Barna Edina dr.: Madeira – Gran Canaria – Portugália, Spanyolország – 2005


Dr. Barna Edina: Madeira – Gran Canaria – Portugália, Spanyolország – 2005. február


A nyár már rég elmúlt, és elég sok munkával telt azóta az időnk, tehát pihenni vágytunk. Több úticél is szóba került közöttünk, még a később cunami sújtotta Kandooma Resort ( Maldív – szigetek) is eszünkbe jutott, de végül egy általunk már régen vágyott helyre mentünk el Portugáliába, Madeirára.

A szállás kiválasztása és az odautazás a katalógus alapján még egyszerűnek tűnt. Találtunk egy, az elképzeléseinknek megfelelő szállodát, kellemes nyugodt környezetben, szép szobával, és csodálatos panorámáva az Atlanti-óceánra és Funchal városára, ez volt a Hotel Baia Azul.
Az is tetszett, hogy charter járat indult Budapestről – egy kb 2 órás kitérővel Gran Canarián át – Madeirára. A menetrend szerint reggel 9. 20-kor indulunk, és – úgy terveztük – , hogy aznap kb. du. 4 után már le is guríthatjuk az első pohár madeira borunkat.

Ez volt a terv. Le is foglaltuk az utat.

Az indulás napján reggel kimentünk a repülőtérre, és viszonylag rövid ideig tartó sorbanállás után be is csekkoltunk. A repülő kis késéssel felszállt. Útközben azonban úgy tűnt, hogy egyre hosszabb idő kell ahhoz, hogy odaérjünk Gan Canariára. A gép, amivel utaztunk – finoman szólva – nem lehetett a légitársaság gépparkjának sem a büszkesége, sem a legújabb darabja. Egy útitársunk – aki épp mellettünk ült és 2 heti rendszerességgel tette meg ezt az utat – elmondta, hogy szerinte nem a szokott módon és sebességgel repülünk, illetve szálltunk le. Így csak kevéssé lepődtünk azon meg, hogy a cég helyi képviselője szerint a gép Gran Canarián javításra szorult. Minden elismerésünk a pilótának, mert az idő múlásán kívűl mi mást nem vettünk észre.

Gran Canarián kiszálltak az oda utazók, és ezt követően minket, madeirai utasokat várt az a meglepetés, hogy nekünk is ki kellett szállnunk, mert nem ment a gépünk tovább Funchalba – ami Maderia fővárosa -, hanem visszaindult Budapestre. Madeirán ugyanis olyan orkán erejű vihar tombolt hogy lezárták a repülőteret. Így Gran Canarián ragadtunk, és ha már így alakult, igyekeztünk megszeretni a helyzetet, hogy lehetőség adódott ennek a helynek is a megismerésére.

Gran Canaria szerintem annak jó hely nyaralni, aki homokos tengerparton szeretné tölteni az idejét fürdéssel és napozással, és nem szeretne sokat kirándulni. Aki attól tart, hogy a napozás alatt lemarad valamiféle pótolhatatlan természeti vagy történelmi szépségről, annak is ajánlom Gran Canariát, mert az aggodalom teljességgel alaptalan.

Kellemes a szállodanegyedek környezete, szépen parkosítottak az ilyen települések belső részei, a strandok jól kiépítettek – Maspalomas dűnevidéke pedig igazán szép – , de a sziget belseje csak egy szokványos mediterrán táj, ahol láthatóan kevés csapadék esik.
Ami jó még erről a szigetről elmondható, az az, hogy olcsó az autóbérlés, és a benzin literje kb. 120-Ft-ra jön ki.

Meg kell említenem, hogy az utazási iroda helyszíni képviselője kifogástalan munkát végzett, mert – a lehetőségekhez mérten – az egyéni igényeket felmérte, és szerzett egy kellemes szállást San Augustinban, valamint a további lehetőségekről is tájékoztatott minket, azaz, hogy
– azonnal visszafordulhatunk Budapestre ( azt hiszem nem meglepő, hogy ezt senki nem választotta ) és egy későbbi időpontban el lehet indulni ismét Madeirára,
– végig maradhatunk Gran Canarián az esti szállásunkon, illetve lehet más hotelt is választani, (ilyenek voltak, de végül mindenki átjött Madeirára),
– megkísérelhetjük másnap az utazást helyi járattal Madeirára, vagy
– az utazás kb. fele idejénél is át lehet menni Madeirára.
A hölgy – Bernadett – olyan idegenvezető, akit bárhol, bármikor szívesen fogadnánk ismét, mert annyira elégedettek voltunk vele.
Idegenvezetőnk tehát felmérte a “kívánságműsort”, azaz, hogy ki mit szeretne.

Mi a másnapi átutazási kísérletet választottuk, mert Gran Canaria kellemes hely, de Madeira azért MÁS. Ezzel a döntésünkkel viszont egy másik “kalandtúrára is befizettünk”.

Itt azt meg kell jegyeznem, hogy nem kellett semmiért fizetnünk, mert mind az utazási iroda, mind a légitársaság megfelelő módon helyt állt. Mi pl. annak ellenére, hogy reggelis ellátásra fizettünk be Madeirán, maradhattunk volna a gran canariai hotelben félpanziós ellátással, felár fizetése nélkül. Továbbá a leszállástól, és az első közös döntéstől – azaz, hogy nem megy senki haza – számított kb. 1,5-2 órán belül megvolt a hotel, ahova vittek minket, és este már Bernadett arról tájékoztatott, hogy aki másnap menni akar, annak ki is van nyomtatva a repülőjegye.
Gran Canarián a Hotel Gloria Palace-ban laktunk tehát, ami egy átlagos négycsillagos hotel, de különösen jó volt a konyhája.

Kifejezetten kellemes társaság keletkezett a madeirai utasokból, így este újonnan szerzett ismerőseinkkel egy jót még beszélgettünk, de másnap 8-kor nekünk már ébresztő volt, mert várt minket Madeira.

Reggel még nem volt arról információnk, hogy megy-e gép, vagy sem, a reptéren derült, hogy igen! indulhatunk. Egyébként egy szigetközi járatokat üzemeltető légitársaság kisebb, légcsavaros gépével mentünk, de új, szép és nagyon kényelmes volt, pl. a lábunknak kellemes távolságban elhelyezett, kényelmes bőrülések voltak benne stb.

Még azt is el kell mondani, hogy a csupa ismeretlen emberből összeverődött magyar társaság itt is példamutatóan összetartott, pl. volt, aki számolta, hogy mindig megvan-e mindenki, volt, aki tájékozódott és tolmácsolt.

Szóval a mi kis társaságunk úton volt Gran Canaria repterére. Útközben láttunk egy csodaszép szivárványt is, amit le is fotóztunk.

Megérkeztünk a reptérre, igaz rossz terminálon tettek ki minket, de mi utasok intézkedtünk, és már úton is voltunk a helyes irányba, amikor az idegenvezető “megtalált” minket.
Megkaptuk a repülőjegyeinket, és beálltnuk a BINTER Canarias pultjánál váró sorba. Itt nem volt ülésrend a repülőn, felszálláskor mindenki oda ült, ahova akart. Két-két üléspár volt egymás mellett, és még maradt üres is, tehát volt miből válogatni. A gép bár légcsavaros volt, de nem túl kicsi, így ezért pont nem is aggódtunk.

Felszálltunk, igaz ez azért más volt, mint a nagy vagy nagyobb utasszállítókkal, mert ebbe a gépbe rendesen bele-belekapott a szél. Mindenesetre napfényes időben repültünk el Gran Canariáról, és élveztük a kényelmet, meg a kedves kiszolgálást.

Már idő szerint Madeira felett kellett volna járnunk – mivel eltelt több, mint 1 óra – , amikor észrevettük, hogy egyre több és több lett a felhő, esett az eső, és egyre több légörvény kapott bele a gépbe. Kinéztem az ablakon, és nem láttam a szárnyat, pedig annak közelében ültem. Aztán figyelni kezdük a gép mozgását és érezhető volt, hogy körözünk, egy pillanatra ki is villant Madeira ( utólag azonosított) ÉK-i része, akkor láttuk, hogy bár nagyon alacsonyan vagyunk, de akkora a köd, hogy semmit nem lehet látni. A légiutaskísérők is csak nézegettek egymásra, de már nem volt mosoly az arcukon. Ez a miénkről is lefagyasztotta, na meg az is, hogy a gép eléggé rázkódott a levegőben. Szerintem elég sok fohász hangzott el ott és akkor. Aztán a helyzet fokozódott, mert a kapitány beszólt az utastérbe, hogy most még 5-10 percet várunk, és ha nem változik a helyzet, akkor megyünk vissza Gran Canariára. A következők futottak át bennem: tessék mondani, ugye van elég üzemanyag? Aztán: ennyi erővel maradhattunk volna, és akkor most nem félnék ennyire. Végül: tessék mondani, ilyen viszonyok között ugyan mi történhet 5-10 perc alatt, hogy mi leszállhassunk?

Múlt az idő, és hirtelen azt lehetett érezni, hogy a kapitány megtalálta a helyes ivet a leszállásra, mert bár rázkódott a gép, de mégis céltudatosan tartott egy irányba, annak ellenére, hogy látni nem lehetett szinte semmit. Végül megpilantottuk a leszállópálya végét, annyira alacsonyan mentünk, hogy már az égőket is tisztán lehetett látni.
Itt jegyzem meg, hogy aki volt Male, Korfu vagy Santorini repülőterén, az tudja, hogy milyen egy kis repülőtérre leszállni. A madeirai ezeknél még kisebb, és felerészt a tenger fölé betonozott plató – olyasmi, min egy autópálya -, amivel majdnem szemben egy hegy van, alatta és mellette pedig autópálya van. Egyébként ezt az építményt a XX. század 100 lefontosabb műszaki teljesítménye között tartják számon. Mi kb. du. 2 – fél 3 körül szálltunk le erre a mérnöki műre, és mint utóbbi kiderült, aznap mi voltunk a másodikak akiknek ez sikerült.
Vastapsot kapott a pilótánk, mert azt hiszem aznap nagyon az ügyességén múlt, hogy minden jól sült el.

Amikor kiszálltunk a gépből, szakadt az eső, de ez valahogy senkit nem érdekelt, úgy örültünk a jó kis anyaföldnek.
Mire kijöttünk a repülőtérről, akkora meg már el is állt az eső, és kisütött a nap. Ahogyan a busszal haladtunk, egyre inkább azt láttuk, hogy nagyon megérte az első alkalommal átjönni Madeirára, mert a sziget nem egyszerűen szép, hanem gyönyörű.

Madeira, általános véleményünk a szigetről
Szállodánkat, a Hotel Baia Azult azoknak ajánlom, akik jó környezetben és parkolási lehetőséggel, kellemes és nyugodt szállást keresnek, de sokat fognak kirándulni. ( Persze ebben a hotelben is volt medence, jacuzzi, fitnesz terem, több bár, ápolt kert stb. )
A Hotel Porto Mare-t pedig azoknak ajánlom, akik inkább a szállodában fogják tölteni az időt, mert jobban felszerelt, illetve szép nagy, medencés parkja van. Bár Madeirán a szállodában maradni szerintem vétek.

Be lehetett fizetni különböző fakultatív programokra, de mi a férjemmel már előre eldöntöttük,hogy autót fogunk bérelni. Az Avis-nál ez meg is történt, ahol egy igen jó állapotú VW Polo-t kaptunk, és rögtön el is indultunk “csak úgy találomra” nyugat felé.

Mivel a szigeten előfordulnak sziklaomlások, a kisebb utakon kátyuk stb. ezért itt kifejezetten javasolt az autóra a teljeskörű biztosítás megkötése. Mi is ezt tettük, igaz az 5 nap alatt nekünk nem adódott semmiféle problémánk. Ahol ilyen leomlásokat észlelnek, kitáblázzák, és előre láthatóvá teszik.

Külön meg kell említeni, hogy a sziget úthálózata kiemelkedően jó, a szigethez mérten igen sok a nagyon jó minőségű autópálya, szinte vadonatúj alagutakkal, és a főutak is megfelelő állapotúak. Vannak persze eldugott tengerparti utak és hegyi hágók – ezeken ne lepődjünk meg, ha a vízesés az útra és az autónkra zúdul -, melyek minősége nem túl jó, de lehet választani, hogy hol akarunk közlekedni.
Ehhez kapcsolódik, hogy a kitáblázottság is nagyon jó, de ha esetleg mégis rossz felé fordulnánk, a helyiek nagyon szívesen segítenek, akár szóval, akár elsétálva és megmutatva a helyes irányt, hanem beszélnek pl. angolul.
A benzin ára kicsivel 1 Euro fölött volt, amikor mi ott jártunk, tehát elég drága, viszont a sziget méretéből adódóan nem fogy belőle sok. Fontos, hogy érdemes a főváros környén tankolni, mert vidéken kiszámíthatatlan, hogy hol találnuk majd benzinkutat.

Lényeges az, hogy a közlekedési szabályok betartására mindig nagyon ügyeljünk, ezt teszik a helyiek is – olykor még számunkra idegesítő módon is – , de jó okuk van rá, ugyanis a közlekedési rendőrök egy része civil ruhában és civil rendszámos autóval jár, és csak akkor fedik fel magukat, ha büntetnek. Ezzel viszont el is érték, hogy a szigeten igen magasfokú a közlekedési kultúra.

Első kirándulásunk egy kis halászvároskába a Funchallal majdnem egybeépült Camara de Lobosba vezetett. Itt találtunk egy nagyon kicsi, de szép belvárosi és kikötői részt, és kedvünk támadt vacsorázni. Sajnos az ottani éttermek inkább kocsma jellegűek voltak, nem olyasmi, mint amit mi kerestünk, illetve ahol hajdan Winston Churchill festegetett akvarelleket. Így elindultunk vissza Funchalba.

Funchal nyugati szélén lementünk a tengerpartra egy kanyargós úton a Pestana Hotel mellett, mert még mindig nem adtuk fel a szándékunkat, hogy megünnepeljük a sikeres landolást Madeirán. Arra gondolva, hogy a helyiek tudják, hol főznek jól, beültünk az El Barquiero nevű étterembe, ami a lehető legjobb döntés volt. Konyakos homárkrémlevest ettünk, espadat ( helyi típusú hal) madeira módra banánnal, illetve királyrákot.

Másnap pedig elkezdtük felfedezni a szigetet. Elmondható, hogy Madeira alapjában véve is szép, így itt legtöbbször maga az út a cél, és az még lehet, hogy ahova megérkezünk, még egy fokkal szebb hely lesz.

A sziget szépsége több dologban rejlik, így pl. hogy kis ( 26 kmX 50 km) területen egyszerre látható, tapasztalható szubtópusi klíma ( banán és ananász ültetvények, mangófák, kókuszpálmák), majd a sziget belseje felé haladva ez mediterránról változik mérsékeltre, végül hegyvidékire fenyőkkel, és nem kerültük el a havat sem a Paul da Serra fennsíkon, illetve a Pico do Arieio közelében.
Emellett nagy a rend és a tisztaság, az építkezéseken, épületeken pedig az látszik, hogy ott azt építették, amit akartak, nem pedig azt, amire pénz jutott. Engem főképp Funchal és környéke kifejezetten Monacora emlékeztetett. Igaz ez már csak azért is, mert sok, szebbnél szebb park van, továbbá mindenütt virágok, és más növények tündökölnek.

Homokos strandból kevés van – az is csak feltöltött – , tehát aki erre vágyik, annak hajóval Porto Santo-ra Madeira testvészigetére kell látogatnia, mert ott viszont kb. 8 km-es aranymonokos strand van. Oda hajóval (kb. 50 Euroért) vagy repülővel (kb. 80 Euro-ért) lehet átmeni, és a srandon kívül Kolombusz Kristof házából berendezett múzeum a látnivaló, mivel az itteni kormányzó lányát vette feleségéül, itt élt, és innen indult átkelni az Atlanti-óceánon.

Bevásárlás szempontjából a supermarketek kínálata olyan, mint akár itthon, akár pl. Bécsben, és az árak sem elrugaszkodottak.

Madeirára jellemző még, hogy bármikor eleredhet az eső, de aztán percek alatt el is áll, tehát esernyőre mindig szükség lehet. Ez nem rontja el a szabadságot, és a természet szivárványokkal kárpótol az esetleges elázásért.

Első körútunk: Nyugat és Észak-nyugat Madeira
a főbb állomások: Camara de Lobos, Cabo Girao, Ribeira Brava, Porto Moniz, és visszafelé a Paúl da Serra fennsík, majd ismét Ribeira Brava. Ez az út csakis a természet szépségeiről szólt.

Camara de Lobosról már írtam, de Cabo Girao ennél érdekesebb és szebb, ugyanis ez a világ második lenagyobb “vízbe szakadó” sziklája.
Ide az előző napról már ismert tengerparti úton indultunk el, ahol meg lehetne állni minden kanyar után, mert a táj folyton változik, és szép, de mindig másképpen.
Banánültetvények és apró öblök, később szőlőföldek mellett haladtunk el, aztán letértünk Cabo Girao-hoz. Ide érdemes felmenni a kilátóhoz (miradoro), mert csodás képeket lehet készíteni, és belépés pedig ingyenes. A környéken – amikor mit ott jártunk – építkezés zajlott, de ettől még oda lehet menni és élvezni a panorámát.

A kitérő után folytatuk utunk Ribeira Bravaig a tengerparton, ami egy kisváros, kellemes főtérrel, sétánnyal, kávézókkal.
Itt észak felé fordultunk, és elindultunk a sziget belsejébe. Aki látta a Gyűrűk ura c. fim első részét, és emlékszik Tündeföldre, az könnyen el tudja képzelni, hogy a sziget belseje milyen, mert szerintem aki kitalálta, hogy Tündeföld milyen, biztos, hogy járt Madeirán. Magas, fenyővel fedett, illetve feljebb kopár hegyek között vezetett út, és bármerre néztünk vízesések csordogáltak vagy zúdultak ki a sziklák közül. A fényképezőgép keresőjében egyszerre minimum 6 zuhatagot lehetett lefotózni. Mellettünk pedig kis folyó rohant az óceánba, megálltunk és egy pillanatra úgy éreztük, mintha akkor éppen Ausztriában lettünk volna.

Nem kellett fél óra, és elértünk a sziget északi részéhez, Sao Vincente-hez. Itt egy kis kápolnát érdemes megnézni, és aztán irány az északi part, illetve az észak-nyugat felé, Porto Monizba vezető út, ami egyszerűen csodaszép. A déli parton megismert sziklákformák itt még festőibben néznek ki, és itt a part melletti sziklacsoportok még fokozzák ezt, melyek úgy néznek ki, mint épp most köpte volna ki őket a vulkán. Itt választhatjuk a régi ( antiqua) utat, melyet mintha csak odakarcoltak volna a meredek sziklákba, vagy válaszhatjuk az alagutas autópályát, és még a kettő között pár km-nként átjárás is van.

Seixal, Porto Moniz: az utóbbi a szebb – ha lehet választani-, de nehéz róla írni, mert itt a már említett bazaltformákat sokszoros mennyiségben kell elképzeni, és úgy, hogy közöttük járkálni, nyáron meg fürödni lehet. 0lyan ez a hely, mintha egy vulkánkitörés után megszilárdult sziklák között járkálnánk, melyek úgy maradtak, ahogyan a tűzhányó kiköpte őket. A hatást fokozza, hogy a nyílt óceán nagyobb hullámai ide be-becsapnak, és dörög, felcsapódik a habos víz. Legalább egy órát el lehet itt nézelődni.
Érdemes megemlíteni, hgy amikor odaértünk jégeső esett, majd kb. 10 perc múlva már sütött a nap.

Innen a sziget nyugati oldalán indultunk vissza a Paúl da Serra fennsíkon keresztül. A kaptató Porto Moniz felett ismét fotózásra csábított, majd a sziget dzsungeles növényzetű belseje volt a következő látnivaló. A dzsungel aztán szép lassan fogyott, és ahogy egyre feljebb érünk végül csak zuzmó marad. Itt kb. 1700 m. fölött voltunk, úgyhogy a következő látnivalókat a sziget felett áthaladó felhők adták, melyekbe “belementünk”. A a hágók között külön élmény volt látni a sziklák között átsuhanó felhőket látni-hallani a tomboló szelet. Szinte észre sem vettük, és megváltoztak az útviszonyok, vízes, majd hókásás lett az út. Lápos vidékhez értünk, ahol hófoltok tűntek fel, majd egybefüggő 30 cm-s hótakaró vett minket körül, és minimális lett a látótávolság, a szél pedig igen erőssé vált. Az úton csak egy nyompár volt már járható. Vissza út nem volt, így nyári gumival keltünk át a hágón.

A fagyott részek után fél órával pedig a már említett Ribeira Brava-ban a kellemes óceánparton ittuk a forró csokit egy szál pólóban, és hétágra sütött a nap.
Ez egy igazán kellemes kisváros a déli part közepe felé. Mediterrán hangulatú főtere van, ami azonnal csábít egy kis kávézóba beülni, és akár kávét, akár forró csokit inni, no meg a finom helyi péksüteményeket megkóstolni, és mindez nem került többe, mint 6 Euro.

Második körútunk: Kelet és Észak-Kelet Madeira
Ezt az utat Funchal egyik külvárosában, Palheiro-ban a Blandy Garden-ben kezdtük. Jó tudni, hogy az útikönyv folyton ezen a néven említi, de így nincs kitáblázva sehol, ellenben Palheiro Gardens néven annál többször. Csodás botanikus kert ez, tele növényekkel a világ minden tájáról. A kert több – egyenként elnevezett – részből áll, melyeket különböző módon alakítottak ki, pl. franciakertként, angolos módon, vagy burjánzó rengetegként, megint másutt pedig csak fákat és cserjéket lehe látni. Jól ezt elmondani nem lehet, látni kell. Egy példa, képzeljünk egy domboldalt, tele óriás filodendronokkal, mintha csak abból lenne a domboldal. Másutt orchideákat láthatunk, és még van itt egy kis kápolna is, különféle trópusi fák gyűrűjéban. A kert végén, a túra közepén pedig kis teázó van, ahol a tea kellemes, a kilátás meg lenyűgöző.
Érdemes megemlíteni, hogy idejövet útba esik a nemzeti botanikus kert is, ami hasonlóan szép.

Palheiro-ból Camachába mentünk, ami a helyi kosárfonás fellegvára. Van is egy hatalmas üzlet, ahol mindent lehet kapni vesszőből, a borosüvegtartótól a kis állatfigurákig, elérhető áron. Egy óratorony érdemel itt még említést, ami pont a kosaras bolt mellett van.

Rövid idő után tehát tovább indultunk a sziget észak-keleti része felé, megint be a “vadonba” és útközben egy kedves bácsitól vettünk pár gyülmölcsöt (anónát), aztán Porto da Cruzba is értünk.
A tengerpart itt is csodás, de annyiban más, hogy itt fekete homok és hatalmas fekete kövek találhatók a sziklák, így a Sasbérc lábánál is. Akkora a hullámverés, hogy életveszélyes lenne a vízbe bemenni, tehát strandként a csodás tájban medencék kerültek kialakításra. Különös hangja van annak, ahogyan a becsapó hullámok vize visszahúzódik, és görgeti a köveket magával a víz morajlása mellett. Az útikönyv szerint itt kellett volna lennie egy működő cukornád-malomnak, amit meg is találtunk, de sajnos nem működött, felújítás alatt állt. Így is beengedtek mindket, hát engem Stephen King mágorlójára emlékeztetett leginkább.

Innen Santanába mentünk egy szép panoráma úton, ahol 50 m-ként érdemes volt megállni fotózni az északi tájat. Santanában tipikus madeirai kis házikók láthatók. A Santanába vezető út maga szebb volt, mint a település.

Viszafordultunk, és a sziget leg észak-keletibb csücske felé vettünk útunk, Cabo sao Laurenciohoz. Kicsit becsapós az odavezető út, mert egy ipari kikötő mellett kell elhaladni, de odaérve a látvány lenyűgöző. Be lehet látni a sziget keleti és északi részét, illetve egyszerre látható mindkét oldal, az azt elválasztó földnyelvvel együtt. A festői sziklák persze itt is jelen vannak, itteni jellegzetességük az, hogy vöröses színben pompáznak.

Késő délutánra járt az ide, idő így Funchal felé vettük utunk, de megálltunk még Canicalban, ahol egy kicsi bálnamúzeumon kívül más látnivaló nincsen.

Tovább is mentünk Santa Cruzba repülőket nézni, mivel itt a strandról pont rá lehet látni a le- és felszálló gépekre. Kis türelem, és elkészíthető a kép, amint egy gép épp földet ér.

Harmadik körútunk: Közép-Madeira

Útunkan Funchaltól keletre, Machicoban kezdtük. Madeira régi fővárosa volt, de mostmár csak egy kisebb város, ahol 2 templom a látnivaló, meg egy régi-régi, de nagyon pici erőd. Gyarmati hangulatú a “belváros” egy szép térrel, de nagyon kicsi az egész, kb. 1 óra alatt bejárható, megnézhető.

Következő állomásunk ezen a napon Curral das Freiras, azaz Az apácák völgye volt. A hely gesztenye termeléséről híres, no meg arról, hogy elképesztően kanyargós úton lehet odajutni. Megkóstoltuk a gesztenye tortát, háát, elég jó volt, de ez nem az általunk várt verzió. Piskótaszerű, és nincsen benne külön töltelék. A gesztenylikőr, illetve meggylikőr – ez is specialitás – pedig nem volt olyan vonzó, hogy megkóstoljuk. Jó izű volt viszont az almatorta, ami madeirai specialitás, nagyon fimon tésztában sült almás édesség, dióval gazdagítva.

A falu kicsi, és nem lehetett gesztenyéből készült különlegességeket kapni, csak enni és inni. Mi itt bementünk egy ajándék üzletbe, és pl. bögrét vettünk 2 Euro-ért,ami Funchalban már 4-5 euro volt, illetve a csipke terítők itt még relatíve elérhető áron voltak kaphatóak. Egy kb. 15X30 cm-s darab 62 Euroért, kisebb 48 Euro-ért, míg Funchalban a legolcsóbb hasonló méretű darabok darabok 80-100 Eurotól indultak. Ekkora árkülönbségek voltak a csipkében, és egyéb dolgokban is.

Ennek a napnak a délutánját pedig Montéban töltöttük, ami magyar szempontból is érdekes hely, mert itt van eltemetve az utolsó Habsburg uralkodó, egyben magyar király.
Monte Funchal fölött van a hegyoldalban, egy jó kaptatós, hajűkanyaros úton lehet feljutni, illetve felvonóval is, amit pl. a síterpeken használnak. Megéri felmenni, részint mert igazi “békebeli” hangulatú hely ( valami olyasmi, mint pl. Karlovy Vary) illetve a templomban van eltemetve IV. Károly király. Emellett a templom egyébként is érdekes és szép, azon kevés műemlék egyike, amit feltétlen meg kell nézni, a szigeten szokásos csodás kilátásról már nem is beszélve.

Monte még arról is nevezetes, hogy innen lehet kosárszánnal lejutni Livramento városrészig. Mi a szánozást kihagytuk, de az autóval véletlen rátévedtünk a kosárszán pályára-utcára ( volt vagy 45% a lejtése), no annyi elég is lett belőle.

Negyedik útunk: Közép Madeirán a Pico de Arieirohoz vezetett. Elszántuk magunkat a “megmászására” autóval, és itt is igaz volt, ami Madeirán oly sokszor: az út a cél. A pálmás tengerpartról indultunk el, babérerdők, majd mérsékelt égövi fák, aztán fenyők és végül zuzmók között folytattuk utunkat. Néha esett az eső, néha sütött a nap, végül köd lett, aztán a csúcstól talán 100 m-re szélvihar tombolt, és egy rendőrautó lezárta az utat, le is kísért minket, tehát sajnos nem tudtunk felmenni.

Ezért úgy döntöttünk, hogy itt az ideje közelebbről megismerkedni Funchallal. Kedves város, gyarmati bájjal és modern világgal. Az óvárosban a kikötőnél érdemes parkolni, mert mindig lehet helyet találni, és onnan gyalog minden könnyen megközelíthető. A belváros pedig olyan hangulatos, hogy kár is lenne nem érezni, élvezni azt. Árnyas, hol ódon, hol teljesen modern épületekből álló utcák, ahol szintén jól megfér egymás mellett pl. az Avenida Arriaga-n a Benetton bolt a Blandy borkereskedéssel és persze számtalan kávézó.
Itt is van erőd, meg múzeumok, valamint a városháza terén több nagyon régi épület, ezek egy séta alatt mind bejárhatók.

Feltétlen jó ellátogatni a már említett Blandy borkereskedésbe ( Blandy Winery), ezt mindekinek ajánlom, mert kis múzeuma is van, no meg itt lehet ingyenes kóstolni a borokat, majd azt követően kiválasztani a megfelelő évjáratú madeirát. Mi itt komoly anyagi “veszteséget” könyveltünk el, mert olyan finomak a borok, hogy alig lehet közülük választani. Mellesleg itt még olcsóbb is a bor, mint a supermarketekben.

Visszatérve az óceánhoz, a kikötőben láttuk a Santa Maria hajó 1:1arányú másolatát, ez volt az, amelyen Kolombusz átkelt az Újvilágba. Merész egy tett volt, kész csoda, hogy célba is ért egy akkora lélekvesztővel. Egy kirándulás egyébként személyenként 26 Euro-ba kerül rajta, mi ezt kihagytuk, met a víz nem volt túl nyugodt ottjártunkkor.

A kikötőben van még a Beatles együttes egykori yachtja, ami ma étterem. Nagyon hangulatos hely, kipróbáltuk, nekünk tetszett. Az asztalok kis csónakokban vannak, és elég távol esnek egymástól, egy csónak, egy asztal, a kilátás persze itt is szép.

Végül, de nem utolsó sorban a helyi futball stadion oldalán méteres betűkkel a “Fehér” felirat olvasható, amitől bizony megdöbbentünk, hogy az elhunyt magyar focista ott mekkora tiszteletet kap még mindig.

Ötödik útunk: Rieberia Bravan túl vezett a dél-nyugati parton egészen Calhetáig. Itt is igaz volt, hogy az út szépséégért érdemes volt elindulni, de mi szerettünk volna végre egy működő cukornád malmot is látni, és az útikönyv szerint ott – is – van. A cukornád malmot megtaláltuk, de ez sem működött. Kárpótlásult itt megkóstoluk a poncha-t, ami egy madeirai ital, cukornád pálinkából, naracsléből és mézből áll.

Ezzel el is értünk a szabadságunk végére, este még ettünk és beszélgettünk egy jót kedves barátainkkal, aztán másnap reggel csomagolni keztünk, mert délután indult a gép haza.

Hazaútunk csendes és nyugodt volt, ezúttal a légitársaság büszkeségével, egy nagyon kényelmes géppel jöttünk, gyorsan, és még a légörvények is elkerültek minket.

Jó volt, szép volt, elsőre elég is volt amit láttunk, de ide még visszamegyünk, mert Madeirát nem lehet megunni, nem lehet vele betelni.


Dr. Barna Edina


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Barna Edina dr.: Madeira – Gran Canaria – Portugália, Spanyolország – 2005" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár