg reneszánsz stílusúakba. Természetesen sok zenekar és táncegyüttes volt közöttük, de ötletes csapatok is akadtak szép számmal. Pl. a „Rohan család” – a Rohanok régi hercegi család – itt azt jelentette, hogy vagy 30 tagú csoport vonult, a kisgyermektől az aggastyánig. Volt természetesen lovascsapat – a hölgyek úgy ültek, ahogy annak idején, oldalt volt mindkét lábuk. De egy csapat vadász – velük egy nagy falka azonos fajta vadászkutya, és persze kürtjeleket játszottak. Zászlóforgatók is előadták tudományukat. A zenekaroknál feltűnő volt a korhűségre való törekvés, vagyis az egyszerű kürtök, harsonák, dobok, dudák és blockflőték alkották különböző összetételben az előadói apparátust. A táncok is a reneszánsz lépegetős sortáncai voltak, vagyis színes kavalkád hömpölygött. A sorzáró egy nagy, mozgatható bábu volt, amit kistraktorra szereltek, alig fért el az egyik két ház közötti sarkon. Mire ezt a nem is teljes sort végigvártuk, már hideg is volt, mert fújt a szél, és a házak meg a templom árnyékoltak.

A végén megpróbáltunk visszamenni az autóhoz, de nem tudtunk, majd másodjára megpróbáltuk egy-két utcával odébb ugyanezt a gyakorlatot, de egy másik térnél egy újabb felvonuló sorba és az őket nézők nagy seregébe akadtunk. Újra az előző útvonalon tettünk kísérletet, és nagy ügyeskedés és egymásba kapaszkodós tülekedés után sikerült egérutat nyernünk, a városházához jutottunk vissza. Itt a menetnek fenntartott sávon keresztülvágva igyekeztünk a már üres területre átkerülni, ami sikerült is. Ekkor lettem figyelmes egy nagy közintézményi udvarra, ahol újabb sor(!) várt még indulásra – azok is többszázan voltak. Nem tudom, hogy összesen hány sor volt a városban, akár a néhány ezer főt is elérhette a résztvevők száma. És ők mind szép korhű ruhában voltak – bizonyára csináltatnak ilyen jelmezt, és ilyenkor szervezetten végigsétálnak a városon. Ha valakinek van ideje és szereti a tömegrendezvényeket, egy ilyennek a vége aztán pláne emlékezetes lehet. Azt mi nem vártuk meg, hanem ezekkel a szép képekkel feltöltődve tértünk vissza a szállásunkra.

Július 14. hétfő

Ezt a napot, minthogy Franciaország nemzeti ünnepe és szinte semmi sincs nyitva ilyenkor, eleve pihenőnapnak terveztem. Ez annyit jelentett, hogy reggel nyolcig lehetett aludni, s csak utána indultunk egy viszonylag „gyógynapra”. Nantes városában két épület érdekelt eredetileg, így kiváló lehetőség volt az ünnepnap, hogy ennyiért ne kelljen hosszú idő alatt bearaszolni a nagyvárosba, és keresgélni a parkolóhelyet. A városba délkeletről bemenve a GPS segítségével könnyen bejutottunk, és már egy modern, most is épülő városrészből – még a Loire innenső oldalán – már egész közelinek látszott a katedrális, így az autót letettük. Utóbb kiderült, hogy az utolsó ingyenes parkolót sikerült megcsípnünk, mert beljebb már csak parkolóházak voltak – igaz, a katedrális közelsége csalóka volt, elég hosszú séta következett, de legalább folyamatosan láttuk az irányt. Az árnyékban menve egyébként jól is esett a séta odafelé – visszafelé már kevésbé a tűző napon. 
Ha már utunkba akadt egy kis lángoló gótikus templom, akkor megpróbáltuk megnézni – sajnos nem volt nyitva a kis utcában a házak közé épült Szeplőtelen fogantatás templom. Innen csak 200 méterre volt már csak a Szent Péter és Pál-katedrális. Előbb még a szentély mögött levő Szent Péter-kapu és torony középkori, s a lenti részeken római kori maradványait néztük meg, s ódon kövei alatt léptünk a templom előtti térre. A Szent Péter és Pál-katedrális tipikus példája az évszázadok alatt épült, majd egy katasztrófa után újjáépített gótikus templomnak. Fehér köve letisztított állapotában szinte csontszínben tündököl a reggeli napban. Öthajós, kereszthajós, kéttornyos nagy templom, nagy belső magassággal. A hármas kapuzat bélletei gazdagon díszítettek, a tornyok egyszerűsége méltóságteljesen ellenpontozza ezt a mozgalmasságot. A templom ékessége az építést elkezdő II. Ferenc herceg és felesége síremléke az 1500-as évek elejéről. Az épület történetét olvasva nem is csodálkoztam, hogy szinte semmi freskótöredék, vagy hasonló régi, előkerült részlet nincsen. Nekem legjobban a szentély külső kőcsipkéi tetszettek. A templom mellett van a XV. századi káptalani palota, a Psalette. Nagyon szeretem az ilyen kisebb palotákat, amelyeken sok szép részletet lehet látni – kertje is kellemes hely. Végül a hercegi várkastély következett, amely egy igen komoly falakkal, bástyákkal rendelkező demonstratív épületegyüttes. Az udvarom már valószínűleg az esti ünnepségre kezdték meg a pakolást, de ettől még meg lehetett nézni az egyébként is nyitva álló részeket. Ezt is II. Ferenc herceg építtette – mint a katedrálist is – belül is több gyönyörű, felújított épülettel. A falak egy részén végigvezet a sétaút, így remek kilátás nyílik a környékre is.
A napot kb. 50 km-re nyugatra, az óceán parti Guérande városában folytattuk. Ez a kis hely a középkorban élte virágkorát, amikor is az óceán partján kialakított sólepárló medencék biztosították a jómódot. A sólepárlók a mai napig megvannak, bár ma már inkább a turizmus lehet a fő éltető ereje Guérande-nak. Az óvároson kívül parkoltunk – jó tudni, hogy egy viszonylag nagy parkoló van a nagy városkapu előtt. A középkori város fala egy nagy és ép védműves és több kisebb, romosabb állapotú kapuval együtt jó állapotban megmaradt. A falon belül sok régi épület található, különböző korokból, különböző állapotában, az egész ódon hangulatot áraszt.

A városka főterén áll a St-Aubin-templom – a XII-XVI. századig építették -, amely háromhajós, kereszthajós, négyezeti tornyos. A templom előtti téren itt is éttermek vannak, most az ünnepre is tekintettel beültünk egy-egy nagy galette-re (sós palacsintára) – négyen különböző feltéttel kértünk, hogy megkóstoljunk minél többfélét. A tésztáját leszámítva egyébként a pizzára emlékeztetett. Jól esett egy kicsit ücsörögni ilyen szép környezetben, utána tekeregtünk egyet az ódon házak között.
Hazafelé indultunk, de nem ugyanazon az úton, hogy a St-Nazaire-hídon átmenjünk a Loire tölcsértorkolata felett. A „felett” itt fokozottan igaz, hiszen a meredek vonalvezetésű, kanyarodó híd a közepén 61 méterrel vezet a folyó szintje felett. Az autó utasainak jó ilyenkor, mert tudnak nézelődni kedvükre, míg én csak lopva, egy-egy pillantás erejéig – hiszen figyelni kell nagyon -, nem csak a meredeksége miatt, hanem az is érdekes volt, hogy a hídtetőn a két felmenő sáv átvált egy lemenőbe! Kár, hogy nem lehet megállni a hídon, úgy szétnéztem volna!

Már majdnem a szállásunknál, Nantes-tól DK-re 20km-re Clissonban megálltunk – korábban már elmentünk mellette és felkeltette érdeklődésünket, valamint a házigazdáink is ajánlották. Egy folyó két meredek partjára épült a város, a XIX. században sok olasz stílusú épületet építettek – egy kis Itália a messzi francia partvidéken. A temploma neoromán, vagy végletesen felújított – ezzel együtt elég szép, különösen a díszes fagerendázata tetszett. Ennek mintegy előképe a kisváros fedett piacának pazar fagerendázata. Van itt egy kívülről impozáns romos vár, amely sajnos nem volt nyitva. Pedig nagy tetszést aratott az egész családban. A XII-XVI. századokban építették, bővítették, modernizálták – de nem vált kastéllyá.  A folyón átívelő régi hídja is XV. századi, ma a turisták kedvence, mellette van a folyón a kajakcsúszda, amit a folyón sportoló, kiránduló gyerekek, felnőttek egyaránt nagyon szeretnek. Kedves kis hely volt.

Július 15. kedd

Tegnap láttuk a Loire folyót a torkolatnál, ezen a napon pedig attól kb. 400 km-re visszafelé, vagyis keletre mentünk – itt igen sekély volt, bár sokkal nagyobb, mint korábbi utunk alkalmával. Nagyon korán kellett kelni, hogy a szállástól 300 km-re levő Chambord-ba korán odaérjünk, és negyed órával a múzeum nyitása után ott is voltunk. Így még elég közel tudtunk parkolni, és a tömeg sem volt még kibírhatatlan.
Chambord a „csodállak bár, de nem szeretlek” kategóriában van nálam, azonban elfogadom azt a megállapítást, hogy mindenképpen látni kell, vagyis a kötelező gyakorlatok között van. A pompa itt azért még elviselhető, de a tömeg már a kritikus határon túl van. A kő mállékonysága a faragott díszes boltozatok esetében a díszek lekopását jelenti, így alig van már ép szalamandrafaragvány – I. Ferenc szimbólumállata – a sokszázból. A kettős csigalépcső érdekes, a gyerekek nagyon élvezték.
A következő megálló Blois lett, amit kisebb tanakodás előzött meg, de végül csak bementünk a városba. Korábbi ittjártunkkor nem tett túl jó benyomást ránk – igaz, alig tudtunk leparkolni, akkora tömeg volt, és onnan is tovább kellett mennünk. A régi híd közelében parkoltunk, és az óváros nyugati részét jártuk egy kicsit körbe. A kastélyt csak kívülről néztük meg, de úgy is igyekeztünk teljes képet kapni róla – nekem tetszett, bár a legújabb szárnya már nem az én ízlésem. Az udvarra belátást belógatott szövetekkel próbálják meggátolni a főbejárati kapunál – ezt azért nehezményeztem, de aztán „kúszva” csak sikerült fényképet készíteni I. Ferenc lépcsőházáról. Egyébként ehhez hasonló van Chambord-ban is. Innen lesétáltunk a Szent-Miklós-templomhoz. Ez volt a nagy meglepetés, hiszen ez a XII-XIII. századi bencés kolostortemplom egy csodaszép koragótikus épület. A homlokzatáról csak igen nagy látószögű lencsével lehet felvételt készíteni – nagyon kicsi a hely, különösen a tornyok magasságához képest. A főhajó hossza 86 méter, háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, kéttornyos és négyezeti tornyos istenháza, amelyben belül faragványok vonzzák magukhoz a tekintetet. De a kupola sem akármilyen – az indításoknál szentek szobraival. Még egy kicsit időztünk a Loire partján, amíg megebédeltünk, aztán mentünk tovább.
Chenonceaux kastélya a kedvenceim közé tartozik, óriási ötlet volt a folyóra építeni a galériát. Az épület kellően kicsi egyébként, a tömeg persze majd szétfeszíti, így is rövid idő alatt meg lehet nézni. Most az egyik pillérben levő konyhát is meg lehetett nézni – erre nem emlékeztem a 9 évvel ezelőtti utunkról. A kertje is ugyanezen előnyös tulajdonságokkal bír, szép és nem nagy – aki ráér, még csónakázhat is a Cher folyón. Egyébként a kastély története igen regényes, jobban leköti a látogatót, mint a kiállított tárgyak látványa.

Visszafelé még megálltunk Azay-le-Rideau kastélyánál, de itt sem lehet már az udvarra bemenni, csak belépőjeggyel, így a főépületet a kapun keresztül megszemléltük, s ültünk is vissza az autóba – két kastély elég egy napra belülről.

Július 16. szerda

Ezt a közelebbi Loire menti napként terveztem meg – több várva várt látnivalóval.
Az első hely rögtön ilyen volt, a Fontevraud-apátság. Korán odaértünk, így a parkoló még üres volt. Mielőtt bementünk volna, még a falakon kívül levő XIII-XV. századi, gótikus, egyhajós, kis tornyos Szent-Mihály-templomba néztünk be. Nagyon jó átvezetés volt csendessége, külsejének vaskossága az út zajából a régmúlt zárt világába. Még egy kis kápolnát is körbejártunk, s aztán bementünk a ma nemzeti műemlékként fenntartott kolostorba. Gyönyörűen helyreállított a románkori, egyhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, a hajó felett ötkupolás (építészeti nyelven ötcsegelyes) lezárással, a homlokzatán kéttornyos, négyezeti tornyos és még egy kis huszártornyos apátsági templom, belülről kicsit különös, mert semmilyen berendezési tárgy sincsen, csak a falak maguk, és egy-két megmaradt freskórészlet, valamint a Plantagenet dinasztia több tagjának festett síremléke, pl. Oroszlánszívű Richárdé – a XII-XIII. századból. A korai érkezésnek nagy jutalma volt a csöndes szemlélődésre és a rácsodálkozásra való lehetőség. Csodálatos! A nagy kerengő is olyan szép, mint ahogy a könyvekben látni – de ez már gótikus stílusban épült. A káptalani gyűlésteremben inkább az építészeti formák tetszettek, de a freskók is nagy hatásúak – az egyiken elég nagyméretű városábrázolás is volt háttérként. A refektórium méretei is lenyűgözőek – a hossza 25-30 m. Az egyik szárnyban a régi szerzetesi cellák is láthatók – a fa részek nélkül, így alkothatunk képet arról, hogy a cella kifejezés teljesen reális szó: kb. 1,8×2,2 m az alapterülete, és dongaboltozatos. Amitől még inkább egyedi ez a hely, megmaradt a román kori konyhaépülete. Ez egy csupa szimmetria épület, az alaprajza egy kör köré szerkesztett 8 kis kör, amely teljesen körülöleli. A középső részen magas kürtős kupola, a kis körök felett kis kürtősek – ezekben sütöttek-főztek annakidején. Megérte helyreállítani. Remek napkezdet volt. Útközben Montsoreau váránál megálltunk egy fénykép erejéig, jó kis részletei vannak.
Saumur a látványos helyek közé tartozik, bár nem a kiemelt helyek közé. A várkastélya messziről csalogatja az embert. De most kihalt volt, fémkerítések zárták le a bejáratot, így még csak kísérletet sem tettünk a „meghódíására”. A külső váron keresztül lesétáltunk az alatta közel levő Szent Péter-templomhoz. Ez egyhajós, kereszthajós, négyezeti tornyos román és gótikus stílust egyaránt magán viselő épület. Szépen rendbe van téve, sőt még textilek is vannak benne.

Végül a nap legnagyobb helye, Angers következett. Angers-ban már jártunk 1999-ben, így részben azért tudtam, hogy mit szeretnénk megnézni, azonban akkor kevés időnk volt, most többet terveztem – ami sikerült is. Itt is a két helyen parkolós metódust választottuk a városnézéshez, hogy kevesebbet kelljen gyalogolni. Az első megálló a St-Serge-templom – a korábbi bencés kolostor temploma lett. XV. századi gótikus, ma háromhajós, kereszthajós, egy homlokzati tornyos épület. A szélső két hajót csak a XIX. században alakították ki az oldalkápolnákból. A legszebb része a szentély, vékony tartópillérrel, tagolt boltozattal. Van benne egy kis freskómaradvány is.

Utána áttettük a székhelyünket a Moliere téren levő parkolóba. A Szent Móric-katedrálishoz a folyótól induló lépcsőn mentünk fel – hatásos az alulról való perspektíva, még sokkal magasabbnak látszanak az amúgy is elég magas homlokzati tornyai. A három torony építése kicsit mozaikos az időben, először a két szélsőnek az alját építették meg a XII. században, majd pedig a középsőt a XVI. században (barokk jellegű toronysisakkal), végül a két toronyzárást a XIX. század közepén. A tornyok felső részei így eléggé vegyesek, nem is tetszettek annyira. A homlokzaton díszes kapuzat van, amit az egyik legrégebbi résznek tartanak. Felette nyolc XVI. századi szent szobra áll – köztük természetesen a névadó szenttel. Eredetileg ezek élénk színekkel festettek voltak, de mára már csak a letisztított fehér kövek látszanak. Egyhajós, kereszthajós nagy épület, a hossza 90 méter, magassága 25 méter, a hajó belső szélessége 16 méter. Koragótikus, a XIII. században építették két szakaszban. A hajóban mindkét oldalon faliszőnyegek vannak felfüggesztve – a középkori szokásnak megfelelően, de ezek jóval későbbiek. Nekem nagy kedvencem ez a templom. Következett a várva várt vár, a köveken túl a textilek egyik „királya”, az Apokalipszis is itt található! Ezt már előre beharangoztuk a gyerekeknek, mint csodálatos látnivalót – valamennyire be is jött. Elsőként maga a fekete pala és világos kövekből vízszintes sávosan, a XIII. században rakott erős fal – 40-60 m magasak – állítja meg az embert, 17 körbástyával. Pedig ezek már alacsonyabbak, mint régen voltak, mert 1585-ben III. Henrik le akarta romboltatni a várat – hiszen protestáns (hugenotta) erősség volt -, de a király halála miatt csak a tornyokat bontották vissza, a többi megmenekült. A falak előtt jó 10 méter mély vizesárok is van, ami ma kertként gyönyörködteti a látogatókat. A falakra fel lehet menni, remek kilátás nyílik a városra, a folyóra, innen nagyjából át is lehet tekinteni a tornyok alapján, miket szeretnénk még megnézni. Mi a folyón inneni régi helyeket néztük meg – így egy román kori templom, a La Trinité, valamint a váron kívüli textilmúzeum kimaradt. De még maradjunk a várnál. Most nyitva volt a várudvar közepén álló gótikus épület, amelyben a hercegi imaterem és több kisebb emeleti szoba is látható. A falakon freskórészletek maradtak meg – van, amelyik figurális, van, amelyik csak textilmintás, de oltár és fali fülke is van még a régmúlt időkből. És végre következett a XIV. században alkotott János apostol jelenéseit képileg megformáló óriási faliszőnyeg-képsorozat. Ez a legrégebbi és legteljesebb francia textil – valaha 168 m hosszú és 5 m magas volt – ma ennek kb. 60 %-a van meg. Hét részből állt, amelyeket a teljes magasságot elfoglaló alakok választottak el. Élénk színekkel erőteljes megfogalmazásokat látunk, az Apokalipszis eleve igencsak döbbenetes látomások sorozata. Ezt nem szabad kihagyni – ehhez képest azért nem tolongtak a népek.

A vár után „torony eránt” próbáltunk közlekedni a kis utcákon, a várfalról beazonosított tornyokat követve. Közben persze még több remek épület került utunkba. Egy szép kapu mögött szokatlan dolgokat láttam: gótikus épületrészeken vastraverzes üvegtetőt, amely most múzeum. Kiderült, hogy ez a Toussaint apátság valamikori temploma, rom, melyet nem álmodtak újra, hanem modernként alakítottak ki benne múzeumot. Kis utcákon, közökön „rövidítettünk”, s az egyik ilyen alkalommal a gótikus St-Eloi-kápolnára bukkantunk, amely református templom, és csodák csodája nyitva is volt. Ezt nem hagyhattuk ki – sajnos nem volt időnk hosszabban beszélgetni a néhány ott levő gyülekezeti taggal, akik megszólítottak minket. Ez már majdnem a St-Aubin-toronynál volt – a torony a XII. századi, mára elpusztult apátsági templom 54 méter magas, román stílusú tornya. Gyönyörű építmény, a négy sarkán kis tornyokkal, középen pedig egy kicsit vaskosan lezárt sisakkal. Még egy saroknyira volt a háromhajós, kereszthajós, vaskos négyezeti tornyos, a XI-XII. században épített román kori, később gótikus részekkel befejezett, Szent Márton-templom. Most kiállítóterem, a középkori egyházi művészetből kap ízelítőt a látogató – 3 eurós belépőre emlékszem. Megéri, mert a lelket megérinti a szépség és a nyugalom, s egész izgalmas részletek is vannak benne, pl. gótikus kápolna, vagy a még korábbi templomok maradványai a járószint alatt, vagy régi kőkoporsók. De a faboltozat sem akármilyen – még ha nem is ér fel a bretagne-i faragott faboltozatokhoz. Innen már az autót vettük célba, útközben még több híres régi polgárházat és a katedrálist a szentély felől is megláttuk.

Igyekeztünk a szállásra, mert az itteni időnk is lejárt, készülődnünk kellett a másnap hajnali indulásra. Egy kicsit beszélgettünk házigazdáinkkal, érdekes volt, meglepően tájékozottak voltak a térségünkkel kapcsolatban – pl. Prágában már jártak is -, kérdezték, hogy mit ajánlanánk megnézésre Magyarországról.

Július 17. csütörtök

Az út egyik csúcspontja következett, a gyerekek által is nagyon várt Mont-Saint-Michel. Ettől azért egy kicsit tartottunk, mert annyi mindent tudtak már róla, láttak már képeket, könyvet, filmet – ők már más generáció -, nem voltunk benne biztosak, hogy rájuk is azzal az áhítatos csodálattal fog hatni, mint ránk 1999-ben. Még én is izgalomba jöttem, ami nem is volt rossz a hajnali indulás miatti álmosság ellen. Ahogy feltűnt messziről, már szinte csak az vonzotta tekintetünket – pedig elég kanyargós út vezetett oda. A kezdet jó volt, a gyerekek is versengve jelezték, hogy hol lehet látni a „kúpot”. Ez Normandia nyugati széle, de a kiemelkedő turisztikai vonzereje okán a Bretagne könyvben is benne van. Egy kis alapterületű gránit sziklaszigeten épült, ahogy lenni szokott, felülről lefelé. Már 9 órakor ott landoltunk a szigethez legközelebbi parkolóban – alig volt még vagy 70 autó és 10 busz, mire eljöttünk, úgy ennek a 8-10-szerese. Még viszonylag egyszerűen fel lehetett jutni a templomhoz, ekkor kezdték pakolászni az üzletek-éttermek kirakatait, feltölteni a készleteket – lefelé már akkora tömeg volt, hogy egymás kezét kellett fogni, hogy el ne szakítsanak egymástól. „1300 év történelme” – ez volt az idei szlogen, mert az alapítás éve Krisztus után 708. Igen, belegondolni is szédítő, milyen távlatról beszélünk. Természetesen a legrégebbi meglévő épületrész ennél későbbi, a XI. századból való. Az nagyon jó volt, hogy a látogatási idő elején ott voltunk, mert így a termeket nyugodtan, csak néhány más turistával együtt néztük, így sokkal jobb volt, mint az előző alkalommal a nagy tömegben. Mivel szinte mindenki ismeri a helyet, nem írok róla részletesen. Nagyon szeretem az egészet, a csodálatos templomot, a termeket, kápolnákat, a speciálisan itteni megoldásokat – pl. a középkori felvonót. Úgy két-három óra alatt csurogtunk le a parkolóig, igyekeztem szinte mindenről fényképet készíteni – de persze a profik képei azért sokkal jobbak.

A nap második helye Bayeux volt, amire nagyon vártam már – még a múzeummal is e-maileztünk, hogy biztosan meg tudjuk-e nézni a kárpitot. Először a Notre-Dame katedrálist néztük meg, amely XI. századi normann román stílusúnak indult, majd egy tűzvész miatt gótikus stílusban építették újjá a XIII. században. Az eredeti templomból a két homlokzati torony és a háromhajós altemplom maradt meg. A mai formáját a XV. században kapta – a kétféle stílus harmonikus egymásra épülésével. Háromhajós, kápolnakoszorús, kereszthajós, szentélykörüljárós, négyezeti tornyos, bőven díszített templom. A templomon kívül és belül is sok emberfejes díszítés van, de a falfelületeket is gazdagon díszítették. Ez a katedrális is híressé tehette volna a várost, azonban a turisták nagy tömegei a Bayeux-i kárpitot keresik – így mi is. Ez is egy fantasztikus textil, egy nagy hímzés – 70 méter hosszú és fél méter széles. A teremben fordított U alakban van elhelyezve, a látogatók világnyelveken ismertető készüléket kapnak – a belépőjegyben benne van -, amelyről végighallgathatják a kb. 1070 körül készült képsorozatról a tudnivalókat. Anglia normann meghódítását, vagyis Hódító Vilmos harcát mutatja be, az 1066-os hastingsi csatát. Kb. háromnegyed óra alatt járja végig az ember a képet, ha hallgatja a szöveget. Az 58 jelenet gyakorlatilag megjegyezhetetlen, csak a csodálatig lehetséges eljutni. Itt nem szabad fényképezni, sajnos nem lehet olyan CD-t venni a boltban, amelyen a teljes kárpit rajta lenne részletekben, ismertető szövegekkel. Az óvárosban még jó kis gerendavázas épületek is vannak, azonban ezek most nem hoztak már nagyobb izgalomba.
A nap utolsó, nagy helye Caen városa volt. Itt számos nagyhírű templom áll, a normann korszak és a későbbi korok emlékei. Az első parkolás a Férfiak apátsága közelében sikerült – az óváros nyugati részén. Eredetileg Hódító Vilmos alapította és 1066-1077 között normann román stílusban épült, de később gótikus stílusban folytatták. Annak ellenére megőrizte régi szépségét, hogy a hugenották igencsak megrongálták, majd később újjáépítették. Most egy háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, kápolnakoszorús, négyezeti tornyos hatalmas méretű templom. Tagoltsága, világos vonalvezetése, fényessége megragadja a látogatót.

A szentély mögötti térről jó rálátás van a Régi István romtemplomra. Az is egy látványos román-gótikus épületmaradvány. Innen autóval mentünk át kb. egy km-re, a többi műemlékhez közeli részre – keresgélés után végül a vár mellett tudtunk megállni. Így kézenfekvő volt, hogy az 1060-ban emelt, majd természetesen az évszázadok során továbbépített falak közé lépjünk – a legutolsó nagy rombolást a második világháború végezte, majd felújították a XV. századi állapotnak megfelelően. A legrégebbi meglévő épületek XII. századiak – a Szent György-templom és a palota, a donjon alapja a vár első építéséből maradt meg. A főbejáratot védő bástyáról remek kilátás nyílik a városra, különösen a tornyok igazítanak el, merre is kell még mennünk. A város felőli főbejárattal szemben van, a jelenleg felújítás alatt álló, eredetileg XIII. században elkezdett, gótikus, háromhajós, szentélykörüljárós Szent Péter-templom – a koraitól a lángoló gótikáig több évszázad változása kísérhető rajta végig a gyakorlott szemeknek. Tornya 78 méter magas, 1308-ból való! Ha elkészülnek sok év múlva a felújítással, letisztítással, akkor eredeti pompájában gyönyörű lesz – addig inkább a részletek varázsolnak el bennünket. A sétálóutcán egy saroknyira van az érdekes felépítésű St-Saveur-templom – két egymásba nyitott hajó, amelyek nem is szimmetrikusak, hosszuk, formájuk és felépítésük is különböző – az egyik tisztán gótikus, a másik már inkább reneszánsz. A gótikus rész közepéből egy szép torony „nő ki”. És még várt ránk a Nők apátsági temploma, amely a férfiak templomának méltó párja. Igaz, ez a templom a román stílusban őrződött meg – építették újjá -, és mostanra a belseje kőfehéren ejt ámulatba. Törpegalériája, oszlopfői, harmóniája tankönyvekbe illő. Azért itt is van némi gótikus átépítés, sőt az átépítés határán a gótikus ívek felett a román ív is megmaradt. Kívülről erődszerűen robusztus és komor az épület, néhol ott is felsejlik a fal „szövete”, vagyis ahogy a különböző időszakok építése találkozik. Caenban még vagy három megnézésre igencsak érdemes templom van ezeken kívül, de azokhoz már sokat kellett volna gyalogolnunk. Természetesen itt is van több régi, többnyire gerendavázas polgári épület, azonban a templomok messze felülmúlják ezeket.
Ezzel végeztünk is az erre a napra tervezettekkel, és a Párizs mellett lakó barátainkhoz vettük az irányt. Jó is volt így, mert legalább emberi időben megérkeztünk, és egy kis beszélgetésre is maradt idő. A másnapi tervezett menetekhez minden este taktikai megbeszélést tartottunk, rengeteg jó tanácsot kaptunk, hogyan lehet egyáltalán eljutni oda, ahova szeretnénk, mert a térkép és a GPS nem tudja pótolni a helyismeretet. Persze azért nem mindig lehetett rajtam segíteni – csak sikerült oda mennem, ahova nem kellett volna, ahonnan aztán alig tudtam a megfelelő irányt megtalálni a segédeszközökkel is.

Július 18. péntek

Ezt a napot kilométerben rövidre terveztem kis, de érdekes helyekre – Párizstól ÉK-re egy körutat. A Párizs környéki sztrádák a reggeli „biokávét” jelentették, bár minden sikerült, de a hihetetlenül nagy forgalom és az ehhez kellő folyamatos és erős koncentráció az izgalmi szintet igencsak megemelte. Fantasztikus a dupla sztrádán közlekedni, olyan érzése van az embernek, mintha rossz helyen menne, és kifejezetten tudatosítani kell, hogy melyik tábla van a saját aszfaltcsíkunk felett. No persze mindez 100-130-as tempónál!
Az első megálló Senlis városa lett. Az óváros fallal van körülvéve, benne a régi dicsősége annyi emlékével, hogy nem tudnak vele igazából mit kezdeni. A mai város láthatóan nem bír a műemlékekkel. Épp vásárnap volt, akkor kezdődött, amikor véletlenül azon az – ilyenkor a forgalom elől lezárt! – utcán próbáltuk megközelíteni a templomokat. Magyar vonatkozása miatt is esett Senlisra a választás – itt élt élete utolsó évtizedeiben Cziffra György, a világhírű magyar zongoraművész. (Virtuóz játékának felvételét több CD-n ma is be lehet szerezni itthon is!) A korábban St-Frambourg-templolm ma Liszt Ferenc Auditórium, és a Cziffra György Alapítvány tulajdonában van. Ez az épület XII. századi, a francia történelemben is szerepet kapott, azonban ez egy idő után feledésbe ment, és a II. világháború után már autószerelő-műhely működött benne. Cziffra ebben az állapotában vette meg, ásatásokat végeztetett, és az épületet hangversenyteremnek restauráltatta. Ezt nagyon becsülik. Sajnos azonban csak koncertkor lehet megnézni.

A következő templom a Szent Péter lett volna, azonban ezen látszott leginkább, hogy meghaladja a város erejét múltja emlékeinek gondozása. A homlokzatán több helyen is méretes bokrok nőttek, sok helyen pedig moha fedi a falakat, ideiglenes megoldások vannak rajta – a további romlást megelőzendő -, és látszik, hogy régóta le van zárva az egész épület. Pedig a XI. század első felében kezdték építeni, majd a XVI. században érte el a végleges formáját – háromhajós, kereszthajós, déli oldalán egy toronnyal. Végül a Notre Dame-katedrális következett, amelynek legrégebbi része már 1190-ben kész volt, aztán a XIII. században bővítették, majd végül a XVI. században egy tűzvész után újjáépítették – ekkortól öthajós, kereszthajós, kéttornyos gótikus templom. Gazdagon díszített a nyugati homlokzata, de a déli kereszthajó homlokzata is. A főhomlokzat Mária-kapuja a szobrokkal díszített gótikus stílusú bélletes kapuk szép példája. Az egyik tornya 78 méter magas. A főtérről nyílik a volt királyi várkastély épülete is – ma múzeum -, szép rom. A városban sétálva több helyen is láttuk a városfalat, de faltornyot, és még sok régi, akár még gótikus részeket is rejtő házakat.
A második hely Noyon volt, ahol Kálvin János született. Ma a szülőháza helyén egy kb. 100 éve épített régi stílusú lakóház áll, ebben van berendezve egy kis Kálvin Múzeum. Épp a déli szieszta előtt értünk oda, gyorsan végigszaladtunk a szobákon. Nem túl nagy anyag, de érdekes. Nekem legjobban a szétszedhető prédikáló-állvány tetszett, amelynek használatát csak az akkori helyzetből lehet megérteni, amikor is a vallásháborúk idején a szabadban, mezőn tartották az istentiszteleteket, hiszen hugenották a városokban nem építhettek templomot – ha igen, akkor meg hamar megfordult a helyzet, és lerombolták a katolikusok. A mezei istentiszteletről egy kép is volt. De megnéztük a mintának tartott lyoni református templom belső elrendezésének makettjét is – azt pár év után földig rombolták. A múzeum után a Notre-Dame Katedrális következett – egyszerű, román és gótikus elemeket szépen vegyítő templom -, háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, a nyugati homlokzaton két magas egyszerű toronnyal. A főbejárata fedett, ez a homlokzata igen komor, szinte várszerű – ezt a hatást erősíti a két torony sisakja is a nem túl magas középső és a négy sarkán egy-egy kis sisakkal. Méltóságteljes, kevésbé díszes a belseje, egy helyen egy freskó helyreállított állapotban, de jól látszik.

A templomhoz kolostor is tartozott, amelyből a kerengő egy része töredékesen megvan – csodálatos részletekkel. Viszont szinte teljes épségben megmaradt a gótikus káptalanterem. A templom mellett megmaradt a régi püspöki könyvtár épülete – egy viszonylag alacsony egyemeletes épület, gerendavázas homlokzattal. Egy kis óvárosi séta után aztán mentünk tovább.
Laon lett a következő megállónk, épp a szieszta idején értünk oda. A felsőváros egyik végében áll a Szent Márton-templom a XII. század közepe óta. Egyszerű a belseje, szép középkori sírkőfedlapok is vannak benne – ezt már a katedrális megnézése után visszatérve láttuk. Jót ebédeltünk az előtte levő parkolóban, sőt a mellette levő szociális intézmény bejárata mellett tiszta nyilvános WC is volt. Ezt követően autóval mentünk el az innen kb. 1 km-re levő Notre Dame katedrálishoz. Döbbenetesen nagy, gazdagon díszített, négytornyos – eredetileg hét volt – alkotás, mögötte még a szintén gótikus püspöki palota tovább fokozza az élményeket. A tornyot díszítő ökrök egy legendát idéznek, mely szerint az építkezéshez az egyik követ szállító szekér elakadt, ekkor egy egész ökörcsorda jelent meg hirtelen és maguktól beálltak húzni a nehéz terhet, s így az el is jutott a rendeltetési helyére. Itt aztán nyomtalanul eltűntek.

Soissonban a XIII. századi Saint-Gervais – Saint-Protais-katedrálisba mentünk először, amely gyönyörű koragótikus istenháza. Az évszázadok során is megőrizte egységes képét, azonban a napóleoni korra helyreállítási munkák váltak szükségessé – amihez az anyagot a város másik gyönyörű szintén gótikus templomából „nyerték” bontással, a St-Jean-des-Vignes-ből, le is bontották a nagy részét, de a homlokzata a két toronnyal és még néhány részlet megmenekült. Végül a helyreállítást nem fejezték be teljesen, a homlokzatán az északi tornyot nem építették újjá, ebben a párizsi St-Denis-hez hasonló. Az első világháború jelentős károkat okozott, azonban a helyreállítás példaszerűen sikerült. Fantasztikus az egész, részleteiben és egészében is, nem véletlenül lehet látni sok képzőművészeti könyvben. Megkerestük az előbb „kőbányaként” használt St-Jean-des-Vignes templomot is, amelyet a XI-XIII. században építettek, sőt a tornyai későgótikusak. A megmaradt homlokzat remekül mutatja a szerkezetet, érdekes látvány. Áll viszont a kéthajós refektórium és a kolostor kerengőjének két szárnya – a johanniták kolostora volt annak idején. Most kiállítóhelyként is működik, de a hátsó üres részen épp egy osztálynyi gyerek rohangált és játszott. Kár lett volna kihagyni. A városban még két hely vonzott volna, de az egyik múzeum és a másik is messzebb van – így azokat nem cserkésztük be.
Mivel még nem álltunk rosszul az idővel, de Reims rengeteg látnivalójára és megközelítésére már nem lett volna elég, inkább visszafelé vettük az irányt, és Pierrefonds sziklára épített várát ostromoltuk meg. No ez a hely, ahova nem akartam eljönni – mondhatják, hogy sznobizmus, talán van az is benne. Utólag sem vált a kedvencemmé, sőt a kiállításban is csalódtam. Ugyanis ez a hely a XIX. században élt és alkotott Viollet-le-Ducről és az ő, korát messze megelőző szelleméről, munkásságáról szól. A vár nem „zöldmezős” építésű, ugyanis itt a XII. századtól kezdve valódi vár állt, amit teljesen átépítettek a XV. század elején, majd 1617-ben jelentős részét lerombolták. Ezt a romot vette meg Napóleon, de csak III. Napóleon építtette újjá az 1860-as években. A mostani archaizáló épületbe a megmaradt részeket – ami kb. 30-40%-nyi – Viollet-le-Duc beépítette, hozzáálmodta a középkori várat, annak minden kellékével.

Nekem nem tetszik, de el kell ismerni, hogy hihetetlenül jól ismerte és alkalmazta a középkori építészeti nyelvet, és egy nagyon látványos vár lett – a gyerekeknek tetszett, ők nem olyan finnyásak, mint én. A kiállítás Vilollet-le-Ducről szólt volna, azonban csak ennek a várnak a felújításával kapcsolatos képek, rajzok, feljegyzések, stb. voltak benne. Én reméltem volna egy térképet is, ahol jelzik, hogy hol, mely épületeken dolgozott. Mint már jeleztem egy-két helyen, többet is láttunk már a munkáiból- ezen és más utunk során, pl. Carcassone vára; Genf: St-Pierre; Avignon: pápai palota; Párizs: Notre-Dame; Toulouse: St-Sernin; Vézelay: Magdolna-bazilika. A várban még épületdíszek eredeti méretű „makettjei” voltak kiállítva, vagyis nem kőből, vasból, bronzból – ez is elég látványos volt. A királyi fogadóterem nagyon csillogó – mára megkopott. A családomnak tetszett, ez a lényeg, így másoknak is tudom ajánlani ezt a Párizshoz közeli célpontot.

Július 19. szombat

No ez az a nap, amikor a gutaütés kerülgetett, bár leginkább magamat okolhattam. Reggel nem sikerült az előző esti tanácsoknak megfelelően közlekednem, így mikor harmadjára voltam már ugyanabban a sztrádafelhajtós körforgalmas nagyobbacska kereszteződésben, akkor jöttem rá, hogy ezt az útlezárásos helyet kellett volna elkerülnöm – de ekkor már 40 perce jöttünk-mentünk az autóval -, mindenki gondolhatja, hogy milyen idegbeteg voltam már, pedig a gyerekek a hajnali időre tekintettel békésen aludtak a hátsó ülésen. No ekkor vettem elő a kölcsön kapott részletes térképet és a GPS-nek olyan közbülső helyet adtunk meg célként, amivel kis kerülővel a szükséges irányt vettük célba. Mivel a déli autópályán kellett mennünk szombaton, így eleve nagy, sőt akár dugós forgalomra készültünk, alternatív látnivalótervekkel. Végül egy órás hátrányt szedtünk össze, de a nyitás után fél órával már Fontenay apátságánál szálltunk ki az autóból úgy kétszáz km után – Dijon előtt van nem sokkal. Ez egy csodaszép cisztercita apátság, ma azonban már csak műemlék, igaz annak kiemelkedő. Természetesen a Világörökség része. Itt az is fantasztikus, hogy nemcsak a templom, hanem egy sor épület is megmaradt, szinte a teljes kolostor. Pedig igen kalandos a sorsa, mert a vallásháborúk után hanyatlásnak indult, olyannyira, hogy a rend eladta a romossá vált helyet. A forradalom után papírgyár is működött benne, aztán 1906-ban egy mecénás vásárolta meg, és helyreállítása ekkortól kezdődött. Már a környezete is szépséges, tipikus ciszter, eldugott völgyben, csörgedező patakkal – ilyenkor szoktam Bélapátfalvára hivatkozni, ahol remélem, már mindenki járt. A XII. század közepén felépített egyszerű, toronynélküli, háromhajós, román stílusú templom az egyszerűségével érinti meg a látogatót. Kevés belső díszítés élte túl a zivataros századokat, a szentélyben van egy-két faragott sírkőfedlap. A templomból van feljárat a hálóterembe – faboltozatát szépen újjáépítették. Nagy és ép románkori kerengője ritkaságszámba megy, kéthajós káptalanterme sem rossz. A nagy érdekesség a gazdasági épület, melyben a kovácsműhely-rekonstrukció látható. A kalapácsgépet a patak vize hajtotta vízkerék működtette – látványos bemutató a középkori megoldásokból.

A kijárat felé menve még egy jó kis mini kiállításon vezettek keresztül mindenkit. Kertje, inkább parkja is nagyon szép, jó volt egy kicsit sétálgatni. Teljesen feltöltődve, megnyugodva léptünk ki a kapun.
A következő, szintén Világörökség része hely, Vézelay lett. No a helykiválasztásban Vézelay ellentéte Fontenaynek, ugyanis egy magas, messziről látható hegy tetején van a templom és kolostor – amely köré épült a városka. Ilyenkor meg Pannonhalmát szoktam emlegetni! Szóval a magasan felettünk levő, már messziről is gyönyörű hely vonzott magához. A városfalon kívül sikerült árnyas parkolóban megállni, ahol aztán az ebéd is jólesett. Ebben a városban született Théodore de Beze – a genfi zsoltárok egyik francia fordítója, amiket Szenczi Molnár Albert fordított magyarra, s vált a reformátusság énekeivé. De ide leginkább a Magdolna-bazilika miatt jöttünk, mert az különleges építészeti élményt ígért. És ebben nem is csalódtunk. Épp mise elején értünk oda, így visszafogottan kellett mászkálni, sőt egy időre inkább kívül néztünk szét, hogy ne zavarjuk a szertartást. Itt is csak túlzó jelzőket lehet használni. Ez is a román stílus egyik csodája, de más, mint Fontenay. A XII. század legelején már kész volt a szentélye, aztán évszázadok alatt – leégés, újjáépítés után – készült el a teljes templom. Itt is hanyatlás következett be, aztán Viollet-le-Duc állította helyre. A homlokzat középső része gazdagon díszített, a déli torony épült csak meg. Mögötte van a narthex (előcsarnok), amely egy szintén gazdagon díszített hármas kapuzatot rejt, közepén kiterjesztett karú Krisztussal. S aztán belépünk a 120 m hosszú főhajóba – háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, kápolnakoszorús templom, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy a bordákat barna és fehér kövekből ritmikus díszítéssel rakták ki – néhol a falak is rétegesen vannak rakva. Ez egy kicsit móros hatást vált ki. Az oszlopfőkön 32 bibliai vagy szentek életéből vett jelenet van, sajnos kevésről sikerült élesre a kép. Van egy háromhajós altemploma is 1096-ból, az is nagyon tetszett. A templom kívülről is igen hatásos, a szentély mögül pedig még jó rálátás is van – itt, a szikla végén pedig szép kilátás nyílik.

Visszafelé másik kis utcán, szintén régi házak között csorogtunk lefelé, közben az egyik régi városkapun mentünk át.
A harmadik megálló Auxerre városa lett, egy remek folyóparti, történelmi óvárossal bíró kedves hely. A Yonne folyó partján, az óváros alatt sikerült parkolni. A séta előtt mindenképpen érdemes felmenni gyalog a hídra (Ont Paul Bert) és szétnézni – a pompás látvány még hasznos is, mert megmutatja és betájolja a megnézendők nagy részét. Itt nem tudtunk idejében beszerezni várostérképet, így egy jó templom kimaradt, pedig nem messze voltunk tőle – csak néhány girbegurba utca volt közöttünk.

Az autótól a református templom felé közelítettük meg az óváros belsőbb részeit – a templom egyszerű, kicsit gótikusra emlékezető, de barokk ablakos, az utcafrontba simuló, azzal párhuzamos tengelyű épület. Az első hely az Óratorony lett, amit megleltünk – a római falhoz 1483-ban épített attraktív torony, amelynek sisakja egy tűzvész utáni újjáépítéskor, 1825-ben épült. Innen toronyiránt találtunk oda a Szent István-katedrálishoz – háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós gótikus templom a XIII-XVI. századból. Homlokzata gazdagon díszített – és jelentős része le is van már tisztítva – főként kapubélletei megdöbbentő hatásúak. Az északi tornya készült csak el, így némi befejezetlenség érzetem volt. Épp esküvő volt, így csak óvatosan járhattunk körbe, de aztán a Szent Germánuszból visszafelé újra bementünk, és ekkor már zavartalanul lehetett nézelődni. Érett gótikussága, sőt néhol már reneszánszba hajló a díszítése, tiszta vonalai, karcsúsága mind emlékezetessé teszik, de a legnagyobb különlegessége az 1030-ban készült románkori altemploma, egy részén megmaradt freskókkal. S nem is akármilyenekkel – az egyiken Krisztust nem szamáron, hanem lovon ábrázolja! Ez az altemplom volt a leghidegebb az egész úton, úgy kellett felsietnünk, mert néhány perc alatt szinte átfagytunk – a freskónak persze biztos jót tesz a hűvös. Maga az altemplom építészetileg is szép, a freskó nélkül is meg kellett volna nézni. Az óváros északi végében van a Szent Germánusz-kolostor. A templom messziről hívja a látogatókat, 51 méter magas tornya még román stílusú – ma különálló, de ez egy XIX. századi átalakítással alakult így ki. A templom homlokzata elég furcsán néz ki, gyakorlatilag egy lezárt hajókeresztmetszet ajtónyílással. Egyébként most a kolostorban működő történeti múzeum része. A templombelső érdekes, mert a kripta felett van a szentély, amely a hajónál vagy két méterrel magasabb – szinte elválik egymástól a két rész (ide a múzeumi bejáraton lehet bemenni, de ingyen látogatható). A IX. századi kripta, melyben a névadó szent sírja is van, sajnos csak vezetéssel látogatható az egész múzeummal – és elég sokat kellett volna várni, no és a vezetés ideje is hosszabb, ezért nem vártuk meg. Ahova lehetett, oda bekukucskáltunk, de csak némi korai padozatot és kőkoporsót láttunk a rácson keresztül. A még ingyen megnézhető részeket bejártuk, a sokkal későbbi kerengőt – amelyet szerencsére a románkori rész elé építettek, meghagyva annak gyönyörű díszítését is – egy-két termet. Ezzel véget is ért a sétánk – mint mondtam, a Szent Özséb-templomot nem cserkésztük már be – sok évszázad alatt épített, a könyv alapján szép templom lehet. A parkolónál volt épp a Párizs-Auxerre kerékpárverseny befutója, mire mi eljöttünk, már zárták le az utcákat, épp hogy ki tudtunk még előttük surranni. Furcsa volt a bicajos verseny befutójának kellékei között autóval jönni – óvatosan mentem. Mivel az idő már eléggé eltelt, nem mentünk már be sehova, pedig tartalék helyek voltak még a tarsolyomban (Sens és/vagy Fontainebleau). A visszaút már sima volt.

Július 20. vasárnap
Ezt a napot családi napnak szántam, hogy legyen időnk beszélgetni, nem csak esténként, amikor már mindenki fáradt. Nekünk is jól esett már egy kis lazaság, lustálkodás a sok hajtás közben. Erre a napra csak Versailles-t terveztem, azt is akkorra, amikor ebéd után a barátaink kis gyermekei aludni mennek. Így is volt. Mivel tőlük mindössze 15 km-re volt a kastély, így valóban nem kellett nagy nekikészülődés. Parkolni véletlenül a főbejárat előtt sikerült, itt 2euro/óra a parkolási díj – igen borsos – a végén nagyon megszenvedtünk a díjautomatával (igaz más külföldiek is), mert nem akarta semelyik féle bankkártyát elfogadni, a készpénzt sem. Sok próbálkozásunk volt, többször már azt hittük, hogy rendben van, de csak kiírta, hogy nem volt sikeres a tranzakció – pedig a feleségem franciául jól tud, azt csináltuk, amit a gép kiírt! Az agyvérzés előtt pár perccel csak sikerült – ugyanis a fizetés után visszakapott kártyával lehet csak kimenni az automata kapunál.
Mielőtt a kastélyt megnéztük volna, taktikailag is fontos bérletvásárlásokat kellett elvégezni. Párizst eleve hétfőtől péntekig terveztem, hogy a Carte Orange érvényes legyen (hétfő 0 órától vasárnap 24 óráig), ehhez fényképet is vittünk. Azt megjegyzem, hogy épp átállás folyik a teljesen elektronikus Navigo rendszerre, amit nem tudom, hogyan tud majd intézni a turista magának – lehet, hogy még egyszerűbb lesz. A múzeum bérletet – Paris Museum Pass – pedig a 6 naposat terveztem – 2, 4 vagy 6 napos van -, így már a Versailles-i látogatást is azzal gondoltam – egyrészt, hogy ne kelljen külön fizetni, másrészt, hogy ezt a turisztikai irodában, a kastély bejáratától kb. 150 méterre a főúton, a RER állomás felé is meg lehetett venni sorban állás nélkül (egyébként Párizsban és környékén a múzeumokban és a nagyobb metróállomásokon is meg lehet venni). Ez akkor bizonyult különösen jó döntésnek, amikor a kastélyban pénztárhoz 80 méteres sor állt, s vagy fél óra lehetett a várakozási idő. A kastélyban ma sokkal több terembe lehet bemenni, mint pl. 1999-ben, igaz ezek engem annyira nem érdekelnek – a hivalkodó gazdagság igencsak hasonló emlékei sok-sok példányban. Nagy tömeg volt, mert valamilyen ünnep volt, amikor a kertbe kiértünk, még néhány szökőkút is ment. A parkban is mentünk egy nagyot, a magyar szokásoknak megfelelően a kis Trianon palotát is megkerestük – most sem tetszett, de már nem lehetett az épülethez menni valamilyen rendezvény miatt. A műfalu aranyos, bár nagyon mű. Jó sokat mászkáltunk, így kellően elfáradtunk.

Július 21. hétfő – 25. péntek Párizs
Ne ijedjen meg az olvasó, nem fogok idemásolni néhány könyv kompilációját. De a saját rajongásomat sem fogom hosszasan ecsetelni, és a múzeumok ismert vagy kevésbé ismert kiállítási tárgyairól sem írok szubjektív beszámolót. Némi „elrettentésül” azért ideírom az öt nap menetrendjét:
Július 21. hétfő:
Caroussel-diadalív; Louvre – 3 órányi, véletlenül az ismertebb alkotások környékén, iszonyatos tömegben; Palais Royal; St-Eustache-templom; Les Halles; Ártatlanok kútja; St-Jaques-torony; Városháza; St-Gervais-St-Protais-templom; Hotel de Sens; Arsenal; Bastille tér – Bastille Opera és Júliusi oszlop; Hotel de Sully; Place des Vosges – Victor Hugo lakóházával; Gare de Lyon TGV szerelvényekkel; a 14-es metró – teljesen automatikus, vezető nélküli; Vincennes-i erőd; La Défence negyed; La Grande Arche.
Július 22. kedd:
Igazságügyi Palota; Sainte Chapelle; La Conciergerie; Pont Neuf; Saint-Germain-l’Auxerrois-templom; Notre-Dame; Archeologique; Saint-Julien-le-Pauvre-templom; Saint-Séverin-templom; d’Orsay Múzeum; St-Denise-bazilika; Eiffel-torony gyalog a második szintre.
Július 23. szerda:
Louvre – 3 órányi, csöndesebb helyeken; Conservatoire National des Arts et Métiers múzeuma; Magyarországi Szent Erzsébet-templom; Pompidou Központ; Picasso Múzeum; Cluny Múzeum; Sorbonne; Saint-Étienne-du-Mont-templom; Panteon; Luxembourg palota és a kertje; Diadalív.
Július 24. csütörtök:
Moulin Rouge; Sacré Coeur-templom; Szent Péter-templom; Tertre tér; La Vilette – Géode, Csodák Palotája; Garnier Opera; Tuilleriák kertje; Concorde tér; Rodin Múzeum; Invalidusok-dómja, Szent Lajos-templom; Hadtörténeti Múzeum – csak a régi rész; Saint-Germain-des-Prés-templom.
Július 25. péntek:
Notre-Dame tornya; Deportáltak Emlékműve; Trocadéro tér; Chaillot Palota – Tengerészeti Múzeum; Hattyúk szigete a Szabadság-szoborral; Bartók Béla tér; Branly Múzeum.

Ebből látszik, hogy elég feszes volt a tempónk. Ehhez komoly előkészítés és tervezés kellett, preparált térkép alapján mentünk, amelybe a kiválasztott könyvből a megnézni tervezett helyeket a könyv számaival bejelöltem, ezt követően színekkel kiemeltem a zárva tartást – annak megfelelően, hogy melyik nap van zárva. Ezeket és a metró és RER-vonalakat figyelembe véve igyekeztem kevés felesleges mászkálással megtervezni a napokat, és egyúttal minél jobban kihasználjuk az 5 napot. A Museum Pass azért is jó volt, mert legalább a jegyért nem kellett sorba állni, elég volt a biztonsági ellenőrzés időt rabló procedúrája.
Párizst nagyon szeretem, de a feleségemmel már kétszer is jártunk itt és akkor bejártunk szinte mindent, ami minket érdekel. Mivel most a gyerekeinknek mutattuk meg a várost, a korábbi tapasztalataink alapján a legjelentősebb helyekre vittük őket – egy-két olyan hely volt csak, ahova eddig nem jutottunk be, vagy nem volt még meg. Teljesen új a Branly Múzeum, a primitív kultúrák kiállítóhelye. Nagy, modern épület, rengeteg anyag van kiállítva a világ különböző részeiből. Sajnos nem lehet fotózni, bár eleve nagyon nehéz lenne a tárlók elhelyezése és a fények miatt. Ha valakinek van türelme részletesen végignézni ezt a hatalmas anyagot, akkor hosszú látogatásra számítson. Fantasztikus dolgok vannak benne a távoli kultúrákból, az apró dolgoktól a többméteresekig, a fadolgoktól a tollból készültekig. Színes, lenyűgöző tárgyak sokasága hasonló „szindrómát” okoz, mint a Louvre – vagyis egyszer csak eltelik vele az ember és nem tud többet befogadni. Az egyes metro keleti végénél levő Vincennes-i erődben a donjonba végre be is jutottunk, a felújításával végeztek, azonban a Saint Chapelle száz évvel későbbi másolata még mindig nem látogatható. Ha valaki szereti az orgonazenét, akkor vasárnap délután a St-Eustache-templomban ingyenes koncert van – nekünk ez most nem jött össze. A St-Jacques-torony letisztításával már végeztek, jövőre valószínűleg már fel is lehet majd menni. A Conservatoire National des Arts et Métiers nem felkapott hely, a párizsi technikai főiskola múzeuma, ahol egy sereg technikai érdekesség van kiállítva, nekem a repülők tetszettek legjobban. Egy szép románkori templom is tartozik hozzá – ez is kiállítási tér, Focoult-inga van itt is, persze rövidebb, mint a Panteonban. A Magyarországi Szent Erzsébet-templom nekünk kedves, magyaroknak – egyszerűbb, barokk templom, de építészetileg nem tartozik a kiemelt helyek közé. Nekünk a Cluny Múzeum az egyik csúcs, főként az Unikornis textilsorozat – most fotókat is készítettem róla, van amelyik sikerült is. A Deportáltak Emlékműve most is megrendített – második nekifutásra sikerült is bejutni. Az őrzését a Védelmi Minisztérium biztosítja! De mindenkinek javaslom megnézni, a Notre Dame gyönyörűségei után lehúz a földre, elgondolkoztat, megdöbbent. A Hadtörténeti Múzeumba most először mentünk be, itt van Mátyás király pajzsa! Nekünk kihagyhatatlan hely a Bartók Béla tér, a Hattyúk szigete magasságában, a Szajna parton, modern épületek között megbújva – most a jó szobor festékkel volt elrondítva.
A St-Séverin-templom mellett van a görög negyed, ott szoktunk gyrost pitában enni – 4,5euro az ára, de elég nagy adag.

Július 26. szombat
Hajnal 6-kor indultunk a barátainktól, s mivel tőlük a Strasbourgfelé vivő A4-es sztrádára a belváros szívén keresztül vezet a legrövidebb út, egy autós hajnali búcsú még várt ránk a várostól. A szombat hajnali búcsú pl. a Champs Elysée, a Diadalív, az Eiffel-torony, a Louvre, a Notre-Dame, a Szajna látványát jelentette az autóból, s utána lehetett szundikálni az utasoknak egészen Strasbourg óvárosának nyugati széléig, ahová dél körül értünk. Az óváros belső részén egy óriási piac volt, több helyen is beleakadtunk, a műemlékeket látogatva. Az óvárost vizek veszik körül, amelyen még turistahajók is közlekednek. Ez régen elég jó védelmet jelenthetett. Persze további védművek is voltak, amelyből a Petite France vízi bejáratánál bástyák és falrészlet is maradt.

Az víz déli szakaszán, az Ill túlpartján kezdtük a sétát. Egy rossz sorozattal nyitottunk, ugyanis a Szent Vilmos, a Magdolna és a Szent Miklós templomok egyike sem volt nyitva – pedig mindhárom gótikus volt, s eredeti részleteket, freskókat ígért a könyv. Közben elmentünk a Történeti Múzeum és a Régi Vámház épületei mellett. A Történeti Múzeum a XIX. század közepéig a város mészárszéke volt, ennek megfelelően egy nagy terem volt a szintjein, azonban 1859-től múzeumként használják, ekkor alakították ki a mai felosztását. Külső formája az 1605-ös bővítésekor kapta a nagy, U alakú épület. A Régi Vámház vele szemben áll, 1358-ban épült, a háborús károkat helyreállítva ma a város egyik ékessége. Az Ill hídján a Szent Tamás-templomnál mentünk át, szinte a hídfőnél áll a templom. Nagy meglepetés volt az egész, már az is, hogy evangélikus templomként is nyitva volt, no és maga a gyönyörű épület. A XII-XV. századokban vöröses kőből épült, háromhajós, kereszthajós, nyolcszögletű négyezeti tornyos, homlokzatán középen egy vaskos tornyos épület – szépen rendbe van téve. A négyezeti toronyban a kupolabelső kedvencem lett. Híres, de általunk nem ismert emberek síremlékei vannak benne, a leginkább egyetemes emlék az a kis barokk orgona, amelyen Albert Schweitzer is játszott. A Petite France vettük az irányt, aztán csak a széléről néztünk be, ahogy az Öreg Péter-temploma felé vettük az irányt. Két felekezet használja 1683 óta a két részre bontott régi, többször átalakított épületet.

A katolikus részben, a szentélyben vannak a régebbi emlékek, legalábbis azt láttuk, mert nyitva volt. XV. századi német gótikus a jellegzetes kinézete – boltozata nagyon tetszett -, de az épületet, annak szabálytalan formája miatt nem lehet jól leírni. Az északi oldalon, a vízen túl van a Szent János-templom (valaha dominikánusnak épült), csak az innenső oldalról csodáltuk meg a külsejét, a háromszintes tetőzete szinte tárházra való. A víz mellett sétáltunk tovább, s a következő, nagy meglepetés: a Fiatal Péter-temploma – a képen . Ez egy eredetileg román stílusú, majd a XV. században gótikussá átépített háromhajós templom, amelynek kerengője is részben megmaradt. Épp a legrégibb részeket itt lehet megtalálni, a román oszlopokat. Sok freskó van a falakon, azok láthatóan különböző korokban készültek. Ritkaságszámba megy a XIII. század végi szentélyrács, egy belső karzat, amelyen az orgona is rajta van. Az utolsó látnivaló a messziről is sokszor látható fő látványosság, a gótikus Katedrális lett (a lenti képek). Már a környékén is nagy tömeg volt, ez csak sűrűsödött a templom belsejében. Ezen a helyen ez a harmadik templom, a XI-XV. századokban több szakaszban alakult ki a mai méretei és formája. 103 m hosszú, 41 m széles és 32 m magas – imponáló méretek. Igen gazdagon díszített, vagyis az általunk látott sok-sok templom között ez a legdíszesebbek között van. Homlokzatát rengeteg szobor és csodálatos rózsaablak is díszíti. Az 1480-ban épített Szent Katalin-kápolna boltozata nagyon tetszett, de elbűvölt az asztronómiai óra előtt áll un. Angyal-pillér – egy 1230-ban elkészült karcsú, három szinten szobrokkal ékesített oszlop. De még sok régi és érdeklődésre számot tartó részlet, berendezési tárgy van még – már ha a folyamatosan hömpölygő tömegtől látjuk azokat.

Ezzel véget ért a sétánk, a katedrális előtti tér és a környékén még számos szép, régi házat láttunk, ahogy az autóhoz mentünk vissza.

A nagy séta után jól esett beülni az autóba, igaz még Drezdáig hátra volt kb. 700km út, szinte végig sztrádán. A legnehezebb szakasznak a német oldalon az első 50km sztráda bizonyult, de utána folyamatosan lehetett rendes sebességgel haladni, így késő estére oda is értünk fegyelmezett családi magatartással. Másnap egy rövidebb óvárosi sétával befejeztük a kulturális programunkat.
Ebéd után terveztük a hazaindulást Drezdából, így előtte még belefért egy óvárosi séta, a legfontosabb helyeket legalább körbejártuk. Drezda nem volt az álmom, mert teljesen barokk, azonban ezt azért látni kell valóban, ízléstől függetlenül. Gyerekkoromban hallottam róla többször, képeket láttam pl. a Zwingerről, tudtam a nagy bombázás „eredményéről”, sőt pár éve egy vasárnap koradélután keresztül is jöttünk a város központján, szintén egy nagy út végén – s akkor ráláttunk pár pillanatra a barokk negyedre. Az adódott lehetőséget ki kellett használni, különösen, hogy a helyreállítási-átépítési munkák jelentős részben már elkészültek, igaz még vagy 10 évnyi hátra lehet.

A bombázás ma is élő emlék a drezdaiaknak, a mi – a háború után született – ismerőseink is a pontos dátumot tudták, mesélték – már amennyire velünk németül szót tudtam érteni, mivel csak magyarul beszélek. Ennek persze folyamatos aktualitást adott a nem túl régen újra felépített, az NDK-s időkben szándékosan, mementóként romokban hagyott, drezdai barokk evangélikus főtemplom, a Frauenkirche. A főtéren áll, előtte Luther szobrával, szinte egy óriási kupola az egyébként sem kicsi alapterület fölött. A templomtérbe lépve is a magasság ragadja meg a szemet, egymás felett legalább 5 karzat van. Az újjáépítéshez a dokumentáltan eredeti köveket felhasználták, a falak színe kívülről homokszínű, belülről a freskókban sok rózsaszín, arany, világoskék, fehér színt alkalmaznak – nem tetszett. Két istentisztelet között surrantunk be, nem sok időnk maradt a körülnézésre, mert nem illő zavarni a szertartást, és a templom tele volt, vagyis nem volt olyan hely, ahol ne „bunkónak” érezhettem volna magamat. Úgy tudom, hogy az újjáépítés során az orgonát nem az eredeti állapotában állították helyre, hanem egy modern hangszert építettek a barokk szekrénybe, hogy az itt rendszeres orgonahangversenyek műsorát ne korlátozzák a hangszer korlátai.

A szintén igen híres Kreuzkirche már jobban tetszett. Ez is barokk templom, és a háborús rombolást belül nem eredeti állapotába, hanem egy nagyon egyszerű, szinte teljesen dísztelen állapotba építették fel újra. Itt egy istentisztelet végén sikerült bejutnunk – a legjobbkor, mert így legalább láthattuk – s a bejárat melletti részen végéig megnéztük a korábbi templomról kiállított metszet-másolatot és a jelenlegi templom történetéről a tablókat. A záróének alatt még a 2005-ben elkészült, modern Jehmlich orgonának is hallottuk egy kicsit a hangját. Sajnos nyár volt, így arra esélyünk sem volt, hogy a templom híres gyermekkórusát, a Kreuzchort hallhassuk. A hercegi palota, az Opera, és még jó pár épület is tetszett, néhol egész tereket kellett megkerülni az építkezések miatt. Vannak viszont olyan építési telkek, ahol a régi épületek földfelszín alatti részei látszanak, van ahol 8-10m mély gödör van, az alapozáshoz előkészítve. Izgalmas időszak ez, a régi dolgok keverednek a szocializmus paneljeivel, és a mai nem túl látványos modern épületekkel. A Főpályaudvart is átépítik, de a közlekedés folyamatos benne, alatta, keresztül rajta – fontos közlekedési útvonal része az óvárosba dél felől. Az Elba parton is sétáltunk egy kicsit, épp a kerékpáros Szász körversenyen részt vevő Milram csapat busza és autói álltak ott, egyből lefényképeztem őket, ha már nem csak tv-ben láthatok ilyet.

Drezdát azoknak is érdemes mostanság újra felfedezni, akik akár évtizedekkel ezelőtt jártak ott – igaz most a Zwingernél a múzeumba sorban állásra érdemes számítani – és természetesen azoknak is, akik még nem látták sohasem. Pezsgő nagyváros, kellemes, jól körbejárható, nem nagy területű óvárossal.

Egy hónap múlva vissza kellett mennünk, akkor inkább két másik szász várost fedeztünk fel, Görlitzet és Bautzent. Görlitz a német-lengyel határon van, nem is olyan rég azonban innen még több száz kilométerre volt a német nép és állam határa.
Görlitzről régebben olvastam, hogy a hogy a folyón túli Zgorzelec városával együtt pályáztak valamilyen kulturális címre, és 3-4.000 műemléket említettek, amelyet rendbe tettek-tesznek. Azt hittem, ez túlzás, de nem az! A város a XV-XVI. században élte fénykorát, ennek megfelelően templomai gótikusak – barokk berendezéssel – és hihetetlenül sok barokk vagy korábbi, de barokk homlokzatot kapott lakóháza van. Az óvárosa elég nagy területű a város régi nagyságához képest is, a központja először távolabb volt a folyótól, aztán közelebb alakították ki. Az óváros nyugati szélén sikerült leparkolni, épp a különféle parkolási tilalmakkal zűrös övezet határán. Mivel szombaton voltunk, így a dél körüli időpont a parkolásban ideális volt – nem kellett fizetni. A XV. század második felében épült Frauenkirchében kezdtünk, szép későgótikus, bár jelentősebb belső átalakításon ment át. Innen alig 100m-re van a Kövér-torony, eredetileg 1250-ből származó városfaltorony – barokk sisakkal. Egy gótikus kápolna, az Anna-kápolna mellett vitt el az utunk az Obermarkt felé. A tér egyik végében áll a Reichenbacher-torony, szintén régi, a város jelképeként is használják. A téren sok gazdag polgári ház áll, többnyire emeletesek. A tér keleti végénél áll a Szentháromság-templom, amely eredetileg egy XIV. századi ferences kolostortemplom. A bejárat nagyjából a két, eltérő építésű hajó között van. Az egyik hajóban sok régi fafaragás van a gótikus boltozat alatt, sőt a hajóhoz több nyílással is kapcsolódó kápolnában gótikus faragott fa Mária-oltár is van. Érdekes volt számomra, hogy a valamikori sekrestyében egyházi kávézó működik – ami arrafelé nem annyira ritka dolog. Karcsú, tűszerű tornya jellegzetes.
A Halpiac felé lejt tovább az út – a Neisse folyó felé – és a Városháza tornyos épülete állítja meg a látogatót. Innen tovább ereszkedtünk, egészen a folyópartig, és a kis gyaloghídnál élveztük a szabad határ előnyeit – leginkább azt, hogy a hídról lehetett a legjobb fotókat készíteni az itt, egy kis magaslaton álló Péter-templom szentélyéről. A Péter-templom nekem kicsit ellentmondásos épület. Ez a város legnagyobb temploma, eredetileg román stílusú volt, de a XV. században teljesen átépítették gótikus stílusban – ekkor vált öthajós, nagy épületté. A XIX. század végén két neogót tornyot is kapott a nyugati homlokzata – nem kellett volna, annyira ordító, hogy sokkal későbbi. Belül pedig a barokk berendezési tárgyak nyomják rá a bélyegüket – oltárok, orgonák, egyéb famunkák. Épp az utolsó pillanatban jártunk itt, mert egy koncert miatt kezdték lezárni a bejáratokat. Még az altemplomba is sikerült bekukkantanunk – épp a rézfúvósok hangoltak – s nem értettem, hogy miért ne járhatnám körbe gyorsan, egy-két fénykép erejéig, hiszen nem zavarjuk egymást. A Miklós-toronyhoz sétáltunk, amely a XIII. századból maradt ránk – szintén városfaltorony volt. A Miklós-templom ma álló épülete késő-gótikus, 1515-ben készült el, korábban az ennek elődje volt a város első főtemploma. Ma azonban temetői templomként működik, így nem jutottunk be. Még egy érdekes hely maradt, a Szent Sír, a Szent Kereszt-kápolna és a Felkenő-kápolna alkotta épületegyüttes. Ezek pici alapterületű, középkori épületek, a nagyheti liturgiában volt szerepük, egyfajta látványosabb, helyi kálvária-útvonal részei voltak. Az autónk, mint kiderült, az alaposan átépített Kaiserstrutz mellett állt. Ez is a régi városfal egyik tornya volt, nevét onnan kapta, hogy a svéd csapatok hosszan ellenálltak a császári csapatoknak.

Innen Drezda felé nagyjából félúton van a Spree folyó parti Bautzen városa – régi szorb nevén Budysin – melynek városfala, annak tornyai viszonylag épen vészelték át a századokat. Bautzen a pár tízezres szorb (szláv népcsoport, más néven vend) népesség központja, itt működnek a szorb intézmények. Érdekesség, hogy a jelenlegi szász miniszterelnök szorb nemzetiségű, az esküt ezért saját anyanyelvén is letette. Ez a város volt a Mátyás király által meghódított területek legészakabbi pontja, az ő parancsára épített várkapun ezért van az ő szobra – az egyetlen hitelesnek tartott ábrázolása, mert az eredeti alkotás még az életében készült. Itt sokkal kisebb az óváros területe, azonban hasonlóan nagy élmény. A bejárásához kiváló segítséget nyújt a város honlapján – www.bautzen.de – a Tourismus részben két útvonalat is ajánlanak (belső kör és külső kör), s mindkettőhöz egy rajzos térkép ad remek eligazítást. Ezt érdemes kinyomtatni, mert itt a turisták tájékoztatására nem a szórólapos, hanem a több helyen felállított térképes megoldást választották. A rajzok alapján aztán könnyű a látottak beazonosítása is. Mi nagyjából a belső kört tettük meg. A városháza épületét 1203-1705-ig építették, így több stílus jegyeit hordozza magán. Alapvetően a tipikusan német, tér közepén álló, tornyos épület. A főtér másik jellegzetes épülete a város legmagasabb pontján felépített Péter-dóm – a XIII-XV. századból. A város méreteihez képest különösen hatalmas méretei vannak, tornya 85m magas. Ide közel van az egyik bástya, amely mellett lehet bejutni a gótikus Miklós-templom lenyűgöző romjaihoz. Innen aztán jó rálátás nyílik a városfal és tornyai egy részére.

A vár maga elég kicsi, és a Mátyás szobros kapu kivételével nem túlzottan látszott érdekesnek. Még egy templom-rom került utunkba, ami tetszett. Az utolsó megálló a XV. századi szorb evangélikus Mihály-templom lett – zárva volt. Viszont az előtte levő téren, mely a Spree folyó feletti magaslat, nagyon szép, festői kilátás nyílt a folyóra, a régi malomra, a városfalra és természetesen tornyokra. Hatásos, szinte giccses képpel zárult a látogatásunk ebben a városban.

Denke Gergely

Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Franciaországról >> 

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Németországról >>

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Svájcról >> 

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés