Fehér Hajni-Reményi Laci: Hátizsákos kaland Indiában – 2003


Fehér Hajni-Reményi Laci: Hátizsákos kaland Indiában – 2003. nyár





Hajni és Laci közel három hónapot töltött Indiában 2003. nyarán. Miközben folyamatosan megfelelő szállást kerestek a következő éjszakára, bejárták India több államát, nagyvárosát, megismerkedtek a helyi buszközlekedéssel, ételekkel, sörökkel, a szállodák komfortjával, elhessegettek több tucatnyi szállodahajcsárt, pénzéhes riksást. Közvetlen tapasztalatokat gyűjtöttek a külföldiektől szedett 10-20-szoros belépődíjakról, a más ételeknek, higiénés viszonyoknak köszönhető hasmenésekről, hányásokról, a szállodákban grasszáló csótányokról, a légkondik miatti megfázásokról és persze a monszun idején állandó zuhogó esőről. A beszámoló rengeteg információt tartalmaz az árakról és más fontos dolgokról. Különösen ajánlom azoknak, akik Indiába, vagy hasonlóan egzotikus helyre készülnek. Természetesen másoknak is érdekes, hasznos olvasmány lehet a technikai okok miatt három részre bontott írás. – a szerkesztő




I. rész – Delhi – Jaipur – Vadodra – Daman – Mumbai – Goa – Hubli

A Ferihegyi reptérről indultunk május 24-én délelőtt 10.40-kor szombaton. Sokak szerint bátor döntés volt az orosz légitársaságnál jegyet váltani. Az Aeroflot járaton csak a WC-vel volt probléma, a szaga és a tisztasága is hagyott nem kevés kivetnivalót. A mellettünk lévő ülésen egy termetes orosz nő utazott, aki óriási hisztit vert le, amiért nem volt elég helye ahhoz, hogy kinyissa az asztalkáját. A fő steward, mivel a nő hasából nem tudott hirtelen lefaragni, hozott neki egy tálcát.
A moszkvai reptér, a Seremetyevo, külön fejezetet érdemelne. A komcsiban épült csúnya szögletes terminál komolyan meglepetést okozott. Valahogy nem gondoltam, hogy ennyire megállt itt az idő. A tranzit asztalnál 10 percig kellett várni, mire odakeveredett egy szőke leány, aki kiadta az átszálláshoz a beszállókártyánkat. A kártyákkal a kezünkben átkeltünk a kihalt és koszos tranzit pultok között, de a plexiajtó, amin keresztül a Duty Free-kkel dúsított váróba lehet jutni, zárva volt. Még szerencse, hogy épp arra jött egy benfentes és kinyitotta nekünk.
A Duty Free árakon megdöbbentünk és úgy döntöttünk, hogx inkább az otthonról hozott sütit és ásványvizet fogyasztjuk el a 4,5 órás várakozás alatt. A süti finom volt és nagyon jól esett (Köszönjük!), az ásványvizes palackkal pedig 30 perc birkózás után sikerült dűlőre jutnunk. Üdvözletünk, a Benedek és Pultzer Kft.-nek, majdnem szomjan haltunk miattuk.
Néhány magyar melóssal is találkoztunk, akik Kínából tartottak haza felé. Azt mesélték, hogy a kínaiak szerint a SARS vírus külföldről jött, ezért ott tőlük féltek.
Találtunk egy eldugott helyet a terminál végében egy lépcső mögötti műanyag széksoron. Itt irogatok és nézelődök. A kontroll kapunak elkerített részen 2 kismadár ugrál. Nem tudom, hogy szökhettek be… Mivel nincs szemetes, a papirt a földre dobtam. Jött is két takarító, és azt hittem, fel fogják söpörni. Tévedtem. Csak dohányozni bújtak el itt mellettünk. A lépcső tetején másik két takarítónő ül, a vödröket lent hagyták. Mindegyiknek 1-1 mobil van a kezében. Sms-eznek.
Eta Moszkva.


A repülőn kezdődik az India hangulat. Valaki ül a helyünkön. Az orosz steward közli, hogy mindenki oda ül, ahova akar. Ilyet még nem hallottunk.
Delhi, hajnali 3. Hosszú sor van, külön az indiaiaknak és külön a külföldieknek, de mindenkinek nyilatkoznia kell, hogy nem szenved sars-ban (A tipusos…). Meleg van, 28 fok és tényleg van valami fura szag, de nem vészes. Csak a hátizsákhoz rögzített esernyőnk nem érkezett meg, a többi csomaggal minden rendben. Kordon kordon hátán, fegyveres katonák mindenütt.
A pénzkiadó automata a kordonfolyosón kívül, az előre fizethető taxi ablak (pre-paid taxi) a folyosón belül van. Vicces helyzet. Kimegyünk pénzért. Kezdődik a helyi hangulat. Taxisok hada várta a gépet és még néhány itt maradt, hogy minket szórakoztasson. Hiába mondjuk, hogy nem kell, tapadnak. Kicsit át kell rendeznünk a csomagokat. Laci kivett 5000 rúpiát, reméljük, egy darabig ez elég lesz. A pre-paid taxis ablaknál megbeszéljük, hogy Jajpur felé busszal lehet menni, a megálló nincs messze, 150 rúpiáért odavisz a taxi. A sofőr már indul is. Megyünk utána. Jön egy idősebb pasi, vinni akarja a cuccunkat, de nem engedjük. Mégis ránk tapad és végig követ. Nem tiszta ki kivel és miért van. Nincs aprónk, nem adunk neki semmit. Elindul a taxi. Ki tudja hová megy? Hát be Delhibe. Piros lámpa nem számit, dudál mint az állat, száguld és simán megy a forgalommal szemben is. A sofőr magyaráz, hogy nincs busz, jobb ha bevisz minket a goverment (állami) utazási irodába. Mi nem akarjuk, de mégis oda megyünk. Nagyon külvárosi a hangulat, a majmok zabálják a szemetet, emberek alszanak az utcán, sikátor. Ki van írva, hogy Gov. Turist Office, de ezt nem igazán hisszük el. Egy fickót felébreszt a sofőr, mikor bemegy. Mondjuk, hogy Jajpurba akarunk menni (vagy esetleg Agraba). Az álmos ember felhívja a vonat társaságot, hogy rendeljen nekünk jegyet. Angolul beszél (fura) még ide is adja a kagylót, hogy megkérdezzem én is. Péntekig nincs jegy (vasárnap van). Ugyanez van a busszal is. De 2900 rúpiáért el tud vinni egy taxi. NAGYON GYANÚS. Megköszöntük a tájékoztatást és elindulunk kifelé. (Kértünk, de nem adott névjegykártyát a fickó. Ez is gyanús.) A sofőrt fel kell ébreszteni. Egymás közt hindiül jól megbeszélnek valamit. Mi mondjuk, hogy vigyen minket egy címre (amit Bp-en egy indiai fiú adott). Sejtjük, hogy nem fog menni, mert az is egy iroda és vasárnap reggel zárva lesz, de nagyon határozottak vagyunk. Megígérünk neki még 50 rúpiát, ha oda visz. Az utca megvan, a ház nincs. Ekkor már komolyan reggeledik. Delhit kezdi ellepni a szmog és a por. Nekem (H) már nagyon hányingerem és elegem van a pasiból. Rövidre akarom zárni. Megkérjük, hogy vigyen az első buszállomásra. Fura, de nem ellenkezik… Mégis van busz. Nem is egy. Amíg a sofőr alkudozik egy buszvezetővel, mi halljuk, hogy kiabálnak “Jajpur, Jajpur…”. Kikapjuk a csomagot, a fickónak oda nyomom az 50-est, reklamál, de nem figyelek oda.
Felszállunk a buszra. Koszos, mint minden és elég fapados, de tuti, hogy oda megy, ahova mi akarjuk. Rajtunk kívül csak helyiek vannak rajta, azokat meg nem lehet átverni. A jegy ára 125 rúpia fejenként. Az út kb. 6 óra lesz és pisilnem (H) kell. Van egy nő aki angol nyelvű újságot olvas, megkérdezem. Azt ígéri, hogy majd ha megállunk, segít megoldani a problémát. A busz pontosan valamikor indul. Sem előbb, sem később. A hely, ahol megállunk európai szemmel nézve siralmas. Ősközösségi állapot óriási Pepsi felirattal. A wc, a hátsó udvar. Bűzlik is rendesen a környék. Csipsz és kóla van. Veszek egy Mirindát, de gyorsan rájövünk, hogy a víz sokkal ihatóbb ha meleg, mint az ilyen édes lötty. Jajpurig ki is tart még a hazai tartalékunk.
A közlekedés több mint érdekes, de nem meglepő. Dudálnak, száguldanak stb. Van fizetős “autópálya”. Az út mellet nagy semmi van. Néhány lerombolt ház, sok állat (tehén, disznó, kutya…) szabadon kóborol, a gyerekek félpucérak, a férfiak az út mellett vizelnek, a nők nagy csomagokkal a fejükön mennek. A busz néha megáll, egyszer tankol is. Indiai a hangulat, de hát itt is vagyunk.



JAIPUR: Rajastan fővárosa, a rózsaszín város. Turist Information Bureau, Railway Station Tel.: 2200778,
Városnéző utak indulnak a Gangaur, a Teej és a Tourist Hoteltől: 1/2 napos (8-13, 11.30-16.30, 13.30-18.30) 100.-; egész napos (9-18) 150.- non AC, 180.- AC
Látnivalók: Hawa Mahal, Amber Fort, Jal Mahal, Gaitore Maharaja Cenetophs, City Palace and Museum, Observatory, Central Museum Alberthall, Laxminarayan Temple, Nahargarh Fort, Jaigarh Fort, Birla Planetorium.

Megérkezünk Jajpur városába. Fel vagyunk készülve, legalábbis ezt hisszük. A reptérről van helyi térképünk, az útikönyv alapján tudjuk, hogy merre vannak szállások és hol a helyi Gov. Turist office. Gyalog indulunk el a buszvégállomásról. Az irodában egy mogorva ember ül. Mondjuk neki, hogy melyik szállásra akarunk menni és fel is hívja. Valamit magyaráz. Hogy nincs hely, vagy hogy nem jó a szám… Hiv. másikat, harmadikat a mi könyvünk alapján, aztán ideadja a telefont. Egy nő van benne, azt mondja, a ventillátoros szoba 450 egy éjszakára és értünk küld egy kocsit. Beleegyezünk. Végül persze kiderül, hogy ez a szállás nincs benne a könyvünkben, de tök mindegy. Van szoba, ventillátor, fürdőszoba és szobaszerviz hideg ásványvízzel. Tudjuk, hogy ez még nem az igazi, de fáradtak vagyunk és inkább lefekszünk.
A szállás neve: Sajjan Niwas Hotel. Egy kis utca végén van. Nem láttunk egeret vagy csótányt. A szoba lakattal zárható ( lecseréltük a sajátunkra).
Arra ébredünk, hogy csörög a telefon. Kihúzzuk. Később kopognak, nem akarom kinyitni, de egyre hangosabban veri valaki az ajtót. A szobapincér az és valami tejet hoz. Nem mi kértük… Elküldöm.
Felöltözünk és elindulunk sétálni. Ebben a városban a séta elég nehéz. Nem csak a közlekedés összevisszasága miatt, hanem minden lépésnél egy riksás megpróbál elvinni minket. Mi meg próbáljuk átlépni a szemétdombokat, kikerülni a disznókat, kutyákat és teheneket, valamint mindezek ürülékét. A helyi nyilvános wc-k, ha egyáltalán vannak, nem többek, mint egy 3 fallal körbevett gödör az út szélén. A szagok ebből kifolyólag elég durvák így a 45 fokos melegben.
Meleg van, ez tény és ez a helyieket is zavarja. De a hőmérséklet nem elviselhetetlen. Az itteniek dél és délután 6 között lelassulnak, az irodákban horkolva alszanak az íróasztalra dőlve.
Jajpur városa a rózsaszín város nevet kapta. Elméletileg minden évben rózsaszínre festik a házakat, de ez nem igazán látszik. Van egy városfal, amin belül nagyobb az élet (nem mintha azon kívül nem lenne elég….).
Szóval besétálunk az egyik kapun (Chandpol gate). Iszonyú a tömeg. Hangosbemondón üvöltöznek, később zenét adnak. Nem bírjuk a főutcát, így lekanyarodunk egy kisebb sikátor-szerű utcába. Egyszercsak megszólít minket egy fiú. (Később megtudjuk, hogy Manish a neve).
Manish művész, gyűrűket tervez egy kisebb cég számára. Azzal szólított le minket, hogy szeretne beszélgetni, ha nem baj. Azt mondja (és ez valószínűleg igaz is), hogy az ide érkező turisták nem akarnak beszélgetni, csak lerázzák, pedig ő olyan kíváncsi…. Mi is azok vagyunk, így belemegyünk. Segít nekünk vizet szerezni. Csak olyat ihatunk, ami gyárilag van lezárva. Nem nagyon nehéz hozzájutni, de elsőre nem ismeri meg az ember azt a boltot, ahol kapható. Itt 10 rúpia egy 1.2 literes műanyag palack. A palackot össze kell törni. Ez minden turista érdekében van így, különben képesek csapvízzel újratölteni. Szóval beülünk az “art galery”-be (Chandpole kapunál Shanena Arts, 3318 Bhindon Ka Rasta, Chandpole Bazar T: (141)319584), ami áll két egymással szemben lévő padból és egy nagy matracból a szóba belső részén, és beszélgetünk. Megismerjük Manish tanárát, akiről lassanként kiderül, hogy a bolt tulajdonosa. Holland felesége van és van egy 11 éves fia is, Hollandiában élnek. A fickó pedig ingázik. Fél év itt fél év ott. Egy kis ékszer export-import családon belül. Kezdünk éhesek lenni… Manish elvisz minket egy étterembe, amit magunktól soha nem találtunk volna meg. A piszkos főutcáról egy keskeny sötét lépcsősoron kell felmenni a tető-étterembe. Innen tökéletes a kilátás. Nem szép, de mindent látni, a teheneket és a riksásokat is. Csoda, hogy még nem törték össze mind egymást. Manish segít rendelni. A főnöke (tanára) mondta, hogy ne együnk salátát sem, mert azt is csapvízzel mossák. Eszünk chapatit (pita szerű kenyér-féle) és valami indiai kaját, természetesen vegetáriánust és mindenféle tejtermék menteset. Borravalóval együtt 90 rúpiát fizettünk. Visszamentünk az “art galery” mögötti irodába, a főnökkel sört inni. Godfather nevű sört hozatott. Egész jó volt. Biciklis riksával mentünk vissza a hotelbe. Eleinte életveszélyesnek tűnt, aztán kezdtünk megszokni.
Reggel megkockáztattunk egy reggelit a hotelben. Lekváros toast, chapati. Laci kért egy citromlevet (Lime soda), ami a következőkből állt: egy koszos pohár alján újnyi citromlé + egy üveg ásványvíz.
10-kor találkoztunk a Manishal nem messze a szállástól. Az összes cuccunkat vittük, mert tud egy másik szállást olcsóbban. Motoron érkezik egy barátjával, mármint a barátja is egy külön motoron. Bár azt mondták, közel van a szállás, szerintük jobb ha felülünk a motorra. Felülünk. Kapaszkodok és próbálok az istenek lelkére apellálni. Dúdolom az om mantrát és az összes isten nevét próbálom felidézni. (A hely neve Akiriki Guest House. Itt csak 250 egy éjszaka. Kisebb a szoba, de az mindegy. Este 1 egérrel is találkoztam.) Lerakjuk a cuccokat, kicseréljük a lakatot és már megyünk is tovább a vonatállomásra jegyet venni. (Elegünk van ebből a helyből, a látnivalókat sincs kedvünk megnézni.) Minden útikönyv és elbeszélés ellenére nem igaz, hogy nehéz jegyet kapni. Lehet, hogy azért egyszerű, mert most rajtunk kívül nem sok turista van erre felé. Aznapra is simán lehet jegyet kapni, de mi másnapra vesszük. A külföldi turisták, orvosok és nyugdijasok külön ablaknál válthatnak jegyet, ahol lényegesen kisebb a sor – csak 4-5 indiai áll csak előttünk, amin már nem is csodálkozunk. Addig is kitöltjük a nyomtatványt, ami a vonatjegy vásárláshoz kötelező. (Reservation Form: név, életkor, nem, honnan hová, mikor, milyen osztályon stb.) Fél óra alatt túlesünk ezen a programon is (Jajpur-Vadodara másod osztályon 313 rupia/fő, kb 18 óra) és megnyugszunk: holnap már lelépünk innen, 1 napot meg fél lábon is….
Az állomástól egy internet kávézóba vittek minket motoros barátaink, hogy végre életjelet adhassunk magunkról. Két tehén és néhány szeméthalom közt megtaláltuk azt a sikátort, ahol a “cyber cafe” feliratú intézmény található. Persze nem ez az egyetlen – Indiában eddig minden nagyobb településen láttunk ilyesmit. Ez a konkrét hely, ahol mi jártunk, négy kisebb öltözőfülkéből, egy száriban üldögélő néniből (személyzet) és egy jó nagy ventillátorból állt. A gépek a fülkékben, néni+ventillátor a hátunk mögött. Kisebb fennakadásokkal sikerült kapcsolódnunk a világhálóhoz, úgyhogy végül is a hely betöltötte funkcióját. Említettük kísérőinknek, hogy vennénk valami ruhát, ami a helyi módit követi. Természetesen volt ötletük, hogy hova menjünk ilyen ügyben, úgyhogy újabb motorozás következett a szokásos halálfélelemmel. Kifelé mentünk a városból, keresztül számtalan európai fejjel elképzelhetetlen utcán, illetve szemét dombon. Tehenek, kutyák, kecskék, malacok és emberek azonos életkörülmények között élnek.
A hely ahova érkezünk állítólag a nagyüzem, ahonnan a bazárosok is vásárolnak. Az árak viszont nem tűnnek nagykereskedelminek. De úgy döntünk, hogy mivel estére kell a helyi ruha és a szegény Manish még nem is keresett rajtunk, megvesszük. Hagy jusson neki is egy kis százalék. A két szerelés együtt (ffi ing+nadrág, néi nadrág+ruha+kendő) 2000 rúpia (Village Textile: behiond Johari Ka Rata Ki Maszid plot No7, near Golimar Garden, Amer road, Jajpur-302002, villagetextile@yahoo.com) (később kiderült, hogy 1000-et ér). A próbafülkében összefutottam egy Brit lánnyal, akinek egy ismerőse már régen erre felé lakik és azt mondta, hogy ez egy jó hely, mert egyenesen elpostázzák a cuccot Angliába és nem kell cipelni. A mi ruhánkat kicsit át kell alakítani. A Lacira az ingek kicsik voltak, így kell neki egy nagyobbat varrni, én akarok zsebet a ruhára és a nadrágokból is hiányzanak a zsinórok. Este 5-re ígérik, hogy a szállásunkra viszik. (A szerelés jól néz ki és ki is szállították, de a Laci nadrágja 3 nappal később a fenekén az anyagnál kiszakadt, az én nacim pedig a varrás mentén kezdett fesleni.) Aztán berángattak a szomszédos szőnyegüzletbe is. 24000 rúpia körül akartak nekünk szőnyeget eladni, de nem sikerült. Elmentünk kajálni. Ezúttal egy drága étterembe. Az ár kb. háromszorosa volt az előzőnek. Manish és a barátja ketten ettek egy kaját, pedig meghívtuk őket. Közben készült a terv. Manish előző nap elmesélte, hogy valakinek adott kölcsön, hogy a húga agyrákját gyógyíttassa és ma kellett volna megadni a pénzt. Sajnos nem tudja, csak egy hét múlva, így nincs miből cipőt vegyen az esti táncos mulatságra. Ha akarunk, vehetnénk neki egy cipőt. Tényleg akarunk segíteni, de a hamis Reebok, amit kinéz 1300 rúpiába kerül. A kockázati tőkét 500-ban limitáltuk. (Később, mikor már nélküle megyünk, megkérdezek néhány cipőárat, és már 300 rúpiáért is vannak jók.)
Ebéd közben Manish elkezdett valami titkos üzleti lehetőségről beszélni, amit a galériába visszaérve a főnöke folytat. Egyszerű adócsalásra próbálnak rávenni minket. A módszer egyszerű és az elénk rakott útlevélmásolatokból kiderül, hogy világszerte sokan benne voltak már. A lényeg, hogy a turista vízummal érkezettek 5000 USD értékű árut vihetnek ki vámmentesen vagy postázhatnak haza. Kell adni valamennyi depozitot, és adnak egy adag ékszert amit az ember hazaküld. Otthon felveszi a borítékot és egy ember érte jön. Ekkor depozit+ valamennyi haszon vissza. Első lépésben kicsi összeg, aztán más az indiai út ára is ki tud jönni a businessből. Mindegy, kezdett elegünk lenni, mikor 3-szor mondtuk, hogy nem és még mindig magyarázott. Éreztük már, hogy az esti partit is ki fogjuk hagyni. Viszont ittunk a beszélgetés közben egy sört. Godfather a neve és elég jó volt.
Még el akartunk volna menni megnézni a majmok templomát, de a motorra már nem akartam felülni a riksások sokat kértek, így úgy döntöttünk, visszamegyünk a szállásra. 7-re jött valaki értünk, hogy a partira vigyen minket, de mi inkább elmentünk vásárolni a másnapi vonatútra. Találtunk egy ‘Departement Store’ nevü közértet, ahol egész európai körülmények között lehetett sokféle dolgot kapni. Vettünk egy 5 literes Bisleri ársványvizet (30 rúpia+10 üvegbetét). Megismerkedtünk egy Dél-Koreai sráccal. Úgy tűnt, mi hárman vagyunk a turisták ebben a városban. Kiderült, hogy egyedül van, akivel jött, már hazarepült. Velünk jött a szállásunkra és együtt vacsiztunk. Megmutatja, hogy kell felvágni a mangót.
Reggel a Manish barátja kopog. Nem lehet könnyen lerázni. Velünk reggelizik. Beadjuk neki, hogy tegnap rosszul voltam és most is megy a hasam. Lassan összeszedjük magunkat és irány a vonat.
A 14 órára tervezett indulásból 15.30 lett, ez az Indiai nyúlékony idő. Alvó kocsira (sleeper) szól a jegyünk. Nagy a tömeg, 6 helyen 10en ülnek. Kosz van és hangzavar. Folyamatosan jönnek-mennek az árusok. Tea, paradicsomleves, csipsz, üdítő kapható. A Laci nehezebben viseli. A velünk szemben lévő ülésen egy előkelőbb család ül. Fiatal szülők + kislány + apuci unokahúga. Kedvesek, kicsit beszélgetünk. Az út kb. 18 óra Vodadara-ba. Mikor aludni akarunk, le kell zavarni a fekhelyünkről az illegálisan ott alvókat. Este felé minden négyzetcentit kihasználva, a földön is alszanak.


Hajnalban érkezünk Vadodara-ba. Az állomáson 3 Brit fiú ül egy pokrócon a tömegben. Megkérdezzük őket, hogy mit ajánlanak szállásnak. A Rainbow nevű szállodát mondják, el is megyünk oda, de drágának találjuk, így átküldenek minket a Hotel Jal Sagar-ba. Mivel lassan 4 óra sikerül kialkudnunk, hogy papíron reggel hetes becsekkolással 1 napot, azaz 24 órát maradhassunk egy éjszakai árért. Ebbe a városba azért jöttünk, mert itt van egy kiadó lakás, de sajnos kiderül, hogy nincs vele minden rendben, a tulaj, ki London (UK)-ban él nem fizetett adót, így a házat lezárták a hatóságok. Mivel a városka alapvetően tetszik nekünk, gyakorlatilag egész nap szállást keresünk. Aztán belátjuk, hogy jobb továbbmenni. Vadodara olyan egyetemi város szerűség. Sokkal tisztább és szebb, mint amit eddig láttunk. A riksákban működik a taxióra és nem lehet alkudni. Tilos alkoholt inni itt is, mint egész Gujarat tartományban. Este nem sikerült sört innunk., csak kólát egy elegáns étteremben (Copper Coin Restaurant), ahol 5 pincér ugrált minket körbe. Végül meg is éheztünk és lakomáztunk egyet.
Reggel 8 körül kicsekkoltunk és kimentünk a vasút állomásra. A 8.30-as vonatra 8.45 kor adták ki a jegyünket. Az aznapi jegyvétel kicsit komplikáltabb, mint az elővétel. Ki kell tölteni a szokásos papírt (minden állomáson másik, de ugyanazok az adatok kellenek), majd sorba állni. Adnak egy pecsétet rá, ezzel egy másik ablaknál meg lehet kapni a jegyet, amit itt kell kifizetni. Vissza kell menni az előző ablakhoz, ahol elveszik a papírt és a jegyre kézzel ráírják a hely számát. Ez a folyamat kb. 30 percig tartott, de nem volt tömeg. (Vadodara-Surat elsőosztály: 271 rupia/fő, 3 óra) Az első osztály tiszta, légkondicionált, vannak szolgák akik adnak takarót, párnát, rendet csinálnak stb. Az árusok nem annyira kiabálnak és egyenruhában vannak. Az utasok gazdagabbak, van aki laptopon dolgozik, igy mi is elő merjük venni. Az egész út gyorsan eltelik.


Suratba érve megcsap a forró levegő (ezért nem jó a légkondi). Az állomáson riksások hada próbál levenni minket, de roppant rutinosak vagyunk. Tudjuk, hogy hiba lenne tőlük kérdezni valamit, így keresünk egy egyenruhást. Az úti célunk a tengerpart, Damas. Egy katonát találunk, aki útba igazit minket. A helyi busszal (3 rúpia/fő) a vonatállomásról elmegyünk a Chown markethez, hol a minibusz-riksa állomás van. Itt egy rendőrtől kérünk segítséget, mert nem találjuk a nagy riksákat, amit a katona mondott. Beültet minket a terepjárójába és elvisz 2 sarkot. Tényleg nagyobb riksák vannak itt. Hátul kb. 8-an férnek el. A rendőr megalkuszik a sofőrrel, hogy fejenként 16 rúpiáért levisz minket a partra (kb. 15 km). Persze ennyiért csak akkor viszik az embert, ha osztozik a helyen. Nagyok a csomagjaink, de így is rajtunk kívül még 8-an bepaszirozódnak. Az úton először fejlődő város, majd szegény faluk, a végén koszos büdös tenger. Összesen egy hotel van, az is nagyon koszos. Gyorsan döntünk. Zsákutca volt. Megyünk vissza Suratba. A következő tengerpart-ötletünk Daman. Suratból Vapin keresztül lehet oda jutni. Vapiba lehet vonattal vagy busszal is menni. Mi a busz mellett döntünk, mert arról többet látni a tájból. Suraton a távolsági buszmegálló a vonatállomástól 3 percre van gyalog (a riksások szerint persze nagyon messze és 15 rúpia az út). Átsétálunk és várunk a buszra, ami egyszer majd érkezik és aztán indul is. Közben megismerkedünk néhány figurával. Beszélgetünk (csak így lehet információt kapni, mert minden hindiül van kiírva), lassan gyűlik körénk a tömeg. Egy pillanatra akár ijesztő is, ahogy kb. 10 ember közvetlen közelről hallgatja a beszélgetést amit egy fiúval bonyolítunk. Meg is jön a busz úgy 2-3 óra múlva és lassan el is indul a 2,5 órára tervezett útra, ami végül közel 4,5 óráig tart.


Ránk sötétedik mire Vapi-ba érünk. Veszek az állomáson (tök sötét van) néhány banánt. Ez jó stratégia, mert ilyenkor kiderül, hogy van-e valaki a környéken, aki beszél angolul. Egy húszon éves fiú segít elmagyarázni, hogy csak 4 banánt akarok. Ő segít megtalálni az iránytaxit is, amivel Damanba juthatunk. Fejenként 15 rúpia a tarifa, rajtunk kívül 4 gyerek, 4 felnőtt és a sofőr ül a Wartburg méretű fekere-narancssárga autóban 16 km-en keresztül.


Daman egész európai hely. Az alkohol turizmus központja, ide járnak a Gujaratiak inni. Régen Portugál gyarmat volt, most az Indiai állam, nem helyi hatóság, irányítja. Nem lehet nagyon alkudni, a tarifák többnyire központilag vannak szabályozva. Nagyon sok szálloda van, de este 10-kor érünk oda és kiderül, hogy iskola szünet miatt a legtöbb hely tele van. Ahol van hely az vagy nagyon koszos vagy nagyon drága. A jobbak közül a legkevésbé drágában (Brighton Hotel) kiveszünk egy szobát 2 éjszakára (525 rúpia/éjszaka). Este fél 11 van és az éttermek 11-kor bezárnak, így gyorsan rendelünk vacsorát és sört, amit a szobánkba hoznak fel.
Komolyan gondolkozunk azon, hogy itt kellene maradni a monszun idejére. Ez a hely az eddig látottaknál sokkal civilizáltabb és tisztább. Vannak például szemetes kukák. Egy nagy nyuszi szorongat egy kukát és rá van írva, hogy USE ME, azaz használj (engem). Kérdezgetjük az embereket, hogy tudnak-e kiadó lakást, de senki nem tud. A napunk azzal telik, hogy kicsit helyrerázzuk magunkat. Megjavíttatjuk a kiszakadt hátizsákunkat, megvarratjuk az elszakadt ruháinkat (azt a drágát), veszünk egy telefonkártyát (amiről később kiderül, hogy nem kellett volna…). Reggelire csak egy gyümölcslevet iszunk a helyi gyümölcslé-ivóban (Ice cream and Juice Centre, Main Road, 20 rúpia/pohár), de az ebédet felségesen töltjük. Sikerül még ebédidőben (11-15) bemennünk a Sovereign Hotel éttermébe, ahol a napi menüt választjuk és 255 rúpiáért degeszre zabáljuk magunkat. A kaja egy óriási kerek fémtálcán van sok kicsi edénykében. Van ami levesnek tűnik, de arról miután jól megettem, kiderül, hogy a rizzsel kellett volna összekeverni. (Még szerencse, hogy újratöltik, így korrigálhatom a hibát.) Van mindenféle finomság, édesség is. Amint valami elfogy hozzák az utánpótlást.
Délután átugrunk Devka Beach-re, merta térkép szerint (amit a helyi turista irodából szereztünk), ott sok a szálloda. Az árak ezen a részen sokkal magasabbak. Összegyűjtünk néhány információt, iszunk igazi kókusztejet, aztán fél 11 körül el akarunk indulni visszafelé. Egyetlen riksás maradt csak itt, az 100 rúpiát kér a visszaútért (oda csak 35 volt, a központi ár 25). Sóherek vagyunk és gondoljuk, hogy majd csak lesz valahogy. Elindulunk gyalog. Egy srác jön mögöttünk 2 nővel. Köszön nekünk, szóba elegyedünk. Kiderül, hogy nem csak hogy tudja, hogy hol van Magyarország (többnyire nem tudják), hanem Budapest a kedvenc városa. Oda akar majd menni nászútra. Valami gazdag fiúka lehet, mert az egyik legdrágább szálloda parkolójából szedi elő a sofőrjét és a minibuszát, amivel elvisznek minket a szállodánkba.
Sovereign-ba jövünk vissza fagyizni (több nem fér be az ebéd mellé), de ezúttal a tetőteraszra. Már zárnának, de emlékeznek ránk és továbbra is nagyon kedvesek a pincérek. Saját szemünkkel látjuk, hogy a vizet, amit automatikusan hoznak, ha az ember beül, egy nagy gallonból veszik, így merünk inni belőle. (Délben nem mertünk, ezért ásványvizet ittunk.)
Mivel a Brighton szállodában tovább nincs hely, úgy döntünk, hogy tovább megyünk, de előtte megnézzük a környéket.
A legolcsóbb és legjobb ‘városnézési’ (sight seeing) lehetőség a Darshan Hotel (Devka Beach Tel: (260)254476, 254386) szervezésében van, de a legtöbb hotelből megrendelhető. 50 rúpia fejenként a kisbusz, 10-14 ill. 16-20 órakor van. Sajnos mi ezt későn tudtuk meg, így kénytelenek voltunk mikrobusszal végigcsinálni ugyanezt, aminek az ára 400 rúpia volt (elméletileg 6 fő fér bele).
(+Kadaiya Lake resort: belépő 2 fő+ fényképezés 30 rúpia)



Maga Daman 3 nagyobb részből áll: Nani Daman, Moti Daman, Devka Beach.
Nani Daman az ahol az iránytaxi megáll. Rengeteg szálloda, motel és guest house van, mindenféle árfekvésben. Érdemes egyszerűen végigsétálni a taxiállomástól a tengerig és megkérdezgetni az árakat. A kiírt árból maximum 10%-ot lehet lealkudni. A piacon, ami kb. félúton van a tenger és a taxiállomás között, kicsit jobban lehet alkudni, de itt sem engednek túl sokat az árakból. Innen a többi helyre riksával lehet eljutni. A riksásokkal lehet alkudni, mivel hiába központilag szabályozott az ár, ők rendesen fölé mondanak. Motort bérelni nem lehet.

Moti Daman az, ahol a helyiek laknak. Ide egy keskeny hídon keresztül lehet átjutni. A folyó mindkét oldalán van egy erőd, amit még a portugálok építettek. Bizonyára a portugálok miatt itt sok a katolikus, így katolikus templomok is vannak. A keresztények egyértelműen megkülönböztethetők, mivel európai ruhában járnak.
Devka Beach-en sok a drága és előkelő szálloda. Ezen a szakaszon lehet leginkább fürdeni a tengerben. A partra jutás nem egyszerű, mivel majdnem végig szállodák vannak. Talán a legegyszerűbb, kifizetni a belépőt a ‘vidámparkba’ (Amusement Park 5 rúpia/fő), és azon keresztül le lehet menni. Soha azelőtt még nem láttam ilyet, egyes helyeken a vízhez sokat kell befele gyalogolni kicsi lapos sziklákon keresztül. Nap közben a tenger forró kád hőmérsékletű.
Jampore Beach-en egyetlen egy szálloda van. Ezt Hotel China Town-nak hívják, ami kicsit furcsa ebben a környezetben. Talán azért ez a neve, mert egy időben sok kínai turista járt ide… A parton ki vannak írva a helyi riksa tarifák – most látunk először ilyet Indiában. Homokos a part. Most először szembesülünk azzal, amiről még otthon hallottunk: az indiaiak ruhában fürdenek a tengerben. Néhány férfi úszónadrágban lubickol, de a nők kivétel nélkül teljes öltözékben sétálnak bele a vízbe, mint ahogy a pasik nagy része is így tesz.


Damanból Vapiba helyi busz megy kb. 30 percenként, az utolsó 19.30-kor. Mi természetesen ezt lekéssük, így ismét iránytaxizunk az összes csomagunkkal be Vapiba. Indulás előtt vettünk egy sört, hogy a taxiban megisszuk, nagyon csúnyán néznek ránk, mert Vapiban nem lehet alkoholt inni. Gyorsan lehajtjuk és az üveget kidobjuk a kocsiból.
A szállás, amit Damanban javasoltak nekünk egy kicsit drágának tűnik, de nem sokkal mellette van egy másik, amit a riksás mond. A Supreme Hotel. Ez is kicsit drágább, mint amit szerettünk volna (375-), de Indiában itt először látom a sterilizált wc feliratot és a szoba is szép. Egy éjszakára, illetve 24 órára miénk a szoba. A portán javasolnak egy közeli éttermet, átsétálunk. Nem igazán hiszünk a szemünknek. A környék döbbenetes, teljes sötétség (még szerencse, hogy beraktam az elemlámpát) a második tehénnél balra, a disznónál jobbra és egyszercsak egy elegáns turbános fickó kinyitja nekünk az ajtót. Belépünk a légkondicionált étterembe, ahol elegáns helyiek vacsoráznak. Ez a Asopalav Restaurant. Jól főznek, olcsó (ketten 160 rúpiáért esszük degeszre magunkat) és jó a kiszolgálás.
Vapiból másnap vonattal megyünk tovább délre, Bombay (itt Mumbai) felé. Veszünk egy Indiai vonat menetrendet: 75 rúpia. Másod osztályra vesszük a jegyet (60 rúpia/fő), de csak egy ilyen kocsi van a vonat legvégén, ahonnan az emberek ráadásul fürtökben lógnak ki. Fellógunk a Sleeper kocsiba. Az út csak kb. 3 óra és az ellenőrt is megússzuk.
Megismerkedünk egy nagyon barátságos és intelligens (és kb. 20 főből álló) családdal. Nagyon kedvesek és segítőkészek. Ők is mind európai ruhában vannak és ki is derül, hogy katolikusok és Bombayban élnek. Meghívnak minket a házukba, de udvariasan visszautasítjuk, mivel szeretnénk még aznap tovább utazni. Nagyon sok tanácsot kapunk tőlük. Például megtudjuk, hogy mivel most Bombayt úgysem akarjuk megnézni, jobb ha Bandra-ban leszállunk, ahol ők is. Bandra Bombay külső része – Kelenföld indiai módra. A segítőkész család rövid kupaktanács után úgy dönt, hogy az egyik huszonéves fiúk (aki repülőgép mérnök) fog segíteni nekünk eljutni a Goara induló buszhoz. Szerencsés helyzet, mert szokás szerint semmi nincs kiírva – ahogy az Indiában megszokott – és megint a riksások “jóindulatára” lettünk volna bízva. Segítőnk elmagyarázza a riksásnak, hova kell menni, majd rövid habozás után inkább ő is beül mellénk.
A Bandra Police Station mellett (a vonattól ide 15- a riksa) sok busztársaság van. Bombay környékén minden riksán van taxióra és van egy táblázatuk, ami alapján ki lehet számítani az adott útra vonatkozó árat. Bombay belterületén tilos a riksa, csak taxik vannak. A busz Goara kb. 16 óra és 450 (500-ról indult) rúpia fejenként. Azért drágább, mint az eddigiek, mert ez egy légkondicionált, itt modernnek számító jármű, amire csak helyjeggyel lehet felszállni. Nem lehetnek rajta többen, mint ahány ülőhely van, és ezt a “luxust” meg kell fizetni. Mi a Saj nevű társasággal utazunk, mert őket ismeri a srác, aki a vonattól elkísért ide minket. Indulás előtt még gyorsan eszünk egy kicsit, és érezzük, hogy Bombay tényleg egy drága város. A busz egyszer megáll, hogy az emberek vacsorázhassanak. Ahol a mi buszunk állt meg (Hotel Intreprastha, Nagothane, Maharashtra), elég rossz és elég drága volt a kaja. Igyekeztünk a legolcsóbbakat választani, de így is 200 rúpiát fizettünk. A busz maga kényelmes (még filmet is adnak hindi nyelven, angol felirattal), de az alvást nehezítik az útviszonyok. Időnként minden előkészítés nélkül az ember 20-30 centit is huppan.



GOA: Kis állam a tenger partján. Indiai “Siófok”. Legjobban egy bérelt motorral lehet megnézni a tengerparti “beach”-eket. Jó a tömegközlekedés, a legtöbb helyre olcsón és gyorsan el lehet jutni busszal. Szervezett utak vannak észak és dél Goa megnézésére (120.-/fő). Panajiban a Buszállomáson van egy turista információ.
Érdemes a következő feliratú pólókat vinni: My name is NO RIKSHAW!, My name is not HELLO!

Reggel 8 körül érünk Mapusa városába, ahol ismét riksások és taxisok hada akaszkodik ránk. Nincs kedvünk velük menni, először a turista információt akarjuk megtalálni. Első nekifutásra nem megy, bemenekülünk a buszpályaudvar mellett egy szállodába, hogy elolvassuk az útikönyv vonatkozó részét. A Satyaheera Hotel pozitív meglepetéseket okoz. A wc-ben van wc papír, lehet kártyával is fizetni, finom a rántotta és a hideg kávé (reggeli 2 főre 60-).


Közben kitaláljuk, hogy visszamegyünk a buszpályaudvarra és keresünk egy buszt, ami Calangute Partra megy, ami szimpatikusnak tűnik az útikönyv leírása alapján. A busz azonnal indul, sokkal tisztább, mint amiket eddig láttunk, fejenként 5 rúpia a tarifa. A végállomás egy körforgalomnál van. Amint leszállunk, elkezdenek hozzánk beszélni az emberek. A ‘sarki’ trafikos egyből felültet a motorjára és végigmutogat néhány lehetséges szállást, de mindet drágának találjuk. Itt 3 hónapra akarunk lakást találni, és kb. 3000 rúpiát szánunk rá havonta. Már a körforgalomnál feltűnik, hogy itt mindenki európai ruhában van, sok a világos bőrű és hajú ember. Erre a partra jönnek a német, brit, skót, skandináv és svájci turisták. Ebből kifolyólag az árak (elsősorban az éttermi) nagyon magasak, és a szolgáltatás is elég jó. A parton egymást érik a nádból és pálmalevelekből épített éttermek, ahol egész nap bömbölnek az aktuális európai slágerek. Sok orvos és gyógyszertár van, mindenki beszél angolul és az emberek segítőkészek. Ha nem mászkálna az utcán néhány tehén és nem látnánk itt-ott riksákat, meg is feledkezhetnénk róla, hogy Indiában vagyunk.
Nem akarjuk elhamarkodni a lakással kapcsolatos döntést, így 2 éjszakára kibérelünk egy szobát a tenger közvetlen közelében, az O Camaro Beach Resort bungallókban. Motort is bérelünk 1,5 napra, hogy könnyebben körül tudjunk nézni a többi parton is. Kérdezősködünk, nézelődünk. Nagyon sok lehetőség van és próbáljuk a legjobbat megtalálni. Egyértelmű, hogy keveset akarunk fizetni az itteni árakhoz képest (szezonban 300 rúpia/éjszaka egy kis apartman), és sokan belátják, hogy jobb a kevesebb pénz is, mint a semmi. A monszun napokon belül itt van, és akkor nincs túl sok turista, úgyhogy mi vagyunk itt a “fehér hollók”, akik épp most állnak neki nyaralni. Calangute-on a Capricorn étteremben reggelizünk (ketten 200 rúpiáért, angol reggelit). Motorral elmegyünk a szomszédos partszakaszokra, de be kell lássuk, hogy ráhibáztunk. Calangute a legjobban kiépült, legkényelmesebbnek tűnő hely.
Bemegyünk Goa fővárosába, Panajiba (ejtsd:Pendzsim) is, ami egy elég kicsi városka. Szép tiszta és elég sokféle bolt van (pl.: Benetton, Lacoste, Adidas…). A helyi napilapból felhívunk néhány ingatlanost is, de senki nem foglalkozik rövid távú lakásbérlettel. Veszünk egy feltöltő-kártyát a telefonunkhoz, aminek az ára 315 rúpia, de csak 150-et lehet lebeszélni, mert 15 az adó és 150 az eljárási díj. Eszünk egy snacket (persze mert megint ebéd és vacsora idő között lettünk éhesek) a Sanyog vegetáriánus étteremben (66 rúpia), majd vissza indulunk Calangute-ba.


Ez a döntés napja. Még néhány lakást megnézegetünk, de már tudjuk, hogy melyik kettő közül fogunk választani. Az egyik távol van a tengertől és a főúttól is, egy emeletes ház második szintjén. A tulajok nagyon kedvesek. Az ára 4000 rúpia/hó. A másik kb. 100 méterre van a parttól, rálátni a vízre. A betonút is közel van. A tulaj Big Joe, akinek egy étterme is van a parton. 3 hónapra odaadja a kis lakást 10.000 rúpiáért, ha kell motort is bérelhetünk tőle. Közvetlen a lakás mellett van egy kis boltjuk, ahonnan az alapvető dolgokat meg tudjuk venni. Big Joe házát választjuk, ahova este be is költözünk. Ettől a pillanattól kezdve Big Joe átadja a velünk való kapcsolattartás feladatát Jenifernek. A lány aranyos, 20 év körül lehet, jól beszél angolul. Van egy ‘utánfutója’, Christopher, aki egy 10 év körüli kisfiú. Christopher feltűnően jól beszél angolul, mint kiderül, az apukája angol. Este velük és valami rokonuk taxijával bemegyünk Mapusaba a piacra bevásárolni néhány cuccot a konyhához. Veszünk néhány edényt és evőeszközt, de nagyon gyorsan ránk sötétedik és a boltosok bezárnak, így majdnem hiába mentünk. Megtudtuk viszont, hogy mivel itt a kés luxuscikk, 10 rúpiába kerül, míg a kanál és a villa csak 8-ba. Igaz is, hogy még a legelőkelőbb étteremben sem adnak kést… Az igazi nagy piac pénteken van Mapusaban.
Másnap délre ígérik a gázplatnit és a palackot, de természetesen csak este felé kerülnek vele elő. Jenifer láthatóan kerül minket amióta, odaadtuk neki előre a pénzt a TV beköttetésre. Cristopher láthatóan hazudik (látszik a fején), mikor a lányról kérdezzük. Egyszer azt mondja, elment. Aztán zuhanyozik stb, stb… Mikor rákérdezek, hogy most hazudik-e, azt mondja, hogy mindjárt küldi. Tényleg kb. 10 perc múlva megjelenik Jenifer és visszaadja a pénzt, amit a TV-re adtunk. Azt mondja, hogy nem tudta elintézni, hívjuk fel mi a kábeltévés fickót… Nekünk sikerül. Be is kötik a kábelt, bár sokkal drágább a dolog, mint ahogy azt Jenifer állította. Mostantól ha akarjuk, médiadömping van. 45 csatorna, BBC, Nat.Geo, Discovery Ch., HBO… (bekötés 500.- +250.-/hó). Veszünk egy újabb mobiltelefon kártyát. Ezúttal AT&T. Szintén 300 rúpia az ára, de ebből 100 lebeszélhető. Kiderül, hogy Magyarországgal nem lehet SMS-ezni, de telefonálni lehet.
Este kiélvezzük a gáz adta lehetőségeket, nekiállunk teát főzni (mostantól kezdve napi 5 litert). Vacsira pedig saját gyártmányú masalát eszünk. Éjszaka (június 7) egy kicsit esik az eső, de nem érezni még az enyhülést.
Egy teljes napon keresztül nem csinálunk jóformán semmit. Elsétálunk a piacra bevásárolni, főzünk lecsót és pihenünk. Vasárnap van, az utolsó monszunmentes hétvége utolsó napja. A tengerparton rengetegen vannak, többnyire ruhában fürdőző indiaiak (itt ez a normális, főleg a nőknek), így vissza is fordulunk. Majd talán másnap…



A melegről annyit, hogy olyan, mintha az ember egész nap szaunában lenne. Folyamatosan csurom vizesek vagyunk az izzadtságtól, és ezért nem kell pisilnünk sem. A helyiek is panaszkodnak, hogy melegük van, de ők nem izzadnak annyira. Ebben az időben az ember bőre is másképp viselkedik. Nem kell (nem is érdemes, mert úgyis kiolvad) krémezni, mert a folyamatos izzadással a zsír is kijön. Olyan puha a bőrünk, mint mikor a kozmetikus gőzzel és masszírozással puhítja a kezelés előtt.
Ha véletlenül légkondicionált helyre (vonat, bank, étterem) kerülünk, egy két óra alatt visszaáll a “normális” testműködésünk. Először fázunk, aztán éhesek leszünk, majd pisilni kell. Aztán ha ki kell menni a “való világba”, nagyon nehéz visszaszokni. Ezért jobban kedveljük a csak ventillátoros, de nem légkondicionált helyeket.
Néha (reggel és este) lemegyünk a tengerbe lubickolni, de a monszun miatt nagyon nagyok a hullámok, így csak derékig megyünk be. Nap közben néha lezuhanyozunk, bár a zuhanyból is meleg víz folyik, hiszen a víz a ház tetején lévő tartályból jön, amit természetesen egész nap melegít a tűző napsütés. Zuhanyzás után “fázunk”. Így hívjuk azt a programot, amikor a plafon-ventillátor alatt fekszünk vizesen és emlékezünk a kanadai télre :-).
Ma éjjel és délelőtt már esett egy kis eső, de nem hűlt le a levegő. A helyiek mondták, hogy 7-én kezdődik a monszun, de hogy ez ilyen pontos, az igazán meglepő. Ma beszereztünk szúnyoghálót az ablakokra és bogárirtót, úgyhogy minden jól alakul. Az önkéntes emberkísérletet folytatjuk :-).
Az indiai iskolákban a monszun jelzi a szünet végét. Az esős évszakban a legtöbb helyen ugyanúgy folyik a munka, mint máskor, kivétel a turisztikai ipar. A tengerpartokon az üzletek 70-80%-a zárva van, a melósok egy része hazautazik, akik maradnak, hibernálják magukat. A monszun júniusban indul, júliusban a legdurvább, szeptemberben még eseget és októberben indul újra a szezon.

Reggel elhatározzuk, hogy kirándulunk. Az első busszal bemegyünk Panajiba, majd onnan Margaoba. Mikor mentünk kifele a Calangute-i buszállomásra, találkoztunk a helyi fagyi-árus fiúval. Miután a fagyival nem sikerült levenni minket a lábunkról, kezdte a füvet ajánlgatni. Ilyen ez a hely…, ezért van itt annyi nyugati turista. Az úton sok érdekes dolgot láttunk. Az óriásplakátok egy részét itt kézzel festik. Szegény piktorok a napsütésben ott álldogálnak a girbe-gurba, bambuszból tákolt állványokon és kézzel festik a feliratokat a nagy fehér táblákra. Az út mellett több nagy cégnek (Siemens, Toyota, Fiat, Hyundai..) van telepe. Gyönyörű kertek veszik ezeket körül. Margaoban semmi érdekeset nem láttunk. Megebédeltünk egy helyen (Badriya Restaurant 156.-/2 fő), aztán kimentünk a piacra. Egy nagyon hosszú szakaszon csak szárított halat, majd aszalt szilvát, aztán pedig bútorokat árultak. Ennyi volt ez a város.


Egyre ritkább, hogy nem esik az eső. Egyre ritkább, hogy van kedvünk kimászni a házból. Sokat bámuljuk a Tv-t és minden nap kártyázunk. Láttunk egy filmet, amiben a Tom Hanks egy hajótöröttet játszott. Megállapítottuk, hogy mi roppant civilizált helyen vagyunk. Gyakorlatilag mindenünk van, ami kell. Víz, áram, gáz, TV kábel, mobil telefon, elemlámpa, gyufa, szúnyogirtó stb…
Ha nem esik az eső, elmegyünk vásárolni vagy sétálni. Itt Calangute-on nem sok érdekes dolog van, de néha érdekes emberekkel találkozunk. Sajnos ez a hely tényleg a drogról szól. Nekünk is úton-útfélen el akarják adni. Múltkor mikor sétáltunk, egy sárga autóból (ami körbe-körbe jár a parton) mutogattak nagyon, hogy kell-e.
A helyiek jelentős része nem tud olvasni és nem ismer más szórakozási formát, mint a “smoke”. (Itt 10 gramm hasis 700 rúpia. 1 liter helyi Wisky 100 rúpia.) A fiatalok és a kivénhedt hippik esténként szívnak.
Ezen a környéken nincsenek koldusok. Egyetlen egy ember próbált meg eddig pénzt kérni tőlünk, egy német nő. Ez még az érkezésünk utáni második napon volt. A főúton egy sarokban kuporgott. Azt mondta, hogy kirabolták és semmi pénze nem maradt. Nem tud telefonálni, nem segít neki a német konzulátus, vár egy banki utalást és kért 150 rúpiát, hogy majd este megadja, ha megjött a pénze. A nő elég rossz bőrben volt, és eléggé zavarosan beszélt. Belekavarodott a saját sztorijába. Nem is volt nálunk pénz, de nem is szívesen adtunk volna neki. Elkezdtünk inkább német turistát keresni, gondolván, hogy ha van egy másik, az biztos jobban tud neki segíteni. Az első szőke nő, akibe a következő sarkon belebotlottunk egy skót volt. Elmeséltük, hogy mi a helyzet és már ismerte a sztorit. Neki előző nap 250 rúpiája bánta. Ő későn értesült arról, amit minden helyi és visszajáró turista tud. Margaret 8 éve él itt így. Európai turistáktól pénzt kunyerál és drogra költi. Minden esetre meg kell állapítani, hogy ügyes. Levett egy skótot is :-).


Szombaton ismét bementünk Panajiba, de most azért, hogy találkozzunk egy magyar lánnyal. Ő itt dolgozik az egyetemen és már rutinosnak mondható. Negyedik éve “jár” ide. Együtt sétálgatunk a városban, megmutatja a piacot, amit múltkor mi nem találtunk meg. Együtt ebédelünk és aztán beülünk teázni a Vasco da Gama Clubba, ami a helyi körülményekhez képest egy elegáns szalon kilátással a központi kertre. Az eső rettenetesen zuhog. Visszafelé a busz kész kalandtúra. A kaszni mindenhol beázik, az ablakok és az ajtók nem zárnak rendesen. Az úton patakokban folyik a víz, ami néhány kátyúban tóvá gyűlik össze. Ilyen időben tényleg csak busszal lehet közlekedni.
Vasárnap Évi kijön hozzánk, hoz egy csirkét biztos forrásból és együtt főzünk indiait. Ez az első nem vegetáriánus kaja, amit itt eszünk.

Lassan két hete esik az eső. Egyre ritkább, hogy néha eláll. A nap soha nem süt, viszont a levegő rettentően párás. Minden lassan átváltozik. A rizsföldek tavakká változtak, az utak ország szerte nehezen járhatóak és a lakás falai is egyre vizesebbek. Nyirkos az ágy és minden ruhánk is. Ahogy nemrég megfogalmaztuk: “nincs soha komfortérzetünk”. Ezen a héten kiderült számomra, hogy semmit nem lehet a monszun alatt tanulni. Itt Goaban minden csak a turistáknak szól, akik ilyenkor túl kevesen vannak ahhoz, hogy a masszázs-suli vagy a jóga “ashram” kinyisson.
Csütörtökön ismét Panajiban jártunk. Kalandtúráztunk egyet a Goa Egyetemre. A várostól körülbelül fél óra buszozásra a szántóföldek közepén egy hindi nyelvű tábla üdvözli az embert az egyetemen. Ezt csak azért vettük észre, mert egy fiú, akitől a buszon megkérdeztük, hogy jó helyen vagyunk-e, felhívta a figyelmünket. Az is gyorsan kiderült, hogy Évi az egyetlen külföldi az egyetemen, akinek a nevét mindenki tudja, akkor is, ha soha nem állnának vele szóba. Az egyetem egy elhagyatott farmra hasonlít. Az épületek mállanak szét a kosztól és az esőtől, az épületek között szántóföldek vannak. Néha látni egy tehenet is. A kantinban nagyon olcsó a kaja (hárman ettünk 56.-), de csak azét merjük megkockáztatni az itteni ebédet, mert az Évi több éves tapasztalatában bízunk. A könyvtárban az egyetlen számítógép, amin a katalógus van, nem működik. Sötét van és számunkra rendetlenség. Évi azt mondja, hogy csak rutin kérdése, és el lehet igazodni, de mi nem tudjuk elképzelni, hogy itt lehet tanulni. A központi adminisztrációs épületet katonák őrzik. Mindenkin látszik, hogy nem kapkodja el a munkát. 5-6 ember végzi azt a feladatot, amit 1 is meg tudna csinálni. Szegény Évi napok óta csak azért jár ide be, hogy összeszedje a közel 30 aláírást ahhoz, hogy felvehesse az ösztöndíját (2800.-). Azt hiszem, az amit itt ő kibír és mosolyogva elvisel, az nem fehér embernek, de legalábbis nem Fehér Hajninak való. Én már rég balhéznék, ő meg mosolyogva mondja, hogy ez nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy sehol nincs számítógép. Mi nem bírjuk a várakozást és visszamegyünk a városba. A piacon veszünk egy esernyőt (100.-), vásárolgatunk, nézelődünk. Megvesszük a harmadik telefonkártyát (BPL), amivel végre sikerül sms-ezni Magyarországgal.
Haza felé a busz nem tud a rendes úton menni a víz miatt, a hegyeken keresztül megy a korom sötétben. Izgalmas a kaland és szerencsére eredményes is, mert megérkezünk Calangute-ra.
Pénteken végre (több hét tervezgetés után) bejutunk a mapusai piacra. Veszünk a Lacinak egy szandált (320.-), nekem meg egy gumipapucsot (49.-), mert be kellett látnunk, hogy itt sem az edzőcipő sem a bőr papucs nem célszerű viselet a folyamatos pocsolya-ugráshoz. A vásárlás során a következő két érdekes dologgal találkoztunk: 1, van olyan, hogy monszun-engedmény, amiből persze lehet tovább alkudni. 2, A női szandáloknál a sztenderd méretezés 8-asig, a férfiaknál 10-ig van. A nagyobb cipők drágábbak és ritkábbak is.
A piac egyébként nagyon jó. Sok az árus és mindent meg lehet kapni. Bár mi jól elszórtuk a pénzt, amit magunkkal vittünk és ezért végül nem vettünk sem almát, sem gránátalmát, sem semmit….
Este káposztás tésztát vacsiztunk “itthon”. Hajnali 3 körül rám jött (H) az alul-felül folyós gyomorprobléma, ami a mai egész napomat megkeserítette. Már lassan este 6 és eddig fél liter tea és 1 db keksz maradt meg bennem, minden más kijött. De már azt hiszem túl vagyok rajta. Fura, hogy a Lacinak semmi baja, pedig mindig pontosan ugyanazt esszük.


Tévedtem, még egy éjszaka hátra volt. Kis láz és további felső utakon távozó bélnedvek nehezítették az éjszakai pihenést. Reggelre viszont tényleg jól lettem, így ismét bementünk Panajibe. Ezúttal elsősorban azért, hogy megnézzük a helyet Caranzalemen, ahonnan az Évi kiköltözik. Nagyon kedves a tulaj és a szoba is tiszta, áramlik a levegő és 10 perc busszal a belvárostól. El tudnánk képzelni, hogy itt lakunk, de adunk magunknak egy nap gondolkozási időt.
Együtt elmegyünk Donna Paula-ba (ejtsd:Donapol), ahonnan nagyon szép a kilátás a tengerre. Sok a belföldi turista, akik előkapják a piknik felszerelést és a földre terített rongyon lakomát rendeznek, majd a szemetet hátrahagyva távoznak. Itt szembesülünk először azzal, hogy itt mi vagyunk az attrakció… Először azt hittem, hogy azt kéri tőlünk a helyi turista család, hogy fényképezzük le őket együtt, de kiderült, hogy azt kérték, hogy hadd készítsen képet rólunk a gyerekeikkel együtt. Mint a majmokkal az állatkertben… Persze megengedtük, míg az Évi roppant rutinosan elvonult egy sarokba, neki ugyanis elege van már ezekből. A következő érdekes dolog az volt, mikor egy pillanat alatt a következő zajlott le… Sétálunk a tengerbe nyúló keskeny földnyelven, Évi szól: “Jönnek a srácok, én lehúzódok”. Nem értem az összefüggést, és nem is reagálok. Egy kisebb csapat fiatal srác jön mögöttünk, az egyik kicsit nekem jön a könyökével, vihognak. Évi elmeséli, hogy ez itt program. Szerinte az indiaiak imádják a fehér bőrt és mindent megtesznek azért, hogy megérintsék a fehér nőket. Eddig nekem ez még nem tűnt fel, lehet, hogy ezután másképp értékelem majd a buszon a tömeget is :).
Átsétálunk a Hawaii Beach-re (:)), ahol egy sheck-ben (pálmalevél-sátor étterem a vízparton) ebédelünk. A monszun miatt mindent lefóliáztak már csúnya kék anyaggal, de a kedvünkért kicsit visszabontják a sátrat, hogy láthassuk a tengert. A tenger meg nagyon hullámzik és a sok szemét közt egy döglött malacot is dobál a part felé. Guszta… Én úgyis csak rizst eszem és eddig sem volt étvágyam. A Laci és az Évi rákot esznek, állítólag nagyon finom (hármunknak: 260.-). Hawaii Beach is olyan, mint a többi parti falu.


A hétfői napot pihenéssel és tervezgetéssel töltöttük. Be kellett látnunk, hogy a napok óta tartó 95-97%-os páratartalom, 30 C és a folyamatos eső (Júni 1-22-ig 73 cm) nem tesz jót nekünk. Elkezdtük megtervezni a további utunkat a szárazföld belseje felé. Közben persze néztük a televíziót.



Az indiai adók európai szemmel elég viccesek. Itt is létezik hír-, sport- és zenecsatorna a szokásosak mellett. A hírcsatorna (www.NDTV.com) CNN módra a kép alsó részén futó sávban adja a vegyes híreket, miközben a különböző hír- és beszélgetős műsorok láthatók. Ezekben a műsorvezetők túlnyomórészt angolul beszélnek, de a meghívott vendégek gyakran megfeledkeznek magukról, és hirtelen hindire váltanak. Mivel az angolt is olyan kiejtéssel beszélik, mintha hindi lenne, sokszor hegyezzük a fülünket, és tanakodunk, hogy ez vajon melyik volt. Persze ez a többi csatornára is igaz. Érdemes még megjegyezni, hogy a hír sokszor egy átlagember aktuális élethelyzete. Bűnügyi hírek igazán nincsenek, így az is hírnek minősül, ha egy nőt megerőszakolnak és házasságon kívül teherbe esik.
A filmekben teljesen vegyesen használnak hindi és angol beszédet, akár egy mondaton belül is. Ha olyan a lelkiállapotunk, megnézünk egy-egy ilyen tévé filmet, és próbáljuk összerakni, megérteni a történetet, miközben megy a mozi. Egyébként a helyi, hindi nyelvű mozifilm az indiai emberek fő szórakozása. Bombayban van az indiai Hollywood, amit ők Bollywoodnak hívnak. Ott Évi 300 film készül. A világon ez a második legnagyobb filmtermelő ország Hong Kong után. A filmek – amikről mi tudunk, vagy amiket TV-ben láttunk – általában a férfi-nő kapcsolatot feszegetik. A végső tanulság jobbára az, hogy a hagyomány, a házasság, a család a fontos, ellentétben más egyéb érzelmi motivációval, mint pl. szerelem. Ennek ellenére a filmek nagyon romantikusak, sok a természetben játszódó jelenet, és a főszereplők – néha teljesen váratlanul – táncra perdülnek, dalra fakadnak. Ezek a filmrészletek képezik az indiai zenei csatornák (mint pl. indiai MTV – www.mtvindia.com) műsorának is a gerincét. Az országos slágerek a filmekben elhangzó dalok, a klipek maguk a filmből kiollózott zenés részek. A dalokat midig egy nő és egy férfi énekli közösen. Nem értjük a szöveget, de az egész koreográfia, a jelenetek nagyon naivnak tűnnek és ugyanakkor süt belőlük az erotika.
A sport csatornákon 80 százalékban krikettet lehet látni, mivel ez az indiai nemzeti sport, amiben állítólag ők a legjobbak a világon. Minden esetre Goa ezt nem veszi tudomásul, mert itt mindenki európai focit játszik, az a népszerű. Igaz, mindenki azt mondja, Goa más…
A tv reklámok szintén elütnek az európai-amerikai megszokottól. A nyugati cégek jelen vannak, mint a Pizza Hut, McDonald’s, L’Oreal, Nokia, Head and Shoulders és Sunsilk samponok, Samsung stb. de ezek reklámjaiban is jobbára minden a helyi ízlésre van igazítva. A TV-ben több a motor reklám, mert a motor Ázsiában fontosabb jármű, mint az autó. Az élelmiszer reklámok gyakori szereplője a kövér gyerek, vagy családapa, aki azért – túlsúly ide, túlsúly oda – zabálja az aktuális terméket. Indiában eddig nem láttunk sok kövér embert (Goa ebben is kivétel), de aki kövér volt, a többiekhez képest láthatóan jobb módú, és talán magasabb kasztba tartozó. Talán ezt sugallja a reklám is, hogy kövérség = jólét. (Itt szubjektíven meg kell jegyezzük, hogy a kövér indiai nem egy szimpatikus élőlény.) Furcsa még a nyugati szemmel homoszexuálisnak tűnő, azonos neműek közötti túl intim mozdulatok látványa. A szőrtelenítő krém hatásosságát például úgy domborítják ki, hogy nők simogatják egymást. Egyes reklámok végén (úgy mint a kérdezze meg kezelőorvosát…) a teljes szerződés szövegét lepörgetik, ami vicces, mert a futtatás-sebbessége lehetetlenné teszi az elolvasást.
Léteznek itt is a nyugati világban látható sztenderd csatornák, mint az HBO, National Geographic, Discovery, BBC, CNN. A reklám ezeken is indiai.
Ezen kívül van még TV SHOP, ahol bármilyen kacatot meg lehet rendelni, pl. fogyókúrához. (Ez már a modern kor hírnöke, és egyben a nagy indiai skizofrénia része, amit nap mint nap tapasztalunk. Erről majd máshol bővebben…)
A helyi műsorok közt még érdemes megemlíteni a tv sorozatokat. Filmtechnikailag erősen emlékeztetnek a Szomszédok c. nagysikerű magyar alkotásra – valószínűleg költségvetésben is. A szereplők mindig felfokozott idegállapotban vannak, a színésznők rendszeresen olyanok, mintha épp elsírnák magukat. Európai szemmel az egész túljátszott ,ripacs. Az arcmozdulatokat szisztematikusan zenével is lereagálják, de mértéktelenül – amitől a dolog még mókásabb – igaz, nem ezt akarják elérni. Egy szó mint száz, egy ilyen film remek gyógyszer levertség, rosszkedv esetén az idetévedő európai számára, mert nehéz komoly arccal végignézni.

Egy hete előfizettünk a helyi angol nyelvű napilapok egyikére (The Navhind Times- www.navhinditmes.com) a szomszédos közértesnél. Jól jön az újság, ha nincs áram és nem lehet TV-t nézni. Minden nap megkapjuk, ugyan addigra salátává olvassák a környékbeli olvasni tudók. Az ára munkanapokon (H-Sz) 2,50, vasárnap 3.-. Vannak benne helyi országos és nemzetközi hírek, hirdetések stb. Ami érdekesség számba megy, az a különböző fényképes-keretes elhalálozási hirdetések, melyek nem csak a halál évében, de az 1-2-3-4-5-6 éves évfordulón is bekerülnek az újságba. Az apróhirdetések között, a szülők gyakran keresnek férjet-feleséget gyermekük számára, előfordul, hogy a “bármilyen kasztú” is szerepel a szövegben. Érdekes még, hogy a névváltoztatásokról is vannak hirdetések. XY bejelenti, hogy ezen túl őt YZ-nek hívják.
Vásároltam még egy helyi vezető női magazint is, hogy tisztába kerüljek a helyi felvilágosult “Cosmopolita” szellemmel. Persze ez a helyi “Esküvő” magazin (www.indiawali.com). Érdekes olvasmánynak bizonyultak az esküvőkkel kapcsolatos cikkek. Mivel itt az effajta családi események a fő programok, akik tehetik, adnak a formára. Az indiai középréteg nem viszi túlzásba a fényűzést, de az általuk normálisnak ítélt ceremónia is meghaladja egy felsőosztályba tartozó magyar család anyagi képességeit. A gazdag indiai családok akár egy nemzetközi repteret is kibérelnek az esküvőre, a legdrágább divattervezőkkel terveztetik az összes résztvevő ruháit, cipőit és ékszereit. Számunkra egyenesen elképzelhetetlen, amit az itteni gazdagok megengedhetnek maguknak.

Kedden elállt az eső és mi bementünk Mapusába, hogy körbenézzünk, megy-e busz arra, amerre mi mennénk. Hubli és Hampi felé szezonon kívül csak Panajiból megy busz, így átmentünk oda. Az Évi már elutazott és ott hagyott nekünk néhány cuccot (alufólia, műanyag pohár, sapi, kendő… de a legjobb a tetű-irtó hajszesz :)) a régi szállásán. Elmentünk érte és szerencsére otthon találtuk Sebastiant, a szállásadót, akivel a múltkor is már jót beszélgettünk. Ő elég tájékozott jóga ügyben és sok érdekes dolgot mondott már első alkalommal is. Ajánlott egy szervezetet, akiknél távoktatásban lehet tanulni elsősorban meditációs technikákat (Yogoda Satsanga Society of India) és egy központot, ahova el is sétáltunk. Ez a Brahma Kumaris Központ (www.bkacademy.ac.in) akikről kiderült, hogy egy nagy nemzetközi szervezet, Budapesten is van központjuk (Ráday u. 5),. Sok helyen van ashramjuk Indián belül és kívül is. Kaptunk egy tájékoztató füzetet, ami alapján szimpatikusnak tűnik, lehet, hogy ellátogatunk az egyik ashramjukba.
A szerda megint sok érdekesség nélkül telik. Fél napon keresztül a mosással voltam elfoglalva. Egyszer megpróbáltuk kimosatni a cuccainkat, de nem csak drága (10.-/db), hanem még rossz is a helyi mosoda. Szerintem kézzel mosnak és nem csavarják ki rendesen a ruhát, mert amit visszakaptunk az nem volt túl illatos. Igaz a monszun miatt minden lassan szárad, de ha én mosom, legalább tudom, hogy ki van mosva.


3 hete tart a monszun. Most 3 napja nem nagyon esik, kb. 30 fok van, 95%-os páratartalommal. Gyakorlatilag enyhe gőzös szauna egész nap. A bőrünk folyamatosan ragad az izzadtságtól. Ez az idő nem tesz túl jót a légzőszerveknek és az eső miatt folyamatos az esély a megfázásra. Viszont soha nem volt még ilyen hosszú a körmöm. Egyszerűen nem törik le.
Úgy döntöttünk, hogy hamarosan tovább állunk. A szárazföld belseje felé, tehát keletre megyünk, kis lépésekben. Az első állomás egy Dharwad nevű egyetemi város lesz, ami innen jó esetben 7 óra busszal.


Reggel 3/4 8-kor indultunk Calangute-ról, 9.30-kor szálltunk fel a buszra Panajiban. Várakozás közben még vettünk egy goai újságot (www.gomantaktimes.com). Goáról kifele menet nagyon szép helyeket láttunk a buszról. Old Goában és Pondában igazán szép hindu és katolikus templomok vannak. Kartnataka államba egy elég komoly, meredek hegyi szerpentinen keresztül megy a busz. Most így az esős évszakban, különösen a köd miatt, szükség volt a buszsofőr rutinjára. Szerencsére valószínűleg csukott szemmel is el tudta volna vezetni a járgányt. A két állam határa valahol a hegy tetején van, ahol a határőrök felszálltak a buszra és néhány üveg alkoholt elkoboztak az utasoktól. A mi csomagjainkat nem nézték meg, pedig van nálunk egy laposüveg goai rum :). Karnatakában gyönyörű megművelt rizsföldeket láttunk a hegyoldalban. Az út mellett fura alakú sárhalmok, talán termesz-várak, vannak. Egy majmot is láttam felugrani egy fára. A határ után már alig esett az eső. Egy “Hotel” feliratú viskónál megálltunk negyed órára és az “étteremben” a sofőr és néhány helyi megebédeltek. Mi csak egy zacskó csipszet vállaltunk be.
Darwadon keresztül jöttünk, de végül Hubliban szálltunk le a buszról délután 4 órakor (Panaji-Hubli 72.-/fő), ami onnan csak 20 km-re van. Az útikönyv alapján sejtettük, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy szállást találjunk. A buszállomásnál nem volt sok riksa, pedig ezúttal nem sok kedvünk volt cipekedni. Az első, akit megkérdeztünk, 60 rúpiáért akart minket bevinni a központi postához (ezt találtuk ki mint végcélt), végül 25-ért sikerült egy másikkal megállapodni. Később persze kiderült, hogy az ár 10 rúpia lett volna… de legalább kerülő úton jöttünk és megnéztük a várost kocsiból. A postától nem messze végignéztünk néhány hotelt, és a Vipra nevű mellett döntöttünk, ami 230.- egy éjszakára és az útikönyvben megjelölt Ashok hotellel (ahol 350.-) egy épületben van. Sétáltunk egyet, bár a levegő elég szennyezett erre felé. Vettünk egy érdekes újságot, ami egy helyi kiadvány és a yógáról szól (www.yogapublications.com). Megörültem, hogy másnap indul egy kétnapos képzés és gyorsan megkerestük az illetékest. Bolyongtunk össze-vissza, de végül meglett. Egy eldugott helyen egy sötét épület emeletén egy sötét szobában ült a mester az íróasztal mögött. A szoba falain képek ászanákról meg csakrákról, a sarokban pokrócok. Kicsit beszélgettem vele. Szívesen tanítana, de ahhoz legalább 10 napig, de inkább egy hónapig itt kell lenni, szállást nem tud adni, de ajánlotta a helyi állami üdülőt. Megnéztük az üdülőt, de láthatóan nem akartak segíteni. A napi 65 rúpiás szállásárat nem a külföldi turistáknak találták ki. Viszont itt ajánlották az Agenta Hotelt (Station Road), ahol szerintük hasonló árért lehet megszállni. Kezdett sötétedni, így feladtuk a keresést. Vacsoráztunk egy közeli hotel (Panjurli 128.-) vegetáriánus éttermében. Megint annyit kaptunk, hogy nem tudtuk megenni, de nagyon finom volt. Legközelebb itt elég egy kaját+rotit rendelni és akkor az édesség is belénk fér.
Reggel nyakunkba vettük a várost, hogy kaja után nézzünk. Egy közeli Bakery-ben vettünk két szelet piskóta-szerú sütit, az egyik barna, a sárga volt. Az íze mind a kettőnek gumicukorra hasonlított. Még volt Goáról teánk (mert készültünk… azért is nehéz a csomagunk 🙂 ), azt ittuk a sütihez az egyetlen kicsi parkban ülve, ahol a szmogot csak látni, nem szagolni lehet. Reggeli után ellátogattunk a helyi Bhrama Kumaris központba, ahol azt ajánlották, hogy menjünk inkább Bangalore-ba, mert ott van nagyobb ashram, ahol lehet tanulni.
Sétáltunk egy nagyot, aztán buszoztunk is a helyi járaton. Lementünk az “old bus stand”-hez, amivel szemben utazási irodák vannak. Megvettük a jegyet egy buszta, ami este 9.30-kor indul és 6 körül ér Bangalore-ba (220.-/fő). Észrevettem hogy itt van az az étterem, ahova tegnap is menni akartam. Még a riksából láttam, hogy tibeti szerzetesek jönnek ki onnan, és ezért gondoltam, hogy jó hely. Mivel ebédidő közeledett, bementünk enni. (Renuka Hotel) Az egyik angolul beszélő pincér ajánlotta, hogy csak egy ‘south indian thali’-t rendeljünk kettőnknek, mi meg hallgattunk rá. Jó volt, utántöltötték, jól laktunk. Kértünk még ráadás desszerteket, amik kevésbé ízlettek. És megdöntöttük a rekordot! 57 rúpiát fizettünk, amiből 20 a 2 literes ásványvíz volt. Tudják ezek a szerzetesek, hol kell enni :). Délután elmentünk internetezni a NetZone nevű helyre, ami Hotel Natraj complexszel szemben van J.C. Nagarban, a Station Rd.-nal (30.-/óra). Az egyetlen érdekes hely itt a textil piac, ahova majd a busz indulása előtt elnézünk, aztán irány a “szilikon völgy”, ahogy az itteniek Bangalore-t hívják.


A textil piacról kiderült, hogy nincs, illetve, hogy nyers pamut piac van a várostól 20 kilométerre, ahova kibuszoztunk, de nem láttunk semmit.


 


2. rész – Bangalore – Hassan – Maysore – Ooty – Coimbatore



BANGALORE: A negyedik legnagyobb város Indiában. 368 négyzetkilométer, 5 és fél millió lakos, Karnataka állam fővárosa, az indiai szilikon völgy (számitástechniakai központ), green city-nek is hívják a sok park és zöld terület miatt. Hivatalos nyelv: Kannada, hindu, angol. Látnivalók: Vidhana Sutha, Bull Templom, Lalbagh Park, Cubbon Park, Iskcon, Bangalore palota, Seshadri Iyer Memorial, Ulsoor Lake, Nehru planetarium, Attara Kacheri, Tipu’s Palace, Sai Baba Ashram, Vishveshwariah Museum, Government Museum, Aquvarium, Venkatappa Galery, Rajara Jeshvari Temple, Bennerghatta National Park, Musical Fontain

Reggel 1/2 8 körül szálltunk le a buszról Bangaloreban egy nagyon kemény éjszaka után. Állati kényelmetlen volt az ülés, így alig aludtunk valamit. Persze egyből jöttek a riksások, mi meg mentünk az első hotelbe be. Szerencsére vannak hotelek, elég sok és elég változatos minőségben és árfekvésben. Csomagokkal játszottuk a hotelbe be és ki játékot, amikor egy ‘hotelhajcsár’ ránktapadt. Elég nehéz volt lerázni, és kellemetlen volt, mert mindig előttünk berohant valahova és úgy csinált, mintha ő hozott volna minket. Ami persze nem lett volna baj, de mi jobb szeretünk önállóan keresgélni. Nyugodtan besétál az ember, elkéri az árlistát, megnézi a szobát stb… semmi sürgetés, az a jó. Végülis 1/2 9-kor már be is csekkoltunk egy hotelbe (Lavanya), ami kb. a 10-edik volt, ahova bementünk. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a szobát. Teljesen tiszta, európai mércével is jó. Van TV és a Laci tudja nézni a Wimbledoni döntőt, van telefon, lift, széf és kedves a manager. Az ára is barátságos, csak 350.-/éjszaka. Először csak egy éjszakára gondoltuk, hogy maradunk, de a forró vizes fürdő már 2 éjszakára változtatta a döntésünket. (Később a harmadikra is rábeszéltük magunkat.)
Fürdés után elindultunk körbenézni. Már a buszról is láttunk néhány alapvető különbséget az eddig látott helyek és Bangalore között. A város tiszta, nincs (vagy csak alig van) szmog, vannak jelzőlámpák, utcatáblák, járdák, gyalog átkelők, közlekedési rendőrök. Sok a busz és rájuk van írva a járat száma. Vannak egyirányú és többsávos utak, sok a körforgalom és a ‘circle’.k nevei vannak kitáblázva. Sok a zöld terület, ezért is hívják a helyet ‘garden city’-nek. Gyalogosan hamar tapasztaltuk, hogy nagyok a távolságok. Volt 2 térképünk is, de egyik alapján sem tudtunk igazán tájékozódni. A központi turista információt kerestük, amit nem találtunk meg, viszont azt az irodát igen, ahonnan a városnéző utak indulnak (KSTDC, Hudson circle. www.kstdc/nic.in). Elég jó árakon sokféle ‘sight-seeing’ lehetőség közül lehet választani. Mi másnap délutánra foglaltuk le a helyünket egy félnapos körútra (fejenként 90.-+belépők: 15, 100, 5). Mivel eléggé fáradtak voltunk, ebéd után néztünk. És sajnos megint jót ettünk (Adiga veg. Rest.)… kezdek félni, hogy majd gurítani kell haza felé :). Aztán visszamentünk a szállásra sziesztázni.
Mikor lementünk, irtó érdekes élményben volt részünk. Épp a recepción lévő házi oltárt áldották. Minden pénteken ez a program. Egy félmeztelen pap mantrázott, kókuszt áldoztak, füstöltek és minket is megáldottak. Kaptunk kókuszlevet és piros pöttyöt a fejünkre. Nagyon jól esett. Ezúttal a valódi belváros felé és busszal. Keresnünk kellett egy szervizt a fényképezőgépünknek, mert nem bírta a goai időjárást és valami elromlott az elektronikájában. Meglepődtünk a belváros láttán. Világvárosba értünk! Minden világmárka itt van. Plázák, kirakatok, mindenféle emberek… (Olympus szakszerviz is, ahol értettek a géphez és kipucolták.) Jártunk egyet a civilizációban és természetesen vacsoráztunk is (Sapna Hotel). Rájöttem, hogy mivel szeretjük az erőset és nem vagyunk húsfüggők, isteni dolog indiában (l)enni. Mindig indiait eszünk, többnyire dél-indiait, de néha északit. Bár nem mindig tudjuk, hogy mi az, amit rendelünk, még eddig mindig jól jártunk. Most az egyszer kértünk kínai savanyú-csípős levest is (kínai kaja is van a legtöbb helyen), ami nem is hasonlított a budapesti változatához, de jó volt.
Az M.G. Road-on (ami minden indiai városban a központi utca) találtunk egy szuper (Foodword) szupermarketet, ahol bevásároltunk reggelire való vega péksütiket (4 db 28.-). Roppant érdekes, hogy újrapapírként használt számlákból készült zacsiban adják. India többi részén lazán újságpapírba csomagolnak mindent, ezért érdemes mindenhova zacskót vinni. Beültünk még egy internetező helyre is (10-20.-/óra), aztán az utolsó busszal (10.30) visszamentünk a szállásra. A riksa 9.30 után még drágább, mint előtte, 60.- ért akartak minket a 25.- helyett elvinni, de a buszjegy csak 5.-, én meg sóher vagyok és utálom a riksásokat. Vettünk egy 600 ml-es kólát haza felé, amit csak azért említek meg, mert a helyi ára eltér az országostól és a címkén lévőtől is. Igaziból 15 rúpia az ár, de itt 16-ért adják, mert hűteni kell. Ezt még nem igazán értjük, máshol is hűtik.
Alvás előtt (amíg Laci a teniszt nézte), elolvastam a helyi újságot (City Reporter), amiből megtudtam, hogy vannak itt irtó drága éttermek is és a horoszkópunk szerint vigyáznunk kell, nehogy sokat költsünk, meg hogy a Dalai láma és G.W. Bush is Július 6-án született.
Jót aludtunk és megreggeliztünk. Sétáltunk megint az M.G. Road környékén, vettünk egy szuper részletes térképet (Eicher 200.-) aztán, mivel már tudtunk jól tájolni, átmentünk a sight-seeing buszhoz, ami 2-kor indult. Egy gyors snacket ettünk a közeli Kamat étterem talpon állókában. Isteni finom volt.


A városnézés egy kisbusszal történt. A buszon mi voltunk egyedül külföldiek, a többiek mind indiaiak. Indiában egyébként is óriási a belföldi turizmus, ahogy ezt már északabbra is tapasztaltuk. A szállodák sok helyen tele vannak, és a drágább privát távolsági buszokon sem találni sok üres helyet. A városnéző busz indiai utasai láthatóan a tehetősebb rétegbe tartoztak. Ahol megálltunk és valamit vásárolni lehetett, ők ezt mindig meg is tették.
Először a Cubbon Park szélén álló ipari és technológiai múzeumnál álltunk meg (15.- fejenként). A kiállítás kb. a budapesti Csodák Palotájának felel meg – ami 6-14 éves gyerekeknek szól (persze indiai kivitelben, koszos). Látható régi angol gőzgép, India képe az űrből, a fontosabb fizikai, geometriai, matematikai törvényszerűségek, felfedezések mozgatható modellekkel illusztrálva, műanyag őshüllő stb. Bíró József találmánya, a golyóstoll is ki van állítva, mint az egyetlen magyar vonatkozású vívmány. Ismét bebizonyosodott, hogy az indiaiak pont olyanok, mint a gyerekek. Korra és nemre való tekintet nélkül nyomkodták, tekerték, húzogatták, amit csak lehetett.
A második látnivaló Tipu szultán palotája, egy kisebb épület a XVIII. századból. Az idegenvezető már az odavezető úton odajött hozzánk, és mondta, hogy belföldieknek ugyan 5 rúpia, de nekünk 2 USD a belépő.. Ez kb. 100 rúpia fejenként, ami egy kicsit borsos egy olyan palotáért, ami alig nagyobb a VIII. kerületi Szabó Ervin könyvtárnál. Egyébként indiai útitársaink kb. negyed óra alatt megnézték a palotát. (Talán ennek a Tipunak nem is ment olyan jól, hogy csak ekkorára tellett?) Mi kint minden esetre elfogyasztottunk egy kókuszdiót, miután a rácson keresztül lefényképeztük a palotát.
A következő állomás a Lalbagh kert volt. Ez egy óriási (Indiában a második legnagyobb) botanikus kert (belépő 5.-). Nagyon szép volt most is, pedig a rózsák a hideg miatt most egyáltalán nem virágoznak. Erről jut eszembe az a vicces dolog, hogy egyes emberek sapkában és sálban járnak, pedig nekünk még mindig melegünk van néha. Maximum az esernyővel készülünk az időjárásra, de többnyire nem kell azt sem kinyitni, mert csak néha szemerkél valami. A botanikus kert utáni megálló a vásárlási lázban szenvedő turisták kedvéért lett szerintünk beiktatva a programba. Meg lehetett nézni három egymás melletti boltot. Az egyik egy szári kereskedés volt, ahol egy kendőt már 500, egy szárit már 2000 rúpiáért árultak. A másik sztenderd európai ruhabolt, a harmadik meg egy ékszer-mütyür bolt volt. Mi persze nem vásároltunk, így is van elég cuccunk.
Aztán megnéztük még a Bull Templomot, ami a negyedik legnagyobb bikaszobor az országban. Utoljára pedig egy labirintusus kisebb templomot láttunk, ami nem igazán tetszett nekünk. A buszról még láttunk néhány érdekes épületet és helyet. Este 8 körül értünk haza. Kicsit pihiztünk, aztán elmentünk vacsizni egy közeli vegetáriánus étterembe (Priyadarshini Restaurant), amit a szálloda managere ajánlott. Két szintes étterem és alig kaptunk helyet. Ismét jót és olcsón zabáltunk. A pincér mikor kihozta a számlát, elbizonytalanodva nézegette a papirt, amin 105.- állt, aztán visszavitte. Egy kis idő után megint hozott egyet, ez már csak 72.- volt, de ez volt a mienk, vicces volt.
Másnap reggel vissza akartunk ugyanoda menni reggelizni, de zárva volt (talán mert vasárnap volt), igy a szemben lévő Kamat Hotelben reggeliztünk. Meg akartuk kérdezni a szoba árat, de kiderült, hogy neve ellenére ez csak egy étterem. Egyébként úgy tűnik, ebben a városban a ‘hotel’ néha tényleg csak étterem, van ‘lodge’ és ‘residency’, ami hotel, és a guest house leginkább diákszálló. Az árképzés számunkra érthetetlen, például ahol most lakunk, az olcsóbb, mind a youth hotelek, amik 400-500 rúpiát kérnek egy éjszakára.
Két teljes napon keresztül úgy néztük a várost, hogy közben szállást kerestünk, de be kellett látnunk, hogy irtó mázlisták vagyunk azzal a hellyel, ahol most lakunk, ezért a negyedik éjszakára is rábeszéltük magunkat. (Hozzá kell tenni, hogy a szállásunk mellett van valami énekiskola, ahol néha reggel kilenckor kezdődik az óra, este meleg víz csak akkor van, ha azt külön kérjük és a mosodában elveszett a Laci Animal Cannibálos pólója.) Vasárnap együtt keresgéltük a szállásokat egy Surender nevű fiúval, aki annak a Rajendernek a testvére, akivel Budapesten ismerkedtünk meg. Ő a külvárosban lakik és dolgozik. Megígérte, hogy másnap még körbenéz, de ő sem talált semmit. Nagyon kedves fiú, szívesen segít, ha a munkája engedi. Ők hinduk, a Brámana kaszthoz tartoznak és betartják a vallási szabályokat. Mesélt az előre elrendezett esküvőjéről és hogy van egy három hónapos kislánya. Valamikor majd meg fogjuk őket látogatni.



Az utcán sétálgatva eszembe jutott, hogy néhány eddig általánosnak tűnő érdekességet elfelejtettem leírni. Az egyik, hogy feltűnően sok ebben az országban a ‘Jacko kór’-ban szenvedő (pigment hiányos) ember, akiknek a bőrük egész nagy felülete teljesen fehér. A másik, hogy elég gyakran megállítanak minket az utcán olyanok, akik külföldi pénzeket gyűjtenek, hogy adjunk nekik magyar pénzt. Sajnos most már elfogyott az összes, de eddig mindenkinek adtunk, aki kért. És egy vicces dolog… itt Krishna hazájában még csak europid-fehér sárga ruhás embereket láttunk az utcán (pályaudvaron) énekelve téríteni. Európában – pl. Pesten – az utcai térítők váltig állítják, hogy óriási tömegbázisuk van Indiában, de itt a helyiek csodálkozva nézik őket. Persze Krishna a hindu vallás egyik istene, de nem alkot önálló vallást. Egyébként pármillióan biztos itt is csatlakoznak ehhez a “torzóhoz” irányzathoz, de ez a milliárdos lakosságú Indiában nem jelentős szám.

Bevásároltunk egy pékségben (Vb Bakery, 94 Hospital Rd. 2.25-2.50-4.50-5.00/bun, 7-3.75/cake) vacsorának való bucikat meg sütiket, amik meglepően finomak voltak. Csomagolástechnológiában egyedülállónak találtuk ezt a pékséget. Minden egyes darabot külön kis zacsiba tettek és fóliahegesztővel lezárták.
Be kellett látnunk, hogy Bangaloreban nem találunk olcsóbb, de jó szállást, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk néhány környező várost meglátogatni. A szállodából korán reggel eljöttünk, de a cuccaink egy jelentős részét otthagytuk a csomagmegőrzőben (max. 15 napig lehet otthagyni). A központi buszpályaudvaron bevállaltunk egy reggelit. Itt is, mint sok helyen, jegyrendszer van. Az ember kinézi a táblán, hogy mit akar, megmondja a kasszásnak, az meg ad jegyet. Azzal meg el lehet kérni a kaját a pultnál.



HASSAN: Kis város, egy múzeum van és egy szép park. Innen lehet eljutni több hegyi faluba. Az útról kis kitérővel lehet eljutni India legmagasabb szobrához.

Felszálltunk az első Hassan felé induló állami buszra (72.-/fő), ami feltűnően üres volt. Már meg sem lepődtünk, mikor a sofőr félúton leszállt és elment ebédelni, pedig csak 11 óra volt. Az út jó minőségű és szép tájakon keresztül megy.
Hassanban a legmeglepőbb az, hogy a riksások nem akarnak elvinni, pedig annyi van belőlük a buszpályaudvar mellett, hogy talán csak évente van egy fuvarjuk. Egyáltalán senki nem szólítgatott le minket, nyugodtan tudtunk szállást keresgélni. Bevállaltuk egy éjszakára az első indiai wc-s szállást, ami elég tiszta és csak 140.- be kerül (Shri Lakshimi Pasanna).
Elmentünk sétálni, nézegettük a többi szálláshelyet, a Palika nevű viszi a pálmát. Próbáltuk megtalálni a turista információt, de csak ide-oda küldözgettek minket. Közben jött egy kis eső is, amit a helyi puccos szálló kávézójában vészeltünk át (Már majdnem el is felejtettük, hogy monszun időszak van.). Itt sikerült két kávét 70 rúpiáért inni, amiből fura módon még adtak 10 rúpia kedvezményt, hogy menjünk majd vissza fejenként kb. 100-ért vacsorázni. Persze én kicsit elégedetlen voltam az árakkal, de a Laci nyugtatgatott, hogy Pesten ennyiért nem kaptunk volna kávét :-). (Egyébként a kávé és a tea 5-7 rúpia.)
Sétálgattunk még egy kicsit a mellékutcákban, ahol láttunk néhány kacsalábon forgó palotát, egy Montessori iskolát, egy multiplex mozit és még sok érdekességet. Próbáltunk papirzsepit venni, ami hosszas kérdezősködés után az egyik ‘store’ felső vitrinjének hátsó sarkából került elő és egy 10 db-os csomag 8 rúpiába került. Vacsorázni és reggelizni átmentünk 2 házzal odébb a Sanman hotelbe, mert ott láthatóan nagyobb a forgalom, mint ahol megszálltunk. Olcsón és finomat adnak.


Reggel kilenc körül indultunk Chikmangalurba, ami 1,5 óra busszal Hassantól (25.-/fő). Nincs sok látnivaló, viszont a kávétermesztésnek és kereskedelemnek köszönhetően sok a jeep típusú autó, így feltehetően a gazdag ember is. Mentünk egy kört, megnéztük a lehetséges szállásokat, aztán úgy határoztunk, hogy visszamegyünk a Hassan és Chikmagalur közt félúton lévő Belurba (busz:11.-/fő). Itt gyorsan találtunk egy kellemes és tiszta szállást a buszmegállóval szemben 150.- ért (Sudha). Lepakoltunk és elmentünk enni. Közben láttunk néhány
kis híján kacsalábon forgó házikót a mellékutcai kunyhók között. Belur egyetlen nevezetessége a Chennakaseva templom, ami elég sok turistát és pénzt hoz a városnak, de itt is, mint Indiában mindenhol, ezt csak egy szűk réteg érezheti a pénztárcájában. Ők viszont láthatóan jól élnek. Találkoztunk egy francia nővel, aki egyedül utazik és egy párral, de szerencsére nem volt több turista. Ellátogattunk a helyi luxus hotelbe is, ahol így szezonon kívül egész olcsón (250.-) lehetett volna szobát kapni, az étterem viszont kongott. Szokásunkhoz híven oda mentünk enni, ahol a legtöbb helyi volt. Megnéztük a kiírást a falon és rendeltünk. Annak ellenére, hogy a legdrágább étel 15 volt, mi a két taliért 40-et fizettünk.
Ebéd utáni sétaként meglátogattuk a templomot. Most szezonon kívül is annyi önjelölt idegenvezető és árus akaszkodott ránk, hogy majdnem sikerült elvenniük a kedvünk a nézelődéstől. A templom belsejében van egy nagy reflektor, amit az ott üldögélő figura egy 10-esért felkapcsolt, hogy lássuk a mennyezeten lévő faragásokat. (Elemlámpát tilos bevinni.) A templom kertjében mindenféle árusok kínálják a képeslapot, szobrot, útikönyvet.
Rövid pihenés után buszra ültünk, hogy átmenjünk Halebidbe megnézni egy másik templomot (Hoysalesvara). Ez nagyon hasonló a belurihoz. A parkban van még a Archeológiai múzeum, ami sajnos zárva volt.
Annak ellenére, hogy sokszor figyelmeztetjük magunkat arra, hogy nem szabad haragudnunk a helyiekre azért, amiért mindenáron a pénzünket akarják, itt egy ember elérte, hogy komolyan beguruljak. Miután leráztuk az árusokat és idegenvezetőket, egyszer csak egy fehér ruhás ember került elő, aki azt mondta, hogy a templomhoz tartozik. Mondta, hogy megmutatja az egyik oldalszárnyat, mi meg mentünk vele. Körbe ment a középen lévő szobor körül és mutatta, hogy menjünk utána. Amikor kiértünk, a szobor lábához mutatott, ahol (odatette) egy 100 rúpiás bankjegy volt. Közölte, hogy itt lehet adományt adni, és mi is tegyük oda a százast. Nagyon gusztustalannak találtuk ezt a fajta levevést, hiszen az adományt a ‘donation box’-ba vagy a pap tálcájára szokás elhelyezni és általában 10-20, maximum 30 rúpiát szoktak adni. A fickó egyértelműen saját zsebre dolgozott. Ez a templom meg különben is állami kezelés alatt áll és a múzeumban lehet adományt adni. Visszamentünk a szállásunkra Belurba (busz 8.-/fő), ettünk két nagyon fura dolgot egy közeli étteremben (Shree Vishnu- bhel puri, masala pani), vettünk még 7db banánt 6 rúpiáért desszertként, aztán eltettük magunkat másnapra.
Az első meglepetés akkor ért minket, mikor a megadott időben, azaz reggel 7-kor, nem jött a meleg víz a csapból. Általában a szállásokon csak korán reggel 2-3 órán keresztül van meleg víz, és ez eddig mindenhol azt jelentette, hogy a csapból folyik. Ez volt az első hely, ahol a boy egy vödörben hozta (bucket service). Laci éjszaka jól megfázott, ami itt elég kellemetlen, mert ugye nehéz papírzsepihez jutni. Reggelizni elmentünk a helyi idegenforgalmi hivatal szállodájába, mert ott volt omlett. Régen ettünk már nem indiai reggelit, a gyomrunk meg már szeretett volna egy kis fűszermentes kaját.
Ismét buszra szálltunk és két átszállással (Hassan, Channarayapatna busz: 16+6.-) elmentünk Shravanabelgola-ba, ahol a Gommateshwara van. Jó mi? Nekem is sokáig tartott leírni :). A lényeg, hogy egy nagy pucér bácsi szobra áll a hegy tetején. Nagyon szép környék és egészen emberi áron lehet szobát kapni egy Tábor-szerű Guest House komplexumban. A szállást az ‘accomodation office’ hivatal adja ki. A lótifutik és az éjjeli őrök nagyon aranyosak, gyűjtik ők is a külföldi pénzt.
Megkajáltunk a hegy lábánál (Hotel Raghu), aztán levezetés képen felmásztunk a szoborhoz. A kiírástól eltérően (50 paise/db), nekünk 1 rúpiát kellett fizetni a cipőink megőrzéséért, ha vissza akartuk kapni. Volt aki felvitette magát egy dholin (fotelszerű kosár, amibe beleül a turista, és négy pasas cipeli), de mi szép komótosan felmásztunk. A táv kétharmadánál szembejött egy 65 év körüli, indiai bácsi, ádámkosztümben. Úgy látszik, kedvet kapott a szobortól. A végcél előtt van egy templom, ahol lehet adományozni és még számlát is adnak róla, viszont a fickó alkuszik, mint a piacon. Jobb a szobor lábánál lévő ‘donation box’ba tenni a pénzt.
A nagy fehér szobor egy megvilágosodott herceg szobra, aki miután elverte egy háborúban a saját testvérét, rájött, hogy jobb ha visszavonul. Persze ezt hosszabban is le lehet írni, de arra ott vannak az úti könyvek. A szobor lábánál fehér ruhás nővérek mantráznak és patkányok várnak a kókusz és banán áldozat bemutatására. Egy sárga rongyot és egy koszos fehér pólót viselő, nagybajszú pap bácsi álldogál a szabadtéri oltár mellett, és kisebb hókusz-pókuszt bemutatva megáldja az arra igényt tartó indiai turistákat. Leülünk és várunk, hátha látunk valami komolyabb szertartás-félét. Semmi nem történik, úgyhogy felmegyünk a templom tetejére, hogy még egy kicsit szippantsunk a jó hegyi levegőből és élvezzük az Indiában ritka nyugalmat. A kockás inges, turisták megregulázására kihelyezett fickó vetett véget üldögélésünknek – közölte, hogy mennünk kell kifele. A lefele vezető úton egy indiai fiatalember szaladt utánunk egy napszemüveggel kezében. Nem tudtuk, mit akar. Először azt hittük, Laci napszemüvege maradt a templomban, és azt hozza utánunk, de nem. Egy indiai turistacsoport tagja volt, és le akartak fényképezkedni velünk, mint a majmokkal az állatkertben. Nem álltunk ellen, bár az egészet nagyon idétlennek tartottuk.
Visszaszereztük lábbelinket és átverekedtük magunkat az erőszakos bóvliárusokon, hogy tegyünk még egy sétát a település utcáin is. Találtunk egy szép régi templomot, ami elé valami okból egy borzalmasan ronda, műanyagtetőt építettek. Ennek köszönhetően semmilyen szögből nem lehetett lefényképezni. Megjelent egy fiatalember (talán pap) és kedvesen meginvitált a szomszédos templom által szervírozott ingyenes vacsorára. Sok mindent bevállaltunk már, de ezt azért nem mertük – de megköszöntük.
Mint eddig sokszor, itt is megint ugyanabban az étteremben kötöttünk ki, ahol már egyszer ettünk. Nem is volt sok választásunk. A vacsorát a vendégtérben elhelyezett villanygenerátor dübörgése tette emlékezetessé – de legalább nem volt sötét. Utána vettünk rágcsálni való kekszet, meg egy kis flakon sprite-ot. A sprite 17 rúpia volt, azaz kettővel több, mint ahogy az a címkén – mint központilag feltüntetett maximális eladási ár – szerepelt. Amikor rákérdeztünk, azt mondták, azért ennyi, mert hideg. Visszatértünk szállásunkra egy szép kis parkon keresztül, amiben egy kör alakú épületet (talán templom?) láttunk. Leültünk, hogy megbeszéljük, augusztus végéig mikor merre menjünk. Felbukkant egy nagyon barátságos gondnok, aki felajánlotta, hogy a helyi szabályoktól eltérően este is bekapcsolja nekünk a melegvizet. Ez csak annyit jelentett egyébként, hogy felkattint egy olyan kapcsolót, amit a Hajni már szemfülesen kifigyelt, hogy hol van, gondolva egy illegális tisztálkodásra. Ezzel tehát nem kellett élnünk, mert segített a gondnok. Adtunk neki borravalót, amit nem nagyon értett – először azt hitte, a saját országunk érméjével ajándékoztuk meg, mint szuvenír. Ez szimpatikus volt, és szokatlan, ismerve az India szerte tapasztalható pénzéhséget. Látva a fickó lelkesedését, Hajni gyorsan előkapart a hátizsák mélyéről egy 1Ft-os pénzérmét. Már az összes többit szétosztogattuk, ez is csak véletlenül került elő. Minden esetre megtette a hatását, mert fürdéshez még egy extra vödröt is kaptunk. (Kis magyarázat: Zuhanyrózsával csak elvétve találkozunk. Indiában a tisztálkodást a következő módon csináljuk. A falból kb.1 méter magasságból kiálló csapból egy vödörbe csorgatjuk a meleg vizet – amikor van. Ebből egy kisebb, két liter körüli műanyag bödönből meregetjük és locsoljuk magunkra, ügyelve, hogy ne használjunk többet, mint muszáj. Persze a legtöbb helyen a már említett “bucket service” van, vagyis vödörben kapunk 1-2 adag meleg vizet reggel, a csapból pedig csak hideg jön.)
Reggel, mielőtt vissza indultunk Bangalore-ba, még megreggeliztünk a szálláshoz közeli, helyiek által látogatott sötét, és gyanús étkezdében. Az ilyen helyeken minden nagyon olcsó, és néha többet is adnak, mint a “turistalevevős” éttermekben. Igaz, nem túl tiszták, és a helyiek is úgy bámulnak, mintha most jöttünk volna a Marsról, de hát ez az ára az olcsóságnak. Átcipekedtünk a buszállomásra, a busz persze késett. Láttuk, hogy az állomási resti sem rossz, ittunk ott egy kávét. Az 2000-es útikönyvünk egyedül erről a helyről emlékezik meg, mint evésre alkalmas létesítményről, de láthatóan fejlődött azóta valamit a település. Találkoztunk a buszra várva egy indiai bácsival, aki egész jól beszélt angolul, és megkérdezte, hogy Magyarország ugye Dél-Afrikában van.


A Bangalore-ba vezető úton (busz: 58.-/fő) elég jó sofőrt fogtunk ki, nem volt halálfélelmünk. Visszaérve otthonosan mozogtunk már. Megebédeltünk és vissza mentünk a hotelbe. Felhozták a csomagjainkat, megmosakodtunk és elmentünk az Iskcon, azaz International Society Of Krishna Consiousness templomot megnézni (Central Bus Stand-ről 5.-/fő). Ez a hely több szempontból is igen érdekes. Elsősorban óriási beruházással épült turista attrakció. 13-16 óráig zárva tart. Mi 4-re értünk oda. Tömeg volt, nagy. Táblákkal figyelmeztetik a közönséget a zsebtolvajokra és ogy kamerát és fényképezőgépet tilos bevinni. Le kell tenni a bejáratnál a megőrzőbe. A cipő megőrzés 0.50.-. A területet szögesdrót veszi körül és az összes bejáratnál fegyveres őrök állnak. Folyamatosan azokra gondoltunk a sorban állás közben, akik összedobták ennek a ‘kis’ templom komplexumnak az árát. Igazság szerint annyira nem tetszett a légkör, hogy be sem mentünk. Bizonyára gyönyörű és érdekes lehet, de ezt tudatosan kihagytuk. Inkább sétáltunk egy kicsit a környéken. Az út túloldalán sátrakban laknak a szegények. Nem messze van egy felújítás alatt lévő, vagy inkább felállványozottan félbehagyott másik hindu templom. A környékbeli utcák rendezettek és szépek a házak.
Gyorsan vissza értünk a szállásra és pihentünk egyet, mert elhatároztuk, hogy este elmegyünk sörözni valahova.
Egy felejthető vacsora után be is ültünk egy bárba inni egy sört, ami itt elég drága, a kettőért közel ugyanannyit fizettünk, mint a vacsoráért. A bár melletti helyiségben, amin étterem felirat szerepelt, nagyon hangos zene szólt, így bekukkantottunk. Nagyon fura volt amit láttunk. A terem közepén pasik iszogattak az asztaloknál, körbe pedig száriba és ‘nyugyti’ ruhába öltözött lányok rázták magukat. Az ajtóban természetesen állt egy őr. Lehet, hogy ez egy helyi kupi?
Másnap elmentünk a Suranderékhez Yelenka-ba. Indiai pontossággal érkezett értünk a buszhoz, pedig igazán nem volt sok időnk. Elrohantunk hozzájuk, találkoztunk a feleségével és a kis babájukkal, megnéztük az esküvői fotóalbumukat, megebédeltünk és rohantunk vissza a szállodába kicsekkolni. A lakásuk elég szép tiszta, de számunkra igazán komforton aluli. Talpas wc, csak hideg víz, konyha szerű luk, van TV, de nincs hűtő. Nekik ez az igényük. A gyereken nem volt pelenka, igy egy óvatlan pillanatban lepislantotta az apuciját.
A szállásról egyből a buszhoz mentünk és elindultunk Mysore-ba (55.-/fő.).



MYSORE: Elsősorban az 1897-ben épült palotájáról és a selyem szári gyártásról híres.

Ismét sötétedés után érkeztünk meg a központi buszállomásra. Igénybe vettük az egyik helyi ‘szállodahajcsár’ szolgálatát és egy fél óra alatt meg is találtuk a nekünk való szállást (MTR Lodge- 200.-éjszaka).A szállás managere ajánlatára egy közeli étterembe mentünk vacsorázni (50 rupi 2 főre, Hotel Santosh, 2739, ChandraGuptha Road).
Másnap reggel meglátogattuk a Palotát (belépő:15.-/fő), ahol csak a kertben szabad fotózni, aztán be kell rakni a gépet a kamera megőrzőbe (5.-), ugyanakkor nem árulnak szép képeslapot. Így sajnos csak a memóriánkon múlik, hogy mit mesélünk róla. Nekem a legjobban az elefántcsont berakásos illetve az ezüstből készült ajtók tetszettek. Viccesnek találtuk – a valószínűleg utólag készült- ablaküveget, amibe egy rénszarvas sziluettje volt karcolva. Az egész épület roppant fényűző, óriási belmagasságokkal és roppant sok arannyal és ezüsttel. A belföldi turisták ismét kitettek magukért, besétáltak a kordon mögé, kihúzogatták a bútorok fiókjait, végigtapperolták, amit lehetett. Sajnos ez azt is jelenti, hogy az oszlopok egy része feketéllik a kosztól. Az ugyanebben a kertben lévő Maharaja’s residency-t nem néztük meg, mert az útikönyv szerint színes cirkusz (+15.-/fő). A két épület között egy teve volt kikötve, egyik oldalánál egy lépcső. Bizonyos összeg befizetése mellett felmászhat, és ráülhet a teve hátára a kíváncsi turista. Na ez már tényleg semmire sem jó, csak hogy valamivel még pénzt passzírozzanak ki a látogatókból. Mind emellett állatkínzás…
Miután végeztünk az idegenforgalmi látogatással, hozzákezdtünk az ebéd-vadászathoz, ami ezúttal igen sok nehézséggel járt. A legtöbb helyen egyszerűen nincs étlap, vagy ha van, nincs ár az ételnevek mellet. Ez igy nagyon kockázatos, mert ha nem tudja az ember előre az árat, a végén néha olyan számlát hoznak ki, ami a Pesti Gundelben is megállná a helyét. Legalább 10 helyen próbálkoztunk, aztán visszamentünk oda, ahol előző nap vacsoráztunk.
Találtunk olcsó netező helyet (NetZone, Hotel Balaji Palace 9.-/óra) és egy Foodworld Supermarketet (28 Devaraj Urs Rd. T:5260061).
A szokásos délutáni pihenés után elindultunk a szokásos szállás-kereső sétánkra. Szerettünk volna egy olyan szállást találni, ahol hasonló áron van szoba erkéllyel, hogy végre kimoshassuk a koszos ruháinkat. A mosás ugyanis folyamatos nehézséget okoz. Először is drága a mosoda, másodszor legtöbbször az utcán vagy a félig kiszáradt patakban tapossák a ruhákat. Valahogy továbbra sincs kedvünk másra bízni eme nemes feladatot. Sok helyet megnéztünk, de nem leltük meg az igazit. Viszont találkoztunk egy Rajmond nevű 8 éves muszlim kisfiúval, aki nagyon kedvesen elkalauzolt minket. A végén a nagybátyja üzletében kötöttünk ki. A “bolt” a muszlim negyedben egy ház első emeletén van. A nagybácsi pedig ‘csodadoktor’, aki francia és angol fiatalokkal kereskedik. Valószínűleg nemcsak olajat és füstölőt árul arany áron, de nekünk csak ezeket mutatta meg. Mivel a Laci épp a megfázással küszködött, jól jött neki egy kis ayuvedikus masszázs a karján a gyógytea és néhány illat, amit a ‘doki’ adott. Végül, hogy azért mégis vegyünk valamit, vettünk egy kis üvegcsében valami kínai balzsam szerűt (50.-), de a 200-400 rúpiáért kínált olajokat ott hagytuk. Sötétedés után megnéztük a kivilágított palotát, ami elég giccses. Kicsit cirkusz jellegű, ahogy a 40-es égőkkel a sarkok körbe vannak futtatva.
Reggel 10 fele elindultunk a buszállomásra, hogy Ootyba menjünk. Az első buszra nem fértünk fel, de kifigyeltük a trükköket.



A helyfoglalás indiai módra, történik. Még be sem áll a busz, már rohanni kell az ablakhoz. Az ember kiválaszt egy szimpatikus lányt a buszon és felad neki egy kendőt. Elmutogatja, hogy hány helyet akar foglalni. Ha szerencséje van, a lány kedvesen lerakja a kendőt egy helyre és így a hely már megvan. A felszállás ‘zoo’ stílusban történik. Még le sem szálltak az utasok, már nyomulnak felfelé a többiek. Többnyire a kendővel lefoglalt helyeket nem bitorolják el, de folyik a harc a maradék ülésért.

A busz elölről hátra felé telik meg, így a leghátsó ülés többnyire szabad. Most mi is ide kényszerültünk, ugyanis a nagy csomagjainkkal nem fértünk el azon a helyen, amit a kendővel lefoglalóztunk. A buszjegy 62.-/fő, a csomagokért most először kellet jattolnunk a hajcsárnak (megoldás: 16 Rs). A hátsó ülésen elméletileg és gyakorlatilag is maximum 6 ember fér el. Persze itt folyamatosan össze akartak minket préselni és volt mikor hetes is ültünk. Azon kívül, hogy folyamatos volt az oldalirányú nyomás, még zökkenőkkel és huppanókkal is cifrázták a hullámvasút érzésünket. Valahol megállt a busz és felszállt egy hindu pap, aki megáldotta a járművet, aztán körbekalapozott.
Bár maga a jármű és a hozzá tartozó sofőr elviselhetetlenül rossz volt, az út mégis megérte. Egy hosszú szakaszon a Bandipur, majd a Mudumalai nemzeti parkon mentünk keresztül. A táblák ellenére a sofőr nyomta a gázt mint az állat. (Gondoltuk is, hogy itt maradhatna a vadrezervátumban.) Mégis láttunk 1 elefántot 10-15 őzikét, 10 majmot és sok termeszvárat. Sajnos a tigrisek nem jöttek elő, de láttuk a táblát, hogy itt ilyenek is laknak.
Egy Gudalur nevű faluban a buszt szervizelni kellett, ugyanis több kereke nem bírta az utat. A kényszerpihi, közel 2 órán át tartott. Addig körbenéztünk árügyben. A helyi jeepek 5000-600 rúpiáért vittek volna ár Ootyba, 1db banán 6.-ba került. Beültün egy étterembe és rendeltünk 2 masala dosat. Ki is hozták egy-egy vadaval díszítve. Nem is figyeltünk fel erre a trükkre, csak a számla olvasásakor. Ugyanis nem csak díszítés volt, hanem ki is kellett külön fizetni. (Ezt aztán még többször megpróbálták megcsinálni velünk errefelé.) Megkóstoltuk a sült banánt, nem volt jó.
A további út szuper volt, gyönyörű teaültetvények és eukaliptusz erdők mellett mentünk. Ahogy egyre följebb értünk, egyre hidegebb lett. Még a buszon elő kellett vegyük a kardigánokat és a zárt cipőket.



OOTY: 2286 méter magasan fekvő hegyi falu. Szervezett turistautakat több cég (pl.:A.R. Tours and Travels, Madarsa Building near Apsara Lodge T: (423)2452368) is kínál elég olcsón a környékre (kb. 100 rúpia/fő). és a Mudumalai nemzeti parkba is (kb. 200 rúpia/fő+park jeep kb.70-80.-). Látni valók: Ooty lake, Children’s Park, Doddabetta Peak, Botanical Garden, Mariamman Temple, Dophin’s Nose, Cathrin Falls, Lamb’s Rock, Sim’s Park, Tea Estates. Ezen a környéken a tea és eukaliptusz termesztés, valamint a gyapjúszövet gyártás a fontos iparágak. A környék “műanyag mentes”.

Este 7 körül értünk a buszállomásra. Esett az eső, ezért a hotel kereső túrát a Laci egyedül járta végig. Én a buszállomáson vártam az eredményt. A hely, amit 1 óra alatt talált (Hotel Divi Paradise) nem volt túl messze a busztól, nem volt túl koszos, de aztán ezzel ki is fújt. Éjszaka majd megfagytunk. Elő és felvettük az összes meleg ruhánkat. Reggel 1/4 5-kor a közeli mecsetben elkezdődött a kiabálás.
Természetesen este és másnap is kerestük a jobb szálláshelyet. Esti sétánkkor felfedeztük, hogy mindenhol árulnak házi készítésű csokit arany áron (40-100 rúpia/100g). Másnap délelőtt át is költöztünk egy jónak tűnő hotelba (Hotel Sanjay), ahol eredetileg 3-at akartunk aludni. Bár elvből nem járunk riksával- ugyanis roppant büdös, ettől van mindenhol szmog- most 25-ért felvitettük magunkat a másik szállásoz, mert az kemény 1/2 óra hegymenet gyalog és az esőben az nagyon kellemetlen lett volna. Ki is mostam, ki is teregettem a teraszra.
A napot pihenéssél töltöttük, illetve keresgéltük a sightseeing lehetőségeket. Estére jól elfáradtunk és feküdtünk volna le aludni, amikor észrevettük, hogy a falak tele vannak csótánnyal. A recepción elmeséltük a problémát és kiutaltak nekünk egy ‘garantáltan csótánymentes’ delux szobát. Átcuccoltunk. Aludtunk, ismét joggingban, de elég jól. Reggel megállapodtunk, hogy még egyet alszunk itt, aztán lemegyünk a hegyről. Ugyanis ebben a szobában is volt csótány, igaz jóval kevesebb, és kezdtük unni a párás hideget. Az egész felső faluban Siófok feelingünk volt. Minden drága (péksüti 11Rs, rum 50.-). De az olcsó helyen is átvertek minket, így itt egyszer sem ettünk olcsón jót, de igazán drágán sem… A thalit itt csak rizzsel adják, puri vagy csapati nélkül. Az egyetlen dolog, amiből olcsón jót és sokfélét lehet itt kapni, az a tea (88.-/kg). A piacon vettünk is néhány félét.
Örömmel hagytuk el ezt a falut másnap reggel 9-kor a kis helyközi vonatra szállva. Az Ooty-Coonor vonat (7.-/fő) csodaszép helyeken megy keresztül és szerencsére nem esett az eső. 1 óra tájnézés után értünk Coonoorba, ahonnan Mettupalayamba mentünk busszal (10.50.-/fő), majd innen Coimbatore-ba (busz 10.50.-/fő). Nem is volt olyan megrázó a sok átszállás és hogy ismét melegünk lett a 2000 méteres szintkülönbség miatt. Kora délután értünk Coimbatoreba, ahol azt hittük, hogy néhány napig maradni fogunk. Gyorsan kerestünk egy szállást a buszállomás közelében (Vijai Lodge), aztán elmentünk busszal a vonatállomáshoz (helyi busz: 2.-/fő).
Ebben a városban mintha mindenütt hangszórók lennének, és a hotel szobától a városi buszon keresztül az étteremig mindenhol “kötelező” a zenehallgatás. Egyébként az egész város csak a kereskedelemre épül. Mindenhol kőfalak vannak és nagyon sok üzlet. Textil, szaniter és acéláru kereskedések lépten-nyomon. Szmog, büdös és kosz. Egyszóval rájöttünk, hogy másnap tovább állunk.
Puccos helyen ettünk a Gayathri Bhavan Hotelben (nyitott konyha (422)2231402 szemben a Kavitha Theatre, vacsora 2 főre 250.-.), így rám is jött a hasmars már estére. Körbenéztünk, hogy hogyan lehet tovább menni Pondicherry felé és a City Travelsnél (61 Sivasamy Rd, Hotel City Tower T:234151, 235615) meg is vettük a jegyet a másnap este 11-kor induló luxusbuszra (200.-/fő).
Másnap délelőtt elmentünk megnézni a helyi Integrál Yoga Intézetet (Sri Swami Satchidananda Integral Yoga Institute: 139/86, W. Sambandam Rd., R.S. Puram, Coimbatore-641 002, Tamil Nadu. T:422-2542651, 2556770, hariom@md2.vsnl.net.in), amit egy fél nap alatt meg is találtunk. A könyvünk szerint a helyet egy amerikai pár vezeti. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert épp zárva volt, de hoztunk egy szórólapot. Egyébként a környék milliomosok lakta városrész, kacsalábon forgó palotákkal, és morcos, egyenruhás őrökkel, akik gyanakvóan méregetnek. Ismét egy mozaik a “szegény India imidzs”-hez.
Visszarohantunk a hotelbe, ahol már vészesen közelgett a szoba elhagyásának határideje. Fürge pakolás, aztán irány az iroda, ahonnan a busz indul. Még előző nap megígérték, hogy ott hagyhatjuk a csomagokat a késő esti busz indulásáig. Persze az irodában tök más emberek ültek másnap, akik semmit sem tudtak az egészről. Nem is engedték, hogy oda tegyük a cuccokat, ahova a kollégáik tegnap ígérték, így az ügyfél fogadó részben pakoltunk le, bízva benne, hogy kb. 7 óra elteltével még meglesznek a csomagjaink.
Már csak az volt a kérdés, mit lehet kezdeni kb. 7 óra idővel egy olyan városban, ahol semmi látnivaló nincs, zuhog az eső, tömeg van és irdatlan bűz. Gondoltuk, 1 órát elütünk internetezéssel, hátha addig az időjárás jobb belátásra tér. Nem így történt. Megkérdeztük, nincs-e egy könyvtár, ahova be lehet ülni, de kiderült, hogy az is mindjárt bezár. Fokozódott a helyzet, jött a nagy kihívás, amivel bárki szembekerülhet, ha Indiába vetődik: találni egy helyet, ahol elintézhető a “nagy dolog”. Lacinak halaszthatatlanul fontossá vált ez a kérdés, tehát valami vendéglátó hely után néztünk, ahol az ügy lerendezhető. Első nekifutásra visszamentünk az étterembe, ahol tegnap este vacsiztunk. Elég tisztának, kultúráltnak tűnt, így feltételeztük, az említett probléma is megoldható. Tévedtünk. Tiszta, de indiai típusú pottyantós szisztéma állt csak rendelkezésre. Tovább kerestünk. Az egyik kisebb utcában volt egy jobbnak tűnő hotel, és annak egy bárja. Egy garázson keresztül jutottunk be a bárba, ahol félhomály fogadott, és alig volt néhány vendég. Minimális fogyasztás mellett próbáltuk a legtöbb időt eltölteni a helyen, aminek némi borravalóval adtunk nyomatékot. A WC félelmetesen lerobbant, deszka sehol, a kagyló elhelyezéséből pedig arra lehet következtetni, hogy a helyi vendégek valószínűleg nem az Európában bevett testhelyzetben intézik a dolgukat. A kagyló és a szemközti fal közt kb. 15 cm volt. Mindezt még fokozta egy turbina méretű ventilátor, ami a WC ablakában volt elhelyezve, és fenyegető hangon, igen magas fordulatszámon pörgött. Nos ebben a szélviharos kalodában kellett végére járni az ügynek, amit még nehezített, hogy a WC papírt lehetetlen volt bárhova is lerakni anélkül, hogy az említett áramlat ki ne repítené az ablakon.
Túlesve ezen a kalandon, megkönnyebülve tettünk egy sétát a közeli, üzletekkel teli utcán. Az eső is elállt, enyhítve eddigi nehézségeinket. Indulás előtt egy órával a busz indulásra kijelölt helyre értünk. Az egyik legdrágább és legpuccosabb helyi hotel mellett van egy City Fried Chicken (Hotel City Tower) nevű csirkés gyorsétterem (nyilván a Kentucky Fried Chickenre akar hasonlítani) Laci itt még indulás előtt bevállalt egy nagyobb adag menüt (105.-), ami igen lassan készült el. Nem volt rajtunk kívül senki az étteremben, és ahogy azt Indiában megszoktuk, öten figyelték a személyzetből minden mozdulatunkat. Belül nem volt mosdó, de a szomszédos, elegáns hotel földszintjén lévő WC az étterem vendégei számára is nyitva állt. Itt sikerült megtapasztalni, hogy egy indiai, nagyon drága, nagyon elegáns hotel WC-je is lehet büdös és pottyantós.
Lassan megérkezett a busz, és meglepően hamar el is indult. Már-már azt hittük, minden simán megy, amikor a városon belül még egy másik ponton is megálltunk, és újabb utasokat vettünk fel. Ekkor kiderült, valakiknek szintén van jegyük arra a helyre, ahol mi ülünk. A jegyeket ellenőrző fickó, nézegette a jegyünket, majd egy elegáns mozdulattal áthúzta a járatszámot, és ráírt tollal egy másikat. Ezután pedig közölte, hogy szálljuk le, mert a mi buszunk az, ami fél órával később megy. Amikor leszállítottak, nem voltunk meggyőződve róla, hogy az a másik busz tényleg létezik, de szerencsére jött. A rendszáma 6666 volt, ami egy olcsó amerikai horror filmben simán beillik minden bajok okozójának – de mi nem rettentünk meg, hisz a mi történetünk egy indiai horror film.
A csomagjainkat nem tudták betenni a busz aljába, mert miután nagy nehezen előkerült a csomagtartó kulcsa, kiderült, teljesen tele van kacatokkal, és nincs egy zsebkendőnyi hely sem az utasok csomagjainak. Már nem háborodunk fel, rezignáltan felcipelünk mindent a buszba. Az út egy ideig jó, a busz elég kényelmes volt. Egy idő után viszont irtó zötyögőssé váltak az útviszonyok, és éjfél után Laciból az egész csirke menü távozott – ugyanarra, amerre bement. Mindez menet közben, a busz ablakán keresztül intéződött, a lehető legdiszkrétebben. Több mint valószínű, a csirke menü is ludas volt a dologban, nem csak az út. Hajnalban az egyik faluban a buszsofőr eltévedt, és csak hosszas kérdezősködés után jutottunk a buszállomásra. Ez még messze volt a végcéltól, és a beígért reggel 6 helyett csak 9.30-ra értünk Pondicherrybe.


3. rész – Pondicherry – Auroville – Chennai – Agra – Delhi – Shimla – Mandi – Dharamsala – Delhi



PONDICHERRY: Tengerparti város a Bengáli öböl partján, kb. 400ezer lakossal. A mintegy 280 évig tartó francia fennhatóság mély nyomot hagyott a város építészetében, hangulatában, főleg a tengerparthoz közeli utcákban. A legfontosabb látnivalók a városban: Sri Aurobindo Ashram a hozzá tartozó üzletekkel, papírüzemmel, botanikus kert, könyvtár, Institute Fracais. Körülbelül 8 km-re a várostól található a környék különlegessége: Auroville.

Tekintettel Laci egészségi állapotára, utazásunk során első alkalommal az útikönyv által ajánlott helyre vitettük magunkat a riksással. Kellemes (Aurobindo Ashram: Park) Guest House, gyönyörű kerttel, 20 méterre a tengertől. Először azt mondta a recepciós, hogy nincs szoba, de aztán valahogy mégis lett – 100 rúpiáért (!!!). Magunk sem hittük el, hogy ennyiért lakunk egy ilyen helyen.
Kis pihenés után tettünk egy rövid sétát a parton, és a környező utcákban. Nagyon szép, talán eddig a legbarátságosabb hely, ahol Indiában jártunk. A 17-től a 20 század közepéig francia gyarmat volt Pondicerry, és ennek ma is viseli pozitív hatásait. Az itt szép számmal előforduló külföldiek túlnyomó részt franciák, de találkoztunk angollal, olasszal is. A szállásunkon összefutottunk egy fiatal francia párral, akik ajánlottak egy közeli éttermet. Ezen a helyen, a La Terrasse nevű étteremben vacsoráztunk, levest és tésztát, vagyis inkább európai kajákat. Az étlapon sok volt az európai (ahogy ők mondják: kontinentális) étel és a vendégek közt is több volt a fehér ember, mint eddig bárhol az eddigi utunkon.
Lefekvés előtt eljátszadoztunk az ágyak fölé szerelhető szúnyoghálókkal, lezuhanyoztunk a csapból folyó langyos (meleg nincs) vízzel. Jól aludtunk, így elhatároztuk, hogy még nyolc éjszakát maradunk. Korán reggel lebaktattunk a recepcióra, hogy kifizessük a további éjszakákat, de kiderült, hogy nem maradhatunk tovább a 100-as szobában. Adnak szívesen másik szobát, 300-ért. Ennek terasza is van, és a tengerre néz. Az tuti, hogy ez is jó üzlet, de hosszú távon nekünk drága lett volna. Ezt a szobát csak egy napra kértük, amíg körülbicikliztük a várost, hogy másik szállást keressünk. Biciklit a Guest Houseban béreltünk (20-25.-/nap) és azzal nézelődtünk.
A városban az Aurobindo Ashram a legnagyobb cég, ha lehet így mondani. Nagyon sok épület az ashram része, 6 saját vendégháza van, amiből kettő fogad külföldieket, a kilenc szerződéses vendégházából pedig négy. Az ashramnak még van 4 könyvesboltja, 2 utazási irodája, könyvtára, iskolája, művészeti galériája, étterme, papírgyára és még egy tucat kisebb-nagyobb vállalkozása városszerte. Mivel jó tapasztalatunk volt az előző helyen, elsősorban az ashram saját guest house-ait néztük. A legtöbb helyen igen baráti áron nagyon jó szobát lehetett volna kapni, ha lett volna hely. Végül úgy alakult, hogy a Garden Guest House-ba költöztünk át 60.-/éjszakáért egy 3 ágyas szobába.
Este meglátogattunk egy indiai tánc fesztivált, ahol kisgyerekek táncoltak tradicionális indiai táncokat. Itt láttuk az Anande Ashram standját (www.yoganjali-natyalayam.com, www.icyer.com, yognat2001@yahoo.com). Terveink szerint majd ellátogatunk a Pondicherry közelében lévő ashramjukba.
Vacsorázni a Seegull nevű étterembe mentünk, ami az itt nyaraló európaiak másik kedvenc helye. Ez sem olcsó (kb 200.-/2 fő), csakúgy, mint a Terasse, itt is lehet alkoholt inni és dohányozni. Az ashram minden épületében, a vendégházakban is tilos a dohányzás, az alkohol és a drog.
Másnap átköltöztünk a Garden Houseba, ami alapvetően jó hely, azzal a kis problémával, hogy közvetlenül mellette folyik egy illatozó szennyvízpatak és hogy az ágyak irtó kemények. Itt tudtuk meg, hogy az ashram vendégházában lakóknak lehet vásárolni kajajegyet, ami egy napra (6.40-7.45 reggeli, 11.15-12.30 ebéd, 5.45-6.00 vagy 8.00-8.45 vacsora) 20.-ba kerül. Ez azt jelenti, hogy ha az ember ügyes, ketten napi 100.-ból ki lehet jönni.
A ‘dining room’, ahol enni lehet az előre megváltott jeggyel, igen érdekes. Olyan mint egy menza. A bejáratnál le kell venni a cipőt (ahogy majdnem mindenhol ebben az országban), aztán sorba kell állni és az ember tálcájára rakják az ételt. Nagyon finomakat főznek, nem túl fűszeresen. Elég nagy adagokat adnak. Vannak kis asztalkák azoknak, akik lótuszülésben szeretnek enni és rendes asztalok a puhányoknak. Az ashram minden épületében (guest house is) van ivóvíz, ami itt igen nagy dolog. Sajnos az ashram területén nem szabad fényképezni, és külsősök csak egy kis részére mehetnek be. Amit eddig láttunk, az nem volt túl érdekes. Sri Aurobindo sírját ugyanúgy imádják az emberek, mint a Krishna vagy Ganesh szobrokat. A márvány sírhely fel van virágozva és körülötte imádkoznak a hívek.



Sri Aurobindo egy indiai politikus volt, aki a 19. század második felében született. Belekeveredett valami függetlenségi mozgalomba, ami miatt a 1900-as években börtönbe csukták. Valószínűleg ott döntött úgy, hogy inkább nem kér a közéletből, és költőként, filozófusként folytatta pályafutását kiszabadulása után. Írásai többnyire a tudatosság, a jóga és az élet egyéb területei közti összefüggéseket fejtegetik. Munkássága sok kilónyi, vaskos kötetek formájában kapható az ashram könyvesboltjaiban. 1910 körül bukkant fel Aurobindo életében Maria Alfassa (született 1878-ban Párizsban), egy jól szituált francia állampolgárságú egyiptomi-török származású zsidó asszony (ugyanis férjestül jött Indiába). Neki már voltak korábban jelenései, és akkoriban azt hitte, Khrisnát látta. Amikor aztán Aurobindoval találkozott, rájött, hogy ő volt a jelenés. Ekkortól együtt ténykedtek, a hölgy a leírások szerint tanítványa lett Aurobindonak. Végignézve egy kiállítást, és elolvasva több szóróanyagot sem vált világossá, a történtek után mi lett Maria Alfassa férjével, vagy mit szóltak a gyerekei a hirtelen életmódváltáshoz. Aurobindo felesége a börtön évek alatt meghalt, tehát nem zavart be a ‘munkakapcsolatba’. Egy biztos, együtt éltek és alkottak, írtak egy könyvtárnyi bölcsességet és néha modellt ültek a fotósoknak, hogy most is ott lóghassanak a falakon. A helyi információk mind a pasiról, mind a ‘The Mother’-ként emlegetett nőről elég szemérmesen kezelik a fenti kérdéseket, amiket nehéz lenne összeegyeztetni a két személyt körüllengő vallásos áhítattal. Több és részletesebb információ található az emberről, ‘múzsájáról’ és a helyről is a www.sriaurobindoashram.org, vagy a www.sriaurobindosiciety.org.in címen.

Mother egyébként túlélte Aurobindot, és halála után is Pondicherryben munkálkodott. Az ő elgondolása alapján épült és épül a várostól 8km-re az Auroville nevű kísérleti falu (www.auroville.org), ahol pillanatnyilag a világ 30 országából összesen kb. 2000-en laknak, de 50.000 a tervezett hely. Ebből 4 magyar, azaz egy család, akik 6 éve élnek itt, apa, anya és két huszonéves gyerek. Az anyukával ‘véletlenül’ találkoztunk is, az Information Centre büféjében. Ők a Kepes egy régi műsora alapján jöttek ki és úgy tűnt, elégedettek a hellyel. Auroville nagyon izgalmas. 1968 óta épül, amikor 124 ország képviselője hozott egy darab földet az alapokhoz. A központja egy óriási gömb (Matrimandir), ami meditációs épületként üzemel. A közepében a világ legnagyobb szintetikus kristálya áll – amit Németországban gyártottak. Ezt a látogató turistának kb. 3 másodpercig engedik látni, miután 10 perces néma sétával átmegy a kerten, és felmászik a gömbbe.



Röviden Auroville alapító okirata így szól:
1, Auroville senkinek nem a személyes tulajdona, a teljes emberiség tulajdona. Annak, aki itt akar élni, akarnia kell az ‘Isteni Tudatosság’ szolgálatát.
2, Auroville a folyamatos tanulás és fejlődés színhelye.
3, Auroville híd akar lenni a múlt és a jövő közt. Minden felfedezést használni akar, azt is ami belül és azt is ami rajta kívül történik. Auroville bátran szárnyal majd a jövő megvalósítása felé.
4, Auroville az anyagi és spirituális kutatások helye lesz, ahol megtestesül az Emberiség Egysége.

Remélem a gyenge fordítás nem ment az üzenet rovására. A konkrétumok, amiket láttunk, pedig a következők: megújuló energiák felhasználása, kollektív és hatékony életvitel (napenergiával főznek a közösségi konyhán), csak bio gazdálkodás folyik, azaz nem használnak semmilyen szintetikus anyagot a növénytermesztéshez, folyamatos kutatási és oktatási munka folyik.

Aurovilleből visszaérve úgy döntöttünk, hogy többre vagyunk kíváncsiak annál, mint ami a szervezett kirándulásból kiderült. Béreltünk egy kismotort elég olcsón (80.-/ nap), de elég rossz is volt. Zabálta a benzint, és nem volt alapjárata. Arra azért alkalmas volt, hogy másnap elmenjünk újra Auroville-be, és beszélgessünk egy kicsit többet távolba szakadt honfitársainkkal a helyi életről. Kicsit elmélyítettük a kapcsolatot az Aurovillben élő magyarokkal és lassan kiderült, hogy azért itt is kicsit olyan, mint a kommunizmusban… az idea szép, de a helyet emberek lakják. Ahogy olvasgatunk, nézelődünk és beszélgetünk, elég sok ellentmondásos dologba akadunk és néhányszor egyszerűen nevetségesnek tűnik az a személyi kultusz, ami az ‘Anyát’ és az ‘Apát’ (ahogy mi hívjuk Aurobindot) körülveszi.
Alapvető képzavar és szóhasználati összevisszaság van az ‘Anya’ szóval kapcsolatban. Aurobindo egy prehindu kifejezésként használta, aztán lett belőle a Föld, de ma elsősorban a francia művésznőt értik alatta. Valahonnan hallottunk, hogy az Anyának volt gyereke (de ezt nem láttuk még írásban) és ő tervezte Aurovillet, de Franciaországban él. Néha ellátogat nyaralni, de nem része a közösségnek. Sok nyugat európai aurovillien néha hónapokra visszamegy az anyaországba pénzt keresni, majd Indiába visszatérve élvezi a fura-falu adta lehetőségeket. Találkoztunk azért szerencsére egy olyan házaspárral is, akik komolyan a spirituális fejlődés miatt élnek itt. 12 éve költöztek a faluba és szerintük, ha az ember elég elszánt és kitartó, itt valóban van mód a fejlődésre.
4 éjszaka után átköltöztünk egy kényelmesebb szállásra a Cottage Guest House-ba (90.-/éjszaka), ahol nagyon jónak találtuk, hogy van délutáni tea, olcsó a mosoda és kedvesek az alkalmazottak. Bekerülni ugyan nem volt egyszerű, mert az irodista bácsi kicsit tartózkodó és jól megvizsgált minket, mielőtt adott volna egy szobát. Aktívan pihentünk 3 napon át, én főleg, mert most én fáztam meg a boltokban lévő légkondiktól. Hétfőn reggel elindultunk északra, Chennaiba (helyközi express busz 54.-/fő, 3,5 óra).



CHENNAI: Tamil Nadu fővárosa. 6 millió lakosa van. Látnivalók: Fort St. George, Goverment Museum (belépő 5USD), Valluvarkottam, Snake Park, Anna Park, Kapareeswarar Temple (only for Hindus), Vivekananda House

A busz valami külvárosi pályaudvarra futott be, ami modern és tiszta volt. Innen helyi busszal bementünk az útikönyv szerinti legtöbb szállást kínáló környékre, az Egmore pályaudvarhoz. Legalább 3 órán át kerestünk, de nem találtunk egy olyan helyet sem, ami árban és minőségben megfelelt volna nekünk. Vonatra akartunk szállni, hogy átmegyünk a központi pályaudvarhoz, de az emberek fürtökben lógtak az ajtókból. A megváltott jegyünket egy félbolond hittérítőnek ajándékoztuk. Próbálkoztunk a busszal is, de az sem nyert. Feladtuk, és minden elvi és anyagi ellenérzésünket félretéve beültünk egy riksába. A fuvar áráról folyó alkudozásnak a taxióra bekapcsolásával vetettünk véget, aminek eredményeként a 30 rúpiás irányár helyett végül csak 12-t fizettünk. Oda vitettük magunkat az állami turista irodához, ami a Központi Pályaudvarral szemben van, és próbáltunk az ottani szálláson helyet kapni, de nem volt. Ott hagytuk a csomagjainkat megőrzésre és elmentünk megkeresni az Olympus szervizt, mert a fényképezőgépünk egyre kevésbé működik.
Óriási dzsunga ez a város, nagyon rosszul esett az utcán menni. A szervizben meg csak 4 napra vállalták volna a javítást, 4000 rúpiáért. Úgy döntöttünk, hogy 1 éjszakát maradunk, aztán tovább állunk, akkor is, ha ezentúl nem tudunk majd annyit fényképezni. Találtunk egy tűrhető szállást, ahol kipihentük az egész napos rettenetet, amit ebben a városban tapasztaltunk. Reggel nyitás előtt 10 perccel már a jegypénztárban voltunk a vonatállomáson, hogy mindenképpen meg tudjuk venni a jegyet még aznap estére. Fura módon, már nyitás előtt folyt a munka, így biztosítottuk a helyünket a Chennai-Agra Grand Trunk Express (2615) vonat 3A/C kocsijába (1410.-/fő Chennai 16.30 Agra 01.10 , 33 óra, az 2A/C-re a jegy 2207.-). De azért, hogy ne távozzunk úgy, hogy semmit nem láttunk a városból, befizettünk egy városnézésre a Sangita Travel Agency-nél (70.-/fő+ belépők).
A színvonal a béka feneke alatt, a város sem érdekes és idegenvezető megpróbált minket levenni, mondván, hogy az ő egyébként siralmas munkájának a díja nincs benne a városnézés árában. Jól összevesztünk vele és az utolsó programpontot kihagyva (állami múzeum, belépő külföldieknek 250.-/fő, indiaiaknak 20.-) visszamentünk a szállásra pihenni. A hotelt elhagyva kiriksáztunk a pályaudvarra, ahol beszereztünk két helyi magazint, hogy legyen mit olvasgatni a hosszú úton. Mikor elindult a vonat velünk, nagyon boldogok voltunk, hogy elhagyjuk ezt az államot.
A vonat nagyon kellemes volt, helyi viszonyokhoz képest tiszta (csak 2 csótányt láttunk), volt rajta angol wc is. Folyamatosan hozták a kávét és teát, még naponta háromszor meleg ételt is lehetett rendelni (30.-). Adtak takarót, párnát és törölközőt is, ami valóban tiszta volt. Igazán meg sem kottyant a 33 óra.
Az útra vett magazinok nagyon nagy tetszést arattak az útitársaink körében. Az első megkérdezte, hogy kölcsön veheti-e, aztán már csak lestük, hogy mikor olvashatnánk esetleg mi is bele, mert a vonat távolabbi részéből is jöttek és egyszerűen elvették az asztaláról. Az újságok kézen-közön forogtak az utastársaink közt – úgy tűnik, csak mi gondoskodtunk az “irodalomról”. Mások végig aludtak vagy mobiltelefonáltak az úton.



AGRA: Az arany háromszög egyik sarka. A Taj Mahal miatt turista hely.

Agrába hajnali 1-kor, menetrend szerint érkeztünk. Hiába drukkoltunk, hogy késsen a vonat, most nem tette. Mivel ez nem a legjobb időszak egy ismeretlen városban való szálláskereséshez, az állomáson vártuk meg, míg világosodni kezdett. Fogtunk egy riksát (az egyik legkevésbé pofátlant), akivel kis nehézségek árán sikerült egy tűrhető szállodához vitetni magunkat. A szállás – és az egész város- olyan hangos volt már így hajnalban is, mint egy repülőtér. A folyamatos áramkimaradás miatt mindenhol ment a generátor, és mivel a szobák nagy részén nincs ablak, a “cooler” nevű óriásventillátorok hangja tetézte a zajt.
Rövid és kevéssé hatékony pihenés után felkerekedtünk, hogy megnézzük a helyi nevezetességet. A koszon, bűzön átverekedve magunkat igyekeztünk a Taj Mahal felé. A kapuba érve nem hittünk a szemünknek. A belépő ára 750.- a külföldieknek (helyieknek 30.-). Kicsit elgondolkoztunk és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be. Tetőződött a negatívizmusunk, amit már napok óta mindketten éreztünk. Körbesétáltunk a környéken, veszekedtünk néhány önjelölt idegenvezetővel, aztán beültünk egy biciklis riksába, mert már ahhoz sem volt kedvünk, hogy sétáljunk a szemétdombokon.
Átvitettük magunkat a várhoz, ahova szintén nem mentünk be 300-ért fejenként. Ettünk egy jó drága étteremben ketten egy thalit (Agra, Only Restaurant 1 Thali, 1 liter víz, 2 roti= 185.-) és megbeszéltük a továbbiakat. A kaját nem sokkal később a wc emésztette meg, aztán aludtunk egyet a zajban.
Reggel 6-kor még egy vita a riksással és a boyjal, majd ismét a vasútállomás következett. Az egymásra részvéttel köszönő turisták egyikével szóba elegyedtünk. Egy francia fiú volt, aki Jaipurba ment tovább. Ő mondta, hogy egy magyar fiú is van itt, akiről kiderült, hogy 1 hónapja jön Pestről szárazföldön, és ő is itt akadt ki a legjobban. Kicsit beszélgettünk, aztán mindenkinek sok szerencsét kívánva mi elindultunk Delhibe. (Agra-Delhi Karnataka Express sleeper nem A/C 142.-/fő Agra 08.05- 3 óra)
Szerencsére Rajender (aki Pesten ösztöndíjas és ott találkoztunk vele), elénk jött a vonathoz. Elmentünk hozzájuk és nagyon kedvesen segítettek mindenben. Adtak finom ebédet és elkísért a testvére minket az Aeroflot irodába, ahol áttetettük a repülőjegyünket augusztus 11-re. Azért, hogy ne ilyen negatívan menjünk haza, még egy északi kirándulást bevállaltunk.
Este buszra szálltunk. (Delhi- Shimla “Delux” Government Bus 400.-/fő, Delhi 9.30 Shimla 8.00 -11 óra) Nagyon nehezen jutottunk ki a városból a forgalom miatt, aztán megálltunk valahol, és mindenki kapott egy üveg vizet. Mindenféle kiabáló árusok lepték el a buszt és az ablakokon keresztül is benyúlkáltak. Az egyikre rá is borítottam a fél üveg vizemet. Mikor végre elindultunk rendesen, benyomtak valami rettenetes hamis gajdolást a magnóba. Kb egy óra után megkértük, hogy kapcsolják ki és elaludtunk.
Reggel 8-kor értünk Shimlába, ahol megint kezdődött a szállás vadászat. Nehezítve azzal, hogy ez egy abszolút hegyoldal. Irtó fárasztó lépcsőket kell mászni. Valahogy lealkudtunk egy 900-as szállást 360-ra, ahol 2 nap után végre megfürödtünk. Meleg vízben! Felvettük a joggingunkat – mert itt hideg van – és elindultunk sétálni.



SHIMLA: Himachal Pradesh fővárosa. 2213 méter magasan van. Az angolok alapították, hegyvidéki üdülőhelynek és katonai stratégiai csomópontnak egyben. A főbb látnivalók a környék hegyei, néhány XIX. századi épület, mint a keresztény templom, könyvtár, postahivatal.

Bizonyára kellemesebb az élet itt szezonban, amikor nem esik az eső, de alapvetően szerencsések voltunk, mert volt néhány óra, amikor esernyő nélkül is lehetetett sétálni. A városka főtere és a körülötte lévő utcák nagyon rendezettek. Szép a kilátás a Himalája hegyeire és kellemes a levegő. Az autókat ide nem engedik be, ezért sok hordár van, akik eszméletlen pakkokat cipelnek felfele a szűk utcákon. Van egy “liftkomplexum”, ami 5 rúpiáért felszállítmányozza a lusta turistákat a buszállomás szintjéről a belvárosi részbe. Ezt nem egyszerű megtalálni, de ha megvan, abszolút Békásmegyer feelingben lehet része az embernek a zárt liftben. Kellemes, hogy erre felé már nem nyomulnak annyira a turistákra. Talán azért is, mert itt a helyiek bőre is világosabb és ezért kevésbé tűnünk ki? A piacon az árus pedig nem fogadott el pénzt az egy darab gyömbérért, amit a megfázásom kúrálása végett akartam vásárolni.
Este lesétáltunk a buszállomásra és megvettük a jegyünket a következő napra Mandi felé.



MANDI: 760 méter magasan van. 81 templom van a városban. Persze a legtöbb igen kicsi. Nagyon aranyos a bevásárlóközpontja, ami a főtéren van, egy park körül, közepén egy templommal.

Reggel 8-kor indult a buszunk Mandi felé (116.-/fő+5.-/csomag). Roppant kanyargós volt az út, de szerencsére egy óvatos sofőrt fogtunk ki. Mivel néha esett az eső, a busz egy-két helyen elkezdett beázni. Szerencsére mi jó helyen ültünk, és így nem lettünk túl vizesek. Kétszer álltunk meg, egyszer tea, aztán ebédszünetre.
Délután 2 felé értünk Mandiba. Eredetileg nem akartunk itt megállni, de nem volt közvetlen buszcsatlakozás. Csak este tudtunk volna tovább menni, de azt nem akartuk. Kerestünk egy szállást és sétálgattunk a faluban. Kedves hely. Vasárnap lévén a legtöbb bolt zárva volt, de nem is bántuk, mert így még nyugodtabb. A kis sikátoros utcák most a monszun alatt velencei hangulatúak. A helyi kispiszkosban (Vaishnar Dhaba) megvacsoráztunk. Érdekes volt látni, ahogy a helyiek “take out”-olják a kaját innen és sül a kemence falán a roti. Korán lefeküdtünk, hogy hajnalban mehessünk tovább.
Reggel 1/2 6-kor már a buszállomáson voltunk. Nem volt egyszerű kitalálni, hogy hogyan tovább, mert Dharamshalába csak 8-kor indult az első busz. Aztán segített valaki és felszálltunk egy buszra a megfelelő irányba, Palampurba (70.-/fő). Innen volt csatlakozás Dharamshala felé (25.-/fő). Ennél gyorsabb csatlakozás már nem is létezik, mint amilyen a miénk volt. A palampuri buszállomásra beérkező buszunk ugyanis keresztezte az útját annak a busznak, ami Dharamshalába ment. Leugrottunk, és rohantunk a gurulófélben lévő busz után. Elértük. Dharamshalába érve még meg kellett találni azt a buszt, ami felvitt minket aztán McLeodganjba (7.-/fő). A daramsalai buszállomáson dolgozó igen kitartó koldusgyerekekkel nagy nehezen megértettük, hogy nem kapnak pénzt. Délután 4 felé megérkeztünk.



DHARAMSHALA- McLeodganj: 1980 méter magasan, a Himalaja alacsonyabb, déli hegyvidékén fekvő település. Semmi különös látnivaló nincs. A turisták az innen pár kilométerre, és párszáz méterrel magasabban található McLeodganjba áramlanak. Ez a Dalai Lama és a Tibetből elmenekült, de száműzetésében is működő tibeti kormány székhelye. Itt több a hotel, étterem és üzlet is, mint az alsó városban (Dharamshalában), és hangulatában nem is annyira indiai.

Ez aztán egy szezontól függetlenül kül- és belföldi turistáktól hemzsegő falu. Mi egy csendes, tibetiek lakta településre számítottunk, és sajnos ismét csalódnunk kellett. De ha már itt vagyunk, megpróbáljuk megtalálni a számunkra legjobb szállást. Az utcák nagyon szűkek – érthetetlen, miért nem tiltják ki innen az autókat, amiktől rendszeresen akkora dugók vannak, hogy még gyalogosan se lehet haladni.
A nagy dudálás, és tumultus közepette megtaláljuk a Yellow Guest House-t. Tibetiek üzemeltetik, akik sokkal kellemesebb partnernek tűnnek, mint az indiaiak. Jobban beszélnek angolul, és nem akarnak mindig meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit a vendég gondol. Maga, a szállás elég jónak tűnik, és 250 rúpiáért meg is kapjuk. A szennyeseinket SOS bevittük egy helyi mosodába, hiszen már csak annyi ruhánk maradt, hogy épp ki tudunk menni az utcára. Aztán ebéd után néztünk.
A hoteleket és éttermeket vagy indiai vagy tibeti személyzet működteti, mi pedig megfáradva az indiai mentalitástól, inkább az utóbbiakat keressük. Ezért is ültünk be egy, a tibeti monostor tulajdonában lévő étterembe (Shangri-la, 140.-/2 fő)a buszállomásnál. Tiszta, barátságos hely, ahol megnyugodva láttuk, hogy a személyzetben egy kivétellel mindenki ferdeszemű tibeti. Az étlapon a fehér ember számára megszokott “kontinentális” kaják mellett ott szerepelnek a tibeti ételek, némi magyarázattal. A rendelés úgy történik, hogy egy kis cetlire kell felírni a kívánt ételt az árával együtt. Indiában ez eddig nem tapasztalt, példás precizitás. Itt is, mint sok helyen lehet kapni kimérve ivóvizet 5.-/liter áron. Mi valami levest, és krumplival illetve zöldséggel töltött momost rendeltünk. A momos leginkább a raviolira emlékeztet, csak a formája kifli alakú, és nagyobb. Egészében nem volt valami ízletes ez az ebéd, de nagyon jól esett mégis, hiszen fáradtak és éhesek voltunk. Élveztük az étterem nyugalmát, amiben Indiában eddig nem sok részünk volt. A fizetéskor nem fogadnak el borravalót, hanem egy fadobozba kell bedobni a kijáratnál az összeget, amit a vendég gondol.
Terveink szerint szombatig szerettünk volna egy kellemes, csendes szálláson eltölteni néhány napot, hogy kifújjuk magunkat, mielőtt visszamegyünk Delhibe. Erre talán ez a kedves tibetiek vezette vendégház alkalmas is lett volna, de sajnos rövidesen észrevettük, hogy a levegő nagyon nedves, a falak dohosak. Az egyik sétánk során teljesen eláztunk az esőben, és ruháink egy napi szárítás után is ugyanolyan vizesek maradtak, mint amikor kilógattuk őket. Nincs hát ezzel vége a szálláskeresésnek, mert nem maradhattunk ilyen körülmények között. Megérkezésünk másnapján végignéztük a jobb, és drágább hoteleket is, amik kevésbé vizesek, és egy csendesebb utcában sorakoznak. Végül a Him Queen mellett döntöttünk (450.-/éjszaka).
Ez az első eset, hogy olyan hotelben szálltunk meg, amit az útikönyv is ajánl. Igaz, indiai a személyzet, de kedvesek, jól tudnak angolul, és a szobák is kellemesek, a hegyekre néznek és van erkélyük. Persze semmi sem megy simán, mint ahogy azt ebben az országban megszoktuk. Röviddel a szoba elfoglalása után kiderül, nincs hidegvíz. Ilyen még nem volt. Talán rosszabb lenne, ha meleg nem lenne, de azért ez se túl jó. A recepciós előzékeny, és mondja, hogy máris hívja a szerelőt. Mi bizakodunk, hogy megoldódik a dolog. Addig is elmegyünk, és beszerezzük a Delhibe szóló buszjegyünket a pénteken induló luxusbuszra (Tibet Tours & Travels, www.angelfire.com/in2/dawa, tibetdawa@yahoo.com, 400.-/fő), aztán megebédelünk egy másik tibeti étteremben, ami drágább, de sokkal ízletesebb főztöt kínált, mint a tegnapi (Tibetan Tours felett, Tibeti thali-65.-).
Visszatérve a hotelbe a recepciós azzal a hírrel fogad minket, hogy a vízszerelő ma nem ér rá, és majd csak holnap jön. Kicsit bosszankodunk, mert már arra számítottunk, hogy ebben a hotelben végre normálisan lezuhanyozhatunk. Maradt az a technika, hogy a bojlert kikapcsoljuk, a víz lehűl, kifolyatunk egy vödör hideg vizet, bekapcsoljuk a bojlert, megvárjuk, még felmelegszik a benne levő víz, aztán a már korábban leírt locsolkodós módszerrel fürdünk, összekeverve a vödör és a bojler tartalmát. Éljen a 21. Század!
Estefelé elhatározzuk, hogy a vacsorát az olcsóbb, bár nem túl elegáns bódék egyikében fogyasztjuk el. Ezek az építmények az utcákban itt-ott elszórva látható, fából és egy palatetőből készült büfék, amikbe kb. 8 ember fér be. Az utca felől nincs fala, tehát jól látható, amint az 1 fős személyzet főz, és adogatja az étket a bent ücsörgő vendégeknek. Érdekes, hogy itt leginkább nyugati turistákat látni, az üzemeltető és a menü pedig indiai. Az étlap tanulmányozása után rendeltünk, de a szakács közölte, egy fajta kaja van. Azt kértük.
Nem sokkal később beült mellénk három srác, akik láthatóan otthonosan mozognak a környéken. Pár perc beszélgetés után kiderül, egyikük – a legharsányabb – dán, a másik ausztrál, a harmadik angol. A dán srác hegesztő. Az évből négy hónapot dolgozik, a többiben meg él, utazik a keresetéből. Na igen… Hármuk közül ő a legérdeklődőbb, így rövid idő alatt az EU csatlakozástól a SARS-on keresztül a magyar gazdasági helyzetig mindent megbeszéltünk. A sötét utcákon visszasétáltunk a szállásra és megpróbáltunk TV-t nézni, de először az adás, majd a villany is megszűnt, aludtunk.
Reggel kiderült, hogy a vízvezeték szerelés nem megoldható falbontás nélkül. Felajánlottak egy szobát 600-ért, de mi inkább bevállaltunk még egy éjszakát így, és másnap átköltöztünk egy ugyanolyan 450-esbe, ahol volt víz.
Délelőtt szerencsénk volt az idővel és expediciót szerveztünk Dharamshalába. Lemásztunk a hegyi ösvényen, ahol néhány helyen megdöbbentő élményben volt részünk. Sok itt is a szemét és néhány helyen emberi ürülék keresztezte az utunkat. A kirándulás fő célja az egyetlen ATM masina megtalálása volt, hogy pénzt vehessünk magunkhoz. A gépezet egészen lent, a Head Post Office-al szemben van, de természetesen nem működik.
Busszal jöttünk vissza McLodganjba. Végülis itt is lehet pénzt szerezni, ha az ember valutát vált be, illetve 5%-ék kezelési költségért visa kártyára is adnak rúpiát. Beváltottuk azt az eurot (Space Shuttle-buszpályaudvar 51.20.-), amit a kanadai vámnál kaptunk vissza, és ebből gazdálkodtunk a továbbiakban. Vásárolgattunk, mint rendes turisták, ügyelve, hogy ne legyen nagy a túlsúly.
Másnap megkíséreltünk bejutni a város szélén álló buddhista templomba. Távolról megnéztük, ahogy a 14. Dalai Láma bevonult a kíséretével, ami tibeti szerzetesekből és géppisztolyos testőrökből áll. Már megérkezésünk után röviddel kiderült, hogy azért van olyan nagy nyüzsgés a városban, mert a Dalai Lama augusztus 4-től 12-ig minden nap ún. tanításokat tart. Nagy tömeg ember vonul minden nap a templomba hallgatni a Lama beszédeit, nagyrészük tibeti, a többi nyugati, és csak nagyon kevés indiai. A tanítás tibeti nyelven folyik, a külföldieknek pedig szimultán fordítják több nyelvre, és rádióadón sugározzák. Így tehát sok ember kisrádióval és fejhallgatóval felszerelve üldögél a templomban és körülötte. A templomba csak egy regisztrációs kártyával lehet bemenni a tanításokra, de ilyet több napi erőfeszítéssel sem sikerült szereznünk. Egyébként egy biztonsági kapun és egy kisebb motozáson kell átmennie annak, aki be szándékszik jutni.
Végül akkor néztük meg a templomot belülről, amikor délután 4-kor lejárt a Lama munkaideje, és a tömeg elkezdett kiáramlani. Ekkor már nincs semmi ellenőrzés, gond nélkül sétálgattunk. Érdekes volt látni, milyen sokféle figura jön a tanításokra, az európai divathippitől a 80 év körüli tibeti öregekig – akik valószínűleg a Himalajan keresztül menekültek Tibetből. Egy kiadós eső gondoskodott róla, hogy alaposabban szemügyre vegyük a templomot, és az embereket. Sokan a tanítások befejeztével – életkortól függetlenül – fárasztó, tornagyakorlatnak is beillő imádkozásba kezdtek, mások csak üldögéltek, és várták az eső végét.
Az ebédünket egy kellemes étteremben fogyasztottuk el, ahol ismét érdekes emberekkel ismerkedtünk meg. A helyhiány miatt mellénk ülő középkorú Mexikóból származó házaspár második napja volt Indiában. A férfi rákkutatóként bejárta a világot, most épp az USA-ból költöznek majd át Svájcba. Egyetemre Torontóba járt, így volt néhány közös élményünk. Megpróbáltunk nem túl sok rosszat mondai Indiáról, de azért biztattuk őket, hogy legyenek óvatosak. Bár ők egyáltalán nem “budget tourist”-ként utaznak és az 5 hetes vakációból 3 hetet Nepálban egy monostorban fognak tölteni. A végén kifizették a mi számlánkat is, ami nagyon kedves volt tőlük.
Ez az utolsó napunk a Himalájában. Délelőtt rápihentünk az előttünk álló éjszakai utazásra, aztán ki kellet csekkolnunk a szobából. Szerencsére a csomagokat ott lehetett hagyni megőrzésre, így csak kevés cuccal a hátunkon sétálgattunk a nap hátralevő részében. Ebédelni A Yak nevű étterembe mentünk, ami hiba volt. A rendelés leadása után láttunk néhány csótányt, majd a kiszolgálás és a kaja is rossznak bizonyult. Kénytelenek voltunk átmenni egy másik helyre még egy tortát enni, hogy azért nem maradjunk éhesek. Utolsó pénzünket is elsoppingoltuk és elettük a monostor éttermében.
Este majdnem pontosan 8-kor indult a buszunk. Kényelmes volt a hely és egész sok európai és tibeti volt az útitársaink között. Körülbelül 3 órával az elindulás előtt volt az első fél órás pihenő egy drága szállodánál, amivel szemben kis bódék is álltak, hogy minden igénynek megfelelő hely legyen. Kicsit leszálltunk körülnézni. Érdekes volt, ahogy a vaksötét himalájai úton egyszercsak felbukkant egy csapat félmeztelen indiai biciklista fiú. Természetesen mindenféle kivilágítás nélkül, viszont óriási zajjal, az egyik bringa csomagtartójára szerelt magnónak köszönhetően. Minden tiszteletünket kiérdemelték ezek a bátor éjszakai sportemberek. Lassan újra elindultunk, és őrült tempóban száguldottunk a főváros irányába.
Majdnem Chandigharh-hoz értünk, mikor elromlott a busz váltója. A nagy sötét út szélén úgy tűnt, hogy nincs esély a továbbmenetelre. Örültünk, hogy van még időnk, mi nem siettünk. Azok kedvéért, akik viszont siettek, perceken belül előkerültek a semmiből a riksások. A buszsofőrök az elemlámpánkat kölcsönvéve nekiestek a szerelésnek és hamarosan indulásra kész volt ismét a jármű. Egészen Delhi külvárosáig, a Tibeti Camp-ig robogtunk probléma nélkül. Akkor aztán a busz megállt, és a kalauz ellentmondást nem tűrően közölte, hogy “last stop”, azaz ez itt a végállomás. Eredetileg a a belváros lett volna a végcél, de úgy tűnt, a busz ismét megadta magát.
Mivel Dharamshalában amúgy is azt hallottuk, hogy a Tibetan Campben olcsó és jó szállások vannak, hát leszálltunk, és magunk mögött hagyva értetlenkedő útitársainkat körülnéztünk hotel ügyben. Sajnos nem volt üres szoba, amit kivehettünk volna, pedig az árak tényleg barátiak voltak. Meggyőztük hát magunkat, hogy még úgyis messze vagyunk a belvárostól, és inkább beljebb keresünk szállást.
A buszunk már nem volt ott, ahol leszálltuk róla – talán sikerült megszerelni a váltót -, így magunk kellett megoldjuk a további közlekedést. Riksába ültünk, és a Cannaught Place-re, azaz a Delhi közepén lévő kör alakú térre vitettük magunkat. Reggel fél 9-kor még semmi élet, a boltok zárva. Némi tétovázás után összefutottunk egy értelmiséginek tűnő, kedves, turbános bácsival, aki ajánlott egy jó szállást, fogott egy riksát és kioktatta a riksást, hova vigyen minket. Búcsúzóul még annyit mondott nekünk, hogy 10 rúpiánál ne fizessünk többet a fuvarért, bármit is mond az emberünk. Ez szimpatikus volt, és nagyon jól jött a segítség. Pár percen belül egy valóban tiszta és kultúrált hotelben voltunk, ahol némi alkudozással 400 rúpiáért kivettünk egy szobát.
A környék a Main Bazar névre hallgat. Az utcák koszosak és tömeg van. Ami feltűnt, hogy errefelé sok a fehér ember, az európai turista, akik egy kis mellékutcában, a German Bakery nevű étkezdében koncentrálódnak. Itt kaphatók a nyugaton megszokott péksütik, és viszonylag nagy a választék, igaz, a nyugatiak zsebéhez mért árakkal. Ezen kívül van internet, és az emeleten egy Guest House, ami elég olcsón (250-350.-/éj) kínál szobákat. Itt reggeliztünk, majd utána felkerekedtünk, és újabb kísérletet tettünk a fényképezőgépünk megjavíttatásra. Rövid időn belül kiderítettük, hogy az Olympus szerviz a már említett központi téren van. Ott digitális gépeket nem javítanak, hanem elküldik Bombayba, onnan megjavítva vissza Delhibe. Ez minimum 10 nap, mi pedig másnap utazunk. Pontot tettünk az ügy végére, beláttuk: a megoldás a budapesti szerviz.
Nem maradt hát jobb ötletünk, mint tenni egy sétát a szállásunk körüli utcákban, és vásárolgatni. A városnézésről lemondunk, mert rettentő meleg volt, és egyébként sem találtunk az útikönyv leírásában kihagyhatatlan látnivalót. A turista látványosságok nagyon messze vannak egymástól és Delhiben amúgy is nagyok a távolságok, busszal, vonattal vagy riksával lehet csak közlekedni. Már a hazautazás szele legyezgetett minket, és cseppet sem volt kedvünk hazudozó, pénzéhes taxisokkal veszekedni, hogy eljussunk az egyik pontról a másikra. Delhiben végképp kimerült az ország iránti érdeklődésünk. Dél körül hulla fáradtan tértünk vissza a szobánkba, és talán most először tettünk úgy, ahogy a legtöbb indiai: aludtunk egyet délután.
Utolsó Indiában töltött napunkon ismét ellátogattunk indiai barátunk, Rajender (Raju)családjához. Egyik nagy hátizsákunkat náluk tettük le dharamshalai utunk előtt, ezt mindenképp be kellett tehát gyűjtenünk. Raju és az egész család már régi, jó ismerősként fogadott minket. Nem maradt el a bőséges indiai ebéd sem, amit autentikusan a földön ülve fogyasztottunk el. Délután Pushpával, Raju húgával lementünk a környékbeli piacra, ahol Hajni régi vágya teljesült: a kézfestés. Az indai hagyományok közé tartozik, hogy esküvők és nagyobb ünnepek alkalmára hennával mintákat festetnek a nők a kezükre, néha lábukra is. Ezúttal Hajni bal keze volt az áldozat, amit kb. 20 perc alatt pingáltak ki egy kis sámlin ülve. Az eredmény kb. két hét alatt lekopik.
Pushpa – mint azt korábbi látogatásunkkor is láttuk – magántanítványainak, 10 év körüli kisiskolásoknak ad órákat otthon. Ezúttal, vasárnap ellenére is beszállingóztak a gyerekek a lakásba. Később kiderült, hogy csak azért jöttek, hogy átadják nekünk az ajándékaikat. Nagyon meglepődtünk, de aranyosak voltak. Megható volt ez a kedvesség, hiszen nem is ismernek minket. Este felé az egyik kislány aztán még táncbemutatót is tartott nekünk délindiai, és punjabi táncokból. Raju öccse, aki grafikus designer, megmutatta eddigi munkáit, amiket nagyobb indiai cégeknek, újságoknak készített. Este végül elbúcsúztunk, és visszamentünk a hotelbe, hogy összeszedjük az összes csomagunkat, és még egyszer megmossuk kosztól és izzadságtól ragacsos testünket.
Leplezetlen örömmel pakoltunk be a taxiba, hogy megtegyük utolsó utunkat Indiában: a repülőtér felé. Menet közben még búcsúzóul kaptunk egy kis vezetéstechnikai bemutatót sofőrünktől, egy 20 év körüli fiútól. Forgalmi helyzettől függetlenül az érdeklődését a rádió hangoló gombja, a saját frizurája, és a környező járműveken utazó nők kötötték le. Laci előtt az anyósülésen többször lepergett eddigi élete az események láttán, de végül csak elérkeztünk a reptérre. 4 órával a gép indulás előtt már a helyszínen kell lenni az előírások szerint. Mi még előbb érkeztünk, de nem bántuk, mert a városban uralkodó káoszhoz képest a repülőtéren már nyugodt légkör és légkondicionálás fogadott.
Mint ahogy utunkon többször, most is szóba elegyedtünk egy “sorstárssal”, egy osztrák pasas személyében. Ő Nepálban volt dolgozni, és gondolta, visszafele átjön Indiába körülnézni. A miénkhez hasonló tapasztalatokkal, és szintén leplezetlen megkönnyebbüléssel készült elhagyni Indiát. Azért még vásárolt a reptéren egy jó drága képeskönyvet Indiáról, hogy lásson valami szépet is róla. Fura, hogy majdnem minden nyugati turista szeme felcsillan látva más külföldit, akivel végre eszmét cserélhet, és végre megértő fülekre talál. Osztrák barátunkkal könnyedén csevegtünk, mint egy rokonnal: végre valaki, aki tudja hol van Budapest, és rendesen érti, amit mondunk.
Maradék rúpiánkat a reptéren akartuk elkölteni, de a külső váróban privát boltok vannak, ahol a rendes ár+10%-ba kerül minden. Pár óra elteltével a belső, “tax free shop”-os váróba kerültünk, ahol az árak dollárban vannak kiírva, és van ahol nem is fogadnak el indiai pénzt. Tervünk, hogy itt verjük el utolsó rúpiáinkat, dugába dőlt, hisz minden méreg drága. Sebaj, már csak percek kérdése, és irány a civilizáció!
Hajnali 5-kor felszállt a gépünk Moszkva felé. Hajni már észre sem vette a felszállást, az Urál hegység felett ébredt fel először. Laci látta a Kinai nagyfalat és sok kis falut a hegyek közt. A 6 órás úton egyszer kaptunk enni valami indiai szerűt.
A moszkvai reptéren óriási táblák hirdetik, ” ez egy másik világ”, és ez igaz is. Tisztaság és civilizáció, 15 fok fogadott minket. Azért voltak még érdekes dolgok. A tranzit sorban várakozva a világ minden pontjáról érkezett utasok egykedvűen hallgatták, amint egy egyenruhás néni (földi kísérő) szigorú hangon kiabálja egyes városok neveit angolul, rettenetes orosz akcentussal. Fél órán át Düsseldorf, majd London és Párizs is következett. Néha mondatba is helyezte e szavakat, mint például “Passangers to Düsseldorf”, így az emberek rájöttek, hogy őket hívják a tranzit pulthoz.
A 2,5 órás várakozás meg sem kottyant. A Malév Fokker 70-es gépén családias hangulatban és kiváló, előzékeny kiszolgálásban volt részünk. A Ferihegyen minket fogadó 31 fok kellemes volt. Jó volt látni a hipermodern-civilizált várost és hallani a csöndet. Jó volt megérkezni Budapestre.


Fehér Hajni – Reményi Laci


A szerzők saját oldalait a http://www.easteam.net/india címen találjátok.



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Fehér Hajni-Reményi Laci: Hátizsákos kaland Indiában – 2003" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár