Buruzs István: Sri Lanka-i és Maldív-szigeteki körút története – 2001

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.


Buruzs István: Világgá mentünk – Sri Lanka-i és Maldív-szigeteki körút története – 2001. november-december


1. Keresés


Az egész ott kezdődött, hogy „fürdőgatyás” nyaralást kerestünk. Novemberre… Mivel a környékben ilyen hely nem nagyon akad, válogattunk. Két igazi cél volt: A Maldív-szigetek vagy Mexikó. Az utóbbi mellett szólt a rengeteg kultúra (Teotichuacan, piramisok, stb.), a másik mellett a Bounty-reklám-szerű tengerpart. A katalógusok lapozgatásából két dolog vált világossá: egy valamire való mexikói körutat nem tudunk megfizetni, egy korallsziget viszont nem ad annyi látnivalót, ami két hétig lekötne bennünket. Szinte véletlenül bukkantunk rá a Best Reisen katalógusában a Sri Lankai körútra, melynek a végén választhatóan Sri Lanka-i, vagy Maldív-szigeteki pihenést ajánlottak. Ez viszont rövid volt, de a hosszabbítás repülőjegy függvényében megoldható. Repjegy is lett, így bevállaltunk még két napot a szigeten.


2. Készülődés


Hova megyünk egyáltalán? Mi van ott? Milyen a pénz? Vízum? Betegségek? Elő a térképek, utazási iroda, ÁNTSZ, ismerősök ismerőseinek kifaggatása, mire készüljünk? Mindenre. Sri Lanka az Indiai óceánban fekszik, az Indiai félsziget csücskénél, alig 800km-re az Egyenlítőtől, viszont a keleti hosszúság 79. fokán, vagyis velünk átellenben. Trópusi éghajlat, kötelező oltás nincs, de javasolt a Hepatitis-A és a hastífusz elleni oltás, valamint a malária elleni gyógyszer szedése.


USA-dollárt érdemes vinni, bár a hivatalos pénz Sri Lankán a rúpia. 1 Rs = kb. 3,5 Ft. Vízum nem kell. Maldív-szigeteken USD. Vinni érdemes ISO100-as film, búvárszemüveg, uszony, pipa, napszemüveg, naptej (10+ faktorral), sapka, laza öltözet. Télikabát nem kell. Utolsó este csomagolunk: fejenként egy bőrönd, feleségemnek egy kézitáska kettőnk útiholmijával, nálam a fotóstáska.


3. Indulás-utazás


Ébresztő 2001. november 23-án 02.30-kor. 3-kor indulunk, 5.30-kor kell Ferihegy 2A-n találkozni, de nem akarunk egy buta havazás miatt elkésni. Enyhe széldzsekiben utazunk, a reptéren lepasszoljuk a kocsit, kapunk repjegyet, vouchert, biztosítást. A bőröndöket behúzatjuk folpackba (darabja 1500Ft, de ha elveszik, 300eFt biztosítást kapunk érte), aztán becsekkolunk és várunk.


7.30-kor a Malév menetrend szerinti járatával, B737-essel indulunk Zürichbe. Felhős, így a tájból semmit nem látunk, betoljuk a reszelt sárgarépás miniszendvicset, aztán hóviharban szállunk le Zürichben, 9 óra körül. A terminálban veszek egy baseball-sapkát, bámészkodunk, küldök egy e-mailt haza (van ingyenes internet-terminál), aztán megjelenik a felszólítás: be lehet csekkolni a Sri Lankan Airlines járatára. Kívülről kicsit besárgultnak tűnik az A330-as Airbus fehérsége, lehet, hogy belül is ilyen kopott?


Ráadásul a tenyérnyi váróban ezer ember, fele indiai jellegű, mintha sosem láttak volna repülőt. Egyik-másikuk kézipoggyásza nagyobb, mint a bőröndünk. Na mindegy, beszállítanak, kellemes meglepetés: túrista (Economy) osztályon is minden üléstámlában LCD-monitor, legalább nem fogunk unatkozni. A gép egyébként nagy, 2-4-2 üléskiosztású, van vagy 35-40 üléssor. Szerencsére csak félig vagyunk, így a középső 4es ülésen ketten ülünk. Minden ülésen kispárna és gyapjútakaró.


11.30 körül felszállunk, kellemetlen meglepetés, hogy először Párizsba repülünk, majd csak onnét Colomboba. Ez sehol nem szerepelt, de mit van mit tenni? Párizs alig egy óra, de a monitoron egy csatorna folyamatosan a gép orrán lévő kamera képét mutatja, egy másik a gép alattit, egy harmadikon a térképre rajzolódik pirossal, éppen hol tartunk. Mellette folyamatos információ a sebességről, magasságról, hőmérsékletről. Rácsodálkozunk a stewardessek szárijára, kimondottan szép lányok, szép ruhában, kedvesen, ráadásul vannak vagy huszan. Felüdülés a Malév-matrónák után. Kapunk egy narancslevet, aztán már szállunk is le. Párizsban ragyogó napsütés, de mi nem szállhatunk ki. A gépen ücsörgünk, míg feltöltenek kajával, utassal, satöbbivel. 14.00 után szállunk fel, a monitoron rögtön megjelenik: még 8300km Colomboig…


Kiosztják a fülhallgatókat, elindulnak a mozifilmek (The Fast and the Furious, Planet of Apes, The Score, Tomb Raider, Final Fantasy, stb., stb.), összesen 18 TV és 25 zenecsatorna, plusz a kamerák képei állnak rendelkezésre. A filmek angol-német-francia nyelven szinkronizáltak, feliratosak japánul, arabul, szingalézül. Aki esetleg nem érné el az előtte lévő érintős képrenyőt, annak van távirányító is, amivel (hitelkártya lehúzásával) telefonálni is lehet menet közben. Frissítőnek magamra vállalok egy vodka-tonikot (Smirnoff, kapok bele zöld citromot), a feleségem Campari-juice-ába koktélcseresznye is kerül. Kicsit később hozzák felgőzölt frissítőkendőket és a menükártyákat: ráksaláta, utána csirkemell akármilyen módra vagy lazac valahogy, desszert, gyümölcssaláta, fém evőeszközzel, sör, v/f bor, gin, vodka, whisky, cognac, brandy, szénsavas és -mentes üdítők, Evian ásványvíz, friss ceylon-tea és kávé, mi szem-szájnak ingere. (Szendvics és ital kérésre egész úton ingyen és korlátlanul van.)


39.000 láb (11.800m) magasan zúgunk el a Balaton felett 16.30 körül. Nagy eredmény, 12 óra alatt 12 kilométerre jutottunk otthonról… Kint –60 fok van, de mint köztudomású, a felhők felett mindig kék az ég. Románia, Bulgária, este 6 körül Isztambul felett repülünk el, aztán a Közel-Kelet felett kicsit kanyarodunk, Szaúd-Arábia, Katar felett haladunk, vagyis Pakisztán, Afganisztán és egyéb „izgalmas” légterek kimaradnak az utazásból. Az Indiai óceán felett kicsit emelkedünk, a tv szerint 41.000láb, azaz 12.500m magasra érünk, a 120km/h-ás hátszél segítségével a talajhoz képest 1080km/h sebességet érünk el. Magyar idő szerint 23.30 körül fellármáz a személyzet, marhahúsos raviolit, vegyes zöldsalátát, friss gyümölcsöket kell enni reggelire, mert a sajtfelfújtas menü a mi szektorunkban épp elfogyott.


Még a gépen kitöltjük a bevándorlási formanyomtatványt, aztán menetrendnek megfelelően másnap 06.00-kor (magyar idő szerint hajnali 01.00kor) landolunk Bandarankiye (vagy valami hasonló) nemzetközi repterén. A tv szerint farkasordító +23 fok van, de a nap még nem kelt fel. A madárból kilépve mellbe vág a fülledt párás levegő, ilyen meleg lenne a 23 fok? Bebuszozunk az épületbe, a helyi vámmentes boltban 300literes hűtőszekrény, 70centis színes tv, és egyéb „tipikus” útiholmik kelletik magukat.


Szúrós tekintetű katonák és morcos katonanők (szoknya-bokazokni-csatos cipő-svájcisapka) nézik meg papírjainkat, de minden rendben, így csak a bőröndökért kell izgulni. Kis várakozás után az is előkerül, közben a nap is felkel, már csak a helyi magyar idegenvezetőt kell megkeresni. Az irodánk tábláját  egy helyi nő tartja, később kiderül, hogy ő Ashoka, ő fog minket végig kísérni. Közben befut Ági (a magyar idegenvezető) is, és összegyűlik a magyar csapat. Nyolcan vagyunk, ketten elvesztek útközben. Minket kivisznek a buszhoz (Mitsubishi Rosa, 15 személyes légkondicionált kisbusz), az épület mellett homokzsákokkal körberakott géppuskafészek. Úristen, hova jöttünk?


A bőröndjeink felrakása után nyújtja a markát az ember. Ja, ez egy borravalós ország? Kap egy dollárt, mint később kiderül, ez fejedelmi borravaló. Az 1USD=86Rs, a kisebb szolgálatokért 10-20Rs jár. Várunk, hátha előkerülnek az elveszettek, addig küldünk haza SMS-t (a Westel itt működik), bámészkodunk. A reptér épülete mint egy vidéki vasútállomás, a járműpark jobbkormányos, azaz bal oldalon közlekednek. Hiába, egykori angol gyarmaton járunk. A járműpark jellemzően japán (Mitsu, Toyota, Mazda), koreai (Hyundai, Daewoo), malajziai (Kia, Proton) járművekből áll, a buszok, teherautók özönvíz előtti Tata, Isuzu, Lanka Ashok Leyland, és egyéb fantáziadús nevekre hallgatnak. Nagy érték lehet, mert sok teherautóra ráírják: fully insured, azaz teljesen biztosítva.


„Elveszették” nem kerülnek elő, így elindulunk a szállodába. A kb 20km-es útra egy óra kell, mert a repteret Colomboval (a fővárossal) összekötő 2×2 sávos utat meglehetősen sajátosan értelmezik a helyiek. A kb. 4×2,5 m széles aszfaltút (a sziget legszélesebb útja!) rugalmasan 2+2, 3+1, 3+2, 4+1 sávosra alakul, attól függően, hogy éppen milyen széles járművek kerülnek egymás mellé. A padkán rengeteg bódé, gyalogosok, biciklisek, az úton pedig a legteljesebb őskáoszban tuktuk-ok (motoros riksa), személyautók, buszok, teherautók hihetetlen füstfelhőket eregetve.


Az első megfigyelések eredményei: az indexnek semmi köze a haladási irányhoz, vagy szándékhoz, néha kilométereken keresztül villog, néha nem. Az előzés kezdetét dudálással jelzik, a követési és oldaltávolságok max. 30cm-re tehetőek, ez néha akár kevesebb is. Igaz, nem mennek gyorsan, ritkán léptük át a 60km/h álomhatárt. Előzni viszont mindig lehet, ha a szemközti sávban vagyuk és esetleg szűkös lenne az előzés, akkor villogtatni kell a fénykürttel, erre a szabályos(abb)an szembe jövő fékez, hogy mi elférjünk. Érdekes módon a dolog működik, senki nem anyáz, nem megy neki a másiknak és nem áll be a forgalom.


Útirány-jelző táblák sehol nincsenek., a nagyobb kereszteződésekben viszont géppuskafészek, géppisztolyos rendőr/katonák erősítik a bizalmat. A város hihetetlenül szedett-vedett, mindenfelé fébehagyott épületek, rozoga vasbeton vázak beborítva deszkával, lemezzel, ami éppen volt. Szemmel láthatóan nélkülöz mindenféle stílust vagy koncepciót. Álmosak vagyunk (több, mint 24 órája talpon), de borzadállyal vegyes érdeklődéssel figyeljük az ébredő várost.


Az első szállásunk a Trans Asia Hotel*****, ahol jégbe hűtött narancslével várnak, majd megkapjuk a légkondicionált szobánkat. A szoba Európában is megállná a helyét: vastag, süppedős szőnyeg, minibár, SAT-tv, a fürdőben márvány padló- és falborítás, terasz, telefon, satöbbi. Beváltok 100 dollárt, kezdem megszokni, hogy mindenki nyújtja a kezét. Nem mintha a 10Rs (30-35Ft) földhöz vágna, inkább arra kell figyelni, hogy mindig legyen kis címlet a zsebemben.


Zuhanyozás után alszunk egy kicsit, majd 3 óra körül összegyűlünk: indulunk várost nézni. Persze busszal. A putri-negyedekből kikeveredünk, van itt is egyetemi negyed, ez tényleg szép, van Fehér Ház, még formára is a washingtonira hajaz, itt is van World Trade Center, ugyanúgy ikertorony, csak picit kisebb, de modernebb épület. Vannak pálmaligetek, látunk egy 156-os Alfát is. A pár európai autó javarészt Peugeot, ugyanis a szingalézek az oroszlántól származtatják magukat (mint mi az arany Csodaszarvastól), így a Peugeot-nak nyert ügye van. Annak a 607-esnek is, akinek a gazdája valószínűleg maga Buddha Sziddhárta, hiszen az ő templománál vesszük észre.


A 63.000km2-es szigeten két csoport él, a szingalézek (ők buddhisták) és a tamilok (ők hindu vallásúak, de kisebbségben vannak). A teljes lakosság 19millió, vagyis a népsűrűség lényegesen nagyobb az itthoninál. Megtudunk pár buddhista szabályt: a templomba mezítláb lehet bemenni, a térdeknek és vállaknak viszont fedettnek kell lenniük. A cipőnkre egy tizesért vigyáznak. Buddha-szobrot lehet fényképezni, de előtte pózolni, vele együtt fényképezkedni, ráülni, hátat fordítani neki viszont tilos. Az európai szemnek kimondottan giccses csiricsáré, tiritarka templomban ülő buddha, álló buddha, fekvő buddha, tanító buddha, áldó buddha, alvó buddha, Nirvánába haló buddha…


Kicsit odébb veszünk palackos vizet, ennek kimondottan jó íze van (mint Győrben a csapvíz), mindenhol hűtve árulják, nem is drága (1,5 liter 32Rs), és mivel a vezetékes víz nem ajánlott, bátran vedeljük a palackost. A városban látunk egy elefántot is. Az Indiai óceán partjára is kikeveredünk, közben hallunk a helyi randi-szokásokról, mely szerint az esküvő előtti intimitás csúcsa, ha egy esernyő árnyékában ülhet a pár a víz partján.


A következő megálló egy hindu templom, ez kívülről gusztustalanul agyon van díszítve, belül viszont kicsit fura: gránitpadló, szögvasból hegesztett állványzaton műanyag hullámpala és talán deszka oldalfal egyvelege adja az épület szerkezetét. Belül mindenféle füstölő nehéz illata, a földön ülve imádkozó szipirtyók (ezek legalább 300 évesek), a pasik viszont csak derékig meztelenül mehetnek a belső szentélybe. Közben hangosan szól a zene, ami alatt valami fúvóshangszer, dobok, csörgők zsibvásári hangzavarát kell érteni. Persze itt is mezítláb vagyunk, a padló ragacsossága kicsit viszolyogtató.


A templomban belül van élő páva, hoznak áldozati kaját, virágokat, és imádják a külön fülkékbe állított isteneiket. A templom előtt egy füstösképű ücsörög, előtte fonott kosár. Leveszi a fedelét, belül egy összetekeredett kígyó nem csinál semmit. Emberünk kicsit megrángatja a dögöt, máris felugrik, csuklya szétterül: hű, ez egy pápaszemes kobra! A szigeten a védelem jelképének számít, pozitív hős, de mi azért tartjuk a biztonságos(nak tűnő) távolságot, míg csinálok pár fotót róla. Baksis itt is kell, a két fotóért kétszázzal indít az ürge, felét megkapja.


Elmegyünk az „Elephant House” szupermarketbe, ami kb. a 80-as évek Magyarországának vidéki ABC-jeihez hasonlít, de azért veszünk vizet, pár kekszet, csokit. Utoljára a repülőn ettünk, kezdünk megéhezni. Fél hétkor meglepetés-szerűen lemegy a nap. Ja kérem az Egyenlítő mellett 12 óra nappal és 12 óra éjszaka váltogatja egymást, itt éppen 6.30 a váltás időpontja. A szállóban büférendszerű vacsora vár ránk (olasz est van), csak kivonatosan: paradicsomleves, zöldségleves, dinnye+sonka, kecskesajt+narancs, grillezett zöldségek, scrampi, padlizsántekercs, rakott füstölt csirkemell, ezerféle gyümölcs és sütemény adja az alapot a nagy zabáláshoz. Ugyan semmi helyi nincs benne, de változatos és ízletes a kaja. Utána éjszakai fürdőzés a szálló medencéjében, majd este 10-kor ágyba rogyás következik.


 


4. Második nap (november 25.)


Hajnalok hajnalán kelünk, a szállodában az európai házakban megszokott reggeli büféasztal vár mindenféle felvágottal, virslivel, tojással, gyümölccsel, stb. Utána kidobjuk a bőröndöket a folyosóra (a teraszunk előtt elrepül egy pelikán!), majd hozza a személyzet. Felcuccolunk a buszra, aztán nekivágunk a körútnak. A városban nyomják a krikettet (nemzeti sport, mint nálunk a foci, ráadásul világszínvonalon is jók benne), mi meg nem akarunk kikeveredni a városból. Legalábbis az út mellett folyamatosnak tűnik a viskók sora, tábla sehol, teljesen elvesztem a távolság-érzékelésemet: fogalmam sincs, mekkora utat tehettünk meg.


A közlekedés szokásosan kaotikus, megtudjuk hogy a sárga roncs az állami busz, az egyéb színű roncs a magánbusz. Menetrend nincs, útvonal nincs, megállót a helyiek felismerik, én nem. A buszok életre-halálra versenyeznek egymással, hiszen aki előbb ér a megállóba, az tudja felvenni az utasokat, annak fizetnek. Ennek megfelelően vannak sikeres versenyzők, akiknek a buszán legalább 70en nyomorognak, meg vannak szellősebbek is. Az ajtó persze menet közben is nyitva, de az emberek jellemzően a busz belsejében vannak. A szerkezet valahol az ökrös szekér és az IFA között helyezkedik el a közúti járművek evolúciójában, egyáltalán nem megy, de a sofőrök átszellemült arcát figyelve egy ilyen járgány terelésénél esetleg az agysebészet lehet komolyabb feladat.


A térképen főútként jelölt út tulajdonképpen brit örökség, 2x2m széles utat kell elképzelni, ami a hagyományos kátrány+vágottkő –technológián alapul, kátyús, hullámos, lehetetlen a vonalvezetése, és a sofőrünk is szemmel láthatóan tudja, hogy a dupla záróvonal sem téglafal, legfeljebb dudálni kell előzés közben. Megállunk egy kerítés mellett, térdig érő pálmabokrok sorakoznak katonás rendben. A találós kérdés megoldása: ananász-ültetvény. Később többször (mindenhol) ettünk helyi termésű ananászt, állaga annyira puha, mint az őszibarack, az íze pedig mesésen édes és intenzív. A nálunk kapható nyers ananász krumpli az igazihoz képest.


Kicsit odébb kókuszpálma-ültetvény találtatik, aztán kiérünk a rizsföldek közé. Jó két óra utazás (ez kb 60-80km) után állunk meg egy büfében (a városközpontot fel lehet ismerni az óratornyokról), ahol gyömbérsört iszunk. Ennek Canada Dry íze van, nem alkoholos, viszont miután lenyelted, csípős utóízt hagy maga után, mintha paprikás „ágyas-pálinkát” ivott volna az ember. Egy helyi embertől lótusz virágot kapunk ajándékba (borravalóért), ami szerintem tavirózsa, de ha a helyiek lótusznak akarják hívni, hát legyen.


Belefutunk egy esküvői párba is, ennek kapcsán idegenvezetőnk elmondja, hogy még mindig dúl a kasztrendszer. Ennek következtében lefelé nem házasodhatnak, de mivel a felfelé házasodás a másik félnek lefelé esik, gyakorlatilag nem megy a kasztok keverése. Az egész ügy gazdasági alapokon nyugszik. A szülők feladják a hirdetést, hogy xy horoszkópú, zw kasztba tartozó, abc hozományú fiuk/lányuk van eladósorban. Ehhez a közvetítő keres megfelelő párt, aztán ha a szülőknek a horoszkóp, hozomány, stb. alapján tetszik, akkor megismerhetik egymást. Mások előtt. Az esküvő után nászút jön, ahonnét visszaérve be kell mutatni a lepedőt, ti. hogy bontatlan menyasszonyt vett meg a vőlegény családja… Utána megint lakodalom, aztán jöhet a nagy betűs Élet.


Megszemlélünk még egy spontán odanőtt termeszvárat, aztán tovább megyünk, és gyalog felkaptatunk Dambullába, ahol sziklakolostorok találhatóak. Egész pontosan 5 szentélyt véstek a sziklába, amiben százötven-valahány buddha-szobor található. Itt út közben majmok (valami pávián-félék) szórakoztatnak bennünket, van pár koldus, meg árusok fafaragványokkal, képeslap-sorozatokkal. Vad alkudozás után ébenfa elefántokkal gazdagodunk. A térdet itt is takarni kell, szoknyát kötök és a fényképezőgépet gondosan a hátamon tartom, ugyanis a bejáratnál elrettentésül kihúzott negatívok lógnak a falon. Ezeket a buddhákat ugyanis valamiért tilos fényképezni. Az udvaron áll még a szent bo-fa, ami arrol nevezetes, hogy buddha egy ilyen alatt feküdt 43 napig mozdulatlanul, mielőtt reinkarnálódás helyett belehalt volna a Nirvánába. Maga a fa törzse, levele alapján szerintem nyárfa, csak kesze-kuszábban nő. Lefele jövet komoly rohamot állunk ki, az árusok mindenféle elefántot, horgászt, kobrát, buddhát akarnak ránk sózni, persze ébenfából mindent.


Innét Sigiriya Village a cél, ami a második szállásunk. Útközben egy utcai árusnál veszünk királykókuszt. Mivel a nap jól átégette, kellően poshadt benne a lé, feleségemnek ízlik, szerintem pocsék. Az egyik fán kiszúrok egy fél zsák krumpli méretű valamit. Mint kiderül, ez a Jack-fruit, magyar neve ismeretlen. Az idegenvezető elmondása szerint amíg éretlen, addig zöldségnek használják, ha beérik, akkor pedig gyümölcsként van nyilvántartva. Fura.


Sigiriya egy bungaló-falu a dzsungelben (ja, közben az esőerdő-dzsungelből egy sűrű, de inkább szavanna-jellegű rengetegbe jutottunk). Itt lepakolunk, a társaság ketté oszlik: mi megyünk a fakultatív kirándulásra Polonnaruwába (PW), a csapat másik fele fürdik, a bárban hever, relaxál. Útban PW felé földúton indulunk, mint kiderül, nem a „kertek alatt” megyünk, ez normális útnak minősül. Amúgy ez egy 3m széles földút. Egyszer csak vad fékezés, majd visszatolatunk. Az út mellett a bozótban, tőlünk kb 2-300 méternyire vad elefántok tömik magukba a leveleket. Elő a teleobjektívet, pár portré, aztán megyünk tövább. Az elefánt alapvetően vadállat a szigeten (meg Indiában is), vagyis nem szelíd elefánt születik, amit felnevelnek, hanem befognak fiatal vadat, amit aztán meg kell szelídíteni. Ami nem lehetetlen, de a vadakkal jó vigyázni.


Maga PW egy XI-XII. sz-i egykori főváros, mára csak romok maradtak, az viszont nem kevés. Itt forgatták valamelyik Jean-Claude van Damme film részeit is (Véres játék?), lenyűgöző, hogy a dzsungel 8-900 év alatt sem tudta felemészteni az épületeket. A romváros nagy, 3-4km-es területen vannak az épület-csoportok. Van egy víztározó is, amit még az akkori király építtetett, a hozzá tartozó ezervalahány zsilippel és csatornarendszerrel. A dolog ma is működik, a 8-10 méter magas töltés Velencei-tó nagyságú mesterséges víztározót tart a síkság felett. A tetején pelikánok és kormoránok úszkálnak, a helyiek békés egyetértésben fürdenek (szappannal) a tóban, mosnak ruhát és fogat egyaránt benne.


Érdekes volt látni, hogy a helyieknek általában sokkal jobbak a fogai, mint a nagy magyar átlag. A szárítókötelet viszont még nem találták fel (a kereket már igen), minden vizes ruhát a fűre teregetnek ki. A helyi kocsmában sört iszunk, kellemes meglepetés: a helyi szabvány sörösüveg 625ml, ez kb 2 doboz sörnek felel meg egy üvegben tálalva. A Lion márkájú sör ráadásul finom is, a Borsodihoz hasonló íze van. Közben a helyi árusok (Ezek mindenhol ott vannak?!) szólnak, hogy monguzt látnak. És tényleg: az út szélén három is van, békésen szemlélődnek, míg lefotózom őket. A srác kap egy tizest, aztán rám tukmál még egy Sri Lanka térképet is. Mindegy, ezen legalább be tudom jelölni, merre jártunk.


Közben kinyit a múzeum, bent mindenféle tárgyak, szobrok, épület-makettek, ami csak előkerült az ásatások során. A bemutatás teljesen korrekt, minden látható, beazonosítható, érdemes rá időt szánni. Utána megyünk a romokhoz, a megfeketedett épületek között dús zöld fű, rengeteg majom (formára pávián, mint Dambullában, de ezeknek fekete a pofája), meg persze a meglehetősen göcsörtös tehenek. Érdekes, hogy nálunk ekkora füvön minden tehén elefánt-méretűre hízna, míg itt csupa nyeszlett, csont-bőr, tőgy nélküli tehén bóklászik. Szemre gazdátlanul, bár tejtermékeket és marhahúst is fogyasztanak. Legalábbis nekünk jutott…


A romok érdekesek, mindenhová mezítláb lehet belépni, az ajtók előtt Hold-kövek, díszes faragások, letűnt idők emlékei, meg persze számtalan Buddha-szobor között bolyongunk. Mára viszont semmi működő nem maradt a városból, ugyanis a hatalom mindig a néhai Sziddhárta herceg (gyk: ez maga Buddha) elhamvasztása után megtalált szemfog köré csoportosult. „Ahol a fog, ott a hatalom!”–gondolták a helyiek, így aztán minden királyságnak, köztük Polonnaruwának is az lett a veszte, hogy lenyúlták a fogat. Feleségemet rábeszélik egy gyógynövényekből főzött „herba-teára”, mivel használtuk a WC-jüket (guggolós) illik elfogadni. Pálmacukrot adnak hozzá, együtt meglepően finom, és mivel forralták is, talán nem halunk bele. (túléltük)


Sötétedik ahogy indulunk visszafelé Sigiriya-ba. Az úton a munkát befejező parasztok (80%-ban nők) bandukolnak hazafelé. Újabb autós tapasztalatot gyűjtök: a világítás tök felesleges, a helyiek sötétben is látnak. Mikor már teljesen besötétedik, akkor kapcsol világítást a sofőrünk, becslésre olyan jó 20W-os izzók oszlatják a homályt előttünk.


Este oda-vissza élménybeszámoló, a többiek delirium tremens közeli állapotban „vízilabdáztak” a köldökig érő medencében, míg mi ittuk magunkba a kultúrát. A vacsora megint nem egyszerű feladat: zellerkrémleves, mindenféle saláta, fehér rizs, currys rizs, kínai üvegtészta zöldségekkel, sajtos spagetti, csirke vörösbor-mártásban, panírozott halgolyók, édes-savanyú disznó, zúzapörkölt (!) jó csípősen, hal Orly-módra, currys tojás, vaslapon felsütött csirkesaláta (ez állatira csípett de nagyon finom volt), csakni (csípős lekvár), torták, karamell-puding, rizspuding, gyümölcsök, habok henteregnek a büféasztalon, így aztán többszöri rárepülés eredménye a végzetesnek tűnő jóllakás.


A sötétben visszaballagunk bungalónkba, az ablakokon nincs üveg, csak szúnyogháló. A kerti lámpát kiszúrta magának egy gekko, megpróbálom lefotózni, mint később kiderül, eredménnyel. A szoba tiszta, nagy zuhanyzó van, de a légkondit egy mennyezeti ventillátor próbálja helyettesíteni. Kell a légmozgás, különben fullasztó a párás meleg. TV nincs, nem is hiányzik, viszont a két ágy lehetne egymás mellett…


 


5. Harmadik nap (Nov. 26.)


Sötétben kelünk, megyünk ugyanis meghódítani az Oroszlán-sziklát. Az Oroszlán szikla egy a környező síkságból kiemelkedő, 185m magas (tszf 350m), függőleges oldalú szikla, aminek a tetején futballpályányi palota, medence, stb. Feljutni viszont csak egy 60cm széles lépcsőn lehet, alig ezer lépcsőfok leküzdésével. Busszal megyünk a szikla lábáig (éhgyomorra), majd a nyugati oldalon átsétálunk a parkon (ezt már részben feltárták) és nekivágunk.


350 lépcsőfok után kis pihenő, az egyik idősebb pár feladja, ők a másik úton lefelé indulnak, mi pedig megnézzük a Tükörfalat. Itt már kb 100m magasan járunk (eddig igazi „anyós-lépcső” volt, 30cm magas fokokkal), így innét már lehet bámészkodni. A Tükörfal egy teljesen fényesre vakolt fal a keskeny sziklaperemen, ami kívülről csillog a napsütésben, a belső oldala pedig 8mm magas betűkkel van teleírva. 1,8m magas és kb 30m hosszú a fal…


Innét az Oroszlán lábaihoz vezet az út, annak idején itt egy komplett oroszlán állt, aminek a száján keresztül lehetett a további lépcsőkhöz jutni. Mára csak a mancsok maradtak, ezek kb. 3 méteres lábnyomot adnának, ha járásra használná őket a hegy. Ezen a teraszon van pár ingókő is. Ezek 6-9m átmérőjű kőgolyók, kőtojások úgy feltámasztva, hogy egész minimális erővel le lehessen gurítani őket a rosszfiúkra.


Baktatunk tovább felfelé, és jó az időzítés, hiszen épp napkeltekor érünk a platóra. Lenyűgöző a hatás, alattunk – ameddig a szem ellát – csak az ébredő dzsungel, melynek minden lakója (majmok, madarak, elképzelhetetlen teremtmények) hangosan adja a világ tudtára, hogy ma is felébredt. Mellette persze frissítő szellő, ami a növényzet változatos illatát sodorja. Az érzés leírhatatlan, mintha a világ tetején állna az ember. Kicsit kijózanodva lenézek és megállapítom, mi most 185m magasan állunk, tehát ha a WTC 450m magas volt, akkor igazán nem lehetett olyan nehéz eltalálni a repülővel.


Fent persze épület-romok, (az V. századból!), úszómedence máig is vízzel töltve (állítólag van benne krokodil is), víztározó és egy – a kelő napra előbújó – kaméleon. A környezetének megfelelően itt éppen zöld-sárga színben pompázik. Teljes az egyetértés: a helyi király aztán tudott élni! Főleg, mert őt hordszéken vonszolták fel, nem kellett 3 kilót leizzadnia alkalmanként.


Lefelé újra magunkba szívjuk a hangulatot, majd visszavonulunk a buszhoz, ami visszavisz minket a szállásra. Kellő távolságból fényképezés („ott voltunk fent”), majd mindenki a szobájába. Newton úr igazán demokratikus módon mindenkit csatakosra izzasztott, így zuhanyozás következik, majd összepakolunk és kitesszük a bőröndöket az ajtó elé. Kényelmes ez így, hogy 30 forintért vonszolják, akármekkora batyunk is van.


Reggelihez menet felderítjük a terepet: vagy félelmetesen dús a vegetáció, vagy egy mini-arborétum közepén éjszakáztunk. Van dinnyefa, 8-10 kg körüli dinnyékkel (fejmagasságban!), van hawaii rózsa, de az is 3m magas, meg számtalan beazonosíthatatlan virág, növény, fa. A reggeli a vacsorához hasonlóan végzetes, a rettenetes külsejű helyi parizer, a hal-curry rizzsel, az előttünk és nekünk tetsző adalékokkal vaslapon sütött rántotta, a kókusztej, a friss gyümölcslevek megint próbára teszik a bendő kapacitását.


Közben kiderül, hogy a curry nem egy fűszer, mint pl. a bors. A curry egy fűszer-keverék (borssal, chilivel, sáfránnyal, miegymással), illetve a vele főzőtt fűszeres, pörköltszerű egytál-ételek összefoglaló neve is. Ahogy nálunk a pörkölt lehet csirke, kakas, disznó, marha, borjú, vad, gomba, belsőség (zúza, vese-velő, here), mindez tejfölösen, vagy máshogy, ugyanúgy a curry is lehet csirke, marha, disznó, hal, jack-fruit, enyhén csípősen, vagy „deviled”, azaz ördögien. Viszont a nokedlit/tarhonyát a rizs helyettesíti, a koronát pedig az jelenti, hogy errefelé mindezt puszta kézzel eszik…


Rövid buszozás után egy batik-műhely mellett állunk meg, amiről lesír, hogy az idegenvezetők valamilyen kapcsolatban állnak a céggel. Mindegy, végignézzük, ahogy a fehér vásznat leviaszolják ott, ahol festetlennek kell maradnia, majd festékbe merítik az egészet, végül forró vízben kifőzve egyrészt fixálják a festéket, másrészt kiolvasztják a viaszt a szövetből. Ahány szín, annyiszor ugyanez a sorozat, viszont az eredmény mindkét oldala azonos mintát ad, nincs színe-visszája. A technológia után közderültség tárgyává válva a nők bőszen aggatják magukra a szárikat, szoknyákat, míg a férfiak szarongban és batikolt ingekben feszítenek.


A szári kétféle lehet: hagyományos, vagy Kandy-stílusú. A hagyományos szárit viszonylag könnyű megvarrni, a 150cm magas helyi idegenvezetőnkön ugyanis egyetlen 6m hosszú és 1m széles szövet volt. Ehhez felvesz egy színben illeszkedő haspólót (topot, ki hogy érti), a rongyot pedig magára tekeri. A végét átveti a bal válla felett (szerintem a bross-sal is feltűzi) és már kész is. A Kandy-szári korszerűbb darab, ez több alkatrészből áll: van egy szoknyája, ez egyenes és földig ér, amire egy tenisz-szoknya szerű, de még rövidebb kis fodor kerül, végül külön jön a tábornoki vállpánt, és persze a haspóló nagy dekoltázzsal.


A férfi viselet a szarong, ez egy cső alakúra megvarrt ruhadarab, amibe a férfi beleáll (a helyiek szigorúan alsógatya nélkül!), aztán megtekeri a derekán. A lezser batik-inggel kimondottan kényelmes és mutatós viselet. Páran elcsábulunk, én szarongot és inget veszek, a feleségem pedig egy lapszoknyával gazdagodik, amit európai lévén nem csak földig érő szoknyaként, hanem nyakba, vállra kötve strandruhaként is viselhet. Az ár viszont húzós, a három ruhadarabért 12 ezer Ft-nak megfelelő fabatkát hagyunk a helyszínen.


Kis fotózás a helyszínen, majd újabb szerzeményeinktől diadalittasan indulunk tovább, mégpedig elefánt-szafárizni. 40-50 perces száguldás után fékezünk egy bódénál, ahol két elefánt vár minket. Kandula, aki 28 éves fiú, és Mónika(?), aki fiatalabb és lány. A felszállás külön élmény: a helyi fa oldalán van egy 1m2-es terasz, ahova falépcső vezet fel. Elefántunk fejjel beáll a terasz alá, mi pedig rásétálunk a hátára, majd leülünk az oda rögzített ketrecbe. Menetiránynak oldalt ülünk mind a négyen, lábunk lelóg az elefánt oldalán, szebbik felünket masszírozza az állat háta. Kicsit gyanús, hogy a hajcsár nem ül fel, sőt a elefánt mögött sétál. Mi van, ha elszalad velünk? Szerencsére nem szalad, sőt kimondottan komótos tempóban ballagunk a lápos területen.


Mint megfigyeljük: az elefánt leginkább hanggal irányítható. Nem szavakkal, mindenféle morgásokat, hörgéseket adnak elő vezetőink, az elefánt pedig szemmel láthatóan erre reagálva emeli az ormányát pózoláshoz, fordul erre-arra, emeli fel a lábát, hogy a hajtó fel tudjon mászni a nyakába. Nagyon durva beavatkozásnak számít, ha a náluk tartott csáklyával (szúró és akasztóhorog egyben) megérintik az állatot. A hajcsárok útközben szorgosan mutogatják a kaméleonokat, monguzokat, ilyen-olyan madarakat. Itt vagy hihetetlenül gazdag az élővilág, vagy nagyon olcsó a pillanatragasztó…


Az elefánt az ideális terepjáró: mindegy neki, hogy egyedül, vagy öten ülünk rajta, nem számít, hogy fűre lép, vagy félméternyit süllyed a sárba, ugyanolyan csendes egykedvűséggel halad. És nem hallani a léptei zaját. Mint kiderül, porcos a talpa, így egyáltalán nem dobban, amikor lép. Mónika nevű női elefántunk viszont valószínűleg diesel, ugyanis amikor belemegyünk a folyóba (illetve ő, mi csak a hátán ülünk), egész testében remeg és halkan morog, mintha egy nagy motor menne benne alapjáraton. Máig nem tudjuk, miért adott ilyen hangot.


A nap ezerrel tűz, így hajcsáraink lapulevelekből Sebaj Tóbiás-típusú kalapot rögtönöznek nekünk. Mivel kitör a közröhej, a hajcsárunk elkérik a fényképezőgépeinket. Automatára állítom és – kicsit félve – adom oda neki. Mint utólag kiderül, aggodalmam alaptalan, teljesen jó képeket csinált, jól használta a zoom-ot, és a végén ki is kapcsolta a gépet. Miután látjuk, hogy az egy szál cigarettát hárman szívják, nekik adjuk a nálunk lévő fél dobozt is. Közben mi egymást váltjuk a vezetőülésben, azaz egyvalaki mindig lovaglóülésben ül az elefánt nyakában.


Innét jól látni pár dolgot: Az elefánt fején olyan vastag szőrök nőnek, mint a 30 kilós damil. Az elefántnak meleg és száraz a bőre, ahol nem szőrös, ott egész kellemes tapintású. Az elefántnak nincs szaga. A lónak lószaga van, a tehénnek tehénszaga van, az elefántnak viszont az égvilágon semmilyen szaga nincs. Kézilabda méretű bombáinak persze van szaga, de az elefánt ugye nem a repülő csodaszarvas.


A túra után visszafelé autózunk a nedves dzsungel irányába, újra szaporodnak a rizsföldek. Útközben megállunk egy sziklatemplomnál, ahol a speciális érdekességeket a falfestmények és a bábuk adják. Ezeken ugyanis a buddhista pokol-elképzeléseket ábrázolták meglepő realizmussal. Látható például „A rák egye ki a májadat!”, „A hollók játsszanak a szemeddel”, című szitok megvalósulása, mindenféle óriásbambusszal való széttépetés (nálunk lóval csinálták és felnégyelésnek hívták), a nőkbe való különböző éles, tüzes, vagy csak simán nagyméretű tárgyak beledugása, az agyvelő kanállal történő kievése és egyéb fantáziadús szenvedési módozatok. A panoráma viszont tényleg szép, itt is készül pár fotó.


A vérfürdő után fafaragó műhelybe megyünk, ahol rövid kiselőadást hallunk a helyi őshonos fákról, az ébenről, királyébenről, mahagóniról, rózsafáról, teak-ról, kókuszról, jack-fáról, meg egyebekről. Megtudjuk, hogy az ébenfának nem a teljes törzse fekete, csak a teljes átmérő kb 1/3-a ilyen, a többi cseresznyepirosra érik, ha megmunkálják. A királyében azért különös, mert feketeségében halvány barnával látszik az erezet is. Faragás közben mindkettő olyan, mintha keménygumit faragna az ember. Elénk tesznek egy pohár forró vizet, amibe a mester valamilyen fűrészport szór, ettől a víz rubinvörössé válik. Utána citromot facsar bele a jóember, a piros szín minden átmenet nélkül citromsárgára vált (eközben még mindig kristálytiszta, üveges), majd amikor meszet kever bele a faragó, püspöklilára vált a szín. Az ezzel festett tárgyak mellesleg sokkal szebbek, mint a Trinát zománcra hasonlító agresszív és rikító „modern” festékek. A bemutató után persze vásárlási lehetőség, ahol potom 1800 dollárért haza is hoznák nekünk a 60cm magas ébenfa elefántot. Kihagyjuk.


Fűszerkertbe vezet tovább az utunk, ahol a mesés kelet minden fűszerszámával élőben találkozunk. Mutatnak gyömbért, chilit, vaníliát, kakaóbabot, borsot (ami először zöld, ha megérik piros, aminek a magja a fehér bors, ezt megszárítva pedig fekete borsot kapunk), aloe vera-t, citromfüvet, jázmint, szerecsendiót, fahéjat, sáfrányt. Az igazi sáfrány kilója 25.000 dollárt ér, ugyanis egy pálmafajta virágának a porzója a sáfrány, így évente egy fán alig pár gramm terem.


Közben forró kakaót iszunk vörösbanán-eszenciával (mintha tejcsokit innék, pedig nincs benne cukor), majd valami gyógynövény-teát adnak igazi vaníliával. Rá kell jönnöm, hogy az etivanillin csak nagyon halvány utánzata a vaníliának. Feleségemet (és még pár vállalkozót) megmasszíroznak mindenféle olajokkal, szemmel láthatólag élvezik a delikvensek. Ja, és az aloe vera balzsam színtelen, szagtalan átlátszó zselé. Minden más kamu. Elővarázsolnak még pár eredeti parfüm-olajat: Coco Chanel, Luxury (ebből lett levezetve a Lux szappan illata is), jázmint, rózsaolajat, mesés az illatuk. Kapunk pár receptet is magyarul, hogy mit hogyan kell használni. Érdekes módon a fogyasztószerek nagyságrenddel drágábbak, mint a parfüm-olajok.


A kötelező vásárlási portya lerendezése után újra a buszra ülünk és haladunk Kandy, a szingaléz birodalom egykori fővárosa felé. Az út egy folyó partján vezet, mint kiderül itt forgatták a Híd a Kwai folyón című filmet, valamint a Rambo 2-t is. Hollywood ilyennek képzeli Vietnamot. A város szélén megállunk egy gyorsbüfénél, ahol meglepően kulturált, már-már európai (tehát a magyar feletti) színvonalon kezelik és árulják a szendvicseket és látvány-pékséges termékeket.


Kandybe sötétedés körül érünk, itt egy folklór-esten veszünk részt. A táncosok síppal-dobbal kísérve adják elő magukat. Testük tánc közben nem mozog, tehát semmi csípő-riszálás, domborítás-homorítás. Kezek-lábak-fej mozog mindenfelé, de a test mintha karót nyelt volna. Van még pálcán tányérokat pörgető ember is, úgy látszik minden artistaszám valahol a folklór része is). Az est az udvaron folytatódik, ahol a helyi vagány npi előadóművész bemelegítésként a karján huzkodja végig a lángoló fáklyát, majd nyalogatni kezdi azt. Miután leégette fogairól a káros bacikat, a talpával is ugyanezt teszi: az izzó faszén-parázson sétál jobbra-balra.


Elég a népművészetből, irány a Szent Fog templom, ahol a korábban emlegetett fogat éppen őrzik. Mivel a térdet itt is takarni kell, előkerül a szarong, felöltöm a legteljesebb szingaléz népviseletet. Maga a templom egy ház-a-házban jellegű épület-együttes, ahol egy nyitott ablak előtt lassú csoszogásban elhaladva kb 10m-ről megtekinthető az az egyméteres ezüst „szamovár”, amiben állítólag a fogat tartják. Akár benne is lehet. A könyvtárban van pár honfoglalás (mármint a mienk) előtti időkre datálható könyv, mélyen vallásos helyi idegenvezetőnk olyan ihlettel mozog, mintha mi a Sixtusi kápolna padlóján feküdnénk.


Innét a szállásunkra vezet az út, a The Swiss Residence (jethot@sri.lanka.net) nevű szállóban szállunk meg. Kifogástalan eleganciájú hely, jégbe hűtött narancslé és szintén jéghideg citromosvizes törölköző vár ránk. Csomagjainkat újabb 10Rs ellenében vonszolják fel a szobához, ami légkondicionált, teraszos, színes tv-s, minibáros, szóval szavunk nem lehet ellene. Vacsorára itt nem büfé van, kétféle menüből lehet választani. Előételnek füstölt csirkehús-roládot adnak párolt zöldségágyon, amit francia hagymaleves követ sajtos pirítóssal. Erre jön a sertés-barbecue (a karaj és az oldalas valahogy egyben van, furcsán szedték széjjel szegény disznót) burgonyapürével, aminek alternatívája a valamilyen módon elkészített párolt-grillezett tengeri halszelet. Desszertnek citromos sajttorta vagy mézzel sütött ananász fahéjas vaníliaöntettel. A hús egy kicsit rágós volt, de nagyságrendekkel jobb európai kaját ütött össze a szakács, mint amilyen sri-lankait én tudnék csinálni. Kár, hogy nem valami helyivel próbáltak minket etetni.


De kitoltunk velük, mert arrak-koktélt ittunk. Az arrak a kókuszpálma valamilyen nedvéből párolt pálinka, a felszolgált koktél formájában viszont nagyon alattomos ital lehet, mert eléggé itatta magát. Itt tűnt fel először, hogy helyi idegenvezetőnk ugyan (szerintem) teavizet kért, de nem teát főzött benne, hanem a meleg vizet itta meg. Saját bevallása szerint nekik ez a jó, ők ugyanis „száraz” bőrűek, ellentétben velünk „nedves” bőrűekkel. Nem is láttam izzadó helyi lakost… Volt ugyan medence, de mivel az egyik utastársunk épp 50. szülinapját ünnepelte, inkább a pezsgőzést-tortázást választottuk ágynak esés előtt.


 


6. Negyedik nap (Nov. 27)


Megint időben keltünk, a napot a szokásosan bőséges helyi reggeli nyitja. Kérek egy juice-t, kérdezik: cukorral, vagy anélkül? Nélkül, vágom rá bátran, mire hoznak egy sűrű, ámde annál ízetlenebb narancssárga gyümölcslevet. Pusztán kíváncsiságból kérdezem az idegenvezetőnket, milyen gyümölcs van benne, mert enyhe az íze, erre a teljes személyzet éktelen sürgés-forgásba kezd, minek eredményeképpen perceken belül előttem termett egy másik ital, aminek sokkal erőteljesebb gyümölcs-íze van, ráadásul más gyümölcsökből, mint az első.


Az első úticél a brit Királyi Botanikus Kert (Kandyban), a ráérős gyarmatosítók ugyanis hatalmas minta-parkokat hoztak létre, ahol összegyűjtötték a Sri Lankán fellelhető összes növényzetet. Így aztán békés egymás mellettiségben láthatunk 20m magas óriásbambuszt, bambusz-gyűjteményt (ahol mindenféle bambuszokat lehetett összehasonlítani), gyep-legyezőt (ahol a különböző pázsitfélékből volt egy-egy tortaszelet-alakú darab egymás mellé telepítve), Jurassic-pálmát (ami a nílusi krokodil mellett az egyetlen élőlény-fajta, ami a dinoszauruszok korában is jelenlegi formájában létezett), mimózát több négyzetméteren (melynek levelei simogatásra összecsukódtak), 20-30 m magas pálmákat olyan levelekkel, amiknek a nyele maga jó lenne evezőnek és persze esernyő-fát is. Az esernyő-fa (ficus benjamina) egy olyan fa, aminek a törzse felnő valahol, kiterjeszkedik egy 30-40m átmérőjű körré, majd ahol a lehajló ágai földet érnek, ott újra legyökerezik. Így aztán egy szinte kivághatatlan lombsátor jön létre.


Volt persze trópusi őserdei fa-gyűjtemény is, itt láttunk többek között vasfát (mert olyan kemény), elefántláb-fát, amit öten értük körbe, és a szabályos hengeres törzse kábé az égig ért. Az első elágazás legalábbis olyan 20-25 m magasan van rajta. A „pálmaházban” tartják a kurrensebb virágokat, ez is nyitott, a rácsok csak a lopáskár ellen szolgálnak rajta. A házban orcideák, agancsvirág, mindenféle kizárólag léggyökerekkel táplálkozó növényzet.


Kifelé jövet újabb árusok újabb portékákkal: ezek fűszer-kollekciókat árulnak, vagyis a környék jellemző fűszereinek gyűjteményét átlátszó fóliatasakban. Ez jó ajándéknak tűnik, így késhegyre menő alkudozás után bezsákmányolunk egy halom fűszert. A busz nem visz minket messzire, ékkőbánya és –múzeum a következő napirendi pont. Itt megtekintünk egy negyedórás videot az ékkőbányászok hánytatott sorsáról. Tényleg embertelen meló lehet, hogy az összes gépesítésük a vízszivattyú, amúgy az 1m magas járatokat kézzel kapirgálják ki gyertyafényben. Utána átmossák a sarat és a végeredmény a nyers kő, amit aztán csiszolnak.


Ékkő rengeteg van, akad itt zafír mindenféle színben (megtudjuk, hogy a pirosra szennyeződött zafír a rubin), van smaragd, igazi cirkon (nem a mesterséges cirkónia) meg a jó ég tudja, még mi nem. A sziget sajátossága a fehér zafír, ez állítólag a világon csak itt fordul elő. Emellett kis tárlat van a természetben előforduló formákból, a csiszolás után kibukkanó macskaszemből, vagy csillagból és persze itt is lehet vásárolni. Fogalmunk nincs a hazai árakról, így ezt bátran kihagyjuk, pedig mire először megszólalnánk, már kaptunk 20% engedményt.


Innét Kandy város piacára vezet az utunk. Halált megvető bátorsággal vetjük magunkat a forgatagba. Gyümölcsöt, zöldséget és szárított halat árulnak, mégis szeméttelep-szag terjeng. A hangzavar viszont kicsit nagyobb, mint a Maracana stadionban a Cupa Americana döntőjében, úgy tűnik, itt mindenki csak ordítani tud. A ruháspiac megjelenésében a józsefvárosi kínai piachoz hasonlít, de itt viszonylagos csend van. Első ránézésre sehol nincs ajándéktárgynak való, így tovább állunk.


Egy egész normális szupermarketben veszünk egy csomóféle fadobozos eredeti Ceylon-teát (ide csak nem importálnak), aztán beülünk egy kocsmába, a Pub Royale-ba. A nevéből nem nehéz rájönni, hogy koloniál stílusú (talán eredeti) a bútorozása, a csapos elindítja nekünk a ventillátort, a Lion sört szinte fagyosan hozza, és fagyos az üres korsó is, amit ad hozzá! A korsót egyébként éppen kétszer lehet teletölteni a 625-ös üveg tartalmával, jól ki van ez találva. Ülünk a hűvös kocsmában a hideg sörrel (rajtunk kívül senki), az utcán meg a rekkenő hőségben rohangálnak a helyiek. Szerintem menne nekem ez a gyarmatosítósdi.


Megint menetbe fogunk, út közben újabb megállapítás kristályosodik bennem. Minden falu szakmásított, vagyis beérünk egy faluba, ahol rengeteg cserépedény áll minden ház előtt, a következőben színes kelméket árulnak, a harmadikban csak nádbútor áll az út mellett, de kizárt, hogy egymás mellett lásson az ember egy rongyost, egy cserepest és egy nádbútorost.


Közben idegenvezetőnk körbead pár vacakot: bételdió. A helyiek ezt rágják dohánnyal együtt, valamilyen falevélbe csavarva. Több sem kell, már rágom is. Rágnám, de olyan kemény, mint a beton, hosszú percekig csak szopogatom, miközben a dohány miatt patakokban folyik a nyálam. Amikor valamennyire megpuhul, szétrágom, ekkor a legszarabb az egész. A szám tele a szétrágott bétellel (mintha fűrészport rágnék), olyan érzés, mintha kiszáradt volna a szám, közben nyáladzok, mint egy idióta. Negyed óra alatt sem tudom kiköpködni, inkább vízzel lenyelem a végét. Ez után felüdülés a helyi chips, ami egy agyonfűszerezett, csípős száraztésztára emlékeztet leginkább. Ez sörkorcsolyának jó lehet, itatja az embert.


Célunk pillanatnyilag Sri Lanka legfőbb nevezetetessége: a teaültetvény. Sri Lankát a hollandok hívták Zeelandnak, ebből lett a Ceylon, amit a britek használtak névként. Sri Lanka fenséges szigetet jelent a helyiek nyelvén, a függetlenség elnyerése óta újra így hívják magukat. A teaültetvények a sziget középső vidékein találhatók, ahol a hegyek akár 2400m magasra is nőnek. Mi ennyire nem mentünk fel, a teaültetvények szélén mentünk be egy kicsit, illetve itt néztünk meg egy feldolgozó üzemet.


A teacserjének a legfelső két hajtását csipegetik az asszonyok, tehát nem a bokor leveleit, hanem a frissen hajtó ágait használják teázásra. A leszedett hajtásokat nagy asztalokon meleg levegő befúvásával (kint csak 30 fok van) fonnyasztják, majd darálógépeken roncsolják a rostokat. Ezután fermentálják, azaz az eredeti zöld színt hagyják a levegőn megbarnulni. A barnítás ideje a színt befolyásolja, amint jó, mehet a szárítóba. Szárítás után osztályoznak és már kész is a tea. Itt megitatnak minket friss teával (állati jó, a sok filteres, aromás vacak a nyomába nem érhet), és persze lehet venni is mindenféle minőségű, de natur teát. A filterbe amúgy a port, vagyis a gyártás hulladékát teszik.


Útnak eredünk az óceán felé, de még útba ejtjük az elefánt-árvaházat. Sri Lanka elefánt-populációja az eredeti 20.000-ről rövid idő alatt 3.000-re csökkent, ezért létrehozták az árvaházat, ahol a hadisérült (aknára lépett, stb.), vagy csak beteg és elhagyott elefántokat istápolnak, összesen 65db-ot. Az egész egy folyóparton található, az elefántok érkezésünkkor épp fürdőznek, van köztük kicsi (2 hónapos) is, meg persze nagyok is.


Elnézegetjük, ahogy fürdenek, közben fotózok, simogatjuk őket, aztán amikor bemennek a mély vízbe fürdeni (hogy fér el egy térdigérő vízben egy egész elefánt?!), akkor felülünk a teraszra és a hideg sör mellől vizsgáljuk az elefánt-kérdést. Délután 4 órakor aztán jön két 50 kilós emberke, akik a 65 elefántot egy hangos szó nélkül felterelik a karámjukba. Az érdekes csupán annyi, hogy az elefántok a kitelepült árusok között vonulnak el, mégsem borítanak fel semmilyen állványt. Így aztán sikerül elefántos Sri Lankás pólót is venni.


Az elefánt-árvaházból Negombo, vagyis az óceán felé indulunk. Nincs messze, 90km, tehát 2,5-3 órányi buszozás áll előttünk. Eközben megtapasztaljuk az igazi masodrendű főutat, olyan helyeken kacsázunk, ahol mindössze egy 2m széles aszfaltcsík kanyarog. Ezt viszont még jelöli a térkép, ennél van alacsonyabb rendű is: a földút és a jeep-track, azaz terepjáró-ösvény. Látunk egy vonatot is, hosszasan tanakodunk, hogy ez vajon teher-, vagy személyvonat volt-e, aztán megszavazzuk, hogy személyvonatot láttunk, bár a vagonok előző életükben biztosan marhavagonként funkcionáltak, a mozdonnyal pedig a pokolba hordták a fáradt olajat. Megállunk még egyszer, eszünk friss mangót, aztán irány tovább.


Negomboba sötétedés után érünk, amit könnyű észrevenni, hiszen nincs közvilágítás. A szálloda a Blue Oceanic Beach Hotel, ami nevének megfelelően az Indiai óceán partján terül el. A szokásos frissítő elfogyasztása után közfelkiáltással fürödni megyünk vacsi előtt, így aztán holdvilágnál küzdünk meg a méteres hullámokkal. Utána az eddigi über-vacsora, van vagy tízféle curry, itt végre eszem jack-fruitot is (currynek elkészítve). Állagát tekintve mintha csirkemell lenne, íze viszont nincs, csupán a szaft és a fűszerek ízét érzem. Utána alvás, hiszen holnap repülünk a Maldív szigetekre!


 


7. Továbbutazás (nov 28.)


Reggel korán ébredünk, reggeli után üresre fényképezem a gépem, mert állítólag szokásuk kinyittatni, nincs-e benne kábítószer. Utána gyors csomagolás, bámulatos tetris-parti után az összes ajándék is befér a két bőröndbe. Sri Lankán egyébként végig 30-35 fokos meleg és ragyogó napsütés kísért bennünket. Bátran megehettünk bármit, minden finom volt, semmitől nem lettünk betegek. Az emberek nagyon segítőkészek, mindenki mosolyog (nem kinevet, hanem ránkmosolyog!), és elvárják a – számunkra nevetségesen csekély összegű, alig 40-100 forintos – borravalókat. Rengeteg kellemes élménnyel, egy másik világ tapasztalataival és 7 tekercs 36-os filmmel hagyjuk el a fenséges szigetet.


Sofőrünktől és Ashokától már tegnap elbúcsúztunk, ma egy kisebb busz vár minket. Ezzel megyünk ki a reptérre, amit meglehetősen jól őriznek. Összesen 9 fegyveres ellenőrzési ponton megyünk át, míg az utcáról a repülőig érünk. Eközben feladjuk a csomagjainkat, kifizetjük a fejenként 1000Rs kivándorlási illetéket (ezt csak rupiában lehet fizetni, kb. 12USD), négyünknek kinyitnak egy külön várót, iszunk egy kávét-üdítőt, aztán beszállás. A rövid repülőúton (50 perc repülés, közben ugyanúgy tv, narancslé, stb.) megint középen ülünk, az ablak mellettiek viszont alusznak. Tudnám, hogy akkor mi a bánatnak akar az ablak mellett ülni?!


A levegőből annyit látunk: az óceán közepén leaszfaltoztak egy darab semmit. És ez tényleg így van, Malé nemzetközi repülőtér egy olyan sziget, ami van 1db kifutópálya és 1db épület. Leszállás után őrült fékezés, nyitják a gépet: oda tessék bemenni, az a reptér épülete. Útközben már kitöltöttük a dokumentumokat, így sorba állunk a beléptetésnél. Mi átjutunk, a csomagjaink is megérkeznek, a bőröndös szalagon két zsák uborka is köröz. Hova jöttünk megint?


A feliratok a helyi nyelven olvashatatlanok, 45 fokban jobbra dőlő vonalak kombinációi adják az írást, szerencsére angolul is kint van minden. Mindent megröntgeneznek, a mi egy üveg arrakunk átcsúszik, utastársaink buddha-szobra viszont fennakad. Kap egy sorszámot és majd ha kifelé mennek, visszakapják (vissza is kapták). Kijutunk, a várócsarnok már csak egy tető, itt megkeressük saját szigetünk képviselőjét, majd elbúcsúzunk útitársainktól. Ők gyorshajóval mennek a szigetükre, mert közel van, minket viszont hidroplánnal visznek, hiszen mi jó 120km-nyire leszünk a fővárostól. A „nagy” repülőre való jegyünket viszont elveszik, egy cetlit kapunk, hogy majd visszaadják.


A kis reptér (Trans Maldivean Airways) a nagy sarkában van, busszal átvisznek bennünket, aztán jó egy órás várakozás következik, mire beér a másik gép is, amelynek az utasaira vártunk. Közben a „dohányzó várónak” titulált udvaron találunk a homokban egy marék kagylót, csigát (az Adrián ennyit egy fél délelőtt alatt lehet összebúvárkodni), látunk kaméleont. Aztán egyszer csak beszállítás. A Gate-2 nek felmagasztalt ajtón kívül vár a busz, ami kivisz a hidroplánhoz.


Jön a pilóta is: fehér ember, pilótaingben, rövidnadrágban, mezítláb, bundesliga-frizurával („vorne praktisch, hinten modisch”). Mindegy, ez van. A 10személyes kis gépen is szakszerűen elmondják az ajtók helyét, aztán már repülünk is. Fél óra múlva süllyedni kezdünk, közben mindenki vadul az ablakra tapad: a sötétkék óceánon még a szürke (fátyolfelhős) égbolt ellenére is csodásak a pici szigetek és a felülről jól látható víz alatti zátonyok.


 


8. Sun Island (ugyanaznap)


Leszállunk, kitesznek kettőnket egy pici stégre a bőröndjeinkkel együtt. Jön egy motoros bárka, erre felvesznek minket és a csomagokat is, de nem indulunk. Fél percen belül befut a gyorsjáratú motoros yacht, minket átparancsolnak arra és már száguldunk is a part felé. Kettőnkre 5 fő személyzet jut, mindenki hosszúujjú ingben, nyakkendőben, fekete nadrágban nyomja az ipart, pedig állati meleg van. A kikötőből a partra vezető stégen szokásos hideg törölköző, amit 20 méterrel odébb el is vesznek tőlünk. A nyitott oldalú, fedett lobby-ban Cameron Diaz vár minket, röviden elmondja a tudnivalókat, és amíg kitöltjük a bejelentkezőket, addig a csomagjaink is beérnek a lassú hajóval.


Ellenőriznünk kell, ezek-e a mi csomagjaink? Igen, erre berakják egy légkondis mikrobuszba, és arrébb megyünk vagy kétperces sétára való távolságnyit. Megérkeztünk, behozzák a bőröndjeinket, elfoglaljuk szállásunkat Sun Islandon. A sziget az Ari-atoll déli részén helyezkedik el, 300km-nyire vagyunk az Egyenlítőtől. Kb. 3-400 méter széles és 1500-1600 méter széles a sziget, legnagyobb magassága 2m tszf. A szigeten 400 kétszemélyes faház van, ebből kb. 80 db a víz felett áll cölöpökön, a többi a fehér homokos part melletti pálmafák között. Parti bungalót kaptunk, felszerelése teljes: TV, légkondi, ventillátor, minibár, széf, telefon, internet, saját zuhanyzó (a lefalazott saját minikertben), 2db 120x200cm-es ágy (összetolva) és DNY-ra néző saját tengerpart, a hozzá tartozó napozószékekkel.


A délután első része a terep felderítésével telik. A szigeten 5 étterem (központi, olasz, thai, kínai, grill) és vagy 10 bár található. Emellett kórház, ajándékbolt, fotósbolt, parfüméria, ruházati bolt, sportcikk-, búvárcucc-, óra-ékszer-üzletek, konditerem, tenisz-, golf-, röplabda-, strandröplabda-pályák, édesvízű medence vízeséssel, Jacuzzival, jet-ski, vitorlás, motorcsónak, fakultatív kirándulások (korallnézés, naplementézés, éjszakai horgászat, stb.) gondoskodik az időtöltésről. A pénzt az egész szigeten el lehet felejteni, minden egyes költekezésnél csak a szobaszámot kell bemondani és alá kell írni a számlát. Az egyenleget a tv info-csatornáján lehet naponta megnézni, ez tételesen sorolja a költekezések jogcímét és összegét is. Fizetni a sziget elhagyásakor kell, ez viszont lehet mindenféle valuta, vagy (dombornyomásos) bankkártya.


A sziget önellátó, úszó stégen áramfejlesztő generátor dolgozik, emellett saját szennyvíz-tisztító, szemétégető van, (egyiket sem találtuk meg, lehet, hogy a párszáz méterrel távolabb lévő szomszédos szigetre telepítették?), a meleg vizet napelemes vízmelegítők adják.


Lehet bicajt bérelni, de minek. Lehet teljes búvárszerkót bérelni, ennek több értelme van. Feleségemnek nincs pipája, napi 1 dollárért bérelünk neki egyet. Belemegyünk a saját óceánunkba, rögtön kiderül, hogy volt értelme elhozni az 500Ft-os kínai tornacipőt. Tengerpartunk előtt ugyanis a korallzátonyig (kb 1km a parttól) térdig ér a víz. Fürödni nem lehet benne (pisimeleg, 27 fokos), viszont jól rá lehet(ne) lépni tengeri sünre, tengeri uborkára, éles korallra.


A sziget másik oldalán viszont határozottabban mélyül, a zátony szélére épített étterem lépcsőjénél bevonuló búvár választhat, hogy a sekély (1,8-3m), homokos fenék felett úszkál, vagy kimegy a mélyebb (10+ m) vízre. Szerintem a határon érdekes mozogni, a másfélórás nézelődés (csak pipával, nem palackkal) alatt látok vagy 40 féle (!) halfajt. Csodásak a színek, megunhatatlan a víz alatti világ. A halakból hihetetlen sok van, látótávolságon belül van mindig legalább 20-30 darab, a közvetlenebbek akár 20cm biztonsági távolságot tartanak, a bizalmatlanabbakat nehéz 2m-nél jobban megközelíteni. Mint később kiderült, mindezt bármelyik napszakban megnézheti az ember, nem kell különös szerencse a halak megtekintéséhez.


A délutáni többórás búvárkodás hatására alaposan kiéhezve érkezünk a központi étterembe. Az első este odavezetnek bennünket az asztalhoz, ami később végig a mi asztalunk lesz. Szélső asztal a nyitott étteremben, csak a büféasztal van messze. Mindegy, legalább mozgunk. Sőt, Mohamed gondjaira bíznak bennünket, aki végig a pincérünk lesz. Igaziból csak italpincér, mert büfé-rendszerben megy az alkalmanként feltálalt 6-8 féle főétel plusz a saláták, desszertek, előételek, gyümölcsök tömkelege.


Félpanzióban vagyunk, így reggeli és vacsora jár, a napközbeni italozások és esetleges szendvicsek, kaják saját zsebre mennek. Nagyon nem éhezünk, a 9 órai reggelivel simán kibírjuk a fél nyolctól hozzáférhető vacsoráig. A kajára alapvetően a központi étteremben vagyunk jogosultak, ha ez nem tetszik, kérhetünk utalványt, amivel 20% kedvezménnyel kajálhatunk a felsorolt éttermek valamelyikében. Ez persze nem megy ad hoc, a vacsorához már reggelinél szólni kell, ők intézik aztán az asztalfoglalást és a kupont is.


A szigeten egyébként aranyárban van minden, egy doboz kóla, vagy sör (Heineken, Becks vagy helyi) 2,8-3, egy koktél 8-10 dollár, viszont 2,75-ért van 1,5 literes hideg ásványvíz. Mindenki ezzel járkál, mi is ezt isszuk végig. (Kivéve a vacsorához illesztett hideg sört.) Az itallap csúcsát a Dom Perignon pezsgő palackonkénti 235 dolláros ára jelenti, amit nem próbálunk ki. Csak összehasonlításként: a hat napos ott-tartózkodásra fizettünk összesen (italra, fagyira, kirándulásra, ajándékokra, víz alatti fényképezésre, stb.) 225 dollárt…


 


9. Pihenés a szigeten (nov.29-dec.03)


Körbesétáljuk az egész szigetet, a hőguta elleni (árnyékban is van legalább 35 fok) ötszöri megfürdéssel együtt is szűk két óra alatt megvan az egész. Közben vakító fehér homok, azúrkék, kristálytiszta tenger és sötétkék, felhőtlen égbolt vesz körül minket. Mint egy Bounty-reklámban. Napközben fürdés, napozás, búvárkodás. Napozás közben egy kertész kókuszdiót hoz: kérjük-e? (Nem tolakodó, udvarias.) Persze, így aztán szétvágja a nála lévő félméteres karddal, feleségem kiissza a levét, utána pedig kifaragja a belsejét a jóember.


Kertész sok van, a golfpályát körömvágó ollóval nyírta minden nap 2-3 ember. A pálmákról a sárguló leveleket naponta levágják, ezeket összegyűjtik, sőt a házunk és a tengerpart közötti pálma-sávban minden nap összesöprik a homokról a leveleket. A fára mászáshoz két kötelet használnak, amivel átkarolják a fát, és már futnak is felfele. Érdekes technika.


Este fél hétkor lemegy a nap (itt már csak +4 óra az eltolódás Magyarországhoz képest), utána még ülünk a tengerparton. A naplemente csodálatos, de olyan gyors, hogy az elképesztő. Nem nézel oda, és már el is tűnt a tengerben. Hamar feljön a hold, olyan világos van a fehér homokos parton, hogy lámpa nélkül lehet újságot olvasni. Körben rohangálnak a tarisznyarákok, fejünk felett repülő kutyák cikáznak, az égve felejtett villany köré gekkok gyülekeznek a falon. Az egész hely végtelen nyugalmat sugall, csend van, csak a távoli zátonyon megtörő hullámok halk moraja ad némi háttérzajt.


30-a nagy nap, reggeli után egy korallzátonyhoz megyünk hajóval, a víz alatti élővilágot megnézni (16 dolláros fakultatív program). Az idő felhős, ezért a csoport fele visszamondja, négyesben maradunk egy japán párral. Ők holnap mennek haza, így mindenképp menni akarnak, a következő időpont már nekünk is későn lenne, így nekivágunk. Jó félórás hajózás után megállunk a víz közepén alattunk kb 10 m mélyen korallpad.


Megrökönyödünk, amikor a japánok mentőmellényt kérnek, mint kiderül, a srácnak kimondott víziszonya van, a lány pedig alig tud úszni. Mindegy, mi megyünk. Hal itt ha lehet, még több féle van, apró szépséghibája a dolognak, hogy pici (pár mm-es, átlátszó) medúzák, vagy plankton, vagy valami más csípkedik a bőrünket úszás közben. A látvány mindenért kárpótol. Egyszer csak hangosan ordítoznak és mutogatnak a helyiek a hajóról. Cápa? Feleségem szerint valami „mantá”-t kiabálnak. Belehúzunk arrafelé és tényleg: a felszín közelében komótosan úszik egy másfél-két méteres manta, azaz ördögrája. Lenyűgöző, ahogy méltóságteljesen repül a víz alatt, gondosan ügyelve arra, hogy 2m mindig legyen köztünk. Mire lefényképezném, belehúz és eltűnik a kékségben. Kicsit szomorkásan úszok vissza a többiekhez, de szerencsém van: pár perc múlva visszatér, ekkor jobbra-balra úszkál előttünk, több képet is csinálok róla. Már megérte kijönni.


A visszaúton megkérdezem kalauzunkat: cápák vannak? Vannak, de sok a hal, így nem éhesek, nem támadnak emberre. Ez később be is igazolódik, hiszen egyik délután a házunk mögötti sekélyesben sétálva két szirtcápával is találkozunk, de elszaladnak előlünk, így lefényképezni nem tudom őket. Megijedni nem kell, egyik sem volt nagyobb egy rúd téliszaláminál. Később még találkozunk egy másik fajta rájával is (ez szürke és kerek), de a fényképezőgép sajnos ekkor sincs nálam.


A vízitúráról visszaérve kellemes meglepetés: magyar útitársaink épp akkor kötnek ki a szigeten, így aztán büszkén vezetjük be őket felfedezéseinkbe. A hátralevő napokat együtt töltjük, fürdünk, búvárkodunk, napozunk és rengeteget pihenünk. Bár 27 fokra van állítva a klíma a szobában, a feleségem kicsit megfázik, így növeljük a séták mennyiségét, ez jó alkalom az irigylésre méltó fotók készítésére is. Utolsó este kigyalogolunk a hullámtörőhöz, ahol csodás korall-képződményeket látunk és persze átéljük utolsó Sun Island-i naplementénket is.


 


10. Hazautazás


Dec. 3-án reggel elbúcsúzunk Mohamedtől, fürdünk még egy jót az óceánban, visszaadjuk a kölcsön-pipát és összecsomagolunk mindent. A két bőröndbe megint sikerül beleférni, én nem akarom cipelni, ezért a téli ruhámat is a bőrönd tetejére hajtogatom. Lesz ami lesz. 11.15-kor jönnek a csomagokért, mi pedig kirakjuk a közös polcra magyar újságainkat, kifizetjük a számlát, majd kiülünk az egyik tengerparti bárba. Sör mellett múlatjuk az időt, hiszen a hidroplánt csak 15.30-ra ígérték.


Később átmegyünk a medence mellé, feleségem még fürdik egyet (az ő fürdőruhája a táskájában is elfér). Jó hír, hogy a repülő fél órával korábban érkezik, így aztán rövidül a várakozás. A félórás repülésen még megörökítek pár korall-szigetet a magasból (3500m-ről), majd landolunk Malén. A repülőről felmérjük, hogy a kifutópálya melletti szigeten elterülő fővárosban semmi nincs, így amikor a földön ajánlgatják a Malé városnézést, egyhangúlag a kihagyása mellett döntünk. Kérünk két kólát és két szendvicset, egyből kiderül, hogy Malé International a világ legdrágább repülőtere. 25 dollárt fizetek az uzsonnáért (később London Heathrow-n ugyanezt a kombinációt egy capuccinoval megfejelve sem emelkedik a számla 12 dolcsi fölé).


A repülőnk csak este 9-kor fog indulni, így a Malé naplemente megnézése, valamint a kikötő körbejárása után kínlódunk. Előttünk nem megy repülő, így nem mehetünk be az üzletekhez, a nyitott váróban várunk, kínunkban hintázunk, ülünk, állunk, fekszünk a padokon. Talán jobb lett volna speedboattal (gyorshajóval) jönni, az nem 30 perc, hanem 2 óra alatt ér ide. 8-kor végre kinyit a terminál, sorba állítják a népet, elveszik a 10 USD kilépési illetéket, mehetünk becsekkolni. Itt a kisasszony nem tudja, hol van Budapest, de aztán sikerül feladni a bőröndjeinket. Ez halált megvető bátorság, hiszen Malé-Colombo-London-Budapest út áll előttünk. Ha valamelyik átszállásnál eltűnik a csomag, akkor én Ferihegyen egy szál rövidnadrágban fogok ácsorogni. Mindegy, nem akarom cipelni, elég a fotóstáska. Jó hír viszont, hogy ablaknál ülünk, és mivel megkapjuk a colomboi beszállókártyát is, látjuk, hogy végig ablaknál fogunk ülni.


Körbejárjuk az üzleteket, de semmi érdekes nincs. Utána lehet izgulni, hiszen az utastársaink vissza akarják váltani a maldív valutájukat (tök felesleges volt venni, a dollár mindenhol jó volt), így elkeveredtek a sorban. Végül időben előkerülnek, így aztán beszállhatunk a nagy útra. Colombo 770km (pont mint idefelé jövet), de időzónát lépünk, így este 11 körül szállunk le. A tranzitban megvesszük a korábban kinézett úticsomagot (3 kis üveg arrak+2 doboz sör + két doboz toddy (kókusz-alkohol) + 2 doboz kesudió egybe csomagolva), büfézünk egy kicsit.


Egy dollár alatt nem adnak vissza, így aztán az 50 centet egy Kit-Kat csoki formájában kapom meg. Némi heverészés a csomagokon, aztán beszállítás. Hihetetlen sok az ember, fele angol, fele helyi(nek látszó). A bő 300 ember beszállítása értelmesen zajlik, az utasokat ülésrend szerint csoportosítva buszoztatják ki a géphez (1-20. sor, stb.). Kicsivel a szárny előtt ülünk, de végre ablaknál! 8700km-es útnál ez nem mindegy.


Felszállás (éjjel 3.30-kor, 40 perc késéssel) után hamar kiosztják a kaját, ami a társasághoz méltóan finom és bőséges, aztán már az első filmen elbóbiskolok. Közben becsukatják velünk az ablakokat, mert „mindjárt kel a nap, ne legyen bent világos”. Vagy így nehezebben lőnek le bennünket? Mert most nem Szaud-Arábia felett jövünk. Ébredés után keresgélek, a jó ég tudja milyen időzóna szerint és hány óra van. Rövid számolgatás után kisül, hogy a biológiai órám, azaz Maldív idő szerint délelőtt 11 óra lehet, vagyis ágyat 26 órája láttunk utoljára.


A látvány fenséges: a tömör felhőzetből a Kárpátok csúcsa áll ki, mellesleg épp kel a nap. 12.000m magasról remekül látni a Föld görbületét, látni a nappal és az éjszaka határát, valamint a Föld saját árnyékát is. Az égen meg bámulatos színorgia a bíbortól a kékig.


A csatornától (La Manche) tiszta az égbolt, Londont már reggeli fényeiben érjük el, helyi idő szerint reggel 8 körül. A csaknem 9000km-en behoztuk a késést, a pilóta tud valamit, hiszen a menetrend előtt 3 perccel érünk a légtérbe. Heathrow-on ez 10 repülőgépet jelent, így kerülünk egyet London belvárosa felett, majd szép sorban leszállunk. Őrült tumultus, percenként 3-4 gép száll le és ugyanennyi fel csak azon a kifutópályán, amit a gépből látunk.


Várunk vagy 5 percet, mire felszabadul a helyünk. Kellemetlen meglepetés, hogy nincs az A340-es Airbushoz való lépcsőjük kéznél, így még pár perc, mire kiszállhatunk. A 11 fokos londoni napsütésbe (még mindig rövidnadrágban vagyok…). Busszal bevisznek a terminálba, de egyel arrébb kell menni. Mozgójárda, mozgólépcső, aztán véletlenül kiszúrjuk a Malév check-in pultot. Alitalias kislány ül ott, regisztrál bennünket, de nem tud becsekkolni, mert még a számítógép nem tud valamit.


Sétálunk, nézelődünk, kajálunk valamit, aztán sikerül becsekkolni. Ekkor átvonulhatunk a keleti (EU-t elhagyó) terminálba, némi vásárolás, majd odakucorodunk a kapu elé. Beszállítás, 12.45-kor indulunk haza, útközben nyomorgunk a Maléves 737-esen, szokásos gyenge kaja, de mindegy, csak már hazaérnénk. Magyar idő szerint 16.20-kor landolunk, kint minusz 3 fok van. Persze nem tubusba szállunk, a buszon elég feltűnő vagyok csokibarnán, egy szál pólóban, rövidgatyában, papucsban. Belépünk, a bőrönd is megjön, felöltözöm, előkeressük a kocsit, közben vadul telefonálunk, hogy már majdnem hazaértünk. Még megküzdünk a pesti közlekedéssel, aztán este 7 körül (kb. 33 óra utazás, 40 óra ágyhiány után) megérkezünk.


 


11. Végeredmény


12 nap alatt repültünk vagy 20ezer kilométert, volt 9 fel-leszállásunk, a 12 napot teljes egészében napsütésben töltöttük, elfényképeztem 10 tekercs 36-os filmet és két víz alatti eldobhatósat, betekintést nyertünk egy homlokegyenest idegen kultúra mindennapjaiba, kipihentük magunkat és egész életre szóló élményeket gyűjtöttünk, aminek a rövid összefoglalása ez az iromány. Fehér embert Sri Lankán nem láttunk. Nagyon megérte.


 


12. Utánunk indulóknak


A védőoltás biztos jó volt, de az idegenvezetőnk pl. 8 hónapja van kint minden oltás nélkül és köszöni jól van. A malária-gyógyszert mi is abbahagytuk, ez lehet, hogy kihagyható.


Itthonról vinni kell:




  • 100-as filmet (amennyit tervezünk+még két tekercset, bár Colombo repterén 3 USD a 36-os Kodak Gold),


  • 10-es körüli naptejet, nap-sapkát, napszemüveget, Panthenol sprayt, Fenistil gélt.


  • A gyerekeknek elszórni sok rágógumit. Cigit a reptéren venni, Sri Lankán és Maldívon is drága.


  • USA-dollárt kis (10-20) címletekben, egy tizest egydollárosokban. Sri Lankán váltani helyi pénzt, de mindig kis címleteket kérni. Nyugodtan tizest, huszast ötszázért.


  • Domború bankkártyát (Visa, Eurocard/Mastercard, American Express, stb.), ha megszorulnánk, illetve reptéri fizetésekhez.


  • Sok rövidujjú inget (nem pólót, az nem szellőzik annyira), rövidgatyát.


  • Télikabátot inkább a fogadóbizottság hozzon a reptérre, ne utaztassuk, csak gondot jelent végig (nekünk sem volt).


  • Maldívra búvárcuccot (az egy heti bérlés áráért meg lehet itthon venni az uszonyt-szemüveget-pipát Technisub márkában),


  • Egy víz alatti fényképezőgépet (a Metróban 2000Ft az Agfa),


  • 500Ft-os kínai tornacipőt a vízben járáshoz (mezítláb fürdés a korallzátonyoknál nem ajánlott).


  • Kaját nem kell vinni, adnak eleget (én 190cm és 110kg vagyok, nekem is elég volt).

Egyéb okosságok:




  • A Pannon sehol nem működött, a Westel Sri Lankán igen, Maldívon az sem.


  • Búvárkodás előtt a naptejet használni, mert víz alatt is csúnyán le lehet égni. Mi csodás pirosra sült németeket láttunk Sun Islandon.


  • Az angol nyelvet mindenki bírja, azzal mindenhol el lehet boldogulni.


  • Fejenként max 1 bőrönd és egy kézipoggyász legyen.


  • Maldív mohamedán, tehát tilos bevinni: alkoholt, pornót, kábszert, disznóhúst, vallási relikviákat(szobrot, keresztet).

Jó utat minden utánunk indulónak!


Buruzs István 2001. december


A szerző írásai Az Útikalauzban

Buruzs István: Felemás Horvátország – 2002

Buruzs István: Prága – Csehország – 2001

Buruzs István: Selénia-Börzsöny rali 2002

Buruzs István: Sri Lanka-i és Maldív-szigeteki körút története – 2001


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Buruzs István: Sri Lanka-i és Maldív-szigeteki körút története – 2001" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár