Merkl Gábor: Líbia – visszaemlékezés tizenegy év távlatából – 1985-89


Merkl Gábor: Líbia – visszaemlékezés tizenegy év távlatából – 1985-89


Bevezetés
A légiközlekedés újbóli megindulásával sokakban felmerült, hogy talán el lehetne utazni az észak-afrikai régió legzártabb, a turisták által legkevésbé ismert országába, Líbiába. Ennek kapcsán gondoltam, hogy megpróbálom visszaidézni emlékeimet, melyek forrása az országban egy ipari beruházáson eltöltött három és fél év 1985 és 1989 között.
Előfordulhat, hogy a következőkben leírt adatok és ismeretek az időbeli távolság miatt már nem feltétlen fedik a valóságot, de valószínűleg így sem feleslegesek egy olyan zárkózott ország megismeréséhez, mint amilyen Líbia, vagy hivatalos nevén a Líbiai Arab Szocialista Nagy Népi Közösség.


Első rész
1979-ben az ország vezetése elhatározta, hogy a Szaharában található vasércre és az energiaforrásul szolgáló kőolajra alapozva acélművet létesít Tripolitól keletre, a Szirti-öböl nyugati sarkán, Miszurata városa mellett. A beruházás akkori áron körülbelül ötmilliárd amerikai dollárba került, megvalósítása idején a világ legnagyobb ipari beruházásának számított, így érthető, hogy az összes nehézipari világcég ott tolongott a tenderkiírásnál. A világcégek alvállalkozók sokaságát foglalkoztatták, többek között akkori munkahelyemet, a néhai Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalatot is. Így kerültem Líbiába én is, először egy évre, azután folyamatosan 1989 végéig hosszabbítva a szerződést.
Egy nemzetközi beruházás szakmai szemmel nézve is tanulságos, de legalább olyan érdekes etnikai szempontból is. A vasmű építésén csúcsidőszakban mintegy 6000 ember dolgozott, akik számolgatásaim alapján huszonhat különböző országból érkeztek. A legkeletibb náció a japán volt, a legnyugatibb a portugál. Ezen a tág régión belül voltak emberek például a Fülöp-szigetekről, Thaiföldről, Indiából, Bangladesből, Kínából, Koreából, Magyarországról, Lengyelországból, Skóciából, Németországból, Francia-or-szágból, Ausztriából, Egyiptomból és még számos más helyről.
Igyekeztem minden olyan nációt becserkészni, amelyikkel nem volt munkakapcsolatom és a japánok kivételével ez sikerült is. Ők annyira katonás életet éltek, hogy szinte lehetetlenség volt velük összejönni. A többieket módszeresen végiglátogattam, csereberélgettem velük ezt-azt, beszélgettünk különböző módokon kiejtett “angol” nyelven, kérdezgettük egymást országainkról. Nagyon élveztem ezt a kapcsolatfelvételt, soha azóta annyi egzotikus emberrel nem volt kapcsolatom, mint akkor. A kínaiak között – minthogy testmagasságom pár centivel meghaladja a két métert – osztatlan népszerűségnek örvendtem. Mikor először átmentem hozzájuk – az ablakomtól húsz méterre, a kerítés túloldalán éltek mind a sokszázan – csodálkozva végigtapogattak lentről fölfelé: itt ember, itt is ember, még mindig ember. A fejemnél már kicsit ágaskodtak. A legszokatlanabb angol akcentust a filippinók használták, ők ugyanis az “f” hang helyett “p”-t mondtak. Így az angol “fifty five” a kissé mulatságos “pipti pájv”-nak hangzott. Egyébként a harmadik világból jöttek közül meglepően sokan tudtak Magyarországról és a nyugatiak körében nem kevesek részéről érzékelhető lenéző-lesajnáló hozzánkállást a körükben nem tapasztaltam. Ma már számomra kideríthetetlen, hogy mivel váltottuk ki mi magyarok a szimpátiát, de jólesett megélni. Ugyanezt a szimpátiát tapasztaltam a líbiai őslakosság részéről is. Ennek okai érthetőbbek: sok líbiai fiatal járt nálunk középiskolába vagy egyetemre, sokuknak volt ittlétük alatt magyar barátnője, azon kívül Magyarország egy könnyen elérhető célország volt számukra nyugat felé, mert a magyar vízumot egy nap alatt megkapták, míg a nyugati országok hetekig húzták a dolgot, aztán sokszor elutasították a kérelmet. Ez persze már a politika ingoványos terepét érinti, talán hagyjuk is.
Ennyi embernek természetesen megfelelő szálláshelyre is szüksége volt, ezért Miszurata mellett felépítettek egy külön kis falut (jobb híján nevezzük tábornak a továbbiakban) az építkezésen dolgozóknak. A munkások kétszintes barakkokban, a középszintű és annál magasabb vezetők 4-5 lakásból álló, fából készült, tökéletes európai komforttal berendezett házakban laktak, melyekhez kert is tartozott. A különböző országokból jött emberek lakóterületét egymástól drótkerítés választotta el. Gondolhatnánk, hogy ez kissé komor színezetet adott a tábornak, de a gyakorlat bizonyította, hogy a különböző kultúrák és életmódok miatt szükség volt rá. A tábor élete egyébként meglepően békésen zajlott, idegengyűlöletnek, rasszizmusnak külsőleg nyomát sem lehetett találni. Sok keleti nép hozta az ünnepeit is magával. A legszínesebb ünnepségeket a thaiföldiek rendezték királyuk születésnapjára. A tábornak külön vezetősége volt, melynek irányításával folyamatosan szerveztek különböző sportversenyeket, rendezvényeket. Ezzel sikerült elérni, hogy a tábor életét, különösen 1986-ban, az élvezetes sokszínűség jellemezte.
Túl azon, hogy a nyolcvanas években egy valamirevaló vagyoni háttérrel nem rendelkező fiatal számára az önálló lakáshoz jutás egyetlen útja a hazainál sokkal magasabb fizetést nyújtó külföldi kiküldetés volt, létezett egy személyes ok is, amely miatt belevágtam ebbe a munkába. Bár végzettségem szerint villamosmérnök vagyok, már régóta érdekel a földtudomány is, és különösen szívesen olvasgattam a sivatagok világáról. Az Észak-Afrikát uraló Szahara pedig kiváló terület minden kőzetbúvárnak. A növénytakaró hiánya miatt az egész terep maga a színtiszta geológia, a szélerózió és a hőmérsékleti aprózódás révén pedig Európában nem látható formációkat lehet látni. Ezen kívül érdekelt a Szaharában lakó emberek létformája és általában az egész sivatagi miliő a maga sokrétűségében.
Csak egy bökkenő adódott. Ambíciózus sivatagi terveimet erősen korlátozta a tény, hogy tulajdonképpen dolgoznom kellett egy helyhezkötött munkahelyen, szabadidőm kevés volt és le kellett küzdenem főnökeim nem nagyon titkolt rosszallását, mikor a vállalatunk számára rendelkezésre álló összesen két darab Lada 1200-es gépkocsi közül valamelyiket meg akartam hétvégére kaparintani egy “kis” kirándulásra. Általában értetlen tekintetekkel találkoztam: minek akarsz a sivatagba menni, nincs ott semmi! Ilyenkor inkább hallgattam, és nem magyaráztam el, hogy az a “semmi” nekem igen sokat jelent. Utazási mániám azonban annyira gátlástalanul tört felszínre, hogy idővel kiharcoltam a “vállalati kirándultató” tökéletesen hozzám illő szerepkörét. Ez a szerep arra szolgált, hogy ha Magyarországról kijött hozzánk valamelyik főnökünk, akkor szerveztem nekik egy kis egynapos utazást. Honi vezetőink dicséretére legyen mondva, hogy érdeklődő típusú emberek voltak, többségük szívesen jött országjárásra.
Az utazásokhoz három alapfeltétel szükségeltetett: idő, autó és útitársak. Idő az arab ünnepek környékén adódott, mert ünnepnapokon kifejezetten tilos volt dolgozni. Ha az ünnepnapot munkaszüneti nap követte, mindjárt lett két nap egymás után. A legnagyobb arab ünnep – sajnos már nem emlékszem, hogy melyik – egész hosszú volt, így sikerült 1986 nyarán egy négy napos, kb. 3000 km-es utat szervezni, le délre a Fezzánba, egészet Gát városáig (később írok erről az útról). Vállalatunk autóját csak hétvégi, kisebb utakra tudtam megszerezni, azokra is elég ritkán. Az autóhiányt úgy próbáltam leküzdeni, hogy becserkésztem a németeket, akiknek volt autójuk bőven, és ha elvállaltam a vezetést, ingyen elmehettem velük. Általában még abba is belementek, hogy én jelöljem ki az útvonalat. Sajnos ezek az autók nem terepre készültek, ezért útjaink az aszfaltutak nyomvonalát követték. Ide kapcsolódik az útitárs kérdése is. Az utazási vággyal megáldott (megvert?) emberek rendesen szagról megismerik egymást, így hamar kialakult az az internacionális társaság, amely szívesen töltötte idejét a kocsiban aszalódva. Csak példaként: az előbb már említett hosszú útra öten mentünk: két magyar, egy cseh, egy németországi és egy svájci német és két francia Peugeot kombi gépkocsi.
Az előző bekezdésekben említett nehézségek miatt jóval kevesebb utat tudtam szervezni, mint amennyit szerettem volna. Terepjáró autó és a sivatagot pontosan ismerő vezető hiánya miatt pedig igazi terepautózásról szó sem lehetett. Ennek ellenére minden utat élveztem, mert a táj összes eleme új és ismeretlen volt és az utak mentén is rengeteg látnivalóba botlott az ember. Merőben szokatlan érzés volt olyan vidéken utazni, ahol a civilizáció alkot kis szigeteket a természetben, nem pedig fordítva, mint Európában már szinte mindenhol.


Második rész
Líbia durván 1,8 millió négyzetkilométernyi területén négymillió lakos él, főként a tengerpartot kísérő keskeny, művelhető sávban. A távolságok hatalmasak, de a gyenge forgalom miatt viszonylag gyorsan megtehetők. Egyedül a tengerparttal párhuzamosan haladó főútvonalnak van nagyobb forgalma, a dél felé menő utakon bátran lehet nyomni a gázpedált. Az ott élőnek teljesen átalakul a távolságról alkotott képzete. Kétszáz km-re csak úgy elugrani szokás, ötszáz km még nem számít nagy távolságnak, de a 25. szélességi fokon fekvő Al-Birket oázisban már megnéztek minket, hogy Miszuratából, a tengerpartról jöttünk. Mindenesetre Magyarországra visszajövet sokáig még ez a távolságérzet élt bennem és nagyon szokatlannak tűnt, hogy itt párszáz kilométer nagy útnak számít.
Ha Magyarország egyfejű, akkor Líbia kétfejű ország. Hivatalos fővárosa ugyan a nyugati Tripoli, de ezzel szinte egyenrangú regionális központ a keleten fekvő Bengázi (a földrajzi neveket fonetikus átírásban írom). A Szahara a Szirti-öbölnél eléri a tengert és szinte kettévágja az országot, felosztva a nyugati Tripolitániára és a keleti Kirenaikára. Délen a hatalmas Fezzán terül el, kietlen homok-, kavics- és sziklasivatagokkal, homokkő-hegységekkel. Állandó vízfolyás nincs, de az őszi esőzéskor a vádik, az időszakos folyómedrek, képesek rohanó folyókká válni rövid időre. Nagyobb homoksivatagok: keleten a Calanscio-Rebiana, nyugaton az Ubári és Murzuk sivatagok. Ez utóbbi egy szinte teljesen kör alakú homoksivatag, melyben egyetlen oázis és út sem található, ezért még soha, senki sem szelte át. Tripolitól délre hirtelen ugrik ki a tájból a Nefúsza-hegység 700 m magas fennsíkja, amely dél felé átmegy a Magyarországnál valamivel nagyobb Hammada al-Hamra (Vörös Kősivatag) mészkőplatójába. Délnyugaton az algériai határnál emelkedik az Akakusz-Tadrart-hegység, látványos homokkőtornyokkal és prehisztorikus sziklarajzokkal. Az ország közepén található a Dzsebel (=hegység) Szauda és Dzsebel Aszvád vulkánikus hegységek lapos bazaltfennsíkja, gyönyörű bazalthammadákkal és délkeleten a csádi határnál a Tibeszti-hegység. Bengázitól keletre a Zöld-hegységet találjuk, amely elég nedvességet kap ahhoz, hogy vegetáció is kialakuljon rajta.
Az ország útjainak nyomvonala az oázisokat összekötő hajdani karavánutakat követi. Az útépítés folyamatos, az utak minősége jó, helyenként kiváló. Nincs felfagyás vagy nagy forgalom, amely tönkretenné őket.
Az országban kitermelt kőolaj az egyik legjobb minőségű, és tisztes életszínvonalat biztosít a lakosságnak. Egyiptomi vagy iraki szintű nyomor nincs, pedig az olaj felfedezése előtt Líbia az egyik legszegényebb ország volt a világon. Akkoriban a datolyán kívül csak a Rommel-hadsereg maradványait adták el ócskavas gyanánt. Az olaj azonnal felértékelte az országot, leginkább amerikai segítséggel kiépült az olajipar és 1969-ben egy fiatal tisztekből álló csoport élén Kadhafi ezredes átvette a hatalmat. A korszellemnek és saját elképzeléseinek megfelelően kialakított valami szocialisztikus, egyenlőségre épülő társadalmat egy az európai fülnek meglehetősen furcsa ideológia alapján, mely a Zöld Könyvben tálaltatik fel az emberiség boldogítására és összes gondjának azonnali megoldására. Az országot ellepik a belőle származó idézetek: “Éljen a szeptember elsejei forradalom és legyenek mindenütt népi bizottságok!, Nincs demokrácia népi kongresszusok nélkül, A Korán a társadalom törvénykönyve” – és hasonló bölcsességek. Líbia egyébként valóban tiszteletreméltó küzdelmet vívott az olasz gyarmatosítókkal és ez ma is központi szerepet játszik azonosságtudatukban. Minden furcsasága mellett Kadhafi rendszere kiegyenlített fejlődést biztosított az országnak, nagy társadalmi megrázkódtatások és konfliktusok nincsenek és a látogató számára Líbia a béke szigete az arab világban. Erősen nacionalisták és propagandájuk enyhén szólva túlértékeli az ország jelentőségét a világban. Nacionalizmusuk legszembetűnőbb jele, hogy az országban alig van latin betűs felirat, ezért legalább olyan szinten célszerű az arab írást megismerni, hogy az útjelző táblákat el lehessen olvasni.


Harmadik rész
Az arab írás elsőre különböző görbe vonalak és pontok kusza halmazának tűnik a latin betűkhöz szokott európainak, és csak ha a betűket megtanuljuk, akkor tűnik fel a struktúrája. Valójában ugyanúgy betűkből áll, mint például a magyar írás, de csak folyóírásként létezik, még gépírásban vagy a számítógép képernyőjén is. A megszokottól eltérően jobbról balra halad, ennek megfelelően az arab írással nyomtatott könyvet úgy kell lapozni, mintha egy magyar könyvet hátulról kezdenénk. Nincs kis és nagybetű és a mássalhangzókon kívül csak a hosszú magánhangzókat jelöli. A rövid magánhangzókat vagy a kettőzött mássalhangzókat mellékjelekkel lehet az írásban jelezni, de ez a mindennapi íráshasználatban nem szokásos. Az egyes betűknek, attól függően, hogy a szóban hol helyezkednek el (elején, szó belsejében, szó végén vagy önállóan) négy alakja létezik, de a betűk többségénél ezek az alakok rendkívül hasonlóak, ezért megtanulásuk nem okoz nehézséget. Az ELTE bölcsészkarán, a Kőrösi Csoma Társaságnál vettem egy kiváló kis könyvet (Dévényi Kinga-Iványi Tamás: Az arab írás), ebből rövid idő alatt megtanultam az írást. Különösen könnyű volt ez Líbiában, mert az ember úton-útfélen csak arab feliratokat látott és ezek szorgos betűzgetésével hamar eljutottam odáig, hogy nem okozott nehézséget az útjelző táblák elolvasása.
Az országban a hatóság éberen figyel, az ókori római és görög romvárosokon kívül gyakorlatilag semmit sem szabad fényképezni, különösen nem szabad az embereket. Egyszer Miszurata központjában lefényképeztem a tömeget, mire súlyos kezek nehezedtek a vállamra és szembetaláltam magam két civilruhás rendőrrel, akik behatóan érdeklődtek arról, hogy miért fényképezek, ki vagyok és mit csinálok Líbiában. Az mentett meg az egzotikus líbiai börtönviszonyoktól, hogy magyar voltam (mint már említettem, szerették a magyarokat) és a nemzeti büszkeségként kezelt acélmű építkezésén dolgoztam. Az éberség másik jelét tapasztaltam Tripoliban, mikor egy könyvesboltban a pult mögött egy polcon megláttam Líbia földtani térképgyűjteményét. A pult mögött nem állt eladó, fogtam magam, odamentem a polchoz és levettem a kötetet. Ekkor előrontott az eladó és kiabálni kezdett, hogy hogy merészelek ilyet tenni, és különben is csak akkor vásárolhatom meg a térképeket, ha a cégemtől hozok egy igazolást, hogy erre a munkámhoz szükségem van. Igazolás nem lévén, sajnálkozva lemondtam a zsákmányról.
Visszatérve a fényképezésre, szigorúan tilos és valóban nem is ajánlatos fényképezni Tripoliban a város politikai központját jelentő Zöld téren. Ez főbenjáró bűnnek számít, és nem hiszem, hogy következmények nélkül meg lehetne úszni. Sajnos, mert Tripoliban egyedül szinte itt érdemes fényképezni. A régi erőd, amely ma múzeum, és a tengerparton húzódó házsor, valamint az óváros megérne néhány tekercset. Az említett múzeumot érdemes megnézni, a történeti része nagyon jó, de a természettudományi bűnrossz. Vannak itt kiállítások a pun, a görög, a római, a bizánci időszakból, a prehistorikumból, a líbiai őslakosság törzsi életéből és az iszlám periódusból.
Persze elárulhatom, hogy a fényképész előtt nincs akadály és azért én is csináltam képeket Tripoliban, de mindig tartottam a hatóságok közbeavatkozásától. A sivatagban nem volt gond fotózni. Az előbb említett római romvárosokban pedig gátlástalanul csattogtathatta az ember a gépét.
Még egy pár momentum, amit nem árt figyelembe venni a Líbiába utazóknak. Az országban szigorú szesztilalom van. Mind az alkohol bevitelét, mind fogyasztását a Koránra hivatkozva tiltják, szeszes italt nem is lehet kapni. Szervezett mentőszolgálat nincs, ezért egy enyhébb útibaleset is sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint nálunk. Európai értelemben vett jogállam nem létezik és a rendőrség, bíróság előtt egy őslakossal szemben az európainak nem lehet igaza. Már csak ezért is maximálisan tanácsolom a szabályok és szokások tiszteletben tartását és a hatóságokkal való összeütközés elkerülését. Az utakon sok helyen találkozni ellenőrzőpontokkal. Itt az esetek nagy részében elég csak lassítani (de azt feltétlenül!), bár néha megállítják az autót és átvizsgálják a csomagtartót meg az úti- és személyi okmányokat. Még kiutazásom előtt próbáltam térképeket szerezni, de a leghasználhatóbbat és legpontosabbat végülis Tripoliban találtam. Annak ellenére, hogy azért ez is elég gyenge, mindenképpen érdemes megvenni, mind latin betűs, mind arab változatában. Nincs más ugyanis.
Mielőtt elmondanám líbiai útjaim történéseit, mesélnék Miszuratáról, ahol három és fél évet éltem, környékének minden zeg-zugát bejártam, és ahol a közeli tengerparton a fürdésen kívül egy amatőr geológusnak számtalan érdekes dolgot lehetett csinálni. A város elég jellegtelen, néhány szép épület és park azonban található benne. Nem tudom, hogy ezek ma hogyan néznek ki, mert akkoriban építették őket, mikor kinn dolgoztam és tapasztalatom szerint a karbantartással nem nagyon törődnek. Miszurata híres szőnyegszövő város és a néhai bazár még nyitvatartó üzleteiben szép szőnyegeket is lehet találni. Néhai bazárt írtam, mert az ország vezetése az állami kereskedelemre való hivatkozással megszüntette az arab világra annyira jellemző bazárokat. Tripoliban az Óvárosban mutatóba maradt valami, például kézi munkával előállított rézedényeket, ékszereket és turistáknak való szuveníreket lehet kapni, de az elromosodott és szemetes utcák kaotikus halmazán kívül semmi sem emlékeztet a hajdani, élettől nyüzsgő bazárra. Ugyanez igaz Miszuratára is: a bazár legnagyobb része üres, néhány üzlet működik csak. Ezekben lehet nagy alkucsatákat vívni a szőnyegekért. Alkudni meg kell, hiszen az induló ár a végső ár többszöröse is lehet.
Magáról a városról ennyi elég is, inkább írok természeti környezetéről. A tengerpart közel van és a homokos fövenytől kezdve a sziklás partokig minden van itt. Sajnos a part elég szemetes és tömegével lehet találni a tartályhajók gyomrából származó olajszennyeződést is. Ez leginkább megkeményedett olajdarabok formájában jelentkezik, amelybe a strandoló szépen belegyalogol és utána vakarhatja a talpát, míg megtisztul. A tengerfenéken az olaj öklömnyi, gyerekfejnyi gombócokká alakul, a homok beletapad, azt hiszed, hogy szikladarab, megfogod és beleragadsz. Pedig a víz tiszta, átlátszó, élvezet úszkálni benne.
A várostól délkeletre a Szirti-öböl bejáratánál hatalmas sós mocsár, a földrajzban meghonosodott néven szebha terül el. Ez ősszel, a nagy, part menti esőzések idején járhatatlan sártengerré változik, nyáron viszont a felszíne keményre szárad és 100-120 km-rel lehet rajta száguldani. A mocsár szélén fekszik egy Tavurga nevű falu, ahol négerek laknak, meglehetősen mostoha körülmények között. Állítólag azoknak a fekete rabszolgáknak a leszármazottai, akiket az arab rabszolgakereskedők itt raktak hajókra. A falut gazdag madárvilágot fenntartó édesvizű tavak veszik körül. Igen szokatlan látványt nyújtanak a nádasokból kiemelkedő datolyapálmák.
Ebben a délkeleti irányban találtuk a fürdésre legalkalmasabb partszakaszt, vakítóan fehér, puha homokkal, hatalmas, láncszerűen rendeződő parti dűnesorral és tiszta fövennyel. A hely elhagyatottsága miatt kiváló kikötőhely volt a szeszcsempészeknek, legalábbis a rengeteg üres szeszesüveg erre utalt. A parton egy hatalmas tengerjáró hajó kiégett roncsa feküdt. Felmászva rá vettem észre, hogy a hajó magyar gyártmány. A motorokon világosan olvasható volt a “Gheorgiu Dej Hajógyár” felirat (így hívták a Ganz Hajógyárat az ’50-es években) és a gépház is tömve volt magyar gépekkel, villamos berendezésekkel. Előfordult, hogy később ebből a hajóból szedtem ki alkatrészeket, ha a munkánk során szükségünk volt rá.
Miszurátától nyugatra sziklásabb, vadabb part húzódott. Gyönyörű abráziós sziklafalak övezik a tengert, remek ősmaradványokat tudtam gyűjteni és egy partszakasz valóságos archeológiai tárháznak bizonyult. Találtam itt harmincezer éves pattintott kőszerszámokat és tűzhelyeket, a római időkből való épület- és edénymaradványokat, római pénzeket Constantinus idejéből, amforamaradványokat és természetesen 20. századi szemetet. A tengerben a II. világháborúból visszamaradt fel nem robbant gránátok hevertek és mindenhol tengeri sünök, halak, kagylók nyüzsögtek. Nagyon szerettem ezt a partszakaszt, sokszor nem is fürödtem, csak bóklásztam a sziklákon, gyűjtögettem a kőeszközöket és ősmaradványokat, élvezettel ismertem fel a korábban csak fényképeken látott abráziós formakincset. Sokszor télen, mikor hideg volt, kimentem a partra egy-egy viharos nap után, hogy lássam, amint a mozgásba jött tenger dübörögve ostromolja a sziklákat.
Ha már szóbakerült a hideg, ejtenék néhány szót a tengerparti klímáról. A közhiedelemmel ellentétben Líbiában télen nagyon lehet fázni. Az “Afrikában meleg van” közhely megtévesztő. A nyár valóban meleg, normális napokon is eléri a negyven fokot, ha meg a Szahara felől fúj a déli szél, a gibli, akkor felmehet ötvenre is. Három éven át mértem a hőmérsékletet napjában háromszor, így elég rendes adatsor jött össze. A legalacsonyabb havi átlaghőmérséklet januárban van – 12-13 fok -, a legmagasabb augusztusban, 24-25 fok. Ősszel hatalmas esőkben zúdul le az egész évi csapadékmennyiség. Ilyenkor táborunk Velencére hasonlított, mert az agyagos záróréteg hónapokig nem engedte elszivárogni a vizet. Nyáron aztán beindul a lángoló napsütés, amely a déli órákban sziesztára kényszeríti az embereket. Ebben az időszakban nem lehet, de nem is érdemes dolgozni, annyira elbágyasztó a meleg. Ez nem az a napocska, amely kellemesen süt, ez egy gyilkos szörnyeteg, amely felperzsel mindent és a fehérebb bőrű emberekre komoly veszélyt jelent. Emlékszem, voltak kollégáim, akik nyáron érkeztek ki Líbiába és azonmód, európai fehéren kifeküdtek a júliusi, tengerparti napra. Volt, aki elájult, volt, aki olyan égési sérüléseket szenvedett, hogy járni alig tudott. Ha valahol, itt igaz, hogy csak fokozatosan szabad növelni a napon töltött időt.
Érdekes megfigyelésem volt, hogy hogyan reagálnak az európaiak a melegre. Volt, aki soha nem bírt hozzászokni. Ők rendesen szenvedtek és mindig az árnyékba bújtak. Volt, aki hozzászokott, de az a hőmérséklet, amit már hidegnek érzett jóval feljebb szállt, mint itthon. Én is ebbe a kategóriába tartoztam, ennélfogva jól tűrtem a meleget, de a sivatagi utunkon reggel a +22 fokos rettenetes zimankóban két nadrágot is felvettem, annyira fáztam. Aztán persze délre leolvadt rólam minden felesleges ruházat.


Negyedik rész
És most lássuk az utazásaimat! Mint korábban már említettem, igyekeztem megragadni minden kínálkozó lehetőséget, hogy ezt a hatalmas és izgalmas országot minél jobban megismerjem. A lehetőségek korlátai miatt az ország keleti részébe, Kirenaikába, nem sikerült eljutnom. Keleten Szirte (a Szirti-öböl névadója), délen Gát, nyugaton pedig Gadamesz városa határolja azt a területet, amelyet valamilyen szintig módomban állt megismerni. Északon, a tengerpartot a Tripolitól keletre fekvő Sabrata római romvárosáig jártam be. (Az arab nevekkel ellentétben a latinokat a latin helyesírás szerint írom).
Kezdjük az ismerkedést ezekkel a romvárosokkal! Tripolitánia neve az ókori görög “Tripolisz = három város” névből származik. E három város – Sabrata, Oea és Leptis Magna – közül Sabrata és Leptis már csak romjaiban létezik, Oea helyén viszont Líbia fővárosa, Tripoli vagy arab nevén Tarabulusz fekszik. Éppen ezért itt alig-alig maradtak meg az ókori város romjai. Úgy lehet elképzelni, mint Aquincum helyzetét Budapesten: akárhol leásunk a földbe, római romokba ütközünk, de a felszínen a mai település miatt viszonylag kevés látható a hajdani városból.
Sabrata Tripolitól 70 km-re nyugatra található a tengerparton. Mint az összes tripolitániai várost, ezt is a punok alapították és a Római Birodalom terjeszkedésével vált később Africa provincia egyik városává. A római városokban megszokott színházat kivéve az épületeknek jórészt csak az alapjai vagy falcsonkjai maradtak fenn. A színház viszont megmagyaráz-hatatlan módon épen maradt. Ha tudjuk, hogy a római romokból a későbbi évszázadokban általában meszet égettek vagy felhasználták őket más épületekhez, akkor méginkább csodálatos, hogy ez a gyönyörű épület ma ilyen kiváló állapotban látható. A félkörívben elhelyezett üléssorok, a csavart oszlopokkal ékesített színpad és a háttérben látható tenger együttesen ritka szép látványt kínál. Sabrata másik nagy látványossága a múzeum, amelyben kiállították a feltárások során talált mozaikokat. Egyszerűen elképesztően szépek. Ha Európában lennének, turistahad tolongana előttük, így meg alig tud valaki róluk.
Oeában, azaz Tripoliban egyetlen figyelemre méltó római emléket láttam: Marcus Aurelius császár diadalívét az Óvárosban, a tengerparton, az Al-Fatah úton. A korábban említett ok miatt nincs is több jelentős maradvány.
A harmadik város, Leptis Magna Tripolitól 123 km-re keletre fekszik, mindössze 3 km-re Homsz városától. Könnyű odatalálni a tengerparti főúton. Nehéz erről a romvárosról a magamfajta ókorszeretőnek elfogultság nélkül írni. Sabratától vagy Oeától eltérően itt teljes, bár romos szépségében látható egy római város minden nagy középülete, kikötője, utcahálózata és világítótornyának alapzata. Azóta láttam Pompejit is, de Pompeji egy kis üdülőtelep, Leptis Magna pedig egy nagy és gazdag város, egy provincia fővárosa, ennek minden kellékével és méltóságával. Pompejiben inkább a lakosság mindennapi életének építészeti maradványai láthatók, míg Leptisben a lakóházakra csak falcsonkok utalnak, viszont a nagy középületek és létesítmények megdöbbentően jó állapotban maradtak fenn. Ebben a városban született Septimius Severus, a későbbi császár, aki uralkodóként sem feledkezett meg szülővárosáról. A várost a punok alapították az i.e. 5. században. A császárkorban szinte végig prosperált, csak a Birodalom hanyatlása idején bekövetkezett vandál megszállás vetett véget fejlődésének. Mikor Bizánc a 6. században visszafoglalta Tripolitánia területét, a város már elhagyatottan állt. Romjait később teljesen eltemette a homok – szerencsére, mert így megmaradhatott – és csak a 20. században kezdték el olasz régészek a feltárást. Az ásatások egészen 1967-ig folytak, akkor leálltak és csak a ’90-es évek közepén indultak újra.
A romvárost sokan látogatják, nemcsak az ide vetődő külföldiek, hanem az arab lakosság is. Belépőjegy kötelező. Szigorúan tilos akárcsak egy márványszilánkot is elhozni a romterületről. Ezt az egyébként érthető tilalmat annyira komolyan veszik, hogy a kijáratnál a látogatót ellenőrzik és az elvinni szándékozott kődarabot elveszik. Csinos kis kupac gyűlt már össze ezekből a szilánkokból. Fényképezni gátlás nélkül szabad és érdemes is.
Csak felsorolásként, hogy milyen épületek találhatók a romterületen: Tiberius, Traianus, Septimius Severus császár diadalívei, Hadrianus fürdője a fürdőhasználat előtt kötelező jelleggel igénybe veendő, vízöblítéses, közös WC-vel, mely még ma is minden gond nélkül használható lenne, hideg- és melegvizes medencék, melyekből még ma sem szivárog el a víz, gőzfürdő, fórumok, templomok, oszlopsorokkal szegélyezett utak, piactér a mérték-egységeket rögzítő vésetekkel, színház, sportpálya, kikötői épületek és berendezések, világítótorony, cirkusz a kocsiversenyek számára, amfiteátrum, bazilika, kúria és lakóházak falai, alapjai, oszlopok, szobrok, faragott díszítések. Mindez az épülettömeg viszonylag kis területen fekszik, így rendkívül jó áttekintést nyújt a város életéről. A színház, hasonlóan a sabrataihoz, nagyon jó állapotban maradt fenn, olyannyira, hogy színpadát mindössze le kellett fedni deszkákkal és alkalmassá vált népművészeti előadások megtartására. A bazilikában olyan díszesen és aprólékosan faragott, oszlopok találhatóak, mint sehol másutt a világon. Nehéz elképzelni, hogy a kemény márványt hogyan tudták a korabeli eszközökkel ilyen hihetetlen aprólékossággal megmunkálni.
A cirkusz és az amfiteátrum a bekerített romterülettől kelet felé, egy külön kis úton érhető el. Itt tilos fényképezni, valószínűleg azért, mert a háttérben Líbia legnagyobb hőerőműve látszik és hát fő az éberség. Persze, mint korábban mondtam, a fotós előtt nincs akadály… Az amfiteátrum egy földbe mélyesztett, tölcsér alakú, hatalmas építmény, több ezer ember számára elegendő ülőhellyel, az ülőhelyek megközelítését szolgáló folyosókkal és kijáratokkal. A cirkusz elég rossz állapotban maradt meg, de azért világosan felismerhető és a maga kategóriájában az egyik legnagyobb a világon.
Leptis Magnának egy nagy problémája van: az ismeretlensége. Ha egy nyitott országban lenne, csodájára járhatna a világ. Mindmáig ez az a római romterület, amely a legmélyebb benyomásokat gyakorolta rám.


Ötödik rész
Az előzőeken túl még két római vonatkozású területről érdemes írni. Az egyik Girza romvárosa a Zamzam és a Girza vádi találkozásánál, Miszurátától légvonalban kb. 160 km-re délre a 31. szélességi fokon. Girza a Római Birodalom itteni déli határvonalának (limes tripolitanus) egyik erődített városa volt. A Birodalom déli védelmi politikája egészen a Leptisnél már említett Septimius Severus császár idejéig csak a tengerparti, lakott területek védelmére terjedt ki. A védelem fenntartását a sivatagban élő és jelentős katonai erőt képviselő törzsek ellen vezetett időszakos hadjáratokkal kívánták megoldani. A II. század végén azonban ezek a törzsek több támadást intéztek a tengerparti városok ellen, ezért Severus a védelmi stratégia radikális átalakítását határozta el. Kezdeményezésére egy három zónából álló statikus védelmi vonalat hoztak létre. Az első zónába a 30-31. szélességi körön fekvő katonai erődítmények tartoztak. Ezek mögött, a második zónában települtek a Girzához hasonló erődített városok. Lakói a római hadseregben kiszolgált katonák (limitanei) közül kerültek ki, akiknek az állam adómentes földeket, rabszolgákat és háziállatokat adott annak fejében, hogy külső támadás ellenében saját maguk védik meg lakóhelyüket. Ily módon ezek a veteránok katonáskodó farmerekké váltak. A védelmi rendszer harmadik zónájában húzódtak a városokat összekötő katonai stratégiai utak, melyek lehetővé tették a nagyobb hadműveletek megszervezését és végrehajtását, amennyiben az ellenség áttöri az első és második védvonalat.
Girzát ottlétemkor csak földúton lehetett elérni, de azóta egy aszfaltutat építettek a romterületig. A romváros épületei és temetője szemléletesen mutatja az életformát, amelyet a földművelés és az állandó fenyegetettség a lakókra kényszerített. A lakóházak tulajdonképpen síma, dísztelen, felkapaszkodásra alkalmatlan falakkal erődített nagyméretű közösségi és gazdasági épületek. A védőfalaknak még a sarkait is lekerekítették, hogy megbontásukat nehezítsék. Az épületnek ablakai nincsenek, fényt az udvar felől kap, bejárata egy szűk és alacsony nyílás, amelyet egyetlen nagy kővel gyorsan el lehetett zárni. Támadás esetén a lakosság bemenekült az épületbe, elzárta a bejáratot és kivárta, amíg a támadók elvonultak. A sivatagi törzsek a várostrom fogásait nem ismerték, ezért az erődített épületekben sok kárt nem tudtak tenni.
A lakóépületek sivárságával és végletes egyszerűségével szemben a temető díszes, faragott oszlopokkal ékesített mauzóleumokból áll. A temető a védett területen kívül, a város mellett helyezkedik el. Mivel a támadók számára értéktelen volt, itt lehetett az építészet művészi oldalával és az elhunytak emlékének megörökítésével is foglalkozni.
Az egész romváros viszonylag jó állapotban maradt fenn. Eredetileg harminc kisebb-nagyobb épületből állott. A temető és a nagyobb erődök maradványai ma is élvezhető látványt nyújtanak. A lakóépületek és a temető közötti építészeti ellentmondás, amelynél szemléletesebben semmi sem fejezi ki a hajdan itt élő emberek életkörülményei és gondolatvilága közötti különbséget, mindez beleillesztve a magányos, csendes sivatagi környezetbe valóban felejthetetlen és megrendítő hatást gyakorol a látogatóra. Csak remélni tudom, hogy az aszfaltút kiépítésével és a látogatók számának várható növekedésével ez a hatás nem vész el.
Tripolitániában több helyen találhatók obeliszkhez hasonló síremlékek is. Ezek valójában karcsú, díszített, felső végükön elkeskenyedő tornyok. Három példányukra egy Tripoliban vásárolt képeslap alapján elindulva találtam rá Beni Validtól keletre 30 km-re a Mardum-vádinál. Az itt látható példányok (sajnos az egyik már építőköveire szétomolva a földön fekszik) különös látványt nyújtanak, amint tűszerű karcsúságukkal kiemelkednek a sík tájból.
Az előző részekben felsorolt és a többi, általam sajnos meg nem látogatott római kori romváros, épületmaradvány és síremlék mind annak bizonyítéka, hogy bár Tripolitánia sem geográfiai, sem politikai értelemben nem tartozott a Római Birodalom centrális területei közé, azért nem volt egy kihalt, élettelen, barbár pusztaság. A települések eloszlása még ma is az ókori mintát követi: nagy városok a művelhető tengerparton és kisebb települések az egyre szigorodó körülményeket nyújtó félsivatagi, sivatagi területeken.


Hatodik rész
Korábban már említettem, hogy lehetőségeim szűkössége ellenére azért két hosszabb utat sikerült megtennem Líbia szaharai részén. Az elsőre 1986 nyarán került sor, egy négynapos arab ünnep nyújtotta lehetőséget kihasználva. Az útvonal: Miszurata-Hun-Szebha-Ubari-Gát-Al-Birket-Ubari-Szebha-Brak-Mizda-Garián-Tarhuna-Miszurata. Közel 3000 km négy nap alatt.
Az útra öten mentünk: egy svájci német srác volt a vezetőnk, velünk volt egy valódi német, egy cseh és voltunk mi ketten, magyarok. Két közös jellemzőnk volt: mindannyian a vasmű építkezésén dolgoztunk és vonzott minket a Szahara világa.
Többnapos előkészület során szedtük össze az úthoz szükséges nem csekély mennyiségű felszerelést, élelmiszert, eszközöket, a táborhely felállításához szükséges alkalmatosságokat. Két Peugeot kombi személyautót tudtunk szerezni, amelyek fényesen beváltották hozzájuk fűzött reményeinket. Elég nagyok voltak ahhoz, hogy a holmikon kívül kényelmesen elférjünk bennük és az egész úton semmi műszaki probléma nem történt velük – illetve az egyiknek leszakadt a kipufogója, de megdrótoztuk -, pedig meglehetősen viharvert állapotban voltak.
Miután berámoltunk mindent, hajnali négy órakor elindultunk Miszuratából. Kellemesen langyos tengeri szellő fújdogált és még nem sejtettem, hogy utunk első napja lesz a mai napig is életem legfárasztóbb, fizikailag a legnagyobb igénybevételt jelentő napja. Mint már említettem, nyár volt, a legforróbb időszak, amikor még a tengerparton is lángot fogott az ember haja, nemhogy benn a szikla- és homoksivatagok vidékén. Indulás után, ahogy haladtunk dél felé és a nap is felkelt, rohamosan kezdett nőni a hőmérséklet. Az autóban légkondícionáló nem volt, ha lehúztuk az ablakot, mintha hajszárítóval fújtak volna befelé, ha meg felhúztuk, meg akartunk fulladni a melegtől. Az autónkban levő hőmérő dél felé már több mint 50 fokot mutatott a kocsiban. Ez a hirtelen hőmérsékletnövekedés, melyhez nem volt időnk akklimatizálódni, nagyon megviselt minket. Kicsit előreszaladva: az út után még legalább egy hónapig gyengék voltunk, mint a harmatos rózsaszál.
Miszurata után 110 km-rel a tengerparti útból, déli irányban, Hun felé kiágazik a Szahara belsejébe vezető út. Ettől az elágazástól kezdve mintha egy másik világban járnánk: a viszonylag sűrűn lakott terület véget ér, a települések közötti távolság megnő és az aszfaltút keskeny csíkján túl már a nagybetűs Természet, a sziklák, a szél, a homok az úr. Az út kezdetben monoton síkságon halad, majd lassan eléri az alacsony Vaddán-hegység nyugati peremét. Errefelé már alig van növényzet. Hun és Vaddán után nemsokára egy lapos, vulkáni hegység fekete kőzetei tűnnek föl a tájban: a Szauda-hegység hatalmas bazalthammadája mellett vezet az út. A hammada a legzordabb sziklasivatag, az abszolút járhatatlan terep. Keletkezése az éjszakai és a nappali hőmérséklet közötti jelentős különbségnek, valamint a ritkán lehulló esőknek köszönhető. Nappal a fekete bazalt 50-60 fokra is felmelegszik, éjszaka viszont akár 20 fok alá is süllyedhet. Ezt a folyamatos igénybevételt hosszú ideig nem bírja a kőzet, a hőmérsékletváltozás okozta feszültségek előbb-utóbb megrepesztik és szétdarabolják. A kezdetben egységes bazaltsíkság éles sziklákká hasadozik, melyen még a teve sem képes járni, a motoros járművekről nem is beszélve. A tájat a látóhatárig ez a fekete sziklasivatag borítja. Az úttól délkeletre egy másik, még nagyobb vulkánikus hegység fekszik, a Harudzs. (Erről a vidékről is szól Nikolaus Benjamin Richter: Felejthetetlen Szahara című könyve – Gondolat kiadó 1957. Antikváriumokban még megtalálható.)
Elhaladva a Szauda-hegység mellett a Szebha városa felé vezető elágazáshoz érünk. Itt az elágazásnál két néger integetett, akik egy bódéban várták, hogy valaki jöjjön az úton. Természetesen felvettük őket, mert a sivatagban senkit nem lehet otthagyni. Itt csak a kölcsönös segítségnyújtás elve alapján lehet élni. Ennek az elvnek jótékony hatását mi is tapasztaltuk később. Továbbmenve egyszer csak nagy porfelhőt vettünk észre a láthatáron. Mi, tudatlan európaiak, kiugráltunk a kocsikból és lázasan fényképeztük a jelenséget, a két néger pedig csodálkozott, hogy minek izgulunk. És láss csodát: néhány perc múlva hűsítő eső hullott az égből. Erre már feketéink is kikászálódtak egy kis zuhanyozásra. Az eső azonban percek alatt elállt, az út pillanatok alatt felszáradt és a csodának vége szakadt. Beültünk és továbbmentünk.
Déltájban elértük a régióközpontnak számító Szebha városát. Ne gondoljon senki itt valami metropolisra, egy hőségben és porban fuldokló városkáról van szó néhány ezer lakossal. De itt, ezen a helyen nagyvárosnak számít. Egy eukaliptuszligetben kerestünk egy kis árnyékot és ledőltünk a magunkkal hozott gyékényszőnyegre pihenni.
Mindezidáig nem sok szó esett a sivatagi utak legfontosabb készletéről, a VÍZRŐL. Így nagybetűvel. Induláskor több műanyagkannát töltöttünk meg ezzel a nemes folyadékkal. A kannákban persze hamar felmelegedett, délben már kb. 40 fokosra és a műanyag szagát is átvette. Elég szörnyű íze lett, amit citromlé adagolásával sikerült kissé elviselhetővé tennünk. Ezt ittuk, szinte folyamatosan, mert inni mindenképpen kellett. Nem érdekelt minket az íz és a hőmérséklet, az volt a lényeg, hogy folyjon. A sivatag több mindenre megtanítja az embert. Például arra, hogy értékelje az egyszerű vizet és tudatosítsa valódi értékét. Az agyoncivilizált európai, aki vizet már csak üdítő, sör, bor, tea, kávé, kakaó, stb. formájában iszik, rég elfelejtette ezt. A sivatagi utak szabályai szerint egyébként a víz- és üzemanyagkészletet minden lehető alkalommal teljesen feltöltöttük, még akkor is, ha alig néhány liter hiányzott a kannákból. Ott, ahol az üzemanyagkutak vagy a víznyerőhelyek távolságát száz kilométerek-ben mérik, ez alapszabály. Enni az egész úton alig ettünk, leginkább csak estefelé próbáltunk meg kotyvasztani valamit a magunkkal vitt konzervekből.
Délután két óráig pihegtünk Szebha mellett az árnyékban, akkor felkászálódtunk, beültünk a felforrósodott kocsikba és továbbindultunk Gát felé. A hőmérséklet a tetőfokára hágott és valami ólmos köd telepedett az agyunkra. Csodáltam, hogy a sofőrök hogyan bírják, mert akkor még nem tudtam, hogy hosszú úton tulajdonképpen a sofőrnek van a legjobb dolga, hiszen mindig leköti az autó vezetésével járó tevékenység. Szebha után oázisvárosok láncolata következik és az úttól északra az Ubári homoksivatag hatalmas dűnéi tűnnek fel. Megálltunk egy kis pihenőre Dzserma oázisban. Alighogy leállítottuk az autókat, megjelent egy arab fiú és kérdezte, kifélék-mifélék vagyunk. Svájci vezetőnk tűrhetően beszélte az arabot és elmesélte, honnan jövünk. A fiú elismerően bólintott, majd eltűnt, de kisvártatva megjelent egy vödörrel, amely színültig volt diónyi szemű szőlővel, datolyával, naranccsal, mindazzal a finomsággal, ami csak egy oázisváros mezőgazdasága nyújtani tudott. Hozott egy nagy, hűvös dinnyét is, ami gyakorlatilag víz. Mindezt nem baksisért, hanem csak úgy, mert látta rajtunk, hogy messziről jöttünk és fáradtak vagyunk. Átadta az ajándékot, elköszönt és elment.
Egy kicsit hadd ugorjak ki a témából! Nem ez volt az első és nem is az utolsó eset, hogy az önzetlen segítőkészség és jóindulat jelét tapasztaltam az araboktól. Akik nem viseltettek előítélettel vagy európai létükre beszélték a nyelvüket, azokat nagyon pozitívan fogadták. Három és fél év alatt egyetlen, tulajdonképpen jelentéktelen eset fordult elő velem, amit atrocitásnak nevezhetnék. Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ha eleve nem szereti az arabokat, ne menjen arab országokba, mert mindent rossznak és elviselhetetlennek fog találni. De teljesen téves az Európába vetődött arab valutaüzérekből vagy az agyament iszlám terroristákból általánosító következtetéseket levonni.


Hetedik rész
Még itt, Dzsermában kipróbáltam egy kísérletet, amit Balázs Dénes írt le A sivatagok világa című könyvében. Egy tányérba vizet öntöttem, beletettem a hőmérőt és a tányért kitettem a napra. A víz felmelegedés helyett lehűlt, hiszen a rendkívül száraz levegőben nagyon intenzíven párolgott és ehhez a környezetéből elvonta a hőt. Ki is használtuk ezt a jelenséget, mert mikor már nagyon készültünk meggyulladni, a pólóinkat benedvesítettük és így vettük magunkra. Embertelen hidegnek éreztük.
Dzsermát elhagyva Ubári felé vettük az irányt. A korábban említett oázisláncnak Ubári az utolsó tagja, utána Uveinatig több mint 200 km-en keresztül nincs település. Erről a szakaszról két élményre emlékszem: a hőségtől elbódult aggyal haladtunk előre, de még így is felszisszentem, mikor egy emelkedő tetejéről elénk tárult a Murzuk homoksivatagot észak-nyugatról határoló sziklavilág látványa. Aztán egyszer csak egy bódét vettünk észre az út mentén, a bódé mellett nagy átmérőjű cső meredt ki a homokból és a csőből a tolózár repedésein hatalmas sugárban tiszta, hűs víz ömlött. Nehéz érzékeltetni a hatást, amit ez a látvány gyakorolt ránk. Az egész napos aszalódás után végre fürödhettünk! Leálltunk és legalább fél óráig zuhanyoztunk a harminc fokos vízsugárban. Teljesen feléledtünk tőle. A bódéban egy néger lakott, aki elmondta, hogy ez a cső egy vízkutató fúrás kútja és ő itt az őrszem. Hogy mit őrzött, rejtély, hiszen nem volt mit ellopni. Mindenesetre a víz felhasználatlanul folyt el a homokba.
Mire idáig elértünk, már késő délután volt. Továbbhaladva hamarosan teljesen besötétedett és szálláshely után kellett néznünk. Uveinat után, ahol az országút éles kanyarral délnek fordul, letértünk az aszfaltról és megpróbáltunk egy alvásra alkalmas helyet találni. A sötétben megálltunk, a két autót derékszögben orral egymáshoz állítottuk, hogy így egy kis védett tér keletkezzen, aztán kikapcsoltuk a motorokat és az első, kimerítő nap végére körülbelül 1200 km-t megtéve letáboroztunk. A napközbeni lángoló hőség után kellemes, langyos levegő fogadott minket. Elővettem a hőmérőt: a kellemesen langyos levegő 42 fokos volt. Enni nem volt kedvünk. Kiszedtük a magunkkal hozott nyugágyakat, az autók által határolt térben megágyaztunk, lefeküdtünk – az én nyugágyam rögvest összeomlott, de néhány cuccot alá téve alvásra alkalmas állapotba hoztam – és azonnal elaludtunk.
A második nap hajnalán arra ébredtem, hogy fázom. Magamra húztam a takarómat, de kíváncsiságból vetettem egy pillantást a hőmérőre. Huszonkét fokos zimankó volt. Aztán a nap lassan felkelt és mi is kikászálódtunk kissé kényelmetlen ágyainkból. Csak most láttuk meg, hol is álltunk meg előző este. Egy nagy sík térségen voltunk, 1-2 km-re egy hatalmas homokdűnétől, amiről később kiderült, hogy tulajdonképpen egy becsületes, sziklából álló hegy, csak teljesen befújta a homok. Távolabbra, jobbra tőlünk meredek sziklatornyokkal egy hosszú homokkőgerinc húzódott. A vége egészen a távolba veszett. A síkságot homok és kőtörmelék borította. Közel s távol egyetlen zöld fűszál sem dugta ki fejét a kövek közül. A felkelő nap fényében csak három szín látszott: a kék ég, a fekete mázzal borított sziklák és a sárga homok. Úgy éreztem magam, mint a színházban, mikor felmegy a függöny: a sötétben azt sem láttuk, merre járunk, aztán elmúlt az éjszaka és a reggeli fényben felébredve egy mesevilágban találtuk magunkat. Sokkszerűen ért az élmény, az első igazi találkozás a Szahara világával.
Teleittuk magunkat, készítettünk valami ennivalót, visszapakoltuk a kocsikba a holmikat és továbbindultunk. Sajnos az idő rövidsége nem engedte meg, hogy kicsit körbenézzek a vidéken, pedig erős késztetést éreztem. Gyorsan begyűjtöttem egy a homok által simára csiszolt formás kődarabot, hogy azért valami kézzelfogható emlékem legyen erről a vidékről. Az út a Tanezzuft vádi mentén haladva 150 km után eléri az algériai határhoz igen közel eső Gát városát. A város az Akakusz-hegység nyugati oldalánál fekszik. Sajnos a hegységbe vezető és terepjáró kocsi híján nem tudtunk bemenni, pedig rengeteg prehisztorikus sziklafestmény található itt és maga a hegység is tele van a homokkő pusztulására jellemző sziklaalakzatokkal. Gáton túlhaladva érkeztünk utunk legtávolabbi pontjára, az Al Birket oázisba. 1986-ban még itt ért véget az aszfaltút, de gondolom azóta már továbbépítették. Az aszfaltútról egy földútra tértünk, elhaladtunk egy a háborúból itt maradt teherautó roncsa mellett és leállítottuk az autókat. Kiszálltunk és gyalog még előrementünk egy lankás dombvidék felé, amely a Tanezzuft-vádira jellemző palás kőzetből állt. Geológus énemnek izgalmas látvány volt a papírvékonyságú, érintésre széthulló palarétegekből álló dombok láncolata. Mászkáltunk a dombok között, fényképeztünk, aztán lassan visszabandukoltunk autóinkhoz. Megnéztem a teherautó roncsát: egy szem rozsda nem volt rajta, a szél által hajtott homok minden részét fényes-feketére csiszolta.
Visszafordultunk utunk legtávolabbi pontjáról Al Birket felé és az oázisban megálltunk a pálmafák árnyékában. Az út mellett egy kis medence fenekén források törtek fel, a medencéből kicsorduló vizet csatornarendszerbe vezették és szétosztották a művelt területen. Megint egy érzés, amit csak átélni lehet, leírni nem: a szikla és a homok világában megtett hosszú utazás után mérhetetlen felüdülést jelent a zöld növényzet és a halkan csobogó víz látványa. Percekig csak hallgatagon néztük, semmi mást nem csináltunk. Aztán újra az autók és a száguldás. Elhaladtunk tegnap éjszakai szállásunk mellett és Uveinat után újra a hosszú, lakatlan szakaszra érkeztünk. Déltájban elértük Dzsermát. Az autókat leállítottuk és gyalog nekiindultunk az út déli oldalán emelkedő Messzak homokkőhátság vádikkal szabdalt peremének. Az egyik táblahegyre vezető ösvényen kaptattunk felfelé, hogy a kb. 150 m magas sziklafalról egy pillantást vethessünk a vidékre. Nehéz volt a júliusi szaharai melegben felfelé haladni, pedig az ösvény nem nehezebb, mint a Gellérthegy útjai. Lassacskán azért felértünk a hegy lapos tetejére, ahonnan jól látszott a sárga homoktengerben szigetszerűen elterülő zöld, művelt folt: az oázis. Az ösvény egy pontján egy elefántot ábrázoló sziklarajzot láttunk, bár nekem úgy tűnt, hogy túlságosan ép és gyanítottam, hogy valaki turistacsalogatónak rajzolta oda.
Lemásztunk a sziklafalról és rövid autózás után vezetőnk egy vádi felé vette az irányt. Itt is kiszálltunk és begyalogoltunk a vádiba. Egy helyen a völgy oldalán rengeteg megkövesedett fatörzs feküdt. Hatalmas, fél-egy méter átmérőjű törzsmaradványok tanúskodtak a millió évekkel ezelőtti, a maitól gyökeresen eltérő klíma létéről. Sokáig keresgéltem az ősmaradványok között, míg egy szép, a gyűjteményembe való faágcsonkot találtam. A vádiban tett kimerítő gyaloglás után először is teleszívtuk magunkat vízzel, majd megnéztük Dzserma oázis középkori romjait. A romterületre két jegyszedő jóindulatának megnyerése és némi belépőjegy lefizetése ellenében juthattunk be. A jóindulat megnyeréséhez a Polaroid fényképezőgépet alkalmaztuk: lefotóztuk a két úriembert, az előhívódó fényképeket nekik adtuk és ezzel megalapoztuk a barátságot. A két burnuszos arab vidáman nevetgélt saját magán, bekasszírozták a belépőket és így bejuthattunk a megtekintésre egyébiránt egyáltalán nem érdemes romterületre. Szétomló agyagfalak kaotikus halmaza fogadott minket, melyekből rövid ténfergés után elegünk is lett. Kifelé még írtunk valamit angolul a vendégkönyvbe (az is volt ám) és úgy határoztunk, hogy megkeressük második szálláshelyünket. Ezt egy kis pálmaligetben találtuk meg, ahol már gyakorlott mozdulatokkal állítottuk egymáshoz az autókat és készültünk föl az éjszakai alvásra. De még várt ránk a nap fénypontja: a fürdés. Egy marmonkannát felerősítettünk egy pálmalevél nyelére, madzagot kötöttünk rá, amellyel a kannát elbillenthettük és már kész is volt az üdítő zuhany. Nem egy Hilton, de nekünk tökéletesen megfelelt. Aztán ettünk, ittunk, beszélgettünk és újra jött az ájulásszerű alvás.


Nyolcadik rész
Dzserma után folytattuk utunkat hazafelé. Újra elértük Szebhát, majd a város után egy útelágazásnál letértünk Brák felé. A Brákig vezető útszakasz átvágja az Ubári homoksivatag keleti nyúlványát. Ezt a tájat a homokdűnék, a klasszikus homoksivatag uralja. Az utat helyenként úgy befújta homokkal a szél, mint ahogy nálunk a hóval teszi. Mikor már túl sok a homok az úttesten, jön egy talajgyalu és letisztítja az aszfaltot. Az említett keleti nyúlvány déli részén húzódó, nagyjából Szebhától Ubáriig terjedő oázisláncnak a nyúlvány északi oldalán megtaláljuk a párját. Majd’ száz km hosszan találhatók itt oázisvárosok Bráktól Edriig.
Érdekes egyébként, hogy a “sivatag” szó a köznapi tudatban a homoksivataggal azonos, holott a homoksivatagok a Szahara területének csak kb. 10%-át borítják. Sokkal gyakoribbak a kisebb mértékben felaprózódott kőzetekkel borított felszínek, a hammadák és a kavicssivatagok, a szerírek. Kétségtelen azonban, hogy a végtelen, hullámzó homoktenger és a különféle, szél által formált alakzatok esztétikájával az utóbbiak nem vetekszenek, ezért aztán minden, sivatagokról szóló fotósorozatnak ezek a sztárjai.
Bráknál az út nyílegyenesen északnak fordul, szinte a hosszúsági körrel párhuzamosan halad. Megint egy szakasz, ahol a legközelebbi kis településig 370 km az út. Borzongatóan gyönyörű része volt ez utunknak: a végtelen, vádikkal szabdalt tájban az egyedüli civilizációs elem az aszfalt keskeny csíkja, melyen alig találkoztunk másik autóval. Ahogy törtünk előre észak felé, úgy csökkent a hőmérséklet, hiszen már kifelé mentünk a Szaharából és közeledtünk az egyelőre még távoli tenger partja felé. Elhaladtunk a Haszuna és a Szauda-hegység között és a 29. szélességi kör táján már a Magyarországnál is nagyobb területű Vörös Kősivatag (Hammada al-Hamra) keleti pereménél jártunk. A 30. szélességi körnél az út észak-nyugat felé kanyarodik, és lassan kezdenek feltünedezni a települések. Egy helyen útszéli “autóscsárdára” bukkantunk és kedvünk támadt egy igazi ebédre. Az enyhén romos csárda mindössze egy lepusztult étkezőhelyiségből és egy hasonló állapotban levő konyhából állott. Az étkezőben egy billegő asztal és két nyikorgó lóca szolgálta a vendégek kényelmét. Egészen rejtői hangulatot árasztott. A déli sziesztában megzavart tulaj kedvetlenül kérdezte, hogy mit akarunk enni, de bölcsen figyelmeztetett, hogy csak egyféle étel van. Ilyen kicsinységekkel nem törődve rendeltünk és birkagulyáshoz hasonló birkagulyást kaptunk sok lével, miáltal az étek elfogyasztásához a kanál nélkülözhetetlennek bizonyult. Kanál azonban nem volt csak villa. Saját kanalaink a cuccok mélyén lapultak a kocsikban, előbányászni semmi kedvünk nem volt, ezért aztán Mátyás király módszerével élve a szaftot kenyérhéjból formált alkalmatossággal meregettük ki. Egyébként a gulyás nagyon ízlett, és míg vártunk rá, felfedeztem, hogy az épület villanyórája a magyar Ganz gyár terméke. Kis hazánk tehát itt, a Szahara peremén is büszkén képviseltette magát.
Lucullusi étkezésünk után immáron sokadszorra teleittuk magunkat és a két óra múlva feltűnő Mizda városának érintésével visszaérkeztünk a civilizációba. Mizda egy tipikusan lepusztult líbiai város, nagy, török kori várrommal a szélén. A várrom tulajdonképpen megéri, hogy rászánjunk egy órát, bár tele van szeméttel, kóbor macskákkal és kutyákkal. A várost körös-körül alacsony tanúhegyek és vádik veszik körül. Ha az ember felmászik egy ilyen magaslatra és dél felé tekint, egy óriási lakatlan területet lát maga előtt: a korábban említett Vörös Kősivatag kietlen, napfényben izzó mészkőplatóját. Az európai nyüzsgéshez szokott léleknek ez a halott terület ijesztő lehet. Engem inkább vonzott és akkor még nem tudtam, hogy egy másik utamon majd módomban lesz közelebbről is látnom.
Mizda után Garián következett, egy városka, amelyet nagyon kedveltem szép fekvése és környéke miatt. Egy legalább 700 m magas, a tengerparti Dzsefara síkságból szinte merőleges falként kiugró fennsík peremén, a Nefúsza-hegységben fekszik. Ha erre jártunk, mindig megálltunk, hogy a meredeken leszakadó hegyeket és a távolabb látszó síkságot megnézzük. Egy kis pékségben isteni kenyeret lehetett kapni és a város után nem messze agyagedényeket gyártó műhelyekre és égetőkemencékre bukkantunk. Elég randa kerámiákat csináltak itt, turistacsalogatónak szánt rémséges giccseket, pálmafás-tevés tányérokat, kis mecseteket agyagból és egyéb borzalmakat. Sokat kellett keresgélni, hogy egy-egy szebb tányérra vagy kisebb vázára, edényre bukkanjunk.
Gariánnál aztán keletre fordultunk Tarhuna felé és Homsznál kijutottunk a tengerparti főútvonalra. Éjszaka értünk vissza kiindulási helyünkre, Miszuratába, 3000 km megtétele után. Aznap nem okozott gondot az elalvás.
Most, hogy utunk végére értem, néhány szót szólnék útitársaimról is. Vezetőnk egy svájci német srác volt. Fáradhatatlanságán, jó kedélyén, megfontoltságán, útvonal- és nyelvismeretén (francia, német, olasz, angol, arab, és a magyart is elkezdte tanulni) kívül külön értékeltem, hogy semmiféle előítéletet nem táplált az akkori szocialista országokból érkezettekkel szemben, sőt inkább haragudott ránk, hogy miért vagyunk annyira nyugatimádóak. Utazott velünk egy másik, egy “igazi” német is, tagbaszakadt germán, szőke haj, kék szem, sörpocak és tömény vidámság. Társaságunk doyenje egy idősebb cseh ember volt, aki láthatólag nehezen tűrte a fizikai fáradalmakat, de soha, egyetlen egyszer sem panaszkodott vagy hátráltatott minket, fiatalabbakat. Végül voltunk mi ketten, sivatagba vágyó magyarok. Ma már, több kisebb-nagyobb úttal a hátam mögött bizton állíthatom, hogy ritka szerencsés csapatot sikerült összeállítanunk. Segítőkészség, tolerancia, jó hangulat, érdeklődés a látnivalók iránt, munkakedv és mindenfajta fölösleges kalandorságot nélkülöző megfontolt tervezés: mindez megvolt kis csapatunkban és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindig szívesen emlékszem vissza erre az útra. Ezen az úton találkoztam először, ha csak egy villanásnyira is, a Szahara világával, és bevallom, örökre szerelmese lettem ennek a tájnak. Hogy miért, arra nincs racionális magyarázat. Csak. Mert ilyen a szerelem természete.
Egy nálam avatottabb szerzőpáros, Szurovy Géza és Máthé László eképpen fejezi be “Fények a Szaharában” című könyvét:
“…Néha kemény, úgy mondják, kegyetlen ez a föld, pedig inkább csak óriási. Meghatározott törvényei szerint él, nem rossz, nem jó, és csupán hatalmas volta az, ami az ember számára félelmetessé teszi. Ha jól működik a terepjárónk, egészséges a tevénk, van elég ivóvizünk, üzemanyagunk, élelmünk, takarónk, tudunk tájékozódni és ismerjük a célunkhoz vezető utat – tökéletesen jól érezhetjük magunkat, és elmondhatjuk, hogy káprázatosan szép ez a táj. A fények a Szahara felett: a lángszínű alkonyok és a szivárványszínű hajnalok, a perzselő fényben égő sziklák és a borotvaéles árnyékok, a selymes homokdombok sziporkázó kvarcszemcséi – felejthetetlenek. Kísérőzeneként a szél dalol, zúg, sistereg, zümmög, serceg, tombol vagy lehel: a porszagú szél, ami hangjával néha különös módon a csendet idézi.
De ha elromlik a kocsi, kilyukad a vizestömlő vagy eltévedtünk, a csend hátborzongató lesz, a levegő fullasztó, a sziklák alattomosan ellenségesek, a színek tompák, a fény bántó, a táj gyilkosan tüzelő – könyörtelen…”


Kilencedik rész
A másik hosszabb utam a Miszurata-Gadamesz útvonalon haladt 1989 nyarán. Ezt az 1600 km-t egy magyar munkatársammal csináltuk végig két nap alatt. Az idő itt is kemény korlátot szabott terveinknek, de mivel a Szaharában való utazás önmagában is élmény, nem éreztük elvesztegetettnek az autóban töltött időt. Közlekedési eszközként vállalatunk Ladáját használtuk. Ez az autó, bár nem tartozott a csúcsmodellek közé, két embernek tökéletesen megfelelt egy hosszú utazásra. Nyugati kollégáink, akik az akkori műszaki színvonalhoz illő, korszerű autókkal járták Líbiát, sokszor lenézték az ezekhez képest primitívnek tűnő Ladát, de ez az orosz autó a maga igénytelenségével és egyszerű szerkezeti megoldásaival a líbiai viszonyokra termett. Olyan országokban, ahol a szervizszolgáltatások finoman szólva is alacsony színvonalúak, már ha egyáltalán léteznek, egy autó legfontosabb paramétere a megbízhatóság és minden más csak ez után jön. A Lada ennek tökéletesen megfelelt. Sivatagi környezetbe egyébként is olyan kocsi való, amit adott esetben az autós maga is meg tud javítani az út szélén vagy egy kis faluban. A mai, elektronikával kitömött autók, legyenek bár dögös terepjárók, nem igazán valók elhagyatott terepre, mert szakszerviz nélkül lehetetlenség őket megjavítani. Ezek pedig kősivatagok vagy őserdők mélyén meglehetősen ritkán fordulnak elő. Leginkább soha.
Tehát egy nyári hajnalon bevágtuk magunkat az autóba és elindultunk. A tengerparti úton megtettük a már sokszor megjárt Miszuráta-Tripoli szakaszt és Tripoliban délnek fordultunk Azizija felé. E város nevével sokszor találkozhatunk különböző földrajzi szakkönyvekben, mert ez a hely tartja a Föld nem hivatalos melegrekordját, 57,8 Celsius fokot. Kissé kétlem, hogy a Szahara belső, ember nem járta térségeiben esetleg nem lehetne magasabbat is mérni, viszont ilyen helyeken nincs meteorológiai mérőállomás, ami regisztrálná a hőmérsékletet. Azizija után nemsokára feltűnik a Nefusza-hegység, amely tulajdonképpen az előző részben már említett Hammada Al-Hamra mészkőfennsík erózió által szabdalt pereme. Az út hosszú kilométereken át a Dzsefara síkságból hirtelen 700 méteres magasságba szökkenő fennsíkperem tövében halad. A Dzsefara-síkság, amely nagyjából Tripolitól kezdődik és a tengerpart mentén átnyúlik Tunéziába is, egy tájképileg nem túl vonzó terület, viszont mezőgazdaságilag művelhető, mert a fennsíkra hulló esők itt bukkannak elő források formájában. Egymást érik a kisebb-nagyobb települések. Tidzsi után az út ismét délre fordul és egy hatalmas, sok kanyarból megépített szerpentinen felkapaszkodik a fennsíkra, Nalut városába.
Itt Nalutnál hagyjuk el a civilizációt és lépünk a Magyarországnál nagyobb területű Vörös Kősivatag területére. Előttünk egy csak a peremi területeken lakott, vízben szélsőségesen szegény mészkőplató fekszik, amely délen egészen az Ubári homoksivatagig terjeszkedik. Belső részét csak a hajdani karavánutak szelik át, de az általam vásárolt térképen már szerepelt egy tervezett aszfaltút nyomvonala. Nalut után 100 km-ig nincs település, az autó monoton száguld a rendkívül gyér forgalmú úton, hol egy vádi fenekén, hol a vádi peremén. Halott, izzó vidék, a tájban egyetlen zöld folt sem zavarja meg a sziklák uralmát. Szinavannál tűnik fel az első település. Az út menti dombon egy kisebb, török kori vár maradványa omladozik. A hosszú aszalódás után itt álltunk meg először egy hosszabb pihenőre. Evés, ivás és fényképezés után átadtam a volánt társamnak és hajtottunk tovább, hogy estére már Gadamesz közelében legyünk. 150 km-rel később az út derékszögben nyugatra fordul és Gadameszig már csak 110 km van hátra. Közben lassan délutánba hajlott az idő és elővettük a kézzel rajzolt kis térképet, amit még Miszuratában kaptunk, hogy rábukkanjunk a város előtt található Légyszem-tóhoz vezető földút kiágazási pontjára. Ezt a pontot sikerült elsőre megtalálni, így letértünk az aszfaltról és egy jól kijárt földúton pár kilométert előrementünk.
Már többször említettem, hogy milyen nehezen leírható hatást tud kiváltani a szabad vízfelület látványa a Szaharában. Így voltunk ezzel most is. A csontszáraz mészkőplatón a nyári, szaharai hőmérsékleten megtett hosszú út végén egy mélykék vizű tó csillogott előttünk. Furcsa nevét valószínűleg alakjáról kapta, mert két, egymást érintő kör alakú tómedencéből áll. Több arab fiatallal találkoztunk a parton, akik hatalmas fejeseket ugráltak a vízbe. Először mi is kedvet kaptunk a fürdésre, de a vízben szúnyoglárvákhoz hasonló lények nyüzsögtek, ezért aztán nem kockáztattuk, hogy elpuhult európai immunrendszerünket valami ismeretlen kórokozó által terjesztett betegséggel terheljük. A tó körüli alacsony dombocskákban egerek százai laktak. Erre csak később figyeltünk fel, mikor az alkony jöttével, a hőség elmúltával előbújtak az üregekből és nagyokat viháncolva kergetőztek.
Az arabok nemsokára elmentek, és a rohamosan sötétedő égbolt alatt ketten egyedül maradtunk a tó partján. Ültünk néhány szikla mellett és csendben, szikrázó csillag-koszorújával körbeölelt minket az éjszaka. Dél felé magasan ragyogott az egyik legszebb csillagkép, a Skorpió, és akaratlanul is visszafojtottam hangomat, annyira megigézett a feltáruló Világegyetem és a láthatárig húzódó éjszakai sivatag megrendítő hangulata. Mintha kívülről figyeltem volna a természet színpadát, melyen semmi mesterséges fény, zaj nem törte meg a színjáték varázsát. A természet játszott önmagával és önmagának, megmutatta valódi nagyságát és hogy tökéletesen megvan az ember nevű, önmagáról néha indokolatlanul sokat képzelő, picinyke lény nélkül. És a Csend: nem a temetők halotti, süket hangtalansága, hanem valami különös közeg, amiben a sziklákon sustorgó szellő hangja szól és mégis csend marad. “…A szél, amely különös módon a csendet idézi…” – írja Szurovy Géza roppant találóan és a kívülálló számára szinte érthetetlenül.
Aztán erőt vett rajtunk a fáradtság és lefeküdtünk. Reggel a nap ébresztett minket. Felkászálódtunk, ettünk, ittunk és elindultunk vissza az aszfaltútra. Még a tóhoz közel, de már a legyek hatótávolságán kívül megálltunk, barátom megborotválkozott. Én addig egy kis hasadékban gömb alakúvá koptatott, víztiszta gipszgombócokat gyűjtöttem. Hamarosan elértük az utat és a kilométereket hangosan számolva megérkeztünk a berber városba, Gadameszbe, az Afrika belsejéből érkező hajdani karavánok célállomásába. Sok időnk nem volt városnézésre, mert aznap még vissza kellett érkeznünk a 800 kilométerre levő Miszuratába. Az óváros fehér falakkal határolt labirintusába azonban bemerészkedtünk. Az alacsony, fehérre meszelt falak között kellemes hűvösség fogadott minket. A parányi terecskéken hallgatag öregemberek ültek, a falakba vágott ajtók mögött Gadamesz mára már elhanyagolttá vált, hajdan virágzó kertjei húzódtak. Sajnos az idő rövidsége miatt alig egy órát tölthettünk itt, majd visszamentünk autónkhoz és körbenéztük a várost. Városnézés után visszafordultunk és nekivágtunk a Miszuratába vezető hosszú útnak. Késő éjszaka értünk haza, porosan, fáradtan, elgémberedve az órákon át tartó üléstől.
Ez volt az utolsó nagyobb utam Líbiában. 1989-et írtunk már, a vasmű időközben felépült és ontani kezdte az acélt. Vállalatunk kirendeltségét felszámoltuk, a feleslegessé vált eszközöket, anyagokat eladtuk, a hazaszállítandókat behajóztuk. Késő ősszel felültünk a repülőre és hamarosan megérkeztünk Magyarországra. Líbiai munkám és kalandjaim ezzel véget értek.


Epilógus
Mostanában sokat nézegetem a tévében a nagy szaharai autóverseny felvételeit. Miközben a versenyautók a homokot túrva, érzéketlenül és rácsodálkozás nélkül, kizárólag a végeredmény bűvöletében rohannak a tájban, a porszagú sivatagban szeretnék lenni, a sziklák és homokdűnék között, a pálmafák árnyékában, az oázisok hűvösében. Jó lenne újra látni a végtelen síkságokat, hullámzó homoktengereket és időtlen hegyeket, hallgatni a csendet, érezni a nap égető melegét, hunyorogni vakító fényében és élvezni a szabad természet látványát.
Hiányzik.
Budapest, 2000. április


Merkl Gábor


A szerző írásai Az Útikalauzban

Merkl Gábor: Almásy László nyomán az egyiptomi Nyugati Sivatagban – Egyiptom -2001

Merkl Gábor: Líbia – visszaemlékezés tizenegy év távlatából – 1985-89

Merkl Gábor: Óriások földjén – Izland – 2000



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Merkl Gábor: Líbia – visszaemlékezés tizenegy év távlatából – 1985-89" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár