Kiss-Csapó Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája – India – 1998


Kiss-Csapó Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája – India – 1998




Kiss-Csapó Gergely több estére – vagy munkahelyi értekezletre – való írása egy 33 napos indiai kirándulásról számol be. Egyedül, egy szál hátizsákkal, a magyar pedagógusokra jellemző anyagi háttérrel indult neki a néhol életveszélyes vidéknek. A személyes hangú, jó hangulatú beszámoló nem nékülözi a Rejtő Jenő-i fordulatokat sem, de akár geológiai ismereteinket is bővíthetjük belőle. Csak irigykedni tudok, hogy ezt nem én, nem velem, de jó lenne, talán majd egyszer… A kedvemet minden esetre meghozta. Remélem, a folytatás is elkészül valamikor – kösz! – a szerkesztő.

1. Srinagar – Csónaktúra Kasmírban


július 5. vasárnap
Reggel ötkor indulok ki Ferihegyre, a frankfurti gépem korán indul. Olyan kevés holmit viszek, hogy mindet felvihetem a fedélzetre kézipoggyászként. Hátizsákom mindössze 8.3 Kg.
Frankfurtban nagyon vacak az idő, 16 fok van és esik. A reptér nagyságától egészen elvarázsolódom. Busszal visznek ki minket az indiai Boeing 747-es géphez. Ez az út legalább 10 percig tart. A gép sokáig nem indul. Egész úton a Márait olvasom: Istenek nyomában. 6300 Km-t teszünk meg közben 7 óra alatt.


július 6. hétfő
Éjjel fél egykor lépek ki a delhi reptér kijáratán. A páratartalom rögtön megdöbbent, pedig most éjjel van. 28 fok a hőmérséklet. Hatalmas a mocsok és a sötétség. Sokáig ácsorgok egy hotel-foglaló pult előtt, de valahogy a fiatal recepciós lány nem tud 650 Rúpia alatti helyet találni nekem. Micsoda hülyeség! Én nem akarok megszállni Delhiben, csak valahogy reggelig kihúzni… Végül kisül, hogy a reptér mellett 300 méterre van egy éjjeli szállás, egy “dormitory”. Átvágom magam a sok kínálkozó taxis-hiénán, és 65 Rúpiáért befekszem az európai higiénés viszonyokhoz képest roppant mocskos ágyba. Felettem 6-8 ventilátor próbálja felkavarni a fülledt levegőt és az álmomat. A neont elfelejtette eloltani a recepciós… Az időeltolódás 3 óra 30 perc Budapesthez képest. Nagyon nehezen jön csak álom a szememre, és a közbiztonságban sem bízom: övtáskámat egész éjszaka erősen fogom, és óránként felkelek, hogy hátizsákomat leellenőrizem. Mellettem mindenféle indiai alszik. Egy öreg szikh bácsi reggel 4-kor felkel és fél hatig a hatalmas kontyát, és a turbánját igazgatja. Megpróbálom magamban felidézni tanulmányaimból India népességföldrajzát. Több mint 1500 különböző nyelv, több száz nép… Ebben a teremben vagy harmincan alszunk, de majdnem mindegyik más nép tagja lehet…
Reggel nyolckor visszamegyek a reptérre és kerítek egy buszt, amely bevisz Delhi belvárosáig. Eléggé lerobbant állapotban van, de ezekhez már hozzászoktam a Közel-Keleten. A sofőr nagyon készséges: amikor kiderül, hogy azonnal Amritsarba, vagy Srinagarba szeretnék menni, leszállít egy “Government Approoved” utazási irodánál. Azok – gondolom-, csak úgy kiírták magukra ezt az “államilag elismert” jelzőt. Veszek egy Srinagarba szóló buszjegyet, meg egy éjszakára szóló lehetőséget, hogy egy lakóhajón aludhassak. Ez utóbbi annyira drága, (900 Rúpia), hogy életem legdrágább szállásai között fogom majd emlegetni. Valahogy nem nagyon bízom bennük: a Srinagarba tartó busz rendben van, de hogyan fogom majd megtalálni a lakóhajót? Állítólag várni fog egy pacák… De biztos ez? Próbálkozhattam volna, persze saját magam is sorban állni az amritsari expressznél, de már Kínából ismerem az efféle sorban állásokat…
Közben a buszos-lakóhajós szervezők egymás kezére adnak. Csodálatos ajánlatokkal és fényképalbumokkal akarnak elkápráztatni, hogy maradjak Srinagarban legalább négy napot. Azt mondják, hogy “annyi kell”. Én pedig tudom, hogy nem maradok, csak egy napig.
Nyolc éve még azt gondoltam, hogy Peking a “világ legnagyobb tanyája”. Most, hogy Delhiben eltöltöttem négy órát és látom a pesti szempontból is elviselhetetlen csúcsforgalmat, a civilizáció eme leggusztustalanabb áldását, azt hiszem, hogy ez már fokozhatatlan. Ehhez képest Damaszkusz, Bejrút, vagy Amman igazi világvárosoknak számítottak. Valószínűleg Calcuttában még elviselhetetlenebb a nyomor és még nagyobb a tömeg. Végül is azért jöttem Indiába, hogy a természetet lássam, a hegyeket, a lámakolostorokat. Hát ezért intek most búcsút ilyen könnyedén Delhinek. A buszozás Srinagarig olyan 23-24 órát fog tartani. A mellettem ülő utas egy nepáli srác. Jókat beszélgetek vele. Van még két másik srinagari busz is. Sokáig konvojban haladunk. A másik busz egyikén egy frankfurti atom-gyógyszerésszel is összeismerkedek. Kiderül, hogy ő is ma érkezett, ugyanazzal a géppel utaztunk. Két-háromóránként a busz megáll valamilyen útszéli büfénél. Maga az út egyébként rettentő unalmas, szinte elviselhetetlen. A táj semmi egyébből nem áll, mint bódévárosok, rizsföldek, szeméthegyek. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy a kasmíri utasok beraknak valamilyen “zenét” a magnóba. Az arab-iszlám-pop ehhez képest élvezhető muzsikának számít.


július 7. kedd
Csak nagyon nehezen tudtam elaludni. Hajnalban érünk Jammuba. Onnan már hegyek között folytatódik az út. Bár a levegő hőmérséklete sokkal elviselhetőbbé vált, mégse örülhetünk, mert a hatalmas kamionforgalom rengeteg dízelfüstöt okoz, néha még az ablakokat is fel kell húzni. A közlekedés egyébként egyértelmű módja az öngyilkosságnak. Egy európai szemével talán még inkább, hiszen baloldali közlekedés van egész Indiában, ezért folyton az az érzésem támad, hogy rossz sávban haladunk. Sok balesetet is láttam ezalatt a buszozás alatt. Legszörnyűbb talán az volt, amikor két kamion futott egymásnak, de úgy, hogy a két vezetőfülke egészen “egymásba-diffúzált”. Képesek a beláthatatlan kanyarokban a hatalmas kamion-szerű teherautóikkal úgy előzni, hogy még csak nem is sietnek. Elegendőnek vélik, ha közben ráülnek a dudára.
Egy 2900 m magas hágó alatti alagúton átérve már tényleg Kasmírban vagyunk. Az izzasztó út végül is 27 órát tartott. A Kasmír-völgy üdítően hat az indiai füllesztő hőség után. Kétezer méter magasságban a fenyvesekkel borított hegyoldalak leginkább Erdélyt juttatják eszembe. Csak az apró majmocskák tűnnek “tájidegennek” első pillanatban.


Srinagar


Szállásadóm a városhatár előtt 13 km-re türelmetlenül vár. Mint elmeséli, a busz mintegy három órát késett. Taxival utazom tovább Srinagarba, a Dal-tóhoz, ahol egy “sikkara” nevű kis ladikkal visznek a valaha jobb napokat látott, de azért elég civilizált és nagyon kényelmes lakóhajóra. Örülök, hogy végre letehetem magam, vagyis lezuhanyozhatok, kimoshatom három napos mocskos-poros ruhámat, és kipakolhatom a hátizsákomat is.
Házigazdáim (1-2 család ?; asszonyokat még nem láttam) tényleg a hajón laknak, de van tévéjük, villanyuk, telefonjuk, angol vécéjük, egyszóval a civilizáció minden kényelmét élvezik. De emellett egy olyan csodálatos életmódjuk is, amelyet csak nagyon kevesen tudnak magukról elmondani. Ahhoz, hogy kimenjenek a városba, sikkarába kell ülniük, de ha csak élelmiszert vennének, akkor házhoz jön egy “bolt-csónak”. A turistának bizony sokszor meg kell küzdeni a hívatlan kereskedővel, aki csillagászati haszonkulccsal próbálja meg értékesíteni a legegyszerűbb portékáját. Vajon saját fajtájukat is megpróbálják ennyire átvágni?
Miért is mondtam igent a delhi utas-térítőnek, amikor nem kevés pénzért beszervezett erre a lakóhajóra? Miért nem vitatkoztam a házigazdámmal félóránál tovább, hogy nem itt, nem Kasmírban akarok eltölteni 5 napot, nem itt akarok hegyet mászni, vízitúrázni, és pláne nem 300$-ért… (Azért úgy-ahogy ügyesnek mondhatom magam: 650$-ból alkudtam le, de úgy, hogy a Lehbe szóló buszjegyem ára is benne foglaltasson.) Azt hiszem, nem tudok már eléggé vitatkozni, csak sodortatom magam a sorssal, ahogy 60 éve Márai is tette.
Végül is megvacsoráztam, lement a Nap, vendéglátóim mindjárt a labdarúgó világbajnokság elődöntőjét kezdik nézni, én pedig itt vagyok Srinagarban, ebben a tóra épült kasmíri városban.


Húsz évvel ezelőtt Srinagar igazi turistaparadicsom volt. Gazdag turisták kerestek Srinagarban kasmíri szőnyeget, meg kikapcsolódást a “house-boat”-okon. A nyolcvanas években Kasmír elszakadásáért küzdő politikai mozgalmak megerősödésével ez az idilli állapot megszűnt. Az indiai katonaság nagy erőkkel bevonult Kasmírba, hogy megakadályozza az elszakadási törekvéseket, és elejét vegye a gyakran pakisztáni támogatást élvező terrorakcióknak. Kasmír igazi tűzfészekké vált, a turisták el-elmaradoztak. Srinagarban mindennapossá vált az éjszakai lövöldözés, meg a kijárási tilalom. A lakosság életszínvonala – lévén mindenki a turizmusból élt-, nagyon lecsökkent. Ha tehetősebbekről volt szó, akkor ők megpróbáltak bekapcsolódni a kereskedelembe; ha kevésbé tehetősebbekről, ők megpróbáltak az államon kívül, India többi részén, esetleg Pakisztánban boldogulni. A szemfülesek és jó kapcsolatokkal rendelkezők pedig szabályosan “vadásznak” a turistákra. Megszokták ugyanis, hogy a “turista általában gazdag ember”. Képtelenek megérteni, hogy a gazdag turisták nem jönnek többé Srinagarba, nekik túl veszélyes ez a hely. Akik idejönnek, azok legfeljebb hóbortos egyetemisták, vagy ún. alternatív bohémek, akiket nem nagyon zavar az indiai katonaság jelenléte, az este itt-ott felhallatszó puskaropogás. A helyiek szemében én és a többi turista még mindig az az átlag “gazdag amerikai”, aki képes egy éjszakáért kifizetni 60-70$-t… Természetesen sem én, sem a többi turista nem fizet ki már ennyit, legfeljebb 8-10$-t, de inkább kevesebbet. Néha azért akad egy-pár tájékozatlanabb, akinek az előbbi ár meg se kottyan. Ez viszont csak felbátorítja a helyi “utazásszervezőket”, hogy “azért mégiscsak van remény”.



Negyedik nap, július 8. szerda
Az élet megdöbbentően olcsó, ha nem néznek minden sarkon gazdag turistának. Máskülönben napi 10-12 kereskedőt kell lebeszélnem arról, hogy az egész készletét eladja. Az iskolában angolul tanulják a törit meg a föcit és ha ügyes volnék, akkor kereskedőként szép kis vagyont halmozhatnék fel. Nagy és hideg béke van Srinagarban. Miután a politikai helyzet erősen hasonlít a 7 évvel ezelőtti boszniai helyzethez (minden sarkon állig felfegyverzett katonák, néha-néha egy-egy lövöldözés…) a turisták nem nagyon látogatják ezt a helyet. Huntington teóriája itt is bejön. A muzulmán és a hindu civilizáció határán van ez az indiai állam, Kasmír; az áldatlan pakisztáni-indiai háborús vetélkedés is egy kicsit belekavar a helyzetbe. Node a felszínen minden nyugodt. 1200 m magasságban a levegő elviselhetőbb, az emberek kedvesek. A nagy gyaloglásról (vagy ahogy itt hívják: treckingről) mindenki le akar beszélni. “Nem érdemes elmenni, nincs ott semmi, csak lámák és buddhisták… Maradjak itt, jól fogom magamat érezni ezen a lakóhajón…” És én maradnék is, meg már mennék is. Még három napig erőt gyűjtök, pihenek, élvezem a furcsa békét.


Ötödik nap, július 9. csütörtök
Vendéglátóm elvisz a városba, hogy a bankból kiszedjek némi pénzt. A postán sztrájkolnak, a leveleket nem tudom feladni. Taxival megkerüljük a tavat, de közben felvisz egy hegyre, ahonnan igen szép kilátás nyílik az egész Kasmír-völgyre. Aztán a nagy mogul nyári kertjét nézeti meg velem, majd egy másik nyári kertet is, valamint egy szőnyegüzemet. Már megint egy olyan hely, ahol egy halom szőnyeget illene vennem. Ezek a kereskedőnépek kifejezetten sértésnek veszik, ha nem vásárolok tőlük semmit. Hiába mondják utána, hogy “but you are most welcome”. A kirándulás után a városban tekergünk. Kívülről megnézem a Nagymecsetet. Építészetileg inkább emlékeztet valamilyen Kós Károly szerűségre és nem látok rajta semmiféle keleties jelleget.
Vacsora előtt kérek egy ladikot, vagyis egy sikkarát, hogy egyedül kóvályogjak egy kicsit. Rendben, de az egyik srácot elküldik velem, hogy “vigyázzon rám”. Nem tudom felfogni, hogy miért vigyáznak rám úgy, mint a hímes tojásra. Mintha csak valami rosszban sántikálnék… Este ezt a témát fel is vetem, mire vendéglátóm azt válaszolja, hogy azért kell a vendéget mindentől óvni, mert ők felelősek értem. Végül is “fél-béke-fél-háború” van. Biztosak akarnak lenni abban, hogy nem lesz semmi bajom. Este az egyik gyereknek, Muszafának a tizenhatodik születésnapját ünneplik. Engem is meghívnak a tortaevésre. Sajnos a torta nagyon erősen cukrozott tojáshabból áll, valamint száraz piskótatésztából.


Csónaktúra Kasmirban


Hatodik nap, július 10. péntek
Reggeli után beszállok egy sikkarába. Rajtam kívül még négyen utaznak velem. A sikkara tulajdonosa, a segítője; elkísér a nagypapa és az egyik unokája. Most tudatosodik bennem, hogy valójában négy embert fizettem ki… A Dal-tavat egy zsilipen keresztül hagyjuk el a folyó irányába. Aztán Srinagar folyóparti szegénynegyede mellett csurgunk. Hihetetlen mocsok és szegénység kíséri utunkat. A helyenként szennyvízcsatornához hasonlatos folyóban mosnak a helyi lányok. Szívszorongató a szegénység. A szagok elmesélhetetlenek.
Közben a sikkarában folyik az élet: az egyik evezős állandóan főz. A kerozinfőző egyfolytában szolgálatban van. Az ebéd természetesen kuktában készül, hogy gyorsabban kész legyen. Az út teljes idején állandó jelleggel teázunk. A tizenöt-tizenhat éves sráccal próbálok beszélgetni, de ő nem nagyon tud még angolul.
A folyót nem nagyon kísérik települések a partján, csak ritkán tűnik fel egy-egy kisebb falu, vagy nyomortanya. A gyerekek megpróbálnak követni minket a parton. Néha lehet 6-8 méter hosszú homok- és sóderszállító dereglyéket látni, ahogy a szerencsétlen sovány parasztok éppen pakolják kezdetleges talyigájukkal.
Megállunk egy másik folyó torkolatánál. Srinagart talán 40 kilométerrel hagytuk magunk mögött. Fürdünk a folyóban. Jéghideg ahhoz képest, hogy a parton legalább 35-40 fok van. Egy halásztól veszünk néhány halat, amit majd vacsorára fogunk megfőzni. Ki kell mennem a partra, hogy beírjanak egy rendőrségi ellenőrzőpontnál. Az egész épület olyan állapotban van, mintha éppen lebontásra várna. Mindössze egy villanykörte árválkodik a tiszt irodájában. Látszik, hogy nem tudja elolvasni az útlevelemet, csak gépiesen másolja a betűk formáit kockás füzetébe. Az irodában rajta kívül van még egy pár gyerek is, akik minden áron beszélgetni szeretnének velem, csak nem tudnak. Én pedig nem nagyon erőltetem. Nincs bennem túl nagy közléskényszer. Különben is egyfolytában azon töröm a fejem, hogy hiába írt be a “nagy kockás füzetbe”, ha most valahogy elvesznék, valószínűleg senki sem találna rám, vagy a holttestemre.
Mintegy 50-60 Km-re hagyhattuk el a várost az igen sebes folyású folyón. Közben többször elképzeltem, hogy miként fogunk ezen majd másnap visszafelé evezni… Kiderül, hogy nem erre megyünk vissza, hanem egy zsilipen átkelünk egy másik tóba, aztán annak a vize már valahogy kapcsolatban áll a Dal-tó vízrendszerével és két nap evezéssel vissza lehet jutni oda, ahonnan elindultunk. Csakhogy a zsilip zárva van, nem is lehet kinyitni, úgyhogy este 6 órakor kikötünk a folyó közepénél lévő kis szigeten és vacsorázunk. Az idő beborul, majd hatalmas záport kapunk. Aludni majd a másik part közelében fogunk, de oda most azért nem mehetünk, mert a falu összes gyereke odajönne hozzánk, hogy szórakoztasson minket.
Srinagartól eddig kétszer igazoltattak engem, egyszer indiai katonák, egyszer pedig be kellett jelentkeznem egy rendőrségi irodán. A folyó viszonylag hideg: nem lehet több 18-19 fokosnál. A környező nagyon magas hegyekből érkezik és rengeteg hordalékot szállít. A helyiek egyéb elfoglaltság híján ezt a folyami homokot termelik ki és gályákon vontatják vissza Srinagarba.


Találkozásom a JKLF katonájával
Hetedik nap, július 11. szombat

Végül is nem hagyhatjuk ki a másik tavat: bevisznek egy másik csónakkal. Nagyon tiszta, szép vizű tó. A partján tilos építkezni, ezért nem szennyezi be a szennyvízcsatorna nélkül élő lakosság. Fürdök egyet, aztán délre visszamegyünk ahhoz a zsilipkapuhoz, amit nem lehetett kinyitni. Út közben megint igazoltat egy indiai katona. Ki kell eveznünk a partra és fel kell másznom egy homokzsákokkal és szögesdróttal körbeépített “erődbe”.
Ebéd után elindulunk visszafelé ugyanazon a folyón, amelyen jöttünk. Emberfeletti erőfeszítést kívánó feladat. Még én is besegítek a két csónakosnak, de hamar abbahagyom, mert elkezd égni a bőröm. Percek alatt tűzpirossá válik. A folyón felfelé evezni már-már lehetetlen, ezért az egyik csónakos kiszáll és húzni kezdi a sikkarát. 5-10 Km-en keresztül felváltva húzzák a csónakot a sebes sodrású folyón, mire elérünk egy még gyorsabb folyású és nagyon szürke színű mellékfolyóhoz. Ott ebédelünk a torkolat közelében. Az út következő része egy nagyon szép marhalegelőn vezet keresztül. A folyó vízszintje szinte egy szintben van a legelőjével. Ritka erdő is látható a parttól 30-40 méterre. Ezen a szakaszon már hárman húzzuk a sikkarát, a kissrác kormányoz, az öreg nagypapa pedig egyfolytában vízipipázik. Elég idős embernek néz ki, de kiderül, hogy csak 56 éves. Én legalább hetvenötnek tippeltem volna.
Hirtelen az egyik csónakos megkér, hogy azonnal tegyem el a fényképezőgépet. Feltűnik a folyó túloldalán egy fegyveres. Nincs rajta egyenruha. Meg is kérdezem gyorsan az öregtől: “ez akkor most egy JKLF fegyveres?” Azt válaszolta, hogy igen, ez már az ő területük. Ide, ebbe a mocsárvilágba nem jönnek az indiai katonák. Hát szépen vagyunk!
Estefelé már elérjük a fertőt és a csónakos valamilyen ismerősénél kötünk ki. Bár kőből épült házban laknak, arra sincs pénzük, hogy ablaküveget vegyenek. A ház körül néhány lépésre már a folyó van. A baromfiólak mellett verem fel a vadonatúj kis sátramat.
Érdekes, hogy a kasmíri nők nagyon hosszú orrúak; iráninak, vagy afgánnak nézném őket inkább. A legfurcsább viszont az, hogy “hiányzik egy korosztály”. A kislányok kb. 10-12 éves korig mindenhol láthatók. Sokszor meztelenül fürdenek, nagyon szép az arcuk, az orruk még nem nőtt meg olyan hatalmasra. 28-30 évesen már nagyon öreg, felnőtt, elhasználódott asszony benyomását keltik. Vajon hol lehetnek a 15-25 évesek?
Ennél a háznál, ahol kikötünk, van három nő. Az egyik nagyon öregnek tűnik, legalább 60 éves. A másik kettő olyan 25-26 évesek lehet. A középső gyereket szoptat. Az egyik férfi – nem nagyon tudunk kommunikálni -, de ennek ellenére beszélgetni próbál velem, távolról jött idegennel. Rövidesen kiderül, hogy ő mindössze 19 éves és a lányok bátyja, az öreg néni pedig az anyja, mindössze negyvenkét éves. És hány évesek a húgaid – kérdem. 15 és 18. Egyszerűen nem tudom befogadni ezt az információt. Az a nő, akit az imént 25-26-nak néztem csak 15 éves lenne? Az ifjú anyuka meg 18? Rettenetes, hogy mit művel az idő velük. Nem, ez nem az idő, ez a saját genetikai kódjuk. Náluk ez a normális. Ez normális?!
Megesszük a vacsorát, aztán elajándékozom tollamat, hogy legyen mivel szőnyegminta-kódokat rajzolniuk, aztán elvonulok a sátramba aludni. Ez az első olyan éjszaka, hogy kissé fázom egy szál rövidnadrágban és lepedőben.



Nyolcadik nap, július 12. vasárnap
Reggel kicsit csöpörészett az eső. Vadonat új sátram megázott, sőt még a közeli nyárfák is összeragacsozták. A mai út már nagyon kevésnek tűnik a lakóhajóig, nem lehet több 10 km-nél. Labirintusokon, kiismerhetetlen csatornákon és zuhatagokon haladunk felfelé, igen lassú iramban. Már Srinagarban vagyunk, a belváros csatornáiban, az eddig kristálytiszta vizű folyó gyakorlatilag szennyvízcsatornává változott. Tegnap még megmostam benne a kezemet, elöblítettem a poharamat; ez ma már lehetetlen ötletnek tűnik. Végül kilyukadunk egy hihetetlenül tiszta vizű tóhoz. Ez a Dal-tónak az egyik melléktava. Éppen ebédidő van, így hát megebédelünk. Ebéd után – akármennyire is visszataszító -, a kristálytiszta vizű tóba belemossuk a zsíros tányérokat és beleöntjük a maradékot. Bár ez mégiscsak szerves anyag, tehát talán előbb-utóbb lebomlik, rettentő gusztustalan dolognak tartom. Megjegyzésemen kísérőim csak röhögnek. A forró kánikulában gyorsan fürdök egyet. Megérkezésünkkor a csónakos tesz egy elvetélt kísérletet, hogy valami baksist kicsaljon belőlem, de én eléggé erőszakosan lebeszélem róla. “Én már fizettem, nem is keveset.” A legtöbb, amit tehettem, hogy beálltam neki segíteni a legnehezebb szakaszokon és nem szolgáltattam ki vele magam. Úgy tesz, mintha megértené és eltűnik.
Két régi-új vendége van a háznak, az a két genfi srác, akik tegnap érkeztek vissza egy igazi hegyi túráról. Simon és Xavier fejenként 680$-t fizetett a kísérőért és a két másik teherhordóért, meg a szamarakért. Nem volt unalmas? Nem éreztétek, hogy folyton csak azt láthatjátok, amit megmutatnak nektek. – De tényleg, most hogy így rákérdeztem…
Két tizenkilenc éves műszaki középiskolás gyerek. Éppen, hogy csak makognak angolul – franciául persze remekül -, egy halom pénzzel világot lát… Az a sok árus, akik naponta felkeresik a lakóhajót, hogy szövetet, szőnyeget, ékszert, faragott fadobozkákat adjanak el nekem; mind megtalálta ezt a két srácot. Ők pedig nem nagyon ellenkeztek, mint én; újonnan szabott kasmíri nadrág volt rajtuk, és örültek, hogy minden milyen olcsó. Igazuk is lehetett. Svájci fizetéssel tényleg alamizsnának tűnik az itteni árszínvonal. Még én sem panaszkodhatom, csak bennem még él az a tartás, hogy nem vagyok egy konzumturista. Azért jöttem, hogy lássak, tapasztaljak, emberekkel találkozzam, elsősorban persze magammal…
Alkalmam nyílik egy hét angol nyelvű gondolkodás után a francia nyelvvel próbálkozni. Siralmas nyelvtani szerkezetek, borzalmas mondatok jönnek ki kezdetben. De erőltetem, mert nem akarom, hogy a háziak megértsék, hogy róluk is beszélünk. Három-négy órai csevegés után megvacsorázunk, konstatáljuk, hogy ha ők is Lehbe tartanak, akkor ott majd talán összefutunk.
Házigazdáim tizenhat éves gyerekével, Golammal délután még elmegyek a városba, hogy beszerezzek néhány helyi zenét. Veszek is a piacon két kazettát. Az egyik valamilyen tucat-indi-pop-musical, a másik olyan “lakodalmas helyi zene”. Egyik zenét sem tudnám sokáig hallgatni, de otthon majd csak jó lesz felidézni az itteni hangulatot. Amikor visszaérek a hajóra, lesújtó hír fogad: másnap, vagyis hétfőn, július 13-án általános sztrájkot tartanak Srinagarban, egy 1931-es vérengzés emlékére. A bank, ahol a pénzemet várom, zárva tart. Még egy napot kell emiatt a boldogtalan semmittevéssel töltenem.
Éjjel Franciaország 4:0-ra veri a brazil válogatottat, s így ők a világbajnokok.



Kilencedik nap, július 13. hétfő
Fél egy és egy óra között felébredek és hallgatózom. A szomszédos lakóhajókon nézik a világbajnoki döntőt, néha hallani lehet, amikor rúgnak egy gólt. Persze azt nem tudom kideríteni, hogy melyik csapat rúgta. Kb. fél egykor rúgnak egy gólt, aztán röviddel később még egyet. Néhány éjjeli tévénézőnek hallom az üdvrivalgását. Reggel a két svájci srác elmegy a lehi busszal, de nekem még maradnom kell szerda reggelig. Végre kiolvasom a Márait. Még van egy Marcus Aurelius, ha ezzel végeznék, akkor kifogytam a szépirodalomból. Mi tévő legyek? A mai napom “a kutyáké”. Semmit nem tudok elintézni, a városban sztrájkolnak, minden zárva tart. Reggeli után megkérem őket, hogy vigyenek át a 30-50 méterre lévő szárazföldre és egyedül akarok átmenni a városba. Először szabadkoznak. Nem értik, hogy mit keresek egyedül a városban. Arra gondolok, hogy talán félnek, hogy “leleplezem” őket. Hátha találok olcsóbb szállást. Szerintem ez egyáltalán nem volna nehéz… Egy darabig szabadkoznak, kísérőt akarnak mellém, aztán nagy nehezen elengednek. Végre! Bemegyek a piacra. Megveszem azt a füzetet, amibe az egész naplómat írhatom, meg egy tollat is veszek hozzá. Képeslapokat nem találok sehol. Elgyalogolok a postára, majd a mellette lévő bankba is, de tényleg minden zárva van. Megtalálom a főiskolát, ahol létezik egy kompjúter-oktatási tanszék. Nagyon reménykedek, hogy hátha találok holnap használható számítógépet és esetleg Internetet. Betévedek a “számomra tiltott” városba. Porig égett épületek gazos romjai között haladok, de eszembe se jut lefényképezni, hiszen a romok, szögesdrótok és homokzsákok mögött ott kuksolnak az indiai katonák. Félek, hogy kiszednék a filmemet a gépemből. Egyszer-egyszer meg is állítanak a katonai ellenőrzőpontoknál, de miután komplett hülyének néznek, tovább engednek. Találkozom egy kedves öreg bácsikával, akitől pár nappal ezelőtt képeslapokat vásároltam. Örül nekem; örül, hogy megismertem. Elmegyek vele a lakóhajójára, ahol jól átnézem a képeslap készletét és veszek legalább egy tucatot.
Mikor visszaérek, vendéglátóm elpanaszolja, hogy buszjegyem cseréje 50 rúpia többletköltségbe került. Mondom, hogy bizony, nekem is fájdalmas, hogy még egy napig maradnom kell. A plusz egy napra rákérdezek. Ne aggódjak, – próbál megnyugtatni. Valahogy nem sikerül neki.
A teraszon Senecától olvasom Marcia vigasztalását, amikor egy édességárus érkezik a hajóhoz. Nagyon finom csokoládéba mártott diót árul – természetesen méregdrágán. Annyira éhes vagyok, hogy ezúttal nem tudom megállni, veszek egy nagy zacskónyit. Persze beveti a régi trükköt: nem tud visszaadni 100 rúpiából. Ezért “kénytelen” vagyok két zacskóval venni. Teljesen egyértelmű, hogy “most itten palira lettem véve…” Azzal vígasztalom magam, hogy tényleg finom. Epiktétosz könyvecskéjével is végzek, amikor az inas, vagy háziszolga megkér, hogy magyarázzam el neki annak a svájci karórának a működését, amit reggel kapott “ajándékba” a svájci gyerekektől. Szerintem, addig nyúzta őket, amíg azok a végén kénytelen-kelletlen nekiadták. Egy elég stramm búváróra stopperrel, részidővel, meg egy halom ismeretlen funkcióval. “Nem nagyon értek én az ilyesmihez…” – próbálom elutasítani. Belegondolok, hogy holnap tőlem is kérnek majd valamilyen baksist, és elfog az undor. A kissrác, Golam már megpróbálta egyszer elkérni a szemüvegemet, aztán a bicskámat, majd az iránytűmet. De nekem semmilyen fölösleges holmim sincsen, ezért határozottan visszautasítottam.



Tizedik nap, július 14. kedd
Végre, ma kiválthatom a pénzemet, tizenhatezer rúpiát a bankból. Hatezret azonnal a vendéglátóimnak adok, mert ennyivel még tartoztam nekik. Aztán talán még jut idő postára, e-mail-re, az egyetemre. Konzervet is kell vásárolnom, mert Lehig hosszú az út.
A bankban lesújtó hírrel fogadnak: nem válaszoltak a telexre Budapestről, nincs visszajelzés, tehát pénz sincsen. Jajj, ne többet! Nem akarok még egy napot Srinagarban maradni! Nem maradhatok, várnak a havasok… A banktisztviselő intézkedik, és negyed óra múlva sikerül néhány “tégla” pénzhez jutnom. Összefűzve, összeközözve, meg se kell számolni. Kétszáz rúpiát, nagyjából ezer forintot azonnal ott kell hagynom, ennyibe került az átutalás. A postán sikerül feladnom 9 képeslapot. Alig jutok be, mert az ajtóban nagyon keményen megmotozzák az embereket. Érdekes, hogy a mellette lévő bank bejáratánál ez föl sem merült. A főiskolára bemegyek, nyitva van a számítógépes tanszék, de e-mail-lel ők sem szolgálhatnak. Vannak egyébként 486-os 66 Mhz-es gépeik és épen az Aldus Pagemaker 5.0-án dolgozott valaki. Aztán könyvesbolt: mindenféle angol könyv kapható a tibeti kultúráról, útvonaltervek, krimik, nagyon gazdag a kínálat. Még Marcus Aurelius elmélkedései is kapható angolul.
Vendéglátóm délután elmeséli, hogy egy átlag tanár – főállásban – havi 2-4 ezer rúpiát keres. Ez maximum 100$. Nem túl nagy üzlet itt sem tanárnak lenni.


2. Utazás Ladakhba



Tizenegyedik nap, július 15. szerda
Nagyon korán felkeltett egy kisegér cincogása. Gyorsan összepakolok, megreggelizek. A cseléd, Faruq, elkísér a buszhoz. Ahogy a buszállomás felé sétálunk, megtudom, hogy vendéglátómat Rashidnak hívják. Faruq tesz egy számomra már nem váratlan kísérletet, hogy baksist kérjen a kíséretért. Rengeteg a koldus, a rokkant, vagy annak látszó kéregető a buszok körül, ezért csak nagy nehezen tudok neki adni valami aprót. Végül is 30 Rúpiával megúszom. A tömött autóbuszban rajtam kívül csak két ausztrál srác és egy koreai pár külföldi.
Amikor elindul a busz és egy óra múlva még mindig Srinagar utcáin tekergünk, eszembe jut Móga János könyve 1980-ból. Minden kísértetiesen ugyanúgy történik. (vö. MJ. Kalandozásaim Indiában) Amit ő még nem említett, az a sok indiai kormánykatona. Sonamargnál megáll a busz. Megrohamozzuk a teaházakat, a kifőzdéket. Ha nem látnám ezt a rengeteg szemetet a házak körül, ha muskátlik is volnának az ablakokban, akkor zavarbaejtő módon hasonlítana a táj egy alpesi üdülőhelyre. Hatalmas fenyőfák láthatók a hegyoldalakon, tőlük magasabbra pedig a margok, vagyis havasi rétek terülnek el. A hegyek csúcsain pedig már helyenként meg-megcsillan a hó is. Egy teaház teraszáról nézem ezt a csodálatos vidéket, közben forró teát kortyolgatok.
A falut elhagyva viszont megáll a buszunk és az addigra egész hosszúvá vált konvoj. Csak délután 2-kor nyitják meg azt az utat, mely végül Kargilba vezet a Zodji La-n keresztül.
Szomszédommal beszélgetek, aki egy Uttar pradesh-i 23-25 év körüli közgazdász főiskolás. Viszonylag jól beszél angolul ezért a formaságokon kívül másról is tudunk beszélgetni. Már elég nagy magasságban járhatunk, amikor a jobbra elterülő mély völgyben, mintegy 1000 méterrel alattunk, valóságos zarándok-gyülekezetet látunk. Tényleg zarándokok, és az Amarnath barlanghoz jöttek, ami hindu vallásos kegyhellyé vált a benne lévő furcsa alakú jégképződmény miatt. (Egy nagy fallikus szimbólum, – mint többnyire a hindu vallásos szimbólumok.)
A Zodji La felé nagyon veszélyes az út. Érthető, hogy miért csak délután engedik át a forgalmat: délelőtt a Srinagarba menő járműveké volt a pálya, de ha most valaki szemből jönne, akkor egyszerűen nem férne el egymás mellett két busz. A kifagyás okozta aprózódás miatt sok helyen még ez a vékonyka út is meg-megszűnik, alig tudunk tovább araszolni. Az utat hetenként szinte újra kell építeni a sok kőfolyás, hegyomlás miatt. Ezt persze az indiai kormánykatonák végzik – ingyen. Mivel ez egy stratégiailag nagyon fontos út – ez köti össze Ladakhot Srinagarral -, nem engedik, hogy sokáig rongált állapotban legyen.
Az utasok közül egyre többen rosszul lesznek. Sokan egyszerűen kihánynak az ablakon, de ezt senki sem veszi illetlenségnek, s úgy tűnik, hogy még csak nem is tartják cikinek. Persze, ha az út állapotát, a busz lengéscsillapítóit, a nagy tengerszint feletti magasságot és a dieselfüst hatásait halmozzuk ez a tömeges rosszullét érthető.
Hosszas erőlködés után buszunk felér a Zodji La-hoz. Hiába keresem a tengerszint feletti magasságot jelző táblát, csak lábban adják meg ezt az adatot; jöhet a számolgatás. Ráadásul a Zodji La után az indiai hatóságok találtak egy pár méterrel magasabb földrajzi pontot, és elnevezték India kapunak. Így a történelmi hágó, amely az elmúlt évszázadokban az egyetlen összekötő karavánút egyik legnevezetesebb pontja volt, mára elvesztette hírnevét és jelentőségét. A hágó után megváltozik a táj jellege és az időjárás. Egy “bifurkáló” gleccservölgy legtetején, a “gleccsernyeregben” visz az út. [Ilyen kifejezés, hogy “glaciális bifurkáció” tudomásom szerint nem létezik.] A gleccser egyik fele még a Sindh folyóba olvad, a másik viszont már a Draas-ba. A gleccser kifejezés túlzás: helyenként firnhó látható magában a gleccservölgyben. A szikrázó napsütést viszont felváltotta a szemerkélő ónos eső. Kiszállunk a buszból, hiszen egy katonai ellenőrzőponthoz értünk. Furcsán érzem magam rövidnadrágban és alig-összegombolt ingemben a téliessé vált időben. A katonai ellenőrzőpontnál jókora táblát látni: “Kapaszkodj meg! Előtted terül el a Ladakh-i völgy.” Ehhez hasonló figyelemfelkeltőnek szánt útjelző táblát még nagyon sok helyen látok még a későbbiekben.
Alig hagyjuk el az előbbi katonai ellenőrző pontot, máris itt a másik. Itt már fel is jegyzik adataimat, nem úgy, mint az előzőnél. Valószínűleg túl sok külföldi tűnt el az utóbbi években ezen a vidéken. Az első falu, ahol megállunk, Draas. A falu határában állított tábla szerint “a második leghidegebb hely a Földön”. [Az első a szibériai Ojmjakon mínusz 78 oC-kal.] Most szó sincs ilyen hidegről, de azért a busz utasai közül többen már felvették pulóverjeiket. Sajnos, nem tudtam elolvasni a hidegrekordot a falu szélén.


A megszállt övezet határán


Utunk egyre közelebb visz ahhoz a határszakaszhoz, amelynek a túloldalát 1962 óta már a pakisztániak ellenőrzik. Mindenfelé ágyúkat látni. Kiszállunk a buszból, senki nem érti, miért is álltunk meg. Szomszédom ismeri a helyet, megmutatja, hogy a völgy túloldalán már Pakisztán van. Néha a túloldaliak át-átlőnek Indiába. A katonaság immár 36 éve tétlenül szemléli az eseményeket; a világ második legnagyobb létszámú de talán legrosszabbul felszerelt hadserege nem tesz ez ellen semmit. Elavult ágyúikkal még csak elrettentést sem képesek produkálni.
Túl nagy kockázat világosban nekivágni a következő 15 km-nek. Szomszédom egy kashmiri napilapban meg is mutatja a legutóbbi incidensről szóló cikket. A legnagyobb baj nem is az, hogy a völgy túlsó fele már pakisztáni megszállás alatt áll, hanem az, hogy ezt a területet vagy egy tucatnyi militáns terrorszervezet tartja kézben. Meg kell várnunk a napnyugtát, de talán még a Hold felkeltét is, és csak akkor folytathatjuk tovább az utat. Arra várunk, hogy feljöjjön a Hold, mert akkor talán a túloldaliak nem lőnek, hiszen ők muzulmánok és vallási jelképüket látva az éjszakai égbolton talán, esetleg megtartóztatják magukat a támadástól. De ebben senki sem olyan biztos.
Közben rendkívül unalmasan telik az idő. Napnyugtáig még csak-csak olvasgatok a magammal hozott könyvekből, de sötétedés után már zseblámpát sem szabad használni. A környéken tartózkodó indiai kormánykatonák nagyon készségesek, körbekínálják az utasokat az indiai “átlagétellel”, csapatival és dállal. A két ausztrál sráccal beszélgetek, ízlelgetve az ottani akcentust, közben néha-néha hangosan röhögünk a számomra igen furcsa ausztrál kiejtésen. Ezt sem szabad. Hátha meghallják a túloldalon… Nincs mit tenni, beülök a helyemre és megpróbálok aludni.


Tizenkettedik nap, július 16. csütörtök
Három óra körül kelek fel arra, hogy a busz elindult fényszóró és motor nélkül, a párnának használt polifoam matracom pedig leesett a busz cseppet sem tiszta padlójára. Négykézlábra ereszkedve próbálom megtalálni, de a sötétben csak összevissza tapogatok. Ahogy buszunk lassan gurul lefelé Kargil irányába a “halál-szakaszon”, halk sustorgásra figyelek fel, az utasok többsége imádkozni kezdett: ki-ki a saját istenéhez. Allah, Krisna, Jézus nevét hallom az ülések felől.
Furcsa, cinikus és groteszk az emberi természet. Céllövöldében vagyunk; hús-vér célpontként ülünk a buszban. A völgy szemközti oldalán talán a Hezbollah emberei próbálják kivenni buszunk sziluettjét a holdfényben, de én csak a elveszettnek hitt matracommal foglalkozom, nehogy sáros, poros, vagy ami még ennél is rosszabb, hányásos legyen.
Tíz-tizenkét kilométert tesz meg buszunk a teljes sötétségben, így érkezünk meg a szellemvárosnak tűnő Kargilba. A városból, magából semmit sem látunk. Hajnali fél négy van, a sofőr megkér mindenkit, hogy ne menjen messze, fél ötkor indulunk tovább.
Kargil a legtöbb utazó számára csak egy olyan “egyéjszakás” város. Nagyjából félúton fekszik Leh és Srinagar között, így a buszok utasai kénytelenek itt tölteni egy éjszakát. Érdekes módon három kultúra keveredik a városban: a várost síita muzulmánok lakják, de kulturálisan már-már a buddhista területhez tartozik, közben dard nyelven beszélnek az emberek. Ezt a nyelvet, az alig két kilométerre lévő pakisztáni megszállt területen is beszélik, de az ottaniak szunnita muzulmánok és a legkevésbé sincs közük a buddhizmushoz. A várost ennek ellenére gyakran éri bombatámadás. Elektromosságot pedig vagy fél éve nem kapnak.
Napfelkelte előtt már ismét úton vagyunk. Múlbekh az első falu, amit érintünk. Itt csakúgy, mint Móga elbeszélésében, felszáll néhány új utas. Sokszor érzem magam annak a bizonyos könyvnek valamilyen “időben elcsúszott” szereplőjének.
A táj egészen megváltozott: káprázatos vörös színben pompázó “vastagpados” sziklák hullottak alá valamikor a széles talpú völgybe, mert alattuk porhanyósabb anyag található. Kicsit marsbeli hangulata van a tájnak. A felkelő Nap még inkább vörösre festi az egészet. Kár, hogy nem készítettem erről fényképet!
Míg tegnap még környékezett valamiféle rosszullét, ma hál’Istennek, semmi bajom sincs. Talán a rázós busz ártott meg (épp a hátsó keréken kaptam helyet), de lehet, hogy a nagy magasság. Az is lehet, hogy csak a folytonos nyaktekergetéstől, hogy minél többet lássak. A délelőtt folyamán két hatalmas hágón mászunk át a busszal: a Namika La-n és a Phatu La-n. Utána már az Indus völgyében visz az út. Khalatse faluban állunk meg ebédelni. A táj egyre változatlanabb, már-már azt mondanám, hogy érdektelenné kezd válni. Látszik, hogy az éves csapadékérték nagyon kevés lehet; szerintem, alig lehet több 200 mm-nél. A felszínformálást egyértelműen a kifagyás és a nyári inszolációs aprózódás végzi. A folyóvízi eróziónak csak alárendelt szerepe lehet. A májusi olvadáskor lehet csak gyors leöblítésnek kitéve a felszín. Száraz, kietlen kősivatagok és tőlük nem messze 5-6 ezer méter magas, hósapkába bújt hegyek láthatók. A hegyek lábánál jellegzetes glaci-síkok, (angol nyelvű földrajzos szakirodalomban pedimentek) alakultak ki.
Az Indus mellett visz az út, folyással szembe megyünk. Egyre több helyen tűnik fel katonai tábor, ellenőrző pont. Lépten-nyomon eszünkbe juttatják, hogy stratégiailag milyen fontos helyen járunk. Nyugatról a pakisztáni megszállt terület, keletről pedig az ugyancsak megszállt, kínai terület határolja Ladakhot. A katonai jelenlétnek nagy jelentősége van ezen a tájon. Egész Indiát védi északról.


Leh


Délután három órakor érkezik buszunk Lehbe. Az első benyomások mindig nagyon fontosak, mindig nagyon meghatározóak egy turista számára. Hát, egy nagyon mocskos, szemetes, kis vacak téren áll meg a busz. Azonnal elindulok északnak a Potala felé. Leh északi részén találom meg első szállásomat, az Antilop vendégházat. Szép kertje van, nagyon csendes helyen és közvetlenül a Potala alatt fekszik, a város főutcájától öt percre. 150 rúpiát kér egy kétágyas szobáért a tulaj, alkudni nem lehetett. “Keresek is majd egy másik helyet holnap” – gondolom.
Leh méretét és fekvését – nagyon furcsa módon -, talán Selmecbányáéhoz lehetne hasonlítani. Szemre egyforma nagyságúak, és mindkét kisváros egy völgyben fekszik, bár Selmecbánya sokkal szűkebb völgyben. Elindulok felfedezni a várost. Ahogy járkálok a főutcán, lépten-nyomon fax- és telefonhivatalokba botlok. Írok is néhány sort egy darab papírra, de áram híján nem tudom sehonnan sem elküldeni. Srinagarhoz képest rengeteg a turista. Ott egy hét alatt mindössze húsz turistát láttam, itt egy perc alatt jön szembe az utcán ugyanennyi. Német pékségek, pizzériák, izgalmasnak tűnő üzletek és gazdag kirakatok hívogatnak mindenütt. A ladakhi emberek tekintetében nem látom azt a sunyiságot, mint sajnos nagyon sok kasmíriéban. Nyíltabbaknak látszanak. Vagy talán csak én akarom őket ilyennek látni? A bazárban nem akarják minden áron rád sózni a vacakságokat. Rád bízzák a dolgot, megbíznak benned. Nem azért kezdenek veled beszélgetni, hogy a végén üzletet köss velük, hanem csak úgy, mint egy messziről jött emberrel. A főutcán véletlenül összetalálkozom a buszon mellettem ülő közgazdászhallgatóval; régi ismerősként örülünk meg egymásnak. Miután elmeséli, hogy 450 rúpiáért alszik, elönti lelkemet a büszkeség. Én csak a harmadát fizetem ennek!
Akármennyire is tetszik a város, nem akarom itt tölteni az egész szünidőmet, vár a Zanskar-hegység meg a Magas-Himalája. A nagy gyalogláshoz viszont szükségem lesz majd néhány fontos kellékre: zseblámpára, acélbögrére. Ezeket mind meg is találom a lehi bazárban. A zseblámpát rögtön használnom is kell, hiszen Lehben sincs közvilágítás, az este beállta után teljes a sötétség az utcákon.
Veszek néhány jakos képeslapot és azt is felfedezem, hogy hol lehet kapni olcsó konzervet. A nagy túrát képes leszek tehát megcsinálni, legalábbis ami a kosztot illeti. Találok egy francia nyelvű geológiai leírást a környékről egy főleg fiatal világcsavargóknak fenntartott hostelben. Azonnal kölcsön kérem és a lényeges oldalakról xerox másolatot készíttetek. Felfedezem a Kangri Hotelt, amelyben Móga töltötte lehi napjait tizennyolc évvel ezelőtt. Elhatározom, hogy másnap reggel átköltözöm ide. Ötven rúpiával olcsóbb és a belvárosban van.



Tizenharmadik nap, július 17. péntek
Azt hazudom a hotel tulajnak, hogy kirándulni megyek. Nem akartam megsérteni azzal, hogy az árairól vitatkozom. Miközben a Kangri Hotel felé tartok, eszembe jut, hogy bélyeget kéne vennem a képeslapokra. sajnos beállok a sorba és negyven percet várok arra, hogy feladhassam a néhány képeslapot. Elhatározom, hogy ma végig látogatom Leh nevezetességeit. Először is egy helyieket kiszolgáló sarki kifőzdében megreggelizek. Aztán a Potala következik.


A lehi potala


Szikrázó napsütésben indulok el a hegy felé. Lehangoló az út: bűzlik a szeméthalomtól, a húgytól, a szartól. A potala is kiábrándítóan rossz állapotban van. Küllemre talán a képeslapokról ismert lhasszai potala kicsinyített mása, de belül csupa rom. Egy 12-13 éves novícius 10 rúpiáért beenged a potala belsejében lévő “imádkozó-, vagy meditáló terembe”. Ekkor rádöbbenek, hogy a palotából semmi más nem látható. Megpróbálok a lezárt és nagyon romos folyosókon távolabbi helyiséget is megközelíteni, de semmi értelme, hisz minden csupa-csupa rom és szeméthalom.
Találkozom két besztercebányai szlovák sráccal, akikkel nagyon jól elbeszélgetek. Megvárnak, amíg felmászom a hegytetőn lévő várromhoz és a gompához. Tényleg nagyon szokatlan, hogy a legkisebb hegymászás is milyen hatalmas megerőltetéssel jár. Bizony, még nem gyalogoltam 3200 m magasságban, pláne nem szikrázó napsütésben. Egykettőre leég a bőröm. A hegytetőn található gompa igazán értelmesen tart nyitva a turisták előtt: kora-hajnali fél hattól fél hétig, és késő este tíz óra körül. A turisták így nem tudják zavarni a meditáló szerzeteseket. A szlovák rácok este valamilyen bárba mennek, ahol sört is lehet inni. Megbeszéljük, hogy talán ott akkor összefutunk még. Ebédelni a kerthelyiséggel is rendelkező “német” étterembe megyek. Valami spagettiszerű dolgot rendelek.
Délután a Sankar Gompához sétálok. A város északi határában található, rövid gyaloglás után könnyű megtalálni. Útjelző tábla nem mutatja az irányt, ezért először még túl is megyek rajta. Elbeszélgetek a szerzetesekkel, meg néhány turistával. A gompában éppen mandalát készítenek már egy hete. Sikerül lefényképeznem három szerzetest munka közben.
A fantáziátlan turisták, ha találkoznak egymással általában azt kérdezik meg a másiktól, hogy “where are you from?”. Kicsit már unom a sablonos válaszokat, ezért elhessegetem a kérdést és megkérem őket, hogy próbálják kitalálni az ábrázatom alapján, hogy honnan jöhetek. Zavarba jönnek. Általában hollandnak, és osztráknak néznek az esetek többségében. De volt már olyan is, aki németnek, olasznak, izraelinek, vagy angolnak nézett. Amerikai még nem voltam. Vajon miért nem? Én általában – jaj, de büszke is vagyok magamra (!) -, elképesztően rohadt módon meg szoktam mondani, hogy ő, vagyis a másik honnan is érkezett. Egy angol csávóról még azt is kiderítettem, hogy valahonnan London környékéről jött. Rettenetes londoni kiejtése alapján ez persze nem volt nehéz.
A Sankar Gompa után felmászom a Csangszpához. Ezt a hatalmas sztupát 1985-ben építtette egy japán zen buddhista milliomos. A hegyek mögé lebukó Nap csodálatosan világítja meg a várost. A hegyek árnyéka egyre hosszabbá válik, míg végül eléri a völgy túlsó oldalát is. Ötszázharminc lépcsőfok vezet le a városba a Csangszpától. Egy vendégház előtt összehaverkodom egy San Francisco-i rendezővel, Steve-vel. Író-filmrendező, tíz éve Bangkokban él. Peter Ustinovval forgatott legutóbb. Unalmas hónapjaiban a világot járja. Olyan negyven-valahány éves lehet, és nem érzi jól magát a saját bőrében. Jól lehordom, hogy csak ne panaszkodjon itt nekem, hiszen bérelt kocsival jött Delhiből és ebben a nem túl olcsónak mondható panzióban fogja múlatni napjait. Klassz egy élete van. Csodálkozik, hogy tanár létemre ilyen nyári barangolásra adtam a fejemet. Közben mangó dzsúszt szopogatunk. Kicseréljük névjegykártyáinkat. Majd szeptemberben talán e-mail-ben folytatjuk a beszélgetést.
Lassan visszamegyek a Kangli Hotelbe. Bejelentkezem, hiszen délelőtt ezt még nem tettem meg, aztán esti programként beülök egy bárba. Nyolc alkoholfokos sört kérek, “Godfather”-t. Meleg, fülledt a bár, a sör rögtön a fejembe száll. Ahhoz képest, hogy állítólag ez az egyetlen alkoholt is árusító hely Lehben, nem nagyon látok külföldieket. Szép lassan megírom a mai napot a naplóba, aztán a sötét utcán tekeregve visszamegyek a szállodába.


Az Indus-völgy gompái


Tizennegyedik nap, július 18. szombat
Reggel hat órakor kelek fel és kitalálom, hogy toronyiránt megyek a buszpályaudvarra. Sajnos ez az ötletem hosszas kerülőbe és majdnem a busz lekésésébe került. Sikerült elcsípnem a Karuba induló kisbuszt. A busz férőhelyeinek a száma hivatalosan olyan 16-18 volna, de a későbbiekben kiderül, hogy ezt képesek jóval túlszárnyalni. Talán még a Guinness rekordok könyvébe is bekerülhetnének, ahogy negyvennél is többen másznak fel egy-egy megállónál. Ezek a megállók azt jelentik, hogy ahol éppen megáll a busz, vagyis majd 200-300 méterenként. Olyan is gyakran megtörténik, hogy a sofőr éppen hármasba tenné a sebességet, és akkor vesz észre valakit az úton, de nagyon türelmesen megint lelassít és felveszi. Nem nekünk európaiaknak találták ki ezt az életstílust. Amire az 50 km-re lévő faluba, Karuba érünk, van már 10 óra is. Vészjóslóan hosszú és folyamatosan emelkedő út áll előttem egy hatalmas kövekkel teleszórt hordalékkúpon. Mielőtt azonban nekivágnék a távnak, beülök egy faluvégi sátorkocsmába. A tulaj fel akart vágni, azt írta ki a nejlonnal fedett kalyibára, hogy “Hostel”. Miután megiszom két teát, nekivágok az 5 km-es útnak. A Nap sem tűz komolyan, a lejtő sem túl meredek, de mégsem érzem magam kitűnő állapotban, mert talán a nagy magasság és a száraz levegő miatt azonnal kiszárad az orrom és a légutam. Nagyon viszket belülről az orrom, aztán állandóan folyik. Mikor felérek a falu határába, akkor veszem észre, hogy az előttem indulókat mind behoztam. Éhesen és nagyon megszomjazva ülök be egy másik étkezdébe. Valamilyen tésztalevest és mangólevet kérek. Végre megint egy olyan országban járok, ahol nagyon olcsó a mangólé, alig 40 Ft-ért kapok két decit. (Pedig mennyire környezetszennyező Tetrapack…)
A “legnagyobb és leggazdagabb gompa a Felső-Indus vidékén”, ahogy a Lonely Planet írja, a Hemis Gompa. Még a falu felett van kicsit. A főbejáratnál ácsorog néhány szerzetes, ők a jegyszedők. Húsz rúpiáért beengedik a látogatót. Móga leírására hagyatkozva elég jól kiismerem magam a termekben. Csak ez a sok turista ne lenne itt! Általában dzsippel érkeznek Lehből és úgy viselkednek, mintha otthon lennének. Berontanak a nagy gompába, videokamerájukkal és reflektoraikkal odapofátlankodnak a meditáló szerzetesekhez és elkészítik “életük legbravúrosabb lámaportréját”. Húsz centiről. A gompa udvara kb. akkora lehet, mint egy futball-kispálya. Minden márciusban misztériumjátékokat tartanak itt, a környék összes lámája idejön, és napokig táncolnak, forognak, áll a bál; nem ritka, hogy néhányan transzba esnek, és a szellemekkel találkoznak. Most ez az udvar majdnem kihalt, csak az a húsz-harminc turista ténfereg be a gompába, ki a gompából.
Ha az ember el akarja kerülni a sok turistát és egy kis nyugalomra vágyik, akkor jól teszi, ha nem megy a Hemis Gompába. Tovább is megyek egy kis ösvényen, amely hamarosan egyre meredekebbé válik és a Gotsang (Kocsang) Gompához visz. Egy egészen idilli nyárfaligeten patakcsobogást hallgatva jutok el az út feléig. Egy sztupacsoport mellett elhaladva az út nagyon meredekké válik és egy frissen épített betonlépcsőbe torkollik. Ez a lépcső visz fel egy kisebb gompához, melyet alig 10 szerzetes lakik. A környező hegyoldalak meggyűrt rétegei (rétegdiszkordanciái) lenyűgöző látványt nyújtanak. Diszlokált rétegek, V-alakban egymásra halmozódott tömegek váltogatják egymást mindenfelé.
Maga a Gotsang Gompa igen picike, egyik imaterme pedig egy barlangban helyezkedik el. A szerzetesek nagyon barátságosak, ketten is megpróbálnak körbevezetni a néhány házból álló gompában. Körösi-Csomáról faggatom őket. Az egyiknek felrémlik valami, mintha már hallott volna róla…
Visszafelé sem könnyebb az út, a Hemis Gompához. Állandóan viszket az orrom belülről, sehogy sem akar elmúlni. Kifogyott vízkészletemet az út mellett lévő forrásból pótlom. (Lehet, hogy fertőzött, de biztos nem halok majd szomjan… – gondolom magamban. Különben sem ez az első eset, hogy Indiában vizet iszom.) Találkozom egy középkorú emberrel, meg egy kis lámával. Ők is vizet hoznak a forrásból. Három szamár segít nekik felvinni a sok tartályt Gotsanghoz.
Visszatérve a Hemis Gompához mindenekelőtt megpróbálom kideríteni, hogy miként fogom eltölteni az éjszakát. Beülök egy kifőzdébe, ahol megint csak tésztát eszem. Az étterem kertjét néhányan kempingnek is használhatják, és nagyon olcsón, ötven rúpiáért én is ott alhatok. Ami viszont ebben megakadályoz, az egyre áthatóbban érezhető pottyantónak a szaga. Akkor már inkább visszamegyek a hegyoldalba és ott alszom valamilyen kövön. Egy ír lánnyal beszélgetek, Sheilával, aki a buddhizmust jött tanulmányozni a Hemis Gompába és benn alszik egy szerzetesi vendég-cellában. Azt tanácsolja, hogy próbáljam megbeszélni az egyik szerzetessel, hogy engedjen engem is a gompában aludni.
A főlámát kérdezem meg és tényleg nagyon szívesen felajánlja, hogy maradhatok, részéről semmi akadálya. Hatvan év körüli, nagyon kedves bácsi a láma. Felmegyek a cellába, me0gmutatja a helyemet. Miközben írok, ő folyamatosan mormolgatva meditál. A cella berendezése nagyon egyszerű ahhoz képest, hogy ez a főláma cellája. Egyetlen ágy van csak benne, a többi fekhely a földön található, leterített szőnyegek, jakszőrpokrócok, párnák. Egy könyvszekrény és négy-öt asztalka van még a cellában; nem lehetnek magasabbak 30-40 centinél, inkább sámlinak néznénk őket. Ha törökülésben (bocsánat itt inkább lótuszülésnek hívhatják) ülünk mellé, akkor viszont éppen kényelmes magasságúak.
Hirtelen trombita, dob és cintányérok zenéje töri meg a csendet. Azt gondoltam először, hogy valami esti meditációra szólító jel, aztán kiderül, hogy a szerzetesrend legfőbb főlámája látogat ide, és ő érkezett meg. Minden évben egyszer végigjárja a rendjébe tartozó kolostorokat. Hát ezt jól kifogtam! Kíséretével jön még vagy 100-150 zarándok is!
A zene nagyon tetszett! Leginkább olyan szférákon túli szabálytalan lüktetésre hasonlított, pedig csak négy-öt hangot játszottak húsz percen keresztül. Volt néhány magas hangú trombita, egy-két sokkal mélyebb kürthöz hasonló hangszer, egy dob és pár cintányér.
Sötétedéskor megint behúzódok a cellába. A lámával két másik szerzetes beszélget. Beszélgetésükből csak annyit veszek ki, hogy a két szerzetes folyton helyeslően vág a főláma szavába: “Az”, vagyis kas = igen.


Tizenötödik nap, július 19. vasárnap
Már hajnalban felébredek a főláma meditációjára, halkan duruzsol valamilyen imát. Legalábbis az én európai fülemnek úgy tűnik. Hatkor felkelt egy szerzetes, teát hoz és figyelmeztet, hogy sietnem kell, mert a buszom nemsokára indul. Kimegyek a budira, de penetráns szagot áraszt. Benn az épületben, a lakószinten építettek egy pottyantót, amely által egy földszinten lévő szobában gyűlik össze az ürülék. Egy mintegy 20 × 50 cm-es lyukon kell lepottyantani az alsóbb szintre, ahol az ember akarva-akaratlanul szembesül az előző több száz ember termékével. Amikor megkérdezem az öreg lámát, hogy “támogathatom-e a gompát 50 rúpiával”, elmosolyodik és megjegyzi, hogy a gompa nem szorul támogatásra, de ő szívesen elfogadja. Úgy tűnik, hogy a mi Kelet-európai virágnyelvünk errefelé ismeretlen, nem restellnek nyíltak lenni.
A busz tényleg már a faluban vár és szép lassan telik meg az utasokkal. Egy tegnapihoz hasonló kisbusz, mintegy 18-20 férőhelyes; nemsokára egy csapat fiatal buddhista szerzetes novícius száll fel. Mindegyik hangosan mormolja a meditációt. Hamar többszólamú dallam kerekedik ki ebből a duruzsolásból, de a busz indulásakor a sofőr berakja a rettenetes indie-pop-ot. Kezdődhet a verseny, ki a hangosabb, melyikük a kitartóbb. Stakne Gompáig nem egészen negyed óra alatt jutott el a kisbusz. 5 rúpiát fizettem. Leszállok, leveszem a csomagtartóról a hátizsákomat és átballagok az Indus hídján. Stakne Gompa egy mintegy 50-80 méteres magaslaton található. Érkezésemkor még mindenki alszik, csak egy szerzetes csoszog ki a cellából, hogy vizet adjon a Buddha szobroknak. Húsz rúpiáért szépen körbevezet az egész gompában, még a tetőre is kimászunk, ahonnan igazi marsbéli táj látható, csak az Indus jelzi, hogy ez mégis a Föld. A távolban alig kivehetően látszik a szomszédos gompa, Mangtro sziluettje. Az a következő úti célom.
Még alig múlt reggel nyolc óra, amikor elindulok Staknéből. Utam eleinte egy aszfaltúton vezet, de az hamar elkanyarodik az általam elképzelt iránytól. Felkapaszkodom egy hordalékkúpra (elluvium), ahol a szinte minden irányból, ezernyi ágból folydogáló patakot kerülgetem órákon keresztül. Rettentő erőfeszítések közepette bukdácsolok a gompa irányába. Ekkor találkozom az első jakkal, aki tudomást sem véve halad el mellettem. Nagyon éhesen és kimerülten érkezem a kolostor melletti faluba, ahol kiderül, hogy semmilyen bolt sincs, se étterem, se egy árva útszéli hostel, semmi. Jobb híján hasmenés elleni cukros-ásványport oldok fel egy pohár vízben és csak ez után merek nekivágni a még 100-150 méterrel a falu felett magasodó, fellegvár benyomását keltő Mangtro Gompába. (Mangtro szó szerint “nagy igyekezetet” jelent ladaki nyelven.)
Négy szerzetes ül unatkozva a gompa oldalában, lábukat a mélybe lógatják. Ők szánnak meg némi keksszel és teával. Azt hiszem, hogy megmentették az életemet.
Maga a gompa meglehetősen átlagos benyomást kelt, habár ez a környékbeli gompák között az egyedüli Sakya rend-béli, vagyis a “vörös süvegeseké”. Általában a Geluk-Pa “sárga süveges” szerzetesek gompái gyakoribbak errefelé. A nyári “állagmegóvó” munkálatok folynak a gompa udvarán. Két helybéli paraszt szitálja a betonnak való sódert, száll a por mindenfelé. Nem tudok bemenni az összes terembe, de a kilátás talán kárpótol: innen látható az Indus völgy többi gompája, a Stakne, ahol reggel voltam, messze, az Indus túlpartján lévő Tikze Gompa, és a távolban még a Shey Gompát is sejteni lehet. A környező hegyek törmeléktakarója pedig bizony több napot is megérne, hogy csak velük foglalkozzam.
Egyszer csak jön egy láma és körbevezet az egész kolostoron. Végre nem csak imatermeket látok, (ahol a bakancsomat le kell venni és zokniban csúszkálom végig a termeket), hanem könyvtárat, mintegy 250-300 kötet buddhista imakönyvvel. Bemegyünk a márciusi misztériumjátékok maszkjait rejtő raktárba is. Ezt búzaszemekkel szórták tele mintegy fél méter vastagságban. Van a gompának egy kitömött jakja is. Szegényke eléggé lestrapált állapotban volt. A tavaszi misztériumjátékok idején a lámák szinte teljes transzba kergetik magukat táncolás közben.
Összeszedem erőmet, megkeresem szememmel az utat és elindulok – természetesen toronyiránt az út felé. Mintegy két és fél órás gyaloglás következik, déli napsütésben, döglesztő melegben. A kavicsos törmelékkúpon elég hamar elérem az aszfalt utat. Mindössze 3 dl víz maradt a flaskámban. Az Indus hídig ki kell bírnom, ott biztos lesz majd valami bolt. Nem tudom, miért vagyok ennyire optimista… Egy szerzetes ül az aszfaltút közepén, pihen. Tőle tudom meg, hogy nem tudok egyenesen Tikze Gompához jutni, mert egyszerűen nincs híd az Induson, csak a Shey Gompánál van egy. Az van messzebb.
Ahogy közeledek az Indushoz egyre-másra látok az út mentén “mintagazdaságokat”, amelyeket az indiai kormány pénzén tartanak fenn, megpróbálkozván a “korszerű” földhasznosítással. Az Indus melletti árterületen az átlagos parasztember mindenhol vályogot vet. Nyilván jó hőszigetelő tulajdonsága miatt kedvelik jobban, mint a követ.
A hídon átérve tényleg meg is látok egy kis élelmiszerboltot, ahol teletömöm magamat csokival, üdítővel, és – dőzsölést tartok -, kólával. Shey Gompa irányába éppen jön egy busz.
Egy 12 méter magasságú aranyozott Buddha szobor fogad, de rajta kívül nem sok újdonságot látok. Itt már igazán sok a turista, hiszen csak 17 km-re van Lehtől. Tikze Gompához már nem megyek el, “majd legközelebb”.
Elég fáradtan érkezem vissza a Kangla Hotelbe, ahol még megvan a két napja otthagyott szobám, bár közben sok turista érkezett. Ezúttal lepedőt is kapok.


Egy átlag középiskola Lehben


Tizenhatodik nap, július 20. hétfő
A mai napot a teljes semmittevésnek szentelem. Itt purnyadok ebben a turistákkal egyre inkább teletömött városban. Napról napra egyre melegebb van. A hoteltulajdonos megemelte az árakat. Már 120 rúpiát kell fizetnem a tegnapelőtti 100 helyett. Hát az sem valami elviselhetetlen összeg! Mosni viszont nem szabad, takarékoskodni kell az ivóvízzel, errefelé drága a víz. Mosodába kell vinnem a szennyesemet. Elindulok, megreggelizem egy sarki teaivóban, majd elbandukolok a Morva Misszió Iskolájába, ahol már Móga is járt 1980-ban. Sajnos vakáció van az iskolában, csak jövő héten kezdődik a tanítás. Elmegyek a postára, megint végigállom a negyven perces sort, majd a néhány utcával odébb található környezetvédelmi klub által működtetett bio-üzletet. Túlnyomásos forralt vizet és natúr baracklevet árulnak. Nagyon ésszerűen úgy gondolják, hogy a magas hágókon ideszállított ásványvíz – szállítás közben – csak “szennyezi” a környezetet, hiszen a kamionok rengeteg dízelolajat égetnek el útjuk során. A környékbeli kristálytiszta források és gleccserek vizét ajánlják inkább, miután magas nyomáson felforralták. A túlnyomásos edények azért kellenek, mert a víz 3500 m magasságban csak 80°C-on forr, ez nem lenne elegendő a fertőtlenítéshez. A környékbeli gazdák kajszibarack terméséből pedig igazán finom, tartósítószer nélküli baracklevet készítenek, amit igazán olcsón, poharanként mindössze 5 rúpiáért osztogatnak.
A városban egyre jobban érezni, hogy határozottan több lett a turista. Közülük is döntő fölényben vannak az izraeli turisták. Akárhol ülök le, mindenhol csak velük találkozom. Fiatalok, általában frissen szereltek le az izraeli hadseregből, és keresik az olcsó kalandokat, ugyanakkor hozzám képest, pláne a helyiekhez képest nagyon sok a pénzük. Jellegzetes típusuk az, amelyik Delhiben motort vásárolt 5-600$-ért és azzal járja be az egész országot. Nagyon praktikusnak tűnik e módszer, de amikor a meredek utcákon egymás után robognak el az ötvenes években még Angliában is gyártott Royal Enfield chopper-motorjaikkal jókora füstöt és port hagyva maguk mögött, akkor inkább a fenébe kívánnám őket. Jellemző még rájuk, hogy későbbi utam során csak és kizárólag városban láttam őket és egyfolytában “buliznak”. Motorjuktól egy percre sem válnának meg, még a szomszéd házig is motorral mennek.
Máskülönben is zsúfoltabbnak érzem a várost, mint két nappal ezelőtt. Franciaországban kitört a vakáció. Ennyi “divat-nonkonformistát”, “poszt-hippit” csak nagyon kevés helyen láttam. Nem nagyon állhatom őket… Gyakorlatilag divatbemutatót tartanak a szűk főutcán és öltözetükhöz képest igencsak gazdagok. Végül a sok turista és a meleg elől egy nagyon mocskos, de helyi teázóba térek be és írogatok egy kicsit.
Délután lesétálok a város reptérhez közel fekvő végénél található fiúgimnáziumba, hogy láthassak egy helyi földrajz, vagy történelem órát. A tanári kar és az igazgató nagyon szívélyesen fogad, szinte kuriózumként bánnak velem. Egy idő után már azt érzem, hogy én bizony érdekesebb vagyok számukra, mint ők nekem. Mesélnem kell Magyarországról, az európai életformáról, az árakról, a fizetésekről, a magyar oktatási rendszerről, a 89-es politikai változásokról, a magyar lányokról, mindenről. Szegény földrajz szakos “kolléga” nem tudta, hogy hol van Magyarország. Horvátországról ugyan hallott, mert a Labdarúgó Világbajnokságon még a németeket is megverték, de nem találta a falra akasztott hatalmas világtérképen. Amikor megmutattam neki, azt hitte, hogy ugratom, “amit mutatsz, az nem Horvátország, hanem Jugoszlávia” – nevetett. Sajnos földrajzórát aznap már nem tartottak az iskolában. De legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy a történelemtanítás egyáltalán nem létezik a ladakhi állami gimnáziumokban. Angol nyelven tanulják a tantárgyak többségét, de idegen nyelvként még a kashmiri is kötelező. Saját anyanyelvüket a gimnáziumban egyáltalán nem használják! Jammu és Kashmir állam egyszerűen nem gondoskodik a ladakhi nyelv életbentartásáról a középiskolákban! A helyi gyerekek nem is használhatják a későbbiekben sem anyanyelvüket, hiszen egyetemre legfeljebb Srinagarba mehetnek, ahol a tanítás nyelve szintén angol és kashmiri.
Az iskolalátogatás után bemegyek a nem messze található buszpályaudvarra, ami inkább egy városszéli szeméttelepre emlékeztet, és megérdeklődöm, hogy indulnak-e buszok Lamayuruba. Sajnos ilyen járat nincsen. Kargilig kötelező megvenni a jegyet, máskülönben nem mehetek. Addig 145 rúpiába kerül. Viszont Lamayuru csak az út felénél van. Egyébként reggel 5.30-kor indul a busz. Veszek két mangót, visszamegyek a szállodába és tervezgetem a nagy túrám utáni további útvonalat. Ha sikerül is átjutnom 14-16 nap alatt a Zanskar-hegységen és a Magas-Himaláján, még mindig volna több mint két hetem Indiában, azt viszonylag értelmesen kellene eltöltenem, hogy minél többet lássak. Ezt a rutinosabbak persze, már otthon előre kitalálják, de én szeretem a rögtönzéseket.
Fél ötkor beülök a Környezetvédelmi Központ kultúrtermébe, ahol egy Ladakhról szóló propagandafilmet vetítenek. A film az 1980-as évek óta bekövetkezett társadalmi és környezeti változásokról szól. 60-80 ember nézi a filmet, a film után elég sokat maradunk és beszélgetni kezdünk a filmről. “Az elmúlt húsz évben Ladakhra rászakadt a globalizáció” – foglalhatnánk össze egy mondatban a beszélgetésünk értelmét, de úgy érzem, hogy ennél többről van szó. Egy ősi, érintetlen kultúra változik meg, bomlik szét a szemünk előtt és ebbe mi is besegítünk, akik itt vagyunk. A helyiek azt gondolják, hogy a mi kultúránk, az európai, az amerikai fogyasztói világ a követendő modell, hiszen mi jelentjük nekik a gazdagságot, a “munka nélküli gazdagságot”. Helena Norberg-Hodge, aki már több mint tíz éve él a ladakhiak között írta meg a film alapgondolatát adó könyvet, “Ancient Future” címmel. Azonnal meg is veszem a könyvet.
Lesétálok a víz-baracklé árushoz, és két svájci sráccal beszélgetek, majd véletlenül megint összeakadok a bangkoki amerikaival, Steve-vel, akivel már a vetítésen is összefutottam. Az egyik svájci srác már másfél éve van Indiában. A buddhizmus iránt érdeklődik, havi 150-200$-ból él, közben kórházakban és szociális gondozókban próbál önkéntesként segíteni. Elvisz egy tibeti menekült néni és a fia, Tenzin által fenntartott kifőzdébe, ahol helyiek is vannak. A néni kitűnő fogásokat készít.


Készülődés a “nagy gyaloglásra”


Tizenhetedik nap, július 21. kedd
Megreggelizem, utána egy hirdetőtáblán felfigyelek egy fecnire, hogy valaki megosztaná taxiját Lamayuruba. Elmegyek a megadott címre, ahol egy egész csinos lány fogad és elmeséli a részleteket. Az időpont még jó volna nekem is, de az árat nagyon drágállom. A taxi összesen 1400 rúpiába kerül… Semmiképpen sem fogadhatom el az ajánlatot, inkább busszal megyek. A buszpályaudvaron viszont csak délután 5-kor nyit ki a pénztár.
Fel alá járkálok a városban, azzal az ijesztő érzéssel, hogy most még a civilizáció biztonságos terepén vagyok, de ki tudja, hogy hol leszek már holnap ilyenkor. Tartok a hosszú hegymászástól… hamar rádöbbenek, hogy jóformán már mindent láttam Lehben, csak a városi könyvtárat hagytam ki. Valahol könyvtárnak is kell lennie! Egy eldugott mellékutcában bukkanok rá. Unalmas óráimat elűzendő beülök olvasgatni az elmúlt hét napilap termését olvasgatom át.
Könyvtár után végigjárom az összes élelmiszerboltot, hogy milyen konzerveket árulnak. Végül 370 rúpiáért veszek 8-10 konzervet. Paradicsomos tonhal, löncshús, darált kukorica, levespor, keksz, tejpor. A következő két hétben ez lesz a kosztom. Több egyszerűen nem fér el 35 literes hátizsákomban.
A buszpályaudvaron kiderítem, hogy a sofőr is árul jegyet, természetesen saját zsebre dolgozik. Nála “megvehetem” a jegyemet csak Lamayuruig. Egy siralmas papírfecnire írja fel nevemet, valamint azt, hogy 100 rúpiát átvett tőlem. Nem is tudom, hogy miért vagyok ilyen naiv, miért bízom meg benne. Ha betartja az ígéretét, akkor mindketten jól járunk. De ha nem?
Este utolsó vacsoraként beülök a kerthelyiséggel is rendelkező, főleg turisták által látogatott “German Bakery”-be. (Se nem német, se nem pékség…) Megkóstolom a jaksajtot, amit Nepálból hozat a tulajdonos, amikor itt is volna a közelben!
Este a vaksötét szállodai szobámban pakolok. Esténként csak a legritkább esetekben van villany Ladakhban, nehézkes a város áramellátása. Hátizsákomba szinte egy hajszál se férne már bele, annyira telepakoltam.


3. Gyalogszerrel a Zanszkar-hegységben


Tizennyolcadik nap, július 22. szerda
Négykor kelek. Hálózsákomat még sikerül valahogy a hátizsákom tetejére gyógyítanom, aztán irány a buszpályaudvar. A városi temető mellett visz a kis ösvény. Ötkor még sötét van, de a Vénusz jelzi, hogy nemsoká virrad. Öt óra negyvenkor indul a busz, velem együtt. A sofőr állta a szavát. Tizenegykor már Lamayuruban vagyok, elérzékenyülve nézek a távolodó busz után, innen tényleg nincs visszaút. Lesétálok a híres kolostorba, amiről a túrakönyvek azt írják, hogy nem annyira a kolostor érdemel figyelmet, mint a körülötte lévő 5-6 km2 területű katlanban lévő szuffóziós löszkarszt-formáció. Ha volna időm, akkor itt maradnék és két-három napig csak ezt vizsgálgatnám. A mai napig nem tudom az okát, hogy miért nem tettem így. Időm is volt, a kolostor mellett olcsó szállásom is lehetett volna, pénzem is… Talán annyira elszántan vágyakoztam már a havasokba…
A kolostor mellett nyílegyenesen levágok a völgybe és némi kérdezősködés után elindulok a helyesnek vélt irányba. A patak mellett talán rozsot, vagy talán zabot ültettek. Amire feleszmélek, hogy a helyes út a patak túloldalán megy, akkor már jócskán eltávolodtam a falutól. Én barom, átvágok az ültetvényen, majd a patakon, mire megérkezem egy sztúpához. Egy helyivel találkozom, akiről kiderül, hogy szintén Wanlába megy, át az első hágón. Vele tartok. Elég gyors iramot diktál, alig tudom követni. Persze, nála semmilyen csomag sincsen, mert csak ide megy a “szomszédba”. Egy újabb patakvölgyben visz a keskeny ösvény, majd később már csak a patak nélküli völgyben. Mintegy ötven perc megerőltető gyaloglás után jutunk fel a hágóhoz. Rettentő erős szél fúj. Saját erőmből még nem jártam ilyen magasságban. Kicsit megpihenünk. Leszünk még ennél magasabban is, gondolom, és a déli irányban elterülő Zanskar-hegység magasabb csúcsait bámulom. A kevés csapadék miatt csak alig néhány burkolózik hóba. Egy nagyon keskeny és kiszáradt szurdokban visz tovább utunk le a faluba. Kevéssel a hágó után egy néhány hónapja elpusztult lónak a teteme látható. Ha ez egy rossz ómen, akkor köszönöm, ebből nem kérek!
Alig több mint háromnegyed órai leereszkedés után egy újabb völgyben találjuk magunkat. Már látható néhány sztúpa a falu szélén. Hamarosan Wanla Gompa is láthatóvá válik kicsit távolabb, a völgyoldal magasabb pontján. Annyira siettünk, hogy a könyvekben közölt három óra helyett mindössze két óra alatt tettük meg a távot. Teljesen kiéhezve és megszomjazva roskadok le egy teaház elé. Öt teát iszom és mellé két doboz kekszet. Eddig az összes ember őrültnek nézett, amikor elmeséltem, hogy Darchába megyek. “Hát az lehetetlen hegyi vezető és póniló nélkül!” Csak Wanlában találkozom egy angol sráccal, aki onnan jön. Neki a harminc naposnak “hirdetett” út mindössze 16 napig tartott. Amikor ránéz a (most) 10 kilós hátizsákomra, azt mondja, “ez sima ügy”. Elmeséli, hogy a Shingo La-n kb. 10 kilométeren keresztül hóban kell gyalogolni.
Felkerekedek, hogy folytassam az utat. Phandjila felé, a szomszéd faluig két helyi fiatal gyerekkel megyek. Cukrot vásároltak Wanlában, most viszik haza. Idáig még terepjáróval is el lehetne jutni, mert jól járható az út. Az út melletti patakparton végig a falusiak ültetvénye fekszik. Zabot, talán kölest vetnek errefelé. A völgyfal pedig konglomerátumból van, hatalmas letöredezett tömbjei néha még az úton is átgurulnak. Egyik-másik olyan nagy, mint egy családi ház. A völgyfal tetejéről szakadtak le.
Kétórányi, egyáltalán nem megerőltető gyaloglás után jutok Phandjila-ba. Még hat óra sincsen, de a Nap már néha el-elbújik a hegyek mögé. Hanupata irányába megyek tovább egyenesen. Visszaemlékszem Mógáék könyvére, valahol itt alhattak a falu végén. Azóta megváltozhatott a környék, de még most is változik, ugyanis útépítő munkások törik, vésik a sziklákat, néha még a légkalapácsot is bevetik. A mélyben zubogó patakba nagy csobbanásokkal hullanak bele a hatalmas tömbök. Elképzelhetetlennek tartom, hogy erre valaha is autóval közlekedjenek, inkább csak a szamárösvényt szélesíthetik. Végre valahára beérek a szurdokba, ahol a patak helyenként csak 30 méteres mélységben látható, vagy csak a hangját lehet hallani, de látni nem lehet. A teljesen meredek völgyfalba vágták bele a szamárösvényt. Kezdetleges eszközökkel bizony emberpróbáló feladat lehetett megépíteni. Ivóvizem éppen elfogyott, kénytelen vagyok lemászni a patakhoz és megtölteni kétliteres palackomat. Hordalékos, zavaros, de nyilván nem fertőzött a vize. Nem érdekel, megiszom… Közben egy öreg bácsival találkozom, aki hátulról beelőzött. Hagyom, hogy tovább menjen, nem vágyom most társaságra. Egyszer csak szemből is jön egy középkorú szerzetes meg egy kisfiú. Azt javasolják, hogy aznap már ne menjek Hanupatába, inkább szálljak meg innen nem messze, egy Sumdo nevű tanyán. Csakhogy a sötét és mély völgyben nem látok semmiféle tanyát, de még csak el se tudom képzelni, hogy valaki itt éljen, hiszen még termőföld sincsen.


“A kék-hold völgye”


Sumdo nem is a patakpartra telepedett, hanem mintegy 200 méterrel magasabban fekvő rétre. Három házból álló település. Öt család, vagyis 23 ember lakik itt. A réten folyik össze néhány patak vize, azt gyűjtik össze és így a nagyon alaposan elkészített csatornahálózatukkal az egész rétet öntözni tudják. Valószínűtlen, hogy ebben a magasságban zöldellő gabonatáblákat és sárgálló repceültetvényt látok. A völgykatlan olyan meredek és magas fallal van körbevéve, hogy a napnyugta még nyáron is 5 óra körül lehet, a napfelkelte pedig csak 8 után! Nagy feltűnést keltek a sátrammal és “fejlett, nyugati”, valójában olcsó magyar túrafelszereléseimmel. Egy gabonacséplő kerek és sík területen verem fel a sátramat. Mellettem folyik az egyik kis erecske, valószínűleg a néhány kilométerrel feljebb lévő gleccserből eredhet, annyira jeges a vize. Ebbe a vízbe áztatom az egyik tasaklevest, meg a száraz cérnametéltet. Irtó rossz. A kasmíri lótuszméz és egy kis keksz a vacsorához jutó édesség. Hamar besötétedik és azonnal elalszom.


Tizenkilencedik nap, július 23. csütörtök
Reggelre csupa harmat lett a sátram belülről, mert olyan nagy volt az éjszakai lehűlés. Szinte átázott a hálózsákom, meg kell várnom, míg megszárad. De a nap csak sokára bújik elő a magas sziklák mögül. Tejporos hideg vizet és lekváros kekszet reggelizem.
Megfogadom a tegnapi szerzetes tanácsát, hogy ne Hanupata felé menjek, hanem inkább Photakszar irányába. Így megúszom az első igazi nagy hágót, a Sirsir La-t, ami különben is “csak” 4805 m magas. Megyek még magasabbra is – gondolom -, ezáltal nyerek vagy másfél-két napot. Összetalálkozom egy nagyon öreg bácsival, akivel igen furcsa módon folytatom az utat. Szegény bácsika penetráns szagot áraszt, repceolaj és jakfaggyú szaga van, ezért megpróbálok kilépni, hogy ne kelljen együtt mennem vele. Általában a vidéki ladaki embereknek mind repceolaj és/vagy jakfaggyú szaguk van. Mécsesükbe ezt a két anyagot öntik, házaikat, ruháikat ez a szag itatja át. Wanlában még volt villanyvezeték, elektromossággal világítottak, de ahol nincs, ott marad a repceolaj. Az eddig látott falvakban helyenként fel-feltűnik a napcella. Ez nálunk, Európában nagyon drága eszköz, itt feltehetően a kormány támogathatja, hiszen a ladaki falvak lakói képtelenek volnának egymaguk beszerezni.
Az öreg bácsika valahogy mégiscsak beér. Amikor előzékenyen jelzem neki, hogy mehet előre, lehagyhat, leül mellém és nagyon barátságosan ladakiul beszél hozzám, bár látja, hogy semmit sem értek belőle. Végülis egy kedves öregember, egy darabig vele tartok. A patakvölgyben visz tovább az út. A Nap már magasan jár, a reggeli didergős hangulatom már rég elszállt. Egy-másfél óra gyaloglás után elérkezünk egy hídhoz. A híd egy másik patak torkolata felett visz át. Itt kicsit lepihenünk. Kimosom a zoknimat, a bácsi pedig elalszik. Gondolom, hogy meg is mosakodhatnék, de amikor belépek a vízbe, rögtön elmegy tőle a kedvem. Alig lehet több a patak hőmérséklete, mint 4-5 fok. A bácsival megyek tovább. Nem tudom megállapítani, hogy azért sietek, mert ő kerget, vagy azért mert ő eleve ilyen gyorsan megy, (én meg nem akarom, hogy nagyon közel beérjen, hiszen büdös). A bácsi valamit motyog: “Askuta”. Valahogy az jut eszembe, hogy talán azt jelentheti ladakiul, hogy “enni”. A kezével még mutatja is, hogy ott, arrafelé enni lehet. Csakhamar rájövök, hogy Askuta a következő településnek a neve. De a térképen nincs rajta, hiába is keresem. A híd után másfél órányi gyaloglásnyira tényleg feltűnik egy megművelt parcella, egy gyerek és egy középkorú ember dolgozik rajta. Útitársam láthatóan hozzájuk jött. Leheveredek a patakparton egy fa alá és megeszem az első paradicsomos tonhalkonzervet. Dél van. Félek, hogy a tűző napon és a magaslati levegőn megint lesülök, de csodák csodája, felhők jönnek. Ebéd után a “falut” csak nem találom. Ahol a “faluközpontot” feltételezem, (pataktorkolat, sztúpák mindenfelé), ott sincs semmilyen ház. Ismét átkelek a patakon és egy szűk völgyben folytatom az utat Photakszar felé. Egy alkalommal letérek az ösvényről és hirtelen egy hatalmas szikla zárja el az utamat. A valódi ösvény a patak túloldalán halad. Semmi kedvem sincs derékig gázolni a fagyos és sebes vizű patakban. Kénytelen-kelletlen vissza kell fordulnom vagy 400 métert, és meg kell keresnem a hidat. Egy helyen az ösvény belevisz a patakba, a völgyfalon nem lehet továbbmenni, annyira meredek. Hosszas szitkozódások közepette mezítláb gázolok a kövecses patakmederben. Mógáékra gondolok, akik többször is elvétették az utat és derékig gázoltak a 25 kilós hátizsákjukkal az októberi patakban. Nekik mennyivel nehezebb dolguk lehetett!
Ennek a völgyszakasznak az utolsó másfél órája lelkileg teljesen kikészít, borzasztóan fáj a hátizsákom két pántja, szinte vágja a hátam, pedig alig van benne valami. A lábam is feltört néhány helyen, egyszerűen kezd unalmassá válni a patakvölgy, alig vonszolom magam, minduntalan meg kell állnom. Ekkor találkozom a legbizarrabb külsejű “híddal”. Négyujjnyi vastagságú drótkötél van kifeszítve a patak fölé, közéjük száraz fadarabok vannak “szőve”. A legközelebbi fadarabok is 8-10 cm-re vannak egymástól. Amikor a híd közepén tartok, akkor már olyan kilengése van a hídnak, hogy nagy szüneteket kell tartanom, nehogy beleessek. A másik part előtt már csak röhögök. Elfogytak a fadarabok is.
Végre feltűnik Photakszar. Egy kis magaslaton fekszik, alig kéttucatnyi házból áll. Semmi olyat nem látok a faluban, ami miatt maradnék. Belökök egy kis hasmenés ellen való nyomelemes-glükózos vizet, az talán erőt ad (?) és nekivágok a 4200 m magas Bumikze La-nak. Sok mormotával találkozom. Ezek a kedves állatok folyton sikítoznak, amerre csak megyek. Sajnos olyan félénkek, hogy csak egyet sikerült lefényképeznem, azt is elég távolról. Amint a hágó utolsó 100 méterének vágnék neki, megjelenik egy helyi parasztember, rettentő részeg és valamit kérni akar tőlem, de nem várom meg, nagyon agresszíven és durván elzavarom a francba. A hágó tetején 4200 méterrel “saját csúcsot döntöttem”, ilyen magasan még sose jártam. Lefelé már sokkal könnyebb – persze; most már van kedvem és erőm megfigyelni a tájat is, a gleccsereket, a kitárulkozó tájat, amit eddig nem láthattam a hágótól. Az ösvény majdnem a szintvonalakkal halad, csak egészen kevéssé lejt. 3-400 méterrel a hágó után megpillantok a koraesti szürkületben egy táborozó társaságot. Sokáig nem is tudom kivenni, hogy helyiek lehetnek, vagy nyugati “treckingelők”. Amikor közelebb érek hozzájuk, kiderül, hogy négyen vannak, egy idősebb néni, meg három helybéli kísérő. A néni nagyon aranyos, holland és valaha franciatanárként dolgozott az Alliance Francaise-ben. Az egyik srácot még 12 évvel ezelőtt örökbe fogadta. Most, hogy a gyerek már jóval túl van a húszon, meghívta távoli nevelőmamáját a szülőfalujába, Lingshet-be; ezzel a kirándulással szeretné megköszönni a gondoskodást. A néni természetesen kitűnően beszél angolul, de a srácokkal néha megpróbál ladakiul is szót váltani. Én inkább a franciát erőltetem. Elhatározom, hogy nem messze tőlük verem fel a sátramat. Teázgatunk, beszélgetünk. Napnyugta után hirtelen nagyon hideg lesz. Alig lehet több 8-10 foknál. Hála Istennek, hoztam pulóvert. A szél persze átfúj rajta. A forró sós tea – bár még idegenkedem tőle -, egykettőre jobb kedvre derít.


Átkelés a Singe La-n


Huszadik nap, július 24. péntek
Nagyon hidegnek találom az éjszakát. Bizony, itt, 4500 m magasságban tényleg 5-6 fok körüli lehet az éjszakai hőmérséklet. Amikor kimászom a sátorból, a többiek éppen tovább indulnak. Én ismét megvárom, amíg a sátram belülről megszárad, mert hasonlóan az előző éjszakához, megint beleheltem. Könnyen indul a nap. Az út nagyjából szintvonal mentén halad, nagyon lankás, cseppet sem megerőltető. Csakhogy éppen emiatt a fővölgy oldalán lévő mellékvölgyek hajlatába, bevisz az út. Emiatt a légvonalban közelinek tűnő cél, a Singge La egyáltalán nem “akar” közelebb jönni. Kilenc óra tájékában megállok reggelizni és közben jól szemügyre veszem a hágót. Havas a teteje és rendkívül meredek az oldala. Két-három óra múlva ismét beérem a holland nénit és kísérőit. Éppen ebédelni álltak meg. Leülök melléjük, megbontom a hatalmas adag chilis halkonzervemet. Kapok egy frissen sütött csapatit melléje. Patakcsobogás és egy közelben legelésző jakcsorda teszi idillikussá az ebédet. Ebéd után egyedül indulok neki a lejtőnek. Egyre meredekebbé válik a fagyaprózódásos törmelékanyagot átszelő ösvény, a szél is egyre erősebb, a magassággal a levegő is hidegebbé válik. Nem szabad feladni, csak menni kell, menni kell, nem szabad feladni… Összeszorított fogakkal erőlködöm felfelé. Próbálom a hátra lévő lépések számát megbecsülni. Még 150, már csak 80 lépés, már csak három perc szenvedés…
Mire felérek az 5060 méter magas hágó tetejére, teljesen kimerülök. Leülök az egyik obo mellé, szélárnyékban vagyok, áldozatot adok a szellemeknek, hogy épségben értem fel idáig. Egy előre bekészített hegyi kristályt teszek fel az egyikre. A holland néni és kísérői beérnek. Uzsonnázunk. Annyira rossz bőrben vagyok, hogy alig tudom magam átengedni annak az érzésnek, hogy vándorlásom legmagasabb pontján állok. A távolban már látható a Magas-Himalája vonulata, mellettem pedig a Zanszkar-hegység még nálamnál is magasabb csúcsai. Nem tudom elképzelni, hogy mi bajom lehet; a halkonzervtől, a nagy magasságtól, vagy a hidegtől, vagy a széltől fáj annyira a fejem. Egy kicsit még bámészkodok a sztúpák és az obók szélárnyékában, aztán a többiekkel együtt leereszkedek a hágó túloldalán. Negyven perces gyaloglás után egy sátorhoz érünk, egy “büféhez”, ami valójában egy gleccseren található. Néhány teherhordó szamár ácsorog a sátor előtt. Francia turisták holmijait cipelik felfelé, a Singge La irányába. A sátorban bedobok két teát és azonnal indulok tovább Lingshet felé. A terep sokkal könnyebbé vált, nincsenek már meredek szakaszok. Még mindig a holland nénivel és kísérőivel haladok. Negyedhatkor a többiek megállnak, mert egy táborozásra alkalmas helyet találtak. Annyira rosszul vagyok, hogy kénytelen kelletlen én is letáborozom. Egy sziklapárkány szélén találok egy viszonylag vízszintes helyet. Leterítem a hálózsákomat, beveszem a malária elleni gyógyszert, felkapom a pulóveremet és hullaként lefekszem. A fejem fáj és didergek. Miközben a többiek vacsorát főznek, én félálomban a végrendeletemmel foglalkozom, többször átismételem magamban, hátha valakit kifelejtettem belőle. Fél nyolckor, napnyugta előtt kapok egy forró levest, meg egy teát. Nyolckor már megint alszom. Csak ezt az éjszakát éljem túl! Csendesen cseperegni kezd az eső! A Zanszkar-hegységben évente 100-120 mm a csapadékérték (és az sem nyáron), remélem, nem ezen az éjszaka fog leesni az összes! Az eső természetesen egy perc alatt eláll, csodás csillagos ég borul rám. A sátrat most nem verem fel, erőm sem lenne hozzá és úgyis megint eláznék reggelre a párától…



Huszonegyedik nap, július 25. szombat
Éjjel nagyon fázom, pedig az összes ingemet felvettem és még a pulóverem is rajtam volt. Taknyos vagyok, fáj a torkom, ráadásul szédülök. Tényleg nem sikerült kiderítenem, hogy a nagy magasságtól, vagy pedig a hideg széltől. Egy reggeli tea után félnyolckor már úton vagyok. Megmászom a Kiupa La-t, aztán egy nagyon meredek lejtőn kell leereszkedni Gogmába. Érdekes, hogy Ladakhban akár egy házból álló település is már falunak számít. A mély völgyben patak csordogál. Három kisgyerek közeledik felém, és “bonbon-bonbon” kiabálásukkal kétséget nem hagynak bennem a felől, hogy errefelé a francia turisták bizony gyakoribbak, mint az angolok. Amilyen meredek lejtőn kellett leereszkedni Gogmába, olyan meredeken visz fel az út a következő hágóhoz. A Margun La mindössze 4100 m magas, de többször megtéveszti a tapasztalatlan turistát, mert várakozásaival ellentétben a hágó teteje mindig egy kicsit “magasabbra tolódik”, sosem ott jelenik meg, mint ahol azt sejti. A Margun La után már Lingshet jön, az egyik legeldugottabb, de leglátványosabb gompának a faluja. Itt elválok eddigi útitársaimtól, mert ők a faluba tartanak én pedig a Gompához. Déli forróságban érkezem meg Lingshet Gompához. Úgy tervezem, hogy itt tartok egy kisebb pihenőt, akár itt is alszom, így az egész délutánt a gompa körbejárásának szentelhetem.
A Gompa fekvése szebb már nem is lehetne: egy 1200-1500 m magas sziklafal alsó szegletébe épült, alatta pedig a falu fekszik. Körös-körül 5-6000 m magas hegyek zárják körbe a Lingshet katlant. A falu házai elég messze épültek egymástól, minden házat öntözött föld vesz körül. Mintegy 30 házat számolok össze a faluban, mögöttem a Gompa talán ugyanennyiből áll. A település megközelítésére jellemző, hogy ha valaki Lamayuruból kívánja idejönni és nem olyan őrült, mint én, akkor legalább három napig tart az út; ha dél felől érkezik az utazó, akkor pedig 5 napig is gyalogolhat Padamból.
A Gompa mellett található egy számomra már “szokásosnak” is tekinthető füstös kis kőház, a helyi “bót”. Nem tudom, miért, talán a kuncsaftok odacsalogatása miatt a tulajdonos bömbölteti a gusztustalan “indie-pop”-ot, alig hallja, amit mondok neki. Nem is igazán barátságos: nem főz teát, nem nagyon akar kiszolgálni, egyáltalán tudomást sem vesz rólam, pedig a 3×3 méteres sötét kis helyiségben alig férünk el. Nem tudom, hogy hol tudnék aludni itt a közelben. A “kemping place”-nek hívott poros és köves terület annyira koszos és szemetes, hogy ez szóba sem kerülhet, a bolt miatt meg fölösleges volna itt maradni. Bedobok egy mangólevet, meg egy doboz kekszet földimogyorókrémmel és tovább indulok.
Az ösvényen hirtelen feltűnik egy nagyon kövér idős néni. Piros esernyőt tart kezében napernyő gyanánt és német kiejtéssel beszéli az angolt. Amikor kiderül, hogy magyar vagyok, kitör belőle, hogy ő már volt a “wunderbar Plattensee” -nél, és ismeri az “ungarische Gulasch”-is. Holnap után buddhista konferencia kezdődik Lingshetben, azért van itt egy nagyobb csoporttal. Nekem több se kell.
Félve pillantok az előttem álló rettenően magas és havasnak tűnő hágóra, a Hanuma La-ra. 4877 méteres magasságával nem tartozik a legmagasabbak közé, de Lingshet elég mélyen van hozzá képest és a meredeksége eléggé ijesztő. Az odáig vezető út természetesen megpróbál a szintvonalak mentén haladni, vagyis megkerüli az egész völgykatlant nyugatról, de ez nem sokáig tartható, egyszer csak el kell kezdeni a felfelé mászást. Másfél óra alatt felkapaszkodom egy dombtetőre, ahol az egyik helybéli felállított egy teázó sátrat. Meglepetésemre épp egy brnoi huszonvalahány éves párocskával találkozom össze. Ők pónilovas kísérővel indultak neki a nagy túrának, csak a kísérőiktől lemaradtak kissé. Jól elszórakoztatjuk egymást: ők a magyarországi élményeiket mesélgetik, én pedig megpróbálom elővenni régen feledésbe merült cseh nyelvtudásomat, amit még az óvodában tanultam. Két csésze tea után négy óra körül indulok neki a Hanuma La-nak.


Éjszaka a Hanuma La-n


Az út nagyon kegyetlen: már-már azt hiszi az ember, hogy felért a hágó feléig, amikor rádöbben, hogy egy nagyon mély patakvölgybe kell előbb leereszkednie, aztán onnan a mélyből vághat neki ismét a nagy emelkedőnek. Kicsit elidőzök a patakvölgyben, rettegve próbálom kiszámolni a hágóig vezető utat, vajon felérek-e napnyugta előtt? Mintegy 1200-1500 méteres relatív magasságkülönbséggel kell megküzdeni.
Negyedhatkor nekivágok. Kitaposott szerpentin vezet felfelé, 35-40o meredek lehet. Nyilván már nagyon sokan próbáltak hasonlatokat találni azokra a kínlódásokra, amik az ilyen mászással járnak. A bakancstól feltört láb, a verejtékezés, majd a hideg szélben didergés, a légszomj, az oxigénhiány, a kalapáló szív mind-mind érzékeltetik, hogy 4000 méter felett próbálsz erőlködni. Egyórai megállás nélküli kapaszkodás után a csapás egy mellékvölgy völgyfőjébe kezd áthúzódni. Sejteni lehet, hogy innen már csak tízpercek választanak el a hágótól. Tévedtem. Még 5-600 méter hátra van. Az idő viszont egyre csak halad, a Nap egyre alacsonyabban van, fél nyolckor lebukik a hegyek mögé. Sietnem kell, hiszen hamarosan teljesen sötét lesz. Sietni viszont itt nem lehet. Hiába fogadkozom, hogy a következő öt percben nem állok meg pihenni, kimerültségemen nem tudok másképpen segíteni. Mire felérek a hágóra, már vaksötét van. Nyolc óra is elmúlt, elő kell vennem a zseblámpát, hogy ne bukdácsoljak a gleccser tetején és a szanaszét heverő sziklákon.
A csehek valamilyen sátorozó helyet emlegettek, ahol megalhatnék. De ennek semmi nyoma sincs, csak a gleccser és szétaprózódott sziklák mindenfelé. A fő gleccservölgybe kisebb-nagyobb szubszekvens (mellék) völgyek csatlakoznak. Számomra az út szavakkal ki nem fejezhető módon könnyebbé vált. Az imént még azt hittem, hogy már csak néhány lépést vagyok képes megtenni, de a hágón túl, a csak gyengén lejtő völgyoldalban viszont szinte szaladok. Zseblámpám gyenge fényénél próbálok egy viszonylag vízszintes helyet találni. Az étkezésről lemondok, reggelig úgyse végeznék semmilyen megerőltető tevékenységet, csak feküdnék. Végül is találok egy majdnem vízszintes helyzetben lévő másfél-két négyzetméter felületű sziklát, amely az egyik mellékvölgy oldallejtőjénél hevert. Kibontom hálózsákomat, bedobok egy glükóz-italt és gyorsan elalszom.



Huszonkettedik nap, július 26. vasárnap
Öt óra körül ébredek fel. Azonnal felkerekedek és hajnali negyedhatkor már menetelek is tovább. Tényleg jó, hogy nem keresgéltem további alvóhelyeket, csak nagyon messze találtam volna. Hat órakor egy kis házikót pillantok meg. Két öreg jakpásztor és egy tucatnyi kis jak lakja. Ladakhi teával kínálnak, ami nagyon is rám fér. Már Lehben hozzászoktam a sós teához, de ez valahogy sósabb volt a számomra elviselhetőnél. Színében nagyon hasonlított az otthoni tejeskávéra, mert jakvajat is tettek bele. Ez utóbbi sajnos eléggé sajt-szerűvé alakult, inkább avas ízt adott a teának. A teafüvet itt régebben jakvérrel tapasztották össze, így került forgalomba. Akármennyire is érzem, hogy ez most hasznos volna számomra, két-három korty után feladom a reggeli teaivászatot, udvariasan lemondok a további adagokról, sőt egy óvatlan pillanatban kiöntöm a bögrém alján lévő maradékot. Nem merem kockáztatni napi fizikai állapotomat ezzel a teával. Amikor a jéghideg patakban megpróbálom elmosni a bögrémet, a jakvaj az edény falára ragad.
A gleccservölgyben gyalogolok tovább. Nyolc óra körül beérek egy Snertze nevű tanyára. Itt szoktak megpihenni a szervezett “treckingelők”. Találkozom is vagy kéttucatnyi franciával és amerikaival, akik bricsesznadrágban, szamarakkal, pónilovakkal és több hegyivezetővel mennek Lingshet irányába.
A tanyán forró vizet, teát és valamilyen kekszet “rendelek”.
Ekkor találkozom egész utam legkülönösebb világjáró bolondjával, Paoloval. Milánóból indult el kilenc évvel ezelőtt, azóta egyfolytában úton van. Dolgozik és utazik. Vonásai alapján nem is néztem igazán olasznak. Egy órán keresztül beszélgetünk. Eredetileg filozófiát hallgatott az egyetemen, de nem találta sem érdekesnek, sem hasznosnak a dolgot, ezért indult világgá. Bejárta már az egész világot. Mexikóban talált egy igen olcsó repülőjegyre, ezért jött most éppen “véletlenül” Indiába. Egyébként angolt tanít, vagy mosogat, ami éppen adódik, bármilyen munkát elvállal.
Mellettünk egy amerikai turistákból álló csapat halad el. Paolo felhívja figyelmemet az egyik szamár hátán imbolygó furcsa csomagra. Az a “toalett-sátor”. Vegyi-wc van benne, olyan, mint a vitorláshajókon.
Amikor Bartók neve kerül szóba, minthogy a róla elnevezett konzervatóriumban tanítok, elcsodálkozik, hogy Bartók magyar volt! Ezt eddig nem is tudta. Viszont ismeri Petőfit, sőt kedvenc rajzfilmfigurája “Gustavo”, ahogy mondta, Nepp József rajzfilmfigurája, vagyis Gusztáv. Valaha rajzfilm-animációval szeretett volna foglalkozni és nagyon megszerette őt. Egy halom jó tanáccsal és címmel lát el; aztán indulunk tovább, ki-ki a maga útját folytatva.


A Zanszkar völgye


Már csak egy hágó maradt előttem, és az is “mindössze” 3900 méter. Ha ezen túljutok, akkor már a Zanskar völgyében visz az út, ami már nagyon könnyű, nincsenek nagy szintkülönbségek. Egy jakcsordával találkozom. Kicsit tartok még ezektől a jámbor, buta állatoktól. Egyik épp az ösvényen áll. Kikerülni nem nagyon lehet, meredek a lejtő, egykettőre legurulnék a szakadékba. Amikor lassan közelebb érek hozzá, annyira megijed tőlem, hogy kőszáli kecske módjára hatalmasat ugrik és jó tíz méterrel odébb áll csak meg. Nem vártam volna ezt egy majd’ másfél tonnás nagy állattól. A hágó előtti hídnál kicsit megmosakszom a jéghideg patakban, még az ingemből is kiáztatom a sok port. Miközben irogatok, alig tudom elhesegetni a hirtelen körém gyűlt legyeket.
Nekivágok az utolsó hágónak, a Parfi La-nak. Nagyon elővigyázatosan előre felmértem a hágóra vezető ösvényt, megszámoltam, hogy hány kanyar található rajta, nehogy váratlan meglepetés érjen. Huszonnyolc kanyart számoltam össze. Végülis a valóságban harminckettő volt. Csekély másfél óra alatt megmászom a mintegy 6-700 méteres szintkülönbséget. Sokkal könnyebb volt, mint a tegnapi, bár kereken 1000 méterrel alacsonyabb. Ma valahogy jobb formában is voltam. A hágó tetején csodás kilátás fogad, belátni az egész Zanszkar-folyó völgyét. Óhatatlanul felmerül a turistában, hogy miért nem haladhat az út a patakvölgy oldalán, miért kellett megmászni a Parfi La-t. Csak innen a hágóról látszik, hogy a Zanszkar-folyó mintegy 500 m magas falú szurdokvölgyben halad, képtelenség volna a völgyben haladni. Csak télen teszik meg ezt az utat a völgyben, amikor befagynak a folyók.
Már messziről kiszúrom, hogy egy vörös köpönyeges láma közeledik felém az ellenkező irányból. Amikor találkozunk, nagyon barátságos, csapatival kínál és beszélgetni próbál. Lingshetbe igyekszik. Újra és újra tudatosítanom kell magamban, hogy a helyiek bizony két-három napokat is gyalogolnak, hogy a szomszéd faluba érjenek. Nem is értem, hogyan maradt fenn a ladakhi egységes nyelvnek, hogyan lehetséges, hogy nem alakult ki egy Kaukázushoz hasonló nyelvi állapot, ahol a szomszédos völgyekben élő lakosság mindenhol különböző nyelven beszél a hosszú elszigeteltség miatt.
Miközben lassan ereszkedek le a folyóvölgyben néha az elhagyott folyóteraszon, néha pedig alatta gyaloglok. A folyóvölgyben nagyon vastag hordalék rakódott le, ebbe vágta be magát a Zanszkar. Rengeteg kipreparált formát látni: nyilván a folyami hordalék összecementálódott kőzetszemcséiből alakultak ezek ki. (Talán az eljegesedés idején a gleccserjégből? Ennek valahogy utána kéne nézni…) Ha a puhább kőzetanyag tetejére szilárdabb, ellenállóbb kőzet érkezik pl. a környező sziklafalakról, akkor ezek megvédik a felszínt a további lepusztulástól s így kőgombák alakulnak ki.
Hanumil közelében a Zanszkar egy hatalmas kanyarulatban folyik. A kanyar közepén akkora örvényben kavarog a víz, mintha csak “kihúzták volna a dugót” a folyómederben. Elképzelni is rossz, milyen volna itt úszni. Hanumil mindössze két házból álló település, bár a térkép “falunak” jelöli. Az egyik ház melletti pázsiton található a “kemping”. Húsz rúpiát kér érte az egyik falubeli, hogyha itt verem fel a sátramat. Nyilván jobban megéri neki a nyáron felbukkanó treckingelőkkel foglalkozni, mint mondjuk kölessel bevetni és az öntözővízzel bíbelődni. Felverem a sátramat egy tucatnyi francia turista sátra mellett. Kinyújtóztatom elfáradt végtagjaimat aztán bedobok egy löncshúskonzervet, keksszel, majd némi tejet készítek a tejporból. Olvasgatok, aztán megnézem, hogy milyen a helyi “”bót”. Egy svájci pasival teázgatok. Teázgatás közben elmeséli, hogy miért kérnek a helyi gyerekek mindenütt “bon-bon”-t. Néhány évvel ezelőtt egy nagyon híres francia tibetológus, Michele Peysere, igen népszerű tévésorozatot készített “Ladakh – az utolsó zanszkari királyság” címmel. Népszerűsége olyan nagy volt, hogy francia turisták tömegei indultak Indiának ebbe a vad-romantikus szegletébe. A turisták nyilván rengeteg cukorkát osztogattak szét a helyiek között, így azok gyorsan megtanulták franciául a “bon-bon”-t. Máshol Indiában már megszokott a “one-pen” , “one-photo”, “one-rupia”, de itt ugyanez franciául van jelen.


A Zanglai gompa


Huszonharmadik nap, július 27. hétfő
Hatkor kelek, összepakolom a dolgaimat és elsétálok a “bótba”. Összetalálkozok a svájci sráccal. Joghurtot és teát reggelizünk. Öt hónapja indult el otthonról. Egyszerűen lelépett a munkahelyéről, megunta, elege lett. Céltalanul kóborol a világban. Miközben a reggeli napsugárban süttetem magam, a teát kortyolgatva várom, hogy a párától teljesen átázott sátram valamelyest megszáradjon. csak nem sikerül, ezért lazán felkötözöm a hátizsákomra, hadd lebegjen napközben, majd csak megszárad.
Elindulok a viszonylag könnyűnek ígérkező úton. Néha egészen lenn járok a folyómederben, néha pedig a magasabb teraszon. Egy helyen, ahol a folyómeder egyik elhagyottabb szakaszán visz az ösvény, egészen finomszemű homok található. Nosza, kipróbálom, hogy működik-e még a fényképezőm önkioldója. Második próbálkozásra sikerül is elkészítenem első fényképemet saját magamról Indiában. Délben érek be Pishu nevű faluba. Ez már tényleg falusias jellegű település, legalább háromtucatnyi házával és kiterjedt öntözött szántóföldjeivel. A házakon mindenütt a téli tüzelő szárad, kivéve az egyiken, amelyikben nem lakik senki, ez a vendégfogadó. Eszem egy tasaklevest és iszom egy mangólevet. Az egész házban csak én tartózkodom, meg a tulaj. Fiatal srác, aki a nyári turistaszezonban “vállalkozik”. Egyik barátjával épp a cégért festi. Nagy ákombákom betűket pingálnak a farostlemezre, de mosolyognivalón hibás az angol szöveg. Amikor elmagyarázom, hogy a “restaurant” nem o-val írandó, már késő. A tábla közepén nem lehet kijavítani, csak ha az egészet újra festik.
A falu végén lekuporodom az éppen zárva lévő állami elemi iskola árnyékos teraszára, pihenek és írok két-három oldalt. A folyó túloldalán már kora délelőtt óta látható a zanglai kolostor és a vár, amiben Körösi-Csoma töltötte idejét a tibeti szótár elkészítésével. A folyón viszont sehol nem ível át híd. A térkép szerint csak Pishu után két kilométerre van egy új híd.
Azonnal köribém gyűlik 10-12 gyerek és megpróbálnak szórakoztatni. Kéregetnek, beszélgetni próbálnak, de nincs most kedvem velük foglalkozni. Nem is foglalkozom velük, máson jár az eszem. A legmegdöbbentőbb, hogy az egyik 12-13 éves forma kislány hátán egy féléves csöppséget cipel. Alig tudom elképzelni, hogy ne volna a saját gyereke. Pedig lehet, hogy tényleg az! Aztán idősebbeket látok meg a közeli vetésen. Éppen aratnak. Valószínűleg az övéké ez a két gyerek, csak iskolai szünet lévén unatkoznak. Itt az árnyékban kéne ülnöm vagy fél négyig, amíg alábbhagy a legnagyobb hőség.
A még mindig perzselő napsütésben elbattyogok a hídig. A folyó alacsonyan fekvő árterében járok, néha nagyobb kavicsokon, néha pedig homokos részen visz az ösvény. A híd után Zangla felé már kocsival is járható az út. Egyre meghatóbb gondolatok töltik el a szívemet, ahogy közeledek ahhoz a gompához, ahol Körösi-Csoma dolgozott 16 hónapig. Elképzelem, hogy az emléktábla előtt majd meghatódva eléneklem az “Elindultam kis hazámból”-t, vagy valamilyen erdélyi népdalt. A falutól jobbra áll a vár, az utolsó zanszkari uralkodó rég elhagyott vára. Túlságosan magas, én pedig nagyon sokat gyalogoltam ma, tehát nem mászom meg. Inkább sietek a falu másik felén lévő gompába. A falu közepén gyerekek futkároznak és “kaka-kaka”-t kiabálnak. Látok egy terepjárót is az egyik fal mellett. Csak a vezető van a közelben. Azt mondja, hogy csak ritkán van teherautó Padum felé, busz viszont soha. Elsétálok a gompához. melyről kiderül, hogy valójában egy női rendhez tartozik. Akár ott is aludhatnék, mert tudnának szállást is biztosítani. Megkínálnak teával, de annyira sós, hogy szégyenszemre lemondok róla.


Magyar turisták a láthatáron


Egy láma van csak a közelben – tibeti menekült, nemrég szökött át Indiába -, ő se nagyon tud angolul, de elmeséli, hogy járt itt ma három magyar. Először el se hiszem, hiszen erre senki nem jár, annyira eldugott helyen van Zangla. Aztán amikor tudatosodik bennem, akkor majd’ kiugrom a bőrömből. Vajon hol lehetnek most? Kik lehetnek? Csak nem olyan “tucat-turisták”? Az imént láttam a faluban a dzsipjüket! Így elkerültem volna őket! Azért váltottam volna velük pár szót, annak ellenére, hogy külföldön nem szeretek kifejezetten honfitársaimmal találkozni.
Megkérem a szerzeteseket, hogy mutassák meg nekem a gompát. Körösi-Csomáról semmit sem tudnak. Sem egy emléktábla, se egy vendégkönyv! Pedig Baktay Ervin emléktáblát állított, Móga még látta is azt a táblát… Semmi. Az angol tudományuk is csak egy tucatnyi szóra korlátozódik. Nézem a távolban az utat. Hátha feltűnik egy teherautó, vagy egy terepjáró. Csodák csodájára tényleg közeleg egy teherautó. Gyorsan döntök, nem alszom itt, hanem tovább állok Padum felé. Amikor a falu közepén álló teherautóhoz érek kiderül, hogy csak éjjel kettőkor indul. Addig meg kell pakolni. Talán valaki költözik? Tovább sétálok Padum irányába, amerről másfél órája érkeztem és elhatározom, hogyha egész éjjel gyalogolnom kell, akkor is odamegyek! Az út már koránt sem olyan veszélyes, mint idáig volt, nem lehet szakadékba esni, nincsenek nagyobb sziklák, egy átlagos terepjáróval már kitűnően járható.
Ahogy Padum irányába bandukolok, szemből jön egy Tata típusú dzsip. Megállítom. A vezető azért a lámáért jött, akivel a gompában találkoztam. Tibeti menekült és Thonde gompába kell vinnie. Megkérem, hogy vegyen fel majd engem is.
A Zanszkar folyó völgyében visz tovább az út Padum irányába. Már nem olyan meredek a völgy oldala, mint eddig volt, de gyönyörű kipreparált sziklagombákat még itt is gyakran látni. Még a híres amerikai elnököket ábrázoló sziklaszoborhoz hasonlókat is látni.
A Pishu felé vezető hídnál tartok éppen, amikor megérkezik a dzsip hátulról. Felvesznek. A tibeti menekült 50 év körüli szerzetes régi ismerősként üdvözöl. Nem értem, hogy miért nem szólt nekem, amikor másfél órával ezelőtt találkoztunk, hogy még ma ő is útnak indul. Valószínűleg nem a rosszindulat, hanem egyszerűen csak a “nem praktikus” életformája és gondolkodásmódja miatt felejtett el nekem szólni, hogy fölöslegesen indulok neki a nagy gyaloglásnak.
Stoppolni Indiában is úgy illik, ahogyan Romániában: valamit fizetni kell a sofőrnek. Az először kért 50 Rúpiát sikerül egy szóval lealkudnom 40-re. Abban a tudatban szállok be a kocsiba, hogy Thondéban majd le kell szállnom, és onnan még 10 Km-t kell gyalogolnom. Az út nagyon rázós, mert a sofőr nem kíméli a terepjáróját. Hatalmas porfelhőt hagyunk magunk mögött. A sebességmérő néha 50 Km-t is mutat, fejemet már számtalanszor bevertem a plafonba, a vizes palackom, amit az út eleje óta cipelek szinte teljesen kilocsolódik, pedig van rajta kupak. A velem szemben ülő láma nagyon érdekes “tépőzáras-szivacsbéléses” piros “usankát” visel. Talán ő felkészült erre a rázós száguldásra… Thonde gompánál a láma kiszáll, és már száguldunk is tovább Padum irányába. Ez aztán a jó hír… Fél nyolc sincs még, amikor megérkezünk. Lassan botorkálok a városnak becézett falu belseje felé, a szürkületben éppen megjelenik a Hold, az első nyolcadban lehet. A falu mellett egy 6300 méter magas, teljesen behavazott csúcs látható. A Hold és a csúcs kitűnő “touristic” fénykép volna, de nincs most ilyenre időm, minél előbb szállást kell találnom. Az egyik útitársammal, akit szintén stopposként vett fel a dzsip, sétálok a faluközpont felé. Mérnök srác, nemrég végzett Srinagarban. Diploma után hazatelepedett Padumba, ami szerinte manapság a nagy lehetőségek városa. Valahogy nem megy a fejembe, hogy miért. Majd holnap kiderítem, de most nagyon szedem a lábam, hiszen nyakamon az éjszaka, villany pedig csak nagyon ritkán van a városban. Most éppen már három hónapja nincs.
Két szálloda van a falu “főutcájában”. Az egyik nagyjából keleti kényelem és nyugati higiénés viszonyokkal rendelkezik, a másik teljesen egyszerű, nagyon piszkos, főleg a helyiek igényeinek megfelelő. A tisztábbikat muszlim kasmíriak tartják fenn, inkább a turisták számára, a másikat helyi zanszkáriak. Az olcsóbb szállodában is 100 rúpia a szoba. Kissé drágállom, bár ez igazán nem magas ár. Vacsorázni viszont már a szemközti tibeti étteremben vacsorázom. Tésztában főtt borjúhúst, vagyis momót vacsorázom. Teleiszom magam végre “rendes” hagyományos feketeteával, és elhatározom, hogy ma jó korán lefekszem aludni.
Amikor a recepciós megkér, hogy írjam be nevemet a nagykönyvbe, látom, hogy három magyar név van éppen az előttem lévő rubrikákban: Dani, Emese és Botond. Azt hiszem, hogy majd’ kiugrom a bőrömből örömömben. Hiába kérem a recepcióst, hogy mutassa meg nekem, hogy merre laknak, még a süsü hoteltulaj sem érti, hogy mit akarok. Már-már egy abszurd Örkény novellában érzem magam – amiben a főhős gumimatracot kölcsönözne, de a kölcsönzős nem érti -, amikor meghallom, hogy a közeli asztalnál mintha magyarul beszélgetnek. Nem, mégsem. Franciák és kártyázgatnak. Három hete nem beszéltem magyarul, egyáltalán, szeretném már látni azt a három hazámfiát, akik erre mászkálnak. A csökönyös hoteltulaj még mindig nem érti, hogy mit akarok, ezért leülök és kérek egy teát. Szemem sarkából azért szemmel tartom ezeket a franciákat. Néha furcsa akcentussal beszélgetnek egymással angolul, ki tudja, miért. Végre csak megszólítom őket, hogy “ejnye, nem vagytok véletlenül magyarok”. Azért nekik is leesik az álluk, hogy egy ilyen helyen kell magyarral találkozniuk. Szegény francia pár! Eddig ők voltak a társaság központjában, de hirtelen mindenki csak engem faggat, hogy “merre, honnan, hová”. Életemben nem beszéltem még ilyen furcsán és erőltetetten. Minduntalan keresem a szavakat, és az a legfurcsább, hogy úgy figyelek a saját beszédemre, mint amikor óvodás koromban először hallgattam vissza magamat a szalagos magnóról. Késő estig beszélgetünk, közben sok liter teát megiszunk, hiszen sört nem lehet kapni ebben a városban.



Huszonnegyedik nap, július 28. kedd
Hétkor ébredek, de úgy érzem, mintha legalább tízig aludtam volna. Azt hiszem, hogy a mai napot lazulással, az erőgyűjtéssel és mosással töltöm.


Átkelés a Magas-Himaláján


Huszonötödik nap, július 29. szerda
Daniék fél négykor keltenek, ahogy kértem. Nekik négykor indul a buszuk, én pedig sietni szeretnék Darcha Sumdo felé. A buszuk fél ötkor még mindig a főutcán tekereg és csak gyűjti az utasokat, meg akik későn keltek fel. A vaksötét városból csak nem találom meg a kivezető utat. Ha még egy kicsit hezitálok, akkor még el is mennék a busszal, vissza a civilizációba. Kicsit talán még irigylem is őket emiatt, visszamennek Lehbe, aztán pedig Nepálba repülnek.
Félórai fel-alá járkálás után végre megtalálom a megfelelő utat. Hajnalodik. Simán eljutok Mune nevű faluig, ahol megreggelizem Csak háromnegyed kilenc van, de teljesítettem az első napi előírást (már ami a hegymászók könyvében volt említve). Mune után sok útépítőmunkással találkozom. Reru nevű faluba vezetik az utat. Rerunál kicsit lelassul a tempóm, ahogy véget ér a kocsival is járható kiépített földút és meredekebbé, sokkal nehezebbé válik. Tizenegy óra tájban már kezd irtó meleg lenni, de én csak nem akarok megállni, mert Surléig legalább el akarok ma jutni. A falu előtt viszont találok egy tanyát – kis kecskék legelésznek a friss zöld füvön -, ahol szívesen megszállnék. A tanyán lakó néni még főz is valamit direkt nekem és egy másik túrázónak, aki szintén egymaga kóborol. A kémény nélküli, füstös és rettenetesen büdös kis hajlékban a néni rizst és valmi zöldséget, meg dhalt főz nekünk. Vacsoratársam egy belgiumi francia srác, tanító. Az enyémhez hasonlóan pici sátorral de 8 helyett 24 kilós hátizsákkal járja Ladakhot.



Huszonhatodik nap, július 30. csütörtök
Sikerült jól eladnom a korai indulást. Nyolckor még mindig a cuccaimmal bíbelődöm. Adok a tanyán lakó öreg néninek 20 rúpiát, amit ugyan nem kötelező, de “illik” kempingezésért fizetni és eltűnök. Egy félórányira lévő büfénél reggelizem: csapati, vaj és valami zöld fűből készült pástétomot kapok. Egyre több a francia turista itt is. Szemből érkeznek, Darcha irányából. Purnénál átkelek a folyón és Phuktal gompa felé indulok. Az út jó ütemben kb. másfél óra. Amire a gompa melletti hídhoz érek, megint találkozom a tegnapi belgiumi sráccal. A hídnál kisgyerekek játszadoznak és sajtot árulnak. A maradék tíz perces utat együtt teszem meg a belga turistával. A gompa lenyűgöző. Talán a legszebb, amit valaha láttam. A hegy oldalára épült, mint sok másik, de a hegy oldala teljesen függőleges, a tetején pedig egy barlang található. Amikor bemegyek, egy igazi labirintust találok belül. Lépcső fel, lépcső le, titokzatos folyosók, mellékjáratok mindenfelé. Ebben a gompában is megfordult Körösi-Csoma annak idején. Hamarosan megtalálom az ő tiszteletére emelt emléktáblát is. A konyha úgy fest, mintha egy film díszlete lenne. speciális kémény nélküli széles füstölőnyílása van, csupa korom a plafon, de egyébként rendes és tiszta. A belga fickó meglepően jól tájékozott Körösi-Csomával kapcsolatban, megemlíti, hogy látta a zanglai kolostorban is az emléktábláját, sőt szívesen elküldi, hogy meglegyen nekem is. Bár a kolostor látványa igencsak csábító, sőt van egy turisták számára fenntartott vendégszobája is (40-50 rúpiáért) mégse maradok.
Háromnegyed kettőkor elindulok vissza Purne irányába, a hídhoz. kicsit bosszant, hogy erre már jártam, folyton saját lábnyomomat látom a porban. Cipőm talpa kezdi elengedni magát, le akar válni. Remélem, Manaliig még kibírja, ott majd megjavíttatom. A purne-i kempingben megint találkozom azzal a két franciával, akikkel már két napja kerülgetjük egymást. Ők voltak azok, akiket még Padumban láttam Botonddal, Emesével és Danival. Egy nagy csapat amerikai túrázó is marháskodik az egyik büfé előtt. Ők egy szál kis hátizsákkal túráznak, az összes holmiuk utánuk vagy előttük jár néhány serpával és az öszvéreken. Egy New Yorki srác nagyon megörül, amikor megtudja, hogy magyar vagyok: “hiszen nekem otthon van egy magyar vizslám”. Hát így ismernek minket a nagyvilágban… Bedobok egy tésztalevest, majd fél ötkor elindulok Teta felé.
A híd után egy harminc perces nagyon meredek emelkedő fogad, de a szenvedések után lankásan ereszkedik le az út a völgyoldalon, a patak völgyébe. Telis-tele van az ösvény Mani-fallal, buddhista-lámaista imafallal, valamint sztupával amelyeket csak balról lehet mindig megkerülni. Az itteni emberek lépten-nyomon találkoznak Istennel. Nem félik, egyszerűen vele élnek, az ő közelségében töltik egész életüket.
Az következő faluban látok egy-két sátrat, de még érzek magamban erőt, és nem is nagyon akarok elvegyülni a többi túrázó között. Megyek tovább Tetáig. Az itteni gompában is töltött valamennyi időt Körösi-Csoma. A gompa alig nagyobb, mint egy egyszerű falusi ház, nem is tartózkodik benne senki sem. Csak alkalmanként nyitják ki.
Egy viszonylag vízszintes terepet találok, egy gabonacséplő helyet, ahol az állatok körbe-körbe járkálnak a learatott zabon. 8-10 gyerek szemléli, ahogy gyorsan felverem a sátramat, de még azt is végignézik, ahogy átöltözöm. Hosszas erőfeszítésbe kerül, amíg rábírom őket, hogy menjenek haza, mert aludni egyedül szeretnék.


Huszonhetedik nap, július 31. péntek
Sikerül kibújnom a hálózsákból már fél hétkor. Gyorsan összepakolok, de a sátor szokás szerint még nagyon sokáig csupa víz a harmattól. Háromnegyed nyolckor már úton vagyok Kuru irányába. A faluban rögtön ki lehet találni, hogy melyik a “Hotel”, annak az épületnek nincsenek télire összegyűjtögetett faágak és szárított trágya a tetején. A kb. húsz évvel ezelőtt megindult turistainváziót kihasználva néhány helyi jó pénzt keres egy ilyen “reggeliző- és menedékhely” üzemeltetéséből. Látszik, hogy erre még “nagyigényű” amerikai turisták is elvetődnek, mert a ház mellett halomban áll a sok kiürített Coca Colás doboz. Egyébként teát, kekszet és csapatit árulnak, 20-25 rúpiáért még ott is alhat az ember a döngölt agyagos szobában, hogy ne legyen kinn éjjelre a szabad ég alatt. Nyilván a család többi tagja megmarad a hagyományos mezőgazdasági munkánál, de turistaidényben ez a “vállalkozás” jól kiegészíti a család jövedelmét. Még nem láttam egy faluban egyszerre két hotelt, csak Purnéban. Biztos érzik, hogy kettő már nem élne meg. És nem is biztos, hogy szívesen felhagynának a hagyományos földműveléssel, ami – az önellátás és a kezdetleges árutermelés szintjén áll -, a családok mindennapi betevőjét jelenti.
Teli gyomorral vágok neki a Shingo La felé vezető útnak. Amikor elérek Tanze faluhoz, a gyerekek szokás szerint “bonbon-bonbon” felkiáltásokkal fogadnak és már nyújtják is a kezüket. Nagyon dühít ez a folytonos koldulás. Ezt is mi, hülye turisták neveltük beléjük! Kargyak előtt a folyó egy látszólag nagy kanyart ír le, ezért először használnom kell az iránytűt, hogy biztos legyek az út irányában. Kargyakban eszem egy szokásos Maggi levest és hozzá egy teát. A falu határában egy igazi sztúpa-erdő található egy tucatnyi Mani-fallal. Innen már látni lehet a képeslapokról is ismert Gumburanjon csúcsot. Annyira fenséges és lenyűgöző látványt nyújt, hogy egyfolytában csak azt fotózom. Mögötte már igazi hósapkába burkolózott hegyek láthatók, nem csak a tetejük, hanem legalább a derekukig havasak. Ahogy a hegy felé igyekszem egyfolytában valamilyen megmagyarázhatatlan idillikus boldogság kerít hatalmába. Utoljára talán a Dél-Kínai karsztvidéken éreztem ilyen felhőtlennek az életet. Mögöttem pár száz méterre jakok legelésznek, előttem ez a furcsa alakú tű-hegy, a rét valószínűtlenül zöld, és egy patakocska csordogál amerre csak járok. 4500 méteres magasságban lehetek. Az egykor nyilvánvalóan jégvájta völgyben kilométerekkel se előttem se mögöttem senkit, de senkit nem látok. A mormoták, ezek a kedves kis állatok pedig hátsó lábukra állnak és hangos sikításokkal üdvözölnek. Ilyesmi lehetne a Paradicsom, valamilyen gyerekmesében. Már-már elképzelem, ahogyan egy hindu szent kilép az egyik szikla mögül és megkér, hogy vegyek részt én is a mitológiában. Vagy maga Buddha jön ide?
Ahogy közeledek a Gumburanjon hegy felé, látom, hogy közvetlenül előtte hatalmas vízesés-szerű patak, gleccserhordalék szakad le a Kargyak folyóba. Hídnak, gázlónak még nyoma sincs. Legalább félórát elvesztek azzal, hogy alkalmas átugróhelyet keresek. Nem elég, hogy egy ágon már túl vagyok, legalább egy tucatnyin kell megbirkóznom. Sajnos az egyiknél megcsúszom és bal lábam térdig vizes lesz. De így legalább a bal bakancsomat már nem sajnálom, “bátran” lépek vele a vízbe. Így most már hamar átvergődöm a gleccserzuhatag olvadékvizén és most már a szikla mellett folytatom az utat. Egy óra múlva érem el a kis kőrakás-házakat, Lakongot. Rögtön kérek egy jó tojásrántottát csapatival és leöntök hozzá vagy fél liter teát. Olasz hegymászókkal beszélgetek, majd a metsző, hideg szélben, sötétben verem fel a sátramat. Az éjszaka nem mondható hidegnek, de a pára már megint belül csapódott le, mint mindig, ezért még jobban elázom. Az esőköpenyemet próbálom a hálózsák köré tekerni. Ez kicsit segít.



Huszonnyolcadik nap, augusztus 1. péntek
Fél hétkor kikecmergek a rettentő vizes sátorból és a kősátorban megismétlem a tegnap esti fogásokat. Nagy szél van, a Nap sugarai a magas hegyek mögül még nem bújtak elő, a sátrat ezért csuromvizesen csomagolom össze. Majd a déli pihenőkor fogom csak megszárítani.
A többi hágóhoz képest tényleg nem nagyon megerőltető a Shingo La (5100 m). Egy idő után az ösvény egyszerűen rátér a gleccserre. Roppant izgalmasnak találom, így a nyár közepén. Elhatározom, hogy nem elégszem meg az 5100 méteres magassággal, és felkapaszkodom a nyugati oldalon lévő hegy oldalára. Csodálatos gleccserformákat találok, kárfülkék, gleccsertörmelék, moréna, – mint a nagykönyvben. De a látvány is lenyűgöző Magam alatt látom 250-300 méterre a hágót, és madártávlatból szemlélem meg a Himalája fővonulatát. Minden csúcs csupa hó! Eddigi életem során ez a legmagasabb pont, ahová saját erőből kapaszkodtam fel.
Visszaereszkedek a hágó magasságába és megpróbálom követni az utat. Ez utóbbit sikerül hamar eltévesztenem, ugyanis az állandóan mozgó kőzettörmeléken nem sok nyomot hagy az arra járó. Végül is egy kiadós eltévedés után sikerül rálelnem a valódi ösvényre. Kiderül, hogy az a “föld”, amin eddig jártam, nem más, mint egy 50-60 méter vastag gleccser. A végén le is tér róla az út, hiszen egy 90 fokos meredek gleccserfallal szakad le a gleccserpatakba. A gleccser tetejét vastagon kőzettörmelék fedte. Ezután hol a gleccseren, hol a völgyoldalban vezet az út. Nagyobb beszakadásoknál néha megmutatja magát a gleccserpatak is. Nagyjából egy órán keresztül élvezem ezt a jégvilágot, majd az út kietlen kőzettörmelék-síkságon vezet, az egyre szélesedő folyó mellett. Csak este fél hét körül érek el a völgy torkolatához, Zanskar Sumdo-hoz.
A híd csak a folyó közepéig visz, onnan mezítláb kell megtenni nyolc tíz lépést a 2-3 °C hideg vízben. Már eddig is jól kifárasztottam a lábaimat, most még ez a fagyos víz is! De menni kell. A túlparton már vár a “szép ződ gyep” és valami vacsora.
Egy hamburgi sráccal dumálok, aki szintén egyedül barangol a Himalájában, csak ő ellenkező irányból vágott neki ennek a távnak.


4. Utazás Manaliba és Dehra Dunba




Huszonkilencedik nap, augusztus 2. vasárnap
Nagyon eláztattam a sátrat belülről, de most legalább nem lett csurom víz a hálózsákom, mert ráterítettem az esőköpenyemet. Magam sem értem, hogy lehettem ennyire magatehetetlen, hogy csak most jöttem rá erre a trükkre. Fél nyolckor már úton vagyok megint. A mai adag gyaloglás nem túl hosszú, ráadásul az út egyfolytában lefelé visz. A völgy oldalán futó ösvényt viszont egyre másra zárják el hatalmas kőgörgetegek. Akkora kövek gurulnak le a völgy aljára, mint egy nagyobb méretű kocsi. Nehéz közöttük és persze rajtuk ugrándozni és közben még az időre is gondolni. Még másfél órai gyaloglás után is lehet látni azt a rétet, ahol előzőleg aludtam. Palamo nevű kis tanya előtt bakancsom talpa nem bírja tovább, leválik. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a túra utolsó napján történt, mert csak szandálban tudok továbbhaladni. A tanya után nem sokkal 15-20 méter mély szurdokvölgyben halad a folyó. Csak egy keskeny híd vezet át rajta, de az legalább acélsínekből van összetákolva. Félelmetesen tombol a víz 20 méterrel alattam.
Az indiai államhatárok természetesen csak “légiesített” határok, mindenki szabadon áthaladhat rajtuk. Jammu- Kasmír és Himachal Pradesh államok határa éppen a tegnapi hágón, volt. Nem tudom meghatározni, hogy miért, de úgy érzem, hogy tényleg másik országban vagyok. A táj egy kicsikét zöldebb, hiszen jóval több esőt kap; az emberek arca már egészen más. Ezekről már úgy gondolom, hogy “valódi” indiaiak. Persze ez nem ilyen egyszerű. A népesség már tényleg nem tisztán csak tibeti etnikumú, egyre jobban észrevehető közöttük az indiai árja, meg a pandzsábi. Az egyik tanyán megállok inni egy teát: még az árucikkek is mások, mint Ladakhban. Az egyik sör címkéjére (Haacke Beck licensz) ráírták, hogy Himachal Pradeshen kívül nem forgalmazható.
Palamo után jól látható az az út, amelyet talán évekkel ezelőtt vágtak bele a völgyoldalba. Valószínűleg elfogyott a pénz, vagy túl gyors volt az erózió, most csak 10-20 méteres szakaszok volnának járhatók autóval. Nagy sziklák és el nem távolított pergő törmelékek borítják.


Már csak másfél órai gyaloglás van hátra és beérek Darcha Sumdóba. Ez bizony a nagy gyaloglás vége. Kicsit sajnálom, hogy véget ért a túra, de egy szál szandálban nem is tudnám folytatni.
Darcha egyébként két folyó találkozásánál található. Az egyik mielőtt elérné a torkolatot, hatalmasat kanyarodik balra. Egy néhány száz éves hegyomlás törmeléke zárja el a folyóvá duzzadt patak útját. Egy rozoga hídon megyek át a túlpartra, ahol természetesen a “checkpoint”-nál felírják az adataimat. Leülök és hosszú, reménytelen várakozás áll előttem. Senki sem tudja, hogy mikor indul busz tovább. Megpróbálok alkudozni teherautósofőrökkel, hogy vigyenek el Manaliba. Egy rosszul olvasható kilométerkő miatt azt hittem, hogy Darcha mindössze 45 kilométerre van Manalitól. A sofőr egyszerűen nem érti, hogy miért nem fogadom el a 100 rúpiás viteldíj ajánlatot. Az egyes nem látszott rendesen az kilométerkövön…
Az első buszig több mint másfél órát kell várni. Részeg parasztokkal utazom Keylongig. A viteldíj nevetségesen alacsony. Egyszer csak motorhiba miatt leállunk. Másfél órát kell várni a következő buszra, ami természetesen már eléggé zsúfolt. Egy szakasz katona is utazik a tömött buszon, egyikük puskacsöve folyton a fejem felé néz. Nem tudom, hogy mitől tartsak inkább: hogy a nagy rázkódásban véletlenül elsül a fegyver, vagy a vékony országútról az egész busz a mélybe zuhan.
Így érkezik meg a busz Keylongba. Leszállásnál veszem észre, hogy az egyik utasnak nagyon ismerős az arca. Igen, Lehben találkoztam vele, amikor a jegyemet foglaltattam a lamayurui buszra. Régi-új skót ismerősömmel együtt kezdünk valami olcsó szállás után nézni. A Lamayuru Hotelben kapunk megfelelő árú szobát. A költségeket ketté tudjuk osztani. (Bizony, amikor egy skót és egy magyar találkozik… Melyikük a nagyobb skót. 🙂 ) Visszatértem a civilizációba. 12 nap után rendesen megfürdöm, hajat is mosok. Meleg víz, hideg sör, sült bárányhús curryvel. Luxus élet…




Harmincadik nap, augusztus 3. hétfő
Hajnali öt órakor kell felkelni, mert a busz hat órakor indul tovább, előtte viszont még a jegyet is meg kell venni. Mindössze 70 rúpiába kerül Manaliig. Az út viszont 5-6 órásnak ígérkezik. Skót útitársamról kiderül, hogy ő is tanár. Edinburghban lakik, a nemrég újra megnyitott parlament épülete mellett. Nyáron ő is világgá megy. Az egyik ellenőrzőpontnál sikerül egy pillantást vetnem az útlevelére. Telis-tele van pecsételve. Az elmúlt néhány évben Ugandától Csilléig, Kanadától Japánig mindenfelé volt.
Ahogy a busz közeledik a Rothang-hágóhoz, egyre hűvösebb és nedvesebb lesz a levegő. Az utazót nem is a hágó magassága, hanem inkább a felvezető út állapota viseli meg. A hatalmas forgalom és a kibocsátott kipufogógázok csak tovább fokozzák a kényelmetlenséget. Ahogy az út állapotáról gondolkodom, még az is felmerül bennem, hogy talán még gyalog is nehezen volna csak járható; annyi a kátyú, a szikla és a vízmosás az úton. A hágó teteje felhőben van. Sok a gleccser, holott sokkal alacsonyabb az általam eddig megjárt hágóknál. A hágó után negyed órával van egy buszos pihenő. A közeli Manaliból ide jönnek fel a nászutasok élvezni kicsit a magaslati levegőt. Ha nem volna ekkora forgalom, talán még romantikusnak is lehetne nevezni ezt a helyet. Ötórai utazás után buszunk végül is beér Manaliba.
Az eddigi ladakhi falvakhoz képest Manali egyetlen nagy zsibvásár. Rögtön elkap egy szállodás ügynök, de amikor megvizsgálom az általa ajánlott helyet – melegvízzel, egészen tiszta szobával, 75 rúpiáért (kevesebb, mint 2 dollár) -, rögtön elfogadom. Szakadt bakancsomat elviszem egy cipőjavító koldusnak, aki 50 rúpiáért megragasztja. Déli 12-kor már a szállodában tervezgetem utam további részét.
Jegyet váltok egy Dehra Dunba tartó buszra. Kedden délután öt órakor indul. Addig van egy kényelmes, jó hosszú napom. Céltalanul kószálgatok a városban. Megnézem a védett ősfenyvest, a régivárost, amely még mindig a “kalandor nonkomformista neo-hippik” tanyája. Feltűnően sok az izraeli turista. Véletlenül még egy verekedést is látok, egy izraeli turistát és egy helyi boltost. Mindenhol be-betérek a helyi ételkimérőkbe, és csipegetek valami helyi ételt. Veszek két himacsali sapkát. Amint a város egyik magasabb pontján lévő hindu szentély környékén sétálok, hirtelen elered az orrom vére. Ha ilyesmi történik, akkor rendszerint pár percen belül eláll. Most nem. Hiába fekszem az egyik kerti padon fél órát, csak nem akar elállni a vérzés. Amikor pedig már-már azt gondolom, hogy vége, akkor kezdődik megint.
Este elhatározom, hogy egy igazi nagyot “dőzsölök”. Betérek a főtéren lévő európaiak által igen látogatott vendéglő kerthelyiségébe, és csirkéből készült “rablóhúst” rendelek. Indiában szinte sehol nem szabad nyilvános helyen alkoholt fogyasztani, sajnos itt sem. Pedig nagyon jól esett volna a sós és fűszeres étel mellé egy pofa sör. Így hát az erre specializálódott üzletben veszem meg és a szállodában iszom meg. Sajnos a sör nagyon rossz és meleg. Az egyik tekercs filmemet kísérlet képpen a sarki fotósnál előhivatom. Olcsó filmelőhívás, és a minősége is sajnos olyan.
Éjjel megjön indiai tartózkodásom első hasmenése. Az orrom megint vérzik. Nagyon komikus lehetek a vécén ülve, amint ömlik az orrom vére, de felállni nem tudok. Hasmenés elleni gyógyszert hoztam magammal, de orrvérzés ellen nem tudok mit tenni.


Harmincegyedik nap, augusztus 4. kedd
A zavarosan töltött éjszaka után még mindig vérzik az orrom. Nagyon mocskos ruháimat langyos vízben kimosom. Úgy gondolom, hogy a hasmenés után itt az ideje a megerősödésnek és a hizlalásnak. Veszek egy kiló banánt, egy mangót és sok-sok teát. Utolsó képeslapjaimat feladom a postán, majd a “Forest Center”-ben “Indian Forester” című havi erdészeti magazint és egyéb környezetvédelmi kiadványokat olvasgatok. Másfél-két órát sétálgatok az őserdőben, majd hazafelé a helyi “német pékségben” eszem valamit. Reggel kimosott ruháim megszáradtak.
Kimegyek a buszhoz. Egy nagyon szakadt, lerobbant, vacak busszal utazom 16- 17 órát. Szerencsére az elején csak négyen vagyunk. Egy tiroli pár utazik még a buszon Dehra Dunba. Számomra felismerhetetlen német nyelvet beszélnek, de barátságosak. A busz minden eresztékében recseg-ropog. Sokáig a Beás-folyó völgyében illetve partján visz az út, a Kullu-völgyben. Helyenként az egész utat elmosta a legutóbbi árvíz. Máshol csak alámosta a partot, hogy a parti házak megroggyantak. A nagy igyekezetből arra következtetek, hogy vissza akarják foltozni az egészet. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, tavasszal megint mindent elsodor majd az áradó folyó.
A busz kétóránként meg-megáll egy falatozó előtt. Az egyik induláskor a sofőr, aki pedánsan ügyelt, hogy pl. senki se dohányozzon, vagy mindenki a saját helyére üljön -, váratlanul beleköt az egyik utasba. Hatalmas verekedés kezdődik a szóváltásból. Tiroli útitársaimmal együtt kíváncsian faggatjuk a többieket. Az egyik utas szerint a pacák részeg volt. Ezt hitetlenkedve hallgatom, hiszen két napja láttam a Darcha-Keylong járaton, hogy a fél busz totál részeg volt. Másik változat szerint nem eddig szólt a jegye. Valaki azt mondja, hogy a sértett ráadásul még rendőr is volt. Teljesen zavaros a történet. Megállunk egy rendőrségi épület előtt és jelentik az esetet, végül a sértett utast letessékelik a buszról. Mindez 90 percet vett igénybe az éjszaka közepén. A levegő nagyon fülledt, semmi hűvös nem érkezik az éjszaka beálltával.


Harminckettedik nap, augusztus 5. szerda
Reggel fél hat körül érkezünk Chandigarba. Esik a monszuneső. A hőmérséklet viszont már kora reggel is 35 fok lehet. Buszunk tömötten indul tovább. A növényzet már régóta más, mint előző este. Mindenfelé banánfűfélék, bambusznád és eukaliptusz látható. Az eső még megérkezésünkkor is esik.
Dehra Dun első benyomásra annyira lehangoló, hogy átrohanok a Moussourie- ba induló buszhoz, és azonnal tovább akarok állni. Busz persze éppen nincs. Végül meggyőzöm magam, hogy talán érdemes maradni. Az Oriental Hotel rettentően lepusztult és esőáztatta épületében szállok meg. A WC telehányva, a szoba nincs kitakarítva. Lefaragok az árból 20 rúpiát, így éppen százasért alszom. Feltűnő, hogy az összes ház mohos, vagy barna színű a sok eső miatt. A beton gyorsan mállik és sok helyen látni olyan félig kész épületet, amit a moha és a penész már befedett; illetve bomlásnak indult. Néha olyan érzésem támad, mint a háborús Bejrútban; ott is ilyen sok az ehhez hasonló ház. Csak ott nem az extrémen párás időtől pusztultak el ezek a viszonylag modern épületek.
Rajtam kívül nem látni turistát a városban. A helyiek közül sokan kismotorral igyekeznek úti céljukat elérni, másod- harmadmagukkal. A nagy tömegben viszont csak lassan jutnak előbbre. Minden házban, de még a legjelentéktelenebb épület földszintjén is valamilyen bolt, szatócsüzlet található. A választék nagyjából hasonló. Nem értem, hogy egy ilyen félmilliós városban hogyan képes megélni ez a rengeteg egyforma kereskedő.
Néhány praktikus dolgot el kell intéznem: a repülőjegyemet “re-konfirmálnom” kellene. Innen csak úgy lehetséges, hogy 300 rúpiáért telefonálnának egyet. Ebből nem kérek. Viszont találok e-mailt. Internetük nincs, de így is tudok egy e- mailt fogalmazni “vaktában” a külvilágnak.
Érdekes ember a szállodásom. Amikor lemegyek hozzá ebédelni az éttermébe, és megnézem a hivatalos étlapját, azonnal kikapja a kezemből és egy előkelő étterem étlapját nyomja a kezembe, 20 %-kal magasabb árakkal! Röhögök rajta és továbbállok.
Egy autóriksával elvitetem magam a Himalájai Geológiai Kutató Intézetbe. Nagyon gazdag kőzettani anyaguk van. Majdnem két órán keresztül nézelődöm az egyébként nem nagyon látogatott kiállítótermekben. Utána a gazdagabbak kertvárosán keresztül gyalogolok hazafelé, illetve a fő közlekedési pontom, az óratorony irányába. Közben betérek egy számítógépes oktató stúdióba, ahol csodák csodájára fél órára kapok Internetet! Huszonöt levelet kaptam. Mindre igyekszem válaszolni. Hazafelé veszek egy kiló mangót és együltő helyemben megeszem. Este elmegyek a város szinte egyetlen luxuséttermébe, és 100 rúpiáért teleeszem magam mindenféle finomsággal. A sört sajnos megint mellőznöm kell. Sör még a hivatalos italboltban sincs. 3 rúpiáért, (15 forintért) megyek haza az Orientaltba vikarával, azaz iránytaxis riksával. Éjjel igazi égszakadás-földindulás, mennydörgéses monszunszerű zivatar tombol.


Harmincharmadik nap, augusztus 6. csütörtök
Reggelre az esőből már semmi nem látszik, csak köd maradt utána. Fél hét körül, amikor felkelek, rögtön kimegyek a buszhoz, ami majd Moussourie-ba visz. Mindössze húsz kilométeres utat kell megtennünk, de a magasságkülönbség igencsak tetemes. 1920 méter magasra kell felkapaszkodnia a busznak. Moussourie igazi szellemváros ebben az évszakban. Turistát alig látni. Csak néhány helyi lézeng a kihalt főutcán, a Mall-on, próbálnak pénzt csinálni a semmiből. A riksák utas nélkül, hosszú sorban várnak a szerencsére, de hiába. Beülök egy hotelbe reggelizni. A Clark’s Hotel igazi múlt századi (19. – a szerk) építészeti remekmű. A brit korszakból maradt meg, ahogy az angol reggelit eszegetem és a forró teát kavargatom, szinte érzem az egykori nyüzsgést, azt a század eleji hangulatot, ami már rég kiköltözött e falak közül. Elolvasom a napilapot, próbálom magam beleélni ebbe a megfoghatatlan nosztalgikus hangulatba.
Végigsétálok a Mall-on. Helyenként olyan sűrű a köd, hogy még az utca 5 méterre lévő másik felét sem látom. Minden ködbe vész, csak hangokat jelzik a járókelőket, de nem látni senkit. A főutca végén egy tábla mutatja az irányt a híres Savoy Hotel felé. Ez már igazi kísértetkastély! Olyan, mintha spirituszba tették volna 1947-ben, a brit kivonulás évében, és azóta senki nem nyúlt volna hozzá. Ráadásul az épület kontúrjai elmosódottak, hiszen a köd mindent beborít. Beülök a bárba. Megiszom életem egyik legdrágább sörét, 100 rúpiáért. Még a bárnak is olyan erős doh szaga van, mintha csak egy pesti bérház folyton beázós pincéjében volnék. A bútorokon feljön a politúr, a huzatok penészesek. 450 rúpiáért megalhatnék itt, de egyáltalán nem áll szándékomban Moussourie-ban maradni.
Ahogy szép lassan megiszom a hat és fél decis sörömet, megbarátkozom a gondolattal, hogy ezt a kísértetvárat nem volna szabad kihagyni. Ha otthoni mércével számítom a költségeket, akkor ez alig több kétezer forintnál. természetesen lehet Visa kártyával fizetni. Felkísérnek a szobámba. Rajtam kívül az egész szállodában mindössze egy másik vendég tartózkodik, az is egy szerintem eltévedt indiai turista. A Lonely Planet azt írja erről a helyről, hogy Agatha Christie ezen a helyen írta meg a The mysterious affair at Styles című, 1920-ban írt regényét.
A szobák berendezéséhez sem nagyon nyúlhattak 1947 óta, talán csak az ágyneműket cserélték ki. Az összhatást egy tévé rontja el, de így legalább tudom majd követni a híreket. A szobapincér hagyományos maskarában megkérdi, hogy mit óhajtok ebédre, és másnap reggelire. Csak rám fognak főzni. Olyan sok fotót készítettem erről a helyről, mint amennyit talán még egyik épületről sem. Talán csak a rendszeresen megjelenő kísértetet nem sikerült lefényképeznem, aki állítólag a néhai Lady Gore Ormsby. Ebédre csirkekrém levest kérek és sajtos tésztát. Eléggé drágának tarom a kettőt, 150 rúpia.
Ebéd után sétálok egyet a városban. Meg kell tudnom, hogy pontosan mikor indulnak a buszok Tehri felé, Uttarkasiba és Gangotriba. Sikerül az egyik könyvesboltban kiszúrnom Agatha Christie idevágó könyvét, azonnal le is csapok rá, estére lesz mit olvasnom. Találok egy roppantul kemény Indie-pop kazettaboltot, ahol veszek egy helyi DJ által összevágott kazettát. Egy régiségboltban találok egy régi ezüstözött brit villát, amit 20 rúpiáért el is viszek. A villanypóznákon és a vezetékeken néha kis majmokat lehet látni. Páviánnak saccolom őket, de biztos nem azok. A híres Gun Hill-re felmegyek a kötélpályán. Tiszta időben állítólag még a Khanchendzongga-t is lehetne látni, de sajnos most még a terasz másik végét sem. Fél hét körül visszamegyek a Savoyba. A sarkon találok egy picike kiskutyát, alig lehet több 3 hetesnél. A nyakán fehér a szőr, olyan, mintha fehér sálat hordana. Adok neki egy kis zacskós tejet. Folyton csak nyüszít az anyja után.
Visszatérve a Savoyba megpróbálok snookert játszani, de mivel nincs másik vendég, magammal kell beérnem, mint ellenfél. A kacifántosan megfogalmazott játékszabályt 1945-ben nyomtatták valahol Angliában, a britek kivonulása után nem szedték le a falról. A terem is olyan, mintha 1947 óta hozzá sem értek volna. Vacsorára rizst és talán currys csirkét eszem. A sört ezúttal kihagyom. Inkább felmegyek a szobámba, és a BBC-t nézem, aztán olvasom a krimit. furcsa az időeltolódás: Londonban csak délután 4 óra van, de itt már fél tízet mutat az órám.


Kiss-Csapó Gergely










 


 


A leírás eredeti formában, további képekkel
a
http://www.freeweb.hu/gergoe/storyind.htm címen olvasható


a szerző 2010-es útján készült fotók itt láthatók


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Kiss-Csapó Gergely: Kasmír, Ladakh, Magas-Himalája – India – 1998" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár