Laczó Balázs: Egyiptom


Laczó Balázs: Egyiptom


1. Az élők és holtak földje


Egyiptomba menet a piramisok érdekeltek legkevésbé. Attól tartottam, hogy képeslapélmény, csak éppen húsz fokkal a szobahőmérséklet felett, s lesz ott még nyolc-tíz autóbusz is. S egyszercsak ott álltam, mellettem úgy nyolc-tíz autóbusz, lehetett vagy negyvenöt fok meleg és a lábam a földbe gyökerezett.


Az idő rettegi a piramist


Sivatagi szél égette a tarkómat, és szorongás fogott el, pedig ekkorra már túl voltunk Luxoron, Philae-n, Kom Ombo-n, vagyis meg tudtam fogalmazni ezt a félelmet. Azt hiszem, a Memnon-kolosszusok előtt éreztem meg az időtlen rettegést, amivel születtem, s amivel talán mindannyian születünk, álmodunk, ami miatt féljük a halált, mert még a legbiztosabb percekben is fölénk tornyosulhat valami isteni vagy állati: fentről vagy a farkas- és krokodilfejek homokjából tör ránk az ősvilági borzalom. Igen, a civilizáció bölcsőjében nincs semmi emberi. És mégis, ugyanez a szél perzselte a főpapok tarkóját, s ugyanezt – fehérebb ragyogásban – látta maga előtt az alabástrombőrű, négy-ötezer éve a bibliai időkben, a sátán és az általunk hitt pokol születése előtt. A Szfinx Oidipusszal beszélgetett, őt magát Hérodotosz keresztelte el, s már vagy ötezer éve néz kelet felé, legalább másfél milliószor látta felkelni a napistent. Ma már nem barátkozik, és azt is időtlen nyugalommal fogadta, amikor egy arab uralkodó ágyúval lövette szét az orrát, mivel abban látta az élet megtestesülését, a bálványimádás célpontját. De az uralkodó rég halott, a Szfinx pedig azóta a száján vesz levegőt. Én nem gondolkodom azon, hogyan épültek a piramisok? – ha voltak is istenek, alvilági vagy földönkívüli teremtmények, mára kihaltak. Csak az anyag maradt utánuk, és mi rettegjük az időt, míg az idő rettegi a piramist. Végül két balkezes definíció. Halálfélelem: amitől a halál is fél. Halál nyugalom: II. Ramszesz egy kis vitrinből. Egyiptom iszonyú.


Ezrek vére az örökkévalóért


Az embert rendszerint utolsó nap viszik Gheizába, az egyhetes utazások Luxorral kezdődnek (oda Kairóból repülünk), majd hajóval úsztatnak le (vagyis a folyásirányt nézve inkább fel) a Níluson, Esnán, Edfun és Kom Ombon keresztül Assuánig. Innen szállít vissza Kairóba a repülő, s jöhet a képeslap-dömping. Hadd kíméljem meg magamat attól, hogy leírjam, amit történelemből tanultak: hogy mi a szkarabeus és mit görget maga előtt, hogy ugyan bemehetett-e egy vándorlegény a templom szentélyébe, valamint ki és hogyan fejtette meg a hieroglifákat? (Egyébként itt-ott látni üres kartusokat, mivel a papok sem voltak ostobák: gondolták, hogy bizonyos istenek neve marad, a fáraók meg jönnek-mennek. A kihagyott helyre sokszor csak akkor vésték bele a király nevét, ha az uralkodó odalátogatott. Így ha üres keretet látunk egy déli templomban, az azt jelzi, hogy a mindenkori fáraó nagyívben csinált arra a megszentelt helyre.) Számomra sokkal érdekesebb az, hogy saját tévhitemmel ellentétben az ó-, közép- és újbirodalom minden egyes szeglete tele van hieroglifákkal – bevallom, én korábban úgy gondoltam, hogy találtak imitt-amott néhány oszlopot. Pedig, ha hazavinnék egyet, hetekbe kerülne, mire észrevennék – igaz, évekig tartana, mire elcipelném, és ez lépéshátrány lehet. Ez persze a luxori elődöket nem zavarta: hét és fél hónap alatt bányászták ki és szállították el Asszuánból több száz kilométeren át a Karnaki templomba azt a gránit obeliszket, amit Kr. e. 1500-ban Hatsepszut királynő emeltetett magának. Fenséges, háromszögalakú csúcsa, akár a szent papirusé, az örökkévalóságot hordozza magában, s ki tudja, hány halandó vérzett el érte? Milliók e. m. – ezt mondta a holt is: Egyiptom hátborzongató.


Ház konzervdobozból


A Nílusnak rothadó, kissé sós szaga van, gondolni is rossz, milyen lehetett, amikor a kutya csillagkép áldásos érkeztével elöntötte a földeket. De ez a helybélieket természetesen ma sem bántja. Minket óva intenek a csaptól, az arabok éppúgy, mint a hazaiak, hiszen negyven fokban gyorsan fogy a drága ásványvíz. A szent folyóból viszont arab gyerekek ezrei isznak, s nyilvánvalóan semmi bajuk. A turistákat bezzeg a frissen mosott saláta is ágyhoz szegezi, higyjék el, átéltem: Szíria lerohanása tréfa lehetett az egyiptomi gyomorbajhoz képest.
Kairó még csak Afrika, de nem az „Afrika”. Az élő Kairóban talán a legmeghökkentőbb az, ami talán itthon is közismert: a főút mellett fekvő temetőkben emeletes házak sorakoznak. A sírkert jóravaló családok otthona és közösségi piknik helyszíne egyben. A keresztény embernek ez túl magas, s azt hiszi, ez tiszteletlenség. Pedig inkább az a tiszteletlenség, ha ilyen egyszerűnek tartjuk a képletet. Amúgy sem árt edződni, mert aztán minél délebbre járunk, annál kevésbé vagyunk ismerősök: a bőrszín egyre sötétebb, a test egyre szikárabb. „Az Afrika”, amit igazán vártam, vagy ötszáz kilométerrel lejjeb kezdődik, ahol galabiás, csontvázszerű asszonyok és férfiak ezrei cipelik a cukornádat, s a gyerekek szeme felragyog, ha külföldieket hoz a hajó. A Nílus partján nemegy tákolmányt láttunk, konzervdobozokból rakták őket össze, s – mi úgy mondjuk – „nagygenerációs családok” otthona volt.


Turistazabálók a vécén


Luxorban – akármilyen nagyvárosnak számít – már a vidékiesség jegyei mutatkoznak. Amikor megálltunk, a gyerekek tizesével rohanták meg a buszt, kezükben az odagyógyult díszmacskákkal és szkarabeuszokkal. Apjuk kővel dobálta őket, hogy jobban fogyjon a portéka – mi erre úgy mondjuk, „motivációs eszköz”, ők meg már megszokták. Nagyokat kacagtak, és semmivel nem lehetett volna elrontani az örömüket. Őket még a külföldi jelenléte és nem a pénz érdekli. Határtalanul hálásan fogadták, amikor egy felfuvalkodott utas egy-két rúzsvonással „kisminkelte” őket, majd nagyot hahotázott. Én speciel kicsit szégyelltem a képemet, s ez az érzés nem múlt el, legfeljebb meghatottsággal párosult, amikor egy hét év körüli kislány ajándékot akart adni, s már a buszon ültem, amikor még mindig azt mutogatta, hogy nem kér ő fontot, csak fogadjam el azt az ízét. Nem fogadtam el, féltem, hogy fejbedobják. És Kairóban láthattuk: ugyanilyen gyerekek készítik az összes méregdrága szőnyeget, amelyek napocskáikkal és pálmafáikkal ezért legtöbbször gyerekrajzokra emlékeztetnek, csak éppen néhány százezer csomóval több velük a macera.
Persze a felnőttekre – ahogy magamra sem – már nem mondhatom el, hogy nem érdekli őket a pénz, s ahol a családok egyetlen esélye a turizmus, ott azon sincs okunk csodálkozni, hogy a nyilvános vécében egy férfi kinyitja nekünk a csapot, egy meg letépi a kéztörlőt. A legyező férfiak mindenütt az útunkba állnak, és aki olyan szerencsés, hogy Edfuban lovaskocsija van, az a biztonság kedvéért háromszor kéri a viteldíjat. Az esnai piacon felfalják a külföldit. Emlékszem, a nővéremet körzefogták, s egy pillanat alatt bent találta magát egy üzletben, úgy, hogy utána soha nem tudta megmondani, hogyan került oda. A szőkék pedig egyenesen ufószámba mennek: ha félpercre elbambulok, felnyomnak egy teve hátára.
A szegénységből fakadó állandó hajrá és az idegenvezető megfontolt uszítása eredményezte, hogy a fajgyűlölet főről főre terjedt a csoportban, s felesleges lett volna azzal érvelni, hogy legalább a saját hazájában illik elfogadni a másikat, mert egyébként haza lehet menni. Egy műveltnek nem tűnő fiatalember ennyivel intézte el az országot, ahol jártunk: „ezek nem érzik át az egyiptomi kultúrát.”
Azóta sem tudom, mi van egy kultúrán átérezni való: van gondolkodni való építészet, megfigyelni való csillagászat, földbegyökerezni való Hatsepszut-szobor, és bebalzsamozott, kiborsózni való krokodilisten, de a kultúra általában nem átérezhető, s mint szó, éppen a rossz megfigyelők menstvára. Aki azért megy Egyiptomba, hogy átérezze a kultúrát, felejtse el. Azért is, mert ez egy ötezer éves világ, s elképzelhetetlen: vagy három évezreden keresztül lélegzett.
Képzeljük csak el, hogy Budapest Kr. e. 1000-ben épült, s áll még ma is. Ennek megfelelően emlegetik általában a budapesti kultúrát. Egyiptomra nincsenek szavaink.




Egyiptom 2. – Tomival az araboknál


A kairói repülőtérről busz vitt a szállodához. Amíg a fővárosban kanyarogtunk – ez Egyiptom egyetlen része, ahol elvétve láthatunk pocakos embereket – bemutatkozott a vigyorgós idegenvezető, aki nem szereti az arabokat. Tamásnak hívják, de Tominak muszáj szólítani és tegezni is kell, mint minden idegenvezetőt. (A Tamás nem a valódi neve, de szeretném, ha Dezső nem ismerne magára). Tomi – mint már említettem – rossz lóra tett, amikor megtanult arabul és arab országokra specializálta magát, hiszen nem hogy nem szereti, de egyenesen utálja az arabokat. Sok kínszenvedést okozhatott neki ez az ellenérzés, hosszú-hosszú, Kairóban töltött nyarakon át főhetett saját gyűlöletének levében, és csak nagyon lassú és fokozatos munka eredményeként fejleszthette ki magának azt a szemellenzőt, ami eltakarja előle az arabokat és csak azt mutatja meg Egyiptomból, ami legalább háromezer éves.
Sznobizmusának és fajundorának grandiózus találkozása mindjárt a bemutatkozás közben kibukott: „csodálatos helyeket fogtok látni (mert minket is tegezni kell), de kénytelenek vagytok elviselni, hogy ebben az országban arabok élnek, olyanok, amilyenek, pénzt fognak tőletek kunyerálni, ne adjatok nekik, mindenben a rendelkezésetekre fognak állni, de ne hallgassatok rájuk. Egyiptom gyönyörű, szerencsés, aki ide eljut, ez a nép viszont valahogy nem nagyon érzi át az ókori kultúrát.”
Sokan felszisszentek, akikre az arab világ e kurta áttekintése meglepetés erejével hatott. Voltak persze olyanok is néhányan, akik egyetértően bólogattak vagy nevettek és páran, akik azt nézték a busz ablakából, hogy ilyen mocskos, szemetes helyen még soha nem jártak. Ez utóbbi csoport másfél-két órán belül szintén utálni fogja az arabokat, de egyelőre kisebbségben van azokkal szemben, akiknek kezdeti lelkesedése kitesz a felsőbbrendű érzéseni.


Akkor még nem gondoltam, hogy pár napon belül ez a réteg is beadja a derekát Tominak, és én egy rakás felsőbbrendű – műveltnek legkevésbé sem mondható – európai társammal fogok ülni a buszon, bizalmasan, tegeződve.
Most eszmélek, hogy Tomiról lassan azt a képet alakítom ki, hogy egy megnyerő, erős személyiség, aki képes alkalmasint bárkit maga mellé állítani, és a befolyásolhatóbbakat pillanatokon belül elvarázsolja. Tévedés. Ennél puhányabb, simább, tenyérbemászóbb, nagyképűbb és kicsinyesebb emberrel utastársaim sem nagyon találkozhattak. Emlékszem, a vacsoránál az egyik fiú félig titokban utánozni kezdte Tomit, amint a nyelvét kígyóként öltögeti beszéd közben, és ezen a többiek nagyot nevettek – nem annyira a produkció tetszett nekik, inkább örültek, hogy nem csak ők utálják ezt a hernyót. Tehát ha például arról lett volna szó, hogy a csomagokat tegyük fel vagy fújjuk ki magunkat a séta előtt, biztos, hogy a kutya sem hallgat Tomira, száz százalék, hogy ez az ember senkit nem képes meggyőzni az igazáról.
Azóta gondolom azt, hogy a fajgyűlöletnek semmi más nem adhat alapot, mint a felsőbbrendűség, ami szinte mindenkiben ott leledzik és csak a megfelelő pillanatra – ha úgy tetszik, Tomira – vár, hogy tiszteletét tehesse. Az idegenvezetőnek nagyon könnyű dolga volt a csoporttal, a másság elfogadása pedig üres szólam.
Tulajdonképpen Tomi nem is uszított és nem is fröcsögött. Csupán finnyás arccal ült a vacsoránál és köszönte, nem evett mást egy darab kiflin kívül (vigyázni kell az arab ételekkel). Csupán óva intett minket, hogy pénzt adjunk a mosdóban a vécésbácsinak (akkor ugyanis ott terem egy, aki kinyitja a csapot és egy, aki legyez.) Tomi csupán elmagyarázta, hogy a piramisok csúcsa hajdan aranyból volt, csak hát „ezek” lelopták (arabok és az ókori kultúra…).
Hogy mi lett volna, ha a honfoglaló magyarok találnak rá a piramisokra, arról nem esett szó, mert addigra már a csoport egésze európai pofával ült és önállóan, Tomi segítsége nélkül is képes volt kommentálni az arab világ jelenségeit. A negyedik napon például már semmi meghökkentő nem volt abban, amikor az ötcsillagos hajóról éhhalál szélén álló gyerekeket láttunk a Nílusból inni és egy vékony női hang megjegyezte: „majd megdöglenek.” Miért lett volna meglepő a kijelentés?: koszos a víz, európai oda a lábát sem teszi be. Ha egy tízéves forma gyerek egy tutaj árbocát varrja a magasban, minden normális európai azt kérdezi: „nem esik le?” Aki azonban eltölt néhány napot Tomival, így fejezi ki magát: „úgy kell neki, majd lezuhan…”.
Tomira tehát ezek után már nincsen szükségünk, bátran hazavihet minket és indulhat Egyiptomba a következő csoporttal.


Laczó Balázs


A szerző írásai Az Útikalauzban

Laczó Balázs: Allah tébolyult városában – Isztambul – Törökország – 2000

Laczó Balázs: Egyiptom

Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Split – 2004

Laczó Balázs: Trogir – 2004


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Laczó Balázs: Egyiptom" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár