Tóth Max: Namíbia, Dél-Afrika – 2001


Tóth Max: Namíbia, Dél-Afrika – 2001. január 9 – február 1.


Okulva tavalyi, enyhén szólva is kalandosra sikeredett kamerun  utunkból alaposan felkészültünk erre a túrára. Útvonal megtervezve, minden információ begyűjtve, vízum beszerezve (Bécsből 450 schilling + 5000 Ft a Vista díja), autó itthonról bérelve, szállás előre lefoglalva, és ami a legeslegfontosabb kizárólag, egyes-egyedül, szigorúan, csakis készpénz a zsebben. Semmi plasztiklapocska, semmi csili-vili, csakis cash. Abból baj nem lehet.


A Lufthansára egy kicsit megorroltam, mivel – nyilván kiszimatolva, hogy esetleg még megkönnyíti az utunkat – a novemberi menetrend-változtatásnál törölte az addigi, közvetlen windhoek-i járatát. Így egy „kisebb” kerülőt megtéve kellett eljutnunk Namíbiába. Az első állomás Frankfurt volt. Itt csatlakozott hozzánk a Sandró, egy volt általános iskolai osztálytársam, aki Németországban él. Ő lett kinevezve a csapat problémamegoldó emberévé. Innen Johannesburg következett, végül még egy átszállással Windhoek.


Windhoek


A kora délutáni órákban érkeztünk. A legnagyobb meglepetésünkre, minden simán ment. A vízum rendben volt, sőt még az otthon lefoglalt autóval sem volt semmi probléma. Egy kis idő múlva már bepakolva az autóban ültünk.


Az első nehézséget, ami végigkísért minket az út során, a „Keep left, drive right” elve volt. Eleve hülyeség, hogy mindenki a forgalommal szemben vezet. Csekó vállalta magára a sofőr szerepét, anyázott is egy kicsit. Országúton még csak-csak nem volt gond, viszont a városban … Kis ívben balra, nagy ívben jobbra, miközben a rossz helyen lévő kar miatt papírvékonyságúra töröltük az ablakot index helyett.


Valahogy ennek ellenére is gyorsan beértünk Windhoek-ba. Tudtuk, hogy az idei túránk jóval kultúráltabb lesz, mint a tavalyi, de hogy ennyire! Mintha egy „Alice Csodaországban-szerű szél” sodort volna egy nyugat-európai kisvárost Afrika dél-nyugati fertályára. Tiszta utcák, egy csikk nincs a földön, rendezett házacskák, szép kertecskék, áruval tömött, csillogó kirakatok. Alig hittünk a szemünknek.


A picike városban hamar megtaláltuk a szállásunkat, a Cardboard Box Backpackerst. Óriási találmány ez a backpackers rendszer. Néhány fiatal, vagy egy házaspár tart fenn egy nagyobb családi ház méretű többszobás épületet. A szobákat telepakolják emeletes ágyakkal, és az ágyakat kiadják a hátizsákosoknak. Persze van közös konyha, bárrész és jobb esetben úszómedence is. Ezeken a helyeken a világ minden részéről jönnek össze a fiatalok, Japántól Ausztráliáig mindenhonnan. Egyetlen hátránya, amit hamar meg lehet szokni, hogy a szobát kénytelen vagy idegenekkel is megosztani. A Cardboard Box-ban első nekifutásra nem volt szerencsénk, mivel annak ellenére, hogy itthonról már lefoglaltuk a szállást, minket kettesével csak külön szobákban tudtak elhelyezni. Sebaj, lepakoltuk a cuccainkat és nekivágtunk a városnak.


A gyaloglás még a vezetésnél is életveszélyesebb. Egyszerűen képtelenség megszokni, hogy amikor lelépsz a járdáról, ne balra nézz, hanem jobbra. Járt is rendesen a fejünk. Ezt még tetézték a jelzőlámpák. Kb. 2 másodpercig mutattak zöldet, majd elkezdtek pirosan villogni. Sprintelnünk kellett rendesen, ha át akartunk érni az úttest másik oldalára. Mostmár legalább értem, hogy miért tudnak a feketék ilyen piszok gyorsan futni. A városkép igazolta az első benyomásokat. Minden pepec, kis afrikai Svájc, azzal a kivétellel, hogy itt az 500-as Merdzsóból egy fekete száll ki. Természetesen fehér is akadt bőven, összehasonlíthatatlanul több mint Kamerunban. Ennek így semmi Afrika hangulata nincs, gondoltuk, és elhatároztuk, hogy a tervezett két napot elfelejtve, már másnap továbbindulunk az Etosha Nemzeti Parkba.


Etosha Nemzeti Park


Reggel korán keltünk, mivel még el kellett intéznünk az engedélyeket az Etosha-ba és a Csontvázpartra. Ugyanis Namíbiában nem olyan egyszerűen megy, hogy csak odakullogsz a park bejáratához, hanem bizonyos helyekre előre be kell szerezni az engedélyt, és le kell foglalni a szállást az idegenforgalmi irodákban. Erre csak Windhoek-ban és Swakopmund-ban van lehetőség.


A papírmunka után nekivágtunk a kb. 500 km-es útnak. Ekkor történt az első esemény. Csekó mindig is hajlamos volt arra, hogy kinyomja a kocsik szemét. Pláne, ha még bérautóról van szó. Most is egy „kicsit” gyorsabban hajtott a megengedettnél. De sajnos ennek egy motoros rendőr is szemtanúja volt. Leállított, nem menekültünk. Odajött, udvariasan megkérdezte, hogy vagyunk, majd közölte, hogy ez egy 60-as zóna és mi nem ennyivel jöttünk. Nem volt mit tenni. Mivel Namíbiában a külföldiektől nem szedhetnek helyszíni bírságot, el kellet kísérnünk a közeli rendőrőrsre. Ott megváltunk 100 NAD-tól, majd továbbindultunk.


Útközben megálltunk egy puszi kis útszéli kocsmánál. Közel, távol egyetlen település se, csak egy kis kocsma az út szélén. Nem tudom, honnan járnak ide az emberek. Kiderült, hogy a felszolgáló rövid ideig a volt NDK-ban élt. Ennek ellenére hamar kudarcba fulladt Sandró azon próbálkozása, hogy németül társalogjon az emberkével.


Szép tájakon autóztunk tovább. Az úttól néhány méterre mindkét oldalon végig rácsok kísértek minket. Ezek védték az állatokat, és nem kevésbé minket, egy szerencsétlen találkozás kellemetlen következményeitől. Amerre mentünk, mindenfelé hatalmas termeszvárak tarkították a tájat. Ilyen kicsi állatok milyen böszöm nagy építményeket képesek létrehozni.


Hamarosan az Etosha bejáratához értünk. Simán bejutottunk. Kaptunk egy papírt, amiben az szerepelt, hogy csak felhúzott ablakokkal közlekedhetünk, és eszünkbe se jusson kiszállni az autóból. Na, de mi ugye magyarok vagyunk. Az első, amit megláttunk egy zebra kibelezett, kiszáradt teteme volt. Persze, hogy kiszálltunk megnézni közelebbről. Az elő ÉLŐ-lény, amibe belebotlottunk egy zsiráf volt. Közvetlenül az út mellett legelészett. Óvatosan a közelébe gurultunk. Ő unottan hátat fordított nekünk, és néhány pottyantással adta tudtunkra nem túl hízelgő véleményét. A kempingig már csak néhány springbok nyújtott némi látnivalót.


Egy kis ráfizetés ellenében kaptunk egy szép bungalót két szobával. Nem messze tőlünk volt az itató. Egy nagyobb pocsolya, amit egy sziklafal választott el a bámészkodó turistáktól. Az itató reflektorral bevilágítva, mint a cirkuszban. Szerencsétlen állatoknak, viszont muszáj volt idejárni, mivel a park területén máshol nagyobb méretű vizet nem találtak. Nagyon állatkertszaga volt az egésznek, csak nem tudtam eldönteni, hogy most az állatok vannak bezárva vagy mi. Este azért kiültünk egy kicsit. Először csak néhány orrszarvú iszogatott. Az első érdekes dolog egy idegen rhino felbukkanása volt. Az előbb érkező persze el akarta zavarni. De ilyen nagytestű állatoknál semmi sem működik villámgyorsasággal. Hosszú-hosszú percekig méregették egymást, kaparták a földet és fújtattak. Egy idő után az egyik megunta, és odébbállt. Aztán a távolban feltűnt egy elefántcsorda. Méltóságteljesen, libasorban ballagtak az itató felé, hogy irdatlan mennyiségű vizet locsoljanak magukba. Később még felbukkant három, valószínűleg fiatal oroszlán is. Tehát megvolt az aznapi látnivaló, de én mégis inkább azt vártam, hogy másnap kocsival kimenjünk a parkba, és valóban élőhelyükön láthassuk az állatokat.


Este a ház előtt ücsörögtünk, dumcsiztunk, amikor a sötétben mellettünk elosont egy kutyaféle. Ahogy utánanéztünk, felismertük, hogy ez bizony nem kutya, hanem egy sakál volt. Érdekes. Szerencsétlen valahogy biztosan bentragadt a kempingben.


Reggel kocsiba ültünk. A nemzeti parkok nyitvatartása egyébként nem időhöz kötött, hanem napkeltétől napnyugtáig tart. Ez nyilván az állatok és az emberek védelmét is szolgálja. A kapun kihajtva jó nagy kört tettünk. Felfedeztünk több kis itatót, rengeteg springbokot, nyársas antilopot láttunk. Zebracsordák iszogattak, a távolból zsiráfok közeledtek. A porban egy bivaly pihent, messzebb kuduk poroszkáltak. Ez már az volt, amire vártam. Mintha csak egy természetfilmben szerepelnék. Mondanom se kell, az autóból folyamatosan kiszálltunk a fotózás kedvéért. Hamár magyarok vagyunk…


Este még kiültünk az itatóhoz, de mivel délután esett az eső, ami feltölthette a kinti itatókat, sokáig az istennek se akart állat jönni. Aztán, hosszú várakozás után egy elefántcsorda megkönyörült rajtunk és lefáradt a vízhez.


Utána visszamentünk a bungalóhoz, hogy a ház előtt egy kis sörözgetéssel, borozgatással zárjuk a napot. Nyugodtan üldögéltünk, amikor alig egy méterre tőlünk feltűnt egy világító szempár. Minket nézett. Sakál barátunk volt. Ahogy észrevette, hogy észrevettük, elszelelt. Szegény jobban félt tőlünk, mint mi tőle.


Holnap nyomás tovább a Csontvázpartra!


Aba-Huab


Elég hosszadalmasra sikeredett az enapi utazás. Itt kell megemlíteni, hogy Namíbiában megdöbbentően jó az úthálózat. Magyarországon nincsenek ilyenek. Nem döcög az autó, kanyarok – amik uszkve úgy 100 km-enként, ha vannak – bedöntve, nehogy bajunk essék. Az iszonyú hőség miatt rengeteg a szórt földút, de ezek is baromi jó minőségűek. Csekó porolt is rajta 130-cal. A tájról akkor még nem is beszéltünk. Csodálatos sziklás vonulatok, mintha a Marson utazgatnánk.


Először a Rock Finger-t néztük meg. Ez egy hatalmas kődolomit, ami egymagában áll egy domb tetején. Évmilliók alatt a talaj lekopott körülötte, de ez az iszonyatos szikladarab ellenállt az időnek. A következő látnivaló a Petrifield Forest, a megkövesedett erdő volt. Szintén az idők kezdetén egy hatalmas folyam több ezer kilométerről idehordott nagy fatörzseket, amelyek, ha már ráértek, itt megkövesedtek. A bejáratnál volt egy kis zsibvásár. Egész Namíbiában egyedül csak itt tudtunk csereberélni. Néhány baseball sapkáért és Kiskegyedes reklámpólóért cserébe gazdagabbak lettünk egy-két nyaklánccal. A Kamerunban oly hasznos szóróajándékoknak ezután már nem sok hasznát vettük. Innen tovább haladtunk az iszonyatos hőségben.Twyvelfontein-ig, ahol sziklarajzokat lehetett volna nézni, feltéve, ha addigra nekem és a Csekónak nincs tele a hócipőnk az utazással. Egyszóval mi lent maradtunk, amíg a Csaba és a Sandró felmásztak. A napot már egyre nehezebben viseltem. Ehhez hozzá kell tennem, hogy okosan nagyrészt csak ujjatlan pólót hoztam. Ennek egyenes következménye volt, hogy amikor levettem a pólómat, úgy néztem ki, mint a 70-es évekbeli tiroli szexfilmekben Brünhilda, ha megszabadult a melltartójától. Káromkodtam rendesen, hogy egy nyomorult inget nem tettem be a csomagba.


Innen már az Aba-Huab Camp következett. Ez már félig-meddig sivatagos rész. A semmi közepén, mindentől távol alakították ki ezt a kempinget. Egy láthatólag a fáradtságtól félig halott nő fogadott minket, aki újfent bizonyságot adott a feketék matematika iránti absztinenciájáról. Ha kértem két sört, szépen fogta a számológépet, összeadta, majd a kapott összegből kivonta, és kb. 20 perc múlva már boldogan távozhattam az addigra már felmelegedett sörrel és a visszajáróval. A tábor maga állítólag arról híres, hogy szárazabb évszakokban gyakran meglátogatják az elefántok, mivel a Huab folyó mellett fekszik. Ennek -–mármint a Huab folyónak – mi nyomát sem láttuk, viszont bizonyítékként elefántürüléket a tábor kellős közepén igen. A namíb folyók amúgy is különlegesek. Útközben mindenhol táblák jelzik, hogy egy folyóhoz értünk, de csak egy kis huppanó jelzi, hogy átmentünk egy folyómedren. Esős évszakban ezek a medrek viszont elég sok kellemetlenséget okozhattak volna nekünk.


Este szépen felvertük a sátrakat. Én már az elején kijelentettem, hogy a kocsiban alszom, mivel nehezen viselném a skorpiók és a különböző kígyófajták társaságát. Igen ám, csak két hülyeséget követtem el. Egyrészt nem vettem elő a hálózsákomat, másrészt az elemlámpámat. Következésképp éjszaka csonttá fagytam a kocsiban. Ki se nagyon tudtam lépni, mivel semmit sem láttam. Okos. Szóval alvásról nagyon szó nem lehetett.


Skeleton Coast


Reggel továbbindultunk a Csontvázpart felé. A kősivatag lassan összeolvadt a homoksivataggal. Ameddig a szem ellát, mindenhol a végtelen semmi. Az úton is órákig lehet haladni anélkül, hogy bárkivel is találkoznánk. A Csontvázpart kapuján áthaladva Torra Bay-ig mentünk. Itt foglaltunk szállást, jobban mondva sátorhelyet. Ez a kemping komoly csalódást okozott. Kiderült, hogy az egész egy horgászkemping. Összesereglenek a pecások és itt ücsörögnek a semmi közepén hetekig. Nem túl mozgalmas. Gondoltuk, hogy egy kicsit feljebb megyünk, megnézzük Terrace Bay-t. A kemping vezetője pedig közölte, hogy ezt nem tehetjük, mivel nincs rá engedélyünk. Erre tovább szerettünk volna menni, kilépni a parkból, és máshol aludni. Ezt sem tehettük, mivel, ha az éjszakát nem itt töltjük, keresni kezdenek minket. Elég morcosak lettünk. A helyzetet egy jó fej namíb pár oldotta meg. Elvittek egy kis terepjáró túrára egészen az Uniab Delta vízeséshez. Nem vicc, ez tényleg egy kisebb vízesés a sivatag kellős közepén. Szép volt, így már jobban viseltük a dolgokat. A pár tökéletesen beszélte a németet, mivel az őseik németek voltak, de ők már itt születtek. Egy kicsit képet kaptunk a helyi viszonyokról. A férfi mérnökember és 3000 NAD körül keres. Ez állítólag itt már jónak mondható. Ebből kényelmesen megélnek. Hát, mondjuk téli bundára nem is kell túl sokat költeniük.


A Csontvázpart nevének eredete viszont számomra elég kérdéses. Állítólag az itt található hajóroncsokról kapta a nevét. Hajóroncsokat sajnos mi egy darabot se láttunk. A part viszont végig tele van hófehér bálna és fókacsontokkal. Most akkor a roncsokról vagy a csontokról kapta a nevét? A fene se tudja. Mindegy, ebből a kietlenségből elég volt, holnap továbbindulunk.


Swakopmund


Ez a nap is egy kicsit hosszúra sikeredett. Először a Cape Cross Seal Reserve-nél álltunk meg. Ennyi fóka és ilyen büdös a világon nincs. A fókakolónia létszáma 80 és 100 ezer között mozog. Illetve mozgott, mivel már itthon tudtam meg, hogy a kormány azóta felére csökkentette a számukat. Ennyi fóka nyílván megritkíthatta az ottani halállományt. Szóval az utolsók között voltunk, akik még láthatták a teljes kolóniát.


Innen már hegyvidékesebb területek felé vettük az irányt. A Brandberg-hágó elég horror volt, ahogy iszonyú mélységeknél kanyarogtunk jobbra-balra. Itt a Brandbergnél található az ún. White Lady. Ez egy több ezer éves falfestmény, ami állítólag egy fehér nőt ábrázol. Na, ez a világ legnagyobb átverése. Csak vezetővel lehet feljutni a White Lady-ig. Legalább félórás út egy iszonyatos hőfokú katlanban, sziklák között, amik csak úgy ontják magukból a hőséget. Rendesen megizzadtunk. Ráadásul, amikor megkérdeztük, a vezető megnyugtatott, hogy rengeteg skorpió és kígyó van itt. Innentől kezdve meglehetősen óvatosan lépkedtem a köveken. Amikor felértünk, kiderült, hogy a White Lady nem is fehér, ráadásul nem is nő. A rajz egy férfi vadászt ábrázol, aki az állatok színére festette magát. Kész átverés. Amikor visszaértünk a kocsihoz, az egész csúcspontjaként kiderült, hogy defektünk van. Remek. Kerékcsere, nyomás tovább.


A következő állomás Spitzkoppe volt. Egymás mellett álló süveg alakú sziklaformák. Közvetlenül alatta volt egy kemping. Csaba mindenképpen itt szeretett volna aludni, de mi egy kicsit ellenálltunk. Normális szállást, normális ágyat szerettünk volna. Innen Swakopmund már csak 100 km, ráadásul betonúton. Úgy döntöttük, hogy továbbtekerünk.


Már sötét volt, amikor Swakpomund-ba értünk. Nagy mozgás nem volt az utcákon. A kép hasonló volt Windhoek-hoz. Szép, tiszta, rendezett utcácskák. Egy tipikus német kisváros a sivatagban. Rövid bóklászás után megtaláltuk a kiszemelt szállást, az Alternative Space Backpackerst. Telt ház volt, nekünk már csak a konyhában jutott hely. Sebaj, a hely nagyon jó volt. Ez volt a város utolsó háza, a kert után már a sivatag következett. Volt egy kis hangulata. Az Alternative Space-t egy házaspár tartotta fenn. A férfi tervezte az egészet. A szellőzést elég sajátosan oldotta meg. A zuhanyzóknak és a WC-knek ugyanis nincs tetejük. Ez egy éjszakai zuhanyzásnál elég kellemetlen tud lenni. Ezen a szálláson is összejött a fél világ.


Másnap mászkáltunk egy kicsit a városban. Hamar be lehetett járni. Kiderült, hogy rengeteg német él itt. Sandró elég otthonosan is érezte magát. Egy tipikus német étteremben kajáltunk. Na, azért nem bratwurstot kértünk, hanem oryxot, antilopot. Nem is volt rossz. A városban este nem volt túl nagy mozgás. Egy kicsit még kocsmázgattunk, aztán haza. Még van bőven látnivaló Namíbiában.


Rehoboth


A tervezett 300 km helyett 400 km-t autóztunk, végig földúton. Ismét gyönyörű tájakon kanyarogtunk. A Kuseb-hágó elképesztő látványt nyújtott. Következő célpontunk Rehoboth volt, egy kis városka kb. 60 km-re délre Windhoek-tól. A város határában már igazi afrikai hangulat fogadott minket, egy szeméttelep, ahol egy majomcsapat kutakodott vígan. A város egyébként egy valamiről híres, a rengeteg keverék emberről. Beérve hamar fel is tűnt a sok világos bőrű emberke. Szinte már fehérek voltak, csak arcvonásaik árulkodtak afrikai gyökereikről. Itteni létezésükre két magyarázat van. Az első, amit ők is váltig állítanak, miszerint ez a város az ország közepe. Itt futottak össze annak idején a főbb utak, erre jött mindenki, gyarmatosító, tengerész, fekete. Keveredtek, kavarodtak egy kicsit, ha már erre jártak, és így alakult ki az itteni csoport. A másik változat szerint a feketék és fehérek keveredéséből származó emberkéket, mind a feketék, mind a fehérek kiközösítették. Ők szegénykék ide menekültek és itt alakítottak ki kolóniát. Hát, a fene se tudja, mi az igazság. Az viszont tény, hogy baromi barátságos emberek. Ráadásul még a szállásra sem lehetett panaszunk. Egy körülzárt kemping volt rendezett bungalókkal, úszómedencével, sőt egy fedett, világszínvonalú, meleg vizes, vízforgatásos gyógymedencével is. Mindezt baromi olcsón. Az egész bungalóért összesen napi 180 NAD-ot fizettünk.


Este kocsmakultúrális felfedezőutat tettünk. Bejártuk a városka szinte minden kocsmáját. Mindenhol érdeklődve, kedvesen fogadtak minket. Legnagyobb meglepetésünkre az egyik kocsma tulajnője tudta, hogy mi az a Magyarország, sőt elárulta africaans nevét is. Ezt most fogyatékosságaim okán csak fonetikusan írok le: onkhá. A kiejtésünkkel biztos lehetett némi probléma, mivel a későbbiekben ezt tőlünk nem nagyon akarták megérteni.


Itt kell röviden néhány szót vesztegetni a namíb sörökre. Baromi finomak, csak valamivel gyengébbek a megszokottnál. Ennek nyílván nagyrészt a hőség az oka. 40 fokban nagyon tud ütni egy erős sör. Itt a leggyengébb a Windhoek Light, ami mindössze 2%-os. Ez egy könnyű úti sör. A Windhoek Lager az alap, de ez is csak 4 %-kal. Egy kicsit erősebbek a Windhoek Export és a Windhoek Special. Összehasonlítva a dél-afrikai sörökkel (Castle, Black Label), egyértelmű, hogy a namíb sörök – legalábbis számomra – a jobbak. Inkább a német hagyományokat követik, egy kicsit kesernyésebbek, míg a dél-afrikaiak az angol vonalhoz tartoznak kicsit vízízűbb, de erősebb söreikkel. A másik dolog, hogy ezen a környéken nem ismerik a 3,3 dl-t. Itt minden 340 ml, vagy a nagy üveg sör 7,5 dl. Sörről nagyjából most ennyit. A malátaügyi kitérő után vissza a témához.


Fish River Canyon


Másnap egy újabb defekt tette változatossá a reggelünket. Röpke kerékcsere után nekivágtunk, cél a Fish River Canyon, a Grand Canyon után a legnagyobb canyon a világon. Itt már főleg betonutakon haladtunk. Egy kis baj volt velük. Nem, nem a minőségük, mert arra nem lehetett panasz. Egyedül az volt gáz, hogy tök egyenesek, maximum 100 km-enként egy enyhe kanyar. Ez elég álmosító tud lenni, plusz megspékelve a 40 fokos meleggel. Csekó pislogott is rendesen, ebből kifolyólag mi is.


A Canyonhoz megérkezve, már a kemping bejáratánál egy vitrinben kiállították, hogy milyen állatok élnek itt, csak, hogy jól érezzem magam. Ebben a kempingben ismét a sátrazást kellett választanunk. Pontosabban én megint a kocsiban aludtam, de mostmár hálózsákban és elemlámpa közelében.


Másnap reggel kimentünk néhány view point-hoz. A látvány döbbenetes volt. Iszonyú kicsinek tudja magát érezni ilyen helyen az ember. Az árnyékok és a fények játéka egyszerűen meséssé tudta változtatni a hatalmas vonulatokat. Sajnos itt sem maradtunk tovább. Indulnunk kellett, mostmár Dél-Afrikába. Lássuk, mi a különbség.


Dél-Afrika, Springbok


A határon minden simán ment. Útlevelek rendben voltak és a papír, amit a kocsihoz kaptunk a kölcsönzőnél, szintén stimmelt. Már Dél-Afrikában voltunk Innentől kezdve nem volt túl sietős az utunk. Kb. 2 nap alatt akartunk leérni Cape Town-ig. Először Springbok-ban szálltunk meg. A kempingben eredeti minta alapján épített namara kunyhók álltak. Mi inkább normál bungalóban aludtunk. Legnagyobb szerencsénkre este a kempingben – péntek lévén – discót rendeztek. Kíváncsian vártuk. Kiderült, hogy ide csak fehérek járnak. A feketéknek máshol volt a megszokott helyük. A legérdekesebb dolog a helyiek mozgáskultúrája volt. Teljesen függetlenítve magukat az éppen megszólaló zene stílusától, mindenre country-t táncoltak. Humoros volt, jól szórakoztunk. Hiába szólt a „tuc-tac-tuc-tac”, ők összekapaszkodtak és keringtek körbe a teremben. Ők tudják. Közben Sandróra ráakadt egy enyhén szólva túlsúlyos kiszolgáló-személyzet. Ettől kezdve ingyen ittunk, szóval az este hátralevő részéről már nem sokat tudok írni.


Clanwilliam


Másnap tovább folytattuk az utat Cape Town irányába. Nem messze a várostól, Clanwilliam-ben szálltunk meg egy GuestHouse-ban. Egy középkorú házaspár konzervatív eleganciával berendezett lakrészeit bitoroltuk. Ebben a városkában kellett szembesülnöm a hatóságilag korlátozott alkoholfogyasztásból adódó kellemetlenségekkel. Ugyanis Dél-Afrikában a szupermarketekben – főleg ezen a területen – bor dögivel kapható. Sör viszont nem. Erre külön Liquore Store-okat tartanak fenn, amik viszont hétvégén – ne felejtsük el, ez éppen szombaton történt – zárva vannak. Sajnos szállásadóink se tudtak megoldással szolgálni. Egyetlen javaslatuk volt. Menjünk át a hotelbe, ott hivatkozzunk rájuk, és akkor talán adnak elvitelre sört. Megpróbáltuk. Amikor előálltam a problémámmal, a kiszolgáló közölte, hogy meg kell kérdeznie a főnököt. Ilyen huzavonát néhány üveg sör miatt. Hülyék ezek? Végülis csak annyi üveget adtak elvitelre, ahányan voltunk, vagyis éppen hármat. Be kellett osztanom. A többiek persze már előre vettek finom dél-afrikai borokat maguknak, de hát mit csináljak, én sörpárti vagyok. Este békés borozgatást tartottunk. Amikor poharat kértünk, a pár a vitrinből vette elő a családi készlet féltett darabjait, amiből egyet nekem, egy ügyes mozdulattal sikerült összetörnöm Ciki volt.


Cape Town, Cape of Good Hope, Table Mountain


Másnap hamar beértünk Cape Town-ba. Az eddigi helyek után ez igazi metropolisznak tűnt számunkra. Felhőkarcolók, üvegpaloták. A városnak mégis különleges arcot adott a mögötte magasodó Tábla-hegy, ami a csúcsánál felhőkbe burkolózott. Mivel időnk volt, és itt akartunk tölteni három éjszakát, az ideális szálláshelyet szerettük volna megtalálni. Bóklásztunk egy kicsit. Dél-Afrika településein egyébként nehéz eltévedni. Minden városban van egy Main Road és egy Long Street. Ezek majdnem végigfutnak az egészen, így minden megtalálható a környékükön. Mivel már lefutott a főszezon, sok backpackerst zárva találtunk. Végül sikerrel jártunk. A hely neve Beach Lodge Backpackers. Amikor beléptünk, egy kicsit megijedtem. A kertben egy elég mogorva arcú – nálunk nagyjából a VIII. kerület talponállóiban előforduló – nagydarab fazon ült és egy hatalmas pisztollyal játszott. Kissé megnyugodtam, amikor kiderült, hogy a mordály műanyagból van és a gyerekéé. Hiába, azért csak működik bennünk az előítélet: Dél-Afrika, bűnözés, mindenkinél fegyver, stb. Mint később kiderült, ez egy orbitális baromság. Nem kis erőfeszítéseket tesznek, hogy a közbiztonság, és ezzel Dél-Afrika híre javuljon. Az egyik helyi nő szerint az utóbbi években 70%-kal csökkent a bűnözés Cape Town-ban. Azt megerősíthetem, hogy ezen a területen semmi problémánk nem akadt. A túrizmus fontos bevételi forrása az országnak és nem engedhetik meg, hogy rémhírek terjedjenek róla a világban.


Visszatérve a szállásunkra, családias kis hely volt. Az egész managment kő alkoholista, a tulaj, akitől először megijedtem, kiderült, hogy fél lábára béna. Ezt kompenzálandó egész nap a kertben ült, mindig ugyanazon a helyen és vedelte a whiskyt.


A város túl forgalmasnak tűnt nekünk a nyugodt, vidéki kirándulgatások után. Ami egyből szembeötlő volt, hogy rengeteg a kiadó, eladó üzlethelység. A változások után nyilván sokan továbbálltak. Pedig lényegében láthatólag nem sok minden lett más. Ha bementünk egy kocsmába, minden vendég fehér, a pultosok úgyszintén, de, ha benéztünk a konyhába vagy a mosogatóhoz, ott csak feketék dolgoztak. Ahol a pénz, ott a hatalom. Ezen nem nagyon lehet változtatni, bárki is kormányozzon.


Másnap reggel elindultunk, hogy megnézzük a Jóreménység-fokát. Az eddig megtett több, mint 4000 km után nem volt egy távolság. Nem csúnya, csak az istennek se tudtuk eldönteni, hogy melyik a Jóreménység-foka és melyik a Sea Point. Ugyanis ez a fok két tengerbenyúló vonulatból áll. Egyik a Cape of Good Hope, a másik a Sea Point. Később persze kinyomoztuk. Kicsit sétálgattunk a környéken. Amikor visszamentünk a kocsihoz, néhány pofátlan majom ücsörgött egy-két motorháztetőn, és tömte a fejét.


A következő napi program a Tábla-hegy volt. Ún. Cableway-jel mentünk föl. Ködös volt az idő, a hegy tetejét sűrű felhőréteg borította. A felvonó hamar felvitt minket átfúrva magát a hatalmas fehérségen. A neheze viszont ezután jött. A legyaloglás. Társunkká szegődött a backpackersből egy angol srác, ő ment elől. Nyilván gyakorlott túrázó volt, mert sűrűn eltűnt a szemünk elől, hogy utána bevárjon minket. Csabával és Csekóval sem volt gond. Viszont a Sandró és én … Nálam a túra legfeljebb annyiból áll, hogy lesétálok a kocsmába, de ezt is csak abban az estben, ha sztrájkol a BKV. Mire leértünk, úgy remegett a lábam, hogy nyugodtan elmehettem volna főelőadónak a Monty Python-féle Hülye Járások Minisztériumába.


Utána még fájó lábbal végigjártuk az Aquariumot. Nem volt egy nagy durranás, többre számítottam.


Wineland, Stellenbosch


Továbbindultunk, hogy körbeszaladjuk a híres borvidéket. Franschoek teljesen úgy nézett ki, mint egy francia kisváros. Mint kiderült valóban francia telepesek alapították. A borvidék szívében, Stellenbosch-ban szerettünk volna megszállni. A város szép, kultúrált kis hely volt. Tehát semmi különös. Viszont sikerült kiszúrnunk a legjobb backpackerst, a Stumble Inn-t. Tömve volt fiatalokkal. Még azokkal is találkoztunk, akiket először a Fish River Canyon-nál láttunk hatalmas túrabuszukkal. Jó volt a hangulat. Ücsörögtünk a kertben, miközben bömbölt a Cult. Estére vettünk néhány üveg bort. A választék óriási volt, de Csekónak még így is akadtak problémái. Ő ugyanis csak a száraz Rosét szereti. Itt viszont szinte egyetlen borra sincs ráírva, hogy milyen. Mint kiderült, mindegyik egy picit édeskés Csekó nagy bánatára. Nyílván a sok napsütés miatt a szőlő édesebb, mint nálunk. Ettől függetlenül az estét kellemesen töltöttük a borok mellett. Nekem semmi bajom nem volt velük.


Hermanus


Másnap még tettünk egy kis kört a borvidéken, majd lementünk az afrikai kontinens legdélebbi pontjához. Iszonyú szélvihar, hatalmas hullámok. Ott ácsorogtunk és tudtuk, hogy innen már a Déli-sark a legközelebbi pont az óceánon át.


Utána letekertünk egészen Hermanus-ig, egy szép kis óceánparti üdülő-településig. Ez már valóban az utunk vége. A legutolsó öt napot itt akartuk eltölteni. Pihi, relax, fürdőzés, döglődés. Végülis ránk fér, végigrohantunk 5000 km-t. Itt is megkerestük a legszimpatikusabb backpackerst. Megtaláltuk, furcsa mód Hermanus Backpackersnek hívták. Meglepően olcsó volt. Úgy került fejenként napi 45 Randba, hogy ebben még a reggeli is benne volt. Egy jópofa pár vezette ezt is. A bárrészért Dan, egy kanadai srác felelt. Vele rendesen összehaverkodtunk, olyannyira, hogy utolsó napon nekiajándékoztuk a már hasznavehetetlenné vált szóróajándékaink egyik gyöngyszemét, egy Kiskegyedes, fodros köténykét és egy főzőkesztyűt. Ehhez hozzátartozik, hogy Dan egy nagydarab, agyontetovált állat volt karikákkal a mellbimbóiban. Hát, szépen nézett ki, amikor felvette.


Ezek után mást se csináltunk, csak pihentünk, mászkáltunk a városban, körbenéztünk a környező hegyekben. Egyik nap, gasztronómiai túra gyanánt kipróbáltam a strucc steaket is, de nekem nem jött be. Lehet, hogy a pác miatt, de édeskés volt.


Természetesen az óceánnal is próbálkoztunk, ha már itt vagyunk. Nem volt egyszerű. A víz hőfoka 16 és 17 fok között mozgott. Ha csak bokáig belementünk, a lábunk fizikailag fájt. Ráadásul egyszer gonoszan el is bánt velünk az óceán. Bent tapicskoltunk, a cuccaink kint a parton lerakva. Láttuk, hogy jön a dagály, de azt hittük, hogy biztonságos távolságban vannak. Egy nagyobb, alattomos hullámnál kiderült, hogy nem. Rohantunk, mint egy őrült. A víz szanaszét hordta a dolgokat. Mondanom se kell, nekem ott volt az útlevelem, repjegyem, pénzem, szóval minden. Hál’istennek az ijedtség nagyobb volt, mint a baj. Minden meglett, legfeljebb egy kicsit viseletesebben.


Aztán lassan eljött az utolsó nap. Talán nem is baj. Már túl sok volt ebből a nyugalomból. Összepakolásztunk és nyomás a kb. 100 km-re lévő reptér. Itt is minden pikk-pakk ment. Leadtuk a kocsit, becsekkoltunk. Az idei utazás gyanúsan problémamentesen sikerült. Azt hittem, hogy még valami biztosan történni fog. Lezuhan a gép, vagy mit tudom én. De semmi. Hosszú, unalmas út Frankfurtig. Ott öt órás hajnali várakozás a csatlakozásra és máris itthon voltunk a hidegben.


Egész más arcát ismertük meg most Afrikának. Tavaly a szegénységet, most a viszonylagos jólétet. De amit mi láttunk, ott az emberek mindenhol gondtalannak és derűsnek tűntek. Hiába volt valamilyük vagy hiába nem volt semmilyük. A fene se érti őket. Viszont jó nekik.


Tóth Max


A szerző írásai Az Útikalauzban

Tóth Max: Douala, Limbe, Baffang, Bafoussam, Obala, Foumban – Kamerun 2000

Tóth Max: Namíbia, Dél-Afrika – 2001


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Tóth Max: Namíbia, Dél-Afrika – 2001" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár