Kisgyörgy Éva: Kalandtúra a Machu Picchuhoz – Peru – 2000


Kisgyörgy Éva:  Kalandtúra a Machu Picchuhoz – Peru – 2000


2000. június 1.


Quitoban hűvös, esős idő fogadott. Becsekkoltam a szállodában, és imbolyogtam az álmosságtól a 18 órás repülőút után, de még talpon kellett maradni estig, hogy könnyebb legyen az átállás. Csak néhány órám volt megnézni a város nevezetességeit, ezért a legérdekesebbel kezdtem. Fogtam egy taxit, és rövid alkudozás után irány az egyenlítő, a várostól kb. 25 km-re. Egy emlékmű körül húzódik a sárga csík, mely az egyenlítő pontos helyét jelöli. Elkészítettem a klasszikus fotót – egyik lábam délen, a másik északon. A környéken lézengő pár turistának megtetszett az ötlet, úgyhogy fotózhattam mindegyiket. A komoly felszerelésnek megvan ez a szépsége, hogy az embert fotósnak nézik, így az átlagosnál több családi fotót készíthetek. Aztán vissza a városba, rövid séta, majd a kötelező programok. Mindenekelőtt felhívni a szülőket. Érdeklődtem a recepciós fiúnál, hol van a közelben posta nemzetközi hívásokra, mire úgy nézett ram, mintha a kőkorszakból jöttem volna. Csak nem postáról akarok telefonálni? Rézdróton vagy mi? Menjek be bármelyik sarkon egy Internet kávéházba, úgy sokkal olcsóbb és egyszerűbb. Kissé hitetlenkedve bár, de megfogadtam a tanácsát és pár perc múlva, nem tökéletes hangminőségben ugyan, de rendkívül olcsón csacsoghattam a mamámmal. A kávéházban a sok gringo mellett jónéhány helyi fiatal is nyúzta a gépeket, főleg játszottak, illetve chat-groupokkal leveleztek. Mindezt olcsón, kényelmesen, a számtalan kávéház valamelyikéből. Hm, üdvözlet Dél-Amerikából.  Még egy dolog hátravolt, konfirmálni a holnap induló hajót a Galapagos szigetekre. Hoztam a papírformát: elromlott a hajó, amivel mentem volna, így egy sokkal jobb kategóriába sorolt luxushajóra tettek át. Hát legyen. Ilyesmi minden úton történik velem: valami elromlik, nem megy, lekésem, stb., aztán kiderül, hogy úgy sokkal jobban járok.
A szállóban összefutottam néhány utazóval, akik La Pazból jöttek Quitoba, pont fordítva, mint ahogy én fogok menni, és nem győztek mesélni. Voltak ugyan egy kicsit riasztó részletek is, pl. a mínusz 5-10 fokban való sátorozás, node majd lesz valahogy. Vacsi, csirke sült krumplival, mert csak ezt tudom spanyolul kérni, aztán végre alvás.


2000. június 3.


Lassan két napja hajózunk a Galapagos szigetek körül és én csak ámulok-bámulok. Galapagos nem tartozik a pálmafás, luxusszállodás, hawaii inges szigetek sorába. A nap gyilkosan süt, árnyék nincs, a vízparti homok fekete vagy vörös, a talaj olyan köves, hogy fáj rajta járni, a legközelebbi kultúra az ecuadori partokon, úgy 1000 km-re van, és semmi night-life. De micsoda paradicsom ez a kis vulkanikus szigetcsoport. Az egyik utolsó hely a földön, ahol még szinte érintetlen a természet. Hol máshol lehet együtt úszkálni fókákkal és kis cápákkal, vagy napozni a parton, miközben leguánok bámulnak ránk vagy épp fregattmadarak udvarolnak egymásnak.  Írni nem tudtam eddig és most is csak kínlódva, mert nagyon hánykolódik a hajó, és az én kis gyomrom nincs ilyenekhez szokva. Gyönyörű a hajónk, csak elromlott valami stabilizátor benne, és akkor is imbolyog, amikor tükörsima vízen állunk. Elképesztő. És a legjobban én érzem ezt, mert a többiek a hajó fenekében laknak, én viszont fent a napozódecken. Így szebb a napfelkelte, meg jobb a levegő, de fent jobban kileng a hajó, node valamit valamiért. Beluga (=balna) a hajó neve, és imádjuk. Kis csapatunkban 14 emberke, rajtam kívül csupa angolszász utas. Tegnap délelőtt tettünk egy kis kirándulást a Turtle Cove-ba, ahol rájákat és kéklábú szulát láttunk, hihetetlen békés volt a hangulat, ahogy kis gumicsónakjainkkal eveztünk az öbölben. Délután már ki is szálltunk North Seymour szigetén, sétáltunk pár órát, és újabb állatfajokat láttunk: fókát, fregattmadarat és tengeri gyíkot. Az itt élő tengeri gyík a világon az egyetlen, amely vízben él. A Galapagos szigeteken a speciális környezet átváltoztatott növényeket és állatfajokat – a kaktusz olyan magasra nő, mint egy fa, a leguán megtanult úszni, madarak elfelejtettek repülni, és van hal, ami a földön is tud járni. Nem véletlen, hogy ez a környezet inspirálta Charles Darwint az evolúciós elmélet kidolgozására. Sőt. Vannak állatfajok, melyek még az egyes szigeteken is eltérően fejlődtek. Az óriásteknős például Santa Cruz szigetén rövid lábú és rövid nyakú, mert így is eléri a dús növényzetben a táplálékát. A dombosabb szigeteken élő óriásteknősöknek viszont hosszabb a nyaka és a lába is. Elképesztő az állatok szelídsége – vagy ahogy a vezetőnk mondja, az ártatlansága is. Ők nem leküzdötték az embertől való félelmet, hanem meg sem tanulták. Nekem eddig az volt a természetes, hogy a madár elrepül, a fóka megriad, a rák visszahúzódik, ha ember közeledik. De itt nem. Egészen közel mehettünk hozzájuk, sőt, vigyázni kellett, nehogy rájuk lépjünk. Megérinteni persze nem lehetett őket, ez a szigorú előírások egyike. Egyszerre pl. csak két csoport mehet egy szigetre, maximum 15-15 fővel. Egyedül nem is lehet hajót bérelni, csak csoporttal és bejegyzett idegenvezetővel. A cipőket le kell mosni két partraszállás között, nehogy átkerüljön egy-egy mag, toll, stb. egy másik szigetre. Persze semmi szemetelés. A sziget mottója szerint csak a lábnyomaink maradhatnak a szigeteken – és az sem mindegy, hogy hol. Csak a kijelölt ösvényeken lehet sétálni, minél kevésbé zavarva az állatokat. Leírva ez túl szigorúan hangzik, de a helyszínen mindez természetes. És igazán nincs szükség az előírások megszegésére, így is rengeteg élmény éri az embert. A leguán meg sem mozdult, ahogy átléptünk rajtuk, a madarak az orrunk előtt párosodtak, a fókák utánunk úsztak a vízbe. Ezt a csodálatos kis univerzumot egy cseppet sem zavarta csapatunk látogatása. Este vissza a hajóra, fenséges vacsorát csenderített ifjú szakácsunk, Luis. A báros, George nagyon figyelmes fickó: ebédnél megjegyezte, ki hány cukorra issza a kávét, ki kér citromot, tejet a teába, és este már így szervírozta az italokat.
Az első hajón töltött éjszaka kevés alvással, viszont annál több pakolással telt, ahogy szanaszét repült minden a kabinomban. Időnként felkeltem visszarakni a cuccokat a helyükre, de ekkor meg a gyomrom tiltakozott. A vezetőnk már vagy 30 éve csinálja ezeket a túrákat, de reggel ő is halottsápadt volt. Ez azért megnyugtató, hogy nem csak én voltam rutintalan versenyző, de a tapasztalt öreg rókák sem bírják ezt a hajót.
A lenyűgöző napfelkelte hamar feledtette a kínokat, és izgatottan vártam a mai partraszállást Rabida szigetén. Rengeteg fóka napozott a parton, és amikor begázoltunk a vízbe, ott úszkáltak velünk, játékos teremtések. Délután egész másfajta táj fogadott minket Santiago szigetén, Puerto Egasban, igazi vulkanikus hangulat. A gyönyörű vörös rákok igazán jól mutattak a fekete lávakövön. Nagy rakás tengeri gyíkot is láttunk, többtucatnyi fekete kis csúnyaságot napozni a sziklákon. Nomeg jópár madarat is, de sajnos nem ismertem őket. Hiába mondta a vezetőnk angolul a nevüket, szerintem magyarul sem tudtam volna. A séta után úszás, és igazán megható jelenetnek voltunk tanúi. Egy fókapár napozott a parton, majd egyikük feltápászkodott, adott egy puszit a másiknak, majd lecammogott a vízhez. Félúton még integetett egyet neki, mintha azt mondaná: Viszlát kedves, úszom egyet!
Aztán vacsi, igyekszem megtalálni az imbolygó hajó előnyeit: például nem kell megdönteni a tányért, mikor a leves aljához érünk, mert az magától is ferde. Vacsora után elszabadult a pokol. Kiderült, hogy éjjel átszeljük az egyenlítőt, és helyi tengeri hagyományok szerint meg kell válasszuk Neptunt, a tenger királyát, majd áldozatokat hozni érte. Egy négygyermekes ausztrál apuka, Greg lett a nyertes. Készítettünk neki kartonpapírból koronát, bevontuk alufóliával, majd megkoronáztuk. A hölgyek felajánlották neki szüzességüket, a férfiak italokat hoztak neki. Előbb-utóbb teljesen elázott a társaság. Hajnal 3 körül kiültünk a hajó orrába, bámultunk előre a vaksötétbe, hallgattuk az óriási hullámok csattogását és vártuk a kapitány jelzését, hogy pontosan mikor is szeljük át az egyenlítőt. Amikor meghallottuk a legénység visszaszámlálását, megszólaltak a kürtök, pukkantak a pezsgősdugók és nagy koccintással köszöntöttük a pillanatot. Majd nagy tánc vette kezdetét, beállt a kukta és a báros is. A többiek pancser módon csak lötyögtek a helyi zenére, de én hasznát vettem a salsa-óráknak és remek páros táncot mutattunk be az ifjú szakáccsal. Lefekvés előtt már rutinosan bepakoltam a szappant, fogkefét, sampont, stb. a mosdóba, hogy ne repüljön szanaszét. Kezdődik a hullámvonatozás.


2000. június 4.
Azt hiszem, ide rácsos gyerekágyakat kellene szerelni. Nem sok alvás volt, mert két kézzel kellett kapaszkodnom az ágy szélébe, hogy ne essek le. De aztán megláttam a terülj-terülj asztalkát, és rögtön jobb hangulatom lett. Reggelire a következőt tálalta elénk Luis: dinnye, ananász, és még egy rakás gyümölcs, müzli, joghurt, friss gyümölcslevek, sajtok és amerikai palacsinta. Kicsit félve szálltunk be a gumicsónakokba, nehogy elsüllyedjünk teletömött pocakjainkkal. Egy elsüllyedt kráter belsejében kötöttünk ki, félkaréjban körülöttünk vulkán széle, azt indultunk megmászni. Genovesa a sziget neve, gyönyörű a táj, és rengeteg érdekes madarat láttunk. A Galapagos madárvilágának a fele a világon máshol nem található. Például a közel egyméteres szárnyfesztávolságú, repülni képtelen kormorán. Alkonyatkor kifejezetten ijesztő volt, ahogy a madarak százai köröztek felettünk a félhomályban. Egy baglyot is sikerült felfedeznünk, de jó messze, csak távcsővel láttuk, így képet nem lehetett csinálni róla. Vacsora előtt a vezetőnk levetített egy filmet arról, hogyan jöttek létre a szigetek és a rajta élő különleges állatfajok. Aztán hirtelen elsötétült minden, a legénység lekapcsolta a villanyt és megjelent Luis egy nagy tortával, amin sok-sok gyertya égett – ma 22 éves kitűnő szakácsunk. Elénekeltük neki a Happy Birthday-t és pillanatok alatt elpusztítottuk a tortát.


2000. június 5.
Soha rosszabb születésnapot. Napközben úszkáltam a fókákkal, este táncoltam a kapitánnyal, és hihetetlen tájakon siklott a hajónk. No, de szép sorjában. Délelőtt Santiago szigetén kötöttünk ki, Bartolome nevű helyen. Elvileg itt tanyáznak a pingvinek, őket kerestük, de csak egy szem példányt sikerült felfedezni. Feladtuk a további keresést és megmásztuk a sziget kilátóját, 379 lépcsőn. Gyönyörű kilátás nyílt fentről a környékre: csupa fekete lávaerdő, körülötte a sötétkék, tiszta víz. Ebéd után Cerro Dragon volt a program, azaz a Sárkányhegy. Ez Santa Cruz szigetén van, és micsoda különbség. Mint egy édenkert: buja, dús zöld növényzet, elképesztő virágok, kaktuszok, kis tavak, és különleges állatok mindenfelé. A fő attrakció a szárazföldi leguán (azaz a varasfejű gyík), egy nagyon színes, de számomra elég ijesztő jószág. Mint egy mini dinoszaurusz. Alig lehet észrevenni őket, zöldessárga színükkel teljesen belesimulnak környezetükbe. Majd találtunk egy kis öblöt, nyugodtan úszkáltunk, mikor a vezetőnk felhívta a figyelmünket azokra a fehér kis uszonyokra, amik kiálltak tőlünk nem messze a vízből: szomszédaink kis cápák voltak. A hajón szülinapomra való tekintettel a többiek vártak egy kicsit a zuhanyozással: nálam fent ugyanis csak akkor van víznyomás, amikor senki más nem zuhanyozik. A szokott menetrend eddig az volt, hogy elkezdtem fürödni, majd általában hoppon maradtam szappanosan, samponosan, mert hirtelen elállt a víz, amikor a többiek is rákezdtek. De most megígérték, kapok negyedóra előnyt. Így szép tisztán mehettem le a vacsorához, ahol igencsak nagyon néztünk: az asztalokon hófehér abroszok, a legénység ünneplő ruhában, és a szakácsfiú óriási homárokat szervírozott nekünk. Még a zöldségeket is virágalakúra faragta, úgy nézett ki a vacsora, mint egy festmény. Kaptunk ingyen koktélokat is, majd egy óriási tortát – a szakácsfiú megtudta, hogy ma meg nekem van szülinapom, és igazán megadták a módját az ünneplésnek. George még csokornyakkendőt is kötött, aztán vacsi után kezdődött a tánc. Először a kapitány táncoltatott meg a hófehér egyenruhájában, majd jött a remek salsa-táncos Luis. Az összes utas össze akar minket boronálni, de hát van köztünk 12 év. Helyes kis kölyök, mindig csak néz a nagy fekete szemeivel. Angolul nem tud, így beszélgetni nem tudunk. Ma egyszercsak elrohant, előhozta a rajzfüzetét, és mint egy szégyenlős kisfiú, megmutogatta a rajzait. Egész jók voltak.


2000. június 6.
Hajnali ébresztő, utolsó reggeli, és indulás a kikötőbe, Puerto Ayoraba. A legtöbben az első járattal elrepültek Quitoba, mi még maradtunk egy pár órát, így meglátogathattuk a Charles Darwin állomást. Itt végre megnézhettük a szigetcsoport jelképét, az óriásteknőcöket. Sajnos, kihalóban vannak, mert eredeti lakhelyükön elszaporodtak a patkányok, melyek megeszik a tojásaikat. Ma már csak úgy tudják biztosítani a fennmaradásukat, hogy pár éves korukig ketrecekben nevelik őket és csak akkor szállítják vissza a teknősöket a többi szigetre, mikor már elég erősek megvédeni magukat. Van köztük egy teknőc, bizonyos Lonesome George, amely utolsó példány a galapagosi óriásteknőcök 11 fajának egyikében. Szomorú történetét egy táblán olvashatjuk: Lonesome George az egyik kis szigetről, Pintáról származik, ahol két veszély is leselkedett társaira. A 19. században az errevetődő hajósok előszeretettel vitték magukkal a teknősöket élelemnek. Az igénytelen jószágok akár egy évig is eléltek a hajó fenekében étel-ital nélkül. A szigeten maradó példányokat az 1950-es években idetelepült halászok kecskéi pusztították ki. George-t 1971-ben találták a nemzeti park őrei, és azonnal átszállították a Charles Darwin kutatóállomásra. Összeköltöztették egy teknőclánnyal, amely a hozzá legközelebbi fajból származik, de hosszú várakozás után sem születtek teknőcbébik. Egy svájci orvoshallgató lány több hónapot töltött azzal, hogy spermát próbáljon szerezni a teknőctől, de hiába masszírozta, ez sem sikerült. Szép kis állások vannak, ugye? George tudományosan összeállított étrendet kap, hogy minél tovább éljen. Felmerült klónozása is, de először minden létező természetes szaporodási lehetőséget megpróbálnak kimeríteni. Tervezik azt is, hogy újra átfésüljék a szigetet további példányok után kutatva, de a bajtokozó kecskék eltávolítása után nagyon sűrű növényzet nőtte be a terepet, ami megnehezíti a keresést.
Készült néhány fotó, aztán sajnos indulni kellett, vissza Quitoba. Megint csúnya, ködös, esős idő, micsoda nyaralás ez.
Alighogy megérkeztem, kiderült, eligazítás van. Holnap indulok egy négyhetes túrára és a csoport többi része csak most érkezett meg a városba, ma találkoztunk először. A cég neve Dragoman, angliai székhellyel, a világ minden részére szerveznek kalandtúrákat. 19-en leszünk, plusz a két sofőr, jónak tűnik a csapat, bár egy kicsit fiatalok, mintha osztálykiránduláson lennénk. Egy kanadai, egy amerikai, két német, négy ausztrál, egy magyar (jómagam), a többi utas angol.  Este közösen mentünk el vacsorázni, én úgy imbolyogtam az utcán, mint egy öreg tengerész, elég lesz megszokni a szárazföldet.


2000. június 8.


No, elindult a túra. Tegnap csak zötyögtünk egész nap a buszon és méricskéltük a tájat, meg egymást. Az első megállónk Banos nevű városka, amit hosszú idő után csak most lehet látogatni, mert egy vulkánkitörés miatt hónapokig elkerülték a túracsoportok. Ma hajnali 5-kor ébresztő, kaptunk gumicsizmát, egy nagy sárga poncsót és egy kanna ivóvizet, irány a dzsungel. Ahogy botorkáltunk a zuhogó esőben álmosan a sötétben, átfutott a fejemen a gondolat, hogy ezért én még fizettem is? Mintha nem is vakáción lennék, hanem katonaságban. 6-7 fős kis csapatokra oszolva vágtunk neki az esőerdőnek. Pár perces séta után át kellett kelnünk egy patakon, így rögtön telement a csizmám vízzel. A zokni persze rögtön beledagadt, így nem tudtam menet közben lekapni a csizmát. Le kellett hát ülni időnként a földre, hanyatt dőlni, és úgy öntögetni ki a vizet a csizmámból, hogy egyáltalán tudjak járni.  A Rio Pastazan fatörzsből kivájt kis kenukban keltünk át, az eső meg csak ömlött, mintha dézsából öntenék.  A gyorsan örvénylő vízen kegyetlenül himbálózott a kis lélekvesztő tákolmány, és rettentően féltettem a fényképezőgépet, ami minden irányból sok vizet kapott. Nem volt sok idő sajnálgatni magam, kiszállás után erőltetett tempóban menetelés a sárban egy indiáncsaládhoz. A kézműves mama megmutatta, hogyan festeget agyagedényeket, a papa pedig tanítgatott minket nyílkilövő csővel vadászni. Ez egy kb. 3 méteres rúd, amit egyedül el sem bírtam, és mérgezett nyilat fújnak keresztül rajta. Azt hiszem, én nem sok állatban tudnék ezzel kárt tenni. Aztán vissza a folyóhoz, újra a kenukkal haladtunk tovább és férfiasan be kell vallanom, volt ott egy kis félsz is. Végre kikötöttünk, egyből fel egy teherautó platójára zötykölődni egy kicsit egy kilátó felé. Eléggé lestrapált volt már a csapat, mikor végre felértünk a magaslatra, ahol tényleg szép kilátás volt a környező erdőkre és folyókra.  Rövid ebédszünet, majd kemény 4 órás gyaloglás következett, gyilkos tempóban, bokáig sárban. Azt hittem, nincs rosszabb, mint vízzel tele csizmában gyalogolni, de van. A sárral teli csizmában való gyaloglás. Felmásztunk egy vízesés tetejéhez, aztán le az aljához, szinte függőleges sárfalakon. Közben láttunk mindenféle érdekes növényt, például a sétáló fát, ami az élettartama alatt 3-4 métert gyalogol napfény után kutatva. A természet fantasztikus dolgokat produkál. Volt egy olyan növény is, aminek a zsenge hajtásaival táplálkozik egy rágcsáló. A zsenge hajtások általában világos-zöldek, amik később pirossá válnak. Hogy ne egyék meg az összes új levelet a rágcsálók, a növény fele új hajtása eleve piros színű, így azok biztonságosan megmaradnak. A túra végén kaptunk vacsorát egy fából tákolt építményben, aztán gyorsan haza, senkinek nem kellett altatódalt énekelni.


2000. június 9.
Ma szabadon választott program volt: rafting, bicaj vagy lovaglás. Hogy hogynem, a raftingot senki nem választotta a tegnapi kalandok után. A csapat nagy része lovagolni ment, de én inkább a mountain bike-ot választottam. De semmi rohanás, itt az ideje egy kis kényeztetésnek, így bőséges reggelivel indult a nap. Aztán gondoltam, beszerzek egy kis helyi zenét. Betértem egy kis boltba megkérdezni az eladót, merre van itt zenebolt. A fiatal srác megpróbálta elmagyarázni, de nem találtam az üzletet, így visszamentem hozzá, hogy inkább rajzolja le. A srác egyszerűbb megoldást választott: bezárta a boltját és eljött velem a zeneboltba, sőt ott is maradt segíteni válogatni. Ezek azok a dolgok, amik Európában soha nem történnek meg a turistával. Utána ő ajánlott biciklikölcsönzőt is, útnak indultunk hát szobatársammal, Nancyvel. Egy vízeséshez akartunk elkerekezni, ami az útikönyv szerint alig 40 perces út a várostól, de mi három óra alatt értünk oda. Az út a Rio Verde mellett haladt, gyönyörű tájon, óriási hegyek között. Én otthon is majdnem minden hétvégén bicajozok, de azért ez más volt, mint a megszokott Batthyány tér-Szentendre útvonal.  Az út olyan keskeny volt, hogy ha jött egy autó, egészen le kellett húzódnunk. Időnként a hegyoldalról kisebb vízesések zúdultak az útra, ügyesen kellett kerülgetni őket. Egy vaksötét alagúton is át kellett hajtani, no persze a bicajon semmi világítás nem volt. Nem tudtam, hogy félelmetesebb, ha ülök a bringán, vagy ha tolom. Nem mertem lelépni, inkább gyorsan áthajtottam a fény felé. Végre elértük a városkát, ahol leparkoltunk a bicajokat, és még jó félórás gyalogút várt ránk a vízesésig. A tüdőm elég nehezen bírta a meredek mászást, nem tudom, mi lesz velem a nagy gyalogtúrán. A vízesés mellett hosszú függőhíd lógott a folyó felett, ami jól kilengett, ha rásétáltunk, kissé izgi volt. Visszafele már nem bírtuk volna a gyűrődést, inkább lestoppoltunk egy buszt, feltetettük a tetejére a kerékpárokat és kényelmesen hazabuszoztunk. Nem volt könnyű olyan éttermet találni, ami Nancynek is megfelel, mert vegán a lány: olyan vegetáriánus, aki tejterméket sem eszik. Namármost ilyenekre nincsenek igazán felkészülve még Dél-Amerikában. Végre találtunk egy helyet, ahol volt zöldséges spagetti. De sajnos a szakács elkövette a hibát, hogy szórt rá egy ici-pici sajtot, így Nancy rögtön vissazküldte az egészet.
Újra elkészítették neki, de akkor meg egy kis tejszín keveredett bele. Harmadjára inkább sült krumplit kért, az végre sikerült. A számlát viszont én fizettem, mert ő akadékoskodott, hogy miért fizet, miért nem, én meg nagyon sajnáltam már a szegény felszolgálót. És igazán annyira olcsó volt minden, ezért kár balhézni.
Éjjel még egy kirándulás várt ránk a vulkánra, hátha látunk egy kis kitörő lávát, de nem volt szerencsénk. Visszaérve a városba benéztünk a Bamboos Barba, ahol a helyiek szerint igazi salsa van, de csak lötyögtek az emberek, senki nem táncolt rendesen. Így hát átmentünk a Rock Caféba, a turisták helyi szentélyébe, ahol beindult a csoportdinamika: az egyik lány, Donna keményen hajt az egyik sofőrre. A srác van vagy nyolcpontos, a csaj max 2, de majd meglátjuk, mi lesz.


2000. június 10.
Megint korai ébresztő, és indulás. Egész nap zötykölődés a buszon Cuenca városáig. Útközben jónénáhy úttorlaszon is keresztül kellett verekedni magunkat, a helyi parasztok emelték tiltakozásul a benzináremelések ellen. A buszon scrabble-t játszottunk, hogy elüssük az időt, de volt egy kis hátrányom az anyanyelvűekkel szemben, így utolsóként végeztem, de azért szép pontszámmal. Cuencában egy régi gyarmati épületben van a szállásunk, óriási szobák, impozáns lépcsők, csillárok, faburkolat.


2000. június 11.
Kegyetlen éjszaka volt, végig a WC fölé hajolva töltöttem, mint reggel kiderült, nem egyedül. Valami rosszat ehettünk este az étteremben. Ma átléptük a határt, Peruba érkeztünk, Puerta Sol nevű kis üdülőhelyre. Egy kis üzletben vettünk estére pár üveg alkoholt. Sehogy nem akarták megérteni, hogy Bacardit szeretnénk, így közöltem az eladólánnyal: Cuba Libre sin Cola. Megértette. Este nagy dínom-dánom alakult ki, de én csak lázasan hevertem az ágyamban, kimaradtam a nagy buliból.


2000. június 12.
12 órát aludtam, mint akit fejbevertek, de frissen, egészségesen ébredtem, jobb formában, mint újkoromban. A mai program laza semmittevés. Ücsörögtünk az árnyékban, illetve a fehér bőrű angol lányok a napon, minden figyelmeztetés ellenére, le is égtek rákvörösre mind egy szálig. Élveztem, hogy ez az első nap indulásom óta, amikor se repülőn, se hajón, se buszon, se bicajon nem kell ülnöm. Este befutott egy másik csoport is, akik lelkesen meséltek az Inca Trail-ről, ami még előttünk áll. Én még mindig nem tudom, hogy nekivágjak-e majd a nagy túrának. Otthon a rossz kis tüdőmmel a Gellérthegyre is alig bírok felmászni, el nem tudom képzelni a 4000 méter feletti csúcsokat. De látva a sok lelkes arcot kár lenne kihagyni. Egyöntetű a véleményt, hogy nem is a Machu Picchu igazán szép (no persze az sem csúnya), hanem az oda vezető út az igazi élmény. Új barátaink mindenesetre jót mulattak rajtunk, amikor megkezdtük a szokásos mosogatás utáni edényszárítást: hogy spóroljunk a papírtörülközőkkel (zöld szempontból), inkább kézben lebegtetve szárítjuk az edényeket. Helyesen fest a csapat, ahogy mindenki lobogtat néhány piros műanyagtányért vagy egy pár fakanalat. Általában mindezt zenére, táncolva tesszük, úgy még élvezzük is.


2000. június 13.
Megint buszozás, ezúttal Huenchacoba, egy tengerparti kis városkába, pár kilométernyire Trujillotól. Nagyon helyes kis szállóban lakunk, úszómedence az épület előtt és elképesztő méretű tortaszeletek a bárban. Közös vacsi egy flancos helyen (Colonial Club), majd nagy csocsoparti. Mindenkit elvertem, úgyhogy a többiek mától csak shark-nak hívnak.


2000. június 14.
Felkeltem korán, hogy meglessem a helybelieket, akik különleges nádból készült hajóikkal halászgatnak a közelben. A hajónak nem a belsejében ülnek, hanem a tetejükre térdelnek, ezért kis lovacskáknak (caballitos) hívják őket. Ma is pontosan úgy néznek ki, mint a közel 1500 éves moche kerámiákon. Az útikönyv szerint ez lehet a surf őse is. Reggeli után befutott a helyi idegenvezetőnk, aki ma körbevisz minket a környéken. Először két hatalmas moche építményt, a nap és hold piramisát látogattuk meg. A mochek úgy 700 körül éltek és egy csomó gyönyörű kerámia és falfestmény maradt utánuk. A nap piramisa 140 millió agyagtéglából épült, becslések szerint 4 millió tonna lehet a súlya, nem kis szervezettség kellett ezt a tömeget mozgatni és piramissá építeni.  Sajna a gyakori földrengések és a menetrendszerű hurrikánok alaposan megtépázták, de még így is gyönyörű. Délidőben bementünk Trujillo városkába, pénzváltás, Internet, ebéd, stb. A fiúk kiéhezve vetették rá magukat a focieredményekre, Marlene szerelmétől várt már nagyon levelet, én meg átböngésztem a tőzsdehíreket, nem állok túl jól. Délután a chimu főváros, Chan-Chan volt a program, mely a 15. évszázadban élte fénykorát. A városka 25 km2-en terül el, a világ legnagyobb agyagvárosa. Fénykorában úgy 50 ezer lakosa lehetett. Kilenc kerületéből csak egy látogatható, ezt jártuk mi körül. Egy-egy kerület úgy 26 futballpálya nagyságú, 10 méter magas külső és több, alacsonyabb belső válaszfallal. A falak sokszor 5 méter szélesek, rombuszformájukkal egész jól ellenálltak a földrengéseknek. A spanyolok által az itt később épített falak már rég ripityára törtek. A falak vakolata sok helyen épségben maradt – a cementet citrommal keverték, ez segített konzerválni a vakolatot. A chimuk nemcsak az építészetben remekeltek, de a földművelésben, a mérnöki tudományokban és a művészetekben is. Kevés kerámiát, viszont annál több aranytárgyat hagytak az utókorra. Birodalmunkat az inkák hódították meg úgy 1440 körül, és Chan-Chan rövidesen halott város lett. A kirándulás után vacsora a motelben, majd megkóstoltam a helyi specialitást, a pisco sour nevű koktélt. Egy erős pálinkaszerű párlat cukorral, citromlével, tojásfehérjével és őrölt jéggel keverve. Ezután persze még jobban lealáztam a csapatot csocsóban.


2000. június 15.
Buszozás Limába, kis Jamie szolgáltatta a zenét. Bár csak 22 éves, kizárólag régi zeneszámokat hozott, amit én nagyon élveztem. A Grease számait kórusban énekeltük végig, rockrajongó sofőrjeink csak csóválták a fejüket. Már sötétedett, mire beértünk a fővárosba. Elég fura egy szállóban lakunk, fürdőszobánk fala nem teljesen zárt a szomszédéval, így Nancyvel nyomon követhettük, milyen zajok jönnek a mellettünk lakó három fiú mosdójából: fogmosás, gurgulázás, borotválkozás közbeni fütyörészés, és néhány kevésbé kellemes zaj. Az i-re a pontot az aftershave kellemes illata tette fel, mely hozzánk is átszűrődött.


2000. június 16.
Szabad program Limában. Jól tud esni egy csoportos utazás során egy ilyen kis magányos tengés-lengés. Először bekukkantottam a főtéri katedrálisba, ahol Pizarro maradványait őrzik, majd a San Francisco templomba, ahol főleg az épület alatti katakombák érdekesek. Itt volt a város temetője, és még ma is több ezer csont van a föld alatt, kicsit hátborzongató élmény. A hangulathoz kifejezetten illett az idegenvezetőnk ábrázata: az alsó szemfogai ritka nagyok és élesek voltak, mintha Frankenstein kalauzolna minket a félhomályos földalatti folyosókon. Egy chifa-ba tértem be ebédelni, egy olcsó kínai étterembe, ahol épp a Titanic ment a TV-ben és mindenki azt bámulta. Érdekes érzés Peruban kínai ebédet enni és közben egy amerikai szuperfilmet nézni. Az utcán nagy örömmel fedeztem fel a churros nevű édességet, amit imádtam spanyol útjaimon, be is nyomtam egy párat desszertnek. Este összeverődtünk egy páran a szállóban és irány a McDonald’s, hiába no, én sem vagyok tökéletes.  A gyorséttermek az új városrészben, Mirafloresben vannak, jó 20 perc taxival az óvárosból. Még úgysem mentem taxival hamburgerért….
 


2000. június 17.
Ébresztő, reggeli. Kivételesen nem tojás (attól már kiütést kapok), hanem gyümölcssaláta és joghurt. Megint egész nap a buszon, ebéd az óceánparton, egy kísértetvárosban, amit az El Nino rombolt szét. Kora este érkeztünk meg Nazca városába, felvertük a sátrakat és nekiálltunk vacsorát főzni, majd a közeli szállodában megnéztünk egy videót a Nazca vonalakról. A nazcák 200 és 800 között éltek, aztán vagy egy évezredig elfeledkezett róluk a világ. Csak 1901-ben fedezte fel őket egy perui régész néhány tárgyi emlék jóvoltából. A legtöbb leletet lenyúlták már a sírrablók, de sikerült megmenteni egy pár jellegzetes kerámiát, amiből megismerhetjük őket. A nazcák leginkább a sivatagba rajzolt vonalaikról ismertek, amiket alig 60 éve fedezett fel egy Paul Kosok nevű amerikai.  A Csendes Óceán partja és az Andok hegyvonulata közti körülbelül 450 négyzetkilométeres területen egyenes vonalak, geometrikus alakzatok és állatrajzok százait rajzolták a talajba. A vonalak több kilométer hosszúak és gyakran keresztezik az állatrajzokat, melyek közül néhány két futballpálya nagyságú. A gyík például 180 méter hosszú, a majom 90 m magas, a kondor szárnyfesztávolsága 130 méter. A pelikán pedig 285 méter magas. A vonalakat egyszerűen alakították ki: a sivatagban 20-30 cm mélyen felszedték a talaj felső, napbarnította részét és a vonal egyik szélére hordták. Az alatta levő világosabb talajréteg rajzolja ki az ábrákat. Eső hiányában a rajzolatok jó másfél évezrede kitűnő állapotban megmaradtak. Hasonló okokból nem is engedik, hogy besétáljunk a területre, hiszen lábnyomaink óriási kárt okoznának. Mindenféle teóriák vannak, hogy kik, miért és hogyan rajzolták ezt a páratlan képgyűjteményt a sivatagba. A földtől legelrugaszkodottabb Daniken elmélete, miszerint a terület földönkívüli lények űrhajóinak leszállóhelye. Nekem mindig az az érzésem van ilyenkor, hogy azért találja ki a mai ember ezeket az ufós magyarázatokat, mert nem tud jobbat. Lehet, hogy vannak földönkívüli lények, itt nem ezek igenléséről vagy tagadásáról van szó. Hanem arról, hogy sok olyan dolog van a világon, amit nem tudnánk a mai eszünkkel megcsinálni, vagy nem fogadjuk el, hogy több száz évvel ezelőtt az emberek igenis képesek voltak olyan alkotásokra. Nem illik be a mi kis emberi fejlődésről alkotott elképzelésünkbe. Ilyenkor aztán szépen elővesszük a marslakókat. Pedig lehet, hogy a nazca társadalom okosabb volt annál, mint ahogy mi azt gondoljuk. Sokan leragadnak annál a problémánál, hogy a rajzokat csak felülről, repülőről lehet látni és hát akkor még senki nem tudott repülni. Aztán jött valaki, és 1975-ben bebizonyította, hogy miért is ne – összeállított egy repülésre alkalmas tákolmányt (egész pontosan egy hőlégballont) olyan anyagokból, amik már a nazcak idejében is léteztek. Voltak, akik szinte az egész életüket azzal töltötték, hogy megfejtsék a Nazca vonalak rejtélyét – pl. Maria Reiche, egy német tudósnő, aki szerint az egész terület egy nagy naptár. Mások szerint rituális útvonalak, de legalábbis valahogy a vallással vannak kapcsolatban. Az biztos, hogy a talaj túl puha leszállópályának, a vonalak nem vezetnek sehova, így nem igazán lehetnek utak, és nem is mutatnak sehova, hogy iránytűk lennének. No, de majd holnap reggel megnézem én is felülről, hátha kiokoskodom valamit ?


2000. június 18.
Csak a fele csapat vállalkozott a repülésre, a többiek visszaléptek, mikor megtudták, hogy 3-5 személyes régi Cessna gépek várnak ránk. Én is csak addig voltam nagy legény, amíg meg nem láttam a személyzetet: a pilótának az arca, segítőjének a keze volt összeégve. Kicsit összerezzenve bár, de irány a repcsi. Szép sorban felbukkantak a híres rajzok: a majom, a kolibri, a pók, az integető emberke, és így tovább. Óriási élmény volt látni őket, kattogott is a gépem rendesen. A gyomrom kevésbé örült, különösen mivel minden rajznál éles kanyart vettünk, hogy a képeket a gép túloldalán ülők is láthassák. Fel-le, fel-le. Kicsit sápadtan bár, de földet értünk, és senki nem bánta meg a repülést. Délután Chaucilla nevű temetőbe mentünk, ahol szanaszét hevernek a sivatagban ősrégi csontok, koponyák, ruhafoszlányok, hajcsomók és ki tudja, még mi minden. Az igazi meglepetés azonban a sivatag közepén található mosdó volt: vízöblítéses WC, mosdó, zuhany, papírtörölköző. Elképesztő luxus. Pár óra buszozás után elértük újabb szálláshelyünket, egy festői kis öblöt az óceán partján. Homokos part, kétoldalt magas sziklák, előttünk a mélykék óceán. Currys csirkét főztünk vacsorára és angol szokás szerint marshmallowt sütöttünk a tábortűznél.


2000. június 19.
Imádom a homokdűnéket, és ma igazán láttam eleget. Egész nap nyeltük a homokot a buszban, míg Arequipába értünk. Útközben rengeteg lerombolt, kihalt várost láttunk, sok-sok pusztulást az El Nino útjában. Elhagytuk az óceán partját és elkezdtünk felkapaszkodni a Panamerica Highway-en az Andokba. Kezd hűlni az idő. Arequipa csodálatos kis városka, hangulatos főtérrel, remek éttermekkel, körülötte hófödte hegycsúcsokkal.  Legmagasabb közülük az El Misti a maga 5822 méterével. Az egész városka fehéren csillog, mert az összes épülete egy sillar nevű helyi vulkanikus kőfajtából épült. Isteni steaket ettünk, néha azért kell egy kis kényeztetés a kemény kalandoroknak is.


2000. június 20.
Délelőtt ügyintézés: pénzváltó, posta, miegymás, aztán ebédre megkóstoltam a helyi specialitást, a ceviche-t. Ez hús és hal savanykás szószban, ahogy a vezetőnk mondta „sushi a la Peru”. Délután a Santa Catalina kolostor volt a program, az egyik legfurcsább vallási intézmény, amit valaha láttam. 1580-ban épült, egy gazdag özvegyasszony hozta létre jómódú spanyol családok hajadon lányainak. A mamák úgy engedték el lányukat, hogy a messzi országban majd puritán életet élnek, de az elkényeztetett kis fruskák egészen másfajta életmódra rendezkedtek itt be. Szolgákat, zenészeket tartottak, és mindennaposak voltak a nagy vígasságok. A 450 lakóból csak egyharmaduk volt apáca, a kétharmad szolgáló személyzet, főleg feketék. Három évszázadon keresztül tartott a tivornya, mígnem mindez a pápa fülébe jutott és egy szigorú dominikánus nővért küldött a kolostorba rendet tenni. Az hazazavarta a lakók jó részét, a rabszolgákat felszabadította és csak néhányan maradtak az egész háztömbnyi területet elfoglaló kolostorban. A történteket sokáig teljes titokzatosság övezte, hiszen a bentlakók senki kívülállóval nem érintkeztek. Csak 30 éve derült ki mindez, amikor is a város polgármestere kötelezte az apácákat víz és villany bevezetésére. Ők ezt anyagilag nem bírták fedezni, megnyitották hát a területet a turisták előtt. Rendkívül fotogén az egész, nagyon élénk színű utcácskák, terecskék szökőkutakkal, rengeteg virág, narancsfa, mint egy meseország. Aztán egy kis internetezés, tőzsdehírek és levelek, majd egy gyógyszertárban csillogtattam színészi képességeimet. Nagyon fáj a torkom és csúnyán köhögök, de nem akar felszakadni, kellene egy köptető szirup. A gyógyszertárban senki nem beszélt angolul. Előadtam hát, hogy milyen a száraz köhögés, rázva a fejem, hogy nem ezt akarom, és milyen a köpködés, és hogy az lenne jó. Feszülten figyelt az összes eladó és megértették, kaptam rózsaszín itókát, remélem, az az. Ha nem, hát pech.


2000. június 21.


Ma megjártuk utunk legmagasabb pontját, egy 4800 méteres csúcsot az Andokban. A busz vitt fel minket, addig nem is volt semmi baj, amíg ki nem szálltunk. Akkor aztán két lépés megtétele után hirtelen elfáradt az ember, csak kapkodott levegő után, és minden mozdulat sajgott. Oxigén szinte nulla. Az egyik angol lány komolyan rosszul lett, még jó, hogy van nála az asztmájára kis inhalálókészülék. A hegytetőn kis kőhalmok álltak ameddig a szem ellátott – az erre járó sofőrök pár követ egymásra tornyoznak, ez szerencsét hoz útjuk során. Biztos, ami biztos, én is építettem egy kis tornyot, aztán óriási erőfeszítéssel visszaszálltunk a buszba. A hegyoldal kanyargós kis útjain lejjebb ereszkedtünk a Colca Canyonba, a Cruz del Condor ponthoz. Itt jó eséllyel lehet kondorkeselyűt látni és nem is kellett sokáig várnunk: hamarosan ott körözött a fejünk felett az óriási madár. Kis sétafika és ejtőzés után sajt és bor partyt tartottunk, mert ma van az egyik lány 22. szülinapja. Egy jéghideg hotelben szálltunk meg. A csapat nagy része a helyi háziállatot, az alpakkát kóstolta meg, de én maradtam a spagettinél.


2000. június 22.


Megint egész nap a buszon, szerencsére egy darabig nem lesz ilyen, hiszen az elkövetkező napokban Cuzco és környéke lesz a program. Cuzcoban óriási fesztivál fogadott minket, és mivel a belváros le volt zárva, nagy kerülőúton kellett megközelíteni a hotelt. Így felkacskaringóztunk a város melletti hegyre is, ahol egy óriási fehér Krisztus szobor áll, épp, mint Rióban, csak épp egytizednyi méretben. Érkezésünket tűzijátékkal köszöntötte a város. Gyorsan kipakoltunk és belevetettük magunkat a színes forgatagba. Az egész főtér tombolt, színes ruhás, kicsit pityókás emberek táncoltak mindenfelé, teljes önkívületben volt a tömeg. Micsoda város.


2000. június 23.


Kis bemelegítő túra a nagy gyaloglás előtt. Még mindig nem döntöttem el, hogy vonattal vagy gyalog menjek a Machu Picchuhoz. Vonattal pár óra, gyalog 4 nap. A mai séta nem volt túl bíztató, nehezen bírta a tüdőm a ritka levegőt, különösen hegynek felfelé. Első megállónk Saqsaywaman, ősi inka romterület volt, mely 1450 körül keletkezett. Óriási, végtelenül precízen összecsiszolt kövekből állnak a falai, 140 tonnányi kőtömeg. Rombuszformájú kövek, rombuszformájú falakba rakva, malter nélkül, csak pontos összeillesztéssel, hogy ellenálljon a földrengéseknek. Az ideérkező spanyol hódítók el nem tudták képzelni, hogy az egyszerű kecsua indiánok hogy tudtak ilyen fantasztikus építményeket emelni, így azok keletkezését földönkívüli lényeknek tulajdonították. Ma már bizonyított, hogy ezek a helyi őslakosság művei. A falak három szinten helyezkednek el, melyek a föld alatti (Ukju Pacha), a földfelszíni (Kay Pacha) és az égi világot (Hanan Pacha) jelképezik. Vagy a három szent állatot, azaz a pumát, a kondort és a kígyót. A területet nemcsak a földrengés és El Nino rongálta, hanem a környékbeli lakosok is: a köveket házak, utak építésére hordták el, sőt 1559-ben rendelet született arról is, hogy itteni kövekből épüljön fel Cuzco katedrálisa. Csak 1930-ban szűnt meg az a gyakorlat, hogy némi díj ellenében bárki elhordhassa az egyik legnagyszerűbb inka romváros köveit. Következő megállónk Tambomachay volt, inka pihenőhely, szent kúttal. Aki ennek vízéből iszik, a legenda szerint örök életű lesz. A gyomorrontást nem mertem megkockáztatni, de a vezetőnk megnyugtatott, hogy úgyis bebiztosíthatom magamnak az örök életet, ha a fejemre locsolok a vízből, megtettem hát azt. Felfrissülve haladtunk tovább Pisac felé, ahol ejtőztünk egy kicsit a városka piacán, majd felkapaszkodtunk a romokhoz. Ez már „komoly” 1.5 km-es gyaloglást igényelt, sípolt is a tüdőm rendesen. Az ősi inka város a hegy köves, terméketlen részére épült, mert az inkák nagyon odafigyeltek, hogy a jobb talajú földterületeket meghagyják mezőgazdasági művelésre. A csúcsról remek kilátás nyílt a teraszosan művelt hegyoldalra. Az egyik szinte függőleges sziklafalon kis barlangokat mutatott a vezetőnk, a Tankanamarka temetőt. Becslések szerint itt 10 ezer sír lehetett, apró lukak a sziklába vájva, melyeket már nagyrészt kifosztottak. Az inkák hite szerint a halottak új életet kezdenek, ezért azokat mindennapi használati tárgyaikkal és értékes kincsekkel együtt temették el. Nem véletlen hát, hogy a spanyol hódítók rögtön rávetették magukat ezekre a sírokra, és az összes nemesfémet elvitték belőlük.
Este a városban újra tombolt a fesztivál, szintúgy a náthám, torokfájásom és homloküreg gyulladásom is.  A szálloda recepciósa saját bevallása szerint gyógyszerész végzettségű és felírt néhány pirulát. Én már bármilyen gyógyszert beveszek, de muszáj helyrejönni, hiszen már csak egy nap van a gyógyulásra, ha neki akarok vágni a túrának.


2000. június 24.


Micsoda ünnepnap. Inti Raymi, a Nap Ünnepe, az inkák ősi fesztiválja. El sem hiszem, hogy láttam. Még a repülőn olvasgattam a KLM Inflight Magazin-ját, amikor is megakadt a szemem néhány csodálatos fotón, ami a tavalyi Inti Raymi ünnepen készült. Csak egy egész kicsit tudtam róla, így végigolvastam a cikket és nagyokat sóhajtoztam, milyen mázlista is lehet az az ember, aki egy ilyet meglát, hiszen a riói fesztivál után ez a kontinens 2. legnagyobb ünnepe. A fesztivált Wiracocha napisten tiszteletére rendezik, minden év június 24-én. Bár a téli napforduló tudományosan június 21-én van, az inkák főpapja június 24-ét jelölte meg a nap új évének, mivel szerintük a nap június 21-et követően még pár napig egy helyben áll és csak 24-én emelkedik magasabbra. Minden évben kétszázezer ember özönlik Cuzcoba ezen a napon. Még ha pont aznap ott is jár az ember, óriási szerencse kell, hogy lásson is valamit ekkora tömegben. Sofőrjeink évek óta róják Peru útjait oda-vissza, de még soha nem fogták ki, hogy a csoport épp Cuzcoban töltse ezt a napot. Nálunk is csak a véletlen műve volt, hogy épp ma épp itt vagyunk. Kora reggel Nancyvel degeszre tömtük a hasunkat egy „all you can eat” étteremben, hogy evésre ne legyen gond egy darabig. Aztán ki a főtérre, a Plaza the Armas-ra, ahol már gyülekezett a tömeg. Összebarátkoztam egy rendőrrel, és megkérdeztem, melyik a legjobb pozíció a téren egy fotósnak. Megmutatta, pontosan hova álljak, és én keményen lecövekeltem. Hosszú várakozás után végre felharsant a zene és a tér kapuján elkezdtek bemasírozni a színészek. Csodálatos, színes ruhákban, ősi zenére, szép ünnepélyesen. Csak nyeldekeltem a meghatottságtól. Lassú, méltóságteljes lépésekkel lassan megtöltötték a tér közepét, majd behozták a királyt is, aki kecsua nyelven köszöntötte a népét. A szövegből ugyan egy kukkot sem értettünk, de a dobolás, táncolás, zenélés megtette a hatását, és csak álltunk megbabonázva. A rövid beszéd után a király és kísérete kivonult a térről, és igen, épp az orrom előtt, áldottam is a rendőrbarátomat. Nagy stressz volt egyszerre nyelni a könnyeimet és kattogtatni a fényképezőgépet, de sikerült ellőni vagy két tekercs filmet. Az ötszáz színész kis buszokba szállva felvonult Saqsaywamanba, mi meg rohantunk utánuk. Hozzánk csapódott túlsúlyos amerikai útitársunk, Erin is, aki 10 perc után feladta a hegymenetet, és közölte, ő inkább nem megy sehova. Nem volt szívem otthagyni, nekiálltunk hát stoppolni, bár teljesen reménytelen volt, mert minden autó dugig tömve araszolt a hegytetőre. De megtörtént a csoda, megállt egy autó, és Erin ugyan már csak a csomagtartóban fért el, de felfurikáztak minket a délutáni ünnepség színhelyére. Itt a burzsuj gringo turisták a színpad körüli székeken ülve 35 dollárért nézhették végig a többórás szertartást, de mi a tömegben elvegyülve a hegyoldalról is elég jól láttunk. Talán így még szebb is volt – totálképek, ahogy a három szinten álló falakon sorban álltak a katonák, ahogy bevonult a tömeg a hegyoldalról a kis térre, és ameddig a szem ellátott, mindenhol szivárványszínű zászlók lobogtak. Ragyogott a nap, el is múlt egyből minden bajom. Gyönyörű volt a szertartás, bár azt a részt nem nagyon szerettem, amikor ősi szokás szerint feláldoztak egy lámát. Szegénynek élve kitépték a szívét és körbemutogatták a tömegnek. Este aztán a szállóban megjelent egy helyi túracég, a United Mice (Egyesült Egerek) embere, aki majd a gyalogtúrán vezet minket. Angol vezetőink szerint már sok cuzcoi túracéget kipróbáltak, de ez messze a legjobb. És akit kifogtunk vezetőnek, Efrain, csodálatos ember. No, majd meglátjuk. Kaptunk kettesével egy-egy vízhatlan zsákot, abba kell éjjel belevarázsolnunk minden személyes holmit hálózsákostól együtt 4 napra, nem lesz könnyű. Lesz, ami lesz, nekivágok. Holnap reggel irány a Machu Picchu!


2000. június 25.


Fél ötkor ébresztő és egy időre az utolsó zuhanyozás. Kis buszba ültünk, hogy elérjük a túra kiindulópontját. Az Urubamba folyó mentén, kis hegyi utakon kanyarogtunk. Efrain az inka történelemről mesélt, és feltette Paul Simon „El Condor Pasa” című nótáját, mely erről a vidékről származik. Ezzel a remek hangulatteremtő húzásával rögtön begyűjtötte nálam az első pirospontot. Kétórás buszozás után megérkeztünk Ollantaytamboba, ahol mindenekelőtt megnéztük az inka romvárost. Ez az óriási romterület elsősorban erőd volt, itt aratták az inkák kevés győzelmeik egyikét a spanyolok felett. Efrain a közeli hegyre mutatott, onnan cipelték az építkezéshez az inkák a köveket. Mesélte, hogy évekig úgy magyarázta mindezt, hogy maga is alig hitt benne. Egy szép hétvégén aztán egy barátjával megmászták a hegyet, és valóban találtak ott óriás köveket. Meg is mutatta a képeket, tényleg hihetetlen méretű kődarabok mellett volt lefotózva. A mai város ugyanott van, ahol az inka urbánus központ volt. Itt eredeti ősi inka utcákon járhattunk, ahol a mai napig remekül működnek a régi vízvezetők. Ez az egyetlen hely Peruban, ahol a mai emberek ősi inka épületekben laknak. Bár azóta a legtöbb házba bevezették a vezetékes vizet és a villanyt, a városnak hamisíthatatlan ősi inka hangulata van. Bekéredzkedtünk egy otthonba, helyes kis tengerimalacok rohangáltak a „nappali” közepén levő tűzhely körül. Aztán bőséges reggeli, közben bevásároltunk hegymászó botokat a falubeli gyerekektől. Efrain egy inka kútnál meglocsolt mindannyiunkat, hogy szerencsés legyen az utunk. Újabb kis buszozás után végre elértük a hidat, ahol a gyalogtúra indult. Csoportképek tömkelege készült, igazán hatékonyan – letettük a 20 kamerát egy kőre, beálltunk egy kupacba, és az arra járó turisták mindegyike felkapott egy-egy gépet és készített egy fotót. És végre rátértünk az inka ösvényre. Ez a teljes birodalmat átszelő útrendszer (Camino del Inca) rendkívül fontos volt az inka birodalom szervezettségében. Fénykorában az inka birodalom Quitotól (Ecuador) Santiagoig (Chile) húzódott, és az információ hírnökök útján terjedt. Az inka futók 3 nap alatt jutattak el egy hírt Limából Cuscoba, míg ugyanez a spanyol lovasoknak két hétbe tellett. Az inka útrendszer bizonyos részei még mai is járhatóak, más részeket leromboltak az inkák, hogy nehezítsék a spanyol hódítók dolgát. Félelemmel vegyes izgalommal vártuk az utazás kezdete óta ezt a pillanatot és most megkezdődött a hegymászás. Ma csak egy 3-4 órás bemelegítő séta volt, de már ez is eléggé megviselte a csapatot. Erin, az amerikai lány nem is bírta, őt visszavitték a kiindulópontra, majd onnan busszal Cuzcóba. Ő majd vonattal jön utánunk a Machu Picchuhoz. A gyaloglás tehát kemény, de a látvány bőségesen kárpótol minket. Minden fordulónál más és más a táj, nem lehet egy pillanatra sem megunni. Kimerültség ellen rengeteg csokit ettünk, kell az energia. Az is elég nehéz, hogy percenként változik a klíma – a napon nagyon meleg van, de árnyékban hűvös, állandóan öltöztünk-vetkőztünk. Útközben volt ebéd, terülj-terülj asztalka egy tisztás közepén, színes abrosszal, ahogy egy mesében. 20 fős csoportunkkal 20 hordár jön – fele a személyes holmikat és a sátorokat cipeli, a másik fele a konyhafelszerelést, ételt, vizet, asztalokat, székeket, étkezősátrat, stb. Nekünk csak a személyes holmikat kell cipelni – vizet, napolajat, szúnyogirtót, nassolnivalót, ruhákat, napszemüveget, fényképezőgépet, elemlámpát, útikönyvet, stb. Elég ez is. Vannak, akik mindent maguk visznek, mert  szerintük csak úgy az igazi egy túra, de ők aztán semmit nem élveznek az egészből, olyan kimerülten vonszolják magukat. A hordárokban az az elképesztő, hogy ők az egész utat futva teszik meg. Mi ugyanis szép nyugodtan elindulunk a reggeli után, nekik még el kell mosogatni és össze kell pakolni az edényeket, leszedni a sátrakat, mindent összecsomagolni, és úgy megelőzni minket, hogy mire az ebédhelyre érünk, ott már a terített asztalon gőzölögjön a leves. Délután ugyanez, azzal nehezítve, hogy mire a táborhelyre érünk, a sátraink is állnak már. Nem semmi. Este vacsora, remek csirkepörkölt krumplipürével, citromfű-teával. Efrain esti mesét mondott egy fekete köpenyes szellemről, a poncho-man-ről, jót kuncogtunk, aztán alvás.


2000. június 26.
Túl vagyunk a legnehezebb napon, óriási az öröm. Egy rakás emberrel beszélgettünk, mielőtt nekivágtunk a túrának, és ezerszer elhangzott, mennyire gyilkos a második nap. És milyen igazuk volt. De azt is megtapasztaltam, milyen király érzés feljutni egy hegy csúcsára. Én soha életemben nem másztam még meg egy nagyobbacska hegyet és mindigis irtóztam a hidegtől, ezért nem is értettem meg soha, mi lehet jó a hegymászásban. De most már tudom. Ott áll az ember, csapzottan, kimerülten, fázósan, de a világ tetején és ez semmihez sem hasonlítható érzés. No, de ne siessünk így előre.  Reggel igencsak kellemes ébresztő volt, Efrain mindenkinek odaguggolt a sátrához, és kedvesen szólongatta a bent alvókat: Éva, Nancy, mit kértek: teát vagy kávét? Többen javasolták már a kokateát, ezt ittunk hát, ahogy itt mondják, az rugózást ad a lépéseknek. És ma minden segítségre szükség volt. Bőséges reggeli után nekivágtunk az útnak, és hamarosan megpillantottuk a meghódítandó csúcsot, a Halott Asszony Hágót (Dead Woman Pass). Úgy 3000 méterről indultunk és 4280 méteren volt a cél.  Közel 4 óra alatt jutottam fel, ezzel az előkelő utolsó előtti helyen végeztem a csoportunkból. A rengeteg fotózás is lassította a tempót, de valljuk be, anélkül sem döntöttem volna csúcsot. Ha akartam volna sem tudtam volna gyorsabban menni, de kár is lett volna, hiszen fent bevártuk egymást és az elsőként felérő srác halálra fagyott, mire mindenki befutott. Az egész út alatt ha tízméternyi egyenes szakasz van, akkor sokat mondok. Fel, fel, fel és fel. Mindent bevetettünk, hogy könnyebb legyen. Rágtunk kokalevelet, megettünk egy mázsa csokit, mogyorót, mazsolát, sétáltunk lassan, gyorsan, hátrafele araszolva és cikkcakkban (ez utóbbi a hordárok módszere). Próbáltunk beszélgetni, hogy jobban múljon az idő, aztán inkább csendben voltunk, hogy kapjunk levegőt. Majd kiugrott a szívem, alig kaptam levegőt, sajgott mindenem, és nagyon fázott a kezem. Inka jeleket festettünk a botokra, fohászkodtunk a naphoz, vicceket meséltünk. Egyre kisebb távokat tűztem ki magamnak, hol is legyen a következő pihenő. A végén már úgy voltam vele, hogy csak még három lépés, aztán kis fújtatás. Oxigén egy szál se, a szél viszont egyre metszőbb volt. De egyetlen pillanatig sem bántam meg, hogy nekivágtam, hiszen lélegzetelállító volt a látvány. Azt hiszem, mindenki így lehetett vele, legalábbis az összes turista arcán hasonló kimerült, de boldog kifejezés volt. Ismeretlenül is bíztattuk egymást, de legalább egy mosolyt megeresztett mindenki a másik felé. És egyszercsak odaértem a csúcsra, a többiek óriási üdvrivalgással köszöntöttek, nemcsak a csoporttársak, de teljesen idegenek is. Efrain átölelt, megveregette a hátam, és sugárzott az arca az örömtől. Mindig mindenkit ott vár az út végén, még ha az első és utolsó befutó közt 2-3 óra különbség is van. Addig ő nem ül le, nem kezd teázni, hanem ott áll az ösvényen, hogy minden távhoz gratuláljon nekünk. Elképesztő a lelkesedése, pedig már 10 éve vezeti ezt a túrát, évente 40-50 csoporttal, átlag mondjuk 20 fővel, az annyi, mint 10 ezer ember. De mindenki úgy érzi, mintha ő lenne az első és a legfontosabb. A hegytetőn gyorsan felöltöztünk, mert farkasordító hideg volt, aztán jöhettek a csoportképek. Efrain tüzes vizet diktált belénk, hogy ne vacogjunk, amiből az első kortyot helyi szokás szerint a földre loccsintottuk.  Rövid pihenő után indulás lefelé, 3550 méterig. Azt hittem, ez már laza séta lesz, de nem – izmaink a felfelé mászáshoz voltak szokva, és a jó egyórás lefelé lépcsőzés nagyon tudott fájni. Remegtek a térdeim, alig bírtam tartani őket. Az egyik lány sírni kezdett, szegény nagyon kimerült, de csak pár percig tartott a mélypont, utána mosolygott ő is. Ebéd után félórás szieszta, majd nekivágtunk a következő csúcsnak, ami már „csak” 3900 méteren volt. Útközben láttunk egy helyes kis romot, Abra de Runkuracay nevű köralakú építményt. Mint mindig, Efrain itt is elővette a térképet, a fotóalbumát, könyveket (ezeket mindig cipeli magával) és mesélt egy kicsit az inkákról. Este egy kis tó partján táboroztunk. Tudtuk mi vár ránk, a 2. éjszaka hidegéről is sokat hallottunk már, és tényleg vacogott a fogunk. Vacsora alatt mindenkin sapka, sál, kesztyű, így szürcsölgettük a forró levest kis gyertyák fényénél. Mintha valami eszkimó jelenet lennénk. Ez a hátránya, ha nyáron jön ide az ember. Viszont ha télen, az esős időszakban jönnénk, akkor egész végig térdig sárban járhatnánk végig az utat, akkor már jobb egy kis fagyoskodás.
 


2000. június 27.


Nem sokan tudtak aludni, a legtöbb emberke egész éjjel vacogott. Engem szerencsére melegen tartott a jó kis hálózsákom, no meg a rum, amit lefekvés előtt fogyasztottunk. A hálózsákom külseje viszont csuromvíz lett reggelre, talán a benti meleg és a kinti hideg miatt. A sátrunk meg deres volt, még jó, hogy jégcsapok nem nőttek rajta. Palacsintát kaptunk reggelire, aztán lazán felsétáltunk a harmadik csúcsra. 3550 méteren vagyunk innen egy lendülettel felszáguldottunk a 3690 méteres hegyre – ugyan már, az is magasság? ?  A felhőkkel egy magasságban jártunk, úgy éreztem, mintha csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy elérjem őket. Ameddig a szem ellát, óriási hegycsúcsok.  Újra volt „story time” Efraintől, a Sayajamarca tövében, csak mesélt, mesélt az inkákról. Amikor az utolsó király haláláról beszélt, még a szeme is könnybe lábadt. Megmutatta, hogy öleli körbe az építmény a hegy formáját – az inkák különösen szerették és tisztelték a természetet, és soha nem rombolták volna le, inkább aköré építkeztek. Mesélt az inkák áldozatairól is, ami mai ésszel talán furcsa, az ő világképükbe viszont tökéletesen illeszkedik. Az inkáknál ugyanis minden a reciprocitás elvén működik – ha elveszünk a természettől (élelmet, köveket, stb.), vissza is kell adni valamit. Legtöbbször fiatal lányok vállalkoztak önként erre a szerepre, véres gyilkolások nem illettek volna a képbe. Megtudtuk azt is, hogy rendkívül ritka volt a lopás, hiszen nem volt magántulajdon, hanem minden a napistené volt, és tőle senki sem mert vagy akart lopni. A mese végén Efrain elővarázsolt a hátizsákjából egy nagy zacskó nyalókát, kiosztotta, és boldogan vigyorogva sétáltunk tovább. A többi turista csak nézett, ahogy megjelentünk az ösvényen vidáman, mindenki egy nyalókával. A gyaloglást az is segítette, hogy ma már eredeti inka úton járunk, ami sokkal kímélőbb a térdnek, mint a mai emberek által kreált út, amin tegnap araszoltunk felfelé. Az inkák nem építettek teljesen meredek utakat, hanem azok szelíden kanyarognak ide-oda, sokkal könnyebb így feljutni rajtuk a csúcsra. A hegytetőn megint szenzációs ebédet kaptunk, érdeklődtek is a lányok, agglegény-e még a szakács. Gyönyörködtünk még egy kicsit a tájban, aztán újra séta lefelé, az utolsó táborhelyre. Útközben még egy romterület, Phuyupatamarca várt ránk, és egy rendkívül romantikus, erdős útszakasz. A táborhely a Winay Wayna romváros mellett volt, úgy 2700 méter magasan. Útközben Efrain megjegyezte, hogy a tábor mellett van egy hostel, ahol hűtött sört is lehet kapni – nem is kellett több a fiúknak, az utolsó kilométereket szinte futva tették meg. Vacsora után a hordárok énekeltek nekünk egy kicsit a tűz körül, és mi is kis műsorral jutalmaztuk őket, az ausztrál lányok még népitáncot is előadtak. Emellett persze borravalót is gyűjtöttünk nekik, le a kalappal előttük.
 


2000. június 28.


Hajnali 4-kor ébresztő, hogy a napfelkelte már a Machu Picchunál találjon minket. Forró zabkása reggelire, aztán az elemlámpák fényénél elindultunk az utolsó kis túrára. Sok hely van a világon, ahol hegyet lehet mászni, de ilyen csodálatos túra biztosan nincs több. Hiszen nem csupán a természet gyönyörű, de a világ egyik csodája várja az embert az út végén, nem is beszélve a lelki élményről, amit az út során látott romvárosok és a vezető meséi jelentenek. Masíroztunk a hegytető felé, torkunkban dobogott a szívünk, mikor látjuk már meg a képekről oly jól ismert várost. Még egy utolsó, keskeny, meredek lépcsősor és elértük a Nap Kaput. A felkelő nap fényében ott csillogott a völgyben előttünk az ősi inka város, Machu Picchu, a természetnek és az embernek ez a lélegzetelállító közös alkotása. Ültünk a lépcsőkön és nem jutottunk szóhoz. Mennyire más így érkezni meg valahova, mintha kiszállna az ember a buszból.  50 kilométer gyaloglás van mögöttünk. Mosolyogtunk egymásra és kattogtak a fényképezőgépek. Lesétáltunk a romokhoz, Efrain körbevezetett minket és csak mesélt, mesélt. A komplexumot Hiram Bingham, amerikai történész fedezte fel 1911-ben. Eredetileg nem is ezt a helyet kereste, hanem Vilcabamba romjait, az inkák utolsó menhelyét, ahol a legenda szerint mesebeli kincseket rejtettek el.  Ezt sem a spanyolok, sem az elkövetkező évszázadok kincsvadászai nem találták meg. Bingham már kutakodott egy ideje, amikor egy földtulajdonos mesélt neki az egyik völgyben, a sűrű növényzet alatt fekvő csodálatos romokról. Bingham helyi vezetők segítségével rá is bukkant az épületekre, de sokáig úgy hitte, Vilcabambát fedezte fel. Ma már ismert, hogy az még mélyebben rejtőzik a dzsungelben, és amit Bingham talált, az Machu Picchu. A szent város csodálatos környezetbe épült – délre a Machu Picchu (öreg hegy), északra a Huayna Picchu (fiatal hegy) veszi körbe a völgyet, alatta pedig az Urubamba folyó kanyarog. A város vallási, katonai és lakócélokat szolgált, fénykorában úgy 1200 lakosa lehetett. Rengeteg gyönyörű épülete közül a nap temploma az egyik legérdekesebb. Két ablaka pontosan arra mutat, amerről december 21-én és június 24-én felkel a nap. Hogy tudták megépíteni annak idején az inkák ezeket a kőbe vésett remekműveket, amikor még a kereket sem ismerték? Hogy tudták idecipelni ezeket az óriási köveket teherhordó állatok nélkül? Hogy tudták őket fémeszközök és malter nélkül úgy egymáshoz illeszteni, hogy még ma, több száz év után sem lehet egy pengét sem a kövek közé dugni. Nem tudjuk. A csillagászok, papok és más tudósok közös remekműve ez. Nem is próbálom meg leírni, mert nem lehet. Ezt a csodát nem lehet sem megmagyarázni, sem elmesélni, sem lefotózni. Órákig bolyongtuk a völgyben, Efrain csak mosolygott az örömünkön. Megpihentünk egy félreeső zugban, majd Efrain hirtelen előhúzott egy üveg pezsgőt, jól felrázta, és kajánul lespriccelt mindenkit. Még erre is volt ereje, hogy ezt végig magával cipelje. Nem bántuk, hiszen az a kis ragacsos pezsgő már igazán mindegy volt, 4 napja nem mosakodtunk. Bebuszoztunk a közeli városba, Aqua Calientebe, ahol aranyáron adták a pizzát, de mindegy volt, annyira jólesett. Lassan befutott a vonatunk, és félelmetes közelharcot vívtunk, hogy felférjünk rá. Senkit nem érdekelt, hogy nekünk van jegyünk, sőt helyjegyünk, a vonat már érkezéskor tele volt, és rajtunk kívül százak próbáltak felkapaszkodni rá. Hordáraink keményen lökdösték a tömeget, hogy helyet szorítsanak nekünk, és sikerült is mindenkinek felpréselődni a vagonba. Ott aztán egymás hegyén-hátán ültünk és álltunk, elképesztő tömeg volt. Leszálláskor is oroszlán módjára kezdett küzdeni, hogy eljussunk az ajtóig, de sikerült. Másfél óra vonatozás után buszra szálltunk, így mentünk vissza Cuscoba, Efrain szerint ez a leggyorsabb kombináció. Annyira kimerült voltam, hogy meg sem tudtam fürödni. Borzasztóan fáj a torkom, így lenyomtam egy rakás forró teát alvás előtt, aztán végre elnyújtózhattam a jó meleg ágyikóban.


2000. június 29.


Óriási élmény 5 nap után forró vízben zuhanyozni. Csak folyattam magamra a vizet vagy egy fél órát, mennyei érzés volt. Reggeli a már bevált „all you can eat” helyen, aztán kis internetezés haza, ajándékvásárlás, kószálás a városban. Délután megint kitört egy fesztivál a városban, ezúttal egy katolikus hagyomány, a Corpus Christi. Színes kavalkád a főtéren, remek portréfényképezési lehetőségekkel, igazi Kodak Moment. Vacsora a kedvenc vegetáriánus éttermünkben, ahol 2 dollár a menü: saláta, leves, főétel, desszert és tea.


2000. június 30.


Egész napos buszozás után Punoba érkeztünk, 3900 magasra. Nagyon helyes kis szállónk van, csak épp kínkeserves felmászni a negyedik emeletre. Errefelé sincs túl sok oxigén. Az egyik lány, Kate már napok óta folyamatosan hány, kihívtuk hozzá az orvost, és kiderült, szalmonellája van szegénynek. Kihasználva, hogy itt a doki, én is megnézettem magam, miért nem jövök helyre oly régóta, csúnya torokgyulladást állapított meg. Felírt valami antibiotikumot, iszonyú drága volt, de hát talán segít. Ma vacsora után korai fekvés volt, mindenki hulla fáradt.


2000. július 1.


Gyors reggeli után irány a kikötő, ma a Titicaca tavon hajókázunk. Ez a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, 3800 méter magasan, gyönyörű sötétkék tiszta víztükörrel, hófödte hegycsúcsok között. Nem véletlen, hogy a helyi mitológiában is nagy szerepe van. Az inkák hite szerint ebből a tóból emelkedett ki a napisten két gyermeke, Manco Capac és Mama Ocllo, hogy megalapítsák az inka birodalmat. Éjszaka helyi lakosoknál fogunk aludni, bevásároltunk hát nekik egy kis ajándékot: banánt, zöldségeket, a gyerekeknek csokit és színes ceruzákat. Közel egyórás hajókázás után elértük Urost, az úszó szigetet. Minden nádból van: a házak, a csónakok és maga a sziget is. Az egész lebeg a vízen, olyan rajta sétálni, mint egy nagy rakás zabkásán. Erin, aki tengeribeteg, egész rosszul lett, visszament a hajóra, azt valahogy jobban bírta. A sok fagyoskodás után nem győztem magamba szívni a nap melegét – elnyúltam a bárka tetején és csak élveztem a napot meg a nyugalmat. További négyórányi hajókázás után megérkeztünk Amantani szigetére, ahol népviseletbe öltözött vendéglátóink már vártak minket. 2-4 fős csoportokba oszlottunk, és ki-ki elvonult a maga kis „családjához”. Mi Nancyvel egy testvérpárhoz kerültünk, 14 éves a lány és 17 a fiú, a szülők nem voltak otthon. A lány főzött nekünk ebédet, rizst és sült krumplit – mint később kiderült, majdnem mindenki ezt kapott, csak egy háznál került hal is az asztalra. A szobánk nagyon tiszta és takaros, pedig kicsit cidriztem, hogy majd szalmán alszunk és a tengerimalacok kergetőznek közöttünk, de erről szó nincs. Az ajtónk viszont talán csak 120 cm magas, mindenesetre igencsak le kell hajolni, életemben először óriásnak érzem magam a 158 cm-mel. Délután néhányan megmászták a sziget legmagasabb pontját, hogy onnan nézzék a naplementét, de nekem egy időre elég volt a hegymászásból. Csak ücsörögtünk az udvaron és angolul tanítottuk a szomszéd kisfiút. Mindenáron szerette volna megtanulni a számokat egytől tízig, ügyes volt a gyerkőc. Ő meg énekelt nekünk egy kicsit, és előhozta a család féltett kincsét, egy üveg Fantát. Persze mi nem ittunk belőle, meghagytuk neki. Víz és villany nem lévén a szigeten, gyertyafénynél ücsörögtünk a házban sötétedés után, majd mindenki összegyűlt a falu  közösségi házában – látogatók és helyik vegyesen. Nagyon hangulatos volt, amikor lesétáltunk a házhoz, a fiú pengette a gitárját, majd a sötétből válaszolt rá egy síp, később egy dob, így csatlakozott hozzánk a zenekar. Egy hosszú asztalnál fapadkákon ülve vártuk a vacsorát. A házigazdák remek levest főztek, majd jött a főtt rizs és a krumpli második fogásnak. Érdekes módon mindent a férfiak szolgáltak fel, a nők megbújtak a tűzhely körül. Aztán elkezdődött a muzsikálás, a mi vendéglátó fiúnk vezetésével, ő a helyi zenekar gitárosa. Az első pár nótát még ülve hallgattuk végig, aztán a helyiek felkértek mindannyiunkat táncra és jó egy óra hosszat roptuk. Nem volt egy bonyolult koreográfia: kézfogás egymással szemben állva és előre-hátra lépegetés. Beálltak az öregek és a pici gyerekek is, ők különösen nagyon élvezték. Záróakkordként az El Condor Pasa-t játszotta a zenekar, mindenkinek Efrain jutott eszébe – különösen Lindának, aki az utolsó éjszakát vele töltötte…
Búcsúzás, majd hazabotorkáltunk az elemlámpák fényénél kis kuckóinkba.


2000. július 2.


Reggel a hasunkra sütött a nap, ébresztő. Reggelire már a megszokott menü, főtt rizs, sült krumpli és valami helyi fűből készített tea.  Visszahajóztunk Punoba, majd délután Sillustani volt a program. A csoportból senki mást nem érdekeltek a tornyok, inkább aludt mindenki, úgyhogy egyedül kellett nekivágnom. Sillustani tornyai (a „chullpa”k) ősi temetkezési helyek, még az inkák előtt időkből. A tornyok aljába kis üreget vájtak, ebbe helyezték a halottakat. Úgy gondolták, hogy a tornyok a falloszt jelképezik, és mivel ezek érintkeznek az anyafölddel, a beléjük helyezett halottak újjászületnek. Precízen faragott, tökéletesen illeszkedő kövekből állnak a tornyok. Az itt élő Colla törzset az inkák hódították meg, lehet, hogy tőlük tanulták el híres építészetüket. Míg a spanyol hódítók mindent leromboltak, ami az útjukba került, az inkák inkább megfigyelték, mit tudnak a meghódított népek. Nem véletlen, hogy annyira jók voltak építészetben, csillagászatban, aranyművességben, stb. – ezeket mind-mind a leigázott törzsektől tanulták, akiket magukba olvasztottak. A tornyok az Ayumara tó mellett állnak, festői környezetben. A vezetőnk szerint nem véletlen, hogy ide építkeztek az ősi indiánok, az egész terület mágneses mező. Mutatta is az iránytűjét, hogy nem működik (később máshol viszont rendben volt). Azt is megtanultam, hogy repesztették szét az óriási köveket: nappal vizet csorgattak a repedésekbe, ami megfagyott éjszakára és szétrobbantotta a köveket. A környéken egy picike múzeum is van, néhány helyes múmiával. Visszabuszoztam a városba, lassan este lett, elmentünk egy pizzériába Nancyvel. Hozzánkcsapódott Bill, a 65 éves rangidős csoporttársunk is, aki szokás szerint folyamatosan morgott, hogy a tejeskávéját nem úgy hozták ki, ahogy ő szereti. Hol a tej kevés benne, hol nem elég meleg, hol nem elég édes, valami baj mindig van. Azt nem tudom, hogy az ilyenek miért nem maradnak otthon. Vacsora után benéztünk a város éjszakai klubjába, és ez másoknak is eszébe jutott, a fél csapat összeverődött itt. Valami egészen őrületes tánc indult be, hajnalig roptuk a parketten. Szólóban, párban, körben, összekapaszkodva, fáradhatatlanul.


2000. július 3.


Egy utolsó hosszú buszozás, La Pazba. A Titicaca tó mellett hajtottunk egész nap, csodálatos volt a táj. Még soha nem láttam ennyire gyönyörű mélykék vizű tavat. Copacabana városában álltunk meg ebédelni, a helyi specialitást, pisztrángot. A városkának gyönyörű, mór jellegű katedrálisa van, nem is láttunk még ilyet errefele. Van itt egy fura szokás, az autókeresztelő. A templom előtt felvirágozott, felszalagozott autók és buszok sorakoztak. Egy papucsos fickó szép nyugodtan kisétált a templomból és szentelt vizet löttyintett az autók kerekeire. A tulajdonosok hálásan kezet ráztak vele, majd mindenki pezsgőt bontott, és az ünneplőbe öltöztetett járgányok pezsgőfürdőt kaptak. Már beesteledett, mire La Pazba értünk. Az egyik sofőrünk, Ben ünnepelte ma a szülinapját, szereztünk neki tortát, és mindannyian felköszöntöttük. Utána irány a helyi gringo bár, ahol elég sok Cuba Libr fogyott. A báros váltogatta a zenéket, de csak nem akart beindulni a tánc. Egyszercsak azonban feltette a Red Hot Chili Peppers egyik számát, amit oly gyakran hallgattunk a buszon. Fátyolos tekintettel egymásra néztünk, pillanatok alatt egy körbe kapaszkodott a csapat, és üvöltve énekeltük kedvenc nótánkat. A báros nem hitt a szemének, és a többi vendég is csak hüledezett. Innentől kezdve aztán már nem kellett tovább bíztatni minket, ment a tánci-tánci hajnalig.


2000. július 4.


Szabad nap – jegykonfirmálás, vízumintézés, pénzváltás, stb. A formaságok elintézése után csak kószáltam a városban. Rábukkantam a város boszorkánypiacára is, ahol mindenféle amuletteket lehet kapni az élet dolgaira. A puma a lakás, a ház dolgaiban segít, a napocska a tanulásban, a terhes nő a gyerekáldásban, a kígyó biztonságot ad, a teknőc pedig a hosszú életet biztosítja. Végiggondoltam a baráti körön, kinek mire van szüksége és beszereztem a hozzávalókat – rajtam ne múljon. Este vacsora után mindenki hamar nyugovóra tért, holnap korán indulunk.


2000. július 5.


Vekkercsörgés, taxi a reptérre, irány Lima. La Pazból nem volt jó csatlakozás hazafele, vissza kellett hát repülnöm Limába, még így volt a legegyszerűbb. A limai reptéren vagy 10-12 órát kellett volna dekkolni, bebuszoztam inkább a városba (ezért persze tegnap újabb perui vízumot kellett váltani). Ajándékvásárlás, internetezés, kószálás, amolyan búcsúhangulat. 14 órás repülőút Amszterdamba, ezúttal nem volt olyan szerencsém, mint idefelé, amikor 4 ülésen végignyújtózva alhattam – egy darab szabad hely nem volt, úgyhogy az egy széken kuporogva telt az egész idő, kiolvastam két könyvet, már alig láttam. Amszterdamban aztán tobzódtam a civilizáció vívmányaiban: kézmosás meleg vízben, fogmosás csak úgy a csap alatt (nem palackos vízzel), WC papír, kézszárító, csillogó-villogó üzletek. El is vertem az összes maradék pénzem néhány CD-re. Végül egy röpke kétórás repülőút, és már meg is érkeztem a budapesti kánikulába. 4000 kilométert utaztunk a négy hét alatt – egy időre csillapodott a kilométerhiányom. De már tervezem a következő utat – ha minden jól megy, jövőre Dél-Afrika az úti cél, Namíbia óriási homokdűnéi.


Kisgyörgy Éva



Ráadás
Mivel tobben kerdeztetek, hogy milyen szervezesben utaztam Peruba, mennyibe kerult, stb, stb, osszefoglalom a felmerult kerdesekre a valaszokat.


Egy Dragoman nevu angol ceggel utaztam, akik a vilag minden tajara szerveznek kalandturakat. Magyarorszagon is van mar nehany ilyen tura, foleg a Vistanal, de Anglia igazan ezeknek a hazaja, itt tobb hasonlo utazasi iroda is mukodik: a Dragoman, az Explore, az Exodus, az Encounter, stb, stb. Mielott utrakelek, megnezem ezeknek a prospektusait (illetve ujabban a web oldalukat), es osszehasonlitom az ajanlatokat aszerint, hogy mi a program, mennyibe kerul, mekkora a csoport, milyen a szallas, stb, stb, es igy kivalasztodik a nyertes. Tavaly Maliban az Explorral jartam, elotte Kenyaban egy Africa Explored nevu ceggel, most pedig a Dragomanra esett a valasztas.


Az ut neve The Inca Heartland, a reszletes programot el lehet olvasni a www.dragoman.co.uk cimen (> South Africa > trips > The Inca Heartland). Az ut Quiototol La Pazig negy hetes, az ara 860 es 1095 font kozott van, idoponttol fuggoen. Az utazas nagyreszt egy “expedicios jarmuvon” tortenik, nem neveznem se busznak, se teherautonak, valahol a ketto kozott (truck, ahogy ok hivjak). A talalkozo Quitoban volt, oda mindenki maga utazott. A csoportok kb 20 fosek, altalaban van nehany par, de a tobbseg egyedul jon.


A korosztaly valtozo, 18 es 65 kozott. Azokon az utakon, ahol vegig satorban van szallas, jellemzoen fiatalabb az atlageletkor (25 korul), a szallodas utakon valamivel magasabb (35 korul). A csoportok fele angol, a tobbi utas egyeb angolszasz (amerikai, ausztral, kanadai), es nehany egyeb nemzetiseg, altalaban akad par nemet utas. Mindez persze csoportonkent valtozik, ez csak a nagy atlag. A szallas vagy csak sator, vagy csak olcsobb motelek, vagy vegyesen. Ezen az uton egyharmad sator, ketharmad hotel volt. Amikor satorozas van, akkor a csapat kesziti a vacsorat, reggelit is. Az ut elejen 4-5 fos fozocsoportok alakulnak, es egy-egy ilyen csoport felelos egy napra az egesz tarsasag kajajaert, beleertve a
bevasarlast a piacon, fozest es mosogatast. A fozesen kivul is van mindenkinek kisebb-nagyobb feladata (kisoporni a busz, megszamolni minden indulasnal az embereket, figyelni az alkohol- es uditokeszletet a buszon, stb).


Minden uton van egy kozos kassza, a “kitty”, ami a kozos koltsegek fedezesere szolgal. Ezen az uton ez 465 dollar.
Ebbol fizettuk a helyi idegenvezetoket, az Inca Trail tura koltsegeit, a kozos fozesek koltsegeit, belepoket, stb. Az egyik utas a “kitty manager” es ha marad penz, azt az ut vegen szetosztjuk (vagy ha csak egy kicsi marad, azt elisszuk).
Minden ceg, igy a Dragoman is hozza a satrakat, de mindenki maga hozza a halozsakot es ha akar, matracot.
A szallodakert altalaban ki-ki maga fizet. Del-Amerikaban eleg olcsok a szallodak, 8-15 dollar korul fizettunk, ezert egy nem luxus, de tiszta, takaros, zuhanyozos szoba jart, neha meg reggeli is. Penzt leginkabb dollarban erdemes vinni, ketharmad keszpenz, egyharmad utazasi csekk aranyban, es minel kisebb cimletekben. Hasznos vinni egy rakas egydollarost, mert az egyszeruseg kedveert egy csomo minden egy dollar (udito, ebed, viz, par darab kepeslap, stb), es ritkan van visszajarojuk.


Az etkezes hol kozos fozes volt (satorozasoknal), hol kozos szendvicskeszites (ha egesz nap buszoztunk, es sietni kellett, csak lehuzodtunk az ut szelere es gyorsan csinaltunk par szendvicset), hol kozos ettermi ebed vagy vacsora (ezt ki-ki maga fizeti), hol onalloan oldottuk meg (ha szabad program volt valahol). A helyiek altal is latogatott ettermek nagyon olcsoak, sokszor egy dollar alatt lehet 2-3 fogasos ebedet kapni, kulonosen a kinaiak altal uzemeltetett “chifa”-kban. De vannak
kifejezetten turistakra szakosodott helyek, foleg a nagyvarosokban, ahol 5-10 dollart is elkerhetnek pl egy jo kis steak-ert.
A csapvizet nem ajanlatos inni, de mindenhol kaphato olcson palackos viz, kiveve az inka turan, ahol nem volt utkozben lakott terulet – itt minden reggel forraltunk vizet napkozbenre.


Oltas, malariagyogyszer ugyben ajanlatos elmenni a Szabolcs utcai rendelobe, a Tropusi Tanszekre (kozel a Hosok terehez), itt elmondja az ember, hova megy, es megmondjak, milyen oltas, tabletta, stb kell.


A galapagosi hajoutat egy helyi iroda szervezi Quitoban, de a Dragomanon keresztul lehet ra helyet foglalni. Az ara nagyon borsos, de ugy voltam vele, hogy ha mar ugyis Quitobol indul a nagy tura, akkor elotte erdemes a szigetekre is elmenni (merthogy a Galapagosra is Quiotobol lehet atrepulni), ki tudja, jarok-e meg a foldnek abban a zugaban. A nyolcnapos
ut 745-930 font kozott van, az otnapos (amin en is voltam) 485 es 560 font kozott, szezontol fuggoen. Ehhez jon a Quito- Galapagos retur repulojegy, ami 450 dollar volt. Ezen felul viszont az egvilagon semmi koltseg nem merul fel, mert a reszveteli dijban benne van a belepojegy, es az osszes etkezes a hajon – ha akarna az ember, akkor se tudna tobbet kolteni, nincs
hol. A negyhetes turahoz kepest kulonosen huzos ez az ar, de NAGYON megeri.
Kicsit kihozhato olcsobban is, ha az ember ott helyben korbejarja az irodakat, es tobbet is kikerdez az arakrol, de sokkal olcsobb nem tud lenni, mert eleve draga a belepo es eleve a hajon kell enni es aludni. Itt olyanokra kell figyelni, hogy jo legyen a hajo (minel jobb, annal tobb szigetre tud eljutni adott ido alatt az ember), milyen az idegenvezeto (lehetoleg tudjon olyan nyelvet, amit az utazo, es nem art, ha szakiranyu vegzettsege van), van-e snorkelling (nem tudom mi az magyarul) felszereles a hajon, milyen az ellatas, stb.


Az emberek mindenhol nagyon baratsagosak, segitokeszek. Hasznos egy kis spanyol nyelvtudas, de az angollal is el lehet boldogulni. Vannak jo kis utikonyvek, Let’s Go, Lonely Planet, South America Handbook – en mindig elore kimasolom itthon a meglatogatni tervezett varosok terkepet, es ha csak setafikalni megyek, akkor nem cipelem az egesz konyvet, csak a
terkepet (eleg nekem a fenykepezogepet cipelni). Apropo, foto. Film van, de en mindig itthonrol viszek, ott ki tudja, hogyan es meddig taroljak.
Legtobbszor eleg a 200-as, de a dzsungelturara erdemes 1-2 tekercs 800-as filmet is vinni. A Galapagoson hasznos a teleobjektiv, mashol eleg egy kis zoom. Fontos az UV szuro, de napellenzo sem art.
Mit vigyunk meg? Halozsak, polok, sort, hosszu nadrag, fehernemu, torolkozo, haloruha, furdoruha, eros szandal, bakancs, esokabat, gyogyszerek, zseblampa, nedves zsebkendok (pl az Inca Trail-re, ahol napokig nem lehet mosakodni), par Cerbona szelet, Mars, mazsola, szaritott sargabarack, egyeb snack, ajandekba tollak es kepeslapok, napellenzos
sapka, eros napszemuveg, naptej, meleg ruhak (sapka, sal, kesztyu is) a hideg estekre, lakat (taskakra), szunyogriaszto (foleg a dzsungelturara), WC papir, kulacs, bicska, PLUSZ vitaminok (a vitamin miatt, es mert izesitve konnyebb meginni a napon felmelegedett vizunket), ebresztoora, mindenbe plusz elem (oraba, elemlampaba, fenykepezogepbe, vakuba), utazasi
papirok (utlevel, biztositas, repjegy, bankkartya), mindenrol 1-2 fenymasolat kulonfele helyekre pakolva, fenykepezogep es lencsek gyartasi szama valahova felirva, toll, egy-ket plusz foto (vizumhoz, stb), tisztasagi szerek, viztisztito tablettak, stb. Ezt most csak igy hirtelen, a teljesseg igenye nelkul. En szoktam vinni egy selyembol varrt zsakfeleseget (erre jo egy paplanhuzat is) arra az esetre, ha a szallodaban nem talalom hivogatonak az agynemut, de a halozsakom tul meleg lenne, akkor a sajat kis huzatomba teszem be a pokrocot, es maris nyugodtabban alszom.
Nekem mindez elfert egy kozepes hatizsakban. Nem kell sok ruhat vinni, a szallodak halljaban mindig le lehet adni a ruhat mosasra, altalaban 1 kilo 1 dollar, masnap reggelre kesz, szep tisztan, meg ez ugysem egy divatbemutato. A kozbiztonsag viszonylag jo, de sotetedes utan jobb kisebb csapatokban setalni, nem egyedul, foleg a nagyvarosokban.


Nekem most ennyi jutott az eszembe, de ha valami kimaradt, kerdezzetek nyugodtan,
 


Eva


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Kisgyörgy Éva: Kalandtúra a Machu Picchuhoz – Peru – 2000" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár