Laczó Balázs: Egyiptom

Laczó Balázs: Egyiptom

1. Az élők és holtak földje

Egyiptomba menet a piramisok érdekeltek legkevésbé. Attól tartottam, hogy képeslapélmény, csak éppen húsz fokkal a szobahőmérséklet felett, s lesz ott még nyolc-tíz autóbusz is. S egyszercsak ott álltam, mellettem úgy nyolc-tíz autóbusz, lehetett vagy negyvenöt fok meleg és a lábam a földbe gyökerezett.

Az idő rettegi a piramist

Sivatagi szél égette a tarkómat, és szorongás fogott el, pedig ekkorra már túl voltunk Luxoron, Philae-n, Kom Ombo-n, vagyis meg tudtam fogalmazni ezt a félelmet. Azt hiszem, a Memnon-kolosszusok előtt éreztem meg az időtlen rettegést, amivel születtem, s amivel talán mindannyian születünk, álmodunk, ami miatt féljük a halált, mert még a legbiztosabb percekben is fölénk tornyosulhat valami isteni vagy állati: fentről vagy a farkas- és krokodilfejek homokjából tör ránk az ősvilági borzalom. Igen, a civilizáció bölcsőjében nincs semmi emberi. És mégis, ugyanez a szél perzselte a főpapok tarkóját, s ugyanezt – fehérebb ragyogásban – látta maga előtt az alabástrombőrű, négy-ötezer éve a bibliai időkben, a sátán és az általunk hitt pokol születése előtt. A Szfinx Oidipusszal beszélgetett, őt magát Hérodotosz keresztelte el, s már vagy ötezer éve néz kelet felé, legalább másfél milliószor látta felkelni a napistent. Ma már nem barátkozik, és azt is időtlen nyugalommal fogadta, amikor egy arab uralkodó ágyúval lövette szét az orrát, mivel abban látta az élet megtestesülését, a bálványimádás célpontját. De az uralkodó rég halott, a Szfinx pedig azóta a száján vesz levegőt. Én nem gondolkodom azon, hogyan épültek a piramisok? – ha voltak is istenek, alvilági vagy földönkívüli teremtmények, mára kihaltak. Csak az anyag maradt utánuk, és mi rettegjük az időt, míg az idő rettegi a piramist. Végül két balkezes definíció. Halálfélelem: amitől a halál is fél. Halál nyugalom: II. Ramszesz egy kis vitrinből. Egyiptom iszonyú.

Ezrek vére az örökkévalóért

Az embert rendszerint utolsó nap viszik Gheizába, az egyhetes utazások Luxorral kezdődnek (oda Kairóból repülünk), majd hajóval úsztatnak le (vagyis a folyásirányt nézve inkább fel) a Níluson, Esnán, Edfun és Kom Ombon keresztül Assuánig. Innen szállít vissza Kairóba a repülő, s jöhet a képeslap-dömping. Hadd kíméljem meg magamat attól, hogy leírjam, amit történelemből tanultak: hogy mi a szkarabeus és mit görget maga előtt, hogy ugyan bemehetett-e egy vándorlegény a templom szentélyébe, valamint ki és hogyan fejtette meg a hieroglifákat? (Egyébként itt-ott látni üres kartusokat, mivel a papok sem voltak ostobák: gondolták, hogy bizonyos istenek neve marad, a fáraók meg jönnek-mennek. A kihagyott helyre sokszor csak akkor vésték bele a király nevét, ha az uralkodó odalátogatott. Így ha üres keretet látunk egy déli templomban, az azt jelzi, hogy a mindenkori fáraó nagyívben csinált arra a megszentelt helyre.) Számomra sokkal érdekesebb az, hogy saját tévhitemmel ellentétben az ó-, közép- és újbirodalom minden egyes szeglete tele van hieroglifákkal – bevallom, én korábban úgy gondoltam, hogy találtak imitt-amott néhány oszlopot. Pedig, ha hazavinnék egyet, hetekbe kerülne, mire észrevennék – igaz, évekig tartana, mire elcipelném, és ez lépéshátrány lehet. Ez persze a luxori elődöket nem zavarta: hét és fél hónap alatt bányászták ki és szállították el Asszuánból több száz kilométeren át a Karnaki templomba azt a gránit obeliszket, amit Kr. e. 1500-ban Hatsepszut királynő emeltetett magának. Fenséges, háromszögalakú csúcsa, akár a szent papirusé, az örökkévalóságot hordozza magában, s ki tudja, hány halandó vérzett el érte? Milliók e. m. – ezt mondta a holt is: Egyiptom hátborzongató.

Ház konzervdobozból

A Nílusnak rothadó, kissé sós szaga van, gondolni is rossz, milyen lehetett, amikor a kutya csillagkép áldásos érkeztével elöntötte a földeket. De ez a helybélieket természetesen ma sem bántja. Minket óva intenek a csaptól, az arabok éppúgy, mint a hazaiak, hiszen negyven fokban gyorsan fogy a drága ásványvíz. A szent folyóból viszont arab gyerekek ezrei isznak, s nyilvánvalóan semmi bajuk. A turistákat bezzeg a frissen mosott saláta is ágyhoz szegezi, higyjék el, átéltem: Szíria lerohanása tréfa lehetett az egyiptomi gyomorbajhoz képest.
Kairó még csak Afrika, de nem az „Afrika”. Az élő Kairóban talán a legmeghökkentőbb az, ami talán itthon is közismert: a főút mellett fekvő temetőkben emeletes házak sorakoznak. A sírkert jóravaló családok otthona és közösségi piknik helyszíne egyben. A keresztény embernek ez túl magas, s azt hiszi, ez tiszteletlenség. Pedig inkább az a tiszteletlenség, ha ilyen egyszerűnek tartjuk a képletet. Amúgy sem árt edződni, mert aztán minél délebbre járunk, annál kevésbé vagyunk ismerősök: a bőrszín egyre sötétebb, a test egyre szikárabb. „Az Afrika”, amit igazán vártam, vagy ötszáz kilométerrel lejjeb kezdődik, ahol galabiás, csontvázszerű asszonyok és férfiak ezrei cipelik a cukornádat, s a gyerekek szeme felragyog, ha külföldieket hoz a hajó. A Nílus partján nemegy tákolmányt láttunk, konzervdobozokból rakták őket össze, s – mi úgy mondjuk – „nagygenerációs családok” otthona volt.

Turistazabálók a vécén

Luxorban – akármilyen nagyvárosnak számít – már a vidékiesség jegyei mutatkoznak. Amikor megálltunk, a gyerekek tizesével rohanták meg a buszt, kezükben az odagyógyult díszmacskákkal és szkarabeuszokkal. Apjuk kővel dobálta őket, hogy jobban fogyjon a portéka – mi erre úgy mondjuk, „motivációs eszköz”, ők meg már megszokták. Nagyokat kacagtak, és semmivel nem lehetett volna elrontani az örömüket. Őket még a külföldi jelenléte és nem a pénz érdekli. Határtalanul hálásan fogadták, amikor egy felfuvalkodott utas egy-két rúzsvonással „kisminkelte” őket, majd nagyot hahotázott. Én speciel kicsit szégyelltem a képemet, s ez az érzés nem múlt el, legfeljebb meghatottsággal párosult, amikor egy hét év körüli kislány ajándékot akart adni, s már a buszon ültem, amikor még mindig azt mutogatta, hogy nem kér ő fontot, csak fogadjam el azt az ízét. Nem fogadtam el, féltem, hogy fejbedobják. És Kairóban láthattuk: ugyanilyen gyerekek készítik az összes méregdrága szőnyeget, amelyek napocskáikkal és pálmafáikkal ezért legtöbbször gyerekrajzokra emlékeztetnek, csak éppen néhány százezer csomóval több velük a macera.
Persze a felnőttekre – ahogy magamra sem – már nem mondhatom el, hogy nem érdekli őket a pénz, s ahol a családok egyetlen esélye a turizmus, ott azon sincs okunk csodálkozni, hogy a nyilvános vécében egy férfi kinyitja nekünk a csapot, egy meg letépi a kéztörlőt. A legyező férfiak mindenütt az útunkba állnak, és aki olyan szerencsés, hogy Edfuban lovaskocsija van, az a biztonság kedvéért háromszor kéri a viteldíjat. Az esnai piacon felfalják a külföldit. Emlékszem, a nővéremet körzefogták, s egy pillanat alatt bent találta magát egy üzletben, úgy, hogy utána soha nem tudta megmondani, hogyan került oda. A szőkék pedig egyenesen ufószámba mennek: ha félpercre elbambulok, felnyomnak egy teve hátára.
A szegénységből fakadó állandó hajrá és az idegenvezető megfontolt uszítása eredményezte, hogy a fajgyűlölet főről főre terjedt a csoportban, s felesleges lett volna azzal érvelni, hogy legalább a saját hazájában illik elfogadni a másikat, mert egyébként haza lehet menni. Egy műveltnek nem tűnő fiatalember ennyivel intézte el az országot, ahol jártunk: „ezek nem érzik át az egyiptomi kultúrát.”
Azóta sem tudom, mi van egy kultúrán átérezni való: van gondolkodni való építészet, megfigyelni való csillagászat, földbegyökerezni való Hatsepszut-szobor, és bebalzsamozott, kiborsózni való krokodilisten, de a kultúra általában nem átérezhető, s mint szó, éppen a rossz megfigyelők menstvára. Aki azért megy Egyiptomba, hogy átérezze a kultúrát, felejtse el. Azért is, mert ez egy ötezer éves világ, s elképzelhetetlen: vagy három évezreden keresztül lélegzett.
Képzeljük csak el, hogy Budapest Kr. e. 1000-ben épült, s áll még ma is. Ennek megfelelően emlegetik általában a budapesti kultúrát. Egyiptomra nincsenek szavaink.

Egyiptom 2. – Tomival az araboknál

A kairói repülőtérről busz vitt a szállodához. Amíg a fővárosban kanyarogtunk – ez Egyiptom egyetlen része, ahol elvétve láthatunk pocakos embereket – bemutatkozott a vigyorgós idegenvezető, aki nem szereti az arabokat. Tamásnak hívják, de Tominak muszáj szólítani és tegezni is kell, mint minden idegenvezetőt. (A Tamás nem a valódi neve, de szeretném, ha Dezső nem ismerne magára). Tomi – mint már említettem – rossz lóra tett, amikor megtanult arabul és arab országokra specializálta magát, hiszen nem hogy nem szereti, de egyenesen utálja az arabokat. Sok kínszenvedést okozhatott neki ez az ellenérzés, hosszú-hosszú, Kairóban töltött nyarakon át főhetett saját gyűlöletének levében, és csak nagyon lassú és fokozatos munka eredményeként fejleszthette ki magának azt a szemellenzőt, ami eltakarja előle az arabokat és csak azt mutatja meg Egyiptomból, ami legalább háromezer éves.
Sznobizmusának és fajundorának grandiózus találkozása mindjárt a bemutatkozás közben kibukott: „csodálatos helyeket fogtok látni (mert minket is tegezni kell), de kénytelenek vagytok elviselni, hogy ebben az országban arabok élnek, olyanok, amilyenek, pénzt fognak tőletek kunyerálni, ne adjatok nekik, mindenben a rendelkezésetekre fognak állni, de ne hallgassatok rájuk. Egyiptom gyönyörű, szerencsés, aki ide eljut, ez a nép viszont valahogy nem nagyon érzi át az ókori kultúrát.”
Sokan felszisszentek, akikre az arab világ e kurta áttekintése meglepetés erejével hatott. Voltak persze olyanok is néhányan, akik egyetértően bólogattak vagy nevettek és páran, akik azt nézték a busz ablakából, hogy ilyen mocskos, szemetes helyen még soha nem jártak. Ez utóbbi csoport másfél-két órán belül szintén utálni fogja az arabokat, de egyelőre kisebbségben van azokkal szemben, akiknek kezdeti lelkesedése kitesz a felsőbbrendű érzéseni.

Akkor még nem gondoltam, hogy pár napon belül ez a réteg is beadja a derekát Tominak, és én egy rakás felsőbbrendű – műveltnek legkevésbé sem mondható – európai társammal fogok ülni a buszon, bizalmasan, tegeződve.
Most eszmélek, hogy Tomiról lassan azt a képet alakítom ki, hogy egy megnyerő, erős személyiség, aki képes alkalmasint bárkit maga mellé állítani, és a befolyásolhatóbbakat pillanatokon belül elvarázsolja. Tévedés. Ennél puhányabb, simább, tenyérbemászóbb, nagyképűbb és kicsinyesebb emberrel utastársaim sem nagyon találkozhattak. Emlékszem, a vacsoránál az egyik fiú félig titokban utánozni kezdte Tomit, amint a nyelvét kígyóként öltögeti beszéd közben, és ezen a többiek nagyot nevettek – nem annyira a produkció tetszett nekik, inkább örültek, hogy nem csak ők utálják ezt a hernyót. Tehát ha például arról lett volna szó, hogy a csomagokat tegyük fel vagy fújjuk ki magunkat a séta előtt, biztos, hogy a kutya sem hallgat Tomira, száz százalék, hogy ez az ember senkit nem képes meggyőzni az igazáról.
Azóta gondolom azt, hogy a fajgyűlöletnek semmi más nem adhat alapot, mint a felsőbbrendűség, ami szinte mindenkiben ott leledzik és csak a megfelelő pillanatra – ha úgy tetszik, Tomira – vár, hogy tiszteletét tehesse. Az idegenvezetőnek nagyon könnyű dolga volt a csoporttal, a másság elfogadása pedig üres szólam.
Tulajdonképpen Tomi nem is uszított és nem is fröcsögött. Csupán finnyás arccal ült a vacsoránál és köszönte, nem evett mást egy darab kiflin kívül (vigyázni kell az arab ételekkel). Csupán óva intett minket, hogy pénzt adjunk a mosdóban a vécésbácsinak (akkor ugyanis ott terem egy, aki kinyitja a csapot és egy, aki legyez.) Tomi csupán elmagyarázta, hogy a piramisok csúcsa hajdan aranyból volt, csak hát „ezek” lelopták (arabok és az ókori kultúra…).
Hogy mi lett volna, ha a honfoglaló magyarok találnak rá a piramisokra, arról nem esett szó, mert addigra már a csoport egésze európai pofával ült és önállóan, Tomi segítsége nélkül is képes volt kommentálni az arab világ jelenségeit. A negyedik napon például már semmi meghökkentő nem volt abban, amikor az ötcsillagos hajóról éhhalál szélén álló gyerekeket láttunk a Nílusból inni és egy vékony női hang megjegyezte: „majd megdöglenek.” Miért lett volna meglepő a kijelentés?: koszos a víz, európai oda a lábát sem teszi be. Ha egy tízéves forma gyerek egy tutaj árbocát varrja a magasban, minden normális európai azt kérdezi: „nem esik le?” Aki azonban eltölt néhány napot Tomival, így fejezi ki magát: „úgy kell neki, majd lezuhan…”.
Tomira tehát ezek után már nincsen szükségünk, bátran hazavihet minket és indulhat Egyiptomba a következő csoporttal.

Laczó Balázs

A szerző írásai Az Útikalauzban

Laczó Balázs: Allah tébolyult városában – Isztambul – Törökország – 2000

Laczó Balázs: Egyiptom

Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Split – 2004

Laczó Balázs: Trogir – 2004

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu