Vedresné Nagy Ibolya: Madeira – Portugália – 2008


Vedresné Nagy Ibolya: Madeira- 2008. szeptember



Egy egyhetes szigetjáró kirándulás története a felkeresett helyek rövid bemutatásával és szép fotókkal


Hideg, esős hajnalon indultunk a reptérre szeptember 15-én Madeirára. Még a bécsi átszállásnál is arcunkba csapott a hideg eső és szél, miközben a repülőgép lépcsőin araszoltunk felfelé. Pedig akkor már délután volt, mivel Bécsben négy órát kellett várni az átszállásig.
A több mint négy órás repülőút nagyon szép volt. Ahogy közeledtünk a mediterrán tájak felé, eloszlottak a felhők, így végig jól leláttunk az Atlanti Óceánra is. Szorongva vártuk a leszállást, mert tudtuk, hogy Funchal leszállópályája ici-pici. Később idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy a világ öt legveszélyesebb leszállópályájának egyikére érkeztünk. Olyan kicsi, mintha egy anyahajóra szállna le a gép. Csak speciális vizsgát tett pilóta vezetheti. Ha az időjárási viszonyok nem engedik a leszállást, akkor Gran Canarián landol a gép. Egy héttel ezelőtt is ez történt. Nekünk szerencsénk volt, nagyon szépen, óvatosan tette le a pilótánk a gépet.
Kissé borús, de langymeleg idő fogadott minket Madeirán. A szállásunk Machico-ban volt, mindössze 10 percre a repülőtértől.
Gyorsan elfoglaltuk szobáinkat. Gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, a városra és a távoli kopár sziklás hegyekre. Az utóbbiakról még nem gondoltuk, hogy az időjárástól függően mennyire sokféle színben fognak majd pompázni.
A szobáinkban szépen megterített asztal várt bennünket. Egy pompás gyümölcskosárral, mely kiwivel, banánnal, almával volt megrakva és kis üveg madeirai borral, ásványvízzel fogadtak minket a hosszú repülőút után.
Félóra múlva már a hallban voltunk az információs megbeszélésen. Igaz, ide csak nagy nehezen találtunk vissza, mert mi a tízemeletes épület háromemeletes szárnyában laktunk, és a szinteltolódás miatt az utca felől földszinten levő hall a mi második emeletünkhöz képest a negyediken volt. A hotelnek két bejárata volt, még az utolsó napokban is csapatostul tévelyegtek a vendégek az emeletek között.
Hat napot töltöttünk összesen a szigeten, ebből négy napra jelentkeztünk kirándulásokra.
Az első estén már nem mentünk ki a hotelból. Az óceánra néző körpanorámás étteremben ismerkedtünk a finom madeirai ételekkel és borral.
Machico Funchal után Madeira legnagyobb városa. Ez persze viszonylagos, hiszen mindössze 13 ezer lakosa van, de gyönyörű a fekvése, toronyszállója messzire ellátszik. Az első napot a városka megismerésére szántuk. Besétáltunk a főtérre.
Madeirán a séta általában felér egy kiadós talpmasszázzsal, mert a járdák is pici, vulkanikus kavicsokból vannak kirakva. Csak nagyon kevesen próbálkoztak tűsarkú cipőben járni. Indiai babérfák díszítik a teret. Ráérő férfiak üldögélnek a padokon beszélgetve, vagy különleges dominójátékukat játszva.
Megnéztük a városháza két címerét. A történelmi címert I. Mánuel adományozta a városnak, egy csillagászati műszerre hasonlít, a másik pedig egy cukornádtő öntözését ábrázolja. A városházával szemben van a 15. századból származó Mossa Senhore de Conceicao templom, az oldalkapu három márványoszlopa szintén I. Mánuel ajándéka. A főbejárat díszítményei is eredetiek. Az allegorikus alakok a gonoszt és a jót jelképezik. A templomot piros flamingóvirágok százai díszítették, elragadó látványt nyújtva. Elsétáltunk a kikötőhöz is. Csak néhány bárka ringatózott a vízen, halászok javítgatták botra erősített szereléküket. Az espada – fekete kardhal – fogásához két kilométer hosszú zsinór szükséges. Később többször is ettünk ebből a mélyről felhozott halból. Idegenvezetőnk azt tanácsolta, hogy előbb együnk belőle, és később nézzük csak meg, milyen is a kifogás után. Ugyanis az espada a tenger mélyén még szép szivárványszínben tündököl, de mire felszínre hozzák az 1200 méteres mélységből oxidálódik, fekete színe lesz, és szemei is kidüllednek amúgy is kiálló fogai felett. Így egyáltalán nem nyújt kellemes látványt. De tényleg finom tengeri hal.
Gyönyörű kertek mellett haladtunk el, aloa verák, pálmák, bogainvilleák és egyéb pompás szubtrópusi növények díszítik a városkát, és a hotel kertjében is elbűvölve szemlélődtünk. A medence teraszáról pedig nagyon szép a kilátás az öbölre.


Másnap egy félnapos buszos kirándulásra indultunk német nyelvű idegenvezetéssel. Csak ketten vettünk részt a hotelünkből a kiránduláson, értünk készséges sofőr jött minibuszával, és elvitt a gyűjtőbuszhoz. Először az Apácák völgyét – Curral das Freiras – néztük meg.
Madeirán mindig felfelé kell menni, de megéri mert feledhetetlen látványban gyönyörködhetünk. A szűk szerpentin utakon izgalmas volt az utazás, de minden fordulónál szebb és szebb lett a kilátás.


A teraszosan művelt hegyoldalakról már otthon is láttunk képeket, de csak a helyszínen szembesültünk azzal, hogy milyen nehéz itt a földművelés. Itt minden munkát kézi erővel kell végezni. Munkagépeket nem használhatnak, mert a gépek rezgése tönkretenné a teraszok talaját. Számtalan lépcső megmászása után jutnak parcelláikra a fölművelők. Munkaeszközeiket is kézben viszik fel, majd kemény munkával művelik a földet. A termést betakarítás után aztán kezükben, hátunkon hordva lehordják a lépcsőkön egyensúlyozva a nehéz kosarakat és zsákokat. Hétvégeken az egész család kinn szorgoskodik, de a fiatalok igyekeznek más mesterség után nézni, már egyre kevesebben vállalják ezt a kemény munkát.
Eukaliptuszerdők között kanyargott a szűk szerpentinút, majd még gyalogosan is megmásztunk egy lépcsős meredélyt, míg a kilátóhoz értünk. A látvány páratlan volt. A Curral das Freiras egy kráterre emlékeztető völgy, amelyet egészen az ötvenes évek végéig csak egy keskeny hágón keresztül lehetett megközelíteni. Ezek a mai napig ott kígyóznak a völgy oldalában.



A völgy a funchali klarisszákról kapta a nevét, akik 1566-ban menekültek ide a francia kalózok elől, akik feldúlták a várost. Az idegenvezetés német nyelvű volt ugyan, de barátnőm jól értette a nyelvet, és szimultán fordította nekem az idegenvezető érdekes történeteit.


Az elképesztően szép völgy látványa után egy kis hegyi kávézóban cukornádmézzel készült süteménnyel, finom likőrrel és kávéval kínáltak minket, majd elindultunk a Botanikus kertbe. A Jardin Botanico-t a szállodatulajdonos Reid család alapította 1960-ban. A 3,5 hektáros kert 300 méter magasan Funchal fölött található, gyönyörű kilátással a városra. 2000 trópusi és szubtrópusi flóra elbűvölő együttese. Kaktuszok, orchideák, 5 méteres azueliák, paradicsommadár virágok és még számtalan szemet gyönyörködtető növény alkotja. A kertben egész napot el lehetne tölteni, csodálva a színes madarakat, a különleges virágokat, pálmákat és a teraszról a gyönyörű a Funchali-öblöt.
A mi időnk véges volt, hamarosan jött értünk sofőrünk a minibusszal, és visszavitt minket a hotelünkbe. A délutánt sétával, nézelődéssel töltöttük a machicoi kikötőben és tengerparti sétányon.


A következő napon a Keleti túra elnevezésű egész napos túrára indultunk. Első megállónk Camacha volt. Ez a sziget legnagyobb faluja, kosárfonásról híres. Szétnéztünk egy ilyen termékeket árusító boltban. Széles választék volt fonott ajándéktárgyakból és a híres azulejokból. Az utóbbi a híres kék fehér csempéket jelenti, amelyeket már a reptérre érkezve megpillanthattunk. Egy egész falnyi képet raktak ki ezekből a jellegzetes kézzel festett csempékből. Eredetileg templomok díszítésére használták, ma már középületeket, szállodákat is díszítik a jellegzetes csempék. Nem is akartunk semmit sem vásárolni, de végül mégis csak táskánkba került egy-két ügyesen font ajándéktárgy az otthon maradottak részére.
A falu közepén megnézhettük a futball emlékművet, melyet azért állítottak fel pont itt, mert egy helyi fiatal visszatérve Angliából, itt rendezte meg a sziget első futballmeccsét 1875-ben. Utunk során még többször is beszéltek nekünk idegenvezetőink a madeirai származású futballcsillagról, Christiano Ronaldoról, akire méltán büszkék a helybeliek. A 2007/2008-as szezonban megdöntötte George Best 32 gólját, és elnyerte az Aranycipőt. Sikereiből adódó anyagi jólétét pedig nagylelkűen megosztja népes családjával úgy, hogy munkát is biztosít számukra.
Innen Madeira legmagasabb hegycsúcsára vitt bennünket buszunk. Az 1818 méter magas Pico do Arieio-ón úgy érzi magát az ember, mintha a világ tetején lenne.



Szerencsénk volt, tiszta volt az idő, messze el-és leláttunk, gyönyörködhettünk az elképesztő sziklavilágban. A vállalkozó kedvűek kissé messzebb is elsétálhattak a kilátótól. A rozsdabarna szín minden árnyalatában játszó sziklák mintha nem is ezen a bolygón lettek volna.


Következő állomásunk Ribeiro Frio – a pisztrángnevelő – volt. Gyönyörű hegyi, erdei környezetben gyönyörködhettünk a kristálytiszta vízben fickándozó különböző méretű pisztrángokban.
Innen rövid, de elég meredek erdei túrát tettünk a levadák mentén. A levadák nyitott vízelvezető rendszerek, melyek több mint kétezer kilométer hosszan vezetik el az esővizet a szigeten. Ezek látják el a lakosságot rendkívül olcsó vízzel, és az öntözést is innen biztosítják.
Vadregényes gyalogtúrákat lehet tenni a levadák mentén, kis hidakon átkelni, vízesésekben gyönyörködni, tiszta erdei levegőt szippantani. A vízelvezetőket levada őrök tartják rendben. Útközben gyapjúsapkát árusító és készítő asszonyokkal is találkozhatunk.
Miután jól kisétáltunk magunkat, a Casa de Chá do Faial nevű csodaszép környezetben és kilátással rendelkező étteremben ebédeltünk. A menü választható volt halból vagy csirkéből. A sült csirkét választottam, ami nagyon finom volt a különleges mártással, de a hozzá sütött krumpli – belül puha omlós, kívül ropogós – tette az ételt igazán különlegessé. Az előzőleg megfőtt krumpit kukoricalisztben forgatták meg, majd olajban kisütötték. Ez adta meg a különleges finom ízét.
Ebéd után Santanába mentünk. Szinte minden utazási katalógus Santana híres, színesre festett, csúcsos, sátorra emlékeztető zsupfedeles házaival reklámozza Madeirát. Kíváncsian vártuk, milyenek is ezek valójában. Száznál is több van belőlük elszórtan a szigeten, minden ház műemléki védelem alatt áll, és legtöbbjüket még lakják is. Mi két helyszínen ismerkedtünk ezekkel a házikókkal. Az első előtt már előre felhívta figyelmünket idegenvezetőnk arra, hogy a tulajdonos nagy kedvelője és gyűjtője a giccses állatfiguráknak, művirágoknak. A látogatók pedig szorgalmasan gyarapítják ajándékaikkal ezt a gyűjteményt, amivel aztán a házigazda telezsúfolja az amúgy is pici házat és az egyébként gyönyörű, szubtrópusi kertjét. Édes, ragacsos nádcukros likőrrel kínált minket, cserébe elvárt néhány centet a kitett tányérkájába. Jóval többen bezsúfolódtunk a pici házikóba, mint ahogy igazán elfértünk volna, majd a kertecskében tolongtunk még egy kicsit. Keserű szájízzel hagytuk el a turistáktól ostromolt házat. Szerencsére pár perc múlva már egy igazán elbűvölő, csodaszép kertekkel körülvett házikó-párban gyönyörködhettünk. Ezek skanzenként működtek, és felejthetetlenül szépek voltak.
Kirándulásunkat saját üdülőhelyünkön, Machicoban folytattuk. Felvittek minket az öböl fölé magasodó hegyre. Nagyon szép kilátás volt innen a városra, és remek fotókat készíthettünk a pici leszállópályáról is. Elhűlve néztük, hogy valóban mennyire kicsi, és örültünk, mikor idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy a felszállás már sokkal kockázatmentesebb lesz, mint a landolás volt idefelé.


Keleti kirándulásunk utolsó állomása a Machicotól 11 kilométerre lévő Ponta de Sao Lourenco volt. Madeira keleti csücskében találjuk ezt a szeles, kopár sziklavidéket. Valamikor búja növényzet borította, de már nagyon korán elkezdték az erdőirtást, majd kecskéket legeltettek itt. Végül kopár lett minden, csak tavasszal borít be mindent rövid időre tarka virágszőnyeg. Viszont a látvány ma is feledhetetlen. A türkizkék, fehér tajtékos óceánból rozsdabarna, szürke és zöldes-fekete furcsa alakú sziklák meredeznek szabálytalan elrendezésben. Egy piknikező hely található az öböl fölött, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a tengerre és a földnyelvre.



Másnap délelőtt katamarán kirándulásra indultunk. Minibusz szedte össze most is a kirándulókat a különböző hotelekből. Mivel a kirándulásra jelentkezők közül csak mi voltunk magyarok – akik vízszintes elhelyezésű hotelban laktunk – ez a gyűjtőút majd tovább tartott, mint maga a hajókázás. A francia, angol és német turisták ugyanis többnyire csodálatos kilátással rendelkező, de rendkívül meredeken lejtő utcácskákban laktak. A funchali kikötőhöz közelítve hozzájuk csak hullámvasútra emlékeztető utazással lehetett eljutni. Ráadásul kicsit korábban indult sofőrünk a megbeszélt időnél, így nem mindenki állt még készen az útra. Ezért sofőrünk az egyik hotel előtt leállította a minibuszt, úgy hogy az szinte “ég és föld” felett lebegett, míg ő a recepción intézkedett, mi rémülten tekingettünk le a mélybe. Kisvártatva visszaszállt, beállította a buszt egy vízszintes mellékutcába. Végre előkerültek az utasok, és hullámvasutaztunk újra a kikötő irányába. Szerencsésen megérkeztünk a kikötőbe, sofőrünk becsületesen átvezetett bennünket a túlsó oldalra, és átadott a kis katamarán személyzetének. Mindössze 16-an voltunk, és elindultunk a kis lélekvesztőn végre.




Az óceán elég erősen hullámzott, a katamarán így derekasan himbálózott. A kapitány néha még rá is segített, hogy még jobban ingadozzon alattunk a hajódeszka. Szép, napsütéses idő volt, a nyílt tenger felé vettük az irányt. Odafelé a parttól jobban eltávolodva haladtunk a távolból felderengő csupasz sziklák felé. Nagyon hangulatos volt az út, teát, üdítőket, csemegéket lehetett volna vásárolni a személyzettől, de gyomrunk már akkor kicsit megviselt volt a buszozástól is, így nem terheltük meg inni-vagy ennivalóval. Egy jó órás hajózás után a sziklás part közelébe értünk. Itt lehorgonyozott a hajó, és kis pihenőt tartott. Lehetett volna beugrálni az óceánba, egyet úszni. De közülünk erre most nem volt vállalkozó. Inkább elővettük a fényképezőgépünket, és vártuk a Columbus hajójának, a Santa Maria-nak kirándulóváltozatát. A hajó elsiklott mellettünk, majd visszafordulva kibontotta a vitorláit, és a felfedező időket idézve szelte a habokat. Nagyon élethű volt, beleképzelhettük magunkat a történelmi időkbe. A visszaúton szorosan a part mentén hajóztunk, sziklára épült üdülőhelyeket, luxushoteleket, csodaszép kerteket, babán ültetvényeket csodálhattunk folyamatosan.
A kikötő bejáratánál várt már bennünket sofőrünk, és visszafelé is végigjártuk a lejtős, kanyargós utakat, de ez már kicsit könnyebben elviselhető volt, próbáltunk a szép kilátásban gyönyörködni.


Utolsó kirándulásunk a Nyugati túra volt. Reggel még napsütéses időben indultunk, de akkorra már tudtuk, hogy az időjárás Madeirán nagyon változékony, és a magasabb fekvésű területek szinte mindig felhőben vannak, gyakran esik az eső. Mire a Cabo Girao-hoz értünk, már esett is, de azért sikerült így is gyönyörködni a kilátásban, és néhány szép fotót készíteni. A Cabo Girao egyike a világ legmagasabb sziklazátonyainak. Az 580 méter magasan levő kilátóból szinte merőlegesen pillanthatunk le a mélybe, a szürke, kavicsos partszegélyre. Keleti irányban – persze tiszta időben – Camara de Lobos felett egész Funchalig el lehet látni.



Innen az Encumerada-hágóhoz mentünk, de itt már zuhogott az eső. Mégis, szinte mindenki kimerészkedett a buszból, és megpróbált szétnézni kicsit. Megérte, mert még a felhős, párás, borult időben is csodálatos látványban volt részünk. Agapanthus virágok – szerelemvirágnak és Madeira büszkeségének is nevezik a helyiek ezeket a csodálatos virágokat – borítják az út menti területeket, és teraszos hegyoldalakra, zöldellő völgyekre, felhősipkás hegycsúcsokra csodálkozhatunk rá. A köd és pára miatt nem túl messze láthattunk el, de másnapra sem javult az idő, így még akik bérelt autóval még egyszer eljöttek ide, azok sem láthattak többet.




Utunkat a Paul de Sierra fennsíkon folytattuk. Itt szokatlan arcát mutatja Madeira, gyakran felhőbe burkolózik – mint most akkor is. Főleg a túrázók látogatják a vidék csaknem érintetlen őserdőit átszelő utakat. Félvadon kóborló birkanyájakat láthattunk többfelé is a meglehetősen kopár vidéken. Mivel ez Madeira egyetlen sík területe, eredetileg itt akarták a nemzetközi repülőteret felépíteni. Ez azonban a gyakori ködös, felhős időjárás miatt mégsem valósulhatott meg.
A fennsíkról aztán egy igazán különlegesen szép helyre érkeztünk. Az eső is elállt, és így igazán szép látványt nyújtottak Porto Moníz természetes vulkáni medencéi. A medencék a kiömlő lávából jöttek létre, mely évezredekkel előtt folyt a tengerbe és a hullámok és a szél hatására idővel medencék, barlangok alakultak ki. A fürdőmedencéket nemrég fel is újították. Nagyon szép természetes környezetben strandolhatnak itt az idelátogatók.




A Fátyol vízesést útba ejtve, ebédelni mentünk. A vízesés nevét egy legenda őrzi. Egy fiatal pár innen vetette le magát, mert esküvőjüket meghiúsították. A lány fátyla megakadt egy sziklában, és itt fakadt a vízesés.
Ebédünk most egy közvetlen óceánparti étteremben volt, csodálatos kilátással. Bundázott espadát – szerintem kukoricalisztes bundában volt-kóstolhattunk, igazán ízletesre készítették.
Ebéd után egy elbűvölő faluba, Sao Vicentébe mentünk. Öröm volt sétálni a 6500 lakosú festői település utcáin, a gyönyörű kertek, szépséges házak, a kis ízléses boltocskák között. Az eső hol eleredt, hol kisütött a nap, de ez senkit nem zavart, hiszen az idő langyos volt, és a levegő friss és balzsamos. Benéztünk a Plébániatemplomba is. 1943-ban újították fel, ezt egy járdamozaikon olvashatjuk. Egy vitorlás hajó is – két hollóval együtt – látható a mozaikon, ez Szent Vince vértanú, Lisszabon védőszentjének attríbútuma, akinek csontjait 1160-ban vitték át Cabo Sao Vicentéből Lisszabonba.








Kirándulásunkat Ribeira Bravaban fejeztük be. Ez a városka méltó párja Sao Vicentének. Mindkét helység fölött a világ legszebb sziklameredélyei szakadnak az óceánba. Kaptunk itt némi szabadidőt, amit sétával, vásárlással töltöttünk el. Megnéztük Ribeira Bráva templomát és nézelődtünk egy kicsit még a parton.


Csak egy hetet töltöttünk Madeirán, az utolsó egész napunkon már nem kirándultunk. Machicoban sétáltunk, vásárolgattunk ezen a vasárnap délelőttön, majd élveztük a hotel kényelmét. Az idő aznap is és másnap is kellemesen meleg, napsütéses volt.
Csak délben kellett indulnunk a reptérre, így az utolsó délelőtt még napoztunk egyet a parton. Mi nem strandolni indultunk Madeirára, de aki a fürdés és a vízi sportok miatt választja ezt a gyönyörű szigetet, az is talál megfelelő helyeket. Igaz, a strandok vulkanikus eredetű feketekavicsosak, vagy sziklásak, de vannak szaharai homokkal feltöltött strandok is. Hotelünkkel szemben épp most készül egy sárgahomokos strand.


Madeirától három órás komp úttal lehet elérni testvérszigetet, Porto Santot, mely a csaknem 9 kilométeres világos, fehér fövenyes strandjával várja a fürödni vágyókat. Mi ezt a szigetet már csak a repülőről láttuk, de reméljük, visszatérünk még Madeirára és ide is eljutunk egyszer.



Igazi “gyógysziget, hiszen a magyarok kedvenc királynője, Sissi kétszer is ellátogatott ide, hogy tüdőbetegségét gyógyítassa. Emlékét szép szobor őrzi Funchalban.
Addig is gyakran emlékszünk majd vissza a testi, lelki nyugalmat adó szigetre, zöldellő, teraszos hegyeire, a hegyoldalakra, hegycsúcsokra épült virágzó városokra, a pálmákra, a szubtrópusi virágpompára, a mélykék óceánból kiemelkedő sziklavilágra.
Adeus, Madeira!


Vedresné Nagy Ibolya


A szerző írásai Az Útikalauzban

Vedresné Nagy Ibolya: Madeira – Portugália – 2008

Vedresné Nagy Ibolya: Santorini – Görögország – 2006


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Vedresné Nagy Ibolya: Madeira – Portugália – 2008" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár