Sz. Fehér Éva: Ha tavasz, akkor Toscana – Olaszország – 2003
Ha tavasz, akkor irány Toscana, Umbria! Évek óta ez a jelszavunk és ha valami nem jön közbe minden esztendőben ott töltünk néhány napot. Ezeknek az utaknak önállóan, – gépkocsival – vágtunk neki ketten, férjemmel. Megjegyzem voltunk buszos úton is olaszországi vulkántúrán és az is felejthetetlen volt.
Írásra az indított, hogy az útleírások zöme főleg nagyvárosokról, zsúfolt nyaralóhelyekről szól. Szeretném megvilágítani, hogy egy kevésbé elegáns és felkapott helyen töltött vakáció is lehet fantasztikusan érdekes, és eseménydús.
Útjainkon – egyet kivéve – nem volt előre lefoglalt szálláshelyünk. Mondhatnám vaktában keltünk neki. Ami azért nem igaz, mert ilyenkor van egy rugalmas úti cél, ami szükség szerint átalakítható, ha valami probléma adódik. Hónapokkal korábban előveszem az Olaszországról szóló könyveket, olvasom, nézegetem és kijegyzetelem a legősibbnek, “legvadabbnak” tűnő történelmi és építészeti településeket. Alapjában véve ezek az utak a városnézésekről szólnak, mivel érdeklődési körünk és szakmánk is a településekről szól.
Szóval a tavaszi szünet első napján irány Olaszország. Szokott helyünkön Velencében megállunk egy éjszakára. Igaz itt borsosak a szálloda árak és igyekezni is kell, hogy időben szállást foglaljunk, különben a “Full” táblával fogunk szembesülni. Eddig még azonban soha nem kellett csövezni, bár a Treviso – Velence közötti autópályán hamar bedugul a forgalom Velence előtt. No nem a magyar invázió, hanem a német túristák gépkocsitömegei miatt. Többször el is küldtük őket máshová nyaralni gondolatban.
Velence megunhatatlan. Ilyenkor sorra vesszük a már ismert helyeket, s emiatt már kezdjük otthonosan érezni magunkat. Nem ellenkeznék ha felajánlanának egy kis lakást egy dohos, macskaszagú kis utcában! Végigjárjuk a kötelező turista helyeket és minden úton bővítjük a kört. Sötét éjszaka lesz mire befejezzük s addigra az üzletek is zárni kezdenek. A szállodában még elfogyasztjuk az üzletben vásárolt olajbogyót, valami tengeri herkentyűt és helyi bor specialitást. Persze nem a legdrágábból, nem erre költjük a pénz. A hangulat azonban megvan.
A reggel varázslatos a városban, hajókürtök zaja, az üzleteket ellátó áruszállító hajók dübögése, ládák puffanása, üvegek csörömpölése. Mindezt a szálló ablakából látja a szemlélő, ébred a város. Először a munkahelyükre siető emberekkel találkozunk akik a közeli ferrovia – vasútállomásról jönnek – Mestréből – dolgozni. Minket szolgálnak ki, kívülállókat. Nemsokára utánuk jelennek meg az álmosszemű túristák előcsapatai, s lassan benépesedik a város. Szinte fáj elhagyni, de megfogadjuk ide mindig visszatérünk.
Következő városunk helye bizonytalan. Az internetről néztük ki a pici várost az Appenninek között, Firenzétől délre: Poppi. (Firenzét kihagyjuk, ott már az előző évben jártunk) Kisebb szerencsétlenkedés után megtaláljuk Firenze alatt a kivezető utat az autópályáról, de később rájövünk nem ez volt a nyerő.
Azért a kitérő ellenére jó a kedvünk és egyre dombosabb a táj, majd komoly szerpentines útba megy át és rájövünk, hogy a környék egyik “borútján” kalandozunk melyre tábla is figyelmeztet.
A táj egyre vadabb, rendesen hatoltunk be az Appeninekbe, de célunk már közel. Előbb ugyan meg kell küzdenünk száguldozó hegyi motorosokkal akik éppen edzést tartanak a szerpentinen szembe velünk, később megtaláljuk a kiinduló pontjukat is. Délután 5 órára Poppiba érünk. Megállunk és megállapítjuk érdemes volt idáig jönni. A dombon, – kisebb hegy – a középkori városmag, benne a Guelf család ősi fészke. Egy történelmi hétvégébe csöppenünk, a város évfordulót ünnepel. Arra nem jövünk rá mit, mivel angolul értővel nem találkozunk és kézzel, lábbal magyarázunk, ők olaszul, mi magyarul és angolul. De a szállásunk meg van, éppen a várral szemben. Megállapítjuk, hogy a belső folyosón haladva már másik épületben járunk. A helyhiány miatt itt ez szinte rendszeres, hogy több épületet összenyitnak, s ezek a kényszermegoldások a közlekedők elrendezésén jól nyomon követhetők. Az étterem estére megtelik, sokan itt töltik az estét a szomszéd városokból. A szállóban azonban egyedül mi vagyunk. Két éjszakára maradunk itt, s próbálunk kommunikálni egy szállóbeli asszonysággal aki azonban mamma mia, non capisco és a fejét fogja. A szobát azonban kinyitja, s mi elfoglaljuk a helyünket, az olajbogyó, vörösbor pedig a hűtőben landol.
Elindulunk felfedezni a városkát, ami szinte néhány utcácskából áll, fő utcája “L” alakú, egyik végében a várral, másik végében a templommal. Bekukkantunk a templomba és legnagyobb örömünkre egy zongora estbe csöppenünk ami ráadásul ingyenes, és közben egy vélhetően helyi szent bebalzsamozott testének üvegkoporsójával szemezhetünk a templom közepén. A hangverseny fenséges, az akusztika is. A koncertnek vége. Elindulunk szállásunkra. Visszafelé büszkeség tölt el: bona sera köszönnek nekünk, s mi lelkesen viszonozzuk. Úgy látszik teljesen asszimilálódtuk a helyhez. Utunk a főutcán vezet, végig az árkádok alatt, hangulatos félhomályban. Bár késő van, szállásunkra akadály nélkül bejutunk, hajnalban megállapítjuk a házon az ajtók be sem voltak zárva.
Másnap reggel Arezzoba vesszük az irányt. Az út kellemesen kanyargós a dombok tövében, ahol olajfa ligetek és ciprusok minden mennyiségben. Az autórádióban Ramazotti szól, s ettől teljesen elandalodva faljuk a kilométereket.
A város előtt falerakat, az út mentén narancs és citromfa csemetéket árulnak, borsos áron. Visszafordulunk s próbálunk alkudni. Mélyrepülésben zuhannak az árak, de így is sokalljuk. Az eléggé délinek tűnő árus viszont bár eddig angolul értekeztünk megkérdezi tőlem Lacira mutatva: a férje? Hirtelen elakad a szavam, nem értem, megismétli. Ááááá jaaaaaa a férjem. Ezen egy ideig elhumorizálunk, s tovább indulunk Arezzo felé, narancsfa nélkül.
Jó irányból érkezünk a városba, az út nyílegyenesen a történelmi centrumba visz, ritka esetek egyike. Leparkolunk s indulunk felfedezni. A városkapun belépve megcsap minket a középkor szele. Köves utcák, tipikus kőből rakott paloták, zsalutáblák az ablakokon. A falakban még a régi szögek, kampók melyekre a lovakat kötötték ki. Mindegyik más lófejet mintáz. A régi városháza ma múzeum, akkora a kis téren, hogy a fényképezőgépünk objektívjével be sem fogható. Körbesétálunk egy parkot, mely szintén a városfalakon belül van és gyönyörű kilátás nyílik a kisvárosra. Ütemes dobszó hallatszik. Úristen, le ne maradjunk valamiről, s elindulunk a hang irányába. Futóversenyt rendeznek, indulás előtt a felvonulást történelmi jelmezekbe öltözött dobosok, trombitások vezetik fel. A hangulat tökéletes, mintha a középkorba kerültünk volna vissza. A ruházatokról megállapítjuk, hogy az Arezzoi szaracén játékokon is ezt viselik. (Helyismeretünk az útikönyvekből ered.) A verseny elindul, sok a kísérő. A gyerekek a futók mellett rohannak, némelyek biciklivel, rollerral követik őket, ami nem kis teljesítmény a köves, lejtős utcákon. Jobb kitérni előlük. A főtér most üres. Havonta szoktak kirakodóvásárt rendezni régiségekből, sajnos ebből kimaradunk. Felfedezünk egy római színházat, ingyen látogatható, nem hagyjuk ki. Szinte megbújik az épületek között. Teszünk még néhány kört, s visszamegyünk az autóhoz. Következő állomásunk Cortona, melyet délután tekintünk meg.
A város Arezzo és Perugia között fekszik szinte félúton. Az odavezető út hangulatos, alig járnak rajta, kényelmesen nézelődhetünk. A cél egyre közelebb, s feltűnik a hegytetőn az ősi város. Lenyűgöző magasságban a síkságból emelkedő hegyen áll a település, messziről szürke épületek és tornyok látszanak. A kapaszkodón olajfa ligetek között vágunk át, hosszan, mintha sosem akarna véget érni az út. Elérünk egy parkolót. A város már kéznyújtásra van ezért úgy döntünk itt állunk meg. Kidugva fejünket az autóból megállapítjuk, hogy elég hideg van és metsző szél fúj. Mivel tavaszi időre számítva sapkát nem hoztunk magunkkal előveszünk egy takarót és abba burkolódzom. Szalonképes a megjelenés, indulhatunk. Cserkész ösztönünkkel nem nehéz rátalálni a helyes útra és máris tobzódunk a múltban. A keskeny utcák felett a házak szinte összeérnek. A mellékutcácskákban lépcsők vezetnek az égbe. Néhol az utca fölött összeköttetés van az épületek között. Átlátni a szobán.
Séta közben hófelhők gyülekeznek, s nagy szemekben – süvítő szélben – elered a hózápor. Ettől nem igazán van virágos tavaszi kedvünk.
Megállunk a főtéren, magunkba szívjuk a kávézók, erkélyek, árkádsorok hangulatát. Leülünk a városháza lépcsőjére. Mindenfele turisták, főleg japánok. Kizökkentenek a hangulatból, menekülünk a hegy felé. Az utcák kicsit szélesebbek, alacsonyabbak, pici előkertek, tele virággal. Találkozunk egy autóval. Hát ez hogy jutott be ide!?
Egész utunk alatt az a kényszerképzetem, hogy az olasz autók lépcsőzni is képesek, különben hogy kerülhetnének ilyen helyekre? Elhagyunk egy kolostort, tetején a cserepek kővel terhelve a szél ellen. Ahogy egyre magasabbra érünk kibontakozik előttünk a táj és Dk-i irányban megpillantjuk a Trasimeno tó körvonalát. A súlyos hófelhők tovább csüngnek a hegy fölött, de néha azért kisüt a nap. Felkapaszkodunk az utolsó kaptatón egy ciprusokból álló fasor között. Háborúban elesett hősök emlékére ültették. Elérjük a várat. A hely kihalt rajtunk kívül egy amerikai turista család lézeng elveszetten.
A fárasztó nap után elindulunk Poppiba a szállásunkra. A visszaút már gyorsabb, ismerős helyen vezet. Útközben megállunk egy táblánál: vár balra. A templomnál hagyjuk az autót és felkaptatunk a hegyre az olajfák között. Mindenütt friss lemetszett gallyak, néhol égetik, magas füstoszlop száll fel. A fák törzsei körül a fűben friss ásásnyomok, a fákat készítik elő a megújulásra. A várhoz érünk, természetesen magánterület (Ó, hogy az olaszok nem tudják mit birtokolnak!), így esélytelen a bejutás. A várkapun hatalmas lakat. Visszafordulunk.
Poppiban még kerülünk egyet az árkádok gyengén megvilágított ívei alatt, majd felkészülünk a másnapra.
Pakolunk. Ma azt tervezzük Peruggia-ba megyünk, de nem erős az elhatározás. A térképen ijesztően nagy jelzés szimbolizálja a város méretét, ezért mobilan Assisi mellett döntünk, ami egyébként is tervbe volt véve. A szállodát kifizetjük, bár a már jól ismert bonyolult lelkivilágú asszonyságot nehéz megtalálni. Indulunk.
A tegnapi úton haladunk Assisi felé. Közelítjük a Trasimeno tavat, melyet előző nap csak a hóesésen át, távolról láttunk. Egyik szigetén böjtölt hosszú napokat Assisi Szent Ferenc, akinek a városába tartunk. Az autópályát elhagyva lassan elénk tárul a kép, s ha lehet mondani még lenyűgözőbb, mint a tegnapi látvány. Az előttünk lévő hegyen magasodik Assisi városa, erődként nyúlik ki belőle támfalaira támaszkodva a hatalmas Szt. Ferenc templom, mely alsó és felső templomával uralja a hegyoldalt.
Felkészülve a parkolási problémákra óvatosan araszolunk be a városkapun, s egy mellékutcán – mely kellően szűk – elkanyarodunk, remélve, hogy parkolót találunk. Szent Klára templomától nem messze találunk egy kis családi panziót, mely éppen egy utca közé szorulva szűkíti a közlekedést. Ez való nekünk, felkiáltással megtorpanunk, s bizakodva mosolygunk egy helyes, fekete hajú, olasz srácra akinek viselkedéséről feltételezzük, hogy a szállóhoz tartozik. Szoba van, ha kell reggeli is, egyébként segít parkolót keresni. Jó szándékkal beül a kocsiba és a városfalon kívül kalauzol két szűk és magas várfal közé, ahol a helyiek autói sorakoznak tömött sorban. Dugi parkolóhely, de nekünk sajnos nem jut, teltház van. A zsákutcából csak tolatva tudunk kijönni, amitől egy kicsit fennakad a szemem és inkább kiszállok, gyalogolok. Nem is tudom, hogy eddigi útjainkon, hogy úsztuk meg karcolás nélkül. Az olasz autók mindegyikén ott a szűk utcák lenyomata. Visszaérünk a szállóhoz, leparkolunk és a fiú nagyvonalúan a gépkocsinkra teszi a szálloda névjegyét. (Ez a rendőrök megtévesztése!) Felkapaszkodunk a szűk lépcsőkön és bepakolunk a szobánkba.
Városnézés a program! Visszaevickélünk a fő sétaútra és ruházati boltot keresünk. Sapka kellene, a fejünk majd megfagy a jeges, süvítő szélben. Végre találunk egyet, meleg egyensapkát húzunk, ez a legolcsóbb. A sapka melegében ennivaló után nézünk, s a boltba másnap is visszajárunk. A bolttulajdonos jól megkavart minket, utóbb kiderült ikertestvérek. Sajttal és bagettel felfegyverkezve mindjárt más hangulatunk lesz, jöhet a város és a templomok felfedezése: Szt. Ferenc, Szt Klára. Itt minden e két szent körül forog, történetek, dísztárgyak, zarándokok.
Minket is elkap az ódon hangulat és elképzeljük a középkori szerzetesek életét. Netán a két város Assisi és Perugia viaskodását, rablóháborúit. Szinte látni, ahogy a fegyveresek hazatérnek a városkapun keresztül a drága zsákmánnyal. A fílingre rásegít az úton keresztbe futó patkány. Barna csuhás, bőrszandálos szerzetes baktat a ferences templom felé. Az épület, mely két ütemben épült szinte erődöt formál. Előtte a parkban virágok formálják a PAX – béke jelszót.
A teret ellepik a japán túristák. Ezek mindenütt ott vannak, egyértelmű hívei a tömegturizmusnak.
Átgázolva rajtuk a kötelező képeslapvétel után elindulunk a hegytetőre a várba. Belépni nem lehet, átalakítás alatt, azonban a várfal megtekinthető, jegyet váltunk a belsejébe és kipróbáljuk milyen a szűk, sötét és huzatos folyosón végigrohanni. Fény csak a lőréseken hatol be. Kiérünk a bástyához. Körbetekintünk: az umbriai táj gyönyörű: apró települések, mozaikszerűen művelt földek, lankák, mintha egy mintás szőnyeg terülne el lábunk alatt. Megérte az utat.
Estére kifáradva és farkaséhesen ülünk be vendéglátónk által javasolt trattoriába, ahol igazi olaszos hangulat fogad. Rendes kisvendéglő, amolyan otthoni negyedosztályú, de legalább nem nemzetközi. Hatalmas adag makarónit dolgozunk fel és a bor sem drága. Vacsora után még egy séta a kihalt utcákon, alig találkozunk valakivel. A Szent Ferenc templomból zene hangja szűrödik ki, a kapu zárva. Nyilván koncert van.
Másnapi útitervünk Gubbio.
Cuccunkat hátrahagyva a reggeli után megcélozzuk az ősi várost, azonban életünkben először eltévedünk. Már meredeken haladunk a dombok között egy földúton, mikor egy asszonysággal találkozunk és útbaigazít. Már amennyire lehet és értjük. A legjobb ha visszamegyünk a kiindulási ponthoz. (Megjegyzem a dombok oldalában számtalan kis hangulatos villa terpeszkedetett, nem igazán sajnáltuk a kitérőt.)
A városba vezető országút tele van hangulatos részletekkel, Uradalmak, majorok, tornyok teszik változatossá az utazást, néhányat lencsevégre kapunk.
A város előtt középkori fegyver üzem. A kirakat ámulatba ejtő, tolatás vissza. A római kortól a középkorig megtalálhatók itt a fegyverek, páncélok, szinte úgy kell visszafogni magunkat, hogy ne vásároljunk valamit íjász felszerelésünk kiegészítésére. Nem nehéz megállni, olyan borsosak az árak. Az eladót majdnem a vásárlás reményébe ringatjuk, de még időben meggondoljuk magunkat.
A városba érve nem csalódunk, jól választottunk. A hamisítatlan középkori idill mai vásári hangulattal keveredik. A főtéren a heti vásár, minden mi szem-szájnak ingere: bugyik zoknik, trikók, sült malac, sajtok, zöldség és gyümölcsök egyvelege. Megállapítjuk, hogy most van az articsóka szezonja, mindenütt hegyekben áll a levágott levélhalom.
Elindulunk a legközelebbi lejtős utcán és rögtön sikátorba érünk. Élőlénnyel alig találkozunk a déli szieszta ideje van. Talán most, ebben a pillanatban mi vagyunk az egyetlen külföldi turisták, rajtunk kívül csak néhány lelkes olasz turista rója a sokat koptatott járdákat. Az egyik templomban újabb bebalzsamozott szent látványával gazdagodva indulunk a hegy oldalába, ahonnan “libegő” emel a város fölé. Betájoljuk magunkat és megtaláljuk a város római színházának maradványait, melyet később közelebbről is megnézünk.
Lefelé haladva sumák tettre ragadtatjuk magunkat, a városfalról lenyesünk néhány borostyán ágat. Otthon kihajtatva most is növekedik az egyik.
Assisibe visszatérve – fogyatkozó időnket kihasználva – meglátogatjuk Szent Ferenc városhoz közeli első kolostorát. A gyalogút olajfák között vezet, a lemenő nap átsüt a lombokon. A kolostor pici, ugyanakkor nagyon hangulatos. Benne kiállítás Szent Ferencről készült rézkarcokból, grafikákból. A kápolna lenyűgöző, évszádokat utazik vissza az ember az időben.
Késő délután visszaérve még megtekintjük a város elmaradt látnivalóit. Egy régi kisméretű amfiteátrum köré épültek a házak, s ma már csak az épületek és udvarok íve utal a történelmi előzményekre.
Este ugyanaz a trattoria, majd alvás, hogy felkészüljünk a másnapi útra. Az olasz család hangorkánját megpróbáljuk kikapcsolni és úgy teszünk mintha aludnánk.
Másnap reggel elköszönünk Antoniótól és irány Siena. Egy ideig ismerős az út, majd délebbre kanyarodik. A táj kopárabbá válik és az autópálya építés dűnéin kell átvágnunk magunkat. Sienába érve szerencsésen találunk egy pályaudvarhoz közeli parkolót ahol fizetnünk sem kell. Elindulunk toronyiránt.
Hamisítatlan olasz hangulat, a száradó ruhák az utca fölött lebegnek. Az épületek kopottak, virág sehol, kicsit komor az egész hangulat. De hát, hogy keltett volna félelmet a város a középkori ellenségeiben, ha hívogató barátságos képet mutat!? Elérjük a főteret és meglátjuk azt, amiért idejöttünk. A kagyló alakú téren kisvárosi idill, a turisták százai pihennek a téglával burkolt főtéren az árnyékos oldalon. Elképzeljük a Paliókat, melyeket itt rendeznek meg minden év augusztusában. És ettől a pillanattól kezdve ez a hangulat végig velünk marad, ha akarnánk sem tudnánk elfelejteni: az üzletekben, a tereken mindenütt a Palióra emlékeztetnek. Az utcákon, a ház falain az adott contrada jelképei. Az üzletekben a jelképek választéka: kisteknős, nagyteknős, kisegyszarvú, nagyegyszarvú és a többi szerencse állat. Mi sem ússzuk meg, veszünk egy-egy kendőt a gyerekeknek. Zászlók, sakkészletek, levélnehezékek, könyvtámaszok: mind a kabalaállatokkal: fából, porcelánból, kőből.
Keresünk egy szállást és a főtéren beülünk egy étterembe ebédelni: vino rosso (piccolo) e spaghetti carbonara. A minősége kívánnivalót hagy maga után, de a helyért megéri. Komádiás szórakoztatja a teraszon ücsörgőket a turisták rovására. A gyanútlanok pórul járnak. A nézőközönségben derültség. A szájtátók száma nő, már nehéz beugratni az arra járókat. Természetesen a kalapolás sem marad el.
Húzzuk az időt, a bor lassan fogy, élvezzük a napsütést. A délutáni melegben nő a téren a turisták áradata, sokan a földön piknikelnek. A városháza órája hangosan üti az egészeket.
Felcihelődünk és elindulunk a dóm irányába. Útközben veszünk két horribilis árú csupaszbarackot, de muszáj rákölteni, mert ekkorát még sehol sem láttunk. Képeslap gyűjteményünket az útba eső boltokban gyarapítjuk.
A Dóm gyönyörű, csíkos márványburkolata vibrál a naplementében. Belső terében félhomály, zászlók a pilléreken. Az épület szerkezeti kialakítása sokat sejtet, építői a firenzei dóm túlszárnyalására törekedtek. Jelzik ezt a félbemaradt főszárny támpillérei, amik most a kereszthajó funkcióját töltik be. Félbemaradt pillérközei furcsa emlékei a nagyravágyásnak, melyek évszázadok emlékeit magukba zárva üresen ásítanak most a Toscanai tájba. A szomszédos épületből egy egyházi rendezvény résztvevői – domonkosrendi szerzetesek – bandukolnak kifelé, ráérősen.
Lesétálunk a Dóm melletti lépcsőn, közben kigyúlnak a fények a városka utcáin. Utolsó esténk Itáliában.
Másnap a felkelő nappal indulunk hazafelé a következő út reményével.
Sz. Fehér Éva
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu